A cethal

A hatalmas cethal – fejétől a farkáig 96 méter, a farkától a fejéig 110 méter, összesen tehát 206 méter hosszú – úgy gondolta, megengedhet magának egypár nyugodtabb napot. A hideg óceánból visszafelé követve a langyosabb áramlatokat, felúszott a Duna torkolatáig, kivárta a magasabb vízállást és átjutott a Vaskapun, újabb és újabb országhatárokon, az alföldi tájon a folyó mind melegebbé és sekélyebbé vált, elérve egy nagy város határát, mely a Duna két partján helyezkedett el, a cethalnak már a háta is kiállt a vízből. A nap kellemesen sütötte fagytól dermedt bőrét, ezt a helyet a cethal megfelelőnek találta, megpihent kissé a part felé húzódva, hogy ne zavarja a hajók útját.

A környékbeliek már másnap észrevették, hogy a Dunában egy szokatlan, rózsaszínű, új sziget keletkezett. Először a gyerekek jártak át sütkérezni, lecsúszkáltak az enyhén síkos, domború felületen, majd horgászok telepedtek le itt, kis kalyibákat állítottak fel, ahol megbújhattak az időjárás viszontagságai elől. A cethal nem bánta, mivel nem ismerte az embereket, tulajdonképpen szerette őket, hátát néha óvatosan megringatta, hogy a vendégei kellemesen érezzék magukat, lassan vastag por szemerkélt rá a gyáraktól fertőzött felhőkből, a sziget fölött elrepülő madarak elejtették a csőrükben cipelt magokat, lassan bokrok és kis fák nőttek a cethal hátán, ágaik között aztán a madarak is megépíthették a fészküket.

Néhány hónappal később a környéken általános területfelmérést végeztek – a geodéták nem tudtak mit kezdeni az új szigettel, melyet semmiféle térkép nem tüntetett fel. Egy szomszédos ország jelentkezett és magának követelte a sziget tulajdonjogát, azt állítva, hogy a sziget tőle úszott át a Dunán, követelésükről akkor is csak nehezen mondtak le, mikor kiderült, hogy az ő országuk lejjebb fekszik a Duna mellett.

Miután a tulajdonjog tisztázódott – az Állam maga vette birtokába – nevet adtak az új szigetnek, Rózsaszín szigetnek keresztelték el, majd megkezdték a területrendezést: elsöpörték a horgászok kis kunyhóit, elkergették a gyerekeket és kivágták a madárfészkeket ringató fákat, a cethalnak ez már nem tetszett, nyugtalanul figyelte, hogy mi történik a hátán.

Az OTP felparcellázta a szigetet, a fővároshoz közeli fekvése miatt számos igénylő jelentkezett, a telkeket végül a közeli téeszek vezetői és a budapesti gyárak befolyásos irányítói kapták meg kilencvenkilenc évre – egy forint bérleti díjért.

Statikusok vizsgálták meg az altalajt, hogy alkalmas-e építkezésre, a szakemberek rendkívül szilárdnak találták a cethal hátát, jelentésükben úgy vélekedtek, hogy a szokásosnál igénytelenebb alapozás is teljes biztonságot nyújt majd.

Hidat vertek a part és a Rózsaszín sziget között, súlyos teherautók hordták át a téglát, köveket, cementet, a villák egymás után nőttek ki a földből, vagyis a cethal hátából, rendezett utcák alakultak ki: Gebin utca, Protekció utca, Bőség utca, Jólét utca. Mikor az utolsó villa is elkészült, vagyis a sziget megtelt, rácsos kapuval zárták le a hidat, minden tulajdonos saját kulcsával nyithatta, idegen hiába is próbálkozott volna bejutni.

Esténként a villák Dunára lefutó kertjeiben vendégek gyűltek össze, a grillsütőkben betyárhús pirult a faszénen, egy-egy parázs ráhullott a cethal érzékeny bőrére, ilyenkor az óriás hal haragosan meghimbálta a hátát.

A szikrák nyomán kisülő zsír és a sziget szokatlanul domborodó felszíne felkeltette a geológusok figyelmét is, műszereikkel megjelentek a telkek végében és egy-egy próbafúrás nyomán sugárban tört föl a cethal zsírja.

A lelet nagy feltűnést keltett és biztos felvirágzást ígért a környéknek, a termelőszövetkezetekben és a gyárakban abbahagyták a munkát – ez a változás az avatatlan szemlélőnek fel sem tűnt. Hatalmas fúrótornyok jelentek meg, bezárták az ország megmaradt szénbányáit, lemondták a külföldről megrendelt olajat.

És egy reggel, mikor az eddig oly kellemes víz hűlni kezdett, a cethal úgy gondolta, hogy ideje lesz befejezni az üdülést. Megrázta magát, recsegve-ropogva dőltek össze a hátára épített villák, a fúrótornyok a Dunába zuhantak – a jelenetnek nem volt más tanúja, mint egy Duna-parton üldögélő horgász, akit korábban kitiltottak a szigetről, ő elégedetten bólintott, a cethal pedig egyenletes, nyugodt farkcsapásokkal hajtva magát, elindult az óceán felé.