Legendák a vámról

A vámost még futballista korából ismertem – majd három évig edzősködtem a Pénzügyőr sportegyesületnél. Tatabánya után, mikor végzett a vizsgálattal, beült a kupénkba.

– Jancsi – kérdeztem –, mióta szolgálsz a testületnél?

– Vagy tizenöt éve.

– És mi volt a legnagyobb trükk, amit eddig láttál?

– Trükk? Nagy trükkök nincsenek, a legtöbbet te is ismered: cigarettásdoboz aljába pénzt dugnak és félbevágott cigarettákkal letakarják, ötszázforintosokat leukoplaszttal felragasztanak a hónaljba. Egyszer valaki bevonta a játékba a pénzügyőrt is: a vasúti fülke ajtajára belülről felragasztott egy zacskót, és ahogy az ellenőrző vámos kinyitotta az ajtót, ő maga tolta be a szajrét a résbe. Mit meséljek neked? Talán a svájci órák ügyét. Pár évvel ezelőtt történt.

Azt tudod, hogy mint minden vámhatóság a világon, időnként mi is kapunk „füleseket”. Telefonon vagy írásban bejelentik, hogy ekkor és ekkor érkezik majd valaki, és csempészárut hoz magával. Egy alkalommal azt közölték, hogy érdemes lesz figyelni egy Svájcból hazalátogató hazánk-lányát, mert értékes svájci órákat próbál majd bejuttatni az országba.

Megérkezik a nő prémkucsmában, elegáns kétsoros kabátban, csizmában. Megkülönböztetett figyelemmel fogadtuk, végigmotoztuk tetőtől talpig, még a kucsma belsejét is felfejtettük, de semmit sem találtunk nála. Átkoztam magamban a bejelentőt, de nemsokára egy újabb „füles” érkezett, hogy a nő mégiscsak behozott nyolc vagy tíz órát, és átadta a sógorának, hogy passzolja el.

Egy hónap múlva újra jött a nő, akkor már azt is megnéztük, hogy nem hord-e parókát? Megint nem találtunk nála órát. Azt hittem, hogy nem merte újra megkockáztatni, de eltelik egy hét, és megint kiderül, hogy a sógora újabb svájci órákkal üzletel.

Harmadik alkalommal már a parancsnokommal együtt fogadtuk a nőt, az öreg kávéval-konyakkal kínálta és azt mondta neki:

– Nézze hölgyem, minket elsősorban nem az a nyolc-tíz óra érdekel, amit behoz, sokkal fontosabb nekünk a trükk, amit alkalmaz. Ha elárulja, biztosítom, hogy a mostani szállítmányát beviheti, ha nem mondja meg, legközelebb nem kap vízumot, a sógora pedig megtapogathatja azt a téglát, ami neki van beépítve a börtön falába.

A nő elgondolkozott, aztán bólintott: rendben van. Tudod hogy hozta be az órákat? Kabátgomboknak voltak felvarrva és a kabát eredeti anyagával vonták be őket.

– Nem rossz.

– Ha már így alakult, én is kérdezhetek valamit? – nézett rám a vámos.

– Tessék.

– Neked, mint utasnak, mi volt a legnagyobb trükköd?

– Nagy trükköm nem volt, kicsire is csak egyre emlékszem. Az ötvenes évek végén tilos volt Nyugatról zsebrádiókat behozni, úgy vadásztak rá, mint később a számológépekre. Én valahol Ausztriában jártam, mindenképpen akartam hozni egyet, meg is vettem Bécsben a Csalóközben, de hová tegyem, hogy a határon ne találják meg? Arra gondoltam, hogy az ember azokat a tárgyakat látja a legkevésbé, melyek a legközelebb vannak a szeméhez, úgy gondoltam, beteszem a zakóm belső zsebébe.

Átérünk, Hegyeshalomnál jön a vámos, tiszteleg:

– Van valami elvámolnivalója?

– Nincs.

– Legyen szíves, vegye le a bőröndjét.

– Kérem – nyúlok fel a csomagtartóba, és ezzel a karmozdulattal véletlenül bekapcsoltam a zsebemben a kis rádiót. Mintha ma volna, úgy emlékszem rá: éppen dzsessz-zene szólt benne. A vámos értetlenül nézett rám, kínomban az állomás felé mutattam a nyitott ablakon.

– Azért már itthon is milyen modern zenét játszanak. Nem kell leborulni a Nyugat előtt – legyintettem indulatosan, és ezzel a mozdulattal kikapcsoltam a rádiót.

A vámos ránézett izzadságban fürdő arcomra, mosolyogni próbált, mint aki tudja, hogy az írókat csak egy hajszál választja el a bolondoktól, néha még annyi se, tisztelgett és behúzta maga után az ajtót.