Egy pesti lakás

Ha megesküszöl rá, hogy soha nem fogod megírni, akkor elmesélem neked, hogy jutottam én egy pesti lakáshoz. Ne a fiaid életére esküdj, tudom, hogy csak lányaid vannak, ha mégis megírnád, verjen meg az Isten azzal, hogy te is próbálj magadnak egy pesti lakást szerezni.

Huszonkét éves voltam, utolsó évemet jártam az Iparművészeti Főiskola egyik tervező szakán. Már korábban megnősültem, feleségem gyereket várt, lent élt Nagykanizsán a szüleivel, én bent laktam a diákszállóban, de a szabályok szerint már csak néhány hónapig, a diplomavizsga után mindenképpen ki kellett költöznöm.

Tudtam, hogy egy tervező nem élhet meg Nagykanizsán, egyetlen pesti rendelő sem veszi azt a fáradságot, hogy ötszáz kilométert vonatozzon vagy autózzon a kedvemért. Ha meg akarok maradni a szakmában, Pesten kell élnem.

Albérletbe egy terhes asszonnyal sehol sem fogadtak volna be, elmentem a tanácshoz puhatolózni, hogy milyen esélyeink lehetnének szövetkezeti lakásra, kiderült: még az igénylést sem adhatom be, mert hiányzik a szükséges ötévi pesti munkaviszony vagy a helybenlakás.

Mindenkinek elmeséltem a helyzetemet, de csak sajnálkozva rázták a fejüket, végül Kati, az egyik évfolyamtársnőm azt mondta, hogy ő talán tud valamit.

– De van pénzed?

Tanulás mellett maszekolgattam, összejött ötven-hatvanezer forintom, Kati bólintott.

– Jól van. Idehallgass, Feri: a sógorom jövőre disszidálni akar, és marad utána egy háromszobás lakás a Szent István parkban.

– Nekünk az nagy.

– Nem is a tiétek lenne, hanem a miénk a férjemmel, viszont azt az angyalföldi egyszoba-konyhát, ahol most lakunk, át tudjuk adni nektek. Azzal a pénzzel, amit tőled kapnánk, ki tudnánk fizetni a sógoromat, mert ő most valami hazatelepülő amerikai nyugdíjastól tudna vásárolni dollárt, amit kint kaphatna meg.

De hogy lehet keresztülvinni ezt az egészet? Volt egy közös ügyvéd barátunk, azzal leültünk variálni. Kiderült, hogy a rendeletek kezünket-lábunkat megkötik, ebbe a lakásba nem költözhetünk be ötéves munkaviszony vagy pesti helybenlakás nélkül.

– Egyetlen dolgot lehet megpróbálni, gyerekek – mondta az ügyvéd –, ha hajlandók vagytok rá. Bonyolult és veszélyes.

– Mi az?

– Feri is, Kati is elválik, Kati férje átmegy a disszidálni készülő sógor lakásába, hogy a sógor átírathassa rá a tulajdonjogot.

– Miért kell ehhez elválni? – kérdezte Kati.

– Mert egy házaspárnak nem lehet két tanácsi bérlakása. De ne félj, nem maradsz sokáig elvált asszony, mert Feri elvesz, és mint házastárs beköltözik hozzád Angyalföldre. Aztán elváltok, Kati megy a férje után az új lakásba, Feri pedig újra elveszi a régi feleségét és felhozza Kanizsáról, így aztán mindenki a helyére kerül.

Mivel semmi más megoldás sem kínálkozott, el kellett fogadnunk az ajánlatot. Először én váltam el a feleségemtől, nekünk sietni kellett, mert az asszony már az ötödik hónapban járt, nagy malaclopó pelerinben állt a bíróság elé, ha ne adj’ Isten észreveszik, hogy terhes, nem létezik, hogy elválasztanak.

– Miért kívánnak elválni? – kérdezte a bírónő.

Benyögtük azt a bizonyos „Harmadik”-at, szerelmes vagyok Katiba, Kati és férje is eljött tanúskodni, kimondták a válást, egy : null. Akkor jöttek Katiék, hozzájuk pedig én mentem tanúskodni. Szerencsére ugyanaz elé a tanács elé kerültek, már minden be volt verklizve, az egyik ülnök sok boldogságot kívánt nekik, vasegészséget, ezüsthajat, aranylakodalmat. Ezt a válást is kimondták, kettő : null.

Másnap Katival bejelentkeztünk a tanácsnál, egy hónap múlva össze is házasodtunk és mint férj most már jogosan beköltözhettem az angyalföldi lakásba, Kati régi férje pedig elmehetett a Szent István parkba.

Vártunk egy hónapot és most Kati adta be a válópert: kölcsönös gyűlölség.

– Egy hónap után? – kérdezte a bíró.

– Mit csináljunk? Más emberekkel is előfordult már, hogy nem értik meg egymást.

Szét is választottak minket, Kati mehetett a férje után, én pedig újra elvehettem a feleségemet – éppen jókor, mert már útban volt a következő gyerek.

Kati persze újra férjhez ment a férjéhez, én voltam a tanújuk, az anyakönyvvezető-nő megnézte a személyi igazolványomat, és mikor meglátta, hogy a régi férj jön el tanúskodni az új, illetve a még régebbi férjnek, majdnem kiköpött előttem.

– Már ne is haragudjon, uram, de ehhez gyomor kell.

– Meg lakás.

– Nem értem.

– Nem baj.

Annyi azonban célszerűnek látszott, hogy a személyi igazolványainkat, amibe az összes közbeeső állomást bejegyezték, ejtsük be egy lavór vízbe, ott minden szöveg szépen összefolyik, és az új személyibe már csak a mostani állapotot tüntetik fel: a régi feleségem az új feleségem, Kati új férje a régi férje.

Ezt a vízbedobást megünnepeltük, egy nagy bulit rendeztünk. Kati úgy látszik, többet ivott a kelleténél, mert tánc közben megszorította a kezemet.

– Mi lenne, ha te meg én… ha tényleg megpróbálnánk együtt?

Mélyen a szemébe néztem:

– Nem bánom – mondtam –, de az illetéket te fizeted.