Mohács

Én a tortából a legjobb szeletet kaptam, majdnem mindig szerencsém volt azokkal az emberekkel, akik írásaim sorsa fölött döntöttek. Talán épp ezért él bennem olyan mélyen az a néhány eset, mikor nem boldogultunk egymással.

 

*

 

Írtam egyszer egy történelmi regényt, valamiféle református prédikátorokról, mikor kitettem a pontot, a kéziratot leadtam a Kiadóba és türelmesen vártam a döntést. A lektor elolvasta, behívatott és azt mondja nekem.

– A szöveg nagyon szép, de volna néhány apróbb megjegyzésem. Jöjjön be jövő szerdán, addigra összeírom őket.

A lista, amivel várt, alig néhány oldallal volt vékonyabb, mint maga a könyv, felsóhajtottam és megújítottam szilveszterkor tett fogadalmamat, hogy ebben az évben senkivel sem fogok összeveszni.

A lektor sorolta fel a kifogásait: a hatodik oldalon nem azt kellett volna írnom, hogy reformáta, hanem azt, hogy reformata, a tizediken nem azt, hogy nagytiszteletű, hanem azt, hogy tiszteletes és így tovább, hasonlóan csupa fontos dolgokat.

Egy darabig bólogatva tűrtem, de a harmincharmadik tételnél nem bírtam tovább.

– Nézze, uram, eddig nem szóltam egy szót sem, mert amit eddig nehezményezett, azt én írtam, és az ember soha ne képzelje, hogy az ő munkája hibátlan lehet. De az a mondat, amit most kifogásol, az nem tőlem származik, hanem szó szerinti idézet a Bibliából, és ott is maga az Isten mondja. Hogy én nem tudok írni, az még rendben van, de hogy magának az Isten sem tud írni, azért az mégiscsak furcsa!

Megjegyzendő: ezt a mondatot is ki kellett javítanom.

 

*

 

Életem egyik mélypontján nagy anyagi szükségből tárcákat írtam egy napilapba. Gyors pénz volt, ahogy leadtam, másnap vagy harmadnap megjelentek, a lap pontosan és viszonylag jól fizetett. Ami engem illet, nem csináltam nagy ügyet belőle, másfél óra alatt lekentem a két-három gépelt oldalt, utána kezet mostam és folytattam a regényemet.

Egyik nap – mely különben egyáltalán nem különbözött a többitől – egyetlen tárcára alkalmas történet sem jutott az eszembe, végül is, mint már annyiszor, régi főiskolás emlékeim segítettek ki.

Az 1950-es évek elején a magyar főiskolákon tanrendbe építve oktatták a honvédelmi ismereteket. Nagyalakú titkos füzeteket kaptunk, Pécs szándékosan eltorzított térképét Bányarév felirattal, és tanultuk a lövészszázadot védelemben, a lövészszázadot támadásban. A lövészszázadot menekülésben nem, mert „az mindig mert, elvtársak!” A félévek végén éppúgy kellett vizsgázni belőle, mint a szakmai tárgyakból, ha valaki elbukott honvédelemből, az pótvizsgázott, osztályt ismételt, jó esetben még ki is rúgták mint provokátort.

Évfolyamtársunkat, F. Attilát kiemelték, és kiküldték Moszkvába a Filmművészeti Főiskolára, ott kint sem kaphatott felmentést a honvédelmi oktatás alól, számolta a mágneses azimutot, rakta össze a Gorjunov géppuskát, és az év végén neki is meg kellett jelennie a vizsgabizottság előtt. Attila nem sokat tudott az anyagból, udvariasan előreengedett mindenkit, hátha közben elfogynak a tételek, de hogy, hogy nem, egy neki is maradt: „A tank alkatrészei.” A falra ugyan ki voltak akasztva az alkatrészek nagyméretű fotói, de ez Attilán nem sokat segített, két rúddal összekapcsolt küllős alakzatról gyanította, hogy ezek a kerekek lehetnek. Felrémlett előtte a bukás, pótvizsga, osztályismétlés, aztán úgy gondolta, nincs mit vesztenie, megpróbálkozhat egy trükkel, sarkosan a vizsgabizottság elé vágódott:

– Parancsnok elvtársak! – mondta –, sajnos egy kis baj történt, mert ezt az egy tételt véletlenül magyarul tanultam meg.

Három szovjet tiszt vizsgáztatott, egyikük sem tudott magyarul, összenéztek: most mit csináljanak? Hivatalos póttétel, amivel „A tank alkatrészei”-t kicserélhették volna, már nem maradt, az idő is sürgetett, különben is magyar hallgatóról van szó, népek barátsága, nemzetköziség, rövid töprengés után bólintottak:

– Rendben van, mondja el magyarul.

Attila megállt a terem közepén, egy ideig töprengve bámulta a falon a tankalkatrészek fotóit, aztán kinyújtott karral sorban rájuk mutatott.

– Hősvértől, pirosult, gyásztér, sóhajtva, köszöntlek, nemzeti, nagylétünk, nagy, temetője, Mohács, Pécs, Harkány, Paks… Mert a tankban több alkatrész volt, mint ahány szó a híres vers kezdő soraiban, a folytatást pedig Attila már nem ismerte.

A vizsgabizottság újra összenézett, ha lehet még tanácstalanabbul, mint az előbb, hányast adjanak egy olyan feleletre, melyből egy szót sem értettek? Végül, mert Attila szépen, folyamatosan beszélt, megszavaztak egy hármast.

Mondom, jobb híján ezt a történetet írtam meg, legépeltettem és bevittem a szerkesztőségbe. Nézem a lapot másnap, harmadnap, nincs benne az anyagom. Az ötödik nap eluntam és bementem az olvasószerkesztőhöz.

– Mi van, Laci? Miért nem jön a tárcám?

– Ravasz pali vagy, nagyon ravasz pali, de én észrevettem.

– Mit vettél észre?

– Hős vértől pirosult gyásztér és szovjet tank?! Hagyd már ezeket az ötvenhatos dolgokat!

Elraktam a kéziratot, és nem is sértődtem meg, sőt önkéntelen tiszteletet éreztem az olvasószerkesztő iránt, aki olyan dolgokat is meglátott az írásomban, amik nem is voltak benne. Hiába: nagy dolog, ha valakinek szakmája az éberség.

Mikor a legközelebbi tárcámat vittem be a laphoz, az olvasószerkesztő ajtaját zárva találtam, kérdezem a gépírónőtől a szomszéd szobában:

– Nem tudja, hol van L. Laci?

– Hazán kívül – mondja a gépírónő némileg ironikusan –, a múlt héten disszidált.