Egy kis zacskó gyémánt

– 1935-ben Ausztriában éltem, Hitler katonái már gyülekeztek a határon, és én nem szerettem volna megvárni, amíg elindulnak – kezdte történetét L., kanadai házigazdánk. – Kiváltottam az útlevelemet, úgy terveztem, Magyarországon, Jugoszlávián lejutok majd a tengerhez, és hajóval utazom ki Amerikába.

Minden szerénytelenség nélkül elmondhatom, hogy nem voltam szegény ember: szépen berendeztem a lakásomat, márkás porcelánokat, értékes festményeket gyűjtöttem össze – ebből természetesen semmit sem vihettem volna ki magammal, kerülve a nagyobb feltűnést, szép sorjában eladogattam mindent, utoljára a lakásomat.

Közeledett a háború, és ilyen időkben nem lehet bízni a pénzben, én sem akartam schillinget magammal vinni, nem is engedték volna át a határon, az összegen, melyet minden földi vagyonomért kaptam, huszonegy kisebb-nagyobb gyémántot vásároltam – ez semmiképp sem veszti el az értékét. A gyémántokat egy kis fehér vászonzacskóban őriztem, nem áltattam magam azzal, hogy akár kézben, akár táskában vagy ruha között elrejtve ki tudnám csempészni. A határőrség számolt az értékek menekülésével, minden távozót aprólékosan átvizsgáltak, valami mást kellett kitalálnom. Hosszú-hosszú ideig tartott, míg végre sikerült kidolgoznom a tervemet.

Az útlevelet szabályszerűen kiváltottam és bőröndjeimmel – meg persze a kis zacskó gyémánttal, leköltöztem egy határ menti kisvárosba, E.-be. Megszálltam egy hotelben, és néhány napot azzal töltöttem, hogy felmérjem a helyzetet. Tervem végrehajtásához két embert kellett találnom: egy tökéletesen megbízható orvost és egy besúgót. A besúgóra hamarosan rábukkantam – szállodánk portása személyében, próbaképp leveleket küldtem magamról a hagyományos kis hajszállal leragasztva, a hajszál minden alkalommal elszakadt, jelezve, hogy Taube, így hívták a portást, felbontotta a borítékot. Valamivel nehezebben, de a megfelelő orvosra is ráakadtam: egy magánpraxist folytató sebészre. Nyíltan mertem beszélni vele, nem is nagyon tehettem mást, ha igénybe akartam venni a segítségét, megmutattam neki a kis vászonzacskót.

– Doktor úr, én kivándorlásra készülök, vagyonomat gyémántokba fektettem, ezt a húsz gyémántot szeretném átvinni a határon.

– Ha jól számolom, ez huszonegy.

– Ezt a húsz gyémántot szeretném átvinni a határon, mert a huszonegyediket Önnek szánom, ha segít nekem.

– Milyen formában képzeli?

– A karomra egy gipszkötést rakna…

– Értem, mintha el volna törve.

– Nem érti, semmiféle „minthá”-ról nem lehet szó. El fogja törni a karomat, úgy gipszeli be. Ha a fődolog gyanús, akkor legalább a részleteknek stimmelnie kell, bizonyára tudja, hogy a kémeknek és csempészeknek mindig rendben van az útlevelük.

– Értem. Eltöröm a karját, és utána a gipszkötésbe berakom a gyémántokat.

– Nem érti. Begipszeli a karomat, de nem rakja bele a gyémántokat, egyelőre itt maradnak magánál.

– De hogy jön érte, és mikor? Én nem őrizhetem hónapokig.

– Meg fogom találni a megfelelő időt és a megfelelő módot.

Eltörte a karomat és betekerte, a hatalmas kötéssel, hazamentem a szállodába és elbúcsúztam a portástól:

– Viszontlátásra Taube, köszönök mindent. Holnap reggel indulok Magyarországra.

– Mi történt a karjával, igazgató úr?

Könnyedén megemeltem bekötött karomat – közben alig tudtam visszatartani a könnyeimet.

– Én vagyok az új világháború első sebesültje, Taube. Eltört a karom – és cinkosan hunyorítottam rá.

Taube bólintott, de közben a szeme forgott, mint a reklámmacskáé. Na, jól dolgoztam – gondoltam magamban elégedetten –, ez még ma este beköpi az ügyet a határőrségnél.

Törött karomhoz képest viszonylag jól aludtam, reggeliztem, kifizettem a számlát és felszálltam a nemzetközi gyorsra. A vonat még be sem ért a határövezetbe, mikor jön értem három egyenruhás, beszállítanak, biztosra mentek, mert intettek a mozdonyvezetőnek, hogy mehet tovább, rám nem kell várnia.

– Hogy értsem ezt? – tiltakoztam persze. – Elégtételt követelek! Szabályos útlevéllel rendelkezem.

– Abban nincs kétségünk, uram. De van valami elvámolnivalója?

– Semmi, tessék megnézni a bőröndjeimet.

– Nem a bőröndjeire vagyunk kíváncsiak, vegye le a karjáról a gipszkötést.

– Hát hogy vehetném le? El van törve a karom, ehhez csak orvos nyúlhat.

– Nincs szükség itt semmiféle orvosra, értesüléseink vannak, hogy maga csak szimulál.

Ezzel se szó, se beszéd, a határőr egy kalapáccsal rávágott a gipszkötésre, a fájdalomtól abban a pillanatban elájultam. Mikor magamhoz tértem, csak a kötés romjait láttam és köröttem a restelkedő egyenruhásokat:

– Elnézést kérek, uram, tévesen voltunk informálva.

– És ennek én viseljem a hátrányait? Elment a vonat nélkülem, elkésem a csatlakozást.

– Mi szívesen átvisszük a határon egy szolgálati gépkocsival.

– Rendben van, ez valamit enyhít a dolgon, de előbb szeretnék egy új gipszkötést rakatni a karomra. Vigyenek az orvosomhoz.

A doktor újra feltette a kötést, de most már belerakta a gyémántokat is. Baj nélkül kijutottam Kanadába, és ebből a pénzből nyitottam egy kis üzemet.