– Első feleségem meghalt a háborúban – mondja az öreg mérnök –, őszintén szólva nem gondoltam rá, hogy újra megnősüljek, de jött a gyárba egy fiatal kolléganő Püspökladányból, együtt dolgoztunk, megszerettük egymást, összeházasodtunk.
Valamikor 1951 tavaszán behívat magához Szabó, az igazgató, le sem ültet, úgy kérdezi meg:
– Te, P. elvtárs, vannak neked klerikális kapcsolataid?
– Nincsenek, nem járok templomba, nem gyónok, nem áldozok.
– Nem úgy értettem: rokoni kapcsolat a családon belül.
– Senki.
– Jól van, elmehetsz.
Eltelik két hét és Szabó újra hívat:
– Te, P. elvtárs, jól meggondoltad te a múltkor: valóban nincsenek neked klerikális kapcsolataid?
– Most is csak azt tudom mondani, hogy nincsenek.
– És a feleséged révén?
– Az ő családjában sem volt pap.
– Biztos ez?
– Biztos. De nézd Szabó elvtárs, ha nem hiszed, amit mondok, neked megvannak az eszközeid, hogy tíz perc alatt kiderítsd az igazságot. Ha akarod, leülök tíz percre az előszobába, és megvárom az eredményt.
Elengedett, az ügynek nem lett folytatása, időközben más üzembe kerültem, már el is feledkeztem az egészről, mikor vagy tíz év múlva újra dolgom akadt a régi gyárban. Szabó már rég eltűnt, de a titkára, egy jóindulatú kövér ember, abból a fajtából, aki a hideg levest is megfújja, még ott ült a helyén, felugrott és szorongatta a kezemet.
– Jaj, de örülök, hogy látom, most igazán elmondhatom, hogy aggódtam magáért tíz évvel ezelőtt.
– Miért kellett aggódnia?
– A klerikális kapcsolatai miatt. Várjon, talán megvan még az irat.
És az egyik szekrény mélyéről előszed egy fotokópiát feleségem régi anyakönyvi kivonatáról:
„Vass Júlia, született 1926.
Apja neve: Vass Péter püspök-ladányi lakos…”
Persze hogy egybe kellett volna írni, és ennek a helyesírási hibának köszönhettem, hogy majdnem kirúgtak a gyárból és kitelepítettek a fővárosból.
Mikor azon a bizonyos októberi vasárnapon a feketeruhás nyilas pártszolgálatosok teherautókkal végigszáguldottak a Körúton, Klein bácsi csak egyet tudott biztosan: a csillagos házba nem megy vissza többet. Gecső, a nyilas házmester most biztosan kitörné a nyakát.
Sajnos senkit sem ismert az egymillió budapesti partizán és ellenálló közül (1961-es adat!), így Klein bácsi maga volt kénytelen kezébe venni a sorsát. Maradt még a zsebében néhány pengő, ezen vásárolt egy köteg nyilasújságot: zöld fejléces „Összetartás”-t és „Virradat”-ot, a hóna alá csapta, és ezek védelmében sétált naphosszat az utcában, sőt még egy-egy kávéházba is be mert ülni – ki merné feltételezni, hogy a nyilasújságot egy zsidó árulja?
Egyetlenegyszer került csak a lebukás szélére, az egyik körúti kávéházban épp Gecső, a nyilas házmester telepedett le a szomszéd asztalhoz. Klein bácsi meg mert volna esküdni, hogy felismerte, sőt egy vizsgáló pillantással az újságköteget is végigmérte. Klein bácsi felkapta a csomagot, és kifelé futva elkiáltotta magát:
– Itt az Összetartás, megjelent a Virradat! Nagy győzelem Bicskénél! – közben figyelt hátrafelé, hallja-e a pártszolgálatosok csizmáinak dobogását, de senki sem jött utána.
Klein bácsi arra vigyázott, hogy ne túl sokat kiabáljon, mert ha Isten ments, megvették volna tőle az újságokat, aligha tudott volna szerezni még egy köteggel. Így gondosan beosztva, épp kitartott januárig, a felszabadulás napjáig. Az utolsó példányt Klein bácsi összetépte, és gondosan elrakta a zsebébe, aztán elindult hazafelé. A Rákóczi útnál járt, romok és leszakadt vezetékek között botorkálva, mikor ismerős hangot hallott, odakapta a fejét: Gecső volt az, a nyilas házmester, hóna alatt egy nagy köteg újságot szorongatott.
– Megjelent az Új Szó, a Szabadság! Nagy győzelem Bicskénél! – és iszkolt kifelé a városból.
Klein bácsi nézett utána, aztán legyintett:
– Azért adhatott volna valamit az éceszért!