Lopni tudni kell

Lopásokról beszélgetünk az egyik textilgyárban, régi esetek kerülnek elő: kiszedték a ventillátort és annak a helyén dobálták ki a végeket, a gyári zenekar nagydobban vitte ki az anyagot, mások a termoszba hajtogattak bele pár méter selymet. Egy utcára nyíló, de szigorúan zárt teremből a kulcslyukon dugtak ki egy fonalvéget, kint az utcán ott állt egy kerékpár nagy rászerelt orsóval és a bűntárs a kereket tekerve felspulnizott vagy tíz kiló fonalat.

– Ezek piti trükkök – mondja megvetően P. Ági –, és én mindig lenéztem a kis kaliberű tolvajokat. Mikor a h.-i kötöttárugyárban dolgoztam, ott is loptak körülöttem, mint a szarkák, már nagyon untam.

– Egy kis nagyvonalúságot, gyerekek – mondtam –, úgy kell lopni, hogy a rendész hozza utánad a cuccot.

– Te csak ugratsz.

– Majd megmutatom. Vegyetek nekem egy doboz konyakos meggyet.

Megvették, megettem az egészet, az üres dobozt pedig teleraktam platina kötőtűkkel – lehetett benne legalább húszezer forint érték. Mentem ki a kapun, kezemben a doboz, a többiek nézték, hogy viszem ki. Benyomom a motozásjelző lámpát, piros, átkutatnak. A konyakmeggyes dobozt rátettem a rendész rádiójára, otthagytam és kisétáltam az utcára.

A többiek már röhögtek rajtam: ugye, neked is csak a szád járt, mikor lélekszakadva szalad utánam Tatár, a sánta rendész.

– Ági, Ági, otthagyta a bonbont.

– Köszönöm, Tatárkám – mondtam, a hónom alá csaptam a dobozt és elballagtam vele.

Egy időben a fonónők tejet kaptak védőételként, akkoriban még nem nejlonzacskóba töltötték, hanem adtak minden üzemnek egy nagy kannával, egy takarítónő járt be érte.

Ez a takarítónő eleinte hűségesen szétosztotta az egész mennyiséget, utána elkezdett spórolgatni, mindenkinek az adagjából lecsípett egy kicsit, naponta megmaradt neki öt-hat liter tej. Ennyit meginni nem tudott volna, ezért azt találta ki, hogy tejfölt és túrót köpült belőle és árulgatta a fonónőknek.

Hónapokig csinálta, míg egyszer ki nem derült, hogy honnan szedi a nyersanyagot a túróhoz. A művezető hívni akarta a rendőröket, de a fonónők mondták, hogy nem kell, bízza csak rájuk.

Mindenki rendelt egy félkiló túrót, a takarítónő két nagy vájdlingban cipelte be. A délelőtti műszak után a fonónők körülvették, lefogták, levetkőztették, teste minden nyílását – fent is, lent is – megtömték túróval, aztán fényes délben meztelenül kirúgták az utcára.

– Ezt add el még egyszer! – kiabálták utána.

Az egyik textilgyárnak sokáig volt egy tiszteletbeli rabja, egy Dezső nevű fiatal gépmester, aki a gyáriak szolgálatában került börtönbe.

A gyáriak óvoda építésébe kezdtek, a pénz megvolt rá, mégis le kellett állniuk, mert számtalan anyag és szerelék hiányzott: huzalok, csövek, kis kádak, vízmelegítő bojlerek. Az anyagbeszerző hiába járta a boltokat:

– Sehol nincs.

– Sehol nincs? – kérdezte Dezső, aki két gyerekkel is érdekelve lett volna az óvodában. – És ha én szerzek?

– Honnan?

– Az mindegy. Ha valami bajom lesz, eltartjátok egy évig a gyerekeimet?

– El, de miért pont egy évig?

– Ki van ez számolva. Most nem kell semmi más, csak egy segédrendőri igazolvány, és adjátok ide a gyári teherautót.

A következő péntek este Dezső felszállt a mátészalkai munkásvonatra, felmutatta az igazolványát és razziát rendezett. Végigkutatta a hazafelé tartók bőröndjét-táskáját és elkobzott minden olyan anyagot, melynek nem tudták igazolni az eredetét. Halomban gyűltek a huzalok, csövek, vízmelegítő bojlerek, kis kádak, sőt egy vécé mosdója alá beszorítva még egy kis kazánt is talált. A gyári teherautó csak két fordulóra tudta kiszállítani az óvoda építkezéséhez.

Ezért a razziáért Dezső egy évet kapott, úgy, ahogy előre kiszámolta, de bent a börtönben sem hagyta el magát, tervezget.

Ha kiszabadulok – mondogatja látogatóinak –, majd én megcsinálom a textilipari rekonstrukciót, csak tudjátok meg pontosan a munkásvonatok menetrendjét.