Platina

– Talán tudod, hogy három évvel ezelőtt súlyos autóbaleset ért engem – mondja külkeres ismerősöm. – Hivatalos kiküldetésben utaztam le Debrecenbe a Szerszámgépgyárba, mikor a Kerepesi úton leállt a kocsim. Előre akartam menni, hogy megvizsgáljam a motort, és vagy én nem néztem körül, vagy a mögöttem jövő Volga sofőre nem figyelt, mindenesetre úgy megcsapott, hogy a levegőbe repültem, és átestem az ellenkező oldalra, épp egy teherautó elé.

Mit mondjak?! Életben maradtam, de csipesszel rakták össze a csontjaimat, már amit sikerült, mert az egyik sípcsontom és a vállamban egy forgó szilánkokra zúzódott, csak úgy lehetett összeállítani, hogy platina lemezeket építettek bele – összesen valami hét-nyolc grammot.

Egy évig kezeltek a kórházban, még egy év ráment a lábadozásra, fél évvel ezelőtt végre visszatérhettem a munkahelyemre. Bejelentettem, hogy tökéletesen munkaképesnek érzem magam, szeretném visszakapni régi beosztásomat: utazó üzletkötőként magyar szerszámgépeket adtam el Olaszországban.

Főnökeim nem válaszoltak nyíltan, mindenki bólogatott: persze, természetesen, de teltek a hónapok, és én csak belső ügyek intézésével foglalkoztam Pesten, a vállalati központban. Mikor megkérdeztem az igazgatót, a párttitkárt, a szakszervezeti megbízottat, hogy mikor utazhatom végre, egymáshoz küldözgettek, mígnem egy nagy nemzeti és munkásmozgalmi ünnep előestéjén végre egy asztalnál találtam az üzemi háromszöget, vagy ahogy a vállalatnál hívták, az „Isten szemét”. Nem tudtak kitérni a válasz elől.

– Nézze, Sanyikám – mondja a titkár –, ne számítson kiküldetésre kapitalista országokba.

– Egyelőre – tette hozzá a szakszervezetis, aki nem szerette kiélezni a dolgokat.

– Miért nem? Elfelejtettem volna a szakmámat?

– Nem, ezt senki sem mondta, de egy kiküldetésnél minden körülményt számításba kell vennünk, és az a helyzet, hogy magába rendkívül értékes platina lemezeket építettek be – nem is keveset. Ez a platina a Magyar Népköztársaság tulajdona, és mi lesz akkor, ha maga kint Rómában kap egy csábító ajánlatot, megszédül és nem tér haza, ki fogja megtéríteni az országnak a platina árát?

– Beláthatja – vette át a szót az igazgató –, nem vállalhatjuk a felelősséget. Mi volna, ha átvenné a bolgár piacot? Szófiába akár minden héten kimehet.

Szédelegve tértem haza, az olaszországi munkakör számomra többet jelentett egyszerű hivatásnál – buli volt, a napidíjakból meg tudtam venni a gyerekek ruháit, játékait és a baráti társaság teljes italszükségletét –, semmiképp sem akartam lemondani róla.

A legközelebbi nemzeti és munkásmozgalmi ünnep előestéjén újra együtt láttam az „Isten szemét”, odamentem hozzájuk.

– Szóval semmiképpen sem utazhatok el Olaszországba?

– Ez idő szerint – tette hozzá a szakszervezeti megbízott, aki nem szerette kiélezni a dolgokat.

– Akkor egy bejelentést szeretnék tenni: az én életem így már úgy sem élet, öngyilkos leszek. Ez, tudom, magánügy, de az állami platina éppúgy el fog veszni, mintha disszidáltam volna.

– Nono! Kétségkívül van mód és lehetőség, hogy a boncolásnál biztosítani lehessen a társadalmi tulajdon megfelelő védelmét.

– Attól tartok, hogy nem lesz mód, lehetőség még kevésbé. Nem fogom sokallni a fáradságot, elmegyek egy öntödébe és fejest ugrok egy üst olvasztott acélba, aztán nehéz lesz majd kiválogatni hét-nyolc gramm platinát.

„Isten szeme” összenézett.

– A kérdésre majd visszatérünk.

Egy hét múlva hívatnak.

– Milyen biztosítékokat tud felajánlani arra az esetre, ha mégis javasolnánk a kiutazását?

– Kifizetem a platina árát.

A szakszervezetis a fejét rázta.

– A maga balesete hivatalos kiküldetésben történt, tehát üzemi balesetnek minősül. Ha a gyógyulásához szükséges eszközök árát megtéríttetnénk magával, ez ellentétben állana egész jogrendünk humanizmusával.

– És ha minden kiutazásnál letétbe tennék annyi platinát, amennyi belém van építve?

Ezt elfogadták. Indulás előtt két nappal mindig be szoktam menni a Nemzeti Bankba, leadom feleségem platina gyűrűjét, amit kiküldetésem befejeztével visszakapok – rövid orvosi vizsgálat után.