A törvény szolgája és egyéb történetek

 

Pályázat

Szent Péter idegesen játszott a kulcsaival.

– Elegem volt az egész vircsaftból, meg fogom kérni az Öreget, hogy bízza másra a magyar részleget.

– Tulajdonképpen mi bajod van a magyarokkal? – kérdezte Gábriel arkangyal.

– Eddig csak az érkezőkre kellett vigyázni, csempésznek: a halotti ruhájuk zsebe teli van forinttal, még a szolgálattevő angyaloknak is el akarják adni, a kérdőívek kitöltésénél csalnak: százból kilencvenkilenc azt állítja, hogy lent a Földön naponta áldozott, részt vett az ellenállási mozgalomban és emeletes házat épített segédmunkási fizetésből. Ezt, mondom, már megszoktam, de most a születésre váró magyar gyerekek is elkezdték.

Szent Péter egy sűrűn telerótt bárányfelhőt tett le az asztalra:

– Azt írják: nem igazságos a jelenlegi születési rendszer, hogy a gólya találomra ejti be őket a házak kéményein.

– Ők még itt tartanak?

– Igen, amíg a Czeizel doktor fel nem kerül – csak aztán kérdés, hogy lesz-e kedvük megszületni. Szóval azt mondják: nem igazságos, hogy az egyikük egy főorvos gyerekének születik, a másik meg egy öltözőőr családjába kerül, mert hiába tehetségesebb esetleg az öltözőőr fia, egész életében nem tudja behozni azt az előnyt, melyet a főorvos fia már a születésével megkap: a jobb anyagi körülményeket, a könyveket, utazásokat és így tovább. Tulajdonképpen már itt fenn az irányításnál eldől, hogy lent a földön mi lesz belőlük. Intézkedéseket követelnek, és az ügyet sem lehet eltussolni, nézd meg: egy másolatot elküldtek az Öregnek, egyet Marxnak, egyet a pokolba Lucifernek, egyet a Mennyei Harsonának. Mit csináljak, Gábriel? Szerinted ki ért ezekhez az ügyekhez?

– Van nálam egy néhai személyzetiosztály-vezető, Népiné Holczhacker Rózsa.

– Hogy juthatott be egy személyzetis a mennyországba?

– Lucifer küldte fel, mert már tele volt velük a pokol, nálunk meg Sámson volt szolgálatban a portán, és tudod, ő elég rosszul lát szegény. Ezzel a Népiné Holczhacker Rózsával azóta is elég sok bajunk van, folyton feljegyzéseket készít, engem is feljelentett, azt állította, hogy valaha leventeoktató voltam, és ami a legrosszabb: folyton bele akar szólni az Öreg döntéseibe – de ezt az ügyet talán meg tudná oldani, hiszen lent a Földön is ilyenekkel foglalkozott. Majd én beszélek vele.

Népiné Holczhacker Rózsa néhány nap múlva kész javaslatot tett le Szent Péter asztalára.

– Számtalan körülményt kellett figyelembe vennem, de igyekeztem minden oldalúan tájékozódni. Kötött tervszámokkal kell dolgoznunk, mert teljesítenünk kell több magyar vezérigazgató kérését is, akik valamennyien jó párttagok és derék vallásos emberek – az egykori személyzetisnő a javaslata fölé hajolt. – Az ütemterv szerint a jövő héten ezer csecsemőt kell leirányítanunk Magyarországra, ebből ötszáznak nem lehet kétséges a jövendő beosztása: a textilipar háromszáz lányt kért, a vasút és a bányászat száz-száz fiút, hozzájuk a pokolból most szabadult, felújított lelkeket küldjük majd, az előírások szerint nekik még további szenvedésre van szükségük. Probléma csak a fennmaradó ötszáz hellyel lehet – ezekre, véleményem szerint, pályázatot kell kiírni.

– Pályázatot? Milyen feltételekkel?

– A legjobb helyekre, mondjuk, egy slágerszövegíró vagy egy maszek cukrász családjába azok kerülnek, akik a legtöbb pontot szerzik. A maximális pontszám húsz volna, ez két részből tevődne össze: az Angyalkertből viselkedésének megfelelően mindenki egy-tíz pontot hoz magával – értékelnénk, hogy az illető milyen aktívan énekel az Angyalok Kórusában, ősszel részt vesz-e a manna betakarításában és így tovább. A többi tíz pontot egy vizsgán lehetne elérni.

– Miből állna ez a vizsga?

– Próbára tennénk a jelentkezők hivatástudatát, alkalmasságát a választott hivatásra.

– Egy három-négy hónap múlva megszülető gyerekről meg lehet állapítani, hogy alkalmas-e például tábornoknak? – kérdezte hitetlenkedve Szent Péter.

Népiné Holczhacker Rózsa elnézően mosolygott:

– Kérem, én csak annyit mondok, hogy az egész magyar felvételi rendszer hasonló elveken alapszik az általános iskolától egész az egyetemig. Én különféle tesztekre gondoltam, például egy közgazdászjelölt elé egy részvényköteget és egy koldustarisznyát tennénk, tisztánlátásáról sokat elárulna, hogy melyik után nyúl először.

– Egy segédmunkást hogy próbálnának ki?

– Sehogy, egy bizonyos szinten alul és fölül nincs szükség különösebb ismeretekre és képességekre.

A tesztek egy része megoldhatatlan lenne, például ilyeneket terveztem be: miben tartunk egy mindent feloldó folyadékot, vagy: mi történik, ha egy mindent elsöprő erő egy legyőzhetetlen akadállyal kerül szembe? – Ezeket miért tennénk fel? Azt állapítanánk meg velük, hogy a jelöltek rájönnek-e a kérdés megoldhatatlanságára? – Nem, ilyen kérdéseket azoknak a jelölteknek adnánk fel, akiket politikai szempontból ajánlatosnak látszik kissé háttérbe szorítani – ezekkel a kérdésekkel természetesen nem szerezhetnének pontot.

Ugyanakkor kidolgoznánk olyan kérdéseket is, amelyekre mind az „igen”, mind a „nem”, de a „lehet” válasz is megfelelő.

– Hol talál ilyeneket?

– Klasszikusaink számos példával szolgálnak, csak össze kell hasonlítani a tíz év időkülönbséggel megjelenő új kiadásokat. Ezeket a bombabiztos kérdéseket a különösen fontos, tehát nagy „F”-fel jelölt pályázók kapnák.

Mikor Népiné Holczhacker Rózsa befejezte a javaslat ismertetését, Szent Péter eltöprengve nézte a halmozódó papírlapokat:

– Bár ez a felvételi rendszer a legerkölcstelenebb dolog, amiről csak hallottam Szodoma és Gomorra óta, de mivel nem tudok jobbat helyette, azt kell mondanom, hogy próbáljuk meg.

– Attól tartok, nem sokra megyünk vele – mondta Gábriel.

Az arkangyal rossz sejtelmei hamarosan beigazolódtak, az Angyalkertben tárolt ötszáz lélekből négyszázkilencvenen egy fiatalkorú nyugdíjas helyét pályázták meg, a többi tíz el sem akart menni az Angyalkertből, a tesztvizsgákon pedig egy berepülő katicabogár érte el a legjobb eredményt a hátán levő hét ponttal.

Szent Péter lemondóan legyintett:

– Marad a gólya! Azt hiszem, előbb lent a Földön kellene valamit csinálni.

Protekció

– Három évig laktunk az óbudai lakótelepen, régi földszintes, kis lakásunk után nehezen viseltem el, hogy tízemeletes, egyforma házak közül hatszáz egyforma fiatalasszony jön elém, hatszáz egyforma gyerekkocsiban hatszáz egyforma csecsemővel, úgy kellett közülük kiválogatni a magamét.

Mindegy, kitartottam volna Óbudán a legvégsőkig, vagyis húsz-harminc évig, amíg a paneleket tartó sarokvasak elrenyhülnek, minden szétesik, és a tulajdonosoknak megmarad a háztelek 1/122-ed része – félmillió forintért. Ami szép darab föld, még egy magas, kövér lakónak is elegendő.

Egyik nap azonban a lányom kiásott a homokozóból egy spárgával átkötözött nylonzsákot, melyből egy tetszetősen becsomagolt, megnyerő formájú döglött kutya került elő. Ekkor megfogadtam, hogy kerül, amibe kerül, elköltözünk erről a környékről.

Beléptem egy nyolcas társasház-építkezésbe hetvenharmadiknak – ki magától morzsolódott le, kit a rendőrség morzsolt le –, végre összejött a társaság, el kellett menni az OTP-be kölcsönért.

– Ez nem ügy – mondtam a mérnöknek –, pár évvel ezelőtt írtam egy riportot az OTP-ről, akkora közönségsikert aratott, hogy azóta az emberek egyszerűen nem hajlandók más takarékszövetkezetbe tenni a pénzüket.

Felkerestem protektoromat, aki akkora tekintélynek számít a nemzetközi pénzvilágban, hogy a Patyolat számlájára is nagyobb kölcsönt adott a Svájci Nemzeti Bank.

Előadtam neki szerény kérésemet, a főpénzember rámnézett:

– Írókám, rendben van, adunk magának 200 000 forint kölcsönt, de ennyit csak magának, csak magának.

Kezet csókoltam neki, aztán rohantam a mérnökhöz:

– Kétszázezer forintot adtak, de azt mondták, csak nekem.

– Valóban csak magának adtak kétszázezret, az összes többi lakó kétszáztízet kapott. Az viszont igaz, hogy nekik nincs protekciójuk.

Teltek-múltak az évek. Szinte biztosnak látszott, hogy lányom eljegyzését már az új házban tartjuk. Eladtam végre az óbudai lakást, őszintén szólva csak egy dolgot sajnáltam belőle: a telefont. Az új ház kint az erdő szélén állt, hogy hívunk orvost, hogy küldjük el a vendégeket?!

– Tudja, mikor kapunk mi telefont? – kérdezte a mérnök. – Ha egy madár minden tízezer évben egyszer elrepül a gyémánthegyhez, megfeni a csőrét, és ettől a gyémánthegy elkopik, akkor lépünk előre egyet a várakozók listáján. Vagy ahogy felénk mondják: akkor lesz telefonunk, ha a kutyák kardot rántanak, és az Ismeretlen Katona kapcát vált.

De nékem volt egy titkos adum: én valaha írtam egy könyvet a Postáról, amelyben nagy hatású érvekkel igazoltam azt a postai rendelkezést, hogy a levélírók ezentúl kötelesek rovásírással megcímezni a leveleket, mert a Posta újonnan beszerzett gépei csak ezt tudják feldolgozni.

Mikor előadtam kérésemet, a főpostás megszorította a kezemet, és csak annyit mondott:

– Magának, író elvtárs, bármikor, bármit. Meg fog lepődni.

Valóban meglepődtem, egy hét alatt kijött az elutasítás. A nyolcadik nap viszont bekopogott hozzánk Óbudára két szerelő:

– A telefon miatt jöttünk.

– Az új lakásba hoztak telefont?

– Á, csak elvisszük a telefont a régi lakásból, ha elköltöznek, maguknak úgysem kell.

Feladva reményem minden protekcióban, kiballagtam az új házhoz. Bánatomban beálltam egy féldecire a hűvösvölgyi Becsületsüllyesztőbe. Valaki rámköszön:

– Jó estét, nevelő úr.

Felnézek:

– Szevasz, Janó, te már megint szabadlábon vagy?

Jó néhány évvel ezelőtt, aszódi nevelő koromban, Janó a kezem alá tartozott, valami betörésért került oda, vagy nemi erőszakért, esetleg autólopásért, a legvalószínűbb, hogy mind a háromért együttvéve.

– Hogy tetszik lenni, nevelő úr?

– Építkezem, Janókám, vigyünk egypár üveg sört, gyere, nézd meg.

Benyitunk az épülő házba, Janó végigjárja a szobákat.

– Na, hogy tetszik, Janó?

– Puszi kis kégli, nevelő úr.

– Szeretnék tőled valamit kérni, Janó. Ha találkozol a haverokkal, mondd meg nekik, hogy ez az én házam. Csak annyit mondj, hogy ez az én házam.

Janó bólintott, mint akinek nem kell annyit magyarázni:

– Nevelő úr! Ne is tessék menni a Biztosítóhoz.

Azóta, ha amnesztiát hirdetnek, a környék összes házát feltörik, civil ruha és ital után kutatva, de a mi házunknak még a kilincséhez sem nyúlt senki. Hiába, jó ha az embernek van egy-két magasabb protekciója.

Platina

– Talán tudod, hogy három évvel ezelőtt súlyos autóbaleset ért engem – mondja külkeres ismerősöm. – Hivatalos kiküldetésben utaztam le Debrecenbe a Szerszámgépgyárba, mikor a Kerepesi úton leállt a kocsim. Előre akartam menni, hogy megvizsgáljam a motort, és vagy én nem néztem körül, vagy a mögöttem jövő Volga sofőre nem figyelt, mindenesetre úgy megcsapott, hogy a levegőbe repültem, és átestem az ellenkező oldalra, épp egy teherautó elé.

Mit mondjak?! Életben maradtam, de csipesszel rakták össze a csontjaimat, már amit sikerült, mert az egyik sípcsontom és a vállamban egy forgó szilánkokra zúzódott, csak úgy lehetett összeállítani, hogy platina lemezeket építettek bele – összesen valami hét-nyolc grammot.

Egy évig kezeltek a kórházban, még egy év ráment a lábadozásra, fél évvel ezelőtt végre visszatérhettem a munkahelyemre. Bejelentettem, hogy tökéletesen munkaképesnek érzem magam, szeretném visszakapni régi beosztásomat: utazó üzletkötőként magyar szerszámgépeket adtam el Olaszországban.

Főnökeim nem válaszoltak nyíltan, mindenki bólogatott: persze, természetesen, de teltek a hónapok, és én csak belső ügyek intézésével foglalkoztam Pesten, a vállalati központban. Mikor megkérdeztem az igazgatót, a párttitkárt, a szakszervezeti megbízottat, hogy mikor utazhatom végre, egymáshoz küldözgettek, mígnem egy nagy nemzeti és munkásmozgalmi ünnep előestéjén végre egy asztalnál találtam az üzemi háromszöget, vagy ahogy a vállalatnál hívták, az „Isten szemét”. Nem tudtak kitérni a válasz elől.

– Nézze, Sanyikám – mondja a titkár –, ne számítson kiküldetésre kapitalista országokba.

– Egyelőre – tette hozzá a szakszervezetis, aki nem szerette kiélezni a dolgokat.

– Miért nem? Elfelejtettem volna a szakmámat?

– Nem, ezt senki sem mondta, de egy kiküldetésnél minden körülményt számításba kell vennünk, és az a helyzet, hogy magába rendkívül értékes platina lemezeket építettek be – nem is keveset. Ez a platina a Magyar Népköztársaság tulajdona, és mi lesz akkor, ha maga kint Rómában kap egy csábító ajánlatot, megszédül és nem tér haza, ki fogja megtéríteni az országnak a platina árát?

– Beláthatja – vette át a szót az igazgató –, nem vállalhatjuk a felelősséget. Mi volna, ha átvenné a bolgár piacot? Szófiába akár minden héten kimehet.

Szédelegve tértem haza, az olaszországi munkakör számomra többet jelentett egyszerű hivatásnál – buli volt, a napidíjakból meg tudtam venni a gyerekek ruháit, játékait és a baráti társaság teljes italszükségletét –, semmiképp sem akartam lemondani róla.

A legközelebbi nemzeti és munkásmozgalmi ünnep előestéjén újra együtt láttam az „Isten szemét”, odamentem hozzájuk.

– Szóval semmiképpen sem utazhatok el Olaszországba?

– Ez idő szerint – tette hozzá a szakszervezeti megbízott, aki nem szerette kiélezni a dolgokat.

– Akkor egy bejelentést szeretnék tenni: az én életem így már úgy sem élet, öngyilkos leszek. Ez, tudom, magánügy, de az állami platina éppúgy el fog veszni, mintha disszidáltam volna.

– Nono! Kétségkívül van mód és lehetőség, hogy a boncolásnál biztosítani lehessen a társadalmi tulajdon megfelelő védelmét.

– Attól tartok, hogy nem lesz mód, lehetőség még kevésbé. Nem fogom sokallni a fáradságot, elmegyek egy öntödébe és fejest ugrok egy üst olvasztott acélba, aztán nehéz lesz majd kiválogatni hét-nyolc gramm platinát.

„Isten szeme” összenézett.

– A kérdésre majd visszatérünk.

Egy hét múlva hívatnak.

– Milyen biztosítékokat tud felajánlani arra az esetre, ha mégis javasolnánk a kiutazását?

– Kifizetem a platina árát.

A szakszervezetis a fejét rázta.

– A maga balesete hivatalos kiküldetésben történt, tehát üzemi balesetnek minősül. Ha a gyógyulásához szükséges eszközök árát megtéríttetnénk magával, ez ellentétben állana egész jogrendünk humanizmusával.

– És ha minden kiutazásnál letétbe tennék annyi platinát, amennyi belém van építve?

Ezt elfogadták. Indulás előtt két nappal mindig be szoktam menni a Nemzeti Bankba, leadom feleségem platina gyűrűjét, amit kiküldetésem befejeztével visszakapok – rövid orvosi vizsgálat után.

Krokodilok

A turistacsoport megállt a beláthatatlan messziségben elnyúló tó partján, de mindjárt hátrább is léptek, mert a vízből egy kétméteres krokodil vetette fel magát, fogai a levegőben csattantak össze, alig néhány centire az oszloptól, melyen a „Budapest” és a „Tülkölni tilos” tábla állt.

– Igen – mondta az idegenvezető –, alig néhány évvel ezelőtt még itt kezdődött Magyarország fővárosa, mely napjainkra nyomtalanul elmerült; emberi hiúság, kényelmesség és gyávaság okozta a vesztét.

Lakói között még az 1970-es évek elején divattá vált, hogy gazdagságukat, rangjukat különféle jelekkel, ahogy akkoriban mondták, státusszimbólumokkal fitogtatták. Akinek nyugati márkájú kocsija volt, többre tartotta magát, mint aki Zsigulival vagy Skodával utazott, akinek csak kertes háza volt, előre köszönt annak, aki háza kertjébe úszómedencét is épített. De a harc tovább tartott azok között, akik nyugati kocsival és úszómedencével is rendelkeztek.

Divatba jöttek a különféle állatok, először a kutyák; hatalmas bernáthegyik és komondorok szíját fogták rettegő tulajdonosaik; őszintén megkönnyebbültek, mikor lejárt a kutyák divatja. Jöttek a majmok, de ők is hamar megszokottá váltak, minden jobb budapesti villa télikertjében ugrándozott egy-egy kis cerkóf- vagy makimajom. Gazdáik rövid úton megszabadultak tőlük, az Állatkertnek ajándékozták megunt kedvenceiket, megnyílt az út a rang és tekintély új jelképei előtt.

Nem lehet tudni, hogy ki és honnan hozta be az első krokodilt Budapestre, a vállalkozás nem járhatott különösebb nehézséggel; az alig arasznyi kölyökállatokat minden célszerűen berendezett bőröndben át lehetett csempészni a határon. Számuk hamarosan elérte, majd meghaladta az ezret, a kis krokodilok elfoglalták a majmok elárvult helyét, ültek a télikertben, a szökőkút mellé telepített kis medencében, különféle mutatványokkal szórakoztatták gazdájuk vendégeit: úszkáltak, a levegőben kapták el a feléjük dobott eleven békákat és közben nőttek-növekedtek.

Mikor a krokodilok elérték az egy-másfél méteres hosszúságot, és többé nem fértek el a medencéjükben, tulajdonosaik szabadulni igyekeztek tőlük. Mint a majmok esetében, az Állatkert most is átvállalt néhányat, de az egyre szaporodó kínálattal nem tudott mit kezdeni, ezután a Kutyamenhelyeknek ajánlották fel a páncélos állatokat, két-három krokodil megszüntette a ketrecek túlzsúfoltságát, többre nem volt igény.

Más utakat kellett keresni. Egy krokodilt Bicskénél a vasúti sínhez kötöztek, abban bizakodva, hogy a gyorsvonat majd halálra gázolja, de az állat egyet rántott kötelén és egész Székesfehérvárig összekuszálta a gyengén megépített pályát. Néhány lelkiismeretlen egyén kint a Duna-parton engedte el mit sem sejtő krokodilját, ezekkel a szerencsétlen állatokkal a Duna vize végzett, alig ittak néhány kortyot a fenolos-kátrányos folyadékból, feldobták lábaikat, és fehéres hasukat az ég felé fordítva, kimúltak.

Ezt a hatóságok már semmiképp sem tűrhették el, felkutatták és megbüntették néhány elhagyott krokodil gazdáját, a többiek szinte egyöntetűen ugyanazt a megoldást választották, hogy megszabaduljanak egykori kedvenceiktől: a táplálékul adott békákba altató injekciókat fecskendeztek, aztán kihasználva a krokodilok aléltságát, megkötözték és a csatornába dobták őket, a kiürült medencébe pedig új státusjelképeket: apró fókákat telepítettek.

Mivel a művelet éjszaka és érthetően a legnagyobb titokban zajlott le, sokáig senki sem szerzett tudomást róla, hogy a csatornába krokodilok kerültek. Az első jel, ami esetleg feltűnhetett volna, az volt, hogy mind több csatornatisztító munkás tűnt el nyomtalanul, de ebben a szakmában nem számított ritkaságnak, hogy az emberek minden indoklás nélkül otthagyják az állásukat, és később sem jelentkeznek a munkakönyvükért.

Az első krokodilok a körúti nagy csatornatörésnél jöttek ki a felszínre – a csatornában töltött idő alatt a Dunához viszonyítva tiszta és kellemes vízben három-négy méter hosszúra is megnőttek. Az emberek látták őket, de azt hitték, hogy valami szokatlan cirkuszi reklámmal van dolguk, megdöbbenve és csodálkozva hagyták, hogy a napfénytől megriadt krokodilok elmeneküljenek, és bevegyék magukat egy-egy közeli épület pincéjébe. Csak egy öregasszony vette a fáradságot, hogy elmenjen a legközelebbi rendőrőrsre és bejelentést tegyen, de végighallgatva beszámolóját, az ügyeletes megnyugtatta, hogy ilyen állat nincs.

A további csatornatöréseknél újabb és újabb krokodilok jöttek fel az utcára, főleg irodaházakban és közintézményeknél csoportosultak. Bár mindennap megettek három-négy embert, jelenlétüket mégis csak sokára fedezték fel, mert áldozataikat az igazgatók, az úgynevezett elvi osztályok és mozgalmi szervek beosztottjai közül választották ki, az ő hiányuk senkinek sem tűnt fel, a botrány akkor tört ki, mikor elfogyasztották az egyik irodaház egyetlen takarítónőjét.

Az illetékesek talán efölött is szemet hunytak volna, de a Szabad Európa Rádió bemondta, hogy Budapesten krokodilok garázdálkodnak, mire kénytelenek voltak komolyan venni a helyzetet.

Először a szúnyogok mintájára permetezéssel akarták kiirtani a krokodilokat, de a hatóanyag így nem érhette el a krokodilok föld alatti búvóhelyeit. Aztán Bábolna jelentkezett, vállalta, hogy a patkányok után a krokodiloktól is mentesíti majd a fővárost, munkájáért viszonylag szerény díjazást kért: minden budapesti ház földszintjét és első emeletét, ahol tojóházakat szándékozott berendezni.

A helyzet azonban már súlyosabb volt annál, hogy egy állami gazdaság megbirkózhatott volna vele, Budapesten akkor már több százezer krokodil élt. A főváros végső kétségbeesésében vidéki városoktól kért segítséget, azok viszont örültek, hogy végre megbosszulhatják sok évtizedes mellőzöttségüket, és közölték, hogy erre a segítségre csak a következő, esetleg az azt követő ötéves tervben kerülhet sor.

A gordiuszi csomót – mint már annyiszor – most is a közgazdászok oldották meg. Kiszámolták, hogy a krokodilok kiirtása nemcsak lehetetlen, hanem annál sokkal rosszabb: költséges volna, sokkal egyszerűbb vízzel elárasztani Budapestet Kispesttől egész Békásmegyerig, ez az intézkedés számos egyéb problémát is megoldana a lakáskérdéstől egész a gazdaságtalan üzemek szanálásáig. A kialakuló hatalmas tóban pedig nevelni kellene a krokodilokat, a bőrükből készített cipők, táskák és egyéb dísztárgyak magas áron értékesíthetőek a világpiacon.

Így is történt, a főváros eltűnt – fejezte be ismertetését az idegenvezető, és félrehúzódott az útból, mert egy tehervonat a krokodilok napi táplálékát hozta.

A cethal

A hatalmas cethal – fejétől a farkáig 96 méter, a farkától a fejéig 110 méter, összesen tehát 206 méter hosszú – úgy gondolta, megengedhet magának egypár nyugodtabb napot. A hideg óceánból visszafelé követve a langyosabb áramlatokat, felúszott a Duna torkolatáig, kivárta a magasabb vízállást és átjutott a Vaskapun, újabb és újabb országhatárokon, az alföldi tájon a folyó mind melegebbé és sekélyebbé vált, elérve egy nagy város határát, mely a Duna két partján helyezkedett el, a cethalnak már a háta is kiállt a vízből. A nap kellemesen sütötte fagytól dermedt bőrét, ezt a helyet a cethal megfelelőnek találta, megpihent kissé a part felé húzódva, hogy ne zavarja a hajók útját.

A környékbeliek már másnap észrevették, hogy a Dunában egy szokatlan, rózsaszínű, új sziget keletkezett. Először a gyerekek jártak át sütkérezni, lecsúszkáltak az enyhén síkos, domború felületen, majd horgászok telepedtek le itt, kis kalyibákat állítottak fel, ahol megbújhattak az időjárás viszontagságai elől. A cethal nem bánta, mivel nem ismerte az embereket, tulajdonképpen szerette őket, hátát néha óvatosan megringatta, hogy a vendégei kellemesen érezzék magukat, lassan vastag por szemerkélt rá a gyáraktól fertőzött felhőkből, a sziget fölött elrepülő madarak elejtették a csőrükben cipelt magokat, lassan bokrok és kis fák nőttek a cethal hátán, ágaik között aztán a madarak is megépíthették a fészküket.

Néhány hónappal később a környéken általános területfelmérést végeztek – a geodéták nem tudtak mit kezdeni az új szigettel, melyet semmiféle térkép nem tüntetett fel. Egy szomszédos ország jelentkezett és magának követelte a sziget tulajdonjogát, azt állítva, hogy a sziget tőle úszott át a Dunán, követelésükről akkor is csak nehezen mondtak le, mikor kiderült, hogy az ő országuk lejjebb fekszik a Duna mellett.

Miután a tulajdonjog tisztázódott – az Állam maga vette birtokába – nevet adtak az új szigetnek, Rózsaszín szigetnek keresztelték el, majd megkezdték a területrendezést: elsöpörték a horgászok kis kunyhóit, elkergették a gyerekeket és kivágták a madárfészkeket ringató fákat, a cethalnak ez már nem tetszett, nyugtalanul figyelte, hogy mi történik a hátán.

Az OTP felparcellázta a szigetet, a fővároshoz közeli fekvése miatt számos igénylő jelentkezett, a telkeket végül a közeli téeszek vezetői és a budapesti gyárak befolyásos irányítói kapták meg kilencvenkilenc évre – egy forint bérleti díjért.

Statikusok vizsgálták meg az altalajt, hogy alkalmas-e építkezésre, a szakemberek rendkívül szilárdnak találták a cethal hátát, jelentésükben úgy vélekedtek, hogy a szokásosnál igénytelenebb alapozás is teljes biztonságot nyújt majd.

Hidat vertek a part és a Rózsaszín sziget között, súlyos teherautók hordták át a téglát, köveket, cementet, a villák egymás után nőttek ki a földből, vagyis a cethal hátából, rendezett utcák alakultak ki: Gebin utca, Protekció utca, Bőség utca, Jólét utca. Mikor az utolsó villa is elkészült, vagyis a sziget megtelt, rácsos kapuval zárták le a hidat, minden tulajdonos saját kulcsával nyithatta, idegen hiába is próbálkozott volna bejutni.

Esténként a villák Dunára lefutó kertjeiben vendégek gyűltek össze, a grillsütőkben betyárhús pirult a faszénen, egy-egy parázs ráhullott a cethal érzékeny bőrére, ilyenkor az óriás hal haragosan meghimbálta a hátát.

A szikrák nyomán kisülő zsír és a sziget szokatlanul domborodó felszíne felkeltette a geológusok figyelmét is, műszereikkel megjelentek a telkek végében és egy-egy próbafúrás nyomán sugárban tört föl a cethal zsírja.

A lelet nagy feltűnést keltett és biztos felvirágzást ígért a környéknek, a termelőszövetkezetekben és a gyárakban abbahagyták a munkát – ez a változás az avatatlan szemlélőnek fel sem tűnt. Hatalmas fúrótornyok jelentek meg, bezárták az ország megmaradt szénbányáit, lemondták a külföldről megrendelt olajat.

És egy reggel, mikor az eddig oly kellemes víz hűlni kezdett, a cethal úgy gondolta, hogy ideje lesz befejezni az üdülést. Megrázta magát, recsegve-ropogva dőltek össze a hátára épített villák, a fúrótornyok a Dunába zuhantak – a jelenetnek nem volt más tanúja, mint egy Duna-parton üldögélő horgász, akit korábban kitiltottak a szigetről, ő elégedetten bólintott, a cethal pedig egyenletes, nyugodt farkcsapásokkal hajtva magát, elindult az óceán felé.

Irodalom

Jó néhány évvel ezelőtt egy íróküldöttség második embereként – ketten voltunk – egy távoli fejlődő országban, Gumiparton jártam. Állami kapcsolataink azóta szerencsésen megromlottak, így végre elmondhatom ezt a történetet.

Egyik este a gumiparti Írószövetség klubjában díjkiosztó ünnepséget tartottak, erre meghívták a két magyar írót, S-t és engem is. Behúzódtunk a sarokba, időnként intettünk a pincérnek, hogy melyik palacksort emelje le a polcról, ebben a kellemes lebegésben talált ránk Jean Pierre Super. A „Super” nevet mi akasztottuk rá, mert minden komolyabb állást ő töltött be Gumiparton, ő volt az Állami Könyvtár igazgatója, a Balettintézet párttitkára, a Földrengésvizsgáló üzemi étlapjának szerkesztője és így tovább, percenként átlagosan hat döntést hozott, ami közül ha csak minden második helyesnek bizonyult, már nagy lépéssel vitte előre Gumipart fejlődésének ügyét.

Super odajött hozzánk és belénk karolt mind a hat kezével:

– Barátaim! Meg akarjátok ismerni a Hősünket?

Melyik író mondana le arról, hogy élő hősökkel találkozzon, engedelmesen követtük Supert. Egy középkorú, hallgatag, katonaruhás férfihoz vezetett minket, úgy festett, mintha boldogult emlékezetű Latabár Kálmán áttelepült volna a trópusokra, és az erős napsütésben kissé összement volna.

– Ő az – mondta Super. – Theodornak hívják, vezérünknek, Tihamérnak egyik első harcostársa volt a felszabadító háborúban, jelenleg az ország legkiválóbb prózaírói közé tartozik. Beszélgessetek, drága barátaim – és Super elsietett, valószínűleg sürgős döntést kellett hozzon, hogy gyártsanak-e gyufát balkezesek számára.

Elvárni egy írótól, hogy ha már nem tud felelni semmire a világon, legalább ügyes kérdéseket tegyen fel – de mit kérdezzünk egy legendás katonától, aki ugyanakkor élő klasszikusa az irodalomnak? Barátom és írótársam S. könnyű helyzetben volt, mert ő mindig és mindenkitől ugyanazt kérdezte.

– Vannak-e testvérei?

A páciens bólintott: igen, vannak, mondjuk hogy kettő, akkor S. még tudakozódott, hogy hol laknak? A páciens erre is mondott valamit, S. megköszönte a válaszokat és befejezte a beszélgetést. Ő, mindenki láthatta, megszolgálta a repülőjegy árát és olyan módon, hogy abból baj nem lehet, ezt a beszélgetést nyugodtan lehet jelenteni a Külügynek, Belügynek, Írószövetségnek. Most is a járt úton indult el.

– Parancsnok úr! Vannak Önnek testvérei?

– Nincsenek.

– És hol laknak?

Theodor felvonta a vállát, én következtem:

– Főparancsnok úr! – partnerünket inkább két ranggal magasabban szólítsuk, mint eggyel lejjebb –, ha jól értettem: Ön hivatásos katonából lett prózaíró.

– Úgy van.

– A magyar irodalomban is gyakran előfordult, hogy ugyanaz a nagy egyéniség egyszerre forgatta a fegyvert és a tollat Petőfi Sándortól Rideg Sándorig, de ők valamennyien előbb voltak írók és csak később váltak katonákká, az Ön esetében pedig fordított a sorrend. Mi késztette Önt arra, hogy az irodalom felé forduljon?

– A Forradalom szolgálata.

– Ebben a legkisebb kétségem sem volt, de ha közelebbről is elmondaná, hogy történt.

– Kérem, nagyon szívesen. Tihamérral együtt fent harcoltunk a hegyekben a zsarnokság hadserege ellen, mikor egyik nap a „Rágós Misszionárius” csúcs közelében elfoglaltunk egy falut. Eljött hozzánk a falu bírája, üdvözölt minket és egy bejelentést tett: itt a környéken kóborol egy veszedelmes gonosztevő, aki, hogy finoman fejezzem ki magam, folyamatos vadházasságban élt mind a három húgával. Ez már a zsarnokság hadseregének is feltűnt, de hiába próbálták elfogni, a bűnös elbújt a hegyek között, és azóta is gyakran visszaszemtelenkedik a faluba. Nem lehet eltűrni tovább ezt az erkölcsi fertőt – mondta a bíró –, tartóztassuk le a bűnöst és büntessük meg.

Azonnal kiküldtem egy osztagot, lecsaptak a vérfertőzőre, estére be is hozták a táborba. Parancsnokunk, Tihamér szólt nekem, hogy reggelre írjam meg az ítéletet. Maga a büntetés mértéke nem lehetett vitás, egy forradalomban a vérfertőzést halállal kell megtorolni, de beleizzadtam, amíg megtaláltam azokat a kifejezéseket, melyek vita nélkül meggyőzik igazunkról az embereket is. Nem is tudtam rövidre fogni, tizenkét nagy füzetoldalra sikerült. Reggel Tihamér elkérte az ítéletet, végigolvasta és elragadtatva kiáltott fel:

– Theodor, hogy ez a halálos ítélet milyen gyönyörűen van megfogalmazva! De hiszen te író vagy! Ha lesz a Forradalomnak saját lapja, ezt az ítéletet okvetlenül leközöljük.

És onnan kezdve írogatok, épp a napokban jelenik meg Válogatott Halálos Ítéleteim négykötetes gyűjteménye – mondta szerényen a parancsnok, én pedig bámulva néztem arra az íróra, aki oly sikerrel avatkozott bele hősei életébe, hogy az rögtön véget is ért.

Még egyszer a népszerűség ügyében

A kép, mely nagyméretű arcmásomat eldobott konzervdobozok, tejeszacskók és egyéb háztartási szemét társaságában ábrázolja, nem műtermi beállítás volt, kint az élet sűrűjében készült egy külső Bécsi úti szeméttelepen, oda vetette ki a fotót egy ismeretlen irodalomértő. Feltehetőleg nem kritikus volt az illető, mert az inkább egy ügyes kis póttalpat vágott volna ki belőle lyukas kerti cipőjébe.

A képet egy jóakaratú újságíró ismerősöm küldte el, nem tagadhatom, már első látásra is a büszkeség könnyei szöktek a szemembe. Istenem, ha belegondolok, hogy nem volt hiába az a rengeteg munka, milyen mélyről küzdöttem fel magam – egész a szemétdombig.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy még sohasem ért hasonló megtiszteltetés, a vasút-könyvem megjelenése idején a Baross-szoborra írta ki egy, ugyancsak az ismeretlenségbe burkolódzó, könyvbarát: „Moldova! Élj vadházasságban a nénikéddel!” – persze, mint a realista stílus híve, nem ilyen nyakatekert kifejezést használt.

Még a kapcsolat hagyományos formáin: az író-olvasó találkozókon is, ahol, úgy képzeltem, már nem érhet meglepetés, akadtak olyan esetek, melyek nyomán újra és újra jóleső meleget érzek a szívem körül. Most beszéljünk csak ezekről.

 

*

 

A találkozók előtt majdnem mindig akad néhány szabad órám, ilyenkor meg szoktam nézni a falu vagy város nevezetességeit. P-n a régi kastélyt mutatták meg, melyet még az első világháborúban rendeztek be hadirokkant-menhelynek, és még ottjártamban, 1977-ben is akadt néhány rokkant, akik megsérültek Doberdónál, és az azóta eltelt csekély hatvan évet itt pipázgatták végig az otthon falai között. Persze ők már nem töltik meg a húsz-harminc szobát, a kastélyt gyenge értelmi képességű férfiak és nők kapták meg, pontosabban olyan gyenge értelmi képességű férfiak és nők, akikről ez kiderült.

Kísérőmmel mentünk végig a folyosókon, népes csoport szegődött a nyomunkba, csontsovány vagy épp ellenkezőleg, széle-hossza-egy lányok, és bármerre fordultunk, kitartóan követtek.

Be kell valljam férfiasan: jólesett, hogy írói hírnevem az élet ilyen mélységeibe is eljutott, már meg akartam kérdezni őket, hogy regényeimet, riportjaimat vagy talán szatíráimat kedvelik a legjobban, mikor az egyik debil kövér lány váratlanul rám mutatott.

– Itt az új fiú! – és szemét lesütve, csábítóan rágni kezdte a mutatóujját.

 

*

 

Egyszer, az egyik pesti könyvtárban tiszteletemre összejött egy, főleg egyetemistákból álló társaság, azzal az alig titkolt céllal, hogy Moldovát vacsorázzanak. Olyan kérdéseket tettek fel, mint például:

– Mikor lesz nekünk olyan költőnk, mint Nazim Hikmet?

– Nem tudom – mondtam –, hogy pont olyan költőnk, mint Nazim Hikmet, mikor lesz, jobb már van egypár tucat. Lehetnek kifogásaink a magyar nehézipar, vagy a magyar játékboltok színvonala ellen, de a magyar költészet, szerintem minden reklamáción felül álló minőség.

– Demagóg! – értékelték válaszomat tömören a jelenlevők.

Mondom, hasonló kérdésekkel múlt el az este, az ingem a hátamra tapadt, mikor a könyvtárosnő végre bezárta a találkozót, és hátrahívott a raktárba.

Lehet, hogy most illúziókat rombolok, de az író-olvasó találkozókért általában fizetni szoktak; gondoltam, most is pénz következik, felöltöttem szerény, terepszínű arcomat, de hamarosan kiderült, kár volt igyekezni.

– Fizetni nem tudunk – mondta a könyvtárosnő –, de itt van egy csomó könyv, válasszon belőle honoráriumot.

Az asztalra mutatott, ahol régi salabakterek álltak halomban, az ötvenes évek rosszemlékű könyvei: Popov: Acél és salak, Nyikolájeva: Aratás, Babajevszkij: Az aranycsillag lovagja, időtől-portól-gondatlanságtól megrúgott példányok, az egyikből egy lassan zöldülő parízerszelet állt ki, könyvjelzőként. Elborított a düh, de aztán sikerült legyőzni magam – nem nagy ellenfél! –, és a könyvekre mutatva csak annyit mondtam:

– Köszönöm szépen, ezeket a könyveket nem kérem, állandóan félnem kellene, hogy valaki ellopja őket, de ha volna valami rossz cipő, csütörtökön benézek érte.

 

*

 

Előfordult, hogy egy napra két találkozót is szerveztek nekem, délelőtt A nagyközségben, délután pedig a szomszédos B-ben kellett volna szerepelnem. Leérve a tett helyére megdöbbenve hallom, hogy mind a két találkozóm A-ban lesz, délelőtt a téeszben, délután a tanácsnál.

– Nem vagyunk mi koldusok, meg tudjuk venni magát egy egész napra is – mondta az a-i téesz-elnök –, B nem eszik magából.

De most csak a délelőtti találkozóról szeretnék mesélni. Összejött a téesz-irodában vagy harminc ember, beszéltem nekik mindenről, és még némely egyebekről is. Az előadást udvarias taps fogadta, aztán csend állt be, a téesz-elnök megköszörülte a torkát.

– Hát akkor talán tessenek kérdéseket feltenni az író elvtársnak.

Mindenki igyekezett elbújni az előtte ülő háta mögé, de a téesz-elnök felemelte a hangját:

– Bármit lehet kérdezni, az író elvtárs nagyon szívesen válaszol rá. Azért van itt és nem B-ben.

Ekkor végre felállt egy főkötős sovány asszony, ő az első sorban ült, és nem rejtőzhetett senki háta mögé:

– Hát ha bármit meg lehet kérdezni – és hirtelen indulatában verni kezdte az asztalt –, akkor azt kérdezem, hogy mért mindig a tehenészbrigádnak kell eljönni író-olvasó találkozóra?!

Mohács

Én a tortából a legjobb szeletet kaptam, majdnem mindig szerencsém volt azokkal az emberekkel, akik írásaim sorsa fölött döntöttek. Talán épp ezért él bennem olyan mélyen az a néhány eset, mikor nem boldogultunk egymással.

 

*

 

Írtam egyszer egy történelmi regényt, valamiféle református prédikátorokról, mikor kitettem a pontot, a kéziratot leadtam a Kiadóba és türelmesen vártam a döntést. A lektor elolvasta, behívatott és azt mondja nekem.

– A szöveg nagyon szép, de volna néhány apróbb megjegyzésem. Jöjjön be jövő szerdán, addigra összeírom őket.

A lista, amivel várt, alig néhány oldallal volt vékonyabb, mint maga a könyv, felsóhajtottam és megújítottam szilveszterkor tett fogadalmamat, hogy ebben az évben senkivel sem fogok összeveszni.

A lektor sorolta fel a kifogásait: a hatodik oldalon nem azt kellett volna írnom, hogy reformáta, hanem azt, hogy reformata, a tizediken nem azt, hogy nagytiszteletű, hanem azt, hogy tiszteletes és így tovább, hasonlóan csupa fontos dolgokat.

Egy darabig bólogatva tűrtem, de a harmincharmadik tételnél nem bírtam tovább.

– Nézze, uram, eddig nem szóltam egy szót sem, mert amit eddig nehezményezett, azt én írtam, és az ember soha ne képzelje, hogy az ő munkája hibátlan lehet. De az a mondat, amit most kifogásol, az nem tőlem származik, hanem szó szerinti idézet a Bibliából, és ott is maga az Isten mondja. Hogy én nem tudok írni, az még rendben van, de hogy magának az Isten sem tud írni, azért az mégiscsak furcsa!

Megjegyzendő: ezt a mondatot is ki kellett javítanom.

 

*

 

Életem egyik mélypontján nagy anyagi szükségből tárcákat írtam egy napilapba. Gyors pénz volt, ahogy leadtam, másnap vagy harmadnap megjelentek, a lap pontosan és viszonylag jól fizetett. Ami engem illet, nem csináltam nagy ügyet belőle, másfél óra alatt lekentem a két-három gépelt oldalt, utána kezet mostam és folytattam a regényemet.

Egyik nap – mely különben egyáltalán nem különbözött a többitől – egyetlen tárcára alkalmas történet sem jutott az eszembe, végül is, mint már annyiszor, régi főiskolás emlékeim segítettek ki.

Az 1950-es évek elején a magyar főiskolákon tanrendbe építve oktatták a honvédelmi ismereteket. Nagyalakú titkos füzeteket kaptunk, Pécs szándékosan eltorzított térképét Bányarév felirattal, és tanultuk a lövészszázadot védelemben, a lövészszázadot támadásban. A lövészszázadot menekülésben nem, mert „az mindig mert, elvtársak!” A félévek végén éppúgy kellett vizsgázni belőle, mint a szakmai tárgyakból, ha valaki elbukott honvédelemből, az pótvizsgázott, osztályt ismételt, jó esetben még ki is rúgták mint provokátort.

Évfolyamtársunkat, F. Attilát kiemelték, és kiküldték Moszkvába a Filmművészeti Főiskolára, ott kint sem kaphatott felmentést a honvédelmi oktatás alól, számolta a mágneses azimutot, rakta össze a Gorjunov géppuskát, és az év végén neki is meg kellett jelennie a vizsgabizottság előtt. Attila nem sokat tudott az anyagból, udvariasan előreengedett mindenkit, hátha közben elfogynak a tételek, de hogy, hogy nem, egy neki is maradt: „A tank alkatrészei.” A falra ugyan ki voltak akasztva az alkatrészek nagyméretű fotói, de ez Attilán nem sokat segített, két rúddal összekapcsolt küllős alakzatról gyanította, hogy ezek a kerekek lehetnek. Felrémlett előtte a bukás, pótvizsga, osztályismétlés, aztán úgy gondolta, nincs mit vesztenie, megpróbálkozhat egy trükkel, sarkosan a vizsgabizottság elé vágódott:

– Parancsnok elvtársak! – mondta –, sajnos egy kis baj történt, mert ezt az egy tételt véletlenül magyarul tanultam meg.

Három szovjet tiszt vizsgáztatott, egyikük sem tudott magyarul, összenéztek: most mit csináljanak? Hivatalos póttétel, amivel „A tank alkatrészei”-t kicserélhették volna, már nem maradt, az idő is sürgetett, különben is magyar hallgatóról van szó, népek barátsága, nemzetköziség, rövid töprengés után bólintottak:

– Rendben van, mondja el magyarul.

Attila megállt a terem közepén, egy ideig töprengve bámulta a falon a tankalkatrészek fotóit, aztán kinyújtott karral sorban rájuk mutatott.

– Hősvértől, pirosult, gyásztér, sóhajtva, köszöntlek, nemzeti, nagylétünk, nagy, temetője, Mohács, Pécs, Harkány, Paks… Mert a tankban több alkatrész volt, mint ahány szó a híres vers kezdő soraiban, a folytatást pedig Attila már nem ismerte.

A vizsgabizottság újra összenézett, ha lehet még tanácstalanabbul, mint az előbb, hányast adjanak egy olyan feleletre, melyből egy szót sem értettek? Végül, mert Attila szépen, folyamatosan beszélt, megszavaztak egy hármast.

Mondom, jobb híján ezt a történetet írtam meg, legépeltettem és bevittem a szerkesztőségbe. Nézem a lapot másnap, harmadnap, nincs benne az anyagom. Az ötödik nap eluntam és bementem az olvasószerkesztőhöz.

– Mi van, Laci? Miért nem jön a tárcám?

– Ravasz pali vagy, nagyon ravasz pali, de én észrevettem.

– Mit vettél észre?

– Hős vértől pirosult gyásztér és szovjet tank?! Hagyd már ezeket az ötvenhatos dolgokat!

Elraktam a kéziratot, és nem is sértődtem meg, sőt önkéntelen tiszteletet éreztem az olvasószerkesztő iránt, aki olyan dolgokat is meglátott az írásomban, amik nem is voltak benne. Hiába: nagy dolog, ha valakinek szakmája az éberség.

Mikor a legközelebbi tárcámat vittem be a laphoz, az olvasószerkesztő ajtaját zárva találtam, kérdezem a gépírónőtől a szomszéd szobában:

– Nem tudja, hol van L. Laci?

– Hazán kívül – mondja a gépírónő némileg ironikusan –, a múlt héten disszidált.

A nagy dobás

Lehet, hogy rossz fényt vet rám, de nem tudom elfelejteni azt a néhány hónapot, amit az aszódi javítóintézetben töltöttem – félreértés ne essék: nevelői minőségben.

Ha olykor kinyitok egy képes újságot és szemembe ötlik egy-egy illusztrált hír: elfogták a templomok kegyszertolvaját, vagy a futballöltözők besurranó fosztogatóját, a tettesekben többnyire régi növendékeimet ismerem fel: Kolhozjampecet, esetleg Vidám Fazont. Nem tagadom, ilyenkor a büszkeségtől könnyek szöknek a szemembe, mert azért nagy öröm egy nevelőnek, hogy a tanítványai vitték valamire, ilyen fiatalon bekerültek az újságba.

Mégis száz tanítványom összevetve sem ér fel Rongykuvikkal, Aszód büszkeségével. Szobra valaha még ott fog állni a javítóintézet kertjében – amíg valaki el nem lopja és el nem viszi a MÉH-hez –, ötletein pedig nem foghat a feledés.

Rongykuvik 1964-ben végzett Aszódon az „egyetemi szakasz”-ban, ide tudvalevőleg azok kerültek, akik sem írni, sem olvasni nem tudnak, de csak alig néhány hétig élvezte a civil életet, mert megkapta katonai behívóját, bevonult az n.-i laktanyába.

A hadseregnél általában nem rajonganak az aszódi fiúkért, idegenkednek zamatos nyelvi fordulataiktól, gyanakodva nézik agyontetovált bőrüket. Rongykuvik harcos, mintha rá akart volna cáfolni ezekre az előítéletekre, majdnem egy egész hétig kifogástalanul viselkedett, akkor odament a laktanyaparancsnok alezredeshez és vállon veregette:

– Őrmesterkém, van egy staubod?

Az alezredes csuklani kezdett, egy negyedóra múlva tért magához annyira, hogy hívassa a készültséget, és Rongykuvikot levitesse a Zárdába – ahogy az n.-i laktanyában a fogdát becézték.

Két hét múlva, mikor kijött a fogdából, Rongykuvik első útja az alezredeshez vezetett.

– Nem értelek, őrmesterkém, ha nincs staubod, nincs staubod. A szegénység nem szégyen, de miért kell akkora felhajtást csinálnod belőle?!

Innen kezdve két hosszú éven át egész a leszerelésig Rongykuvikot feletteseinek megkülönböztetett figyelme kísérte. A felmosórongyra, a „fóká”-ra akár rá is írhatta volna a nevét, tevékenyen kivette részét az éjszakai életből – többnyire egy őrbódé környékén.

Rongykuvik ezt több okból is méltánytalannak találta, aki ismerte őt, százat mert volna tenni egy ellen, hogy ebben az ügyben neki még lesz egy dobása. De hogyan? Mit tehet egy aszódi vagány egy alezredes ellen?

1966 októberében – a dátum fontos, tessék megjegyezni – Rongykuvik alighogy leszerelt a katonaságtól, lopott egy kerékpárt. Szokatlanul kevés körültekintéssel dolgozott, mintha szántszándékkal hagyott volna nyomokat maga után, már másnap este bekopogtak hozzá a rendőrök. Megtalálták a kerékpárt, de ha már ott vannak, gondolták, kutatnak egy kicsit tovább. Rongykuviknál az ilyen fáradság be szokta hozni a maga hasznát. Mit ad isten, a matracában alig-alig elrejtve, találtak egy pisztolyt. Ez feltűnt a rendőröknek, szigorú hangon megkérdezték:

– Ezt maga lopta?

– Nem, kérem, én ezt a pisztolyt kaptam.

– Kapta? Milyen célból?

– Tetszik tudni, most van 1956 októberének tízéves évfordulója, és egy kis szervezkedést készítettünk elő.

– Igen? És ki vezette ezt a szervezkedést?

– A volt laktanyaparancsnokom, X. alezredes elvtárs.

– És még ki vett részt benne?

– Y. főhadnagy elvtárstól, a volt századparancsnokomtól kaptuk a dollárt, de majdnem mindig lent volt Z. hadnagy elvtárs, a volt szakaszparancsnokom is.

Rongykuvik elvitette az összes volt tisztjét, két nap múlva kiderült, hogy szó sem volt semmiféle szervezkedésről, a tiszteket kiengedték, és Rongykuvik kapott két évet rágalmazásért.

– Azzal együtt megérte, nevelő úr – mondta később, mikor összefutottunk a „Don-kanyar” kocsmában. – Nemcsak azért, mert megtapogatták a maguk tégláját a Fő utca falában, de azért is, mert amíg élnek, nem mosdanak ki belőle.

– Ezt hogy érted, Rongykuvik?

– Az emberek mindig a legrosszabbat jegyzik meg mindenkiről. Ma még tudják, hogy én csak malotáztam az alezredest meg a főhadnagyot, de ez hamar elkopik. Két-három év múlva ebből már csak annyi marad, hogy az alesnek meg a főhadnagynak valami 1956-os ügye volt. Senki sem tudja pontosan, hogy micsoda, mégse kopik le róluk, és ilyen kis dolgokon nagy dolgok múlhatnak: előléptetés, kitüntetés. Ezt elhiheti, nevelő úr, Rongykuviknak.

Akit a huszonötezer volt megcsapott…

Tavaly októberben kezdtem anyagot gyűjteni a textilmunkásokról szóló könyvemhez, indulás előtt szívemre tett kézzel mondtam a szakma egyik vezetőjének:

– Tudom, hogy megtiszteltetés, küldetés erről írni, a legnehezebb sorsú emberek életéről, nem véletlenül mondják, hogy a textilmunkások jelentik a magyar munkásosztály proletariátusát, mindent meg fogok tenni, hogy hitelesen, jól írjam meg, nem fogok sajnálni nappalt és éjszakát, igazgatót és főkönyvelőt, de azt be kell vallanom, hogy az én szívem ott maradt a vasútnál.

– És ők is szeretik magát?

– Mit mondjak? Kaposváron az állomásfőnök hozta utánam a bőröndömet, és most terveznek egy új feltételes megállót Moldovaszentgyörgy elnevezéssel.

 

*

 

Persze kár volna elhallgatni, hogy jártak fellegek is efölött a barátság fölött. Mikor a vasutas riportkönyvem megjelent a Kortársban, már az első mondata vihart kavart: „Az 1970-es évekre a vasútnál csak a hülyék és a megszállottak maradtak meg”.

A standbeli vasutasokat ez sem bántotta, ők legfeljebb megkérdezték egymástól, hogy te melyik vagy? – de néhány nagyobb és még nagyobb főnök, akik egész az első mondatig elolvasták a könyvet, felháborodtak, és már-már feljelentéseket fogalmaztak. A vádak között szerepelt a Vasút tekintélyének lejáratása – bár szerintem ezt a vasúti vezetés nem bízta idegenre, gondos gazda módjára megtette maga, de még olyan pont is akadt, hogy az egyik főiskolában, mely a Vasútnak is nevel szakembereket, fellázadtak a diákok. Állítólag azt mondták volna, hogy ha a fele igaz annak, amit én leírtam, akkor nincs értelme, hogy a Vasúthoz kössék a sorsukat. Meg kell vallanom, hogy minden vádpont közül ez az egy fájt igazán. Mert ha egy igazgató vagy egy főtanácsos nem ért meg valamit, istenem, a hivatásával jár, de ha egy még romlatlan fiatalember is rosszindulatot érez ki ebből a könyvből, akkor már baj van.

A sors úgy hozta, hogy még abban az évben lejutottam a szóban forgó főiskolára, megkérdezhettem a hallgatókat. Persze kiderült, hogy a csizma egész máshol szorít: nincsenek megfelelő szemléltetőeszközeik, például a gépészeknek villanymozdony-modelljük, talán kétszer sem kerültek fel a vezérállásba, mozdonyvezető mellé, nem tudják, mi a páros vonat, mi a páratlan, és így tovább. A legjobb mégsem ez volt, délfelé mondja nekem az egyik hallgató:

– Mester (ezek a fiatalok még értenek az irodalomhoz), legyen szíves, ebédeljen velünk a menzán.

– Miért? Milyen a koszt?

– Csak egyet mondok jellemzésül: van a főiskolán nyolc vietnami diák, és a múlt héten fellázadtak, hogy sok a rizs.

 

*

 

Újfent mondom: a standbeli vasutasokkal nekem sohasem volt bajom, sokukkal ma is tartom a barátságot.

A vasúti menetrend szerkezetéhez tartozik, hogy a nagy vidéki csomópontokról, mondjuk Miskolcról, délután elindul egy személyvonat Pest felé, összeszedi a vicinális vagy ráérő utasokat, majd egy-két órával később utána menesztenek egy gyorsot, ez valahol Füzesabony körül utoléri a személyt, és hamarabb fut be a Keletibe. Hazafelé tartva, én általában a személlyel indulok el, leszállok valamelyik ismerős állomáson, elbeszélgetek a főnökkel, aztán a gyorssal megyek tovább.

Egyik alkalommal N. állomáson történt, hogy a személyvonat késett, a gyors meg nem késett – előfordul az ilyen szinte minden évtizedben –, alig egy-két perc maradt volna a beszélgetésre. Dezső, nevezzük így a főnököt, megkérdezte:

– Iszol egy fröccsöt?

– Innék, de már áll a jelző a gyorsnál.

– Nem fog állni! Bumbi! – szólt oda a helyettesének. – Vedd vissza a jelzőt.

– És a menetrend? – kérdeztem megdöbbenve.

– A menetrend csak arra való, hogy meg lehessen állapítani, mennyit késik a vonat.

Eliszogattunk egy negyedórát, vagy talán egy felet, kezdtem fészkelődni, Dezső megemelte a poharát:

– Eksz. Kérsz még egy fröccsöt?

– Nem, köszönöm, elég volt.

– Na akkor Bumbi, oldd föl a jelzőt!

Végre befuthatott a vonat, a kalauz tekergette a nyakát, de nem látott semmi megállásra kényszerítő okot. Tőlem, az egyetlen felszállótól kérdezte meg:

– Mi történt itt?

– Csatlakozás volt – mondtam, mármint a harmadik fröccsel a negyedikhez. Istenem, mindenhol vannak természetbeni juttatások, a textilgyár szövetet ad az embereinek, a tejgyár túrót, a Vasút pedig időt.

 

*

 

Sehol olyan mélyen nem él a szabályok-utasítások szelleme, mint a Vasútnál, itt nincs selejt, mint a pékeknél: ha rossz a kifli, megeszik a gyerekek. Itt a selejt egymillió forint kár, vagy száz ember halála. Az utasításoktól a vasutas még otthon sem tud szabadulni, ha elhatározza magát rá. Erről szól a példám:

A központi vasutaskórházban külön osztály foglalkozik a halláskárosult vagy, mondjuk magyarul, megsüketült vasutasok vizsgálatával. Elég jóindulatúak az orvosok, határesetekben a beteg javára döntenek, és leszázalékolják, aki lenyomott tizenöt-húsz évet tengelyen, az már megadta a császárnak, ami a császáré. Egy alkalommal azonban feldühödött a vizsgálóorvos: egy öreg vasutas szimulált, vadul tekergette a fejét, hogy nem ért egy szót sem, márpedig tudjuk, hogy az a legrosszabb süket, aki nem akar hallani. Az orvosnak elfogyott a türelme, leírta egy papírra az öregnek:

– Ide figyeljen bátyám, ne játssza meg magát. Figyelje a számat és akármit ért, mondja utánam!

Bólint az öreg és megfogja keményen a szék támláját, olyan istent nem mondhatnak ma, amit ő hajlandó lesz megérteni.

– Cegléd – mondja az orvos.

Az öreg elgondolkozik, aztán kinyögi.

– Szolnok.

– Hatvan – folytatja az orvos.

– Miskolc – mondja az öreg már lemondóan. Annyira azért nem tudott szimulálni, hogy még a menetrendi mezőktől is eltérjen.

 

*

 

És még egy, amit nem lehet elfelejteni: a vasutashumort. Nem arra gondolok, hogy a kalauz áll a vonat utolsó lépcsőjén, és barátságosan visszainteget a lemaradt utasoknak, hanem olyanokra, mint a verebi állomáskezelő ügye.

Vereb tikkasztó forgalmú csomópont, van olyan nap, hogy három vonatpár is végigdöcög a romló síneken, elég egy alak ide, délben az is hazamegy ebédelni. Arrafelé jártamban vele is beszélgettem.

– Bátyám, itt valami baj van.

– Már hogy mivel?

Felmutattam az állomás betűire.

– Rossz a felirat. Annak, hogy Vereb, nincs semmi értelme, nyilvánvalóan Veréb a helyes, de hová lett a vessző?

– Milyen okos ember maga, hogy így észrevette – dicsért meg az állomáskezelő –, mert volt ezen vessző, csak az a baj, hogy a szél átfújta Szárra!

 

*

 

Hát ezért húz vissza a szívem a vasúthoz, ha a sors úgy adja, megírom még az „Akit a mozdony füstje megcsapott” folytatását, a vasutasok már címet is ajánlottak hozzá, figyelembe véve a villamosítási programot, legyen az, hogy „Akit a huszonötezer volt megcsapott!… ”

Legendák a vámról

A vámost még futballista korából ismertem – majd három évig edzősködtem a Pénzügyőr sportegyesületnél. Tatabánya után, mikor végzett a vizsgálattal, beült a kupénkba.

– Jancsi – kérdeztem –, mióta szolgálsz a testületnél?

– Vagy tizenöt éve.

– És mi volt a legnagyobb trükk, amit eddig láttál?

– Trükk? Nagy trükkök nincsenek, a legtöbbet te is ismered: cigarettásdoboz aljába pénzt dugnak és félbevágott cigarettákkal letakarják, ötszázforintosokat leukoplaszttal felragasztanak a hónaljba. Egyszer valaki bevonta a játékba a pénzügyőrt is: a vasúti fülke ajtajára belülről felragasztott egy zacskót, és ahogy az ellenőrző vámos kinyitotta az ajtót, ő maga tolta be a szajrét a résbe. Mit meséljek neked? Talán a svájci órák ügyét. Pár évvel ezelőtt történt.

Azt tudod, hogy mint minden vámhatóság a világon, időnként mi is kapunk „füleseket”. Telefonon vagy írásban bejelentik, hogy ekkor és ekkor érkezik majd valaki, és csempészárut hoz magával. Egy alkalommal azt közölték, hogy érdemes lesz figyelni egy Svájcból hazalátogató hazánk-lányát, mert értékes svájci órákat próbál majd bejuttatni az országba.

Megérkezik a nő prémkucsmában, elegáns kétsoros kabátban, csizmában. Megkülönböztetett figyelemmel fogadtuk, végigmotoztuk tetőtől talpig, még a kucsma belsejét is felfejtettük, de semmit sem találtunk nála. Átkoztam magamban a bejelentőt, de nemsokára egy újabb „füles” érkezett, hogy a nő mégiscsak behozott nyolc vagy tíz órát, és átadta a sógorának, hogy passzolja el.

Egy hónap múlva újra jött a nő, akkor már azt is megnéztük, hogy nem hord-e parókát? Megint nem találtunk nála órát. Azt hittem, hogy nem merte újra megkockáztatni, de eltelik egy hét, és megint kiderül, hogy a sógora újabb svájci órákkal üzletel.

Harmadik alkalommal már a parancsnokommal együtt fogadtuk a nőt, az öreg kávéval-konyakkal kínálta és azt mondta neki:

– Nézze hölgyem, minket elsősorban nem az a nyolc-tíz óra érdekel, amit behoz, sokkal fontosabb nekünk a trükk, amit alkalmaz. Ha elárulja, biztosítom, hogy a mostani szállítmányát beviheti, ha nem mondja meg, legközelebb nem kap vízumot, a sógora pedig megtapogathatja azt a téglát, ami neki van beépítve a börtön falába.

A nő elgondolkozott, aztán bólintott: rendben van. Tudod hogy hozta be az órákat? Kabátgomboknak voltak felvarrva és a kabát eredeti anyagával vonták be őket.

– Nem rossz.

– Ha már így alakult, én is kérdezhetek valamit? – nézett rám a vámos.

– Tessék.

– Neked, mint utasnak, mi volt a legnagyobb trükköd?

– Nagy trükköm nem volt, kicsire is csak egyre emlékszem. Az ötvenes évek végén tilos volt Nyugatról zsebrádiókat behozni, úgy vadásztak rá, mint később a számológépekre. Én valahol Ausztriában jártam, mindenképpen akartam hozni egyet, meg is vettem Bécsben a Csalóközben, de hová tegyem, hogy a határon ne találják meg? Arra gondoltam, hogy az ember azokat a tárgyakat látja a legkevésbé, melyek a legközelebb vannak a szeméhez, úgy gondoltam, beteszem a zakóm belső zsebébe.

Átérünk, Hegyeshalomnál jön a vámos, tiszteleg:

– Van valami elvámolnivalója?

– Nincs.

– Legyen szíves, vegye le a bőröndjét.

– Kérem – nyúlok fel a csomagtartóba, és ezzel a karmozdulattal véletlenül bekapcsoltam a zsebemben a kis rádiót. Mintha ma volna, úgy emlékszem rá: éppen dzsessz-zene szólt benne. A vámos értetlenül nézett rám, kínomban az állomás felé mutattam a nyitott ablakon.

– Azért már itthon is milyen modern zenét játszanak. Nem kell leborulni a Nyugat előtt – legyintettem indulatosan, és ezzel a mozdulattal kikapcsoltam a rádiót.

A vámos ránézett izzadságban fürdő arcomra, mosolyogni próbált, mint aki tudja, hogy az írókat csak egy hajszál választja el a bolondoktól, néha még annyi se, tisztelgett és behúzta maga után az ajtót.

Egy kis zacskó gyémánt

– 1935-ben Ausztriában éltem, Hitler katonái már gyülekeztek a határon, és én nem szerettem volna megvárni, amíg elindulnak – kezdte történetét L., kanadai házigazdánk. – Kiváltottam az útlevelemet, úgy terveztem, Magyarországon, Jugoszlávián lejutok majd a tengerhez, és hajóval utazom ki Amerikába.

Minden szerénytelenség nélkül elmondhatom, hogy nem voltam szegény ember: szépen berendeztem a lakásomat, márkás porcelánokat, értékes festményeket gyűjtöttem össze – ebből természetesen semmit sem vihettem volna ki magammal, kerülve a nagyobb feltűnést, szép sorjában eladogattam mindent, utoljára a lakásomat.

Közeledett a háború, és ilyen időkben nem lehet bízni a pénzben, én sem akartam schillinget magammal vinni, nem is engedték volna át a határon, az összegen, melyet minden földi vagyonomért kaptam, huszonegy kisebb-nagyobb gyémántot vásároltam – ez semmiképp sem veszti el az értékét. A gyémántokat egy kis fehér vászonzacskóban őriztem, nem áltattam magam azzal, hogy akár kézben, akár táskában vagy ruha között elrejtve ki tudnám csempészni. A határőrség számolt az értékek menekülésével, minden távozót aprólékosan átvizsgáltak, valami mást kellett kitalálnom. Hosszú-hosszú ideig tartott, míg végre sikerült kidolgoznom a tervemet.

Az útlevelet szabályszerűen kiváltottam és bőröndjeimmel – meg persze a kis zacskó gyémánttal, leköltöztem egy határ menti kisvárosba, E.-be. Megszálltam egy hotelben, és néhány napot azzal töltöttem, hogy felmérjem a helyzetet. Tervem végrehajtásához két embert kellett találnom: egy tökéletesen megbízható orvost és egy besúgót. A besúgóra hamarosan rábukkantam – szállodánk portása személyében, próbaképp leveleket küldtem magamról a hagyományos kis hajszállal leragasztva, a hajszál minden alkalommal elszakadt, jelezve, hogy Taube, így hívták a portást, felbontotta a borítékot. Valamivel nehezebben, de a megfelelő orvosra is ráakadtam: egy magánpraxist folytató sebészre. Nyíltan mertem beszélni vele, nem is nagyon tehettem mást, ha igénybe akartam venni a segítségét, megmutattam neki a kis vászonzacskót.

– Doktor úr, én kivándorlásra készülök, vagyonomat gyémántokba fektettem, ezt a húsz gyémántot szeretném átvinni a határon.

– Ha jól számolom, ez huszonegy.

– Ezt a húsz gyémántot szeretném átvinni a határon, mert a huszonegyediket Önnek szánom, ha segít nekem.

– Milyen formában képzeli?

– A karomra egy gipszkötést rakna…

– Értem, mintha el volna törve.

– Nem érti, semmiféle „minthá”-ról nem lehet szó. El fogja törni a karomat, úgy gipszeli be. Ha a fődolog gyanús, akkor legalább a részleteknek stimmelnie kell, bizonyára tudja, hogy a kémeknek és csempészeknek mindig rendben van az útlevelük.

– Értem. Eltöröm a karját, és utána a gipszkötésbe berakom a gyémántokat.

– Nem érti. Begipszeli a karomat, de nem rakja bele a gyémántokat, egyelőre itt maradnak magánál.

– De hogy jön érte, és mikor? Én nem őrizhetem hónapokig.

– Meg fogom találni a megfelelő időt és a megfelelő módot.

Eltörte a karomat és betekerte, a hatalmas kötéssel, hazamentem a szállodába és elbúcsúztam a portástól:

– Viszontlátásra Taube, köszönök mindent. Holnap reggel indulok Magyarországra.

– Mi történt a karjával, igazgató úr?

Könnyedén megemeltem bekötött karomat – közben alig tudtam visszatartani a könnyeimet.

– Én vagyok az új világháború első sebesültje, Taube. Eltört a karom – és cinkosan hunyorítottam rá.

Taube bólintott, de közben a szeme forgott, mint a reklámmacskáé. Na, jól dolgoztam – gondoltam magamban elégedetten –, ez még ma este beköpi az ügyet a határőrségnél.

Törött karomhoz képest viszonylag jól aludtam, reggeliztem, kifizettem a számlát és felszálltam a nemzetközi gyorsra. A vonat még be sem ért a határövezetbe, mikor jön értem három egyenruhás, beszállítanak, biztosra mentek, mert intettek a mozdonyvezetőnek, hogy mehet tovább, rám nem kell várnia.

– Hogy értsem ezt? – tiltakoztam persze. – Elégtételt követelek! Szabályos útlevéllel rendelkezem.

– Abban nincs kétségünk, uram. De van valami elvámolnivalója?

– Semmi, tessék megnézni a bőröndjeimet.

– Nem a bőröndjeire vagyunk kíváncsiak, vegye le a karjáról a gipszkötést.

– Hát hogy vehetném le? El van törve a karom, ehhez csak orvos nyúlhat.

– Nincs szükség itt semmiféle orvosra, értesüléseink vannak, hogy maga csak szimulál.

Ezzel se szó, se beszéd, a határőr egy kalapáccsal rávágott a gipszkötésre, a fájdalomtól abban a pillanatban elájultam. Mikor magamhoz tértem, csak a kötés romjait láttam és köröttem a restelkedő egyenruhásokat:

– Elnézést kérek, uram, tévesen voltunk informálva.

– És ennek én viseljem a hátrányait? Elment a vonat nélkülem, elkésem a csatlakozást.

– Mi szívesen átvisszük a határon egy szolgálati gépkocsival.

– Rendben van, ez valamit enyhít a dolgon, de előbb szeretnék egy új gipszkötést rakatni a karomra. Vigyenek az orvosomhoz.

A doktor újra feltette a kötést, de most már belerakta a gyémántokat is. Baj nélkül kijutottam Kanadába, és ebből a pénzből nyitottam egy kis üzemet.

Pech és mázli

Fegyvert és vitézt…

A francia mester

A két Feri

Mészáros Feri bácsi szerette halmozni a bajokat: hatvan évig szolgált a Győr-Sopron-Ebenfurti Vasútnál és vagy ötven évig volt kisebbségi magyar. Jártak olyan évek, hogy egy-egy puhább vagy meszesebb gerinc az egyikbe is belerokkant volna, de az öreg Feri szigorú egyenes derékkal cipelte a maga két keresztjét. Hitler idejében sokra vihette volna, ha lemond a magyarságáról, de ő inkább kért egy lapátot és beállt egy szenesvagonba, csak a háború után tért vissza a főnöki irodába.

Egy fia volt, az ifjabb Feri, őt is vasutasnak nevelte és ha lehet magyarnak, hazaküldte gyakornoknak a GYSEV egyik magyar állomására, Fertőszentmiklósra. 1948-ban, mikor a határon lerakták az új aknazárat, a fiú szerencsésen itt is ragadt.

Az ifjabb Feri azért valamivel jobban élt, mint egy átlagos forgalmista, a GYSEV szerelvényei a legnehezebb időkben is jártak át a határon, az öreg Mészárosné mindig küldött valamit a mozdonyvezetővel, amit ideát nem lehetett kapni: húst, konzervet, citromot. Ez a citrom aztán országos hírnévre is vergődött.

Az ötvenes évek elején itt, Fertőszentmiklóson működött egy mezőgazdasági kutatóintézet, ahol reggeltől estig alakítgatták át a természetet, kísérleteztek például egy olyan növénnyel, mely felül paradicsom, alul krumpli. Ha ez beválik, egyszerre két termést lehetett volna betakarítani, arról nem is szólva, hogy az új növény ideális alapanyag lett volna paradicsomos krumplihoz. De a fő profil mégsem ez volt, hanem a citrom, az állam úgy akarta, hogy itt, a Fertő mellett citromot termeljenek, és ki gátolhatja meg ezt a szándékot? Senki és semmi, legföljebb a hó, a köd, a szél, a fagy meg az emberek, akik nem értettek hozzá.

Eljött a citromszüret, de egy gyümölcs se termett a citromfákon, pedig Pestről maga Rákosi elvtárs telefonált le, kért néhány szép darabot a termésből, de minél hamarabb. Honnan vegyenek? 1950 körül Hegyeshalomtól egész Vlagyivosztokig nem akadt egy kiló citrom. Az Intézet igazgatója végül kapcsolt, és kiment az állomásra az ifjabb Ferihez.

– Te Feri, küldött anyád citromot?

– Küldött.

– Akkor adjál vagy négyet, mert Rákosi elvtárs igen kurrentálja tőlünk.

Az ifjabb Feri a szívére tette a kezét:

– Úgy éljek, igazgató elvtárs, hogy nekem magamnak is csak négy citromom van, abból kettőt szívesen nekiadok Rákosi elvtársnak, de többről szó sem lehet, a teát citrom nélkül nem veszi be a gyomrom.

Aztán 1956-ban valaki egypár napra nyitva felejtette a határt, az ifjabb Feri beállt a sínek közé és addig lépkedett a talpfákon, amíg németül köszöntek rá. Ő is németül fogadta, aztán többé megszólalni se volt hajlandó magyarul, a nevét is megváltoztatta Franz Joseph Menscharosra, osztrák hivatalt vállalt, korteskedett a Néppártnak. Az öregebb Feri csak nézte, mi folyik itt, de nem szólt, mégiscsak az egyetlen fia, lakást vett neki, pénzt adott kölcsön.

Néhány évvel ezelőtt, mikor az öregebb Feri nyolcvanadik születésnapját ülte, nagy ünnepséget rendeztek a tiszteletére Kismartonban, vagyis hogy Eisenstadtban. A vacsorára lejött egy miniszter is Bécsből, a pohárköszöntő után a magas vendég a két Feri közé telepedett le.

– Azt tudjuk, hogy Herr Mészáros magyarnak vallja magát, de mi a meggyőződése Mészáros juniornak?

Mészáros, azaz Menscharos habozás nélkül rávágta:

– Én itt Burgenlandban születtem, osztrák földön, természetesen osztráknak érzem magam.

Az öregebb Feri erre nem szólt, csak nézett egy nagyot. Vacsora után együtt mentek haza, sokáig hallgattak, de aztán az öreg a fia felé fordult:

– Te Feri, volna nekem egy kérdésem hozzád, ide hallgass. Tegyük fel, hogy egy vemhes tehenet hajtunk az országúton, közben kitör a vihar, fedett helyre kell kerülnünk a tehénnel. De a közelben nincs más, csak egy lóistálló. Érted: lóistálló?!

– Értem: lóistálló.

– Namármost: ez a tehén ott bent a lóistállóban megellik. Teszerinted mit szül: borjút vagy csikót?

– Borjút! De hát ezt mindenki tudja.

Az öregebb Feri sötéten ránézett:

– Te sem tudtad, mikor a miniszter megkérdezett. És holnap add meg a pénzemet az utolsó fillérig, mert a bírósággal hajtatom be rajtad.

Egy város emlékkönyvébe

Korpád város lett. Szerintem csak azért, mert a nagyközségek kiutálták maguk közül. Kiadnak ebből az alkalomból egy szerény kis albumot – bíbor a pecsétje, selyem a hajtása –, nekem is írtak, hogy vessem papírra emlékeimet Korpádról, ha vannak.

Vannak, hogyne volnának, nem is egy, hanem kettő. Kétszer jártam lenn író-olvasó találkozón.

Az elsőre évekig hívtak, de én mindig nemet mondtam. Bevallom őszintén, azt sem tudtam, merre esik ez a Korpád. Végül azt írják, hogy jöjjek már, jöjjek mégis, mert az egész Korpád énrám kíváncsi. Nahát, ha ez egy ilyen jó ízlésű nagyközség, meg kell jutalmazni őket, lemegyek.

Létre is jött a találkozó, Magyarország legnagyobb tölgyerdejében – ugyanis egy egész erdőre való tölgyfa gerenda támogatta a kultúrház kidűlni készülő falait. Köszöntöttek sok szeretettel, aztán elmondtam a magamét, aztán vártam, hogy jöjjenek azok a mélyenszántó és lényeget érintő kérdések, melyekre évekig készült egész Korpád. De az emberek csak ültek és néztek, mint Grisa a körmoziban.

Eltelt egy negyedóra, mikor végre egy középiskolás fiú felemelte a kezét.

– Tessék.

– Azt szeretném kérdezni a Moldova elvtárstól, hogy ha a Moldova elvtárs nem író lenne, hanem olvasó, mit kérdezne saját magától?

Ravasz kérdés, szerfölött ravasz, de nekem sem véletlenül van két Mao Ce Tung-képem odahaza.

– Kedves uram – néztem az ifjúra sok szeretettel –, az még rendben van, ha valakit akasztani visznek, az mindenkivel előfordulhat. De hogy a saját akasztásomra én vigyem a kötelet, azt már nem. Legyen a hóhérnak is valami rezsije!

Ez volt az első és az utolsó kérdés, erre készült Korpád évekig. A könyvtárosnő hátrahív, és kérdezi, mit szólok a találkozóhoz, hogy sikerült szerintem?

– Hát – mondom, mert egyébként nem szeretek megbántani senkit, akkora szívem van, hogy egy hentes házat venne rajta –, tulajdonképpen azt hiszem, szóval: olyan közepes.

A könyvtárosnő hidegen végigmért:

– Nincs igaza, hogy vonogatja itt a vállát meg rángatja a szája szélét. Ne nézze le az ilyen találkozókat, mert vegye tudomásul, hogy Magyarországon az emberek csak azt az írót olvassák el, akit személyesen ismernek.

– Ez így igaz – mondtam helyeslően –, ezt magamtól is tudhattam volna. Mikor kazánszerelő voltam, egyszer ebédszünetben kijött hozzánk Shakespeare, elszavalt két szonettet – azaz egyiket ugyan ismertem, mert Bródy János jobban megírta –, mégis érdekelt, hogy mit tud ez a pali, és másnap megnéztem tőle a Rómeó és Júliát. Ha nem jön ki hozzánk ez a Shakespeare, ki az a hülye, aki magától elment volna a színházba. Nem igaz?

A könyvtárosnő bólogatott, és nézett rám, mint a véres ingre, a kocsinkat meg elirányította arrafelé, amerre leszakadt a Rába-híd, másnap délben értem haza. – Na – mondtam –, szép hely Korpád, jó hely Korpád, de én oda akkor megyek legközelebb, ha majd a halottak ipi-apacsot játszanak.

Mit ad Isten, egyszer újra a környékre kerültem, és az egyik barátom elkezd agitálni, hogy menjek át író-olvasó találkozóra a korpádi ponyvagyárba.

– Ponyvagyárba? Menjen a Kékesi vagy a Szilasi.

De aztán csak rábeszélt: azt mondta, ha nem megyek, hajóst csinál belőlem: ’u’ szájon vág!

A találkozó várakozás fölött jól sikerült, utána eszegettünk-iszogattunk, mikor a vendéglátó brigád vezetője félrevon:

– Moldova elvtárs, nem akartam bent a találkozón előhozni, de nekünk volna egy kérésünk.

– Tessék.

– A mi brigádunknak nincs neve, minket csak úgy hívnak, hogy ponyvagyári szocialista brigád. A többiek már mind találtak jó elnevezést: „Édelweissné Galambos Szerafin” meg „Kinizsi”.

– Ők miért lettek „Kinizsi”? Olyan erősek?

– Nem, csak a „Kőbányai Világos” nevet a szakszervezet nem engedélyezte. Szóval maga mint íróember, mégiscsak jobban ért hozzá, ajánljon már nekünk egy nevet.

– Mi sem könnyebb ennél. Legyenek „Kossuth Lajos” brigád.

– Ó, már minden brigád „Kossuth Lajos” brigád.

– Hát akkor „Petőfi”.

– Petőfiből még több van, épp csak a papír tízes hiányzik.

– Hát akkor március 15., április 4., május 1., augusztus 20., november 7., december 21.

– Hagyja a naptárt, nekünk olyan nevet adjon, amiből az egész országban nincs több, és mondjon hozzá egy megfelelő brigádjelszót.

– Tudja mit? Legyenek „Dugovics Titusz” brigád, és írják be jelszónak: „Ha én lebukok, téged is magammal rántalak”.

Elfogadták. Azóta minden György-napra küldenek egypár méter ponyvát. Írok rá valamit, aztán beviszem a Kiadóba.

Katonadolog

Egy pesti lakás

Ha megesküszöl rá, hogy soha nem fogod megírni, akkor elmesélem neked, hogy jutottam én egy pesti lakáshoz. Ne a fiaid életére esküdj, tudom, hogy csak lányaid vannak, ha mégis megírnád, verjen meg az Isten azzal, hogy te is próbálj magadnak egy pesti lakást szerezni.

Huszonkét éves voltam, utolsó évemet jártam az Iparművészeti Főiskola egyik tervező szakán. Már korábban megnősültem, feleségem gyereket várt, lent élt Nagykanizsán a szüleivel, én bent laktam a diákszállóban, de a szabályok szerint már csak néhány hónapig, a diplomavizsga után mindenképpen ki kellett költöznöm.

Tudtam, hogy egy tervező nem élhet meg Nagykanizsán, egyetlen pesti rendelő sem veszi azt a fáradságot, hogy ötszáz kilométert vonatozzon vagy autózzon a kedvemért. Ha meg akarok maradni a szakmában, Pesten kell élnem.

Albérletbe egy terhes asszonnyal sehol sem fogadtak volna be, elmentem a tanácshoz puhatolózni, hogy milyen esélyeink lehetnének szövetkezeti lakásra, kiderült: még az igénylést sem adhatom be, mert hiányzik a szükséges ötévi pesti munkaviszony vagy a helybenlakás.

Mindenkinek elmeséltem a helyzetemet, de csak sajnálkozva rázták a fejüket, végül Kati, az egyik évfolyamtársnőm azt mondta, hogy ő talán tud valamit.

– De van pénzed?

Tanulás mellett maszekolgattam, összejött ötven-hatvanezer forintom, Kati bólintott.

– Jól van. Idehallgass, Feri: a sógorom jövőre disszidálni akar, és marad utána egy háromszobás lakás a Szent István parkban.

– Nekünk az nagy.

– Nem is a tiétek lenne, hanem a miénk a férjemmel, viszont azt az angyalföldi egyszoba-konyhát, ahol most lakunk, át tudjuk adni nektek. Azzal a pénzzel, amit tőled kapnánk, ki tudnánk fizetni a sógoromat, mert ő most valami hazatelepülő amerikai nyugdíjastól tudna vásárolni dollárt, amit kint kaphatna meg.

De hogy lehet keresztülvinni ezt az egészet? Volt egy közös ügyvéd barátunk, azzal leültünk variálni. Kiderült, hogy a rendeletek kezünket-lábunkat megkötik, ebbe a lakásba nem költözhetünk be ötéves munkaviszony vagy pesti helybenlakás nélkül.

– Egyetlen dolgot lehet megpróbálni, gyerekek – mondta az ügyvéd –, ha hajlandók vagytok rá. Bonyolult és veszélyes.

– Mi az?

– Feri is, Kati is elválik, Kati férje átmegy a disszidálni készülő sógor lakásába, hogy a sógor átírathassa rá a tulajdonjogot.

– Miért kell ehhez elválni? – kérdezte Kati.

– Mert egy házaspárnak nem lehet két tanácsi bérlakása. De ne félj, nem maradsz sokáig elvált asszony, mert Feri elvesz, és mint házastárs beköltözik hozzád Angyalföldre. Aztán elváltok, Kati megy a férje után az új lakásba, Feri pedig újra elveszi a régi feleségét és felhozza Kanizsáról, így aztán mindenki a helyére kerül.

Mivel semmi más megoldás sem kínálkozott, el kellett fogadnunk az ajánlatot. Először én váltam el a feleségemtől, nekünk sietni kellett, mert az asszony már az ötödik hónapban járt, nagy malaclopó pelerinben állt a bíróság elé, ha ne adj’ Isten észreveszik, hogy terhes, nem létezik, hogy elválasztanak.

– Miért kívánnak elválni? – kérdezte a bírónő.

Benyögtük azt a bizonyos „Harmadik”-at, szerelmes vagyok Katiba, Kati és férje is eljött tanúskodni, kimondták a válást, egy : null. Akkor jöttek Katiék, hozzájuk pedig én mentem tanúskodni. Szerencsére ugyanaz elé a tanács elé kerültek, már minden be volt verklizve, az egyik ülnök sok boldogságot kívánt nekik, vasegészséget, ezüsthajat, aranylakodalmat. Ezt a válást is kimondták, kettő : null.

Másnap Katival bejelentkeztünk a tanácsnál, egy hónap múlva össze is házasodtunk és mint férj most már jogosan beköltözhettem az angyalföldi lakásba, Kati régi férje pedig elmehetett a Szent István parkba.

Vártunk egy hónapot és most Kati adta be a válópert: kölcsönös gyűlölség.

– Egy hónap után? – kérdezte a bíró.

– Mit csináljunk? Más emberekkel is előfordult már, hogy nem értik meg egymást.

Szét is választottak minket, Kati mehetett a férje után, én pedig újra elvehettem a feleségemet – éppen jókor, mert már útban volt a következő gyerek.

Kati persze újra férjhez ment a férjéhez, én voltam a tanújuk, az anyakönyvvezető-nő megnézte a személyi igazolványomat, és mikor meglátta, hogy a régi férj jön el tanúskodni az új, illetve a még régebbi férjnek, majdnem kiköpött előttem.

– Már ne is haragudjon, uram, de ehhez gyomor kell.

– Meg lakás.

– Nem értem.

– Nem baj.

Annyi azonban célszerűnek látszott, hogy a személyi igazolványainkat, amibe az összes közbeeső állomást bejegyezték, ejtsük be egy lavór vízbe, ott minden szöveg szépen összefolyik, és az új személyibe már csak a mostani állapotot tüntetik fel: a régi feleségem az új feleségem, Kati új férje a régi férje.

Ezt a vízbedobást megünnepeltük, egy nagy bulit rendeztünk. Kati úgy látszik, többet ivott a kelleténél, mert tánc közben megszorította a kezemet.

– Mi lenne, ha te meg én… ha tényleg megpróbálnánk együtt?

Mélyen a szemébe néztem:

– Nem bánom – mondtam –, de az illetéket te fizeted.

Lopni tudni kell

Légió mindhalálig

A múltkor a mohácsi piacon járva feltűnt nekem, hogy egy rokkant ember könyveket árul a tekerős kocsija mellé létesített ponyván. Odasomfordáltam és nagyot dobbant a szívem: a választékban felfedeztem az egyik régi könyvemet, Az elbocsátott légiót. Ez a regény, mint mondani szokás, háromszor jelent meg: először, utoljára és soha többé, így már rég kifogytam a példányokból, vásárló szándékkal közelebb léptem.

– Mennyibe kerül?

– Ötszáz forint.

– Meg van maga őrülve? Valami tizenhat forint volt újonnan.

– Sokallja? Nem baj – mondta a rokkant –, mire visszajön, már nem lesz meg.

Nem is volt meg, mert valaki ellopta a standról, de a jelenet mégsem múlt el bennem minden nyom nélkül; felidéződött a könyv megszületésének a története.

Egy hajnali telefonnal kezdődött, ezeken a telefonokon ritkán van áldás, többnyire iskolások szoktak felhívni:

– Író úr, ma dolgozatot írunk, adjon nekem valami témát.

– Milyet akarsz? Szomorút? Vidámat?

Általában vidámat kérnek, ilyenkor elmondom nekik az n.-i vár történetét, mely évszázadokig állta a mindenféle és -fajta ostromlók rohamait, hiába tört rá kuruc és labanc, török és tatár, falait sem kezdhették ki, mígnem tavaly a Műemlékvédelmi Hivatal odaküldte kőműveseit, hogy restaurálják – ezt már nem bírta ki az n.-i vár, összedőlt az egész. A gyerekek meghallgatják, morognak valami köszönetet, de a hangjukból érződik, hogy egy írótól azért többet vártak volna.

Ezen a reggelen azonban nem iskolások jelentkeztek, hanem egy telt, zengő női hang.

– A Mesterrel beszélek?

– Igen – mondtam jóindulatúan, mert mint a katonák, én is szeretem, ha valódi rangomnál egy fokkal magasabban szólítanak.

– Találkozni szeretnék Magával.

Épp nem volt otthon a feleségem, lelkesen bólintottam a kagyló felé:

– Rendben van, mikor, hol?

– Vasárnap délelőtt tíz óra, Astoria presszó.

Már fél kilenckor beültem, figyeltem az érkező nőket: bár ez volna!, bár az volna! – de egyik sem volt. Pontban tíz órakor egy magas, cserzett arcú, szemüveges, ötvenkörüli nő lépett oda az asztalomhoz:

– M. Irma vagyok, én kerestem magát.

Lemondóan legyintettem: ilyen az én szerencsém, de azért udvariasan helyet mutattam:

– Parancsoljon, miben lehetek a szolgálatára?

– Mi már régebben olvastuk a Maga könyvét, a „Magányos pavilon”-t, és nagyon tetszett nekünk.

– Köszönöm.

– Most láttuk az egyik szatíráját a Kortársban, az is nagyon tetszett, és az a véleményünk, hogy maga még ennél is jobbat tudna írni – ha hagynák.

– Lekötelezne, asszonyom, de nem fogadhatom el ezt a bókot, mert ezek szerint elég volna egy rendelet, mely felszabadítja a kezemet, és én lennék a Tolsztoj Leó. Nem így áll a helyzet. Én egyrészt nem szoktam gondolni rá, hogy engem hagynak vagy nem hagynak írni, másrészt semmivel sem tudok többet, mint amennyi a könyveimből látszik. Egyet viszont én is szeretnék kérdezni: miért használ mindig többes számot? Olvastuk, láttuk, az a véleményünk…

A nő mielőtt válaszolt volna, óvatosan körülnézett.

– Kérem, én valaha az Államvédelmi Hatóságnál szolgáltam mint főhadnagy, a légvédelmi részlegnél.

– Gondoltam, mindenki ott szolgált vagy a táviratfejtésnél, az Államvédelmi Hatóságnak valószínűleg nem is volt más részlege.

A nő nem törődött a közbeszólással:

– …és most is tartom a kapcsolatot régi testületi társaimmal, az ő nevükben kerestem meg most, hogy megkérdezzem: hajlandó volna-e megírni az Államvédelmi Hatóság történetét? Mi segítenénk benne.

Tűnődve vártam rá, pályám kezdetén, mikor még szerettem a színes ingeket és a provokatív témákat, egyből kaptam volna ezen az ajánlaton, de azóta „sok vicc lefolyt a Dumán”.

– Én vagyok az első, akinek felajánlja?

– Nem, a harmadik.

– És a másik kettő mit mondott?

– Háát…

– V. Antalhoz nem mentek?

– Hozzá? Ő most már a határozott névelőt is elvtársnak szólítja.

Eltöprengtem: végül is nem hallottam semmiféle olyan rendeletről, mely megtiltaná, hogy valaki az Államvédelmi Hatóság történetével foglalkozzon – és hátha most kínálja fel a Sors azt a bizonyos Nagy Esélyt egy remekműre.

– Rendben van – mondtam –, elvállalom.

Aztán hosszú hónapok teltek el kemény munkával, Irma mesélt, és futószalagon szállította a különféle régi ÁVH-sokat, de bemutatott a Hatóság néhány régi foglyának is. Ezekről ma nem akarok hosszabban mesélni, a lényeget megírtam „Az elbocsátott légió”-ban, akit érdekel, olvashatja, esetleg el is lophatja a könyvtárból, a büntetés oldalanként húsz fillér, még mindig olcsóbb, mint a mohácsi piacon.

Tatjána levele

Ma már nehéz volna kideríteni, hogy fordulhatott elő, hogy a „Frenyó Vilmos” közgazdasági technikum érettségi vizsgáin a kereskedelmi levelezés tételei közé egy irodalmi tétel keveredett: „Tatjána levele”.

Véletlen szerencse folytán az osztály legjobb tanulója, Weisz Klári húzta ki ezt a tételt. Az eminens először nem értette a feladatot, tévedésre természetesen nem gondolhatott, mert azt tudta, hogy a tételeket a tanárok állították össze és a tanárok sohasem tévednek. Klári szemüvege fölött összeráncolta a homlokát, elővette az Anyegin Eugént – segédkönyveket szabad volt használni –, a verses regényben kikereste Tatjána levelét és sietve átfutotta:

 

 

Klári még egyszer elolvasta a megfelelő szakaszt és felfogta a feladat lényegét: ezt a monológot át kell fogalmazni a kereskedelmi levelezés formai előírásainak megfelelően. Papírt fűzött a gépbe és sietve írni kezdett.

 

Az érettségi bizottság egyöntetű dicsérettel fogadta Klári dolgozatát, sőt a lelkes magyartanár beküldte az „Élet és Irodalom” szerkesztőségébe, ott azonban túlságosan lírainak és csapongónak találták.

Toldi nyugdíja

Catenaccio őrgróf, az olasz vitéz április végén érkezett Budára a királyi udvarba, és május elejére már legyőzte az összes magyar bajnokot, csapásai alatt elvérzett Wesselényi Alajos, Mednyánszky Ervin, Balassi Jakab. Az utolsó magyar reménység, Esterházy Ármin is hiába próbálkozott, Catenaccio egy csapással levágta a fejét, kardja hegyére tűzve felmutatta Fuggernek, a Központi Királyi Ellenőrzési Bizottság elnökének, és elindult a pénztárhoz, hogy felvegye a százezer rénes forint jutalmat.

Lajos, a nagy király, fogait összeszorítva mondta Lacfinak:

– Ezt nem tűrhetjük tovább, nádor! Hát senki sincs, aki móresre tanítaná ezt a szörnyű olasz hóhért?!

Lacfi vállat vont:

– Hát éppen volna.

– Kicsoda?

– Tudja azt jól Fenséged: az öreg Toldi.

– Toldi?! Hát persze, Toldi! Küldjünk érte azonnal fullajtárokat, még ma álljon ki.

– Nem ilyen egyszerű, fenséges uram. Mint tudni kegyeskedik: a jutalom minden tusa után a kétszeresére emelkedik, ha most legyőzné valaki az olasz vitézt, kétszázezer rénes forint járna neki.

– És talán nincs annyi a kincstárunkban?

– Vanni éppen van, csak nem lehet kifizetni Toldinak.

– Miért ne lehetne? A százszorosát is megérdemli!

– Toldit, mint tudni kegyeskedik, érdemei elismerése mellett nyugdíjba kellett küldenünk, mert botrányt csapott az Ifjú Bajnokok Szövetségében, a Kitárt Irtózatos Szájban. A legmagasabb javadalmazást kapta: havi ötezer rénes forintot, állami lóhasználatot, fedezzük szolgája, Bence fizetését, jár neki továbbá természetben napi egy kiló máj, háromhavonta egy szűz lány, ezt az utóbbi időben már csak ritkán veszi igénybe – szerencsére, mert hiánycikknek számít. Na már most a reglamák szerint ezen felül csak évi harmincezer rénes forintot fizethetünk ki neki olyan módon, hogy nyugdíjának és a jutalomnak egyesített összege nem haladhatja meg a havi tízezer rénes forintot.

– És ha a saját kincstáramból adnám a kétszázezer forint jutalmat?

– Fenséged a hatalmasok leghatalmasabbja, tetszés szerint üzenhet hadat Germániának, Prussiának, Britanniának, de nem kezdhet ki Fugger Jenővel, a Központi Királyi Ellenőrzési Bizottság elnökével, ha megsértjük rendeleteit, büntetésül elkobozná tőlünk a fél Dunántúlt.

– Hát akkor tűrnünk kell ennek a kegyetlen olasznak a dölyfét? Nem hívhatjuk vissza Toldit, hogy a porba döntse?!

Lacfi sokáig lapozgatott a Lovagi Tornák Törvénykönyvében:

– Egy lehetőség volna.

– Mi?

– Ha Toldi nem mint nyugdíjas, hanem egy aktív bajnok nevében állna ki és munkaköri kötelességként győzné le az olasz bajnokot. Akkor ki lehetne fizetni a pénzt prémiumban.

Így történt, hogy másnap egy öreg páncélos lovag jelent meg a sorompónál, akiben sokan Toldit vélték felismerni, de a bajlátó mást mondott:

– Most pedig Bence lovag mérkőzik Catenaccio őrgróf ellen…

És a többi már nem volt nehéz.

Majer bácsi és a százezer dollár

Lengyel turisták vetődtek el a térre, oroszul és töredékes németséggel kértek útbaigazítást, de senki sem értette őket, végül reménytelenül legyintettek, és elindultak a Körút felé. Henrik sajnálkozva nézett utánuk:

– Most kellett volna szegény Majer bácsi, ő biztos tudott volna beszélni velük.

– Ki volt az a Majer bácsi?

– Az urak nem ismerték Majer bácsit? A legkomolyabban sajnálhatják. Ezer évben egyszer születik olyan nyelvtehetség, mint ő volt. Legalább tíz nyelven tudott perfektül: angolul, franciául, oroszul, spanyolul, keletnémetül, nyugatnémetül és ki győzné mindet felsorolni.

Majer bácsi a háború előtt Szegeden lakott, nagy könyvesboltja volt, két utcára nyíló kirakattal. Egész Európával üzleti levelezésben állt, sőt még Amerikából is eljöttek hozzá egy-egy ritkább könyvért. A Majer-bolt büszkesége volt Szegednek, de minden hírnév és tekintély annyit ért, mint az 1936-os naptáron a légyszar. Majer bácsit behívták munkaszolgálatra, a feleségét és a három gyerekét pedig elvitték Auschwitzba.

A háború után egyedül Majer bácsi tért vissza, pár hónapig még Szegeden maradt, hátha kap valamilyen hírt a családjáról, aztán belátta, hogy hiába vár, otthagyta a ház és az üzlet üres falait, és egy tehervagon tetején kuporogva, feljött Pestre.

Majer bácsi tovább akart utazni Párizsba, Londonba vagy talán New Yorkba, mert mindenütt voltak ismerősei, akik hívták, de addig gondolkodott, amíg lezárták a határokat, és többé aranyért sem lehetett útlevelet kapni.

Én 1949-ben vagy talán 50-ben találkoztam először Majer bácsival, itt ült a Kiskörben és egy régi Dajli Majlit olvasott angolul. Gondolják meg az urak: valaki itt a téren, nehéz vagányok és zsugások között a Dajli Majlit olvassa, el lehet képzelni ennél szebb dolgot?!

Majer bácsi akkoriban ötven év körül járt, ősz haját egészen rövidre, majdnem kopaszra vágatta, drótkeretes szemüveget viselt és mindig ugyanazt a kék munkásruhát hordta, fényesre pucolt fekete bakanccsal. Szája sarkában állandóan egy cigaretta lógott, mintha oda lett volna tetoválva.

Lakni a Dobozi utcában lakott, a régi Üdvhadsereg szálláson. Mivel a gondnok is látta rajta, hogy egy jobb ember, nem a nagy közös terembe rakta, hanem egy kisebb négyes szobába, itt, ha akart, tudott főzni magának, és elzárhatta a holmiját egy szekrénybe.

Majer bácsi nem vállalt állást, nem akart beülni egy irodába kulinak, havi három-négyszáz forintért, egy régi ismerőse az állami könyvkereskedelemben dolgozott, az szerzett neki egy munkahelyi igazolást, hogy ne vigye el a rendőr. Abból élt, hogy nyelvleckéket adott, azt mondják, olcsón és jól tanított, a tanítványai egymásnak ajánlgatták – persze csak titokban. A rendőrség nem nézte jó szemmel, ha valaki, mondjuk, spanyol nyelvleckéket vesz, mi másért tanulhat, mint hogy disszidálni készül, ha itthon akar maradni, a magyarral is megél, nem igaz? Ha kiderült, könnyen az állásába kerülhetett az illetőnek.

Volt Majer bácsinak egy közepes nagyságú liszteszsákja, kimosta, a négy csücskére spárgát kötözött és a hátára vette, ebben hordta a tankönyveket és a szótárakat. Lakásra járt a tanítványaihoz, két lecke között leült itt a téren és kiválogatta azt, ami a következő órára kellett, és evett valamit, csak úgy köröm közül: kenyeret, hurkát, nyári szalámit. Egyszer meg is kérdeztem tőle:

– Miért nem eszik valami főtt ételt, Majer úr? Tudományosan be van bizonyítva, hogy kell a szervezetnek, éppen most olvastam, hogy a főtt borsóval táplált tengerimalacok kétszer annyi ideig élnek, mint azok, amelyek nyers borsót kapnak.

– Ha ez biztos, akkor át fogok térni a nyers borsóra, Henrik úr – mondta, fogta a zsákját és elindult a következő leckére.

Egy nap Majer bácsi ajánlás útján elkerült egy Hársfa utcai lakásba, Széderékhez. A négyszobás lakásban ketten éltek: özvegy Széderné és a húsz-huszonkét éves lánya, Kati. Kati még nem ment férjhez, utoljára egy fiatal szabó udvarolt neki, szép pár volt: magas, vékony, szőke fiú és magas, molett, fekete lány, mégis, ha karonfogva végigsétáltak az utcán, az emberek egymásra hunyorítottak és összenevettek mögöttük. A környéken mindenki tudta, hogy a fiú olyan homokos, mint a Szahara, és a mestere udvarol neki. Katiék már kitűzték az esküvőt, mikor a mester közbelépett és a parti visszament, állítólag vett a fiúnak egy motorkerékpárt.

Kati elhagyta magát, naphosszat feküdt a díványon, vagy teleeresztette a kádat meleg vízzel és ült benne, amíg rá nem hűlt. Özvegy Széderné mindent megpróbált, hogy megvigasztalja, kínjában még az is eszébe jutott: hátha a tanulás lekötné Katit, egy olcsó tanár után nézett, így került Majer bácsi Széderékhez.

Kati angolul kezdett tanulni – Szédernének élt egy unokatestvére Los Angelesben, hátha egyszer kimehet hozzá. A lány nem nagyon törte magát az órákon, hagyta Majer bácsit beszélni, ő csak bólogatott és nézegette magát retikülje beépített tükrében. Majer bácsi mindent megpróbált: angol vicceket mesélt, képesújságokat hozott, melyeket az antikváriumban vett, vagy a házak kapujába kitett régi újsághalmokból emelt ki, de semmivel sem tudta felrázni az unatkozó lányt. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát, készült rá, hogy megmondja Szédernének, semmi értelme az egésznek, csak a pénzt és az időt pocsékolják, de mire végre elszánta magát, a Hársfa utcai házban azzal fogadták, hogy Széderné épp aznap délelőtt szívattakot kapott és meghalt. Majer bácsi elgondolkodott, hogy ilyenkor mit szokás mondani, semmi sem jutott az eszébe, köhintett egyet és elment.

Aztán Majer bácsinak sokáig nem vitt az útja a ház felé, hetek múlva jutott az eszébe, hogy be kellene szólni a képesújságokért, melyeket Katinál hagyott. Órái után, késő este kopogott be Széderékhez, az ajtó nyitva volt, Kati a négyszobás lakás legbelső szobájában feküdt a díványon, a dunyha alatt felöltözve, egy állólámpa égett mellette, ennek a fényében rakott ki a padlóra mindent, amit csak használt: mosatlan edényeket, piszkos fehérneműt. Anyja halála óta nem mozdult ki a lakásból, a szomszédok hoztak neki valami ételt, nem is mosdott, hosszú haja egy zsíros gubancba tapadt össze.

Majer bácsi megdöbbenve ült le mellé, beszélgetni próbált, de a lány csak feküdt hanyatt és a plafont nézte. Az öreg tanár nem tudta így magára hagyni, rendet rakott az ágy körül, a piszkos tányérok és bugyik között akadt egy hivatalos levél, melyben felszólították Katit, hogy cserélje el a lakást egy kisebbre, mivel egy személy egyedül nem lakhat egy négyszobás lakásban. Széderék már korábban sem voltak igényjogosultak, de az öregasszony ismert valami kiskaput a Tanácsnál, és el tudta intézni a dolgot. Majer bácsi megnézte a felszólítást, alig egy-két nap múlva lejárt a határidő, kérdezte Katit, hogy intézett-e már valamit, de a lány csak vállat vont: nem érdekli, majd csak lesz valahogy.

Majer bácsi hozzám szaladt el, kérte, hogy segítsek megszervezni a cserét, de honnan akasszak le a szögről egy partnert? Mellettem egy kétszobás lakásban lakott egy rendőrtiszt, négy gyerekkel, az igényjogosultnak látszott, átmentünk hozzá, vállalkozott rá, hogy elintézi az ügyet. A Tanács még ezt a kétszobás lakást sem utalta volna ki egy embernek, a rendőrtiszt azt ajánlotta, hogy kerítsünk még egy személyt, akit legalább formailag bejelentünk, de ki lehet az, akiben meg lehet bízni, hogy nem használja ki a helyzetet, és nem telepszik be végleg a lakásba?

Elmentünk a régi vőlegényhez, de a szabómester még azt is megtiltotta neki, hogy szóba álljon velünk. Bárhogy is töprengtünk, csak egyetlen ember jöhetett számításba: Majer bácsi. Sokáig vonakodott, és csak úgy vállalta el, ha egy idő után mást kerítünk, és ő visszatérhet régi helyére az Üdvhadsereg szállásra.

Amit elvállalt Majer bácsi, becsülettel teljesítette; fésülte Katit, mosott rá, órái között haza-hazaszaladt, hogy főzzön valamit és megetesse, a lány legföljebb arra volt hajlandó magától, hogy esténként lemenjenek a moziba, vagy kiüljenek a térre. Majer bácsi mégis megfiatalodott a lány mellett, lassanként kezdett adni magára, a kék munkaruha helyett vett négyszáz forintért egy halszálkás mintájú öltönyt, a bakancs helyett pedig egy fekete félcipőt. Eleinte még kérdezgettem, mikor szándékozik visszaköltözni a régi Üdvhadsereg szállásra, később már nem került elő ez a téma.

Talán már egy fél éve élhettek együtt, mikor egyik este beállít hozzám Majer bácsi. Épp lecsót főztem vacsorára, mint tudják az urak, vegetáriánus vagyok, a konyhában beszélgettünk. Jó messziről kezdte, hogy járt lent Szegeden a mártírok sírjánál, ahová bevésette a felesége és a gyerekei nevét, elbeszélgetett a márványlappal, hogy van-e joga neki tovább élni, és mintha egy hangot hallott volna, hogy igen, van joga! Ilyenkor nekem fel szokott forrni a fejemben az a kevés káposztalé, ami van:

– Ezekben a hangokban az a furcsa, Majer úr, hogy mindig épp azt mondják, amit az ember hallani szeretne, de bökje ki már végre, hogy mit akar?

Erre bejelenti, hogy meg akar nősülni, el akarja venni feleségül Széder Katit. Bár egy házban laktunk, és akkor is láttam mindent, ha behunytam a szemem, erre mégsem számítottam:

– Meggondolta ezt, Majer úr? Nem kellene várni még egy kicsit, amíg kiismerik egymást?

– Nem lehet várni, Kati az ötödik hónapban van.

– És biztos, hogy a magáé a gyerek?

– Biztos, amennyire ilyet biztosan lehet tudni.

Nem tudtam elképzelni, hogy történhetett az eset, legföljebb úgy, hogy Kati maga fölé teperte Majer bácsit, de hát ebbe már nem lehetett beleszólni.

– Hát akkor sok szerencsét, Majer úr, miben lehetek még a szolgálatára?

– Arra szeretnénk megkérni, hogy jöjjön el tanúnak. Az az igazság, hogy senkit sem ismerünk magán kívül.

Az ilyesmit nem tagadhatja meg az ember. Hogy ne tartsanak smucignak, én fizettem a menyasszonyi csokrot és egy liter bort a Malosiknál, utána mentünk haza a Nagyfuvaros utcába.

A kisfiú, Majer Dániel, februárban született meg, épp a legrosszabb időszakban, mikor a piacon még nincs új zöldség és gyümölcs, a régi pedig nagyon drága, a gyerekek viszont nem szokták megkérdezni, mibe kerül, amit megeszel. Kati most sem ment el dolgozni, sőt még jobban kiszolgáltatta magát, az árak emelkedtek, a fizetések nem, mindenki örült, ha kenyérre tellett, nyelvtanulásra senki sem költött. Majer bácsi tanítványai kezdtek elmaradozni, utolsó tartalék pénzüket is felélték. Hozzám is átjártak kölcsönkérni, pedig hát az urak tudják, hogy akkor sem tartoztam a pénzarisztokrácia soraiba, ahogy mondani szokás: nagymosásnál nem volt rajtam gatya. Adtam szó nélkül, de Majer bácsi restelkedett:

– Már nem tart soká ez a nyomor, Henrik úr. Belekezdtem valamibe, ha sikerül, minden forint helyett tízet adok vissza.

– Valami könyvet ír?

– Nem pontosan erről van szó, már régtől fogva gondolkozom egy ötleten, most nekifogtam és úgy látszik, egypár hét alatt meg tudom csinálni.

És csakugyan, minden este sokáig égett a lámpa Majer bácsi gangra nyíló ablakában. Reggel vörös szemekkel ment le tejért, de az arca boldog volt, délelőtt-délután kitolta a másoktól kapott, vizelettől szétázott régi mélykocsit a térre, és órákig toporgott a hóban, hogy a gyerek minél több friss levegőt kapjon. Minden szembejövőnek megakadt rajtuk a szeme, a legtöbben a kisfiú nagyapjának nézték.

– Nem bántja ez néha, Majer úr?

– Nem számít, Henrik úr, az a gyerek így is nagyobb boldogság, mint amit én vénségemre megérdemlek. Nézze, milyen okos, már érti, amit mondok neki.

– Azt mondják, öregedő apa és fiatal anya gyerekeiből lesznek a legnagyobb zsenik.

– Csak legyen erőm felnevelni őt, legalább tizennyolc éves koráig, amíg leérettségizik.

– Miért ne lenne elég ereje, Majer úr? Tudományosan be van bizonyítva, hogy egy ember akár százötven évig is elélhet, ha békén hagyják – mondtam, mert jobb nem jutott az eszembe.

– Vagy ha én nem maradhatok meg neki, legalább annyi pénzt hagyhatnék rá, hogy ne legyenek gondjai.

– Annyi pénz nincs a világon, amennyi megóvhatna minket a gondoktól.

– Ki tudja?! Hátha van? – mondta Majer bácsi, és ingatta a fejét. Nem értettem, hogy mire gondol, de annyi látszott, nem a vakvilágba beszél.

Képzelhetik az urak, mennyire megdöbbentem, mikor egyik délután két civil ruhás nyomozó csengetett be hozzám. Major bácsit keresték, de a lakásban senkit sem találtak. Kati csavargott valahol, az öreg pedig lement a térre a gyerekkel. Azt mondták, megvárják, az ajtó mellett nekitámaszkodtak a falnak. El sem tudtam képzelni, hogy mit akarhatnak tőle, arra gondoltam, talán kiderült, hogy a bejelentőn hamis volt a munkahelyi bejegyzés, valójában engedély nélküli nyelvleckékből él.

Egy óra múlva megjött Majer bácsi, tolta a kocsit végig a gangon, néha előrehajolt és megigazította a takarót az alvó kisgyereken. A nyomozók odaléptek hozzá és felmutatták igazolványukat, az öreg bólintott, mint aki nincs túlságosan meglepve, betolta hozzám a gyerekkocsit.

– Itt hagynám Danit, Henrik úr, amíg Kati hazaér, legyen szíves vigyázzon rá. Mondja meg Katinak, hogy ne idegeskedjen, nem történt semmi, nemsokára hazajövök.

– Olyan biztos benne?

– Igen, egész biztos vagyok benne, Henrik úr. Mehetünk kérem – mondta a két nyomozónak.

Kati sírógörcsöt kapott, mikor meghallotta, hogy mi történt, azt hajtogatta, hogy soha többé nem látja már a férjét, de Majer bácsi másnap délben hazajött, kissé borostásan és gyűrött ruhában, látszott, hogy az éjjel nem aludt, egyébként a leghatározottabban jókedvűnek látszott. Nem akartam zavarni, kivártam, míg ő kopog be hozzám.

– Henrik úr – mondta –, az összes ismerősöm közül maga volt az egyetlen, aki mindig, minden helyzetben segíteni próbált rajtunk, joga van megtudni, hogy mi történt és mi fog történni ezután velem. Arra viszont szeretném megkérni, hogy amit hall, azt senkinek se adja tovább, mert ott benn aláírtam egy papírt, hogy hallgatni fogok mindenről.

Maga látta, hogy milyen körülmények között éltünk, minden áron pénzhez kellett jutnunk. Lopni-rabolni nem tudok, nyelvtanár vagyok, semmi máshoz nem értek, írtam egy tankönyvet és szerkesztettem hozzá egy segédeszközt.

Látszatra ez az eszköz nem nagy találmány: két papírkorongból áll, melyet középen egy kapocs tart össze. A felső korongba két kis ablak van vágva, ezen keresztül látszik az alsó korongra írt szöveg, az egyik ablakban magyarul jelenik meg a kifejezés, a másikban egy idegen nyelven, mondjuk németül. Az alsó korongot forgatni lehet és mindig új és új szöveg tűnik fel. Ez olyan, mint egy gyerekjáték, a kunszt abból áll, hogy az alsó korongra milyen szöveget rakunk fel, nekem egy-egy korongra sikerült feldolgozni a könyv egy-egy fejezetének minden szükséges kifejezését, egy-egy témakört: öltözködés, utazás vagy vásárlás. Ha valaki végigforgatja a korongot, játszva megtanul annyit, hogy biztosan meg tudja értetni magát. A világ úgy van berendezve, Henrik úr, hogy ami játék, ami ötlet, az jobban tetszik az embereknek, mint a komoly, megalapozott munka. A korongok többet érnek, mint maga a könyv. Majdnem száz korongot készítettem, egyelőre csak német nyelvre, de a módszerem ennyiből is látszik, más nyelvekre is lehet alkalmazni.

Mikor elkészültem, sokáig gondolkoztam, hogy mihez kezdjek vele: ha elviszem itt valahová a Találmányi Hivatalba, vagy az Idegen Nyelvek Főiskolájára – talán szóba sem állnak velem, vagy ha el is fogadják, fillérekkel szúrják ki a szememet. Elhatároztam, hogy kiküldöm a korongot külföldre.

– És sikerült?

– Igen, sikerült.

– Hogy lehetséges ez? Minden Nyugatra menő levelet átvilágítanak a postán, a legtöbbet el is olvassák?!

– Ezt hagyjuk, Henrik úr, amit nem tudunk, attól nem lehet melegünk, erről az egyről ne kívánjon többet hallani, mert a kihallgatáson sem mondtam semmit, nem szabad embereket bajba keverni. Elég az hozzá, hogy a könyv és a korongok eljutottak Amerikába. Egy ismerősöm a nevemben felajánlotta egy kiadónak, nekik megtetszett az ötlet és meg akarják vásárolni, százezer dollárt adnak érte. Az összeget deponálták számomra egy svájci bankban, csak alá kell írnom a szerződést és felvehetem.

– És a detektívek mit akartak magától?

– A szerződést szabályosan beküldték Magyarországra, a Vallás és Közoktatási Minisztériumba címezve – vagy nem is tudom, most hogy hívják. Ők átadták a Belügynek, és így derült ki a dolog.

A rémülettől a hátamon felállt a szőr.

– Miért nem vigyázott jobban, Majer úr?

– Én nem bánom, hogy így történt, Henrik úr, én nem akarok disszidálni, én itt akarok élni a családommal, nekem itt kell a pénz. Fizessék ki nekem ezt a százezer dollárt forintban, most úgy tudom, egy a tizenkettőhöz áll, vagy adjanak pont egy milliót, abból én már fel tudom nevelni a fiamat, vagy ha velem valami baj lesz, akkor az anyja.

– És mit mondtak bent a rendőrségen?

– Kihallgattak, hogy történt a dolog.

– És hogyhogy nem tartóztatták le?

– Nem hülyék, Henrik úr, az államnak szüksége van erre a százezer dollárra, és pontosan tudják, hogy az én aláírásom nélkül nem kaphatják meg. Most biztos gondolkoznak, holnap majd újra be kell mennem.

Másnap Majer bácsi még vidámabban tért haza.

– Eleinte fenyegetődztek, de aztán hajlandók voltak tárgyalni velem. Azt ígérték, hogy a rendőrség nem indít eljárást ellenem, és a százezer dollárért kapok százezer forintot.

– Fogadja el, Majer úr, ne is két kézzel, hanem négy kézzel írja alá.

– Szó sem lehet róla. Bizonyára tudja, hogy nekem valaha Szegeden könyvesboltom volt, két utcára nyíló kirakattal, ne vegye dicsekvésnek, de értek valamit az üzlethez. Tisztában vagyok vele, hogy nekem is engednem kell majd, gondolom, valahol ötszázezer forint körül megállapodunk majd.

– Maga az Állammal akar alkudni, Majer úr? – kérdeztem elhűlve. – Ha ez sikerül, utána már nyugodtan foghat puszta kézzel darazsat, mert az sem nehezebb és veszélyesebb.

Majer bácsi nem hallgatott rám, hosszan tervezgette, hogy mire költi majd a pénzt: egy kis kertes házat akart venni, és régi, kényelmes bútorokkal berendezni.

Másnap Majer bácsi bement a rendőrségre, és három évig nem jött ki. Megkérdezték, hogy elfogadja-e a felkínált százezer forintot, Majer bácsi csak mosolyogva rázta a fejét, mint aki tudja, hogy nem sokáig kell várnia egy méltányosabb ajánlatra.

A kihallgatást vezető tiszt nem tárgyalt vele tovább, kiszólt az előszobában várakozó őröknek, és Majer bácsit átvitték a Sztálin út 60-ba. Itt már nem alkudoztak az összeggel, megkapta az első pofont, aztán a másodikat és a harmadikat, elébe rakták az amerikai szerződést, hogy írja alá. A pofon általában a legegyszerűbb érv, nem kell közlekedési rendőrt állítani mellé, hogy elmagyarázza, miről van szó, de Majer bácsira nem hatott. Ez a karakteres ember megkötötte magát, százszor inkább vállalta volna az agyonverést, mint hogy alkudjon azokkal, akik őt megütötték.

Végül is a nyomozók untak bele az ügybe, átengedték Majer bácsit a törvényszéknek, valamilyen gyorsított tárgyaláson elítélték öt évre, de csak hármat kellett letölteni belőle, 1955-ben szabadult.

Itthon közben felborult a családi élete, Katin szenestrógerek osztozkodtak, minden este berúgott, eladta a lakást is, a kisfiú állami gondozásba került, kiadták vidékre valahová.

Szabadulása után Majer bácsi visszaköltözött a Dobozi utcába, a régi Üdvhadsereg szállásra, de nem kapta vissza régi helyét az előkelőbb, négyágyas kis szobában. Mint börtönviselt ember a nagy közös teremben aludt egy hosszú, ácsolt fapriccsen, rongyok között.

Többé nem adott nyelvórákat, csak annyi munkát vállalt, hogy épp enni és inni tudjon. Leggyakrabban a Kun utca sarkán láttam a kocsmában álldogálni. Egyszer megszólítottam:

– Nem volna érdemes valamit kezdeni magával, Majer úr?

– Egy döglött kutyát már nem kelt fel az ember, Henrik úr – mondta, aztán úgy tett, mintha ott se lennék többé.

Még egyszer hallottam felőle és a százezer dollárról. Mikor a kisfiú hatéves lett, nevelőszülei elküldték hozzá, hogy ő az apja, vegyen neki kabátot, amiben iskolába járhat. Majer bácsinak akkoriban sem volt pénze, bement a minisztériumba és bejelentette, hogy most már bármilyen feltétellel hajlandó aláírni a szerződést.

Akkoriban, az 1950-es évek vége felé, már szabadabban lehetett közlekedni külfölddel, megengedték Majer bácsinak, hogy írhasson egy levelet amerikai barátjának. A barát sokáig nem válaszolt, aztán küldött egy üzenetet, hogy az a cég, amelyik meg akarta vásárolni az ötletet, rég visszalépett a szerződéstől, látták, hogy a találmány védtelen, ami jó volt benne ellopták, és más néven piacra dobták.

A törvény szolgája

– Azt kérdezik az urak, hogy a harminc év alatt, amit a rendőrségnél töltöttem el, melyik bűnöző volt a legnehezebb ellenfelem? – tűnődött el Markos, a nyugdíjas nyomozó százados, akit a téri Kiskörben csak Zsandár néven ismertek. – Száz és száz gyilkossal, tolvajjal, markecolóval, nehéz vagánnyal akadt dolgom, de ha mindet egy halomba gyűjtenénk, akkor sem érnének fel „A törvény szolgájá”-nak a bokájáig sem elszántságban, logikában, a cselekmények gondos megtervezésében és kivitelében.

„A törvény szolgája” az 1970-es évek elején jelentkezett először, akkor még nem gondoltam, hogy több mint ötéves, sokszor reménytelennek látszó küzdelem előtt állok. De térjünk az ügyre. Egyik éjszaka Budakeszi határában, azon a szakaszon, ahol a fővárosból kiérő kocsik hirtelen fel szoktak gyorsítani, és a közvilágítás is rosszabb az átlagosnál, egy huszonöt év körüli férfit találtak az úttestre vetve – csodaszámba ment, hogy nem gázolta halálra valaki.

A férfi, akiről kiderült, hogy válogatott futballista, a kórházban hamarosan magához tért, de semmiféle személyleírást nem tudott adni a támadójáról. Egy erdei vendéglőben vacsorázott, épp kihajtott a parkolóhelyről, mikor néhány méter után egy keresztbe vetett gerenda zárta el az utat. Kilépett a kocsiból és lehajolt, hogy arrább tegye a gerendát – akkor ütették le hátulról. A merénylő nem nyúlt a kocsihoz, nem vette el a futballista pénztárcáját vagy más értéktárgyait, nyilvánvalóan nem anyagi okok vezérelték. Megkérdeztük, vannak-e haragosai, ellenségei, akikre gyanakodna, de a futballista csak a vállát vonogatta.

A helyszínre kivitt kutya szagot fogott, és pórázát rángatva elindult egy erdei ösvényen, de néhány száz méter után vonítva visszahőkölt. A menekülő a hagyományos és biztos trükköt alkalmazta: őrölt borsot szórt szét maga után.

A tettes tehát nem hagyott nyomokat, hacsak nem tekintünk annak egy kerek Justitia-nyomatot, valamilyen füzet vagy brosúra fedeléből vághatták ki. Az Igazság Istennőjét megszokott pózában mutatta: bekötött szemmel, kezében a mérleggel, a papírkorong hátán három szó állt közömbös, gépelt betűkkel: A TÖRVÉNY SZOLGÁJA. Nem lehetett teljes biztonsággal eldönteni, hogy egy arra haladó autóból hullott ki véletlenül, vagy szándékosan hagyták ott az út mellett, ez a jelkép csak néhány hónappal később vált fontossá, mikor ismét felbukkant – egy újabb bűncselekmény színhelyén.

„A törvény szolgája” ezúttal egy főmérnök rózsadombi villáját gyújtotta fel. Amíg a futballista elleni merényletet tudatos kegyetlenség jellemezte, ez az ügy, ha lehetne humánus módon végrehajtott gyújtogatásról beszélni, mindenképpen megérdemelte volna ezt a minősítést.

A gyújtogató kiválasztotta a napnak azt az egyetlen óráját, mikor a célpontul kiszemelt villában nem tartózkodott senki, a család kisebbik, nyolcévesforma gyereke eredetileg otthon maradt volna, őt távirati úton berendelték az iskolába – utánanéztünk: nem az iskola adta fel a táviratot. „A törvény szolgája” feltehetően még egyszer meg akart bizonyosodni, hogy valóban elment-e mindenki a villából, mert alig néhány perccel a tűz kitörése előtt felhívta a főmérnök számát – több tanú is emlékezett rá, hogy a szellőztetés céljából nyitva hagyott ablakon hosszan ismétlődő telefoncsörgés hallatszott ki.

A terv további láncszemeként a villával szomszédos házakban többen is értesítést kaptak, hogy épp azokban az órákban, mikor a gyújtogató tettét elkövette, tartózkodjanak otthon, mert a Vízművek illetve az Elektromos Művek emberei kijönnek elvégezni a különböző javításokat. Ezeknek az értesítéseknek volt köszönhető, hogy míg a villa porrá égett, a szomszédos házaknak szinte semmi baja nem történt, a lakók vizes ronggyal lecsapkodták a szállongó szikrákat – mindez nyilvánvalóan a gyújtogató szándékai szerint történt.

Maga az akció egy hivatásos tűzszerésznek is becsületére vált volna. A pince és a padlás kevésbé szembetűnő sarkaiba helyezték el a gyújtószerkezeteket és hét-nyolc fészekből egyszerre lobbant fel a tűz, az alulról-felülről lángoló házat a tűzoltók meg sem tudták közelíteni.

A gyújtogató kilétéről nem tudtunk megállapítani semmi közelebbit. A főmérnököt kihallgattuk, de azt vallotta, hogy nincsenek komolyan vehető haragosai vagy ellenségei. A helyszínen, mint mondtam, most is csak egyetlen nyom maradt: az a kerek papírembléma, mely az Igazság Istennőjét ábrázolta – hátán „A törvény szolgája” felirattal.

Ezzel az emblémával aztán mind gyakrabban találkoztunk. Semmiféle előzetes védőintézkedést nem tudtunk alkalmazni, mert az ismeretlen tettes szabálytalan időközökben bukkant fel, néha hetenként kétszer is hallatott magáról, néha csak egy fél év után, és a helyszíneket is váltogatta. Akcióinak sugara Budapest belvárosától eldugott hegyi üdülőtelepekig terjedt ki. Az emblémával jelzett bűncselekmények súlyossága is széles határok között mozgott: egy könnyű testi sértést esetleg egy életveszélyes merénylet követett.

Hogy az ügy végképp felfoghatatlanná váljon, egyszer egy olyan bejelentés érkezett, hogy „A törvény szolgája” ismeretlenül komoly összegű pénzt, sok ezer forintot küldött egy üzemi könyvtárnak, megnéztük a feladóvevényt: a géppel kitöltött utalvány hátán, a feladó magánközleményei rovatban valóban az ismert jelige állt: „A könyvtár fejlesztésére tisztelettel »A törvény szolgája«.”

 

*

 

A nyomozói munkában kialakult szokások szerint ezzel az üggyel sem egy ember foglalkozott – a magányos és zseniális mesterdetektívek ideje, mint tudjuk, lejárt –, hanem egy hat-nyolc tagú csoport.

Ez a csoport gyakran leült beszélgetni, hogy legalább valami közös elképzelést alakítsunk ki „A törvény szolgájá”-nak személyét illetően, de nem tudtuk összerakni az olyannyira széthulló mozaikdarabokat. Amelyik feltételezés illett volna az egyik ügyhöz, semmiképp sem passzolt a másikhoz, ugyanakkor rendszertelenül csapongó őrültnek sem tarthattuk, mindannyian éreztük, hogy léteznie kell egy titokzatos, közös mozgatórugónak. Végiglapoztuk kartotékainkat az egész magyar bűnöző világról, de „A törvény szolgája” módszereit, elgondolásait soha egyikük sem alkalmazta. Az is megfordult a fejünkben, hogy a közös jelvény alatt talán több személy tevékenykedik, esetleg egy kiterjedt bűnszövetkezet, de ha így lett volna, akkor sem tisztázódott semmi.

A hosszú órákig elhúzódó szeánszok egyre inkább ahhoz hasonlítottak, mint mikor a macska körbejár a saját farka körül. Én magam egyetlen ötletet találtam figyelemre méltónak, melyet csoportunk rangidőse, egy öreg nyomozó vetett fel: a villa felgyújtásának precíz technikája, a mindig gyors és határozott végrehajtás arra vall, hogy „A törvény szolgája” valaha egy fegyveres testületnél, esetleg épp a rendőrségnél dolgozott.

A gyakorlati nyomozói munkában sem sokra jutottunk. Néhány apróságot kiderítettünk, például az embléma eredetét: egy alapfokú jogi ismereteket tartalmazó brosúra fedeléből vágták ki, de ez a kiadvány másfél milliós példányszámban jelent meg, lehetetlen lett volna mindet felhajtani, és a többi felderített nyom sem vezetett tovább.

Az elhúzódó és eredménytelen nyomozás egyre inkább elvette az emberek kedvét, és bár hivatalos felmentést senki sem kapott az ügy alól, mind kevesebbet és csak kényszeredetten foglalkoztak vele.

Egyedül én nem tudtam szabadulni „A törvény szolgája” bűvköréből. Közel harmincéves szolgálat után már untam az analfabéta gyilkosokat, átlátszó szélhámosokat, a nyugdíj felé közeledve szerettem volna valami emlékezetes bravúrral elbúcsúzni. Ebben az ügyben úgy éreztem, méltó ellenféllel állok szemben, talán furcsa ilyet hallani egy nyomozótiszttől, de önkéntelenül tiszteltem ezt a korrekt bűnözőt, akit ráadásul soha nem vezetett anyagi érdek.

Újra és újra végiggondoltam minden részletet, és a kitartó munka, mint mindig, most is meghozta a maga véletlennek látszó eredményét. Két év után fedeztem fel egy olyan elemet, mely valamennyi ügyben felbukkant: mindegyik sértett, alig néhány hónappal „A törvény szolgájá”-nak támadása előtt, megfordult a törvényszéken, így vagy úgy szerepelt valamilyen perben, mégpedig ugyanazon a fórumon, az egyik budapesti kerületi bíróság előtt.

Érthetetlennek és felfoghatatlannak tűnt, hogy miért hallgatott valamennyi sértett erről a nyomozást alapvetően befolyásoló körülményről, de most nem akartam töprengeni ezen, a felfedezés annyira izgalomba hozott, hogy még azt a néhány órát sem tudtam kivárni, amíg a szóban forgó perek anyagát hivatalosan is átkérik, hanem én magam siettem át a bíróságra.

 

*

 

Először természetesen a törvényszék elnökénél jelentkeztem, engedélyt kértem tőle és útbaigazítást kutatásaimhoz. Az elnök vállat vont: az épület hat emeletén négy budapesti kerület pörös ügyeit tárgyalják, legalább ezer ember dolgozik itt állandóan, és ezerszámra fordulnak meg ügyvédek, tanúk, gyanúsítottak és így tovább. Végül is azt ajánlotta, hogy forduljak egy doktor Gimesy nevű bíróhoz, mert az engem érdeklő ügyek többségével az ő vezetése alatt álló tanács foglalkozott, előre figyelmeztetett, hogy ne számítsak barátságos fogadtatásra.

Gimesy magas, sovány, hajlott hátú férfi volt, fogai erősen megsárgultak a dohányzástól, rövid beszélgetésünk alatt is legalább háromszor rágyújtott. Mikor felmutattam nyomozói igazolványomat, a bíró szeme ellenségesen megrebbent, és mereven elzárkózott minden felvilágosítás elől. Kijelentette, hogy mindaz, amit fontosnak vélt megjegyezni, megtalálható a periratokban és az irattárba utasított. Magatartását különösnek találtam, de mivel ő volt birtokon belül, kénytelen voltam eltűnni.

Az irattárat alkalmi kezelő vezette, egy nyugdíjból havi negyvennyolc órás munkára visszatért altiszt. Míg kereste az iratokat, beszédbe elegyedtünk, a rossz modorú Gimesy után jólesett barátságos szavakat hallani: Az öreget Kántor Mátyásnak hívták, néhány évvel ezelőtt még teremőrként szolgált a bíróságon, mosolyogva említette, hogy minden különösebb erőlködés nélkül ki tudta rakni a tárgyalóteremben vagy a folyosókon randalírozó, garázda módon viselkedő alakokat. Valóban: külsején semmi jel nem mutatta, hogy már a hatvanas éveit tapossa.

Legnagyobb megdöbbenésemre egyik keresett iratot sem találtuk meg a nyilvántartásban feltüntetett helyén, az öreg altiszt kikelt magából:

– Tessék megnézni: egész sorok hiányoznak a polcról! Kupleráj ez kérem és nem törvényszék. Hiába töröm magam, itt ki-be járkálnak az emberek, mindenki azt vesz le, amit akar.

Meg kellett vigasztalnom őt. Kérdezgettem, gyanakszik-e valakire, van-e valamilyen elképzelése, hogy ki és miért vihette el éppen ezeket az aktákat, de az öreg csak rázta a fejét. Rokonszenvesnek és megbízhatónak találtam Kántort. Megkértem, hogy minden feltűnés nélkül próbáljon utánanézni az eltűnt iratoknak, megállapodtunk, hogy két-három hét múlva újra felkeresem.

Ha nehézségek árán is, de sikerült felhajtanom a szóban forgó akták nagy részét, rákérdeztem, és kiderült, hogy „A törvény szolgája”-ügyek sértettei többnyire megőriztek egy-egy példányt.

A periratokat olvasgatva, nehéz volt elnyomnom magamban az önkéntelen elismerést és együttérzést „A törvény szolgája” iránt. Áldozatai ezekből a pörökből mindig győztesen kerültek ki, de a döntést láthatóan befolyásolta az ügyvédi ravaszkodás, a bujkálás a paragrafusok között és az ellenfél elesettsége, képtelensége, hogy megvédje magát.

Az a futballista, akit „A törvény szolgája” leütött és az úttestre vetett, néhány hónappal korábban kocsijával halálra gázolt egy öregembert a kijelölt gyalogátkelőhelyen. Az iratokból nyomon lehetett követni, hogy mozdultak meg a futballista érdekében különféle magas rangú személyiségek és szervezetek, a sportegyesületet támogató vállalatok, de maga a minisztérium is igyekezett minél jelentéktelenebbnek feltüntetni a gázoló vétkét. Korábban meg sem említett tanúk jelentkeztek, hogy az áldozatot gyakran látták részegen, rövidlátásban szenvedett és nem hordott szemüveget, másik oldalról pedig az iratokban a futballistát dicsérő és elismerő levelek tömegét mellékelték. Így történhetett, hogy a jóhiszemű, de megdolgozott bírósági tanács csak három hónap felfüggesztett börtönt szabott ki a gázolóra.

Hasonló benyomást keltett bennem annak a főmérnöknek az ügye is, akinek „A törvény szolgája” felgyújtotta rózsadombi villáját. A főmérnök ellen a saját édesanyja indított kártérítési pert. Keresetében elmondotta, hogy a fia eladatta vele háromszobás vidéki házát azzal az ígérettel, hogy viszonzásul magához veszi és gondoskodik róla. A ház vételárát a főmérnök elfogadta és villájára költötte, majd egy fél évvel később elintézte, hogy egy vizsgálatnál beszámíthatatlannak minősítsék az anyját és egy elmegyógyintézetbe záratta. Az öregasszony a kórházból próbálta megvívni harcát a siker minden reménye nélkül, mint előre látható volt, az ítélet a főmérnöknek kedvezett.

Megtaláltam annak az üzemi könyvtárosnőnek az anyagát is, akinek „A törvény szolgája” pénzt küldött a könyvtár fejlesztésére, mert ő is megfordult a bíróság előtt mint felperes, a vállalata igazgatóját jelentette fel. Vallomása szerint az igazgató kivett a könyvtárból egy hatkötetes közgazdasági témájú szöveggyűjteményt, az előírásos kölcsönzési idő leteltével sem hozta vissza és nem is hosszabbította meg. A könyvtárosnő úgy vélte, hogy a kölcsönzési szabályzat az igazgatóra éppúgy vonatkozik, mint a Szabolcsból feljáró segédmunkásokra, felszólítólevelet küldött neki, és mikor a megismételt figyelmeztetésre sem kapott választ, átírt a bérosztálynak, hogy a könyvek árát vonják le az igazgató fizetéséből. Eljárása annyira szabályszerű volt, hogy az igazgató nem tiltakozhatott ellene, de megtalálta a módját, hogy bosszút álljon. A könyvtárosnő fizetése hosszú évek alatt egy fillérrel sem emelkedett, de a panasztevő még ennél is sérelmesebbnek találta, hogy a könyvtárat áttelepítették egy használaton kívüli egykori felvonulási épület egyik kamrájába, és a nedvességtől a könyvek nagy része tönkrement. A kár többszázezer forintra rúgott, a bíróság ennek ellenére sem tehetett mást, mint hogy elutasította a könyvtárosnő keresetét, el kellett ismerje: az igazgató korlátlan joggal dönti el, hogy hol működjenek az üzem különböző létesítményei.

A periratok elolvasása után világossá vált, hogy a résztvevők miért hallgattak ezekről az ügyekről, nyilvánvalóan szégyellték szerepüket, ezenkívül semmi sem tisztázódott, sőt úgy éreztem, hogy a nyomozás munkája még tovább bonyolódott, szinte minden ügyben akadt egy-két ember, aki több-kevesebb indokkal próbálhatta megtorolni az őt ért méltánytalanságot és nyúlhatott „A törvény szolgájának” kétségbeesett és erőszakos módszereihez. Bármennyire is szerettem volna eljutni az igazságig, erőm végén jártam már, csak abban reménykedhettem, hogy a bíróságon, ahol az ítéleteket hozták, találok valamilyen használható nyomot.

 

*

 

Ezentúl szinte minden időmet a bíróságon töltöttem, sétálgattam a folyosókon, hallgattam a tárgyalásokat, mintha „A törvény szolgája” eljövendő áldozatait próbálnám megtalálni a peres felek között.

Néhányszor Gimesyvel is találkoztam, irtóztam csípős, rossz modorától, de beláttam, hogy túl kell tennem magam viszolygásaimon, egyik alkalommal megállítottam és megkértem, hogy szánjon rám egy-két órát. A bíró nem térhetett ki a beszélgetés elől, de ahogy rágyújtott, a kelletlenség kiült az arcára:

– Parancsoljon.

– Mivel magyarázza, hogy „A törvény szolgája” mindig azokból az ügyekből indul ki, melyeket ezen a bíróságon tárgyaltak és többnyire az Ön vezetése alatt álló tanács?

– Nem tudom.

– Mégis, mi a feltételezése?

– A rendőrség újabban azt is előírhatja, hogy találgatnom kelljen?

Nyeltem egy nagyot:

– Ki férhetett hozzá ezekhez a periratokhoz?

– Bárki hozzáférhetett és hozzáférhet ezután is, amíg nyugdíjasok és az ország legrosszabbul fizetett adminisztrátorai kezelik őket. Egyébként szeretném közölni Magával, hogy nem vagyok hajlandó elvégezni a rendőrség munkáját. Ha érdekli magukat a tettes – tessék kinyomozni! Az én dolgom akkor kezdődik, amikor maguk befejezték a sajátjukat.

A kutatás meddő óráiban felüdülésnek számított, ha fellátogathattam az ötödik emeletre az irattárba. Összebarátkoztam az öreg altiszttel, magányos agglegény volt, szerteágazó érdeklődéssel, otthon dolgozgatott kis műhelyében, szőlőt nevelt, meg-megkínált saját termésű borával. Kérdeztem a véleményét Gimesyről, az öreg kitérően válaszolt, de ahogy ingatta a fejét, látszott, hogy nem rajong a bíróért.

Lehet, hogy Gimesy kiállhatatlan modorán támadt düh vezérelt, de vele kezdtem el a már személyekre is kiterjedő nyomozást. Szereztem egy levelet, melyet a bíró hivatali írógépén írtak le, odaadtam szakértőnknek, hogy vesse össze a Justitia-emblémák hátán talált gépeléssel – a szakértők lehetségesnek vélték, hogy a két irat egy és ugyanazon a gépen készült. Elhatároztam, hogy bemegyek a törvényszék elnökéhez és elkérem Gimesy személyi anyagát. Közbejött azonban egy országos riasztás és az ezt követő összetartás, csak két héttel később jutottam el a bíróságra.

Feltűnt, hogy az épület utcai homlokzatára kirakták a fekete zászlót, bent megkérdeztem a törvényszék elnökétől, hogy kit gyászolnak?

– Régi jó kollégánkat veszítettük el, Gimesy doktort. Egy infarktus vitte el. A felelősségteljes munkával járó izgalmak, a sok cigaretta…

Megdöbbenésemben szólni sem tudtam, képtelen voltam eldönteni magamban, hogy érdemes-e folytatni a nyomozást egy halott ember ellen? Mindenképpen szerettem volna lezárni „A törvény szolgájá”-nak már évek óta húzódó ügyét, megkértem az elnököt: engedje meg, hogy átnézhessem Gimesy személyi anyagát és átvizsgálhassam az íróasztalát. Az elnök némi vonakodás után hozzájárult.

A személyi anyag dossziéjában kevés érdekeset találtam, minden adat, a jellemzések hangvétele arra vallott, hogy Gimesy a törvényszék legjobban képzett bírái és legnehezebben kezelhető emberei közé tartozott – könnyen lehet, hogy ez a kihívó és sértő hang, ahogy velem beszélt, általánosan jellemző volt rá.

Bementem Gimesy irodájába és magamra zártam az ajtót. A törvényszéki elnöktől megkaptam a kulcscsomót, sorra kinyitottam az íróasztal fiókjait és átnéztem minden papírt. A fiókokból semmi érdemleges nem került elő, reményeimben kissé már megfogyatkozva, kezdtem hozzá a polcok átvizsgálásához.

A kutatás harmadik-negyedik órájában váratlanul megtaláltam azt a peranyag-csomót, melyet hónapok óta hiába kerestem – rajta érintetlen porréteg jelezte: hogy már régen itt fekszik. A szomszédos polcon pedig kezembe akadt néhány alapfokú jogi ismereteket tartalmazó brosúra, melyek fedőlapjából kivágták az Igazság Istennőjét ábrázoló kerek emblémát. Házkutatást tartottunk Gimesy lakásán is – néhány gyutacsot találtunk, melyet a bányában dolgozó feltárók, a „baráberek” használnak a vágat kihajtásánál –, tűzszerészeink szerint valószínű volt, hogy ezekkel borították lángba a főmérnök rózsadombi villáját.

Küldetésem ezzel befejeződött, felmentem az irattárba elbúcsúzni az öreg altiszttől, beszámoltam a történtekről, Kántor Mátyás őszintén megrendült:

– Egy dolgot szerettem volna már korábban is elmondani Önnek, százados elvtárs, de attól féltem, hogy esetleg rossz irányba terelem vele a nyomozást. Én elég jóban voltam Gimesyvel, lakásán én javítgattam a vízvezetéket, kályhákat, sokat beszélgettünk, ismerek néhány epizódot az életéből, az egyik, úgy érzem, utólag sok mindent megmagyaráz.

Gimesy N.-ben született, egy határ menti kisvárosban, régi jogászcsaládból származott, jelentős vagyonuk volt, ő mégis már diákkorától részt vett a baloldali mozgalomban. Lecsukták, mégis tovább folytatta. Egy politikai büntetőszázaddal kiküldték Szerbiába, ott megszökött és átállt a partizánokhoz. Itthon az Ausztria felé visszavonuló nyilasok letartóztatták a szüleit mint kommunista szimpatizánsokat, és a háború utolsó napjaiban kivégezték őket.

Gimesy mint volt partizán fegyverrel a kezében tért vissza, 1945-ben őt nevezték ki rendőrkapitánynak szülővárosába. A határ menti kisvárosban egymás után kapta el a nyugat felé szivárgó fasisztákat. Ő maga kísért fel egy-egy csoportot Pestre, de a Népbíróság sorra felmentette a fasisztákat, legföljebb felfüggesztett börtönbüntetést szabott ki rájuk.

Mikor a harmadik-negyedik csoport is büntetlenül szabadulhatott, Gimesy úgy döntött, hogy többé nem küld és nem hoz fel senkit, hanem maga intézi el az ügyeket. Beosztottjai és az őrök előtt nem akarta minden indok nélkül lelőni őket, ezért belekötött a foglyokba, addig provokálta őket, míg megütötték vagy menekülni próbáltak, és ilyenkor már szabályszerűen használhatta a fegyverét.

Valaki bejelentette az ügyet és Gimesyt letartóztatták. Érdemeire és fiatal korára való tekintettel néhány hónappal megúszta – még a tárgyalás idején sem töltötte be a huszadik évét –, a bíróság talán fel is mentette volna, de Gimesy nem bánta meg a bűneit, azt mondta, ha lehetne, újra kezdené.

– Ilyen múlttal hogy lehetett bíró?

– Majdnem harmincéves volt már, amikor bejutott az egyetemre, aztán is sokat küszködött, talán emiatt is volt ilyen keserű a természete.

Gimesy hajlama az önbíráskodásra beleillett abba a képbe, melyet „A törvény szolgájáról” alakítottunk ki magunkban. Megköszöntem az öreg altisztnek a felvilágosítást, ő csak arra kért, hogy beszélgetésünkről ne szóljak senkinek, attól tartott, hogy haragosokat szerezne magának.

 

*

 

Az ügy ezzel bezárult, már csak egy maradt hátra: meg kellett írni egy összefoglaló jelentést, hogy végképp lezárhassuk a jegyzőkönyveket és a többi nyomozati iratot. Ez a feladat énrám maradt, mint a körülmények legjobb ismerőjére, még egyszer áttekintettem a nyomozás öt hosszú évének eseményeit.

Munka közben ahelyett, hogy megnyugodtam volna, egyre szaporodtak bennem a kérdések, melyekre nem találtam kielégítő feleletet. A fizikailag megviselt Gimesy, hogy tudta végrehajtani „A törvény szolgájának” sokszor rendkívüli erőt kívánó akcióit? Lehetséges, hogy, mint korábban feltételeztük, nem egyedül dolgozott, hanem társai is voltak? Kik voltak ezek és mi történt velük? Másik megoldatlan pont: szinte lehetetlennek tűnt, hogy egy bíró, még ha olyan szélsőségesen ingerült természetű is, mint Gimesy, ilyen módon érvénytelenítse, megkontrázza saját ítéletét.

Tudtam, a rendőrségi gyakorlatban egyetlen olyan ügy sem akad, mely ne hagyna maga után kérdőjeleket, de a kérdések száma és súlya itt többnek tűnt a megengedhetőnél. Közvetlen felettesemhez fordultam, és bejelentettem, hogy ilyen körülmények között nem tudom teljes bizonyossággal lezárni „A törvény szolgájának” ügyét.

– Mi az elképzelésed? – kérdezte a főnök.

– Tennék egy utolsó próbát. A bíróságon végig kellene futtatni egy olyan ügyet, mely magára vonná azoknak a figyelmét, akik esetleg kapcsolatban álltak Gimesyvel, vagyis „A törvény szolgájával”.

– Mit vársz ettől?

– Hátha ráharapnának és a felszínre jönnének. A „csalétket” természetesen biztosítaná egy-két ember, úgyhogy nem történhetne semmi baja.

– Megőrültél? Kezdjünk egy provokációs pörbe?

– Nem kellene pör, csak az iratok fussanak végig. Szerintem annyit megérne, hogy ezt az ügyet végre megnyugtatóan lezárhassuk.

– Költőnek kellett volna menned annak idején.

A főnök nem járult hozzá, így jobb meggyőződésem ellenére, el kellett készítsem a lezáró jelentést, de első szabadnapomon visszatértem a kerületi bíróságra, biztos voltam benne, hogy ha van egyáltalán megoldás, akkor csak itt találhatom meg.

Felmentem az irattárba, reménykedtem, hogy bent találom az öreg altisztet, szerencsémre éppen szolgálatos hete volt. Csodálkozva nézett rám:

– Mi történt, százados elvtárs?

Kántor Mátyás ismerte annyira a nyomozás menetét, hogy nem lett volna értelme titkolódzni előtte. Elmondtam, hogy érzésem szerint Gimesy halála nem oldotta meg „A törvény szolgájának” ügyét, meg kellene találnunk a társát, esetleg társait. Az öreg elgondolkozott:

– Igen, ez lehetséges. Remélem, százados elvtárs, hogy nem adta tovább azt a történetet, amit én Gimesyről meséltem magának. Így is túl sokan láttak magával.

– Kerüljem el ezentúl az irattárat?

– Nem kell, én mindig szívesen látom, csak a nyomozás érdekére gondoltam.

Újra és újra visszatértem a bíróságra, beültem a tárgyalásokra, periratokat olvasgattam, bár minden jel arra mutatott, hogy hiábavaló munkát végzek, „A törvény szolgája” Gimesy halála óta nem jelentkezett.

Egyik nap Kántor Mátyást nem találtam benn az irattárban, bár a munkarendi kiírás szerint be kellett volna jönnie. Lelkiismeret-furdalás támadt bennem, eszembe jutott állandó félelme, hogy olyat mondott nekem Gimesyről, amit nem kellett volna, megtudakoltam a címét, és még azon az estén kimentem hozzá. A lakásajtón hiába kopogtam, az előjövő szomszédok mondták el, hogy reggel elvitték a mentők súlyos gázmérgezéssel. Megkerestem a kórházban, de az öreg olyan rosszul volt, hogy csak napokkal később tudtam vele beszélni.

– Mi történt?

– Nyitva maradt a konyhámban a gázrezsó csapja.

– Hogy lehetett ilyen vigyázatlan?

Kántor Mátyás elgondolkozott, mintha azt fontolgatná magában, hogy mennyit érdemes elmondani nekem:

– Én lefekvés előtt megnéztem: el volt zárva.

– Akkor ki nyitotta ki?

Benyúlt a párnája alá és egy papírkorongot tett a paplanára: a kerek embléma az Igazság Istennőjét ábrázolta bekötött szemmel, kezében a mérleggel, megfordítottam, hátára oda volt gépelve a sokszor látott jelige: „A törvény szolgája.”

 

*

 

Ez az alattomos merénylet felháborított. Most már nem hivatali kötelességemnek, hanem személyes ügyemnek tekintettem, hogy leszámoljak „A törvény szolgájával”. Feletteseimnél kierőszakoltam, hogy megvalósíthassam korábban elutasított tervemet: egy provokáló pörirat átfuttatását a bíróság egész ügyviteli rendjén.

Kértem, hogy bízzák rám az anyag megfogalmazását, hosszan eltöprengtem, megpróbáltam „A törvény szolgájának” fejével gondolkozni. Az eddigi tapasztalatok szerint többnyire olyan ügyek mozgósították, ahol egy társadalmilag, anyagilag fölényben levő ember a sárba tapossa, megalázza gyenge és védekezésre képtelen ellenfelét. Több lehetőség közül is választhattam, végül egy majd tízéves, vidéken tárgyalt bűnügyet vettem elő és alakítottam át a helyzetnek megfelelően.

A „perirat” feltételezése szerint egy sebész operáció közben súlyos gondatlanságot követett el, melynek következtében meghalt a műtőasztalon fekvő beteg. Hozzátartozói feljelentették az orvost, az ügy a már jelzett kerületi bíróság elé került, az operáló sebész viszont olyan sikeresen védekezett, hogy felmentették. Tárgyalásra valójában természetesen nem került sor, az elnök magára szignálta ki az ügyet, és nem minden vonakodás nélkül aláírva hivatalos útjára bocsátotta.

„Vádlottként” egyik barátomat, egy fiatal orvost léptettem fel, érdekelte a feladat romantikája, szívesen elvállalta a „csalétek” szerepét. Mivel „A törvény szolgája” láthatólag a bibliai „szemet-szemért, fogat-fogért”-arány szerint mérte büntetéseit, itt is a legsúlyosabb visszavágásra kellett felkészülnünk – én vállaltam magamra az orvos biztosítását.

Teltek-múltak a napok, az ügyirat már rég bejárta a maga útját, és pihenőre tért az irattárban, de „A törvény szolgája” nem jelentkezett. Arra kellett gondolnom, hogy az orvos túlságosan szűk körben mozog, a klinikáról többnyire egyenesen hazament, ezért elhatároztam, hogy tágabb lehetőséget kínálunk fel „A törvény szolgája” akcióinak, eljártunk színházba, moziba, vendéglőbe.

Egyik este azt a Budakeszi határában fekvő hegyi vendéglőt választottuk ki, ahol néhány évvel ezelőtt „A törvény szolgája” leütötte a gázoló futballistát, az úttestre vetette, majd törött borsot szórva szét maga után, eltűnt az erdőben.

Ez a nehezen áttekinthető helyszín legalább négytagú biztosító csoport bevetését követelte volna meg, de ez a létszám már feltűnést kelthetett volna, és én annyira bíztam benne, hogy a számára kedvező terep végre cselekvésre készteti „A törvény szolgáját”, semmiképpen sem akartam elriasztani őt. Nem hívtam segítséget, kibiztosított pisztollyal, mert arra elszántam magam, hogy védencem biztonságát mindenképpen megvédem, egyedül őrködtem a vendéglő melletti homályban, nekidőltem egy fának és figyeltem.

Minden úgy történt, ahogy előzetesen megbeszéltük, az orvos megvacsorázott, aztán hallgatta a zenét, utoljára maradt a vendégek közül. Néhány perccel éjfél előtt fizetett, elindult a parkolóhely felé, hangtalanul a nyomába szegődtem. Az orvos kinyitotta a táskáját, elővette az autókulcsát és kissé előrehajolt, ebben a pillanatban kinyúlt egy kéz a kocsi alól és elrántotta az orvos lábát.

Odaugrottam és közbevetettem magam, a pisztollyal a földbe lőttem és beszóltam az autó alá:

– Jöjjön ki!

Néhány pillanatnyi várakozás után két kar tűnt fel, majd előmászott Kántor Mátyás, az öreg törvényszéki altiszt.

 

*

 

Szeretném, ha ebből az ügyből semmit sem írnának Gimesy számlájára – mondta később egy kihallgatáson Kántor Mátyás –, ő nem is tudott az akcióimról. Az ötletet tulajdonképpen a maga gyanúja adta százados úr, de csak akkor éltem vele, mikor Gimesy már meghalt, nem árthattam neki, akkor raktam be az irodájába a periratokat, a brosúrákat, melyekből kivágtam az emblémát és elvittem a lakására a bányagyutacsokat.

– Amit Gimesyről mesélt, hogy a háború után elfogta és agyonlőtte a nyugat felé menekülő nyilasokat, az ugye magával történt meg?

– Igen, azzal a különbséggel, hogy nekem soha nem bocsátottak meg, végigkísért egész életemen. Nem panaszként mondom, de ha nyilas lettem volna, rég elfelejtik.

– A jog vonzott volna, de nem juthattam be az egyetemre, bányába mentem dolgozni, csillés voltam, vájár, robbantómesterként fejeztem be. Ötvenéves koromban tönkrement a derekam, nyugdíjaztak, most végre megengedhettem magamnak, hogy kielégítsem régi vágyamat, jelentkeztem a törvényszéken – teremőrnek.

– Naphosszat hallgattam és figyeltem a tárgyalásokat. Úgy tűnt, a törvényeken most is megtalálhatók azok a kibúvók, melyeken a bűnös elmenekülhet – éppúgy, mint 1945-ben, mikor szabadlábra helyezték azokat a nyilasokat, akiket elkaptam a határon. Beszélgetni próbáltam egy-egy bíróval, hogy elmondjam a véleményemet és magyarázatot kapjak tőlük, de rá kellett jönnöm, hogy nem létezik ilyen magyarázat.

Mi a teendő? Ha az a bíró, akit a Jog, az Állam nevezett ki, nem látja el a feladatát, senki sem tilthatja meg a laikusnak, hogy a helyére álljon. Ezért úgy döntöttem, hogy hazaviszem a már lezárt iratokat, otthon újratárgyalom őket, ha elégedetlen vagyok a döntéssel, új ítéletet hozok és végre is hajtom.

– Nem félt?

– Nincs családom, nincs hivatásom, mit veszthettem. Ha lehetne, ma is újra kezdeném – biccentett felém. – Egyébként gratulálok, szépen dolgozott.

– Tudja, hogy az az orvosügy volt a végső próbálkozásom, ha nem olyan mohó, és nem csap le rá, talán soha nem bukik le.

– Lehetséges, de nem számít. Én nem látok nagy különbséget abban, hogy a börtönrács melyik oldalán élünk. Minden jót, százados úr!

Mint említettem az uraknak, nekem is ez az ügy volt az utolsó nagy vállalkozásom. A nyugdíjig hátralevő néhány évben gyakran eszembe jutott „A törvény szolgája”, és meg kell hogy mondjam, soha többé nem tudtam azzal az elszántsággal dolgozni, mint annak előtte.