Ezért a történetért semmiféle felelősséget sem vállalok, úgy mondom el, ahogy lent az Őrségben, a szalafői kocsmában hallottam – ha ők hazudtak, segítek hazudni.
Valamikor, még az 1950-es évek elején, szolgált a határőrségnél egy Nyújtó nevű alhadnagy. Nyújtó, hogy finoman mondjuk, még nem érte el a mai művelt, kétdiplomás tisztek színvonalát, talán még az egydiplomásokét sem, szakaszát csak úgy tudta megszámolni, hogy mindenkit lezavart a pincébe és onnan csak egyesével jöhettek fel.
Egy alkalommal Nyújtót éjszakai őrségbe osztották be, hajnalban, szolgálata vége felé kiment ellenőrizni. Megnézte a nyomsávot, azt a határ egész hosszában végighúzódó felázott és gereblyével végigcirkalmazott földcsíkot, ha valaki bármilyen irányból is átlépte a határt, itt kellett hogy hagyja a lábnyomát – hacsak repülni nem tudott az illető.
Ezen a hajnalon Nyújtó két lábnyompárt vett észre a felgereblyézett földön: az egyik az ország belseje felé irányult, a másik kifelé. Nyújtó sokáig nézte eltöprengve, aztán bement az őrsre és megírta a jelentést:
„Az éjszaka folyamán semmi különös nem történt, egy személy bejött, egy személy kiment, Magyarország létszáma változatlan.”
Száz évben egyszer ha születik olyan matematikustehetség, mint B. Árpád; huszonhárom éves korában, közvetlenül azután, hogy megkapta a diplomáját, egyetemi tanárrá nevezték ki. Ez a kinevezés sem menthette fel B.-t a katonai szolgálat alól, behívták egy rövid, féléves alapkiképzésre.
Mint a nagy tudósok általában, B. sem tartozott a legrátermettebb katonák közé, ügyetlenségével az egész századból kirítt. Maga Sápszky főtörzs vette kezébe B. oktatását, a főtörzsben élt a becsvágy, hogy legalább a legegyszerűbb alaki elemet, a „puskát vállra” gyakorlatot elsajátíttassa az újonccal. Elvonultak a tábor egyik félreeső sarkába és Sápszky jóindulatúan magyarázni kezdett.
– Figyelje meg, katona, én hogy csinálom. Egy: a 48 mintájú, 7,62-es kaliberű, félautomata puskát függőlegesen, vagyis a talaj síkjára merőlegesen felemelem a földről és jobb felső tenyeremmel alulról megtámasztom. Kettő: a puskát vízszintesen átemelem a bal oldalra és most a bal felső tenyerembe fektetem, a tekintet közben előre néz, párhuzamos a talaj síkjával, arcunk elszántságot fejez ki, példaképünk a Szovjetunió rettenthetetlen Vörös Hadserege. Három: bal felső tenyeremmel a puskát a bal vállamra emelem, és ha a gyakorlat végre lett hajtva, lehet jönni a cukorért.
Az oktatás reggel kezdődött mérsékelt hangnemben, azt délfelé erőteljesebb váltotta fel:
– Ön B. honvéd, direkt nem csinálja rendesen – csapott rá –, de én úgy meghajtom Önt, hogy a bolhák vízipólózni fognak a hóna alatt.
Később Sápszky könyörgésre fogta, újra és újra bemutatta a szabályos végrehajtást, de B. csak egyetlen eredményt tudott felmutatni: puskája szuronyával beledöfött a saját orrába. Az elgyötört főtörzs estefelé már reménytelenül kérdezte:
– Hol dolgozik maga?
– Jelentem, az Egyetemen.
– Az Egyetemen?! És mi maga ott?
– Jelentem: tanár.
– Maga tanár? – Sápszky a homlokára csapott. – Úristen, mi lehetnék ott én?!