Egy város emlékkönyvébe

Korpád város lett. Szerintem csak azért, mert a nagyközségek kiutálták maguk közül. Kiadnak ebből az alkalomból egy szerény kis albumot – bíbor a pecsétje, selyem a hajtása –, nekem is írtak, hogy vessem papírra emlékeimet Korpádról, ha vannak.

Vannak, hogyne volnának, nem is egy, hanem kettő. Kétszer jártam lenn író-olvasó találkozón.

Az elsőre évekig hívtak, de én mindig nemet mondtam. Bevallom őszintén, azt sem tudtam, merre esik ez a Korpád. Végül azt írják, hogy jöjjek már, jöjjek mégis, mert az egész Korpád énrám kíváncsi. Nahát, ha ez egy ilyen jó ízlésű nagyközség, meg kell jutalmazni őket, lemegyek.

Létre is jött a találkozó, Magyarország legnagyobb tölgyerdejében – ugyanis egy egész erdőre való tölgyfa gerenda támogatta a kultúrház kidűlni készülő falait. Köszöntöttek sok szeretettel, aztán elmondtam a magamét, aztán vártam, hogy jöjjenek azok a mélyenszántó és lényeget érintő kérdések, melyekre évekig készült egész Korpád. De az emberek csak ültek és néztek, mint Grisa a körmoziban.

Eltelt egy negyedóra, mikor végre egy középiskolás fiú felemelte a kezét.

– Tessék.

– Azt szeretném kérdezni a Moldova elvtárstól, hogy ha a Moldova elvtárs nem író lenne, hanem olvasó, mit kérdezne saját magától?

Ravasz kérdés, szerfölött ravasz, de nekem sem véletlenül van két Mao Ce Tung-képem odahaza.

– Kedves uram – néztem az ifjúra sok szeretettel –, az még rendben van, ha valakit akasztani visznek, az mindenkivel előfordulhat. De hogy a saját akasztásomra én vigyem a kötelet, azt már nem. Legyen a hóhérnak is valami rezsije!

Ez volt az első és az utolsó kérdés, erre készült Korpád évekig. A könyvtárosnő hátrahív, és kérdezi, mit szólok a találkozóhoz, hogy sikerült szerintem?

– Hát – mondom, mert egyébként nem szeretek megbántani senkit, akkora szívem van, hogy egy hentes házat venne rajta –, tulajdonképpen azt hiszem, szóval: olyan közepes.

A könyvtárosnő hidegen végigmért:

– Nincs igaza, hogy vonogatja itt a vállát meg rángatja a szája szélét. Ne nézze le az ilyen találkozókat, mert vegye tudomásul, hogy Magyarországon az emberek csak azt az írót olvassák el, akit személyesen ismernek.

– Ez így igaz – mondtam helyeslően –, ezt magamtól is tudhattam volna. Mikor kazánszerelő voltam, egyszer ebédszünetben kijött hozzánk Shakespeare, elszavalt két szonettet – azaz egyiket ugyan ismertem, mert Bródy János jobban megírta –, mégis érdekelt, hogy mit tud ez a pali, és másnap megnéztem tőle a Rómeó és Júliát. Ha nem jön ki hozzánk ez a Shakespeare, ki az a hülye, aki magától elment volna a színházba. Nem igaz?

A könyvtárosnő bólogatott, és nézett rám, mint a véres ingre, a kocsinkat meg elirányította arrafelé, amerre leszakadt a Rába-híd, másnap délben értem haza. – Na – mondtam –, szép hely Korpád, jó hely Korpád, de én oda akkor megyek legközelebb, ha majd a halottak ipi-apacsot játszanak.

Mit ad Isten, egyszer újra a környékre kerültem, és az egyik barátom elkezd agitálni, hogy menjek át író-olvasó találkozóra a korpádi ponyvagyárba.

– Ponyvagyárba? Menjen a Kékesi vagy a Szilasi.

De aztán csak rábeszélt: azt mondta, ha nem megyek, hajóst csinál belőlem: ’u’ szájon vág!

A találkozó várakozás fölött jól sikerült, utána eszegettünk-iszogattunk, mikor a vendéglátó brigád vezetője félrevon:

– Moldova elvtárs, nem akartam bent a találkozón előhozni, de nekünk volna egy kérésünk.

– Tessék.

– A mi brigádunknak nincs neve, minket csak úgy hívnak, hogy ponyvagyári szocialista brigád. A többiek már mind találtak jó elnevezést: „Édelweissné Galambos Szerafin” meg „Kinizsi”.

– Ők miért lettek „Kinizsi”? Olyan erősek?

– Nem, csak a „Kőbányai Világos” nevet a szakszervezet nem engedélyezte. Szóval maga mint íróember, mégiscsak jobban ért hozzá, ajánljon már nekünk egy nevet.

– Mi sem könnyebb ennél. Legyenek „Kossuth Lajos” brigád.

– Ó, már minden brigád „Kossuth Lajos” brigád.

– Hát akkor „Petőfi”.

– Petőfiből még több van, épp csak a papír tízes hiányzik.

– Hát akkor március 15., április 4., május 1., augusztus 20., november 7., december 21.

– Hagyja a naptárt, nekünk olyan nevet adjon, amiből az egész országban nincs több, és mondjon hozzá egy megfelelő brigádjelszót.

– Tudja mit? Legyenek „Dugovics Titusz” brigád, és írják be jelszónak: „Ha én lebukok, téged is magammal rántalak”.

Elfogadták. Azóta minden György-napra küldenek egypár méter ponyvát. Írok rá valamit, aztán beviszem a Kiadóba.