A nagy dobás

Lehet, hogy rossz fényt vet rám, de nem tudom elfelejteni azt a néhány hónapot, amit az aszódi javítóintézetben töltöttem – félreértés ne essék: nevelői minőségben.

Ha olykor kinyitok egy képes újságot és szemembe ötlik egy-egy illusztrált hír: elfogták a templomok kegyszertolvaját, vagy a futballöltözők besurranó fosztogatóját, a tettesekben többnyire régi növendékeimet ismerem fel: Kolhozjampecet, esetleg Vidám Fazont. Nem tagadom, ilyenkor a büszkeségtől könnyek szöknek a szemembe, mert azért nagy öröm egy nevelőnek, hogy a tanítványai vitték valamire, ilyen fiatalon bekerültek az újságba.

Mégis száz tanítványom összevetve sem ér fel Rongykuvikkal, Aszód büszkeségével. Szobra valaha még ott fog állni a javítóintézet kertjében – amíg valaki el nem lopja és el nem viszi a MÉH-hez –, ötletein pedig nem foghat a feledés.

Rongykuvik 1964-ben végzett Aszódon az „egyetemi szakasz”-ban, ide tudvalevőleg azok kerültek, akik sem írni, sem olvasni nem tudnak, de csak alig néhány hétig élvezte a civil életet, mert megkapta katonai behívóját, bevonult az n.-i laktanyába.

A hadseregnél általában nem rajonganak az aszódi fiúkért, idegenkednek zamatos nyelvi fordulataiktól, gyanakodva nézik agyontetovált bőrüket. Rongykuvik harcos, mintha rá akart volna cáfolni ezekre az előítéletekre, majdnem egy egész hétig kifogástalanul viselkedett, akkor odament a laktanyaparancsnok alezredeshez és vállon veregette:

– Őrmesterkém, van egy staubod?

Az alezredes csuklani kezdett, egy negyedóra múlva tért magához annyira, hogy hívassa a készültséget, és Rongykuvikot levitesse a Zárdába – ahogy az n.-i laktanyában a fogdát becézték.

Két hét múlva, mikor kijött a fogdából, Rongykuvik első útja az alezredeshez vezetett.

– Nem értelek, őrmesterkém, ha nincs staubod, nincs staubod. A szegénység nem szégyen, de miért kell akkora felhajtást csinálnod belőle?!

Innen kezdve két hosszú éven át egész a leszerelésig Rongykuvikot feletteseinek megkülönböztetett figyelme kísérte. A felmosórongyra, a „fóká”-ra akár rá is írhatta volna a nevét, tevékenyen kivette részét az éjszakai életből – többnyire egy őrbódé környékén.

Rongykuvik ezt több okból is méltánytalannak találta, aki ismerte őt, százat mert volna tenni egy ellen, hogy ebben az ügyben neki még lesz egy dobása. De hogyan? Mit tehet egy aszódi vagány egy alezredes ellen?

1966 októberében – a dátum fontos, tessék megjegyezni – Rongykuvik alighogy leszerelt a katonaságtól, lopott egy kerékpárt. Szokatlanul kevés körültekintéssel dolgozott, mintha szántszándékkal hagyott volna nyomokat maga után, már másnap este bekopogtak hozzá a rendőrök. Megtalálták a kerékpárt, de ha már ott vannak, gondolták, kutatnak egy kicsit tovább. Rongykuviknál az ilyen fáradság be szokta hozni a maga hasznát. Mit ad isten, a matracában alig-alig elrejtve, találtak egy pisztolyt. Ez feltűnt a rendőröknek, szigorú hangon megkérdezték:

– Ezt maga lopta?

– Nem, kérem, én ezt a pisztolyt kaptam.

– Kapta? Milyen célból?

– Tetszik tudni, most van 1956 októberének tízéves évfordulója, és egy kis szervezkedést készítettünk elő.

– Igen? És ki vezette ezt a szervezkedést?

– A volt laktanyaparancsnokom, X. alezredes elvtárs.

– És még ki vett részt benne?

– Y. főhadnagy elvtárstól, a volt századparancsnokomtól kaptuk a dollárt, de majdnem mindig lent volt Z. hadnagy elvtárs, a volt szakaszparancsnokom is.

Rongykuvik elvitette az összes volt tisztjét, két nap múlva kiderült, hogy szó sem volt semmiféle szervezkedésről, a tiszteket kiengedték, és Rongykuvik kapott két évet rágalmazásért.

– Azzal együtt megérte, nevelő úr – mondta később, mikor összefutottunk a „Don-kanyar” kocsmában. – Nemcsak azért, mert megtapogatták a maguk tégláját a Fő utca falában, de azért is, mert amíg élnek, nem mosdanak ki belőle.

– Ezt hogy érted, Rongykuvik?

– Az emberek mindig a legrosszabbat jegyzik meg mindenkiről. Ma még tudják, hogy én csak malotáztam az alezredest meg a főhadnagyot, de ez hamar elkopik. Két-három év múlva ebből már csak annyi marad, hogy az alesnek meg a főhadnagynak valami 1956-os ügye volt. Senki sem tudja pontosan, hogy micsoda, mégse kopik le róluk, és ilyen kis dolgokon nagy dolgok múlhatnak: előléptetés, kitüntetés. Ezt elhiheti, nevelő úr, Rongykuviknak.