Még egyszer a népszerűség ügyében

A kép, mely nagyméretű arcmásomat eldobott konzervdobozok, tejeszacskók és egyéb háztartási szemét társaságában ábrázolja, nem műtermi beállítás volt, kint az élet sűrűjében készült egy külső Bécsi úti szeméttelepen, oda vetette ki a fotót egy ismeretlen irodalomértő. Feltehetőleg nem kritikus volt az illető, mert az inkább egy ügyes kis póttalpat vágott volna ki belőle lyukas kerti cipőjébe.

A képet egy jóakaratú újságíró ismerősöm küldte el, nem tagadhatom, már első látásra is a büszkeség könnyei szöktek a szemembe. Istenem, ha belegondolok, hogy nem volt hiába az a rengeteg munka, milyen mélyről küzdöttem fel magam – egész a szemétdombig.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy még sohasem ért hasonló megtiszteltetés, a vasút-könyvem megjelenése idején a Baross-szoborra írta ki egy, ugyancsak az ismeretlenségbe burkolódzó, könyvbarát: „Moldova! Élj vadházasságban a nénikéddel!” – persze, mint a realista stílus híve, nem ilyen nyakatekert kifejezést használt.

Még a kapcsolat hagyományos formáin: az író-olvasó találkozókon is, ahol, úgy képzeltem, már nem érhet meglepetés, akadtak olyan esetek, melyek nyomán újra és újra jóleső meleget érzek a szívem körül. Most beszéljünk csak ezekről.

 

*

 

A találkozók előtt majdnem mindig akad néhány szabad órám, ilyenkor meg szoktam nézni a falu vagy város nevezetességeit. P-n a régi kastélyt mutatták meg, melyet még az első világháborúban rendeztek be hadirokkant-menhelynek, és még ottjártamban, 1977-ben is akadt néhány rokkant, akik megsérültek Doberdónál, és az azóta eltelt csekély hatvan évet itt pipázgatták végig az otthon falai között. Persze ők már nem töltik meg a húsz-harminc szobát, a kastélyt gyenge értelmi képességű férfiak és nők kapták meg, pontosabban olyan gyenge értelmi képességű férfiak és nők, akikről ez kiderült.

Kísérőmmel mentünk végig a folyosókon, népes csoport szegődött a nyomunkba, csontsovány vagy épp ellenkezőleg, széle-hossza-egy lányok, és bármerre fordultunk, kitartóan követtek.

Be kell valljam férfiasan: jólesett, hogy írói hírnevem az élet ilyen mélységeibe is eljutott, már meg akartam kérdezni őket, hogy regényeimet, riportjaimat vagy talán szatíráimat kedvelik a legjobban, mikor az egyik debil kövér lány váratlanul rám mutatott.

– Itt az új fiú! – és szemét lesütve, csábítóan rágni kezdte a mutatóujját.

 

*

 

Egyszer, az egyik pesti könyvtárban tiszteletemre összejött egy, főleg egyetemistákból álló társaság, azzal az alig titkolt céllal, hogy Moldovát vacsorázzanak. Olyan kérdéseket tettek fel, mint például:

– Mikor lesz nekünk olyan költőnk, mint Nazim Hikmet?

– Nem tudom – mondtam –, hogy pont olyan költőnk, mint Nazim Hikmet, mikor lesz, jobb már van egypár tucat. Lehetnek kifogásaink a magyar nehézipar, vagy a magyar játékboltok színvonala ellen, de a magyar költészet, szerintem minden reklamáción felül álló minőség.

– Demagóg! – értékelték válaszomat tömören a jelenlevők.

Mondom, hasonló kérdésekkel múlt el az este, az ingem a hátamra tapadt, mikor a könyvtárosnő végre bezárta a találkozót, és hátrahívott a raktárba.

Lehet, hogy most illúziókat rombolok, de az író-olvasó találkozókért általában fizetni szoktak; gondoltam, most is pénz következik, felöltöttem szerény, terepszínű arcomat, de hamarosan kiderült, kár volt igyekezni.

– Fizetni nem tudunk – mondta a könyvtárosnő –, de itt van egy csomó könyv, válasszon belőle honoráriumot.

Az asztalra mutatott, ahol régi salabakterek álltak halomban, az ötvenes évek rosszemlékű könyvei: Popov: Acél és salak, Nyikolájeva: Aratás, Babajevszkij: Az aranycsillag lovagja, időtől-portól-gondatlanságtól megrúgott példányok, az egyikből egy lassan zöldülő parízerszelet állt ki, könyvjelzőként. Elborított a düh, de aztán sikerült legyőzni magam – nem nagy ellenfél! –, és a könyvekre mutatva csak annyit mondtam:

– Köszönöm szépen, ezeket a könyveket nem kérem, állandóan félnem kellene, hogy valaki ellopja őket, de ha volna valami rossz cipő, csütörtökön benézek érte.

 

*

 

Előfordult, hogy egy napra két találkozót is szerveztek nekem, délelőtt A nagyközségben, délután pedig a szomszédos B-ben kellett volna szerepelnem. Leérve a tett helyére megdöbbenve hallom, hogy mind a két találkozóm A-ban lesz, délelőtt a téeszben, délután a tanácsnál.

– Nem vagyunk mi koldusok, meg tudjuk venni magát egy egész napra is – mondta az a-i téesz-elnök –, B nem eszik magából.

De most csak a délelőtti találkozóról szeretnék mesélni. Összejött a téesz-irodában vagy harminc ember, beszéltem nekik mindenről, és még némely egyebekről is. Az előadást udvarias taps fogadta, aztán csend állt be, a téesz-elnök megköszörülte a torkát.

– Hát akkor talán tessenek kérdéseket feltenni az író elvtársnak.

Mindenki igyekezett elbújni az előtte ülő háta mögé, de a téesz-elnök felemelte a hangját:

– Bármit lehet kérdezni, az író elvtárs nagyon szívesen válaszol rá. Azért van itt és nem B-ben.

Ekkor végre felállt egy főkötős sovány asszony, ő az első sorban ült, és nem rejtőzhetett senki háta mögé:

– Hát ha bármit meg lehet kérdezni – és hirtelen indulatában verni kezdte az asztalt –, akkor azt kérdezem, hogy mért mindig a tehenészbrigádnak kell eljönni író-olvasó találkozóra?!