Protekció

– Három évig laktunk az óbudai lakótelepen, régi földszintes, kis lakásunk után nehezen viseltem el, hogy tízemeletes, egyforma házak közül hatszáz egyforma fiatalasszony jön elém, hatszáz egyforma gyerekkocsiban hatszáz egyforma csecsemővel, úgy kellett közülük kiválogatni a magamét.

Mindegy, kitartottam volna Óbudán a legvégsőkig, vagyis húsz-harminc évig, amíg a paneleket tartó sarokvasak elrenyhülnek, minden szétesik, és a tulajdonosoknak megmarad a háztelek 1/122-ed része – félmillió forintért. Ami szép darab föld, még egy magas, kövér lakónak is elegendő.

Egyik nap azonban a lányom kiásott a homokozóból egy spárgával átkötözött nylonzsákot, melyből egy tetszetősen becsomagolt, megnyerő formájú döglött kutya került elő. Ekkor megfogadtam, hogy kerül, amibe kerül, elköltözünk erről a környékről.

Beléptem egy nyolcas társasház-építkezésbe hetvenharmadiknak – ki magától morzsolódott le, kit a rendőrség morzsolt le –, végre összejött a társaság, el kellett menni az OTP-be kölcsönért.

– Ez nem ügy – mondtam a mérnöknek –, pár évvel ezelőtt írtam egy riportot az OTP-ről, akkora közönségsikert aratott, hogy azóta az emberek egyszerűen nem hajlandók más takarékszövetkezetbe tenni a pénzüket.

Felkerestem protektoromat, aki akkora tekintélynek számít a nemzetközi pénzvilágban, hogy a Patyolat számlájára is nagyobb kölcsönt adott a Svájci Nemzeti Bank.

Előadtam neki szerény kérésemet, a főpénzember rámnézett:

– Írókám, rendben van, adunk magának 200 000 forint kölcsönt, de ennyit csak magának, csak magának.

Kezet csókoltam neki, aztán rohantam a mérnökhöz:

– Kétszázezer forintot adtak, de azt mondták, csak nekem.

– Valóban csak magának adtak kétszázezret, az összes többi lakó kétszáztízet kapott. Az viszont igaz, hogy nekik nincs protekciójuk.

Teltek-múltak az évek. Szinte biztosnak látszott, hogy lányom eljegyzését már az új házban tartjuk. Eladtam végre az óbudai lakást, őszintén szólva csak egy dolgot sajnáltam belőle: a telefont. Az új ház kint az erdő szélén állt, hogy hívunk orvost, hogy küldjük el a vendégeket?!

– Tudja, mikor kapunk mi telefont? – kérdezte a mérnök. – Ha egy madár minden tízezer évben egyszer elrepül a gyémánthegyhez, megfeni a csőrét, és ettől a gyémánthegy elkopik, akkor lépünk előre egyet a várakozók listáján. Vagy ahogy felénk mondják: akkor lesz telefonunk, ha a kutyák kardot rántanak, és az Ismeretlen Katona kapcát vált.

De nékem volt egy titkos adum: én valaha írtam egy könyvet a Postáról, amelyben nagy hatású érvekkel igazoltam azt a postai rendelkezést, hogy a levélírók ezentúl kötelesek rovásírással megcímezni a leveleket, mert a Posta újonnan beszerzett gépei csak ezt tudják feldolgozni.

Mikor előadtam kérésemet, a főpostás megszorította a kezemet, és csak annyit mondott:

– Magának, író elvtárs, bármikor, bármit. Meg fog lepődni.

Valóban meglepődtem, egy hét alatt kijött az elutasítás. A nyolcadik nap viszont bekopogott hozzánk Óbudára két szerelő:

– A telefon miatt jöttünk.

– Az új lakásba hoztak telefont?

– Á, csak elvisszük a telefont a régi lakásból, ha elköltöznek, maguknak úgysem kell.

Feladva reményem minden protekcióban, kiballagtam az új házhoz. Bánatomban beálltam egy féldecire a hűvösvölgyi Becsületsüllyesztőbe. Valaki rámköszön:

– Jó estét, nevelő úr.

Felnézek:

– Szevasz, Janó, te már megint szabadlábon vagy?

Jó néhány évvel ezelőtt, aszódi nevelő koromban, Janó a kezem alá tartozott, valami betörésért került oda, vagy nemi erőszakért, esetleg autólopásért, a legvalószínűbb, hogy mind a háromért együttvéve.

– Hogy tetszik lenni, nevelő úr?

– Építkezem, Janókám, vigyünk egypár üveg sört, gyere, nézd meg.

Benyitunk az épülő házba, Janó végigjárja a szobákat.

– Na, hogy tetszik, Janó?

– Puszi kis kégli, nevelő úr.

– Szeretnék tőled valamit kérni, Janó. Ha találkozol a haverokkal, mondd meg nekik, hogy ez az én házam. Csak annyit mondj, hogy ez az én házam.

Janó bólintott, mint akinek nem kell annyit magyarázni:

– Nevelő úr! Ne is tessék menni a Biztosítóhoz.

Azóta, ha amnesztiát hirdetnek, a környék összes házát feltörik, civil ruha és ital után kutatva, de a mi házunknak még a kilincséhez sem nyúlt senki. Hiába, jó ha az embernek van egy-két magasabb protekciója.