Irodalom

Jó néhány évvel ezelőtt egy íróküldöttség második embereként – ketten voltunk – egy távoli fejlődő országban, Gumiparton jártam. Állami kapcsolataink azóta szerencsésen megromlottak, így végre elmondhatom ezt a történetet.

Egyik este a gumiparti Írószövetség klubjában díjkiosztó ünnepséget tartottak, erre meghívták a két magyar írót, S-t és engem is. Behúzódtunk a sarokba, időnként intettünk a pincérnek, hogy melyik palacksort emelje le a polcról, ebben a kellemes lebegésben talált ránk Jean Pierre Super. A „Super” nevet mi akasztottuk rá, mert minden komolyabb állást ő töltött be Gumiparton, ő volt az Állami Könyvtár igazgatója, a Balettintézet párttitkára, a Földrengésvizsgáló üzemi étlapjának szerkesztője és így tovább, percenként átlagosan hat döntést hozott, ami közül ha csak minden második helyesnek bizonyult, már nagy lépéssel vitte előre Gumipart fejlődésének ügyét.

Super odajött hozzánk és belénk karolt mind a hat kezével:

– Barátaim! Meg akarjátok ismerni a Hősünket?

Melyik író mondana le arról, hogy élő hősökkel találkozzon, engedelmesen követtük Supert. Egy középkorú, hallgatag, katonaruhás férfihoz vezetett minket, úgy festett, mintha boldogult emlékezetű Latabár Kálmán áttelepült volna a trópusokra, és az erős napsütésben kissé összement volna.

– Ő az – mondta Super. – Theodornak hívják, vezérünknek, Tihamérnak egyik első harcostársa volt a felszabadító háborúban, jelenleg az ország legkiválóbb prózaírói közé tartozik. Beszélgessetek, drága barátaim – és Super elsietett, valószínűleg sürgős döntést kellett hozzon, hogy gyártsanak-e gyufát balkezesek számára.

Elvárni egy írótól, hogy ha már nem tud felelni semmire a világon, legalább ügyes kérdéseket tegyen fel – de mit kérdezzünk egy legendás katonától, aki ugyanakkor élő klasszikusa az irodalomnak? Barátom és írótársam S. könnyű helyzetben volt, mert ő mindig és mindenkitől ugyanazt kérdezte.

– Vannak-e testvérei?

A páciens bólintott: igen, vannak, mondjuk hogy kettő, akkor S. még tudakozódott, hogy hol laknak? A páciens erre is mondott valamit, S. megköszönte a válaszokat és befejezte a beszélgetést. Ő, mindenki láthatta, megszolgálta a repülőjegy árát és olyan módon, hogy abból baj nem lehet, ezt a beszélgetést nyugodtan lehet jelenteni a Külügynek, Belügynek, Írószövetségnek. Most is a járt úton indult el.

– Parancsnok úr! Vannak Önnek testvérei?

– Nincsenek.

– És hol laknak?

Theodor felvonta a vállát, én következtem:

– Főparancsnok úr! – partnerünket inkább két ranggal magasabban szólítsuk, mint eggyel lejjebb –, ha jól értettem: Ön hivatásos katonából lett prózaíró.

– Úgy van.

– A magyar irodalomban is gyakran előfordult, hogy ugyanaz a nagy egyéniség egyszerre forgatta a fegyvert és a tollat Petőfi Sándortól Rideg Sándorig, de ők valamennyien előbb voltak írók és csak később váltak katonákká, az Ön esetében pedig fordított a sorrend. Mi késztette Önt arra, hogy az irodalom felé forduljon?

– A Forradalom szolgálata.

– Ebben a legkisebb kétségem sem volt, de ha közelebbről is elmondaná, hogy történt.

– Kérem, nagyon szívesen. Tihamérral együtt fent harcoltunk a hegyekben a zsarnokság hadserege ellen, mikor egyik nap a „Rágós Misszionárius” csúcs közelében elfoglaltunk egy falut. Eljött hozzánk a falu bírája, üdvözölt minket és egy bejelentést tett: itt a környéken kóborol egy veszedelmes gonosztevő, aki, hogy finoman fejezzem ki magam, folyamatos vadházasságban élt mind a három húgával. Ez már a zsarnokság hadseregének is feltűnt, de hiába próbálták elfogni, a bűnös elbújt a hegyek között, és azóta is gyakran visszaszemtelenkedik a faluba. Nem lehet eltűrni tovább ezt az erkölcsi fertőt – mondta a bíró –, tartóztassuk le a bűnöst és büntessük meg.

Azonnal kiküldtem egy osztagot, lecsaptak a vérfertőzőre, estére be is hozták a táborba. Parancsnokunk, Tihamér szólt nekem, hogy reggelre írjam meg az ítéletet. Maga a büntetés mértéke nem lehetett vitás, egy forradalomban a vérfertőzést halállal kell megtorolni, de beleizzadtam, amíg megtaláltam azokat a kifejezéseket, melyek vita nélkül meggyőzik igazunkról az embereket is. Nem is tudtam rövidre fogni, tizenkét nagy füzetoldalra sikerült. Reggel Tihamér elkérte az ítéletet, végigolvasta és elragadtatva kiáltott fel:

– Theodor, hogy ez a halálos ítélet milyen gyönyörűen van megfogalmazva! De hiszen te író vagy! Ha lesz a Forradalomnak saját lapja, ezt az ítéletet okvetlenül leközöljük.

És onnan kezdve írogatok, épp a napokban jelenik meg Válogatott Halálos Ítéleteim négykötetes gyűjteménye – mondta szerényen a parancsnok, én pedig bámulva néztem arra az íróra, aki oly sikerrel avatkozott bele hősei életébe, hogy az rögtön véget is ért.