Méhednek gyümölcse

Szenthe Pál az érettségi vizsga után került fel Kőszegről Budapestre, egy gyümölcs- és mustillatú családi házból a Műszaki Egyetem diákszállójának toronyépületébe. Ezt a váltást sohasem heverte ki, diákévei később úgy egybemosódtak emlékezetében, mintha indigóval lettek volna lemásolva, hiába próbált elhelyezni időben egy-egy fontosabb szigorlatot, futó szerelmet vagy kocsmai ivászatot.

Október táján, mikor még frissen éltek az otthoni vakáció emlékei, s a boltok kirakataiban megjelenő barnabőrű gesztenye, a csokorba szedett encián a Szabó-hegy szelíd lejtőit idézte, Szenthében néha feltámadt a honvágy, kiment a pályaudvarra, de annyi ereje mindig maradt, hogy ne szálljon fel a vonatra.

A diploma megszerzése után Szenthét benntartották az egyetem fűtéstechnikai tanszékén. Jelentéktelen demonstrátori beosztást kapott, azt ígérték, gyors előrejutásra számíthat, de elég volt néhány hét ahhoz, hogy megbizonyosodjon: nem táplálhat vérmes reményeket. Magasabb főnökei túlságosan öregek voltak ahhoz, hogy kitartsanak a helyükön, amíg ő lehetséges utódjukká növi ki magát, közvetlen fölöttesei pedig túlságosan fiatalok voltak ahhoz, hogy a pótlásukra gondolni kelljen. Mégis, valami félálomszerű tehetetlenség és a változásoktól való félelem megtartotta Szenthét ezen a kilátástalan helyen – azzal vigasztalta magát, hogy Magyarországon legalább százezer értelmiségi él hasonlóképpen.

Húszéves kora körül nem kapta fel az az érzelmi hullám, mely egy házasság közepén szokta lerakni a férfiakat, mint agglegény kiszakadt a vele egyívásúak világából-gondjaiból, és a magánélete ezután mintha léggyökerekből táplálkozott volna. Szenthe egy ideig eljárt a Budapestre szakadt Vas megyei öregdiákok összejöveteleire, melyeket minden hónap első vasárnapján rendeztek a Kárpátia sörözőben, néha részt vett egy-egy szakmai továbbképzésen. Szabályos sorrendet tartva meg-meglátogatta a fővárosban élő rokonait, de az idő múlásával ezeket a látogatásokat is igyekezett ritkítani; testvérei is megnősültek, már egyiküknek két, a másikuknak három gyereke született, és ő nem érezte jól magát a derék nagybácsi szerepében.

1971. november 7-én Szenthe részt vett az egyetemi rendezvényen, az ünnepség után megszédült az italtól, és elszalasztva a távozás megfelelő időpontját, ott ragadt a táncmulatságon. Maradék józanságával megtalálta az egyetlen partnert, akit felkérhetett anélkül, hogy nevetségessé vált volna: egy vele nagyjából egykorú elvált könyvelőnőt az egyetem gazdasági hivatalából. A nő, aki a lánynevén mutatkozott be – Osváth Editnek hívták –, viszonylag magas termetű volt, így csak vaskos vádliján látszott, hogy kissé elnehezedett már. Alig fordultak egyet-kettőt, visszaültek az asztalhoz, a koccintásnál egymásra néztek: Editnek tiszta világos arcbőre volt, Szenthének feltűnt, hogy barna hajába egy-egy napszítta mézszínű sáv vetődik bele. A nő meghitt dunántúli tájszólással beszélt, egy Kemenespálfa nevezetű kis faluból származott, apja most is ott dolgozott mint vasúti pályaőr.

Szenthe sokáig hallgatta, aztán ő is megszólalt, úgy áradtak belőle a szavak, mintha egy hirtelen idegroham tört volna rá, képtelen volt abbahagyni a beszédet, bár maga is elképedve figyelte, hogy mit mond.

– Úgy érzem, mintha az egész sorsomat egy titokzatos kutatóintézet szervezte volna meg modellként vagy kiállítási makettként, hogy a gyakorlatban mutassa meg, milyen korlátok között él egy átlagos értelmiségi Magyarországon az 1970-es években.

– Maga nem átlagos ember.

– De az vagyok, és követelem azokat a jogokat, melyek az átlagot megilletik. Nem többet, de nem is kevesebbet.

Éjfél után egy eszpresszóban folytatták, Szenthe édes habzóbort ivott, a szénsav felcsapott az orrába és megkönnyeztette.

– Nem volna szabad innom.

– Miért nem? Magyarországon mindenki iszik.

– Nekem veszélyesebb, az apám alkoholista volt, és az alkoholisták gyerekei mindig hamarabb rászoknak az italra.

– Majd máskor vigyáz, az ember egyszer-egyszer elengedheti magát.

A tárgyak körvonalai lassan imbolyogni kezdtek Szenthe előtt, a tekintete csak Edit fekete szemében talált fogódzót, kezét bátortalanul a nő kezére tette. Hirtelen rosszul lett, még ki tudott érni a mosdóba, de összehányta a kagylót, visszajött, a szégyentől mereven ült a székén és hallgatta az üzletvezető méltatlankodását. Edit pénzt adott a takarítónőnek, hogy törölje fel a helyiséget, taxit hívott, és felvitte magához a férfit. Ágyuk mellett reggelig szólt az ezüstszínű, japán magnós rádió – az asszony egyetlen luxus holmija.

Hamarosan összeházasodtak, feladták külön albérleti szobájukat, rektori engedéllyel két évig az egyetemi diákszálló egyik vendégszobájában laktak, amíg a szülők támogatásával egy negyvenhét négyzetméteres lakást tudtak vásárolni egy blokkház hatodik emeletén.

Szenthéék továbbra is ketten éltek két fizetésből, a menzán étkeztek, ruhára, szórakozásra is alig költöttek, így mikor az egyik oktató Tescós-munkára külföldre szerződött, megvették tőle használt Wartburgját. Szenthe maga tartotta karban a kocsit, az egyetemi garázs szerelőaknájában gyakran alámászott és átvizsgálta. Eddig vonathoz voltak kötve, és legföljebb a szülőkhöz látogattak le, ezután minden nyáron felpakoltak a kocsira, és két-háromhetes külföldi útra indultak, német és lengyel barátokat szereztek, majd pénzüket beosztva Olaszországba is eljutottak. A nagyszoba Réka szekrénysorának fiókjába újabb és újabb diafelvételes dobozok kerültek.

A modell tökéletességéhez, melyben a Szenthe által kitalált titokzatos kutatóintézet az átlagos magyar értelmiségi életformáját kívánta bemutatni, csak az a bizonyos statisztikákban feltüntetett másfél gyerek hiányzott. Az asszony nem szedett tablettát és egyéb módon sem védekezett, mégsem esett teherbe. Felkeresett néhány orvost: átfújást, a peteérés hőmérős figyelését ajánlották neki, de Edit, közeledve harmincötödik évéhez, fel kellett adja a reményt, hogy valaha is szülni fog. Lelke mélyén félt is tőle; valaha egy tuberkulotikus folyamat zajlott le nála, mely a szívét is megviselte, attól tartott, nem tudná elviselni a szüléssel járó megpróbáltatásokat.

A házaspár kapcsolatát nem rontotta meg a gyerek hiánya, ha nem is derűsen, de minden szorongás nélkül néztek eljövendő kétszemélyes öregkoruk elé, csak az asszony vásárolt néha egy-egy szokatlanul drága játékot vagy ruhát Szenthe unokaöccsének.

Csak sokkal később, utólag visszagondolva lehetett megállapítani, hogy az 1975-ös év hozta meg a fordulatot sorsukban – a történések idején ebből semmit sem érzékeltek. Az előző év szilveszterét még szokásos módon az egyik szomszédos családnál töltötték, toros káposztát és mákos gubát ettek, házi bort és szovjet pezsgőt ittak, a telefonkészüléküket kirakták a folyosóra, hogy hallják, ha éjfélkor felhívja őket valaki, de csak a szülők jelentkeztek szerencsekívánataikkal, akik Szenthe öccsének családjánál töltötték az ünnepet.

Az év első feladata, mely bent az egyetemen Szenthére várt, látszatra nem sokat ígért: a November 7. Szövetkezet, mely többek között műszaki cikkeket is forgalmazott, szállította be ellenőrző vizsgálatokra egy új nyugatnémet kazán mintapéldányát, melyet a földgázzal ellátott családi házak fűtésére lehetett használni. A „cápák”, a tanszék vezetői, nem akarták ilyen jelentéktelen ügyekre vesztegetni az idejüket, ezért Szenthére szignálták ki a munkát.

A demonstrátor örült, hogy rábízták ezt a feladatot, mert mint a cipőkrémes dobozban rejtegetett lassan parázsló kóc, melyet a rabok tartogatnak cellájukban, hogy titokban cigarettára gyújthassanak, úgy élt benne a vágy egy saját családi házra – a panelépület nyomasztó szorításában. Úgy mérte fel a kazán tulajdonságait, mintha ebbe az elképzelt házba szánta volna.

Egyik este Szenthe már elzárta a holmiját és hazafelé készülődött az egyetemről, mikor asztalán megszólalt a telefon, csak rövid töprengés után vette fel. A portás jelentkezett:

– Szenthe elvtárs, felküldhetek még egy ügyfelet?

A mérnök fáradt volt, ingerülten felelt:

– Nem, már lejárt a munkaidőm. Engem sem szolgálnak ki a közértben záróra után.

A túloldalon izgatott sustorgás hallatszott, aztán a portás átadta a kagylót az ügyfélnek – annak a szövetkezetnek az elnöke szólt bele, mely az ellenőrző mérésekre szállította be a kazánt. Az elnök bemutatkozott: Ménesi Istvánnak hívták, kérte Szenthét, hogy mindenképpen fogadja őt néhány percre.

Ménesi feljött, súlytalan mozdulattal papírba csomagolt konyakosüveget tett az asztalra, és elmondta, miért jött. A kazánokat gyártó nyugatnémet cégnek komoly pénze fekszik ebben az áruban, mindenképpen fel kívánja szabadítani ezt a tőkét, komoly árengedményt adna, ha korábban megkapná a rendelést – akkor viszont minél hamarabb szükség volna a tanszék szakmai véleményére. Körülnézett és mikor megbizonyosodott, hogy rajtuk kívül senki sem tartózkodik a laboratóriumban, megkérdezte Szenthét:

– Mennyiért volna hajlandó elvégezni ezt a munkát holnap reggelre?

Az ajánlat úgy meglepte Szenthét, hogy önkéntelenül elnevette magát.

– Ezt komolyan gondolja?

– A lehető legkomolyabban.

– Nem tudom, mennyire ismeri az előírásokat: minden hasonló vizsgálat díját az egyetem pénztárába kell befizetni, én nem fogadhatok el magától pénzt.

– Nem volna tanú rá.

– Akkor sem, nem akarok fegyelmibe keveredni ötszáz vagy ezer forint miatt – eltöprengett –, de maga a kazán érdekel annyira, hogy bent maradok éjszakára.

A szövetkezet elnöke hálálkodva szorította meg a kezét, azt ígérte, hogy nem fogja elfelejteni a szolgálatait, tekintetéből Szenthe tapasztalt szeme egy csemegekosarat vagy legfeljebb kisebb háztartási cikkekből összeállított csomagot nézett ki.

Hazaszólt a feleségének, hogy ne várja, visszaült a laboratórium sarkába, teát főzött magának, a rádió keresőjét az egész éjszaka tánczenét sugárzó luxemburgi adóra állította, és reggelre elkészítette a teljes körű szakmai felmérést. Még aznap átküldte a November 7. Szövetkezetbe, és várta, hogy jelentkeznek, de teltek-múltak a hónapok, és semmiféle küldemény nem érkezett.

Jött a nyár, nekivágtak megszokott keletnémet útjuknak, az üdülés mellett itt a Wartburg néhány megkopott alkatrészét is ki tudták cserélni, néhány napot egy ismerős házaspárnál töltöttek, akik egy jénai textilgyárban dolgoztak.

A mérnök őszintén meglepődött, mikor a nyári szabadságból visszatérve üzenet várta a portán, hogy minél hamarabb keresse fel Ménesi Istvánt, gondolkodnia kellett, amíg rájött, hogy a November 7. Szövetkezet elnökét hívják így.

Ménesi soron kívül fogadta, leültette az irodájában, italokkal kínálta, utána elmondta, hogy különféle bonyodalmak merültek fel, azért nem jelentkezett eddig, de most végre megkapták az engedélyt a kazánok árusítására. Egyelőre csak egy kisebb szériát küldenek a boltokba, mert a szövetkezet nem rendelkezik megfelelő szerelőkkel, akik elvégezhetnék a garanciális javításokat.

– És ezt miért mondja nekem? – kérdezte Szenthe értetlenül. – Mi közöm hozzá?

– Egyelőre semmi, de hamarosan lehet. Mérnök úr, hajlandó volna elvállalni ezt a munkát másodállásban, vagy szerződéssel? Ahogy magának megfelel.

– Én lennék a szerviz irányítója?

– Csak kisebb részben végezne irányító feladatokat, gyakorlatilag magára hárulna minden bonyolultabb szerelés, legalább is addig, amíg a mi embereink is megismerkednek ezzel a típussal. Mi a véleménye az ügyről? Nem úgy ismerem, mint aki attól fél, hogy leesik az aranygyűrű az ujjáról, ha meg kell fogni a munkát.

– És mi a távlat?

– Annyit megígérhetek, hogy az első adandó alkalommal kötelékbe veszem magát, áthozom az egyetemről.

Szenthének tetszett az ajánlat, de attól tartott, hogy valamilyen körmönfont módon megpróbálják rászedni. Gondolkozási időt kért másnap estig, látta, hogy az elnök arcán végigfut egy kelletlen fintor, de megadta a haladékot.

A mérnök felesége véleményétől tette függővé a döntést, mindig is úgy érezte, hogy az asszony gyakorlati érzéke erősebb, mint az övé. Vacsora után felbontott egy üveg édes bort, és elmondta, milyen ajánlatot kapott.

Szenthéné is hosszasan eltöprengett, ösztönösen tartott sorsuk minden változásától, de elszalasztani sem akarta ezt a váratlanul felmerülő esélyt. Az emelet, a lépcsőház szűkre zárt közösségében látta, hogy szomszédaik, akik valaha egy színvonalon álltak velük, különjövedelmeik folytán most mennyivel előttük járnak: kicserélték a kocsijukat, bútoraikat, többen már el is költöztek a lassan lezüllő blokkházból. Az asszony végül is azt tanácsolta férjének, fogadja el a felkínált másodállást azzal a kikötéssel, hogy bármikor visszaléphet, ha megpróbálják becsapni, vagy ha az egész vállalkozás tisztességtelennek bizonyul.

Mikor a szövetkezet irodájában elé rakták a szerződést, Szenthe meglepődve látta, hogy a neki járó illetmény jóval kevesebb a vártnál. Ménesi széttárta a karját:

– Ez a foglalkozás, sajnos, vagy hála istennek, olyan, mint a pincéreké vagy a sofőröké, nagyrészt a borravalóra alapul. Egy előnye azonban mindenképpen van: kisebb az adóalap. Higgye el, mérnök úr, nem fog rosszul járni.

A mérnök tudta, hogy a tanszék főnökei milyen összegekért írnak alá szerződéseket, megalázónak találta a felkínált pénzt, de mivel egyszer már beleegyezett, nem akart nyíltan visszalépni – attól tartott, hogy túlságosan anyagiasnak tűnik. Még egyszer elolvasta a gépelt szöveget, több pontra is rákérdezett, próbált ürügyet találni, mellyel vitát provokálhat és esetleg felbonthatja a megállapodást, de Ménesi kitért minden összecsapás elől.

Néhány nappal később Szenthe elkezdte a munkát. Délután négykor lépett ki az egyetem épületéből, beült a Wartburgba és a kesztyűtartóból előszedte a szövetkezettől kapott munkalapokat, a címekből öszeállított egy útvonalat, melyet becslése szerint aznap este végig tudott járni. Később bebizonyosodott, hogy egy-egy ilyen körúton többet végezhet, mint eredetileg képzelte, mert a nyugatnémet kazánok első sorozatának szinte minden darabját ugyanazon a környéken szerelték fel: a Rózsadomb, a Zugliget és a Hűvösvölgy újonnan épített családi házaiban, a magyar ETI kazánokat cserélték ki velük.

A tanszékből rá jutó laboratóriumi sarkot és fél íróasztalt odahagyva Szenthe modern és tágas, stílbútorokkal berendezett lakásokba nyitott be. Még lent a szuterénben is – ahol a kazánt felszerelték – látszottak a tulajdonosok életstílusának nyomai: a sarkokban Nyugatról behozott mosógépek és szárító automaták álltak, a polcokon nagy dobozokban Ariel vagy Persil mosóporok, ládákban bort és pezsgőt tároltak, egy-egy benyílóban síléceket támasztottak neki a falnak.

Az új kazán a gyakorlatban is kiállta a próbát, Szenthének csak ritkán kellett többet tenni annál, mint hogy meghúz egy-egy csavart, vagy kibontja az elektromos kapcsolót és letöröli a port, mely esetleg érintkezési hibákat okozhatott. Munka közben feketekávét vagy üdítőt hoztak neki, távozásnál pedig általában száz-kétszáz forintot kapott. Szenthe mormogva megköszönte a pénzt, lemberdzsekének jobb zsebébe gyűrte és behúzta fölötte a cipzárat, csak otthon rakta ki az asztalra és számolta át a pénzt: egy este nyolcszáz-ezer forint borravalót szedett össze.

Csak egyszer fordult elő, hogy majdnem üres kézzel távozott valahonnan. Egy Pongrácz Vidor nevű ügyfélhez hívták, Szenthének úgy rémlett, mintha az újságokban már olvasta volna ezt a nevet, de nem tudta pontosan, hol. Pongráczékat keresve egy kertbe nyitott be, ahol egy öreg férfi gyűjtögette halomba a száraz leveleket, tőle kért útbaigazítást, az öreg szótlanul mutatott a kert mélyén álló ház felé.

Bent egy középkorú nő fogadta Szenthét, levitte az alagsorba, megmutatta a kazánt és elmondta a kifogásait, a mérnök több mint két órát dolgozott, mire minden apróságot a helyére tett. Mikor végzett a munkával, tett-vett egy darabig, rakosgatta a szerszámait, várva a szokásos borravalót, de a nő csak megköszönte és egyetlen fillér nélkül bocsátotta el. Szenthe haragosan sietett végig a kerten, az öregember megállította.

– Adtak benn borravalót?

– Nem számít.

– Szóval nem adott a lányom – a zsebébe nyúlt és előkeresett egy százast. – Ne haragudjon, túl jól állnak, gazdag ember sohasem visz ajándékot – kezet nyújtott. – Pongrácz Vidor vagyok, ha legközelebb jön hozzánk, énvelem tárgyaljon.

Másnap Szenthe utána nézett; az öregember valaha nagykövetként szolgált több dél-amerikai országban.

Néhol, hiába várva a mesteremberekre, megkérték, hogy végezze el a háztartási gépek kisebb javításait is, elvállalta, hamarosan hozzászoktak gyors és pontos munkájához, ha valami elromlott a házban, már üzentek is érte.

Egyik-másik lakásban Szenthe hosszú estéket töltött el és megismerte a család egész életét. A férfi általában sikeres mérnök, külkereskedő vagy művész volt, szinte valamennyien elszakadtak korábbi családjuktól, második vagy harmadik feleségükkel költöztek fel a hegyre. Életkorukhoz képest szokatlanul kis gyerekeket neveltek, mint az egyik asszony egyszer megjegyezte:

– Mi rögtön unokákat hoztunk a világra!

Szenthe sohasem bocsátkozott beszélgetésbe, csak néha számolgatta magában, hogy fiatalabb a legtöbb családfőnél, ha a felesége teherbe esik, még most is jobb esélyekkel vághattak volna neki a gyereknevelésnek.

Alig egy év alatt Szenthéék összeszedtek annyi pénzt, hogy megpróbálhatták elcserélni a lakásukat. A hirtelen meglódult ingatlanárak miatt Budán nem is próbálkoztak, Pest környékén kerestek kertes házat. Olyan öreg tulajdonost képzeltek el cserepartnerként, aki már nem győzi az épület karbantartását, nem bírja cipelni a tüzelőt és szívesebben veszi a lakótelep nyújtotta kényelmet. Kint, Zugló szélén találtak egy kis házat, egy öregasszony lakott benne, akit a fia be akart rakni a szociális otthonba, a cseréért kétszázötvenezer forintot kért, és Szenthéék lakását a házba betelepült albérlő számára.

Az első benyomások elriasztották a mérnököt, a Rákos-patak felől sűrű köd szállt fel és ellepte a környéket, a kertet felverte a gaz, közte halmokban ott szürkéllett a hamu, melyet az öregasszony évek óta ide borogatott ki, megeredt az eső is, a halmok átható széngázszagot árasztottak magukból.

Magát a házat is eltervezték, alapterülete alig haladta meg a hatvan négyzetmétert, és látszott, hogy a pallér mindenben a saját ízlését követte; alig-alig kihasználható folyosók nyíltak ide-oda, a padláson fejmagasságban belógtak a gerendák. Ahogy azonban alaposabban körülnézett, Szenthe megbizonyosodott, hogy az erős alapokra rá lehet húzni még egy szintet, sőt a ház alatti földtömeg részbeni kiemelésével szuterént is kialakíthat.

Hosszas alkudozás után Szenthe belement a cserébe, s bár a szerződés aláírásakor az induló árból lealkudott húszezer forintot, mégis nehezen tudta legyűrni magában azt az érzést, hogy jóvátehetetlen hibát követett el.

Hat hónapjuk maradt a költözködés előkészítésére – ennyit kellett várni, hogy az öregasszonyt befogadják a szociális otthonba – a blokklakás minden szabad helyén, még az ágy alatt és az asztalok lábai között is egyre szaporodtak a csomagok, melyekben az új házba szánt holmikat őrizgették. Szenthe kijárt Zuglóba, a beköltözés idejére legalább egy helyiséget elfogadható állapotba akart hozni, további átalakításra nem futotta erejéből és pénzéből.

Munka közben az öregasszony néha megkínálta teával, melyet egy kerek megfeketedett alumínium edényben főzött, közben újra meg újra elfelejtette, hogy ki Szenthe és mit keres a házban, néha egyik rokonának hitte, máskor egy fiatalkori ismerősének.

November végén Szenthe éppen a fürdőszobát csempézte, mikor eljött az öregasszonyért a mentőautó, hogy bevigye a szociális otthonba. A fia támogatta át a kerten, a hamudombok előtt kedveskedően a hóna alá nyúlt és kissé megemelte a karját:

– Vigyázz, madárkám!

– Igen, el fogok szállni, ne félj! – mondta az öregasszony szárazon, és erejétől telhetően meggyorsította lépteit.

Hetekbe tellett, amíg Szenthéék kitakarították a kertet és a házat, de még utána is elő-előkerültek az öregasszony elrejtett „kincsei”: hosszú hangyakaravánok vonultak a szőnyeg alá, útjukat követve olvadó csokoládétáblákra bukkantak, a padlórésekbe rég lejárt papírpénzeket dugott be, a vécétartály tetejére felrakott egy csavartnyelű tükröt. Szenthe félretette ezeket a tárgyakat, alkalomadtán vissza akarta juttatni a ház volt tulajdonosának, szeme néha megakadt rajtuk, ilyenkor a saját öregkorára gondolt, kibámult a kora őszi kertbe, és mozdulatai önkéntelenül lelassultak.

A lakásavatóra meghívták az egész családot, Szenthe öccsei is eljöttek, fiatalabb sógornője most is az agyonmosott terhesruháját viselte, negyedik gyerekét várta. Este, mikor az utolsó vendégeket is kikísérték, Szenthéék elüldögéltek a korsóban megmaradt bor mellett, szólt az elpusztíthatatlan japán ezüstszínű magnórádió, a ködben befelé tükröztek az ablakok. A férfi megivott két pohár bort, aztán maga elé bámulva megkérdezte:

– Mi volna, ha megkérnénk Istvánékat, hogy az egyik gyereküket adják ide nekünk?

Az asszony megdöbbenve nézett vissza rá:

– Hogy képzeled? Miért adnák?

– Miért ne? Végül is maradna nekik három gyerek, és ezt az egyet sem veszítenék el végleg. Az övék lenne ez a ház is.

– Ez a ház is?

– Igen, nem vihetjük magunkkal, kire hagyjuk majd?

Szenthe egyre jobban belelovalta magát ebbe az ötletébe, de mintha érezte volna az ajánlat fonákságát, nem személyesen próbálkozott, hanem az anyját kérte meg, hogy közvetítsen. A fiatalabb fiú így is megsértődött, és a testvérek kapcsolata hosszú időre megszakadt. A férfi elmondta otthon, hogy mi történt, és a házaspár többé nem beszélt erről az ügyről.

Életvitelükben semmi sem változott, Szenthe továbbra is fenntartotta másodállását a kazánszervizben, múlhatatlanul szüksége volt erre a pénzre a ház továbbépítéséhez. Napi 12-14 órát dolgozott, sokat cigarettázott, erősen lefogyott, és mikor végre leülhetett otthon, alig-alig szólalt meg. Elaludt a tévé előtt, csak arra rezzent fel, hogy a felesége a vállára teszi a kezét.

– Pali, meg van ágyazva.

Bólintott, megdörzsölte fájó, véreres szemét, és átment a fürdőszobába.

Amit korábban soha nem tett volna meg, most néha már elfogadta, ha a házigazdák itallal kínálták meg, és utána kapatosan ült be a Wartburgjába. Valamelyik este egyik ügyfele, egy Domonkos nevű vállalati jogász észrevette rajta az ittasságot, és nem engedte tovább. Felhívta a nappaliba, kávéval és süteménnyel kínálta meg, az asztal körül ott játszott Domonkos három lánya.

– Mi vagyunk a Tschöll házaspár Schuberttől – mondta a jogász, míg elgondolkozva kavargatta a kávéját. – Életemben sohasem irigyeltem semmit; pénzt, rangot, sikert, csak két dolgot: azt, ha valaki tökéletesen beszél egy idegen nyelvet, de olyan perfektül, hogy még azt is tudja, mit jelent: „tojásrépa” s nem úgy fordítja le, hogy tojás és répa.

– És mi volt a másik, amit irigyelt?

– Az, ha valakinek sok gyereke van. Minden más érték bizonytalan, bármikor kiderülhet róluk, hogy kár volt rákölteni a pénzünket vagy az egész életünket, a gyerek viszont naponta törleszt, örömet ad. Máig is sajnálom, hogy nekem csak három sikerült, legalább hatot szerettem volna. Maguknak hány van?

– Egy sem.

– Nem akartak?

– Nem lehetett.

– Miért nem vesznek ki az intézetből egy állami gondozott gyereket? Ma már nem szégyen, sőt talán régen sem volt az.

Szenthe összehúzta a szemöldökét.

– Úgy gondolja, hogy örökbe lehetne fogadni?

– Természetesen.

– És mi van, ha mi felneveljük és a szülei akkor jelentkeznek érte?

– Egyrészt a gyerek akkor már úgyis magukat választaná, másrészt nekik hivatalosan le kell mondaniuk róla – Domonkos belelapozott egy szürkefedelű kézikönyvbe –; ha ők nem hajlandók, a gyámhatóság a gyerek érdekében pótolhatja a hozzájáruló nyilatkozatot. Azt sem közlik velük, hogy a gyerek hová került…

Szenthe feszült arccal próbálta végiggondolni a lehetőségeket:

– Hogyan van ez pontosan: nem közlik a gyerek új címét, vagy tilos közölniük?

– Nos, a jogszabály nem tiltja meg, de a gyakorlatban ehhez valami egészen rendkívüli ok kellene. Akarja, hogy segítsek?

– Tudna?

– Igen, tanácsadó vágyok a kerületi gyámügynél. Beszélje meg a feleségével, aztán szóljon ide.

Szenthe azon az estén felbontott egy üveg édes bort és előhozta az ügyet. Az asszony most is félt a változástól családi életükben, de férje elszánt arcára nézve nem mert nyíltan nemet mondani. Először ugyanazt a kifogást hozta fel, amit Szenthe is megemlített a jogásszal folytatott beszélgetésben.

– És mi történik akkor, ha a szülei nyomozni kezdenek utána és megtalálják?

Szenthe ebben maga sem lehetett bizonyos, de nem akart kétséget hagyni az asszonyban.

– Nem találhatják meg, mert tilos megmondani, hová került a gyerek.

Edit újabb és újabb ürügyekre hivatkozva sokáig halogatta, hogy bemenjenek a gyámügyi hátósághoz, abban bízott, hogy Szenthe elbizonytalanodik majd, de az makacsul kitartott szándéka mellett.

Domonkos, a jogtanácsos, elkísérte őket a gyámügyre, megmutatta a listát, melyen hosszú sorban ott állt azoknak a családoknak a neve, akik gyereket szerettek volna örökbe fogadni. Szenthééket a pártfogó közbenjárására és viszonylag jó anyagi körülményeikre váló tekintettel előbbre vették, hamarosan meg is kapták a megtekintést engedélyező papírt.

Egy tavaszi hétvégén utaztak ki a Pest környéki intézetbe. Hiába volt vasárnap délután, a gyerekekhez most nem érkeztek látogatók, ültek magukban és játszottak, vagy a gondozónőjük köpenyét fogva énekeltek. Az ajtó nyitódására mindent odahagytak és a vendégek elé futottak. Szenthééket a jogtanácsos előre tájékoztatta a helyzetről, így felkészültek erre a rohamra, az asszony kinyitotta a táskáját, és mindegyik gyereknek adott egy-egy kis babát vagy képeslapot, azok megilletődötten fogadták az ajándékot, életükben tálán először tartottak a kezükben olyan tárgyat, amely csak az övék. Szenthe a háttérbe húzódva figyelt, viszolyogva látta, hogy szinte mindegyik gyerek cigány, barna arcukban világított sötét szemük, és kitátott szájukban korán megromlott fogak tűntek fel.

Már harmadszor ismételték meg a látogatást, már járatosan léptek be a játékszobába, az ajtó nyitódására most is elindult a gyerekek rohama a jövevények felé, de egy fekete hájú, sápadt arcú, alacsony kislány, aki ismeretlennek tűnt, mert csak nemrégiben kerülhetett be az intézetbe, félrelökte a társait és Szenthénéhez bújt:

– Ő az én anyukám!

Szenthéné a meghatottságtól fénylő szemmel lehajolt hozzá, és kiemelve a csoportból magához ölelte. Jóváhagyást kérően fordult a férje felé, de az nem akart rögtön dönteni, határozatlanul vállat vont.

Az irodában megnézték a kislány személyi lapját: Szabó Nikolettnek hívták, ezen a kissé különcködő keresztnéven Szenthe megérezte, hogy valaha ezt a gyereket is hogy várták a szülei, elképzelték őt és álmodozták róla, már születése előtt is sokszor a nevén emlegették. Meglepődtek, hogy a fejletlennek tűnő gyerek már betöltötte a negyedik évét. Szülei: Szabó László és felesége Beatrix, egy budai lőtéren laktak és dolgoztak mint gondnok házaspár. Nikolettet elhanyagolták és magára hagyták, a kislány többször került közvetlen életveszélybe, a környékbeli lakók feljelentésére vették el a szüleitől, az apa ellen eljárást is indítottak. Szabóék bent a nevelőotthonban sem látogatták Nikolettet, a hivatalos felszólításokat válasz nélkül hagyták, sőt telefonon sem érdeklődtek utána, így az előírások szerint elveszítették szülői jogaikat, a gyámügyi hatóság szabadon örökbe adhatta a gyereket.

Szenthéék bejelentették szándékukat, hogy magukhoz vennék Nikolettet, de erre csak hosszabb várakozás után kerülhetett sor. A gyerekfelügyelők kimentek hozzájuk környezettanulmányra, és nekik is többször be kellett látogatniuk az intézetbe, hogy Nikolett megszokja őket.

Szenthéék elkezdték a készülődést, otthon már berendezték a gyerek szobáját, naponta vásároltak neki egy-egy új játékot vagy ruhadarabot, de úgy érezték, hogy versenyt futnak az idővel. A törvényes határidő ugyan már rég lejárt, de ők attól tartottak, hogy az utolsó pillanatban mégis jelentkeznek a gyerek szülei, és valami kibúvó segítségével meghiúsítják az örökbefogadást. Domonkos, a jogtanácsos, ezt kizártnak ítélte és megígérte, ha történik valami, azonnal értesíti őket.

Egy tavaszi napon a házaspár elkérte magát a munkahelyéről, és elmentek a gyerekért. Az irodában átvették az új anyakönyvi kivonatot, mely Szabó Nikolettet már Szenthe Évának nevezte és természetesen Szenthééket tüntette fel szülőkként, megkapták azt a kevés holmit is, melyet az intézet a kibocsájtott gyerekkel adott.

A kislány kefével lesimított vizes hajjal és tisztára mosott pucér fenékkel jött ki a teremből, a gondozónő kezét fogva komolyan lépegetett. A hóna alatt egy plüss játékmackót szorongatott, a gondozónő tapintatos mozdulattal megpróbálta elvenni tőle, de a kislány csak még erősebben szorította magához. Szenthe a szemével intett a gondozónőnek, hogy ne erőltesse, majd ők elintézik az ügyet, visszajuttatják a játékot. A gondozónő várakozóan nézett rájuk, Szenthe csak később gondolt rá, hogy talán borravalót várt volna tőlük, de ők elszalasztották a megfelelő pillanatot.

Beültek a Wartburgba, a gondozónő búcsút intett, aztán visszahúzódott az épületbe, messze hallatszó kattanással becsapódott mögötte az ajtó. Szenthe indított, mivel csak hátramenetben kanyarodhatott ki az udvarról, még egyszer visszanézett, s látta, hogy egy élénkszínű kötött sapkát viselő, magas fiatal nő siet oda az ajtóhoz, lihegve megáll, aztán lassan megnyomja a csengőt. Szenthe sokáig nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy az a nő Nikolett, illetve Éva anyja volt, aki elkésve érkezett.

Hazaértek, végigvezették a gyereket a házon, magyarázgatták neki; hogy ezentúl ez lesz az otthona, de Nikolett – egyelőre még így kellett szólítani – bizalmatlanul szorította magához a játékmackóját, csak akkor enyhült meg, mikor megmutatták neki a szobáját. Sokáig nézegette új játékait, könyveit, vacsora után Szenthéék kérésére elénekelt egy kis dalt, aztán lefeküdt és pillanatok alatt elaludt.

Bár már korábban aprólékosan eltervezték életük új rendjét, ezen az estén Szenthéék még sokáig beszélgettek, újra és újra felidézték a kislány szavait és mozdulatait, sokat nevettek, és jókedvükben felbontottak egy üveg édes bort.

Éjfél után bizonytalan időben Szenthe arra ébredt, hogy a hold betűz az ablakon és épp a szemébe süt. Hogy kikerüljön a sugárözönből, hátrahúzódott ágya mélyébe, de nem tudott újra elaludni. Nikoletten gondolkodott és felfoghatatlannak találta saját könnyelműségét, hogy harmincöt éves korában magára merte vállalni egy kisgyerek felnevelését. Semmiféle olyan szenvedélye vagy vágya nem volt, melyről nehezére esett volna lemondani a cél érdekében, csak attól félt, hogy valami betegség vagy baleset éri, és nem tud megmaradni a gyerek mellett addig, amíg annak szüksége volna rá. Ebben a válságos órában valódi koránál is idősebbnek érezte magát; nyelvével végigsimított a fogain: fém ízű hidakat és pótlásokat tapintott ki, fekete haja erősen hullott, munka közben már gyakran fel kellett tennie a szemüvegét, és tudta, hogy a felesége még inkább elhasználódott a mindennapos robotban. Nem látva kiutat gyötrődéseiből, Szenthe hosszú évek után először imádkozni kezdett.

Hajnal felé felkelt és átment a gyerekszobába, sokáig állt az ajtó előtt, bárhogy is figyelt, nem hallotta a gyerek lélegzetvételét, feltépte az ajtót: Nikolett nyugodtan aludt az ágy sarkába húzódva, Szenthe megkönnyebbülten lépett vissza.

A kis jövevény nehezen szokott hozzá új otthonához. Néha órákig elüldögélt a sarokban, mereven bámulta egy képeskönyvnek ugyanazt a lapját, máskor fel-alá rohangált a lakásban, tört-zúzott, megpróbált felkapaszkodni a függönyön. A Szenthe házaspár szerencséjére a kislányt hamarosan felvették az egyetem óvodájába, ahol nyugodt és türelmes gondozónőre talált. Hajlandó volt bekapcsolódni a közös játékokba, tudomásul vette, hogy Évának szólítják, de továbbra is el-elfogták a váratlan dührohamok.

Több mint egy év telt el a megfeszített munkatempó és a nevelés gondjai között, mikor egyik reggel Szenthét üzenet várta az egyetem portáján: Domonkos, a jogtanácsos kérte, hogy estefelé menjen ki hozzá. Munkája végeztével Szenthe beemelte szerszámosládáját a Wartburgba, és felhajtott a hegyre. Mikor kinyílt előtte az ajtó, megszokott módon már indult is volna lefelé a kazánházba, de Domonkos nevetve visszatartotta.

– Most az egyszer, merő véletlenségből, minden gép működik, más ügyben szeretnék magával beszélni, Pali.

Leültek a nappaliban, a jogtanácsos kávéval kínálta meg Szenthét:

– Hogy van a gyerek?

– Kicsit még mindig ideges, de azért különösebb baj nincs vele.

– Lehet, hogy egyedül érzi magát otthon.

– Igen, valószínűleg így van, de mit lehet csinálni? Talán már öregek vagyunk hozzá.

Domonkos felemelte a tekintetét:

– És arra nem gondoltak, hogy még egy gyereket vegyenek oda magukhoz?

Szenthe elképedve nézett vissza rá:

– Még egy gyereket? Hogy férne bele ez az életünkbe?

– Nem kell megijedni tőle. Az alaphelyzet, a rezsi majdnem ugyanaz: az ember egy gyerekkel is az élete végéig odakötötte magát a gályapadhoz, többé nem lehet felállni és elegánsan elvonulni. Egyébként személyes tapasztalataim szerint a második gyerekkel mindig kevesebb gond van, mint az elsővel, a harmadik gyerek pedig már be is tudja pelenkázni magát.

– De hát Éva így is nehezen éri utol magát, még egy idegen gyerekkel nem tudna megbarátkozni.

– Ez a gyerek nem volna idegen, épp azért jutott eszembe az egész.

– Hogyhogy?

– A múlt héten Nikolett, illetve Éva öccsét is állami gondozásba adták a szülők, ugyanabba az intézetbe került be, ahol annak idején a kislány is lakott.

A jogtanácsos egy aktát vett elő a táskájából és Szenthe felé nyújtotta.

– Itt vannak a papírok, Szabó Balázsnak hívják a kisfiút. A szülők adataiban van néhány változás, elváltak, az asszony elköltözött a lőtérről…

– Nem tudom, mit mondjak – mormogta maga elé Szenthe.

– Belátom, hogy most egy pillanat alatt nem tud dönteni. Vigye haza az iratokat egy-két napra, mutassa meg a feleségének, és beszéljék meg az ügyet.

– Maga mit gondol? Nem akarom magára hárítani a felelősséget, csak a véleménye érdekel.

– Szerintem, ha egy ilyen lehetőség adódik, mindenképpen meg kellene próbálniuk. Hátha csakugyan megkapják a gyereket.

– Nem biztos?

– Egyáltalán nem. Emlékezhet a múltkori listára, hányan állnak sorban gyerekekért, de ha úgy döntenek, hogy akarják a kisfiút, el lehet kezdeni a meccset. Mindenesetre két napon belül választ kérek.

Szenthe kavargó fejjel ment haza, megvárta, amíg a felesége lefekteti a kislányt, és csak akkor hozta elő az ügyet. Irtózott a döntéstől, legszívesebben Editre bízta volna, hogy határozzon, de nem akarta a felelősség teljes súlyát az asszonyra hárítani, így ő is kinyilvánította az akaratát.

– Én szeretném, ha idevennénk ezt a kisfiút.

Az asszony szótlanul a mosogatóhoz lépett, kinyitotta a csapot és a tányérokat a vízsugár alá rakta, csak rázkódó vállán látszott, hogy sír.

– Te nem akarod? – kérdezte Szenthe.

– Nem fogom bírni, már így is sok nekem. Nem akartam szólni neked, de teljesen kivan a szívem, nézd meg, hogy dagadnak a lábaim. És mi lesz, ha valamelyik gyerek komolyabban megbetegszik?

– Én úgy gondoltam, hogy akkor itthon maradnál velük. Két gyerek után már kapunk családi pótlékot, és legföljebb ezer-ezerötszáz forint esne ki a fizetésedből.

– De arra a pénzre is szükség van, hogyan pótolnánk be?

– Legfeljebb lassabban építjük a házat, nyugdíjig akkor is elkészülünk vele.

– És ha veled valami baj történik, akkor mit csináljak a gyerekekkel?

– Miért történne velem baj?

– Amilyen őrült módon hajtod magad?

– Egyelőre nincs semmi bajom sem.

– De hát az egész életünk tönkremegy bele! Most kezdtünk magunkhoz térni egy kicsit, és megint nem tudunk majd venni semmit, még egy jobb ruhát sem.

Szenthe ivott, aztán ő is elfordult és kibámult a befelé tükröző sötét konyhaablakon.

– Engem sohasem érdekelt a luxus. Minden olyan felesleges: ruhák, külföldi utak nem hiányoznak.

– Akkor mi számít neked?

– Csak te és a gyerek. Sohasem számoltam, mennyit dolgozok, mindig örültem, hogy tehetek értetek valamit – de csak tiértetek! Ha nektek valami bajotok történne, én többé fel sem emelném a kezemet, talán sohasem lépnék ki a házból.

– De hát kell ehhez még egy gyerek?

– Mindig családot akartam magam körül, igazi családot, mint otthon Kőszegen volt. Évának is szüksége van egy testvérre, kell neki valaki akkor is, ha mi már nem leszünk.

Az asszony elsírta magát.

– Ó, ne beszélj folyton a halálról! – és átölelte a férjét.

Szenthe másnap este felment Domonkoshoz, leültek és megírták a kérvényt.

– Újra figyelmeztetem – mondta a jogtanácsos –, egyáltalán ne vegyék biztosra, hogy megkapják a kisfiút, mert nagy csalódás érheti magukat. Én közben még egyszer utánanéztem és láttam, hogy nagyon nagy a konkurencia.

– Nem értem, hiszen annyi gyereket láttunk az intézetben!

– Gyerek van, de azt maga is észrevehette Pali, hogy sok a cigány, akit senki sem akar elvinni, továbbá azokat sem vállalják el, akik valamilyen betegségben szenvednek, vagy bizonyíthatóan súlyos alkoholista szülőktől származnak – így aztán végeredményben csak egy elég szűk rétegből lehet válogatni. A mi esetünkben az is külön hendikep, hogy a kisfiú még kétéves sincs, s épp azt a korosztályt igénylik a legtöbben, mert ők biztos, hogy nem őriznek még semmiféle emléket a régi környezetükből.

A jogtanácsos rossz sejtelmei hamarosan beigazolódtak, Szenthe kérvényét visszautasították azzal az indoklással, hogy már korábban kijelölték a kisfiú örökbe fogadó szüleit. Domonkos megnézte az aláírást a végzésen, aztán tanácstalanul tárta szét a karját.

– Ez az illető a minisztériumi főnök, itt én már annyit számítok, mint az 1936-os naptáron a légyszar. Rajtam kívül milyen protekciója van még?

– Semmilyen.

– Ez lehetetlen, maga tartja karban az összes kazánt a Rózsadombon. Adja csak ide az ügyfelei névsorát.

Domonkos átnézte a gumival átfogott vastag törzslapköteget, egyet rögtön kiemelt.

– Ne is menjünk tovább, Pongrácz Vidor, jelenleg neki van a legnagyobb betétje.

– Miért érdekes az, hogy mennyi pénze van?

– Itt nem pénzről van szó, tíz évet rakott be a „bankba”. Öt évet ült a Horthy-rendszerben mint illegális kommunista, aztán másik öt évet a Rajk-pörben. És ezt a tőkét még nem költötte el, sőt a kamatokat sem veszi fel, ritkán kér valamit saját magának. Mikor meghalt a felesége, nem volt annyi pénze, hogy egy sírkövet állítson neki, csehből, lengyelből fordított és lektorált egy könyvkiadónál, két év alatt jött össze neki egy sírkőre való. Maga milyen kapcsolatban áll vele?

– Szoktunk beszélgetni.

– Akkor próbáljon szólni neki, de hamarosan, mert az idő sürget.

Ha Szenthe megjelent náluk, az öregember mindig lement vele a kazánházba, és érdeklődve figyelte a munkáját, néha kézhez is adott egy-egy szerszámot.

– Valaha én is szerelő voltam – mondta egyszer magyarázólag –, de már nagyon régen, ezekhez a modernebb dolgokhoz nem értek.

Mikor Szenthe közölte vele, hogy a segítségét akarja kérni, az öregember gyanakodva összehúzta a szemöldökét, ráncai csak akkor lazultak fel, mikor megértette, hogy ha megvalósulna Szenthe szándéka, két egymástól reménytelenül elszakadt testvér kerülne össze. Pongrácz nem válaszolt a kérésre, csak felment a szobájába és sokáig telefonálgatott, mikor visszatért, egy papírlapot mutatott a mérnöknek.

– Bármilyen hihetetlen is: a minisztériumban ezúttal nem hazudtak, kérem. A gyereket már majdnem kiadták egy újságírónőnek, de úgy látszik, hogy még egy magamfajta deklasszált forradalmár is el tud intézni ezt-azt – a papírt a mérnök felé nyújtotta. – Felírtam ide egy nevet, az illető tud magáról, nyugodtan megkeresheti.

Szenthéék újra jelentkeztek az intézetben, most végre megnézhették a kisfiút; egyáltalán nem hasonlított a nővérére, szőke volt, pogácsa arcú, nyugodt természetű, barátságos gyerek, a korához képest szokatlanul keveset tudott beszélni, érződött, hogy a szülei és intézeti nevelői keveset foglalkoztak vele. Szenthéék szóba elegyedtek a gondozónővel, aki felhívta a házaspár figyelmét, hogy Balázs erősen hajlamos az asztmára – valószínűleg valamilyen allergia következményeként.

Pongrácz Vidor közbelépése felgyorsította az örökbefogadás egész folyamatát, a gyereket alig néhány hét alatt átírták Szenthéék nevére, akárcsak a nővérénél, óvatosságból a keresztnevét is megváltoztatták, a kisfiút ezentúl Szenthe Bálintnak hívták.

Késő délután vették át a gyereket, a gondozónő aggódva közölte, hogy Bálint egész nap asztmás tünetekkel kínlódott, az erőlködéstől most is kidagadtak az erek vékony nyakán, azt ajánlotta, hagyják ott még néhány napig, mikor erre Szenthéék nem voltak hajlandók, javasolta, hogy ha nem lesz jobban, még aznap este mutassák meg egy orvosnak. A gondozónő továbbra sem távozott a közelükből, várakozóan nézett rájuk, Szenthe odasúgta a feleségének.

– Adjunk neki borravalót?

– Itt nem szokás, és különben is, csak azt csinálta, ami a kötelessége.

– Talán mégis kellene.

– Ide nem jövünk többet, legalábbis remélem, hogy nem.

Beszálltak a Wartburgba, Szenthe óvatosan indított, a felesége a hátsó ülésen magához szorította a gyereket, tövig leengedték az ablakokat, hogy a kocsiban szabadon járjon a levegő. Ahogy közeledtek a zuglói házhoz, a Rákos-patak felől mind sűrűbben szállt fel a köd, Szenthe csak lépésben haladhatott, a betoluló pára lecsapódott a kocsi belsejében. A férfi kínlódva figyelte az utat, a szürke ködben fényes pontok kápráztak a szeme előtt, hirtelen megérezte a vállán Edit kezét, ingerülten fordult hátra.

– Mi van?

Szenthéné az ölében fekvő kisfiúra mutatott, a sűrű ködöt belélegezve jobban lett, teste nem rángatózott, hamarosan elaludt. A házaspár ezt jó előjelnek találta, egymásra mosolyogtak, Szenthe pedig hálát adott magában, hogy épp ezen a környéken vásárolt házat.

A kislány természetesen nem emlékezett az öccsére, ellenségesen fogadta a jövevényt. Kiváltságait féltve nem engedte közel a játékaihoz, és ha úgy hitte, hogy a szülők nem néznek oda, megütötte, a földre teperte és páros lábbal ugrált rajta. Mikor megszidták, szövetségest keresett, felismerte, hogy Szenthéné inkább hozzá hajlik, mint Bálinthoz, igyekezett kizárólagos tulajdonába venni, hízelkedett neki, kihúzódott a konyhába, segített főzni és takarítani. Előfordult, hogy vasárnap, ha véletlenül szabad délelőtt adódott, akkor sem ment el sétálni az apjával. Szenthe többnyire csak a kisfiú kezét fogva ment ki a Rákos-patakhoz, a híd melletti részre, Bálint szerette ezt a helyet, mert sok kutyát hoztak le ide a gazdák, és szívesen játszott velük.

Az egyik hétvégén is – már télre hajló időben – kimentek a rétre, a kisfiú kavicsokat dobált az ugráló kutyáknak, mikor Szenthének feltűnt, hogy a hídon túlról a villamos-végállomás bódéjának dőlve egy magas fiatal nő figyeli őket. Először azt hitte, véletlenről van szó, de a nő egymás után hagyta elmenni a villamosokat és kitartott a helyén. A játék végeztével Szenthe kíváncsiságból a végállomás felé indult el, a nő azonban vonakodva és még mindig vissza-visszanézve felszállt a bent veszteglő villamosra.

A szerelvény még indulásra várt, így Szenthe egy pillantást vethetett a nőre, bár az hátat fordított neki, annyi látszott, hogy magas növésű és sovány, talán még a huszonötödik évén is innen járt. Olcsó, szürke műbőr kabátot viselt, szőrmegallérral és kézzel horgolt piros sapkát. Szenthe úgy érezte, hogy valahol már látta ezt a nőt, de nem tudott rájönni, hol. Sokáig nézett a lépésben kihúzó villamos után, közben lassan megeredt a hó. Az eset a következő vasárnap is megismétlődött, Szenthe elhatározta, hogy a legközelebbi alkalommal megszólítja a nőt.

Decemberben a házaspárnak el kellett döntenie, hogy mikor mutatják meg a gyerekeket a nagyszülőknek. Úgy határoztak, hogy karácsonykor Kőszegre viszik el őket, mert ott az egész Szenthe családdal egyszerre találkozhatnak, húsvétkor pedig Kemenespálfára mennek el, az asszony szüleihez.

Szenteste állt a nagy család a fenyőfa előtt, és figyelték, hogy bontogatják a kicsik az ajándékokat. Szenthe Pál félrefordult, krákogott és megtörölte a szemét, úgy találta, hogy az ő gyerekei különbek, mint a többi Szenthe unoka; erősebbek és élénkebbek, úgy különböznek tőlük, mint a gyors és mozgékony folyami halak a halastavakban nevelt társaiktól.

A meghatott ünnepi hangulat hamar megtört, először az idős Szenthéné szólt rá a férjére, hogy túlságosan sokat iszik, vacsora után pedig a gyerekek vesztek össze valamilyen játékszeren. Másnap reggel az egyik Szenthe fiú váratlanul összepakolta a családját, és elutazott. Az öregasszony sírt, de Szenthe csak nehezen tudta kiszedni belőle öccse távozásának okait; azt kifogásolta, hogy az örökbe fogadott gyerekek teljes jogú örökösei lettek a kőszegi háznak és az egész családi vagyonnak. Szenthe mélyen megbántódott, úgy érezte, hogy lassan elszakadnak az utolsó szálak is, melyek a testvéreihez fűzik.

Az új év második vasárnapján Szenthe levitte a kisfiút a Rákos-patak menti játszótérre. A nő most is ott állt megszokott helyén, fázósan toporogva a vasbódé mellett, de kisvártatva elszánta magát és elindult feléjük. Szenthe már kereste a szavakat, hogy megszólítsa, de legnagyobb megdöbbenésére Bálint hirtelen kitépte magát a kezéből, odafutott a nőhöz, és kitárt karokkal átölelte.

A mérnök tehetetlenül, egyik lábáról a másikra álldogálva várta ki, amíg szétválnak az ölelkezők. A nő feléje fordult, így közelről olyan fiatalnak látszott, hogy alig lehetett elhinni róla a két szülést.

– Ne haragudjon rám, nem bírtam már ki – mondta, és megtörölte a szemét. – Szabóné vagyok.

– Szóval maga a gyerekek anyja?

– Igen.

– És nem gondolja, hogy jobb lett volna a gyerekeknek, ha maga nem jelentkezik?

– Tudom, hogy jobb lett volna, de mondom, hogy egyszerűen nem bírtam ki már nélkülük.

– És most mi az elképzelése?

– Nem tudom, engedje meg, hogy néha láthassam őket.

– Ehhez nincs joga, maga egyszer már lemondott róluk.

– De én szültem őket, meg kell, hogy értsen engem.

– Nem hiszi el, hogy csak árt a gyerekeknek? Összezavarja az egész világukat!

– Legalább Balázskát, ő még olyan keveset beszél; úgysem tudja elmondani, hogy mi történt. Megígérem, ha a feleségével hozzák le a gyerekeket, akkor nem jövök közel magukhoz.

– Nem ígérhetek semmit. Jó napot – mondta Szenthe, és magához szorítva a gyereket, elment.

Szenthe egész este készült rá, hogy beszámoljon a történtekről a feleségének, de végül mégsem merte előhozni. Visszaemlékezett rá: az asszony eleve tartott attól a lehetőségtől, hogy a szülő anya egyszer keresni kezdi majd a gyerekeket és a nyomukra akad. Ő akkor félrevezette, azt állította, hogy a rendelkezések eleve kizárják ezt a lehetőséget, és félt, hogy a felesége most szemrehányásokat tesz majd. Védekezésül csak annyit tudott kitalálni, hogy többé nem vitte le a gyereket a patak menti játszótérre, bár tisztában volt vele, hogy ez nem sokat jelent, mert Szabóné megtudhatta a lakáscímüket is.

Nyugtalanságát Szenthe még több munkával próbálta levezetni, különösen a házon dolgozott sokat. Még most, a beköltözés utáni harmadik-negyedik évben is sok elrejtett hiba bukkant fel; a padlásgerendák alatt vékony lisztes rétegben borította a padlót a szúbogarak munkája nyomán lehulló por, a belső vakolást a háború után készíthették és alig-alig használtak hozzá cementet, le kellett verni a megrepedezett felületeket, és újra kellett vakolni. Munka közben Szenthe néha megállt és eltűnődött: vajon lesz-e ereje elvégezni mindent?!

Húsvétkor sem akarta abbahagyni a munkát, így az asszony egyedül vitte haza a gyerekeket a kemenespálfai nagyszülőkhöz. Szenthe húsvét vasárnapját is végigdolgozta, amíg sütött a nap, kint maradt a kertben: a salakdombok maradványait eltakarítva egy sor elhanyagolt szőlőt talált, úgy becsülte: ötven-hatvan évesek lehetnek, a megfeketedett tőkékből friss zöld hajtások ütköztek ki. Nagy gonddal próbálta megmenteni őket, szerette volna, ha néhány év múlva a saját kertjében szüretelhet. Délután bement a házba, a műhelynek szánt alagsori helyiséget festette ki, csak estefelé állt le, mikor elfogyott a cigarettája.

Szenthe kelletlenül dörzsölte le a kezét terpentines vattával, magára húzott egy tiszta inget és a bőrkabátját. Beült a kocsijába és behajtott a zuglói városközpontba, de sehol nem talált nyitva tartó trafikot, végül jobb híján benyitott egy tér sarkán álló eszpresszóba.

A pénztárnál blokkot akart váltani, de a pulthoz küldték, Szenthe biccentett és odalépett, hirtelen szembetalálta magát Szabónéval, aki fekete blúzban állt a pult túlsó oldalán.

– Jó estét! – mondta a nő.

– Jó estét, egy füstszűrős Szimfóniát kérek. Maga most itt dolgozik?

– Igen, már két hónapja. Örülök, hogy találkoztunk, beszélni akarok magával.

– Mi beszélgetnivalónk lehet?

– Nagyon sok. Fél óra múlva végzek, várjon meg kint. A Thököly úti oldalon jövök majd ki.

Szenthe kisietett az utcára, de lépéseiből lassan elveszett a lendület. Töprengve megállt, szeretett volna elmenni, de úgy érezte, hogy nem térhet ki végleg a beszélgetés elől. Ezen a környéken aligha ismerte valaki is, mégis behúzódott egy kapualjba, egy lezárt virágosstand mögé.

Ebben az évben korán jött a tavasz, már most húsvét táján is különösen enyhék voltak az esték, az emberek könnyű kabátban vagy pulóverben jártak. Szenthe érdeklődve figyelte a ráérősen sétálgató ünnepi párokat, hosszú évek teltek el azóta, hogy ilyen hosszan elálldogált az utcán. Légvonat húzott át a kapumélyedésen, a mérnök megdörzsölte könnyen elmerevedő izmait.

Szabóné tíz óra körül jött ki az eszpresszó hátsó kapuján, öltözködésében nyoma sem volt a téli kopottságnak: piros kiskosztümöt viselt, fekete betéttel a galléron és a zsebeken, nyakában láncon valamilyen régi aranypénz lógott, mikor közelebb ért, ingerlően erős jázminillat áradt belőle.

– Hová megyünk?

– Okvetlenül le kell ülnünk?

– Igen, meg kell beszélni a dolgot.

– Én nem ismerem a környéket, maga tud egy megfelelő helyet?

– A „Kármentő” éjfélig nyitva tart, és itt van a közelben, a villamosremíz mellett.

– Rendben van, úgysem maradunk hosszan.

A kisvendéglőben ebben a kései órában sem találtak szabad helyet, de Szabónét ismerték a pincérek, és a kedvéért egy sarokasztalról levették a Foglalt-táblát. Míg elhelyezkedtek, Szenthe benyúlt a zsebébe, és csak úgy vakon megszámolta a pénzét, arra emlékezett, hogy egy esetleges tankolásra számítva százforintosokat vett magához, de nem tudta pontosan, hogy mennyit, ujjai most öt bankjegyet tapintottak ki.

– Mit iszunk? – kérdezte a nő.

– Én kocsival jöttem.

– És ha kocsit vezet, soha nem iszik? Elkérem a fényképét.

– Az én fényképemet?! Minek?

– Felakasztom a szobámba, szentkép helyett.

Szenthe elmosolyodott.

– Legfeljebb egy üveg sört. És maga?

– Én cseresznyét kérek.

Kihozták az italt, a nő felemelte a poharát:

– Beának hívnak… ha érdekli.

Szenthe a nő felé fordult.

– Tessék, mondja el, mit akar.

– Tudnia kell, hogy én soha nem akartam odaadni a gyerekeimet, a férjem tette be őket az intézetbe.

– A maga beleegyezése is kellett hozzá, anélkül nem ment volna.

– Még a tizenhetet sem töltöttem be, mikor először szültem. Olyan fiatal voltam, hogy mikor a kórházban odaadták nekem a gyereket, csak azt mondtam magamban: úristen, úristen! El sem tudtam képzelni, mihez kezdek vele, Laci pedig továbbra is úgy akart élni, mint régen.

– Ki az a Laci?

– A férjem, illetve a volt férjem, mert azóta elváltunk. Kint laktunk Budán, egy lőtéren, szolgálati lakásban, Laci valaha versenyzett, mikor abbahagyta, akkor nevezték ki gondnoknak. Esténként rengetegen jártak le szórakozásból lőni, nagyfőnökök, italba fogadtak, berúgtak és gyakran nekiindultak az éjszakának. Minket is elhívtak, Laci mindig vitt magával, szerette, ha mellette vagyok. Egyedül kellett hagynunk Nikolettet, én mindig féltem, hogy valami baja történik, és ezért nem bántam, hogy állami gondozásba veszik, mert bent az intézetben jobban vigyáznak rá. Azt hittem, hogy hamarosan visszavehetem majd, csak a telet éljük túl. A tél volt a legszörnyűbb. Az egész lakásunk egyetlen szobából állt, eredetileg víkendháznak használták az épületet, ajtó-ablak el volt vetemedve, nem lehetett átfűteni, éjszakára úgy kihűlt, hogy a pára ráfagyott a paplanra.

– És tavasszal miért nem vették ki Évát?

– Éva? Ki az?

– Most úgy hívják Nikolettet.

– Nem tudtam. Nem vettük ki, mert én újra teherbe estem, és egyébként is vétek lett volna hazahozni, mert Laci akkor már nagyon ivott. Napokra eltűnt, csak azért jött haza, hogy pénzt kérjen, és ment tovább a haverjaival. Ha nem tudtam adni, megütött… Beteg voltam, évekig kórházról kórházra jártam.

– Miért nem váltak el?

– Azt hittem, ha megszületik a második gyerek, Laci megváltozik majd…

– Ezt nem hihette komolyan.

A nő maga elé nézett.

– Én szerettem őt, sokáig szerettem még és lehet, hogy ez soha nem fog elmúlni. De aztán láttam, hogy el kell jönnöm tőle, mert teljesen tönkremegyek, és soha nem szerzem vissza a gyerekeimet. Mikor egyszer egészségileg összeszedtem magamat, jelentkeztem átképzősnek a Keltexbe, mert ott adtak helyet a munkásszálláson, és el tudtam jönni a lőtéri házból. Aztán kerestem egy albérletet, egy öregasszony fogadott be, két másik lánnyal laktunk együtt, egy szoba-konyhás lakásban. Aztán a két társnőm férjhez ment és hazaköltözött vidékre, teheneket nevelni, én ápoltam a nénit, egy félév múlva meghalt, egyedül maradtam a lakásban. De akkor már elkéstem mindenről, maguk már elvitték Balázskát is. Elhatároztam, hogy akkor is megtalálom, ha házról házra kell végigjárnom az egész várost.

– Hogy tudta meg a címünket?

– Az intézetben mondta meg a gondozónő, valamiért haragudott magukra. Miért?

– Nem tudom, lehet, hogy nem adtunk elég borravalót neki.

– Aztán, hogy befejezzem a történetet, otthagytam a gyárat, átjöttem ide az eszpresszóba, kiszolgálónőnek. Sokkal többet keresek.

– És közelebb lehet a gyerekekhez is – mondta Szenthe tompán.

– Igen, ez is számított, több volt az esély, hogy találkozom velük.

– Mégis, hogy képzeli ezt a dolgot?

– Belátom, egy papíron sincs jogom a két gyerekhez, de én nem tudok lemondani róluk. A feleségét hiába kérném, csak magán múlik, hogy mire hajlandó.

Hosszú csönd állt be, Szenthe mereven figyelte a nőt, Bea megfogta a nyakláncát.

– A medálomat nézi? Dupla dukát. Egy kamionostól vettem.

A pincér odalépett az asztalhoz:

– Elnézést, záróra.

Szenthe fizetett és kimentek az utcára, a remíz előtti megállóból épp akkor indult el egy villamos a város felé. A nő legyintett, nem futott utána.

– Mindig jön egy másik.

– Ilyenkor már csak félóránként jár.

Bea körülnézett.

– Taxi persze sehol. Azt mondják, ilyenkor beállnak egy ház udvarára, és ott alszanak reggelig.

– Ha akarja, hazavihetem. Ha beül egy ócska Wartburgba.

– Köszönöm. De nem várják otthon?

– Nem, elutazott a családom.

Hallgatagon ültek egymás mellett a kocsiban, a nő csak egy-egy szóval jelezte az irányt; a Baross utca egyik mellékutcájában lakott, egy régi bérházban. Szenthe félkerékkel felállt a gyalogjáróra, és várta, hogy utasa elköszönjön.

– Nem jönne fel egy pillanatra? – kérdezte Bea. – Van néhány régi képem a gyerekekről.

A férfi elképzelte, hogy távollétében betörnek a házba és kirabolják – több ilyen esetről is hallott a közelmúltban; hogy tudná megmagyarázni a feleségének, hogy merre járt ezalatt? De semmi sem vonzotta vissza az üres lakásba, határozatlanul bólintott.

– Egy pár percre, ha nem zavarok.

– Kit zavarna?

A kapu már zárva volt, Bea a saját kulcsával nyitotta ki, végigkopogtak a belső udvar sárga klingeritkövezetén, Szenthe hirtelen megcsúszott.

– Vigyázzon! – mondta a nő és belekarolt, felmentek az első emeletre.

A függőfolyosóról nyílt a lakás, először egy sötét és hideg előszobába léptek be, melyet egyúttal konyhának is használhattak, mert állott ételszag terjengett benne. A nő nem gyújtott lámpát, de Szenthe a folyosóról bevetődő gyér fényben is látta, hogy az egész helyiségben csak néhány polc áll és egy kisméretű asztal, hűtőszekrényt, tűzhelyet vagy más konyhai gépet nem szereltek fel. Mosdóhelyiséget sem alakítottak ki, csak egy falikútról lehetett vizet venni.

Bent a szobában szólt a telefon, de mire beértek volna, elhallgatott, Szenthe kérdően nézett Beára, hogy ki keresheti ezen a késői órán, de a nő vállat vont.

– Nem érdekes.

Az egyetlen szoba két magas ablaka a világítóudvarra nyílott, a helyiség mégis viszonylag tágasnak látszott, mert az egyik falra nagyméretű tükröt szereltek fel.

– Tornázni szoktam a tükör előtt.

Szenthe a szeme sarkából körülnézett: a régimódi szekrény, kis asztal, kárpitozott fotelek valószínűleg még az elhalt öregasszonytól maradtak itt, Bea csak egy saját bútordarabot állított be: a nagy franciaágyat, a rádobott sárga takaró alól kilátszott a sötétkék ágynemű.

Leültek az asztalhoz, a nő egy régi fémzáras bőrtáskából fényképeket szedett elő, Szenthe sorra az állólámpa fénykörébe emelte őket: a gyerekeket ábrázolták – többnyire kint a lőtér kertjében, Bea karján; ahogy a csecsemők fölé hajolt az asszony, nagyon fiatalnak látszott, a nap átsütött a haján. Egyik képen magas fekete férfi állt mellette.

– Ez a férje?

– Igen, nagyjából az a típus, mint maga.

A nyitva hagyott ablakon halk zeneszó szűrődött be a világítóudvar falain megtörve, valaki rádiót vagy magnót hallgatott, Szenthe a feleségére gondolt: Edit is éjfél után szokott lefeküdni, és szerette, ha szól körülötte valamilyen muzsika. Megfogta a fotel karfáját.

– Elnézést, akkor én nem zavarok tovább.

– De még nem beszéltünk meg semmit. Ugye megengedi, hogy néha láthassam a gyerekeket, legalább a kisfiamat.

Szenthe úgy érezte, hogy amit most ebben a helyzetben kimond, azért később nem köteles vállalni a felelősséget, igent intett, a nő hirtelen mozdulattal hozzáhajolt.

– Köszönöm.

Meg akarta csókolni az arcát, de ahogy Szenthe elfordult, a száját találta el. Mind a kettőjük testén végigfutott a meglepett remegés, de nem váltak szét, Bea leült Szenthe ölébe és két tenyerébe fogta a férfi tarkóját, tovább szívta a száját. Mintha hosszas tévelygés után végre ismert környékre ért volna, eltűnt belőle minden bizonytalanság, elégedett kis nevetések törtek fel a torkán, egy-egy mozdulattal irányította és sürgette a férfit.

A falra szerelt tükör előtt vetkőztek le, mint ahogy mozgásán és megjelenésén, úgy a testén sem látszott, hogy kétszer is szült már, a bőre már ebben a kora tavaszi időben is barnára sült, valószínűleg kvarcolni járt.

Szenthe hosszú évek óta most először nézte meg figyelmesebben a saját testét: elhasználódott az állandó robotban, egykor szertornától feszes izmai elpetyhüdtek, a hasa előre lógott. Attól félt, hogy így meztelenül Bea megundorodik tőle, de a nő egyre közelebb bújt hozzá, ráfonódott, egyik lábát magasra emelve magába fogadta a félhomályban is sötét, szederjes színű férfitagját. Úgy szeretkeztek, hogy a tükörben figyelték egymás mozdulatait, a csúcs felé közeledve a nő hirtelen lehunyta a szemét.

– Nyisd ki a szemed! – mondta Szenthe. – Csak így tudok elmenni.

Újra és újra összeölelkeztek, közben kétszer is megszólalt a telefon, Bea nem vette fel.

– Ki lehet az?

– A házban lakik két fiú, próbáltak udvarolni, persze én nem álltam le velük, ők figyelnek és ha látják, hogy jön hozzám valaki, felhívnak hülyéskedni. Úgy látszik, ők most sem alszanak, talán buliznak.

Már hajnalodott, mikor a nő lekísérte Szenthét, hogy kinyissa neki a kaput. A férfi úgy lépkedett mögötte az udvaron, hogy Bea közben ne lássa az arcát, azt hitte, hogy a búcsúzásnál valamilyen vallomást vár tőle, de a nő, pongyoláját a melle fölött összefogva, csak egy futó csókot lehelt rá.

– Szia, szia.

Szenthe fázott, beült a Wartburgba, ráadta a fűtést, de az áthűlt kocsi csak lassan melegedett fel. Újból eszébe jutott, hogy távollétében betörhettek a lakásba, gyomra összehúzódott az idegességtől és beletaposott a gázpedálba.

Otthon az ajtó kilincsén egy nejlonszatyor lógott, Szenthe szíve hirtelen szaporábban vert, megnézte a szatyrot: német ismerőseik jártak erre Jénából, ajándékokat hagytak itt és egy rövid levelet: az ünnepek alatt érkeztek, tovább kellett utazniuk Debrecenbe a velük együttműködő gyárba, lehet, hogy visszafelé tartva újra benéznek.

Lassan megnyugodott, mozdulatai lelassultak, tett-vett a fokozatosan kivilágosodó lakásban, befejezte az előző este félbehagyott munkát a műhelyben, aztán levetkőzött és lezuhanyozott. Hagyta, hogy verjék bőrét a vízsugarak, közben újra elképzelte a szeretkezésüket Beával. Hirtelen átvillant rajta, hátha valamilyen nemi betegséget kapott tőle, a nő életmódját tekintve ezt nem tartotta kizártnak. Elhatározta, hogy az ünnepek után elmegy abba a rendelőintézetbe, ahol egy ismerős orvos dolgozott, és megvizsgáltatja magát, de az a néhány nap, amíg bizonyosságot szerezhet, végtelenül lassúnak tűnt.

Szenthének tizenegy órára ki kellett mennie a pályaudvarra a családja elé, már nem lett volna értelme, hogy lefeküdjön, leült egy könyvvel az ablak elé, de nem vonzotta a betű, mereven bámulta a lassan kitavaszodó kertet. Mélyen megbánta a történteket, újra és újra felidézte magában az előző estét, de ettől csak tovább növekedett benne a feszültség. Félt, hogy rosszul lesz az idegességtől, inkább korábban kiment a pályaudvarra, feleségének virágot, a gyerekeknek csokoládét vásárolt, Edit csodálkozva vette át tőle az ajándékokat.

Az asszony sonkát hozott hazulról, sonkalében főtt barna keménytojásokat, lezárt üvegben erős reszelt tormát, diós- és mákosbeiglit, Szenthe mohón és sokat evett, mintha vigasztalást talált volna az otthoni ízekben. Ebéd után, teli gyomorral, lefeküdt, hányingerrel és szédüléssel küszködve ébredt fel, este ivott apósa házi borából, később nem tudott elaludni, fejét karjára támasztva sokáig bámulta a mennyezetet. Másnap még mindig szabadságon volt, később keltek, az ágyban fekve a felesége közeledni próbált hozzá. Hogy meg ne fertőzze esetleg, Szenthe fáradtságot mutatott és kitért előle, a gyerekeket is távol tartotta magától.

Az ismerős orvos egy fülészeti szakrendelésen dolgozott, ezért jobb híján az irodájában vette le a vért Szenthétől, közben különféle nemi betegekről szóló vicceket mesélt. Az ampullára egy kitalált női nevet és nemlétező címet írtak rá, hogyha a vizsgálat valóban megállapít valamilyen bajt, ne lehessen megállapítani, kitől származik a vér. Az ötödik napon derült ki, hogy a félelem alaptalan volt, a vizsgálat negatív eredményt hozott.

Az első megkönnyebbülés nem sokáig tartott, Szenthe képtelen volt visszazökkenni a megszokott kerékvágásba, leginkább attól félt, hogy Bea felkeresi a feleségét és beszél vele, megpróbált a dolgok elé vágni. Több este is megállt kocsijával a zuglói eszpresszó előtt, és benézett az ablakon, de Beát sohasem látta. Arra gondolt, hogy talán délelőttös műszakban dolgozik, de reggelenként is hiába kísérletezett, végül elszánta magát; bement érdeklődni. A pénztárosnőtől megtudta, hogy Bea megbetegedett. Szenthe úgy érezte, sikerült időt nyernie.

Néhány nappal később, szokásos hegyi körútjáról hazafelé tartva, kilenc óra körül ért le a városba, és egy útburkolat-beszakadásnál kerülőútra terelték. A kijelölt útvonalon lassan haladtak a kocsik, Szenthe minden figyelmét lekötötte, hogy tartsa a távolságot az előtte araszolgató autó lökhárítójától, alig-alig figyelt rá, hogy merre haladnak. Csak akkor nézett fel, mikor egy vörösre váltó lámpa miatt hosszabban leállt a forgalom: a kocsisor a Krúdy Gyula utcába kanyarodott be.

Oldalt, egy kórház előtt, kisebb parkolót látott, mikor a sor megmozdult, Szenthe hirtelen elhatározással kitette jobbra az irányjelzőt, és befordult abba a mellékutcába, ahol Bea lakott. Beállt a parkolóba, lezárta a kocsit, és elindult. Hogy ne fent, a függőfolyosón kelljen kutatgatnia, még a kapuban állva megkereste szemével a múltkor sötétben látott lakás ajtaját, és csak aztán vágott keresztül a kövezett belső udvaron. Az ajtót takaró pléd mögött mintha égett volna valamilyen fény, Szenthe becsöngetett, de senki sem válaszolt, még kétszer megnyomta a csengőt, de belülről most sem jött válasz.

Hogy ne lássák az arcát, kissé előregörnyedve ment le a lépcsőn, a feszültség nem engedett fel benne, képtelen lett volna eltávozni a környékről. Beállt a szemközti ház kapujába, innen szemmel tarthatta a bejáratot, de ő maga láthatatlan maradt, ha úgy adódik, elkerülhette az összetalálkozást Beával.

Sokáig bámulta az utca sarkán felállított feszületet, barna tartógerendáját betonalapba rakták le, és ahogy mögötte megsüppedt a földszintes ház, úgy dőlt el balra maga a feszület is. Száraz virágkoszorú lógott a kereszt egyik szárán, a csokorból kiállt egy régen megbarnult kis napraforgó.

Szenthe csak akkor hagyta el a leshelyét, mikor túloldalt a házmester bezárta a kaput. A kocsijához sietett, a gyér fényben látszott, hogy valaki hegyes tárggyal, valószínűleg egy kulcs tollával, végighúzott a Wartburg oldalán. Eltöprengett: hogyan magyarázza el feleségének a sérülés körülményeit?

Otthon Edit még ébren várta, a gyerekek vizes fehérneműjét szedte ki a mosógépből és akasztgatta fel a fürdőszoba fregolijára, utána pedig a vasalnivalót készítette ki a konyhaasztalra. Szenthe nem találta a helyét a lakásban, kirakta a zsebéből aznap összegyűjtött borravalóját, aztán vágott egy szelet kenyeret és belemártotta a tűzhelyen melegedő pörkölt zaftjába. Az asszony rászólt, hogy inkább szedjen magának tányérba, erre Szenthe haragosan letette a kenyeret, és lement a garázsba, megpróbálta rendbehozni a karcolást, csak akkor jött vissza, mikor biztos volt benne, hogy a felesége elaludt már.

Rosszkedve másnapra sem engedett fel, munkahelyén alig-alig vett szerszámot a kezébe, és ami egyetemista kora óta nem fordult elő vele, napközben többször is átugrott a „kilences tanszékre”, ahogy a szemben levő poharazót nevezték, zsíroskenyeret evett rászelt hagymával, és megivott háromszor két deci bort. Délben nem ment le a menzára ebédelni, megvárta, amíg a kollégái levonulnak, aztán behúzódott egy sarokba, fejét a falnak támasztotta, és elaludt. Telefoncsörgésre ébredt, a felesége jelentkezett.

– Mi történt Pali? Valami bajod van?

Szenthe összeszedte magát annyira, hogy ne érezzék meg a hangján az ittasságot, azt felelte, hogy szokatlanul sok munkája jött össze, ebédszünetben is dolgoznia kell, és este is csak későn ér majd haza.

Keresett egy üres irodát, magára zárta, nem akarta, hogy a takarítónők rátaláljanak, a karóráját csörgőre állította, és újra elaludt. A szignál öt órakor keltette fel, már mindenki eltávozott a tanszékről, csendes volt az épület.

Szenthe beült a kocsijába, de nem merte megkockáztatni, hogy nekivágjon szokásos hegyi szervizkörútjának. Hazafelé tartott, úgy gondolta, valamiképp majd kimagyarázza, hogy miért érkezik hamarabb, mint megígérte, de a Körúton megváltoztatta az útirányt és beállt a kórház előtti kis parkolóba – bár semmilyen jel nem ígérte, hogy Beát otthon találja. Míg átvágott a parkolón, száraz levelek zörögtek a talpa alatt, a szél még most, április végén sem tudta kisöpörni őket a magas falak által bezárt térből.

Az eddigi időpontoknál korábban lépett be a házba, a függönyök mögött most gyúltak ki a lámpák, bent a lakásokban vacsorához készülődtek a családok. Szenthe elhaladt egy félig nyitott ablak mellett, melyen sülő hús és hagyma szaga lebegett ki, lenyelte a szájában összefutó savanyú nyálat. Megállt a függőfolyosón, Bea lakása előtt, a néhányórás alvás mintha felfrissítette volna a szemét, most vette észre, hogy az ajtóról leszerelték az öregasszony – a régi bérlő – névtábláját, és a helyén maradt világosabb négyszögbe tintaceruzával két nagybetűs nevet írtak fel: alul „SZABÓ LÁSZLÓNÉ”, fölötte pedig „CSATÓ JÁNOS” állt. Szenthe nem tudta mit fejez ki ez a második név, habozva nyomta meg a csengőt, készen rá, hogy ha valóban egy férfi jelenne meg az ajtóban, visszahátrál a félhomályban a lépcső felé.

Bentről motozás hallatszott, villany kattant, majd leemelték az ajtót takaró pléd egyik sarkát. Bea összehúzott szemöldökkel kinézett a folyosóra, aztán kinyitotta az ajtót.

– Te vagy az? – megcsókolta a férfi arcát. – Gyere be.

Szenthe belépett az előszobába, bent harsogva szólt a lemezjátszó, meg kellett emelnie a hangját:

– Ki az a Csató János?

– Az apám, én Csató Beatrix vagyok. Nem tudtad?

– Miért írtad ki az ő nevét is az ajtóra?

– Visszajártak a lakásba azoknak a lányoknak a régi palijai, akikkel együtt laktam, és mikor nem találták meg, akit kerestek, velem akartak kikezdeni, így viszont azt hitték, hogy együtt élek valakivel.

Bementek a szobába, Bea halkabbra vette a lemezjátszót és magasabbra csavarta a gázkonvektor lángját, a vörös pongyola alatt szürkésfehér pizsamát viselt japános virágmintával, a nyakába rózsaszín sálat kötött.

– És miért nem a volt férjed nevét írtad ki?

– Nem lehet, képzeld el, ha egyszer idejönne és meglátná?! Azt hinné, hogy még mindig őrá várok. Kérsz egy kis pezsgőt?

– Kérek.

– Akkor nyisd ki az üveget.

Szenthe olyan óvatlanul húzta ki a dugót, hogy az nagy erővel a homlokába vágódott.

– Hogy számolsz el otthon, ha kilövöd a szemedet? – kérdezte Bea, és meg sem várva a választ, töltött a két pohárba. – Csinn-csinn!

– Mit ünnepelünk?

– Ma reggel jöttem ki a kórházból, nem érzed rajtam a szagot?!

– Mi bajod volt?

– Úgy volt, hogy megműtenek a vesémmel. Még ott, abban a vacak lőtéri házban fáztam fel. De végül csak gyógyszert adtak.

Kiitta a poharát, aztán becsukta a világítóudvarra nyíló ablakokat és leoltotta a villanyt, csak egy kis olvasólámpát hagyott égve.

– Menj előre, melegítsd meg az ágyat.

Szenthe ruháit a fotel karfájára tette, és lefeküdt, erősen megizzadt, nem akarta, hogy a nő így érjen hozzá, nedves hátát óvatos mozdulattal a lepedőbe törölte. Beára nézett: a nő ledobta a pongyoláját és a pizsamáját, de a rózsaszín sálat a nyakán hagyta, ő is végigdőlt az ágyon és megemelte az altestét, hogy a férfi húzza le róla a bugyit.

Felesége tömör, egybeszabott teste és a szájából áradó ételszag után Szenthe nem tudott betelni a keze alá simuló vékony formákkal és a felszálló jázminillattal, félre-félrehajtotta a lassan csatakossá váló rózsaszín sálat és megcsókolta a nő mellét, erős szakálla téglavörös nyomokat hagyott a vékony fehér bőrön.

Az ölelkezések szünetében sem bontakoztak szét, Szenthe a nő tarkója alá tette a karját, cigarettáztak és hallgatták, hogy morognak a lángok a gázkályhában.

– Hogy vannak a gyerekek?

– Jól.

– A kórházban sokat gondolkoztam róluk. Régen azt hittem, nem bírom ki nélkülük, most úgy érzem, nincs annyi erőm, hogy valaha is magamhoz tudnám venni őket. Te nem találtál ki valamit, hogy néha láthassam legalább Balázskát?

– Nem.

– És ha elhoznád egyszer, mikor feljössz hozzám? Közben csinálhatunk szexet.

– Azt hiszem, már túl nagy hozzá.

Kilenc óra felé járt, mikor Szenthe öltözködni kezdett, Bea fekve maradt, meztelenül, egyik térdét behajlítva figyelte a férfit.

– Sajnos, nincs még egy ócska zuhanyozóm sem, bent a presszóban szoktam fürödni. Melegítsek vizet?

– Nem kell, csak megtörülközök.

– Ott találsz a szekrényben – Bea nézte Szenthét. – Nem haragszol, ha mondok valamit?

– Tessék.

– Jobban állna neked, ha egy kicsit hagynád megnőni a hajadat, sokkal fiatalosabb lennél, nem volna olyan kemény az arcod. És csináltathatnál magadnak egy pár rendes fehérneműt, ezek a gatyagyári holmik olyan szörnyűek. Várj, majd becsukom utánad az ajtót.

A nő felkelt, bugyit és harisnyanadrágot húzott.

– Te nem mosakodsz meg? – kérdezte Szenthe.

– Nem, még egy kicsit magamban hordalak.

A férfi nehezen fojtotta vissza megdöbbenését. Bea most sem kérdezte meg távozó partnerétől, hogy mikor látják újra egymást, kikísérte a dermesztően hideg előszobába, félrehúzta az ajtót borító pléd sarkát és kilesett a függőfolyosóra.

– Üres. Most mehetsz.

A belső udvar közepéről Szenthe visszanézett az emeleti ajtó felé, de csak a lámpák mozdulatlan, tompa fénye tükröződött vissza az üvegen. Tekintete a négyszögbe zárt égre tévedt: fenn a magasban a szél hajtotta a felhőket.

Beszállt a kocsiba, ahogy átmelegedett, hirtelen megérezte a saját testszagát, melybe a nő kölnijének illata is belekeveredett. Tudta, hogy a felesége észrevenné rajta, ezért hogy közömbösítse ezt a szagot, útközben megállt, ivott egy kávét, és néhány csepp lenolajat is szétkent a kezén meg az arcán.

Hazaérve felesége a konyhában várta, ételt melegített neki, és az elmúlt napjáról kérdezgette, hangja tele volt részvéttel, a férfi szűkszavúan felelgetett. A beszélgetésre előjöttek a gyerekek is, Bálint az apjához bújt.

– Olyan régen láttalak! Olyan régen!

Leültek a térdére, játszottak és énekeltek. Szenthe magához szorította őket, megsimogatta a hajukat, beszívta a nyakukból áradó tiszta szappanszagot, megfogadta, hogy véget vet méltatlan viszonyának Beával és úgy, mint régen, minden erejével a családjáért dolgozik majd.

Az éjszaka közepén most is felriadt, eszébe jutott, hogy Bea nem mosdott meg az ölelkezés után, és valószínűleg más módon sem védekezett, tehát könnyen lehet, hogy teherbe esett. Szenthe lába önkéntelenül megrándult, mintha fel akarna kelni, hogy Beához rohanjon és megbeszéljék az ügyet, de aztán belátta, hogy egyelőre semmit sem tehet. Hallgatta a másik ágyban alvó felesége békés szuszogását, és azzal vigasztalta magát, hogy magasból vagy távolból nézve az egész ügy talán nem is olyan fontos. Minden szenvedés eloszlik majd az Időben, harminc-negyven év múlva teljesen közömbös lesz, hogy ő mit érzett, kínlódott vagy boldog volt ezen az éjszakán.

Szenthe másnap este ismét elment Beához, de nem találta otthon. Nem akarta megkockáztatni, hogy ma is kimaradjon, írt néhány sort és be akarta dobni a kapuelőtérben felszerelt postaládába, de meggondolta magát; egy kézírásos levél valamikor esetleg bizonyítékul szolgálhat, hogy kapcsolatban állt a nővel. Nehezen szánta rá magát, hogy továbbmenjen, azzal vigasztalódott, ha sikerül is találkoznia Beával, akkor sem lehetett volna megnyugtatóan tisztázni az ügyet.

Hazaérve nem tudott beállni kocsijával az udvari garázsba, mert egy parkoló Skoda elállta a bejáratot – közelebb érve látta, hogy a kocsi NDK-rendszámot visel. A Jénában élő baráti házaspár látogatott el hozzájuk, Debrecenből visszatérőben. Mikor Szenthe benyitott, már az asztalnál ültek és vacsoráztak.

A németek beszélgetés közben szóvá tették, hogy húsvét vasárnapján este hiába keresték őket, senkit sem találtak otthon. Szenthe annak idején nem beszélt erről a feleségének, most félig-meddig az igazságot mondta el: hogy cigarettáért ment le, úgy kerülhették el egymást. A beszélgetés más nyomon haladt tovább, de ő még sokáig érezte magán Edit csodálkozó tekintetét.

Szenthe két napot is kihagyott a kazánszervizben, felgyűlt a munka, már ebéd után eljött az egyetemről, és elkezdte a körutat, de így is sokáig nem tudta behozni a mulasztásait. Nem csodálkozott, mikor Ménesi, a szövetkezet elnöke átszólt, hogy azonnal beszélni akar vele.

Bent az irodában Margit, a vöröshajú titkárnő kérte, hogy üljön le, várnia kell, mert a szövetkezet egyik magas beosztású munkatársa az éjszaka meghalt, és az elnöknél most ülésezik a vezető stáb, döntenek a nyitva hagyott ügyekben.

Szenthe bólintott, de nem volt kedve leülni, nekidőlt a falnak. Elolvasta a nagybetűs sokszorosított feliratot, melyet mintegy jelszóként raktak ki:

– „Megkérdeznek egy munkást: Mit csinálsz? Az vállat von: Robotolok, köveket faragok. Utána megkérdezik a mellette dolgozó, ugyanazt a munkát végző embert: És te mit csinálsz? Annak felragyog az arca: Ó, én csodálatos dolog részese vagyok, katedrálist építünk!”

Ezen a helyen, melyet átjárt a leplezetlen haszonvágy, a pénz szaga, a felirat olyan képmutatónak tűnt, hogy Szenthe önkéntelenül elmosolyodott.

Kinyílt az ajtó, és áporodott cigarettafüst felhők között kitódult és szétoszlott a szövetkezet vezető stábja. Ménesi intett Szenthének, hogy jöjjön be. A mérnök leült, megfeszített derékkal várta a szemrehányást, amiért elhanyagolta a munkáját, de Ménesi egyelőre nem szólt. Elővett a szekrényből egy konyakosüveget, és töltött két pohárba.

– Egészségünkre!

Ittak, aztán Ménesi maga elé húzott egy ott felejtett kávéscsészét, és ujja hegyével szórakozottan törölgette a belső falára száradt üledéket.

– Ki halt meg? – kérdezte Szenthe.

– Nagy Sanyi, a helyettesem. Ismerte?

– Azt hiszem, igen, mi történt vele?

– Mindent egyszerre akart, agyonhajtotta magát. Hiába magyarázgattam neki, hogy az embernek mindig két fokkal a lehetőségei alatt kell kialakítania az életszínvonalát. Ha Magyarországon megbukik valaki, nagyot nem bukhat, de egy fokkal mégis lejjebb kerül.

– És a másik fok mire való?

– Tartalék. Betegség, rossz passz és hasonló előre nem látható bajok esetére. De Sanyinak hiába magyaráztam, ő mindig két fokkal a lehetőségei fölött akart élni, nem lehetett vele bírni, persze, hogy egyszer megállt a vekker. De beszéljünk inkább magáról.

Ménesi felvett egy irattartót az asztaláról és belelapozott.

– Azt tudja, hogy a jövő hónapban lejár a szerződése?

A mérnök szótlanul bólintott, elképzelte, hogy mi következhet ilyen bevezetés után, eltűnődött, hogyan fogja pótolni a kieső keresetet.

– Nem volna kedve átjönni hozzánk főállásba? Azzal, hogy Sanyi meghalt, az egész gárda előrelépett, és most hiányzik egy ember. Magát ismerjük, és azt hiszem, már akkor szó volt róla, hogy hozzánk kerül, mikor szerződést kötöttünk.

– Mit kellene csinálnom?

– Fehérgalléros munka, irányítania kellene a garancia részleget, maga tudja a legjobban, hogy ehhez már teljes ember kell, akkorára nőtt a hálózatunk. Persze, amellett maszekban annyi kuncsaftot tarthat meg, amennyit akar – Ménesi a mérnök töprengő arcára nézett. – Mi a probléma?

– Lehet, hogy nevetséges, de nekem tudományos ambícióim voltak. Ha eljövök az egyetemről, ennek vége.

– Szerintem eddig is nagy luxus volt ott maradni, magának két gyereke van, akik enni kérnek.

– De akkor miért tanultam tizenhárom évig? Ehhez a feladathoz elég lett volna, ha technikumot végzek. Minek szereztem diplomát?

– Diploma?! Minden devalválódott, régen rongyból csináltak papírt, most a „papírból” csinálnak rongyot.

– De mi történt? Mi változott meg?

– Talán az egész világ. Többé nem azokat a munkákat fizetik meg, melyek fontosak az országnak. A tehetséges emberek hajtanak egy ideig, aztán beintenek: „Azért járjak én kopott ruhában és hízzak el zsíros kenyéren, mert okosabb és többre hivatott vagyok az átlagnál, mely csak a pénzzel törődik? Ha muszáj, olyan ügyes is tudok lenni, mint ők.” Nem akarom a saját életemmel untatni, de ha érdekli, majd mesélek egyszer.

Ménesi a mellére tette a kezét:

– Én a lelkemre veszek minden következményt, az én felelősségemre írja alá.

Szenthe átolvasta a munkaszerződést: a felkínált alapbér több mint a kétszeresét tette ki az egyetemi fizetésének, ehhez még negyvenszázalékos prémiumot is garantáltak. Kiszámolta, hogy ez a pénz szinte függetleníti az életét a borravalóktól, tollat kért és aláírta a papírt. Ménesi töltött még egy kupica konyakot, koccintottak, aztán az elnök intézkedett, hogy a szerződés szerint még járó összeget fizessék ki Szenthének a házi pénztárban, sőt nagyvonalúan kétezer forint jutalmat is kiutalt.

A mérnök megkérte a titkárnőt, hogy telefonon átszólhasson az egyetemre, de a feleségét már nem találta a helyén, gyalog indult meg hazafelé. Útközben csoportosulást látott, egy újonnan megnyílt áruházba áradt be a tömeg, hagyta magát befelé sodortatni, abban reménykedett, hogy a megnyitóra feltöltött árukészletben talál valamit a gyerekeknek.

Az import pamutholmikat tartalmazó gondolákat már rég kifosztották a vásárlók, de az egyik rekeszben Szenthe sötétszürke és barna, karcsúsított szabású férfiingeket látott, megnézte a márkajelzést: Jugoszláviából hozták be őket. Mióta megnősült, Szenthe alig vásárolt magának ruhát, sajnálta az időt azzal vesztegetni, hogy üzletről üzletre járjon – a legszükségesebb ruhadarabokat, de még a cipőt is a felesége vette meg neki. Most, zsebében a frissen felvett pénzzel, úgy érezte, nem kell takarékoskodnia; két inget is berakott a műanyag kosárba. Mire hazaért, már megbánta a vásárlást, felesége felpróbáltatta vele az ingeket, és megdicsérte.

– Miért ne hordhatnál modernebb holmikat is?! Nem vagy te még öregember.

Szenthének eszébe jutott, hogy szinte ugyanezeket a szavakat hallotta Beától is, furcsa volt a felesége szemébe nézni úgy, hogy közben másik nőre gondol. Már több mint egy hete csak elalvás előtt idézte fel magában Bea arcát, számolt és teljesítménynek tartott minden napot, mikor megállta, hogy ne keresse fel, hitt benne, hogy ez a vonzás lassan szertefoszlik és feloldódik a mindennapokban.

Mikor beadta a felmondást, az egyetem főnökei megpróbálták visszatartani – hasonló beosztásba és a vele járó alacsony fizetésért még egy frissen diplomázott mérnököt sem kaphattak. Szenthe egy pillanatra megingott elhatározásában – több mint tíz éve dolgozott már itt –, de átlátva, hogy lényegileg sem fizetésemelést; sem munkahelyi előbbrejutást nem ígérnek neki, végül is kitartott távozási szándéka mellett.

Le kellett töltenie a felmondási időt, így csak júniusban került át a szövetkezethez. Első munkanapján a jugoszláv ingét vette fel és sötét öltönyt húzott, számítva rá, hogy itallal kínálják meg, a kocsiját is otthon hagyta. Bár jórészt már korábbról ismerte új főnökeit és munkatársait, Ménesi ünnepélyesen be akarta mutatni őt, és meghívta a társaságot egy pohár borra. A fogadás után Szenthe átvette az íróasztalát, elrakosgatta holmiját a fiókokban, délfelé végzett mindennel.

Mivel nem volt ott a kocsija, és ünneplő ruhájában amúgy sem akart kimenni szervizmunkára, ebéd után engedélyt kért Margittól, az elnök titkárnőjétől, hogy eltávozhasson, mikor a nő csodálkozva nézett vissza rá, megértette: itt nincs szükség hasonló bejelentésekre.

Kellemesen sütött a nap, Szenthe meglazította a nyakkendőjét, és sétára indult. A Bérkocsis utca sarkánál befordult a Körútra, és arra gondolt, hogy iszik valahol egy pohár bort, a közlekedési lámpánál átment a túlsó oldalra. Egy vadhúst árusító üzlet kirakatát nézegette, mikor a Krúdy Gyula utca felől Bea jött vele szembe.

Több mint egy hónapja nem találkoztak már, Szenthe elvörösödve nézett a nőre: nyári ruhát viselt, mely szabadon hagyta a vállait, haját lófarok frizurában hátrakötötte. Mellette egy magas és sovány, szemüveges fiatal férfi lépkedett sötétszürke farmeröltönyben és fehér ingben, szeme sarkából Szenthe azt is látta, hogy nyakkendő helyett ujjnyi széles fekete szalagot kötött fel, mint az érettségiző diákok. Szenthe egy pillanatig abban reménykedett, hogy nem veszik észre és elmennek mellette, de Bea odalépett hozzá.

– Szervusz, hozzám jössz?

Szenthe megpróbálta kihasználni azt a menekülési lehetőséget, melyet a nő kérdése felkínált.

– Igen, beszélni akartam veled, de úgy látszik, hogy rám nincs már szükséged. Jó mulatást! – mondta, és elsietett a pár mellett, még hallotta, ahogy a fiú utánaszól.

– Kezeltesse magát, uram! Menjen orvoshoz!

Szenthe arra gondolt, hogy megfordul és elégtételt vesz, de aztán legyőzte magát, és továbbment. Találomra fordult be jobbra, majd balra, észrevette egy pinceborozó nappal is kivilágított színes ablakát, fejét mélyen meghajtva lebotorkált a lépcsőn.

A pult melletti asztaloknál csak néhány öregember könyökölt a fröccs fölött, a nyárias meleg ellenére még mindig nagykabátot viseltek, így is gyakran köhögtek és tüsszögtek. Ketten vitatkoztak, a többiek kezüket mereven előre tartva, mintegy jelentkezve várták, hogy ők is elmondhassák a véleményüket.

Szenthe három deci vörösbort kért, markába fogta a frissen elmosott, kívül még nedves poharat, és elhúzódott a sarokba, hosszú kortyokban és mohón ivott, aztán újra teletöltette a poharát. Úgy érezte: a dolgok a lehető legszerencsésebben alakultak, úgy zárhatta le a kapcsolatát Beával, hogy neki állt módjában megsértődni – ha valaha még találkoznak, ez nagy előnyt jelenthet.

A savas borra megéhezett, pénzt keresett elő és két fasírtot vett, a húspogácsák tetejére lassan már száradó uborkaszeleteket vágtak rá, s tányérral a kezében visszafelé tartott a helyére, mikor észrevette, hogy a lépcsőn feltűnik egy zöld papucscipő, aztán hosszú, barnára sült lábszárak lépegettek lefelé, Bea jött be a borkimérésbe, szemét rövidlátóan összevonta, és odalépett a férfihoz.

– Szóval itt vagy.

– Hogy találtál meg? – kérdezte Szenthe rekedten.

– Ha egy nő komolyan keres valakit, azt mindig megtalálja. Adj nekem is egy kortyot, ihatok a poharadból?

– Igen – mondta Szenthe, és nagyokat harapott a fasírtból, Bea végignézett rajta.

– Milyen elegáns vagy ma.

– Nekem is lehet egy jó ruhám.

– Most mi bajod van?

Szenthe állával az utca felé mutatott.

– Ő volt a férjed?

– Meg vagy őrülve, azt hiszed, én gyerekekkel kezdek ki? Csak annyit tudok róla, hogy valami Attilának hívják, egy főiskolás fiú, gyakorlatra jött ki hozzánk a presszóba, hazakísért. – Bea körülnézett és suttogva mondta. – Menjünk innen, mindenki bennünket bámul.

– Nem érdekes, én jól érzem magam itt.

– Ha inni akarsz, gyere fel hozzám, van nálam is ital.

Szenthe nem válaszolt, közömbösséget mutatva tovább ette a fasírtot, Bea haragosan megrázta a fejét, a jázminkölni illata újra szétáradt körötte.

– Legalább kísérj el hazáig. Vigyázz, mert nem foglak még egyszer hívni.

Kihúzta magát és a lépcső felé indult, Szenthe kivárt egy pillanatot, vonakodva letette a poharat, és utána lépett. Szótlanul mentek egymás mellett a házig, a kapuban a férfi meg akart állni, de Bea nem engedte.

– A kapuban akarsz tárgyalni?! Hadd tudja meg az egész ház, hogy te vagy a palim?!

– Nem vagyok a palid!

– Akkor is gyere fel. Ha akarsz, tíz perc múlva elmehetsz, nem foglak lekötözni.

Fent a lakásban Bea néhány gyors mozdulattal rendet rakott, szürkésfehér japánvirágos pizsamáját felkapta a fotelból és a párna alá dugta. Szenthe leült a felszabaduló helyre, az idegességtől felkavarodott a gyomra, a borkimérésben elfogyasztott húspogácsa avas íze a szájába tódult, a nyelőcsöve görcsbe rándult. Megpróbált mélyeket lélegezni, de a szobában megáporodott a levegő, mert Bea bezárta az ablakokat, hogy a vitájuk ne hallatsszon ki. Szenthe büfögött, forró sav tört fel a torkán, félig megemésztett ételmaradékokat hozva magával, alig tudta visszanyelni. Félt, hogy rosszul lesz, kigombolta a kabátját és letette maga mellé.

– Új inget csináltattál?

– Nem, vettem.

A nő egy üveg cseresznyepálinkát tett az asztalra, és töltött. Szenthe egy hajtásra kiitta a poharát, úgy érezte, mintha hasba vágták volna, de a görcs nem oszlott el. Dühe Bea ellen fordult.

– Lépj ki az életemből! – mondta neki rekedten. – Nem akarok mindent felrúgni miattad. Most miért hívtál fel ide?

– Lehetett volna benned annyi tisztesség, hogy nem bujkálsz hetekig, hanem még egyszer a szemembe nézel! Én is ember vagyok!

– Mégis: mit akarsz tőlem?

– Tőled semmit, a gyerekeimet akarom látni és ebben nem tudtok megakadályozni, sem te, sem az egész világ!

Beának is a fejébe szállt a pálinka, széles mozdulatokkal magyarázott. Szenthe nem látta értelmét a vitának, felállt és el akart menni mellette, de a nő szembefordult vele és öklével ütni kezdte, kénytelen volt lefogni a karját. A veszekedés ritmusa lelassult, egyszerre vették a mély lélegzetet, felsóhajtottak, aztán hirtelen összeölelkeztek és tántorogva zuhantak az ágyra.

Szenthe remegő ujjaival nem tudta kikapcsolni a nadrágszíj csatját, behúzta a hasát, és mint egy szűk karikán, átbújtatta altestét a szíjon. Szeretkezés közben letépte Bea blúzát, és beleharapott a karjába, szájában sós íz áradt szét, érezte, hogy a nő is végighúzza a bőrén hegyes körmeit.

– Most nem engedlek el, itt maradsz – mondta Bea, és torkából mélyen felnevetett.

Szenthe későn ért haza, felesége kint a kertben várt rá, a kapu rúdjaiba kapaszkodva.

– Történt valami?

– Semmi – válaszolta Szenthe, és belépett a házba. Bár elfordította az arcát, az asszony megérezte rajta a bor szagát.

– Megint ittál.

– Meg kellett hívnom Ménesiéket munkaidő után. Nem lehetett kitérni, azt mondták, hogy ilyenkor illik „einstandot” fizetni.

– A gyerekek megint nem tudtak megvárni. Nem hiányoznak neked?

– Mit csináljak? Meg kell keresni a kenyeret, és egy csomó dologban alkalmazkodnom kell.

– Gyere be. Eszel?

– Nem kérek.

– Akkor elrakom.

Edit hangjából Szenthe úgy érezte, hogy mindent tud, csak nem akar szólni. Ő is igyekezett veszekedés nélkül túlesni a mai estén, elkerülte az asszony tekintetét, és a szokásosnál később ment be a fürdőszobába, nehogy Edit benyisson és meglássa a bőrén Bea körmének nyomait.

Hosszú napok teltek el úgy, hogy a házaspár csak a legszükségesebb ügyekben szólt egymáshoz. Ha mind a kettőjüknek a viszonylag szűk konyhában vagy az előszobában lett volna dolga, inkább kivárták, amíg a másik végez, nehogy a testük összeérjen. Szenthének nem lehettek kétségei, hogy ez a feszültség előbb-utóbb robbanáshoz vezet majd.

Esténként szokásos időben hazatért, de nap közben, kihasználva az új állásával járó kötetlen munkaidőt, gyakran találkozott Beával. Mindenképpen el akarta kerülni, hogy a felesége értesüljön együttléteikről, ha bementek ebédelni valamelyik józsefvárosi vendéglőbe, először Szenthe lépett be, körülnézett, nem ül-e bent ismerős, és a nő csak aztán követte. Moziba csöngetés után, az elhomályosodó lámpák fényében osontak be.

Bea nem szerette ezt a bujkálást, mind több időt töltöttek el az ő lakásán. Lehetőség szerint igyekeztek kényelmessé tenni a környezetet, a nő vett egy új kétlapos villanyrezsót, és gyakran főzött rajta lecsót, paprikás krumplit vagy más egytál ételt, az étkezésekhez egy lecsapható asztalt szerelt fel a falra. A szobát is átalakította: a kopott öreg foteleket székekre cserélte ki, a felszabaduló helyre kis szekrényt állított be.

– Mit akarsz bele tenni? – kérdezte Szenthe.

– Még nem tudom, de egy szekrény mindig kellhet.

Szenthe a szövetkezetben elintézte, hogy a vízszerelő részlegük előregyártott svéd elemekből egy zuhanyozófülkét alakítson ki a konyha sarkában – ezentúl meg tudott fürödni, mielőtt hazafelé indult volna; több mint ötezer forintot fizetett ki érte. Később egy kis hűtőszekrényt is vásárolt.

Mintha minden más vágya feloldódott volna ebben a kapcsolatban, Bea alig-alig hozta elő a gyerekek ügyét, Szenthe nem tudta eldönteni, hogy csak leplezi a szándékait, vagy csakugyan kiszorultak gondolataiból.

Otthon mély szánakozással figyelte a feleségét: Edit szemmel láthatólag megöregedett, és ez különösen feltűnővé vált attól, hogy megpróbált fiatalabbnak látszani. Haját vöröses árnyalatúvá festette, és öltözködésben is megpróbálta tartani a lépést a mind divatosabb holmikat vásárló Szenthével; felhagyva ruháinak megszokott tartózkodó színeivel és szabásával, egy szezonra szánt, kihívó blúzokat és szoknyákat hordott. Néha reggelenként már útra készen, felöltözve a férjére nézett, mintha dicsérő szót várt volna tőle, de mikor Szenthe hallgatott, kissé meghajolva megfogta a két gyerek kezét, és elindult a veszteglő Wartburg felé.

Augusztusban, egy héttel a fizetésnap előtt, Edit azzal fogadta, hogy elfogyott az otthon tartott pénzük – egy vaskazettában szokták őrizni az iratokkal együtt. Szenthe vállat vont:

– Vegyél ki az OTP-ből, vagy menjek be én?

Az asszony nem érte be ezzel a válasszal:

– Máskor mindig kitartott a fizetésig. Most miért nem volt elég? Nem vettünk semmi különöset.

– Mondd már; nem érdekes, a nyár a szervizben is mindig gyöngébb, a szeptember biztos jobban sikerül.

– A takarékból csak kivenni könnyű, az ember soha többé nem tudja visszarakni. Isten látja lelkem, rajtam semmi sem múlott, én minden fillért próbáltam megfogni.

Szenthe lassan indulatba jött.

– Azt hiszed, hogy én szórom a pénzt? Miért nem szóltál, hogy ne vegyek ruhát magamnak, mert nem telik?!

– Az biztos, hogy nem csak magadra költöd!

– Hanem kire?

– Ez olyan méltatlan hozzánk, ez a veszekedés annyi év után. Ülj le Pali, végre beszélnünk kell egymással. Én már rég tudom, hogy van valakid, egészen kifordultál magadból. Nem szóltam, abban bíztam, hogy kitombolod magad és visszajössz hozzánk, lélekben is. De ugye, még most is tart?

Szenthe nem készült fel erre a hirtelen váltásra, képtelen volt válaszolni, előrebukott fejjel nézte az asztal sarkát maga előtt. Szerette volna tudni, hogy a felesége általánosságban beszél-e, vagy hallott kapcsolatáról Beával.

– Én nem akarok veszekedést, nem lehetne minden úgy, mint régen? – kérdezte az asszony. – Annyiszor hallani, hogy az ilyen dolgok rendbe jöttek. Tudom, hogy tíz év után már nem vagy szerelmes belém, de talán nem is ez a legfontosabb, itt van a családod és minden, amiért dolgoztunk…

Hogy Szenthe erre sem felelt, Edit hangja elbizonytalanodott.

– Vagy ez nem fontos? Már nem fontos neked? Akkor mire való volt az egész, belevágni ebbe a házba, miért kellett idehozni ezeket a szerencsétlen gyerekeket, ha nem akarsz velünk élni? Miért nem hagytuk őket inkább az intézetben, találtak volna olyan szülőket, akik törődnek velük, akiknek ők a legfontosabbak! – Edit felemelte a kezét. – Azt ne mondd, hogy én akartam így!

– Nem mondtam.

– De hát szólj már valamit, az Isten szerelmére!

A hirtelen indulatkitörés mintha elvette volna minden erejét, az asszony elbizonytalanodott, és látszott rajta, hogy hajlandó volna bocsánatkérésként elfogadni, ha Szenthe megpróbálja jelentéktelen kalanddá lefokozni kapcsolatát a másik nővel. A férfi azonban úgy érezte, hogy ez semmit sem oldana meg, és bár ő is szívesen enyhített volna idegeinek feszültségén, kitért az elkötelező válasz elől, csak homályos ígéreteket tett. Edit ezzel is beérte.

Már későre járt, de nem siettek, megvacsoráztak, felbontottak egy üveg bort, és lefeküdtek. Hosszú idő után az asszony ezen az estén újra átjött Szenthe ágyába. Edit derékfájdalmai miatt a házaspár már régóta úgy szeretkezett, hogy az asszony feküdt fölülre és irányította mozdulataikat. Régen Szenthe szerette ezt a pozitúrát, elbújtatta arcát az asszony mellei között és hallgatta vigasztaló szívdobogását – most idegenkedve figyelte a fölötte tornyosuló testet: a vastag karokat, széles vállakat, megereszkedett melleket. Kint a ház kapuja fölött égett a lámpa, fénye bevetődött a szobába, és sugaraiban felvöröslöttek az asszony hajának festett bodrai.

– Milyen volt vele? – kérdezte Edit ölelkezés közben.

– Kivel?

– Azzal a másikkal! Ugye velem jobb, mondd, hogy velem jobb!

Éjfél után, mikor Edit visszatért a saját ágyába, Szenthe még sokáig nem aludt el, ahogy csatakos bőre lehűlt, fázni kezdett, hiába húzta fel magára állig a takarót. Arra gondolt, hogy puszta gyávaságból és kényelemből elszalasztották az utolsó alkalmat, mikor tisztázni tudták volna kapcsolatukat Edittel.

Másnap este újra beszélgettek, és a házaspár elhatározta, hogy békét és nyugalmat teremt közös életükben. Szenthe elhatározásának lendülete azonban egyre csökkent, akár a leálló ingaóra sétálójának az íve, alig egy hétig bírta ki, hogy ne keresse fel Beát.

Mint nappali időszakban általában, most is az oldallépcsőn lopódzkodott fel, így kevesebb emberrel találkozott. Megállt az ajtó előtt, megdöbbenve látta, hogy a régi, tintaceruzás felirat helyébe két réztáblát szereltek fel: „SZENTHE PÁL” és „CSATÓ BEATRIX”. Szenthe beleremegett, mikor elképzelte, hogy a felesége vagy valamilyen ismerős megláthatja ezeket a táblákat. Idegesen nyomta meg a csengőt, Bea csak sokára nyitott ajtót.

– Már azt hittem, hogy nem vagy itthon.

– Á, csak szólt a magnó, tornáztam a tükör előtt.

Beléptek a szobába, Bea rögtön megérezte a férfiból áradó idegességet.

– Mi bajod van?

– Nem kellett volna kirakni az ajtóra azokat a táblákat.

– Én azt hittem, hogy örülni fogsz neki.

– Szerintem felesleges a lebukást vállalni… ha egyszer nem muszáj.

– Én azt akartam kifejezni, hogy te mindig itt vagy velem, akkor is, ha elmész a feleségedhez. Itt élsz nálam! Nem így van?

Szenthe nem válaszolt, Bea megbántódva folytatta.

– Az embert vagy egészen kell vállalni, vagy sehogy.

Szenthének újra be kellett látnia, hogy nincs mentség: előbb vagy utóbb választásra kényszerül majd. A veszteség, mely bármilyen döntéssel járt volna, elviselhetetlennek tűnt.

Bea megsajnálta, megsimogatta az arcát.

– Mindegy, hagyjuk most. Menjünk el valahová.

– Hová akarsz?

– Sétálni, fel a hegyekbe.

A Wartburgot lent hagyták az autóbusz-végállomásnál, és nekivágtak a szeptemberi hétköznapokon már elhagyatott hegyi ösvénynek, csak egy-egy letört gally és elhullajtott piros bogyó emlékeztetett a kirándulók vasárnapi vonulására. Az ösvény nagy kanyarral belefutott egy szélesebb útba, a torkolatnál kis térré szélesedett ki. A tér egyik sarkában nyári teraszos vendéglő állt, mellette mutatványos bódé.

– Nézd, még nyitva tart – mondta Szenthe. – Üljünk le?

– Igen, igyunk egy sört.

Közelebb érve látták, hogy a mutatványos bódé egy céllövöldét foglal magába, hátsó falára a szokásos hurkapálcikára szerelt ajándéktárgyak helyett szabályos lőlapokat raktak ki.

– Nem akarsz célba lőni, Bea?

– Nem, még a puska hangját is utálom. Elég volt a lőtéren, ahol laktunk.

Leültek, a csővázas kerti székeket úgy fordították, hogy a délutáni nap az arcukba süssön, megfogták egymás kezét, és szótlanul napoztak. A vendéglőépület felől léptek csikorogtak feléjük a fehér murván.

– Parancsolnak?

– Két sört! – mondta Szenthe még mindig csukott szemmel, hirtelen megérezte, hogy Bea keze megrebben a tenyerében, felnézett: harminc-harmincöt éves feketehajú pincér állt előttük, arca korához képest szokatlanul horpaszosra fogyott, kis mosollyal biccentett Bea felé.

– Egyre szebb leszel. Mit használsz?

Szenthe indulatosan rá akart szólni a bizalmaskodó hangért, de Bea visszafogta, a pincérre mutatott: – A volt férjem.

– Nulla Károly vagyok – mondta a pincér –, abszolút elhanyagolható.

Szenthe is elmormogta a nevét, közben kutatóan nézett Szabóra, amit hallott róla, annak alapján fiatalabbnak és primitívebbnek képzelte. Szabó kereste a különös, jól hangzó szavakat, beszéd közben furcsa, vonagló mozdulatokat tett, mintha olyan dallamra figyelne, melyet a jelenlevők közül egyedül ő hall.

– Mit csinálsz itt? Hogy kerültél a vendéglátókhoz? – kérdezte Bea.

– Miért, te hol dolgozol? Más is szeretne kaszálni, mióta a föníciaiak feltalálták a pénzt, mindenki hajt rá. Nekem legalább volt egy ötletem hozzá: ez a rissz-rossz lövölde, pár vacak kanyarpuskával. Akkor két sört kértek? Természetesen a vendégeim vagytok, rögtön hozom a hűtőből.

A pincér bement az épületbe, Szenthe nézett utána: Szabó ringatódzó járásában is érzett valamilyen homoszexuális beütést. Bea megfogta a kezét:

– Ne haragudj, nem tudtam, hogy épp itt találkozunk vele. Legalább két éve nem láttam már.

– Nincs semmi baj.

– Ne lépjünk le?

– Miért lépnénk? Te félsz tőle?

– Nem, csak azt gondoltam, hogy neked kellemetlen.

A pincér három üveg sörrel tért vissza.

– Egyet magamnak is hoztam, ha megengeditek – felnyitotta a saját sörét, aztán a nyitót a másik két üveggel az asztalra tette – érezzétek magatokat kiszolgálva.

Szabó a bódé pultjához lépett, kiemelt egy puskát, hosszan célzott, aztán hallatszott, hogy a sörét csattan a hátsó falon.

– Nem rossz.

Szenthe töltött, de nem nyúlt a pohárhoz.

– Nincs megmérgezve – mondta a pincér, Beára nézett. – Tudsz valamit a gyerekekről?

– Annyit tudok, hogy az intézetből elvitték őket. Mind a kettőt örökbe fogadták. De erről már beszéltünk.

– De azt mondtad, hogy utánajársz és megkeresed az illetőket. Mire jutottál?

– Semmire, nem sikerült.

Szenthét mélyen megindította, hogy a nő vele vállalt szolidaritást, ivott egy kortyot.

– És nem mindegy neked, hol vannak? – folytatta Bea támadólag. – Korábban kellett volna törődnöd velük.

Szabó újra hosszasan célzott, elhúzta a billentyűt, csak aztán válaszolt.

– Nem rossz. Ne tartsunk bemutatót a fiúdnak abból a tantárgyból, hogy miért kellett nekünk elválnunk – koccintásra emelte a poharát. – Egészségünkre. Egyébként mi a tervetek? Összeházasodtok?

– Semmi közöd hozzá – mondta Bea haragosan. – Megint sokat ittál.

– Ez így igaz; sokat, de nem eleget. Hozhatok még egy sört?

Szenthe intett, hogy nem kér, veszekedéstől tartva feszülten figyelte Szabó arcát: a férfi vonásai meg-megrándultak, mintha el akarna kezdeni egy mondatot, de aztán meggondolta volna magát. Bea felállt.

– Nekünk mennünk kell, estére színházjegyünk van.

– Kellemes szórakozást – mondta a férfi és meghajolt. – Csak azt akarom bejelenteni, hogy: „Balga asszony, árva és hű, őrzöm én a fekhelyed…”

– Hagyd abba ezt az undorító bohóckodást.

– Miért? Megveretsz a fiúddal? Engem nem fogsz lerázni.

– Gyerünk, Pali!

Sietve elindultak visszafelé, Szabó utánuk szólt.

– Egy pillanat! – és rájuk emelte a puskát, várt néhány pillanatig, aztán leengedte. – Profi nem lő ülő nyúlra, elmehettek.

Csak a kanyaron túl lassították le a lépteiket, Bea Szenthéhez bújt és felnézett az arcába.

– Ne törődj azzal, hogy mit mondott. Mindig ilyen zavaros volt. Írni szokott nekem, mindenféle hülyeségeket küld, lemezeket: „Nem adlak másnak, nekem rendelt az élet” meg ilyeneket.

– Menjünk, már sötétedik.

Hallgatagon lépkedtek a kocsiig, mikor beültek, Bea megkérdezte:

– Bánt valami?

Szenthe indított, hosszan elnézett a meredeken lefelé ereszkedő úton:

– Hogy éltetek egymással?

– Őszintén?

– Persze.

– Eleinte minden ölelkezés ünnep volt vele – mondta Bea és mélyet szívott a cigarettából –, ettünk-ittunk, táncoltunk, udvarolt, még akkor is, mikor már összeházasodtunk. Aztán a haverjaival járogatott el, ócska kurvákat szedett fel, partiba dobták őket, trippert kapott tőlük, és engem is megfertőzött, nem mertem megcsókolni a gyerekeket, nehogy ők is betegek legyenek.

– Az utolsó időkben is voltatok együtt?

– Nekem esett, mint egy állat, mindig megéreztem, hogy melyik mozdulatot tanulta idegen nőktől, és kipróbálja rajtam is.

– Valami buzi stichje van, nem érezted rajta?

– De, most nekem is feltűnt. Lehet, hogy bemelegedett a haverjai között.

Leértek Bea lakásához, Szenthe beállt a kórház előtti parkolóba, de egyikük sem nyitotta ki a kocsiajtót.

– Feljössz?

– Nem, ma még ki kell mennem két címre, megígértem.

– Holnap látlak?

– Megpróbálom. Még szereted őt? – kérdezte Szenthe rekedt hangon.

– Kit?

– A férjedet. Nyugodtan megmondhatod.

Válasz helyett Bea átnyúlt, magához húzta a férfi fejét, és a szemébe nézett:

– Csak téged szeretlek!

Hosszan csókolództak, aztán szétváltak, a nő kiszállt a kocsiból, és vissza-visszanézve sokáig integetett. Szenthe újra Buda irányába fordult, egy pillanatra sem könnyebbedett meg a beszélgetés után, úgy érezte, hogy Bea nem volt őszinte hozzá, és ha nem tesz valamit, jöhet egy férfi, aki elveszi tőle.

November végén valaki felhívta Editet a munkahelyén – Szenthe később próbált nyomozni, de nem tudta megállapítani az illető kilétét –, és beszámolt férje kapcsolatáról Beával. Hosszú és megalázó veszekedés következett. Szenthe most sem akarta törésre vinni a dolgot, kérte, hogy ne döntsenek elhamarkodottan, de az asszony nem tudta megbocsájtani, hogy épp a gyerekek anyjával kezdett ki.

– Ha ilyen mélyre tudtál süllyedni, én nem tartalak vissza…

– Ez az utolsó szavad?

– Ez.

Szenthe úgy érezte, mintha minden erő kiszállt volna belőle.

– Rendben van, fejezzük be, elmegyek.

Többé nem volt hajlandó tárgyalni az ügyről. A Mikulás-estét az asszony kérésére még otthon töltötte, de az ünnep után összepakolta a holmiját. Edit nem akart jelen lenni a távozásnál, reggel bement a munkahelyére, és a gyerekeket is elvitte magával. Szenthe egyedül is hamar végzett a csomagolással, a megállapodás szerint az egyik betétkönyv jutott neki, ötvenezer forinttal, a már tizedik éves Wartburg, valamint a ruhái és szerszámai – minden holmija kényelmesen elfért a kocsi csomagtartójában.

Még egyszer végigsétált a házon, fenn a padlástérben ujja hegyével megtapogatott egy-egy gerendát, hogy ellenőrizze, a védő festékbevonat mennyire konzerválta a fát, megnézte a lépcsőket, kinyitotta, majd elzárta a csapokat, úgy gondolta, havonta egy-két alkalommal visszajár majd és elvégez minden szükséges javítást.

Az asszony felajánlotta neki, hogy vigye el az egyik kulcsot, de Szenthe nem akarta magánál tartani, bezárta az ajtót, és a kulcsot beledobta a postaládába. A fém tompa koppanására dermedten megállt, mintha csak most fogná fel végérvényesen, hogy örökre elhagyja a családját, a házat, melyben hosszú éveket töltött el, és ahol minden az ő keze nyomát viseli. Tétován benyúlt a postaláda nyílásán, mintha megpróbálná kihúzni a kulcsot, de ujjai nem értek el a láda fenekére.

Beült a kocsiba, de nem mert elindulni, keze-lába remegett, attól félt, hogy idegességében balesetet okoz majd, fejét a kormánykerékre hajtva pihenni próbált. A Rákos-patak felől áradó köd beszivárgott az ajtó résén, a nedves hidegben Szenthe lassan magához tért, megrázkódott, hátrább csúszott az ülésen és elfordította a slusszkulcsot.

A csomagokat lent hagyta a kocsiban, és a főlépcső felé indult, az udvar közepén – Beával való kapcsolata során talán először. A függőfolyosón járt, amikor eszébe jutott, hogy illett volna vennie egy csokor virágot, de már nem akart visszafordulni. Messziről észrevette, hogy az ajtóra fehér cédulát raktak ki, valamilyen üzenettel, Szenthe megdöbbent, hogy megállapodásuk ellenére sem találja otthon Beát, de közelebb érve látta, hogy a lapra csak annyi van felírva „Isten hozott!”

Bent a szobában meg volt terítve az asztal és szólt a magnetofon, Frank Sinatra énekelt, Bea még pongyolában hallgatta.

– Dobd le a kabátodat te is, gyere táncolni.

– Én nem tudok rendesen.

– Nem érdekes, majd én vezetlek.

Szenthe levette a kabátját és összeölelkeztek, szinte egyhelyben forogtak, Bea magához húzta Szenthe fejét, és a fülébe suttogta:

– …two funny peoples we are …

Mikor a kazetta lefutott, Bea egy üveg pezsgőt nyújtott a férfi felé.

– Nyisd ki! Most már nem kell félned, hogy a feleséged észreveszi rajtad a dugó nyomát.

Szenthe töltött két pohárba, koccintottak.

– Isten hozott!

– Köszönöm – Szenthe ivott egy kortyot és körülnézett. – Hová tegyem a ruháimat?

– Ide, az új kisszekrény a tiéd.

– Neked nincs szükséged rá?

– Eredetileg is neked vettem. Én már az elejétől fogva biztos voltam benne, hogy egyszer ide fogsz jönni.

Szenthe lement a kocsihoz, felhozta a bőröndjét, kikereste ócska melegítőjét, átöltözött. Újra kinyitotta a kocsit, a csomagtartóból kiemelte a szerszámosládát, és levitte a pincébe. Kinyitotta a deszkával leválasztott rekeszt és körülnézett: itt rakták le a régi főbérlőnő megmaradt és feleslegessé vált holmiját, az elporlott szürkülő szénre dobva a plafonig halmozódtak a törött bútorok, batyuba kötözött ruhák, a tetején ott ingott egy festett virágokkal díszített mosdóállvány. A steklámpa fényében Szenthe felszabadított magának egy sarkot, ahová berakodhat, aztán próbaképpen óvatosan megmozgatta a kacatokból álló halmot. Úgy gondolta, hogy bérel az Ingatlankezelőtől egy nagy szemétszállító konténert, kipakolja az egész pincét, és itt lent kialakít magának egy műhelyt.

Nem beszélték meg előre közös életük rendjét, Szenthe attól tartott, hogy nehezen fog majd alkalmazkodni Bea szokásaihoz, de ez könnyebben ment a vártnál. A nő változatlanul délutános műszakban dolgozott, Szenthe, mikor végzett esti szervizkörútjával, érte ment az eszpresszóba és hazavitte. Ritkán mozdultak ki otthonról, este tíz óra után vacsoráztak, általában hideget. Bea szerette az édes italokat, rászoktak, hogy minden este megigyanak egy üveg vermutot, poharazgatás közben sokáig hallgatták a magnót, már éjfél is elmúlt, mire aludni tértek.

Szenthe otthon megszokta, hogy egyedül alszik, most a franciaágy mélyedésében Bea hozzágurult és a fenekét nekitámasztotta, a férfi nyitott szemekkel bámulta a mennyezetet. Hajnalban néha szeretkeztek, a nő száján ilyenkor enyhén áporodott szag érződött. Reggelenként Szenthe egyedül kelt fel, rendbehozta magát és munkába indult, csak az ajtóból intett vissza az ágyon fekvő Bea felé.

Szenthe hiába jelentette be, hogy újra meg akar nősülni, Edit nem volt hajlandó beleegyezni a válásba, mintha megbánta volna már a szakítást, és bízna benne, hogy kapcsolatuk valaha folytatódik még. Az az érv sem hatott rá, hogy a követeléseit törvényesen is rögzítenék, és mint egyedülálló anya, különféle kedvezményekben részesülne. Így csak szóban egyeztek meg a gyerekek ügyében, Szenthe elvállalta, hogy háromezer forintot küld havonként, fizetésének mintegy a felét. Bea mikor meghallotta, kikelt magából.

– Hát ez egy őrület! Az én gyerekeim, akiket te neveltél, ott maradnak nála!

– Tudod, hogy papíron ő az anyjuk, a bíróság úgyis neki ítélné.

A nő nem hagyta lecsillapítani magát.

– Eljössz egy tízéves kocsival és egy bőrönddel, ott hagyod neki a házat, mindent, amiért egész életedben dolgoztál, és a végén még te fizetsz.

– Majd a válóperben megbeszéljük ezt is.

– Mit beszélsz meg? Ő van birtokon belül. Mondjuk, megítélik neked a ház felét, nyugodj meg, nem fog kiköltözni, hogy eladhassátok, és te is a pénzedhez juss, hanem bent marad a házban, és részletet kér a törlesztésre, aztán küld neked háromszáz forintot havonta. És mi lesz akkor, ha nekünk is lesz gyerekünk?

– Nekünk?

– Miért ne? Olvastam valahol, hogy öreg apáknak és fiatal anyáknak zseniális gyerekeik születnek. Te nem akarod?

Szenthe határozatlanul bólintott, és másra terelte a szót. Továbbra sem kezdett vitát a feleségével az anyagiakról, ha el is költözött tőlük, kötelességének érezte biztosítani, hogy a gyerekek a megszokott keretek között élhessenek tovább, ugyanolyan színvonalon, mint régen. Bízott benne: így is sikerül összegyűjteniük annyi pénzt, hogy a lakásukat nagyobbra cserélhessék.

Bea ragaszkodott hozzá, hogy együtt töltsék első közös karácsonyukat, így Szenthe már a szentestét megelőző nap délután kilátogatott a zuglói házba, és átadta az ajándékait, a kegyes csalás kedvéért Edit is egy nappal korábban feldíszítette a fenyőfát. A kemény téli időben a szokottnál is több munkája jött össze, így csak rövid ideig maradhatott, megvárta, amíg az új játékok lefoglalják Évát és Bálintot, aztán óvatosan kifelé indult.

Edit később beleegyezett, hogy minden második szombaton elvihesse a gyerekeket; a Bosnyák téri autóbusz-végállomáson találkoztak, reggel kilenc órakor – az asszony mindig korábban kihozta őket, mikor Szenthe beállt a Wartburggal, már ott sétáltak az üzletsor előtt.

Hazavitte a gyerekeket a józsefvárosi lakásba, Bea uzsonnát készített nekik, aztán elindultak. Kint mindent hó borított, így kirándulni vagy kirakatokat nézegetni nem lehetett, délelőtti mozielőadásokra jártak, egyszer-egyszer jegyet vettek a cirkuszba vagy színházi matinéra.

Vendéglőben ebédeltek – többnyire a Körút valamelyik mellékutcájában, sok hozzájuk hasonló kisgyerekes családdal együtt. Nehezen kaptak asztalt, aztán hosszasan várakoztak, amíg a sietségtől kapkodó pincér az ételfoltos tálcán kihozta a hol hideg, hol túl meleg levest. Csitítgatniuk kellett az éhes és türelmetlen gyerekeket, ingerültségük néha veszekedésben robbant ki, Bea szemrehányásokat tett Szenthének, hogy miért épp ezt a vendéglőt javasolta. A nő egyébként is gyakran kitört magából, egyszer ráütött Éva kezére, mert egy süteményt papírszalvétába csavart és elrakott, haza akarta vinni Editnek. A kislány sírása felverte a vendéglőt.

– Úgyis ő az én anyukám, és nem te!

Szenthe megszégyenülten nézett maga elé, a vendéglőben mindenki pontosan értette a jelenetet, intett a pincérnek, hogy fizetni akar. Kint már sötétedett, mire befejezték az ebédet, beültek a kocsiba, először Bea szállt ki az eszpresszónál, Szenthe aztán leírt egy kört, és öt órára visszavitte a gyerekeket a Bosnyák téri autóbusz-végállomásra. Ha esett a hó, Edit is beült a Wartburgba, fájós merev derekával bizonytalanul lépkedett a csúszós úton. Mintha jelezni akarná, hogy nem kíván vetélkedni Beával, nem Szenthe mellett foglalt helyet, hanem hátul, a gyerekek között.

Elvitte őket a zuglói házig, az asszony ilyenkor mindig behívta, de Szenthe megrázta a fejét, és kinyitotta előttük a kocsiajtót, megvárta, amíg az összefogódzkodó alakok a kerti út végén eltűnnek a hóesésben, és tovább hajtott. Hazafelé tartva végigfutott az egész mögötte álló napon, túlzsúfoltnak és erőltetettnek érezte a programot, szorongva gondolt rá, hogy nemsokára elkezdheti a következő találkozó szervezését.

Otthon üresen találta a lakást, leült és bámulta az ablakokat: kint a világítóudvarban mintha még sűrűbben gyűlt volna össze a sötétség. Bár tudta, hogy este tízre vissza kell mennie Beáért, Szenthe ritkán állta meg, hogy ne igyon valamit. Mikor idegei lecsillapodtak, valamilyen olvasnivalót keresett a polcon, a választék szegényes volt, csak néhány krimit, divatalbumot talált, és egy háború után kiadott ponyvasorozatot, Claire Kenneth műveit, találomra kiemelte közülük a „Randevú Rómában” címűt.

Végigdőlt a franciaágyon és kinyitotta a könyvet, egy levél hullott ki belőle, megnézte a borítékot, Szabó írta Beának, a feladó tábori postaszámból ítélve még katona korában. Szenthe első feltámadó ellenkezését legyűrve olvasni kezdte; egy asszonyától távol élő fiatal férfi vágytól felfűtött levele volt, a négy nagyformájú oldalt elképzelt szeretkezések leírása töltötte meg. Egy-egy különösen erotikus sort valaki zöld tintával aláhúzott, és a lap szélére felkiáltójeles megjegyzéseket rótt: „Akkor még így beszélt!”, „Ezt is letagadta!” – fel lehetett ismerni Bea kézírását.

Szenthe végigolvasta a dupla kockás füzetlapot, a mellére fektette, aztán hanyatt dőlve eltöprengett. Soha nem írt és nem is kapott ilyen levelet, úgy fogadta, mint egy idegen világ felvillanó fényét. Nem hitt benne, hogy egy ilyen hőfokú szerelem után az ő kapcsolatuk kielégítheti Beát. Végiggondolta, mit tenne, ha jönne egy másik férfi és elvinné Beát, csak Edit jutott az eszébe, úgy érezte, ez az egyetlen ajtó, mely nyitva maradt előtte.

Két hét múlva Szenthe azzal a gondolattal indult el szokásos szombat reggeli találkozójukra, hogy megpróbál közeledni Edithez. A Bosnyák tér felé tartva szeme útközben a Wartburg kilométerórájára tévedt: 99 997-en állt, három kilométer hiányzott hozzá, hogy másodszor is körbeforduljon, örült, hogy a gyerekeknek is meg tudja mutatni a váltást.

Néhány perccel kilenc előtt ért ki a térre, de az autóbusz-végállomásnál még nem látta ott Editet a gyerekekkel. Kiszállt a kocsiból, egy ideig fel-alá sétált a vastag latyakkal borított járdán, a cipőtalpa átázott, felállt egy zárva tartó üzlet bejárati lépcsőjére.

Negyed tíz után aggódni kezdett, kivárt még egy buszt a Rákos-patak felől, mikor Editék ezzel sem érkeztek meg, beült a Wartburgba és kiment a zuglói házhoz. Háromszor is kellett csengetnie, amíg kinyílt az előszobaajtó és elindult valaki a kertkapu felé, a szürke bársonypongyolás öregasszonyban Szenthe csak nehezen ismerte fel az anyósát – még előző év végén költözött fel Pestre, hogy a téli időben, mikor a lánya nehezen mozog, segítsen neki vezetni a háztartást.

– Te vagy az, Pali? – kérdezte félútról, rövidlátóan összevonva szemöldökét. – Már kerestelek a szövetkezetben, de szombaton nem volt benn senki, a lakástelefonodat pedig nem tudom.

– Mi történt?

Az öregasszony sírni kezdett, szavaiból csak nehezen lehetett kivenni, hogy előző este Edit hirtelen szívrohamot kapott, kijöttek érte a mentők, és most bent fekszik a zuglói kórház intenzív osztályán.

– Bemegyek hozzá. Anyuka jön velem?

– Nekem itt kell maradnom a gyerekekkel, de majd nézz vissza, és mondd meg, hogy mi van vele. Isten áldjon, vigyázz magadra!

Szenthe megnézte a tárcáját: van-e nála elég pénz, és elindult. Útközben a műszerfal felől halk kattanást hallott, odanézett: a kilométeróra most fordult vissza nullára. Meghatódott, és mintha élőlényhez nyúlna, megsimogatta a kormánykereket.

A portás felküldte a harmadik emeletre, Szenthe megdöbbenve látta, hogy a kórházat szinte elborítja a szemét, a túltömött hulladékos ládákból a földre csorogtak a használt, sárgás tapaszok, kötések, a folyosón veszteglő gördülőágyakon is szennyes törölközőket, kendőket hagytak.

Az intenzív osztályt lezáró ajtóról leszerelték a külső kilincset, Szenthének csengetnie kellett, kis várakozás után halk berregéssel kattant a zár, belépett. Bent mintha egy másik kórházba került volna, az egész osztályt ragyogó tisztán tartották, és megnyugtató zöld színbe vonták a falakat, a műanyag padlót, az ápolónők is zöld köpenyt viseltek. Szenthe benézett az üvegfalon: bent a kórteremben félhomály uralkodott, csak az ágyak környékét emelte ki néhány erősebb lámpa. A csövek, légzőmaszkok és egyéb felszerelések eltakarták a betegek arcát, nem tudta kivenni, hogy Edit melyik ágyon fekszik.

Megkereste az ügyeletes orvost, egy harmincöt-negyvenéves szemüveges nőhöz irányították, aki egy nagyalakú német folyóiratot forgatott.

– Tessék, mit óhajt? – kérdezte, hangsúlyából Szethe úgy érezte, mintha ismeretlenül is felelőssé tenné őt, amiért a hozzátartozója ide került.

– Szenthe Pálnét keresem. Szeretném tudni, hogy van.

Közben a zsebébe nyúlt, ujja hegyével megfogta a kikészített pénzt, és várta az alkalmat, hogy átadhassa. Az orvosnő letette a folyóiratot és maga elé húzta a naplót, sokáig nézte az utolsó oldalt, aztán felemelte tekintetét:

– Meghalt. Még tegnap 23 órakor exitált.

– A feleségem… – mondta Szenthe magyarázólag, mintha attól tartana, hogy az orvosnő nem értette meg pontosan a szavait.

– Sajnálom. Meg akarja nézni?

– Nem, most nem szeretném.

– Én csak most reggel kezdtem, nem tudok mondani semmi közelebbit. A kolléga, aki az éjszaka ügyeletben volt, legközelebb hétfőn dolgozik újra, délelőttös lesz. Doktor Szentmiklóssy Tibornak hívják, felírjam a nevét?

– Igen, legyen szíves.

A doktornő feljegyezte egy darab papírra.

– Hétfőn magának úgyis be kell jönnie, átvenni a felesége holmijait, a papírokat.

– Most nem lehetne? Ugyanis dolgozom.

– Ma zárva tart a gazdasági iroda.

Szenthe biccentett, a kezében tartott pénzt automatikusan letette az asztalra, elrakta a cédulát az orvos nevével, és kifordult a folyosóra. Nem tudta pontosan felfogni, hogy mi történt, úgy érezte, mintha egész kapcsolatuk Edittel egy könyvben volna leírva, vissza lehetne lapozni ahhoz a perchez, mikor összetalálkoztak a november hetediki ünnepségen, és onnan minden újra kezdődhetne. Gépies mozdulattal nyitotta ki a kocsiajtót, beült, már az utca torkolatánál elvétette a jobbkéz szabályt, alig néhány centivel kerülte el az összeütközést egy másik személyautóval, a vezető fenyegetően rázta felé az öklét. Mikor kiszállt az autóból, kábultságában nem érezte a lépteit, mintha néhány centivel a föld felett járt volna.

Becsengetett a zuglói házba, anyósa most is késve jött ki kaput nyitni.

– Jobban van már? – kérdezte aggodalmasan. – Kell neki vinni valamit?

– Edit meghalt, anyuka.

Ahogy kimondta, Szenthe rögtön meg is bánta, attól félt, hogy az anyósa rosszul lesz, de az öregasszony az előző éjszakai várakozásban mintha felkészült volna erre a hírre, csak lehajtotta a fejét, és az ujjait tördelte.

– Istenem! Soha egy boldog napja nem volt szegénynek!

– Ezt most miért mondja, anyuka?

– Csak úgy kicsúszott a számon. Gyere be.

Szenthe már hosszú hónapok óta nem járt benn a házban, körülnézett: mindenütt látszott Edit kétségbeesett igyekvésének a nyoma, hogy megtartsa a régi színvonalat, de a berendezés így is lassú romlásnak indult. Beköszönt a gyerekeknek, egyelőre nem akarta közölni velük, mi történt, bekapcsolta a televíziót, hogy lekösse őket, aztán leült az asztal mellé anyósával.

– Hogy gondolod a továbbiakban, Pali?

– Itt tudna maradni, anyuka?

– Én nem maradhatok, legföljebb néhány napig, nem hagyhatom aput egész télen egyedül. Valami más megoldást kell keresni.

– Nem tudom mi lesz, anyuka, egyelőre visszaköltözöm ide, aztán majd meglátjuk.

Most jutott eszébe, hogy Bea már órák óta várja őket, kiment az utcára, hogy telefonáljon neki. A túloldalon Bea ingerülten szólt bele a kagylóba, de amikor meghallotta, hogy mi történt, döbbenten mondta:

– Szörnyű. Elhiszed, hogy én ezt sohasem kívántam?

– Elhiszem, de most ez a fontos?

– Kimegyek, segítek neked.

– Egyelőre nem kell, később majd újra hazaszólok.

Szenthe elkérte az öregasszonytól a kulcsokat, kinyitotta a vaskazettát, ellenőrizte, megvannak-e a szükséges papírok. Edit személyi igazolványát nem találta, úgy gondolta, hogy az asszony bevitte magával a kórházba.

– Majd ki kell venni pénzt – mondta az öregasszony –, Edit csak erre a hétre adta ide a kosztpénzt.

– Jól van.

Minden cél nélkül, csak hogy elfoglalja magát, Szenthe rendezgetni kezdett a lakásban, anyósa sokáig figyelte, aztán rászólt:

– Nem volna jobb, ha kivinnéd sétálni a gyerekeket? Egész héten nincsenek szabad levegőn.

Szenthe bólintott, felöltöztek és kiléptek a házból, a kapuban tanácstalanul megálltak, a gyerekek szerettek volna bemenni a városba, de ő nem merte megkockáztatni, hogy kocsiba üljön, így a Rákos-patak melletti ösvényen indultak el. A kislánynak hamarosan átázott a csizmája és fázni kezdett, szerencsére találtak egy közeli kultúrházat, ahol szombat délelőtti filmvetítést tartottak.

Jegyet váltott a gyerekeknek, ő maga az előcsarnokban ült le, a zsebébe nyúlt cigarettáért, egy papírszelet akadt a kezébe, melyen doktor Szentmiklóssy Tibor neve állt, tanácstalanul forgatta, aztán rájött, hogy az intenzív osztályon írta fel a doktornő. Szenthe felnyögött, olyan hangosan, hogy a jegyszedőnő kinézett a teremből, és rosszallóan megcsóválta a fejét. Szájára szorítva zsebkendőjét kiment a kultúrház mögé, elbújt a bezárt, nyári büfé faoszlopai között, és abban az elhagyatott sarokban végre elengedte magát, torokból ugatva sírni kezdett. A roham csak lassan csillapodott le, a könnyek ráhűltek az arcára.

Dél már elmúlt, mire a mozielőadás végetért, a gyerekek éhesek voltak, a legrövidebb úton, a réteken átvágva mentek hazafelé. Útközben kisütött a nap, Szenthe hunyorgó szemmel figyelte, hogy sok helyen a hó alól zölden kiütközik a fű.

Mikor kinyitotta az előszobaajtót, a konyha felől hangokat hallott, Szenthe felkapta a fejét, Bea beszélgetett az öregasszonnyal. Már megterítettek az ebédhez, az asztal mellett ülve várakoztak. Az ajtónyitódásra felkeltek és feltálalták a levest, Bea közben egy vigasztaló kézmozdulatot tett a férfi felé, mintegy magyarázatképpen, hogy miért jött ide. Ebéd után az öregasszony mosogatni kezdett:

– Megállapodtunk Beával – mondta, miközben a vízsugár alá tartotta a tányérokat –, hogy a jövő héten ide költözik, és akkor én hazamehetek.

Szenthe megdöbbent, nem képzelte volna, hogy az öregasszony ilyen könnyen veszni hagyja lánya pozícióit, de aztán belátta, hogy nincs más megoldás. Nem akarta tovább hallgatni a beszélgetést, lement régi műhelyébe, otthagyott holmijai közül előkeresett egy ócska melegítőt, felhúzta, aztán kiment a kertbe és lekotorta az útról a latyakos havat. Lapátja meg-megdöccent a kikopott betonon.

Hirtelen tavaszodott ki, már azon az éjszakán zengett a bádogeresz a lefolyó-csepegő hólétől, a hét végére eltűnt az út mellől az összekotort szürkés kupacok utolsó nyoma is, helyükön csak néhány barnán rothadó falevél maradt. A ház kertjében, az alacsony bokrok ágahegyén hamarosan zöld fátyolként lebegtek a kiütköző rügyek.

Editet a következő hét szerdáján temették el, apja a temetés előtti napon érkezett, míg szélfútta hideg arcát Szenthe arcához szorította, borszag érződött a leheletén.

– Semmi sem változik majd, a gyerekek ezután is úgy járhatnak hozzánk, mintha csak haza mennének – mondta, és egy lapos pillantást vetett Beára. – És ti is, minél gyakrabban.

Szenthe bólintott, de nem reménykedett abban, hogy kapcsolatuk valóban folytatódni fog.

Szerdán hármasban mentek ki a temetőbe, Bea otthon maradt a két gyerekkel, előkészítette a toros asztalt. A két család a halottasháznál találkozott, Szenthe mindenkit meghívott magukhoz a temetés utánra, a rokonok rábólintottak szavaira, közben elnéztek az arca mellett, a férfi nem értette a viselkedésüket, de nem volt ereje törődni velük.

A temetést református szertartás szerint végezték, előtte a fekete bársony köpenyt viselő pap szólt néhány szót a családhoz. Szenthe csak most tudta meg, hogy az asszony az utóbbi években sokszor eljárt a templomba, és gyakran kért vigasztalást.

A tiszteletes prédikálni kezdett, nem vette figyelembe azt a régi szabályt, hogy egy temetésen csak egyszer lehet igazán meghatni a gyászolókat, beszédének ívét többször is megpróbálta felfuttatni a csúcsra, kifárasztotta majd közönyössé tette a hallgatóságot, csak akkor támadt fel újra a zokogás, mikor leszögezték a koporsót. Szenthe is most érezte meg, hogy Edit halálával elvesztette utolsó tartalékát is, és mintha arra ítélték volna, hogy idegenek között élje végig az életét.

A szűk és zárt térben mindenki átizzadt, a friss tavaszi időben borzongó testtel kísérték el a koporsót a sírig. Szenthe aggódva nézegette az öregeket, attól tartott, hogy valamelyikük megfázik és tüdőgyulladást kap. Gyerekkorától emlékezett rá, hogy a márciusi temetéseket milyen gyakran követte újabb temetés.

A szertartás végeztével Szenthe apósával és anyósával beült a Wartburgba, és előre sietett, nem tudta, sikerült-e időre elkészülni Beának. A nő csakugyan elmaradt egy kissé a munkával, mert közben lement a közeli piacra és virágokat vett. Szenthe segített kirakni a tányérokat és evőeszközöket, aztán kiállt a kapuba, az érkezők köszöntésére.

Az utcában néha feltűnt egy-egy kocsi, de megállás nélkül tovább is robogott, vagy két órányi várakozás után Szenthe megértette, hogy a családból senki sem jön el hozzájuk – nyilván egy közös megállapodás nyomán. Megszégyenülten tért vissza a házba, és szótlanul leült az asztal mellé, Bea egy pillantással felfogta a helyzetet, lecsillapította és játszani küldte a rokonok érkezésére várakozó gyerekeket.

Az öreg házaspár is érezte a feszültséget, nem tudták eldönteni, mihez kezdjenek. Az asszony már bepakolta a holmiját, mert úgy tervezték, hogy a tor után valamelyik rokon hazaszállítja majd őket Kemenespálfára – az öregember végül elszánta magát és megkérte a vejét, hogy vigye ki őket a pályaudvarra, Szenthe bólintott, és kiállt a kocsival a garázsból.

Felrakta Edit szüleit a vonatra, megvárta, amíg a szerelvény lassan kigördül a csarnokból, búcsút intett, és egy nagy kanyart leírva hazafelé indult. Végiggondolta a helyzetét, mélyen elkeserítette, hogy a család ilyen egyöntetűen elítéli a kapcsolatát Beával, talán még az asszony haláláért is felelősnek tartják, az esett neki a legrosszabbul, hogy a szülei is ugyanúgy gondolkodtak. Szenthe bólogatott és félhangosan mondta maga elé:

– Jól van, ha így akarták, így is jó!

Azzal vigasztalta magát, hogy nincs mit félnie a jövőtől, az élet ugyanúgy folyik majd tovább, mint eddig. Mindent, amije van, eddig is maga szerezte, a segítséget, melyet az indulásnál a szülőktől kapott, már rég letörlesztette, és érzett elég erőt, hogy tovább menjen a maga útján.

– Nekik hamarabb lesz szükségük rám, mint nekem őrájuk.

Esteledett, mire Szenthe hazaért. Kint télvégi vihar készülődött, erősen lehűlt a levegő, átöltözött, lement a kazánházba és befűtött, hogy a gyerekek melegben fürödhessenek meg. Mikor elcsendesedett a ház, leültek a konyhába, Bea már elrakta a torra készített tálakat, csak a virágokat hagyta meg a vázákban, a melegtől kelyhük hirtelen kinyílott. Leültek az asztal mellé, és felbontottak egy üveg vermutot, a szél kintről apró koccanásokkal rázta az ablaküvegeket.

– Most mit csináljak? Elmenjek? – Edit náluk lakó anyjára való tekintettel Bea eddig minden este elköszönt, és csak másnap délután jött újra.

– Miért mennél el? Ide költözöl. Te nem így gondoltad?

Bea felnézett.

– Biztos, hogy jó lesz?

– Nem ismersz elég régen?

– De igen, csak még nem próbáltunk meg négyesben élni, együtt a gyerekekkel.

– Mi lehet új benne? A te gyerekeid.

– Igen, olyan az egész, mintha elvettél volna egy kétgyerekes anyát – ivott egy kortyot. – És az én lakásommal mi lesz?

– Úgy gondoltam, hogy eladjuk és befejezzük belőle ezt a házat.

– Nem volna jobb, ha megtartanánk? Ha mégis történik valami köztünk, nincs hová mennem.

– Szeretném, ha feltételek nélkül jönnél ide. Ha együtt élünk, amúgy sem lehet két lakásunk.

Bea határozatlanul bólintott. Kint felerősödött a szél, egy hirtelen rohama után kialudtak a villanylámpák.

– Sokáig szokott tartani?

– Nem vészes, általában egy órán belül megjavítják.

– Menjünk aludni. Hol találok egy gyertyát?

– A baloldali fiókban, a gyertyatartók pedig fent vannak a szekrény tetején.

Bea egy gyertyát az asztal sarkára tett, a másikat a kezében fogta és felment az emeleti hálószobába, egy vázában virágot is vitt magával. Szenthe még sokáig bámulta az imbolygó lángot, italtól-fáradtságtól szédülő fejével arra gondolt, hogy ez lesz Edit első éjszakája kint, a temető földjében, elképzelte utoljára látott bezárt szemű arcát.

– Isten veled! – mormogta, és elindult ő is fölfelé a lépcsőn.

Bea mintha birtokába akarta volna venni a hálószobát, kölnijével a függönyökre spriccelt, mindent átjárt az erős jázminillat. A szoba közepén összeölelkeztek, Szenthe az ágya felé tolta, de Bea megrázta a fejét.

– Nem ott, ahol vele szoktál. Legalább most ne.

Egy oldalt álló, rakodás céljára meghagyott régi díványra feküdtek le, testük alatt megroskadtak az elrenyhült rugók.

– Hozzál föl vermutot.

– Jól van.

– Rúgjunk be annyira, hogy egy óráig érezzelek magamban.

Opálos, részeg fényekkel múlt el az este. Mikor Bea elaludt, Szenthe fél karját otthagyta a tarkója alatt, kissé elfordult, és szabad kezével rágyújtott. Nem érezte úgy, mintha valami is megoldódott volna az életükben, de arra gondolt, hogy bármi is történik ezután, egy nappal tovább volt boldog.

Reggelre a dívány mellett elborították a szőnyeget a túlnyílt virágok fehér szirmai.

Bár a rokonok továbbra sem jelentkeztek, és így nem kellett volna tekintettel lenni az érzékenységükre, Szenthe és Bea kivárta a gyászhónap leteltét, és csak aztán házasodtak össze. Bea egyik kolléganőjét és Ménesit kérték fel tanúnak, a szövetkezeti elnök az esküvő után ebédre hívta meg őket, és nászajándékot is hozott: egy asztali lámpát, egy papiruszt utánzó lap lógott rajta, stilizált rajzos betűs felirattal: „Az Életben nem az a nagy dolog, amit elértünk, hanem az, amit eltűrtünk!”

Úgy, ahogy Szenthe eredetileg is tervezte, tavasszal eladták Bea lakását, és a pénzből befejezték a zuglói házat. Korszerűsítették a fűtést, kicserélték a konyhabútort, mivel Éva abban az évben már iskolába készült, a padlástérben külön szobát alakítottak ki neki, és be is rendezték: íróasztalt vettek, összecsukható fotelágyat és felszereltek egy bordásfalat. Bea sürgette a férjét, hogy váltsák le a tízesztendős Wartburgot is, de Szenthe nem akart megválni a kocsitól, hogy lezárja a vitát, két év haladékot kért.

– De hát életveszélyes.

– Ezt én jobban tudom, én gondozom.

– Te sem láthatsz bele egy tízéves kocsiba.

Életük viszonylag gyorsan és kevés zökkenővel beállt egy állandó kerékvágásba. Szenthe továbbra is a „November 7” Szövetkezet központjában dolgozott, utána pedig járta a megszokott szervizkörútját. Mivel nem volt senki, aki esténként vigyázzon az óvodából hazatérő gyerekekre, felajánlotta a feleségének, hogy lépjen ki az állásából és maradjon otthon, de Bea ragaszkodott az eszpresszóhoz, így egy szomszédos öregasszonyt fogadtak fel, napi három-négy órára.

Július vége felé Szenthe mind gyakrabban érezte fáradtnak magát. Napközben minden vita felingerelte, és éjszaka sem tudott pihenni: bár sohasem feküdt le tizenegy óra előtt, éjszakánként szinte percnyi pontossággal három órakor felébredt. Azt is megfigyelte, hogy ha a bal oldalára fordul, csak nehezen kap levegőt.

Az orvos pihenést javasolt, mivel az augusztus holt szezonnak számított a szakmában, kivehetett három hét szabadságot. Bea szerette volna, ha Olaszországba utaznak, de Szenthe tartott a nyüzsgéstől, a vásárlásokat ellensúlyozó spórolástól, minél kényelmesebben akart pihenni, ezért a már kipróbált úticélt, az NDK-t választotta.

– Ez az a hely, ahol a mi pénzünkért is nyugatinak érezhetjük magunkat – mondta vigasztalólag a feleségének.

Felpakoltak a Wartburgba, a kocsi hátulja és tetőcsomagtartója zsúfolásig megtelt, a család először utazott együtt. Útközben meglátogatták az ismerős jénai házaspárt, akik értesültek Edit haláláról, ezért barátságosan, minden fenntartás nélkül fogadták az új asszonyt. Eltöltöttek Jénában egy napot, aztán felutaztak egy keleti-tengeri kempingbe.

A tengervíz az augusztusi időben nem melegedett tizenhat fok fölé, az elszánt fürdőzők is csak néhány méterre úsztak be a zöldes, fehér tarajú hullámok közé. Szenthe ült fenn a móló mentén emelkedő partvédő ciklopsz fal tetején, hunyorogva nézte a homokban játszó gyerekeit és a hason fekvő, villogó fehér nadrágot viselő, félmeztelenül napozó Beát, tekintete aztán végigfutott a tenger világosabb-sötétebb pásztáin, egészen a láthatár széléig, ahol egybefolyt a víz és az ég kékje. Ivott egy kortyot a sörösüvegből, melyet egy újságlap védett a napsütéstől és arra gondolt, hogy vagy sohasem lett volna szabad meglátni a tengert, vagy örökké itt kellene élni.

Esténként egy másik magyar házaspárral, akikkel a kempingben ismerkedtek meg, bementek a közeli városkába. Lent, a tengerparton, egy kis teret találtak, ahol évszázados, fehér kőből épített házak között régi vendéglő állt. A teraszon szabadon járt a szél, kellemesen hűsítette hirtelen leégett bőrüket. Apró átsült halakat, csülköt és kolbászt ettek, sört és rozspálinkát ittak rá. Néhány üveggel mindig többet rendeltek, mint amennyit az asztalnál elfogyasztottak, záróra után barna papírzacskóban levitték magukkal a mólóra, és ott énekelve-iszogatva várták, amíg a távolból a kanyarban feltűnnek a kempingbe tartó utolsó autóbusz reflektorai – nagy félkört bevilágítva a sötét tengeren.

Augusztus közepén lebarnultan és kissé meghízva ültek be a Wartburgba, mivel csak a huszadiki ünnep után kellett munkába állniuk, nem siettek hazafelé, Szenthe úgy szervezte meg az utat, hogy közben kétszer is megálltak, egy-egy napra. A zuglói ház kertje elvirult rózsákkal és későn nyíló tűzliliomokkal várta őket.

Kinyitották az ablakokat, de a hosszú ideje szellőzetlen szobákban sokáig alig mozdult a levegő, a gyerekek átizzadták a hálóingüket és dobálták magukat a langyos lepedőn. Szenthe sem tudott elaludni, a konyhában üldögélt egy üveg sör mellett, így látta meg hajnalban a napot, mely mintha gomolygó füstfelhőben kelt volna fel.

Szeptember közepén, alig néhány napra rá, hogy Éva iskolába ment, szinte egy csapásra véget ért a nyár, megeredt az eső. Szenthe esténként tócsák között botorkálva kereste a kartonokon feltüntetett címeket – bár többnyire csak már ismerős helyeket vállalt, az új ügyfelekhez az újonnan felvett szerelőket küldte ki.

Október elején Domonkosékhoz hívták ki, a jogtanácsos most nem kínálta meg kávéval, csak munka közben nézett le hozzá a szuterénbe, és a falnak dőlve megállt.

– Rég láttam már, hogy élnek? – kérdezte, aztán meghallgatva Szenthe szűkszavú beszámolóját családi életéről, bólintott. – Örülök, hogy így kijönnek egymással, az én apám mindig azt mondta, hogy első gyereknek, második feleségnek aranyos a segge. Na, Isten megáldja.

Domonkos elindult felfelé a lépcsőn, aztán hirtelen visszafordult:

– Hallotta, hogy Pongrácz Vidor meghalt? Tudja, az öreg, aki magának is segített az örökbefogadásnál.

– Nagyon sajnálom.

– Én is. Elmennek ezek az öregek, és jönnek az unt fejek és azok a fejek, melyek még fel sem merültek és máris megunta őket az ember – Domonkos elgondolkodott. – Kezd kialakulni a vezetőkből valamilyen emberfölötti fajta, itt is, Nyugaton is, amit én éppúgy képtelen vagyok megérteni, mint a majmok minket. Lehet, hogy kellene csinálni ellenük valamit, például, ha kétezer millió ember akár csak egy órára leülne a földre, mindennek vége volna. De ha volna egy rádióadóm, amelyik minden emberhez szólna, akkor is évek kellenének, amíg akárcsak egy tizedrészüket meg tudnám győzni. A hatalom nálunk lassan olyan fétissé válik, mint a kapitalizmusban a tőke. Na, de már mennem kell.

Szenthe lassan nézett utána, sajnálta, hogy a kapcsolatuk így elhidegült, de úgy találta, hogy a jogtanácsos megváltozott, mintha gyönyörködött volna a saját hangjában, mindent eladott egy-egy hatásos mondatért, olyan gyalura emlékeztetett, melyből nem áll ki a kés, siklik a deszkán, de egyetlen forgácsot sem tép ki belőle.

Nyári erőtartalékai hamarosan elhasználódtak, este hiába feküdt le későn, éjszakánként újból felriadt; az óra foszforeszkáló számlapjára nézett: a mutatók szabályos körnegyedet befogva három órát jeleztek. Nem tudott még egyszer elaludni, újra és újra végiggondolta, hogy mit változtathatna az életén. Úgy érezte, nem tehet magának szemrehányást, annak idején megragadta az egyetlen esélyt, amely valaha is kínálkozott előtte: Ménesi ajánlatát – enélkül mindmáig a műegyetemi tanszéken dolgozna, és a blokkház hatodik emeletén lakna.

Bármilyen egyértelmű volt is ez a felismerés, nem enyhített az idegeire háruló feszültségen. Szenthe gyakran elmerült töprengéseiben, gondolatai gyerekkora körül jártak – mintha ott kellene keresni valamilyen tévedésének forrását, átgondolta felhagyott tudományos terveit, felidézte magában első felesége képét. Jól érezte magát a képzelgéseknek ebben a világában, bent az irodában dossziékkal bástyázta körül az íróasztalt, hogy biztosítsa magányát, és este otthon is lehetőség szerint visszahúzódott a műhelyébe. Ebben a négyzet alaprajzú, alacsony helyiségben gyűltek össze azok a papírzsákok, melyekbe Bea Edit holmijait gyömöszölte: ruhák és cipők, Szenthe lehozta magának az asszony régi fémszínű, japán rádiós magnóját is.

Beával csak reggelenként látták egymást néhány percre, ha úgy alakult, szabad napján az asszony néha lejött hozzá a műhelybe, beszélgetni próbált, de Szenthe – alig leplezve ingerültségét – csak szűkszavúan válaszolgatott, és ha közös programot javasolt a hétvégére, kitért előle.

Magányában, nem találva más feloldódást, Szenthe egyre gyakrabban nyúlt a pohárhoz. Napközben megállta, hogy ne igyon – főleg alkoholista kollégáinak látványa tartotta vissza, undorította, ha valakinek a szájából már délfelé dőlt a borszag – de esténként kikészített magának a műhelybe két deci pálinkát és néhány üveg sört. Vigyázott, hogy az ittasságot senki se vehesse észre rajta, ilyenkor távol tartott magától mindenkit; ha véletlenül csöngettek a ház kapuján, nem nyitotta ki, mindig korábban feküdt le, mint hogy Bea hazaért volna az eszpresszóból, nyitva hagyta a hálószoba ablakát, és elrágott néhány kávészemet, hogy elnyomja a sör és a pálinka szagát.

Néha gyerekei beosonhattak hozzá a műhelybe, ölébe vette őket és eljátszott velük. Elfogta a lelkifurdalás, hogy hamarabb összecsuklik, mintsem fel tudná nevelni a kislányt és a kisfiút. Ilyenkor fogadalmakat tett, és néhány napig csakugyan tartózkodott az italtól, de a lelki egyensúlya bizonytalan maradt, elég volt a legkisebb konfliktus a munkahelyén, és Szenthe ismét becsempészett magának néhány üveg italt.

Bea is mind gyakrabban vette észre rajta, hogy részeg:

– Már rég nem vagy őszinte hozzám, Pali – mondta –, nem tudom mi bajod, de bármi is legyen, hidd el nekem, itallal nem lehet megoldani.

Szenthe kikérte magának a figyelmeztetést, Bea vitatkozni próbált, de egyre durvább hangon torkollta le, és kiutasította a műhelyből. Bea rémülten hátrált, nem véve le tekintetét a férfi felindult arcáról, lába közben beleakadt az ezüstszínű japán magnós rádió zsinórjába, lerántotta a készüléket, mely leesett a padlóra, és elhallgatott. Szenthe fölvette és megnézte; a rádió belsejében zörögtek az eltört alkatrészek, valószínűleg kijavíthatatlanul tönkrement.

– Ezt direkt csináltad! – mondta gyűlölködve.

– Esküszöm, nem akartam.

– Takarodj innen!

Bea nem válaszolt, csak egy haragos pillantást vetett rá, mintha azt akarta volna éreztetni, hogy most utoljára próbált szót érteni vele, és kilépett a műhelyből.

Néhány nappal később, egyik világosabb időszakában, Szenthe szeretett volna kibékülni Beával, a reggelinél bocsánatot kért, de az asszony gyűlölködve visszautasítatta. A férfi nem adta fel a reményt, abban bízott, hogy egy ölelkezés feloldja köztük az ellentétet, éjszaka felkelt, megemelte Bea paplanát, érezte testápoló krémjének meleg szagát, oda akart feküdni mellé, de a nő felébredt és ellökte magától.

– Ezt nem lehet azzal megoldani, hogy megizéljük anyukát! Én egyszer már végigcsináltam a férjemmel, nincs kedvem hozzá!

A férfi nem tudott elmozdulni álltó helyéből, a két ágy közti szőnyegről.

– És hogy képzeled, mi lesz ezután?

– Sehogy. Így, ahogy most.

– Én ezt így nem akarom.

– Nem érdekel.

– Ha nem akarsz élni velem, akkor menj el.

– Nem miattad vagyok itt, a gyerekek fontosabbak nekem, mint te.

– Majd megmutatom, hogy el fogsz takarodni innen!

– Nem rúghatsz ki, ez a ház most már éppúgy az enyém is, mint a tiéd!

Bea ágyneműjét összefogva felment a padlásszobába Évához, és magára zárta az ajtót. Szenthe megivott egy üveg sört, de sokáig nem tudott újra elaludni. Tudomásul vette, hogy kapcsolatuk, ha időlegesen is, de felbomlott, és elhatározta, hogy ő is változtat az életformáján.

A szövetkezet, ahol dolgozott, november 7-én ünnepelte megalakulásának huszonötödik évfordulóját, az elnök személyesen hívta meg a rendezvényre, de Szenthe nem akart elmenni egyedül – arra pedig nem számíthatott, hogy Bea is vele tart. Bízott benne, hogy nem veszik észre a távollétét, ha utólag mégis szóvá teszik, úgy gondolta, kitalál majd valamilyen mentséget.

Az ünnepség napján délben hazaengedték az embereket, Szenthe melegítőre vetkőzött, és nekilátott a munkának. Egy újítással kísérletezett: megpróbálta a nyugatnémet gázkazánhoz szükséges fémalátéteket házilagosan előállítani, a szövetkezet 15 ezer forintos jutalmat tűzött ki a feladat megoldására. Néhány fémlemezt hozott magával, mindegyik más ötvözetből készült, sorra vizsgálta fizikai tulajdonságaikat, főleg azt, milyen alakváltozással reagálnak az erős felmelegedésre. A munka örömet okozott neki, érezte, hogy a figyelmét, kombinatív készségét még nem kezdte ki az alkohol. Az apja jutott az eszébe; ahogy elmerült az italozásba, már szinte minden képessége cserbenhagyta, de a munkahelyén még mindig hibátlanul megállta a helyét.

Arra rezzent fel, hogy Éva, a lánya nyit be a műhelybe, Bea küldte egy üzenettel, hogy sétálni mennek, hat órára pedig mozijegyet vettek – őt nem hívták magukkal. Szenthe szótlanul bólintva vette tudomásul, hamarosan hallotta, ahogy a távozók mögött becsukódik a kapu.

Egyedül maradt a házban, nyomasztotta a csend, hirtelen a munkától is elment a kedve. A polc mélyéről előkeresett egy üveg pálinkát és ivott egy kortyot, de az ital most nem nyugtatta meg, lassú léptekkel végigjárta az üres szobákat, Bea parfümjének jázminillata a száradó fehérnemű szagával keveredett a levegőben, gépies mozdulatokkal a helyére rakta a gyerekek ledobált holmiját.

Nyomasztotta az előtte álló délután, hirtelen ötlettel levette a melegítőjét, megborotválkozott és lezuhanyozott, kiemelte a szekrényből sötétszürke ruháját, melyet még az esküvőjére csináltatott. Nyakkendőjét megkötni odaállt a tükör elé, meggyújtotta mind a két lámpát, és hosszan figyelte magát a fényben: a halántékok fölött két mély ék vágódott lassan már őszülő fekete hajába, szemhéja is mintha megduzzadt volna, de úgy találta, negyvenegy éves korára külseje még elfogadható.

Nem akart autóba szállni, gyalog indult el. Csak a Bosnyák téren kapott taxit, és félórás késéssel megérkezett a szövetkezet kapuja elé. Bent a nagyteremben már folyt az ünnepség, fenn az emelvényen, kezében papírköteggel, Ménesi beszélt. Szenthe nem akart feltűnést kelteni, kivárta, míg az elnök épp a jegyzeteibe figyel, és észrevétlenül beosont. Leült az egyik sor székére, és körbefordította a tekintetét, az ünnepiesen kiöltözött emberekben alig ismerte fel a munkatársait, elkésve viszonzott egy-egy biccentést.

Szenthe hátradőlt a székén és eltöprengett, hány éve zajlott le az a másik november hetediki ünnepség, mikor megismerkedett Edittel. Mintha az idők minden nyom nélkül folytak volna el, emlékezete nem talált fogódzót, ha nem restellte volna, előveszi a személyi igazolványát és megnézi a beírást a házassági rovatban – csak feltételezte, hogy kilenc vagy tíz éve kerülhettek össze.

Arra rezzent fel, hogy fenn az emelvényen Ménesi az ő nevét mondja, felállt és zavartan elindult a vörös kókusz szőnyegen, csak mikor az elnök feléje nyújtott egy borítékot, akkor értette meg, hogy jutalmat kapott. A tapsra meghajolt és a helyére ment, felnyitotta a borítékot: egy takarékkönyv volt benne tízezer forintról. Hirtelen arra gondolt, Beának adja majd, hátha a pénztől megbékül az asszony.

Az ünnepség végeztével tánczenekar foglalta el az emelvényt, amíg kirakták hangszereiket és felszerelték az erősítőket, a tömeg kitódult a büfébe.

Margitnak, Ménesi titkárnőjének vörös feje hol itt, hol ott bukkant fel a kialakuló beszélgető csoportok között, sorra járta a megjutalmazottakat és kérte, hogy tíz perc múlva feltűnés nélkül jöjjenek fel az emeletre. Az elnöki iroda előterében megterítettek egy hosszú asztalt, Ménesi kezében pohárral körbejárt és mindenkivel koccintott.

– Igyunk, mert prémium máskor is lesz, de reprezentációs ital már nem biztos.

Szenthe előtt megállt.

– Gratulálok, Pali. A felesége miért nem jött el?

– Volt két szabadnapja, hazavitte a gyerekeket a szüleimhez, reggel én is megyek utánuk.

– Sajnálom, hogy nincs itt, adja át neki üdvözletemet. Inna velem még egy pohárral, csak úgy ohne Titel und Mittel?

A pohárral a kezükben átmentek az irodába, Szenthe most is elcsodálkozott, hogy az elnök mennyire átalakul, ha leülhet az íróasztala mögé, az a hely mintha rejtett erőforrásokat szabadított volna fel benne, igaz, hogy itt több időt töltött el, mint otthonában vagy bárhol másutt a világon. Ménesi Szenthére nézett:

– A dolog még nem nyilvános, de magával szeretném közölni : a szövetkezet nélkülem kezdi el a következő huszonöt évet.

– Miért? Hová megy?

– Január elsejétől egy külker vállalathoz kerülök, valószínűleg külföldi képviselőnek.

– És nem sajnálja itthagyni a szövetkezetet?

– Mit sajnáljak rajta?

– Például azt a munkát, amit belefektetett…

– Valaki azt mondta egyszer: vannak harcok, ahol győznünk dicstelen, vesztenünk megalázó – nos, erre a mi szövetkezetünk lehetne a legjobb példa.

Az elnököt visszahívták az előtérbe, kezét csuklóból kissé felemelve elbúcsúzott. Az emeleti fogadás fél óra múlva véget ért, mindannyian lesétáltak a nagyterembe. Szenthe szeretett volna elmenni, de változatlanul magán érezte az elnök tekintetét, nem látszott kizártnak, hogy folytatni akarja a beszélgetést, elhatározta: vár még néhány percet.

Megkoppant mellette egy szék sarka: Ménesi titkárnője állt ott, vastag kabátban:

– Szabad?

– Parancsoljon, Margitka. Nincs melege ebben a kabátban?

– Nincs – a nő leült, leheletén édeskés rumszag érződött. – Magának is mondta, hogy elmegy?

– Igen.

– Én is lelépek, ahogy tudok. Akkor is, ha véletlenül nem rúgnának ki…

– Nem akarok beleszólni, de ennek semmi értelme, nem fog olyan jó helyet találni, mint itt a szövetkezetnél. És egyáltalán nem biztos, hogy az új hatalom rosszindulatú lesz.

– Nem szeretem az új hatalmakat, akármilyen indulatúak is. Én a régi megbukó hatalmakat szeretem.

– Nagyon szép, de talán nem sok értelme van.

– Engem kielégít. Ez a hűség, ha nem is hasznos, de legalább látványos és egyéni. Egyébként, ne csináljon úgy, mintha nem tudná, hogy Ménesi szeretője voltam.

Szenthe nem válaszolt, töltött magának és hosszan ivott, hagyta beszélni a titkárnőt:

– Az utódról különben úgy hírlik, hogy mindenhová a saját embereit szokta berakni. Gondolom, magát nem fenyegeti közvetlen veszély, de mindenesetre jó volna, ha körülnézne.

– Kinek kell az én helyem?

– Sokkal több embernek, mint gondolná. Egyébként magáról is az a vélemény, hogy csak azért kereshetett annyit, mert a főnök futtatta.

Szenthe megdöbbenve hallgatta, szerette volna megkérni a titkárnőt, hogy mondjon el mindent részletesen, de nem jutott hozzá, mert egy társaság közepén elvonult mellettük Ménesi, ránézett Margitra, aki bólintott és néhány pillanat múlva felállt.

– Azért nincs semmi baj, Pali, a főnök gondoskodni fog magáról. Majd én jelentkezem, ha van valami.

Kifelé indult, nyilvánvalóan már korábban megbeszélték Ménesivel, hogy valahol az utcán találkoznak majd, a titkárnő a vastag kabátot is azért hagyhatta magán, hogy ne veszítsen időt a távozásnál.

Szenthe gyomra összehúzódott a fenyegetéstől, hogy elveszítheti a helyét a szövetkezetnél, biztosra vehette, hogy sehol másutt nem keresi meg azt a pénzt, mellyel fenntarthatja a család életének mostani színvonalát. Vett még egy üveg sört, a büfépultnál megitta, ha valaki megszólította, zavartan nézett rá, mintha azt próbálta volna megállapítani, hogy az illető is az ő helyére tör-e?!

Végül rászánta magát, hogy elmenjen, egy bólintással elköszönt, és kisietett a teremből. Úgy érezte, az ügyet mindenképpen meg kell beszélnie Beával, reménykedett benne, hogy a közös baj közelebb hozza őket egymáshoz. Nem találta otthon a feleségét, az alvó gyerekekre most is a szomszéd öregasszony vigyázott.

– Bea? – kérdezte tőle.

– Úgy tudom, dolgozik.

– Nincs szabadnapja?

– Ezek szerint, biztos az ünnep miatt nagyobb a forgalom.

Az öregasszony köhintett.

– Egyébként Beácskának már bejelentettem, hogy többé nem tudok vigyázni a gyerekekre.

– Mi történt?

– A jövő héten szül a lányom, le kell költöznöm hozzájuk.

Szenthe kifizette az öregasszonyt, és lekísérte a kapuig. Képtelen lett volna tétlenül várakozni, sarkon fordult, kihozta a kocsit a garázsból és lehajtott a Bosnyák térre. Az eszpresszó előtt szinte egymásba értek a parkoló kocsik, így csak jóval távolabb, a villamosremízen túl tudott megállni. Benézett a kirakatablakon; Bea valóban ott hajlongott a pult mögött, megnyugodott.

Csak néhány perc hiányzott a zárórához, már szedték le a terítéket és a pénztárnál is számoltak, Szenthe úgy gondolta, csak zavarna, ha ilyenkor bemegy, jobb, ha kint az utcán várja meg az asszonyt. A virágosstand mögé állt be, mint az első rendevújuknál, kikészítette a prémiumként kapott takarékkönyvet, rögtön a találkozásnál oda akarta adni neki.

Fél tizenegy körül járt, mikor Bea kinyitotta az eszpresszó hátsó kapuját, Szenthe mély lélegzetet vett és mosolyt erőltetett az arcára, már meg is szólalt volna, de az egyébként néptelen utcán, a fal melletti árnyékból magas, szemüveges fiatal férfi lépett ki, Bea elé sietett és megcsókolta. Hosszan álltak összeölelkezve, aztán elindultak egy közelben veszteglő kis Citroën felé, a férfi már kinyitotta a kocsiajtót, mire Szenthe összegyűjtött magában annyi erőt, hogy meg tudjon szólalni.

– Hová mész?

Bea megdöbbenten fordult vissza.

– Hogy kerülsz ide?

– Most ez a fontos? Légy szíves, gyere haza.

– Nem megyek, elég volt belőled.

Szenthe közben odaért a kocsihoz, megfogta Bea csuklóját és maga felé húzta, dulakodni kezdtek.

– Botrányt akarsz?

– Attila segíts!

A fiú megpróbált közbelépni – a keresztnévről, majd a hanghordozásról Szenthe rájött, hogy egyszer már találkoztak –, ő kísérte Beát, mikor összefutottak a Krúdy Gyula utca sarkán.

– Mit akar itt, uram? – kérdezte. – Nem veszi észre, hogy már véget ért a Középkor?

Egy utcai lámpa fénykörében álltak, Szenthe szembefordult a fiúval.

– Maga menjen innen, semmi keresnivalója itt!

– Azt nem maga határozza meg, maga King Kong!

– Szóval nem megy el?

– Nem.

Szenthe várt néhány pillanatot, és feszes tenyerével pofon vágta, vigyázott, hogy pontosan az arcát találja el, egy életen át nyomasztotta volna, ha az ütés nem így sikerül. Nem mérte fel, mekkora erőt adott a pofonba, mert az idegességtől keze mintha csuklóból elzsibbadt volna, csak annyit látott, hogy Attila megbotlik a saját lábában, és nekiesik a lámpaoszlopnak. Arra számított, hogy a fiú megpróbál törleszteni, ezért védekező pózt vett fel, de ellenfele a földön maradt, Bea odafutott hozzá és magához ölelte. Szenthe leengedte a karját.

– Téged pedig nem akarlak még egyszer látni a házban! A holmidat beviszem az eszpresszóba, és ha nem írod alá a kijelentőt, megöllek.

Anélkül, hogy hátranézett volna, Szenthe lassú léptekkel elindult, becsületbeli dolognak tartotta, hogy lehetőséget adjon a földön fekvő fiúnak: ha akar, szegődjön a nyomába, és próbálja visszaadni a pofont. De csak a saját lépéseinek kopogását hallotta az aszfalton. A villamosremíz előtt beszállt a Wartburgba.

Hazaérve megnézte, hogy nyugodtan alszanak-e a gyerekek, utána leült a műhelyben, és megpróbálta eltervezni az életét Bea nélkül. Nem akart még egyszer megházasodni, nem ismert olyan nőt, akivel tartós kapcsolatot alakíthatott volna ki, arra sem számíthatott, hogy egy rokon vagy egy ismerős odaköltözik hozzá, ő maga viszont kettős munkája mellett képtelen lett volna ellátni a háztartást is. Egyetlen lehetőség kínálkozott: a gyerekeket odaadni az anyjuknak, és velük együtt átengedni a ház egy részét is – ebbe viszont semmiképp sem akart belemenni. Kényszerítette magát, hogy hagyja abba a töprengést, addig ivott, amíg elálmosodott és lefeküdt a műhely sarkába rakott régi díványra.

A bódulat nem tartott soká, éjfél után felébredt, úgy érezte, mintha testét hirtelen szúrás vagy ütés érte volna, a sérülés már görcsbe rántotta volna idegeit és izmait, csak az a pillanat nem telt volna még el, amíg a fájdalom eljut az agyáig. Szenthe átment a fürdőszobába, lezuhanyozott és pizsamát húzott, végigdőlt az ágyán, figyelte, hogy a kintről beszűrődő hangokba nem vegyül-e kulcscsörgés, nem tartotta lehetetlennek, hogy Bea mégis hazatér ezen az éjszakán. Álmatlanságának szokásos pózában, karját tarkója alá támasztva elképzelte, hogy mit mondana neki, ha feltűnne az ajtóban, az este még egyértelmű elutasítás megingott benne, leült volna beszélni a nővel, és megpróbál kialakítani valamilyen megegyezéses életformát. De Bea nem jelentkezett.

Reggel Szenthe korábban indult el, leadta a kisfiút az óvodában, Évát pedig bevitte az iskolába, munkahelyén csak bejelentkezett, egy hét szabadságot kért. Dél felé ért haza, ahogy kinyitotta az ajtót, rögtön látta, hogy Bea ott járt a lakásban, nyitott szekrényajtók, kihúzott fiókok jelezték, hogy összeszedte és magával vitte a holmiját. Az asztalon egy ideiglenes kijelentőlapot hagyott néhány sor kíséretében: Szenthe írja alá és küldje el vagy adja le az eszpresszóban, a többit majd ő elintézi. Mintha el akarta volna kerülni, hogy a férje a nyomába szegődhessen, nem töltötte ki az új lakhely rovatot. Szenthe ki akarta használni az esélyt, hogy találkozzon Beával, még aznap délután bevitte a lapot az eszpresszóba, de az asszonyt nem találta a helyén, az üzletvezető csak annyit közölt, hogy még reggel kilépett, és nem tudja, hová ment dolgozni.

– És mi lesz a kijelentővel?

– Biztos bejön érte, vagy beküld valakit.

Szenthének nem maradt reménye, hogy akármilyen kompromisszummal is, de fenntarthatja a élet régi kereteit, intézkednie kellett. Este, mikor a kisfiúért ment az óvodába, megkereste a vezetőnőt, elmondta neki, hogy a feleségének hirtelen haláleset miatt néhány hétre el kellett utaznia, és kérte: ajánljon valakit, aki esténként gondoskodna a gyerekekről, és vigyázna rájuk, amíg ő hazaér a munkából. A vezetőnő arcán látszott, hogy nem hiszi el a történetet, de szólt az egyik óvónőnek, aki hajlandónak mutatkozott elvállalni a munkát, Szenthe meg is állapodott vele, hogy már másnap ő hozza haza a gyerekeket. Tudta, hogy ez a megoldás sem tarthat örökké, de egyelőre beérte azzal, hogy sikerült időt nyernie.

Teltek a napok, hetek egymás után, de Bea nem jelentkezett, Szenthe őszintén meglepődött, hogy a gyerekek alig-alig érdeklődtek utána, sokkal többet beszéltek a halott Editről.

Január elején Ménesi elköszönt a szövetkezettől, Szenthe később megtudta, hogy Londonba került, egy nagyvállalat kinti képviseletét bízták rá. Utódja – mint ahogy korábban is híre járt – előző helyéről népes gárdát hozott magával, az íróasztalok egy bizonyos határon túl nem szaporodhattak a szövetkezeti központban, ezért az új elnök úgy szervezte át a munkaköröket, hogy Ménesi régi emberei közül mind többen kényszerültek távozásra. Szenthe látta, hogy előbb vagy utóbb, de őrá is ez a sors várna, ezért mikor Margit, Ménesi régi titkárnője, átment egy takarítóvállalathoz és neki is felkínált ott egy állást, habozás nélkül elfogadta.

Új munkahelyén alig tucatnyi ember dolgozott, így Szenthének is többféle feladatot kellett ellátni: szervezett, javította a kisgépeket, vezette a szállító teherautót, sőt szükség esetén padlót csiszolt és ablakot mosott. Arra nem maradt ideje, hogy visszajárjon a szövetkezetbe folytatni a kazánszerviz munkákat, ezt a másodállást átadta az utódjának, szívességből elvállalta, hogy végigmegy vele a körön, és bemutatja az ügyfeleknek.

A körbe Domonkosék háza is beleesett, Szenthe örült, hogy elbúcsúzhat a jogtanácsostól, szándékosan a sor végére hagyta, hogy módja legyen néhány percet beszélgetni vele. Meglepődött, hogy Domonkos milyen szívélyesen fogadja, éppúgy, mint a régi időkben, leültette és kávéval kínálta meg.

– Ne tartsunk haragot, jó? Az a világ legfárasztóbb dolga. Mi van magukkal?

Szenthe vonakodva, de elmondta, hogy mi történt, Domonkos arca fokozatosan elkomorodott.

– És most mihez akar kezdeni?

– Tőlem most már nem függ semmi. Ha Bea visszajönne, talán meg lehetne próbálni még egyszer.

– És ha nem jön, mert nem fog visszajönni, akkor mi lesz a gyerekekkel?

– Hosszabb távon reménytelen.

– Szeretnék kérdezni valamit, de ne haragudjon meg érte.

– Tessék.

– Nem akarja őket állami gondozásba visszaadni – legalább egy időre?!

– Amíg a kezemet emelni tudom, addig nem. Ez különben sem pingpongmeccs, hogy oda-vissza.

– Mit gondol, miért alakult így a maga sorsa?

Szenthe elgondolkodott, aztán lassan ingatta a fejét:

– Nem tudom. Azt hiszem, nem akartam semmi rendkívülit. Szerettem volna családot magam körül, egy házat, ami az enyém, aztán gyerekeket, aztán egy olyan kapcsolatot, ahol boldog lehetek. Rajtam semmi sem múlott, dolgoztam két-három ember helyett. De úgy látszik ez is sok, ennyit sem kívánhat az ember, kevesebbel viszont nem érdemes beérni. Legalábbis én így gondolom, akármi is történt velem.

A kis takarítóvállalatnál Szenthe különös társasággal dolgozott együtt. Szinte mindegyikük életében törésnek számított, hogy ide került, egyikük korábban középiskolában tanított és nem tudott megélni a fizetéséből, a másik országos hírű sportoló volt, akitől pályafutása vége felé hirtelen vonták el a juttatásokat, egy tervezőmérnök előzőleg a börtönt is megjárta, hozzájuk csatlakozott néhány írni, olvasni is alig tudó, de kitartó és igyekvő természetű szabolcsi parasztfiú.

A közös munka lassan elmosta a köztük levő különbségeket – mint ahogy előbb-utóbb egyforma zsíros réteg vonja be azokat a tárgyakat, melyeket sokáig tartanak ugyanabban a zsebben. Ha a helyzet úgy kívánta, káromkodva, de ellenkezés nélkül csináltak végig egy-kétnapos „durchmarsokat”, utána a pénzt közös kalapba dobták, és elmentek mulatni.

Előfordult, hogy éjfél után végeztek, akkor kocsiba ültek és leutaztak a Balatonhoz. Megfürödtek, majd hajnalban két csoportba oszlottak, és egy üres autóparkolóban futballmeccset játszottak, a győztesek kapták meg az egész munkáért járó rendkívüli jutalmat: tizenöt-húszezer forintot.

Családi életük már felbomlott vagy épp válófélben voltak, ez még szorosabban kötötte őket a vállalathoz, mert a fizetési kimutatásokon csak az alapfizetéseket tüntették fel, teljes keresetüknek alig az egynegyedét, és a bíróság előtt ez szolgált alapul a gyerektartás összegének megállapításánál.

Különös gonddal vigyáztak rá, hogy még filléres tárgy se tűnjön el munkájuk színhelyén – csak egyszer fordult elő, hogy valaki egy üzemcsarnokban leszerelt egy mérőműszert, ők maguk nyomozták ki az illető kilétét, összeverték és kirúgták –, de ezen kívül minden mást megengedhetőnek tartottak. Úgy érezték: ők egy igazságtalan, részrehajló társadalom áldozatai, és jogosultak megtenni bármit, amivel ezt a hátrányukat kiegyenlíthetik. Ügyeikben gátlástalanul folyamodtak burkolt vagy nyílt erőszakhoz: fenyegetődztek, vesztegettek, és ha úgy adódott, habozás nélkül ütöttek.

Mivel szoros kapcsolatban éltek, gondolkodásmódjuk alól Szenthe sem vonhatta ki magát. Néha utcán vagy hivatalokban öntudatlanul ő is úgy járt el, mint ahogy társaitól látta, megdöbbenve tapasztalta, hogy az erőszakos fellépéssel mennyivel könnyebben érvényesül, mint a régi, szabályokhoz ragaszkodó, korrekt viselkedésével. Ez a magatartás később természetessé vált számára, de esténként nehéz szívvel, önmagától is undorodva ölelte meg a gyerekeket, féltette őket az egyre ellenségesebbé váló külvilágtól.

Bea elindította a válópert, Szenthe április elején kapta meg az értesítést, hogy ügyükben kitűzték az első tárgyalást. Nem tudta, mihez kezdjen, a munkatársait kérte meg, hogy szerezzenek neki ügyvédet. Ők személyesen vitték el doktor Magda Bélához, akit a válóperek legjobb szakértőjének tartottak. Az ügyvéd lakására mentek, egy két utcára nyíló, háromszintes sarokházban lakott, az előcsarnokban állatbőrök hevertek a márványpadlón, a lépcsőről legalább nyolc szobába lehetett belátni. Szenthe még a rózsadombi villákból sem emlékezett ehhez hasonló teremszerű helyiségekre és fényűző berendezésre. A nappaliban ültek le, munkatársa száját eltakarva mutatott a szőnyegre:

– Nézd meg, ez legalább egy Volvo árába került.

Szenthe őszintén megdöbbent, mikor Magda kopott nadrágban és hóna alatt kiszakadt ingben jött be a fogadásukra. Elvállalta a képviseletet, megkérdezte: nem akarja-e tejesen rábízni az ügyek vitelét, felajánlotta, hogy szerez számára orvosi igazolványt és meg sem kell jelennie a tárgyalásokon. Szenthe azonban ragaszkodott hozzá, hogy elmenjen a törvényszékre, még mindig élt benne egy halvány remény, hogy tud beszélni Beával.

A búcsúzónál Magda kezet nyújtott.

– Nyugodjon meg, mint a focisták mondják: a két pont a zsebünkben van.

A tárgyalás napján Szenthe egy órával korábban kiült a tárgyalóterem előtti folyosóra, de sokáig egyedül kellett várakoznia. Alig valamivel a kitűzött kezdési időpont előtt fiatal szakállas férfi lépett oda hozzá, bemutatkozott; ügyvédjelölt volt, elnézést kért doktor Magda nevében, amiért más irányú elfoglaltsága miatt nem tudott eljönni, közölte, hogy ideiglenesen őrá ruházták át az ügyek vitelét. Szenthe bólintott, de úgy érezte, Magda háttérbe vonulásával többé nem lehetnek különösebb reményei a sikerre. Az ügyvédjelölt szemmel láthatólag nem ismerte a per körülményeit, egy pad sarkába húzódott és nézegette az iratokat. Bea csak az utolsó percben, a bíróval egyidőben jelent meg és két férfi is kísérte – nem férhetett volna a közelébe. Szenthének úgy tűnt, hogy Bea kissé meghízott, mióta nem találkoztak, és a viselkedése is határozottabbá, magabiztosabbá vált.

Az asszony bejelentette igényét a két gyerekre, és azt is kérte, hagyják meg őket a zuglói házban. Azt állította, hogy csak azért költözött el, mert a férfi fenyegetései miatt nem érezte magát biztonságban. Kérte, hogy a házat minősítsék közös tulajdonnak, mert ő is beleadta a lakásért kapott pénzt. A bírónő rákérdezett, hogyan képzelné el a megoldást, erre azt javasolta, hogy alakítsanak ki két lakást – amennyiben műszakilag megoldható. Szenthe egy pillanat alatt végigfutott gondolatban a ház alaprajzán és felmérte, hogy az lehetetlen, szót kért és közölte ezt.

Bea akkor azt kérte, hogy kötelezzék a férfit a ház elhagyására, mert durva és italozó életvitele zavarná a családot, magára vállalta, hogy hajlandó részletekben kifizetni az ő tulajdonhányadát. Szenthe visszaemlékezett: Bea hogy felháborodott, mikor Editről tételezett fel hasonló magatartást. A bizonytalan ügyvédjelölt nem tudott érdemben hozzászólni a javaslathoz, alaki kifogásokat emelt, és szemmel láthatólag beérte annyival, hogy elnapolják a tárgyalást.

Magda doktor a későbbi tárgyalásokon is csak néhány percre nézett be, megnyugtatta ügyfelét, hogy a dolgok állása kielégítő, meg fogják nyerni a pört – és újra elment. Szenthe arra kényszerült, hogy maga próbálja megvédeni az érdekeit, hosszan bizonygatta: Bea méltatlan rá, hogy a gyerekeket nevelje, egyszer már végérvényesen lemondott róluk, és most is több mint fél év telt el úgy, hogy egyszer sem látogatta meg őket, csak azért tart igényt rájuk, mert így akarja megszerezni a házat. Szenthe a kialakuló vitákban sorra alulmaradt felesége ügyvédjeivel szemben, indulatában néha el is ragadtatta magát, érezte, hogy a bírónő már akkor ellenszenvvel néz rá, ha szólásra emelkedik.

– Ne törődjön vele, lehet, hogy a férje pont most lett impotens – mondta Magda, de Szenthe nem nyugodott meg.

– És mi lesz akkor, ha minden pontban az ő javára döntenek majd?

– Ettől ne féljen, azért kér ilyen sokat a felesége, hogy legyen miből engedni. Ebbe a pörbe ő is belerokkan majd, örül, ha a bőrét mentheti.

– Miért, mennyi ideig tarthat?

– Ha mindezt megfellebbezzük, márpedig megfellebbezzük, akkor legalább három évig. Például előhozunk majd olyan apróságokat, hogy a kis hölgy milyen alapon passzolta el a tanácsi lakását, mert azt állítja, hogy háromszázezer forinttal járult hozzá a zuglói ház korszerűsítéséhez.

Szenthe lassan dolgozta fel magában a történteket, nem tudta felfogni, hogy Bea milyen jogon próbálja elvenni tőle a gyerekeket és egész élete egyetlen eredményét, a zuglói házat. Lassú, hideg düh gyűlt fel benne, de nem engedte eluralkodni magán, megpróbált békés megoldást keresni. Visszatért eredeti szándékához, hogy személyesen beszélje meg az ügyet Beával. A periratokból tudta a címét és a munkahelyét, az asszony Óbudán dolgozott, egy „Póló” elnevezésű eszpresszóban, Szenthe a következő szombat estén felkereste.

A ház, melyben az eszpresszó működött, lebontásra ítélt épület volt egy új lakótelep szegélyén, a falakat még nem kezdték ki a csákányok, de a lakók már kiköltöztek belőle, az épület homlokzatán csak az eszpresszó neonbetűi világítottak. Szenthe belépett, a pultnál olt állt az üzletvezető, egy alacsony, kövér, sötétkék ruhát viselő férfi.

– Jó estét kívánok, Beával szeretnék beszélni.

– Miért keresi őt?

Hanghordozásából arra lehetett következtetni, hogy nem csak felületes kapcsolat köti a nőhöz, Szenthe úgy emlékezett, mintha egyszer a tárgyalásokon is látta volna.

– Nem tartozik magára, de rendben van, megmondom: a férje vagyok, és a gyerekek ügyében jöttem.

Az üzletvezető kutatóan nézett rá:

– Nincs itt, délelőttös.

– De itt van, megnéztem: délelőtt nem is tartanak nyitva.

A férfi sarkon fordult és bement az irodába, bentről fojtott vita hallatszott ki, aztán az üzletvezető visszatért.

– Bea azt üzeni, hogy nem akar beszélgetni magával, a bíróságon majd mindent tisztáznak.

– Nagyon kérem: próbálja megmagyarázni neki, hogy nagyon fontos ügyről van szó. Nem csak az én életem mehet tönkre, hanem az övé is.

Az emelt hangra már néhány vendég is felfigyelt, az üzletvezető sértődötten vállat vont.

– Nem vagyok postás.

– Szóval nem szól neki?

– Nem.

Szenthe elszánta magát, és elindult a hátsó helyiség felé, az üzletvezető elébe állt, megpróbálta feltartóztatni, közben a szemével intett az egyik sarokasztal felé. Két simára fésült, elhízott magas férfi állt fel onnan, megfogták Szenthe karját, hátracsavarták, és kirángatták az eszpresszó mögé, a lebontásra ítélt ház belső udvarára – az üzletvezető is kijött utánuk. Elgáncsolták Szenthét, és amikor az a kőre zuhant, rugdosni kezdték. Kezét az arcára szorítva próbálta védeni magát, aztán csak annyit érzett, hogy felemelik és kidobják az útmenti szúrós bokrok közé, hallotta, hogy az üzletvezető magyarázólag mondja a járókelőknek.

– Részeges és lejmre megivott egy üveg konyakot – kezüket csapkodva bementek az eszpresszóba, az ajtóból még egyszer visszafordultak –, ha megpróbálod újra, megkapod a másik felét.

Szenthe csak sokára tért magához, le akart inteni egy taxit, de a sofőr attól félt, hogy összevérezi az ülést, és nem vette fel. Tántorogva botorkált át a hídon, mire kiért Zuglóba, a gondozónő már rég lefektette a gyerekeket és hazament.

Szenthe úgy-ahogy lekezelte a sebeit és rendbehozta magát, de nem tudott elaludni, fel-alá járkált a lakásban, aztán elővette a szekrényből a régi vaskazettát, kiszedte a pénzt és minden iratot – mintha csak elszámolást készítene, tökéletesen rendet rakott.

Másnap, vasárnap reggel a műhelyben dolgozott, mikor csöngettek az utcai kapun. Szenthe kinézett az ablakon: apja és kisebbik öccse állt kint, apja egy teli kosarat tartott a karján. Eszébe jutott családjának magatartása Edit temetése után, és azóta is több mint két év telt el úgy, hogy egy levelet sem írtak. Elfutotta a düh és arra gondolt, hogy nem nyitja ki nekik a kaput, de aztán belátta, hogy nem teheti meg, leakasztotta a kulcsot és előjött a műhelyből. Kitért apja ölelése elől, a ház fele mutatva előreengedte a vendégeit, útközben öccse megkérdezte

– Mik ezek a sebek az arcodon?

– Semmi, rámesett egy polc, tele volt vasdarabokkal.

A gyerekek még aludtak fenn, ezért a konyhában ültek le, Szenthe egy üveg konyakot tett az asztalra, viszolyogva nézte, hogy apja kétszer-háromszor is tölt magának.

– Csak most hallottuk, hogy beadtátok a válópert – mondta a fiatalabbik fiú –, szeretnénk segíteni neked.

Szenthe először azt akarta felelni, hogy nincs szüksége semmire, de meggondolta magát:

– A gyerekeket én nem bírom ellátni, az anyjukra nem számíthatnak, lehet hogy be kell adnom őket intézetbe. Nem örökre persze, csak néhány évről van szó, és ezt a házat meg kellene őrizni nekik, hogy ide bármikor hazajöhessenek. Én mostanában nem vagyok jól, arra szeretnélek kérni titeket, hogy ha valami baj történne velem, vigyázzatok erre a házra, amíg a gyerekek felnőnek. Majd készítek egy írást, hogy rátok ruházom ezeket a jogokat – felemelte a kezét. – Nincs szükségem vigasztalásra, hagyjátok.

– És a feleséged?

– Vele nem kell törődni, ez már nem az ő ügye.

Az idősebb Szenthe mintha szörnyűséget sejtett volna a szavak mögött, megdöbbenve nézett a fiára, de az rezzenés nélkül állta a farkasszemet. Megfordult, a lépcső felé nézett.

– Felébredtek, már jönnek lefelé.

A következő héten Szenthe elment Domonkoshoz, emlékeztette a jogászt múltkori beszélgetésükre és megkérte, hogy indítsa el a gyámhatóságnál a gyerekek gondozásba vételét, és ha lehet, próbálja megszervezni, hogy ugyanabba az intézetbe kerüljenek. Kapott egy kérvényformulát, otthon kitöltötte, aláhamisította Bea nevét, és visszaadta Domonkosnak.

A jogász segítségével az ügy gyorsabban futott végig az előírt állomásokon, mint remélni lehetett volna, alig két hónap múlva megszületett a döntés, hogy a gyerekeket befogadja egy átmeneti intézet.

Szenthe délután indult el a gyerekekkel, útközben megállt, bevitte őket egy áruházba, szabadon választhattak maguknak egy-egy játékot, aztán csokoládét és rágógumit is vásárolt nekik. Az intézet előtt leparkolt, a motorzajra az épületből kijött elébük egy nevelő.

– Búcsúzzatok el apukától.

Szenthe lehajolt hozzájuk.

– Most el kell mennem, vigyázzatok egymásra.

– Majd én vigyázok rá, mert ő még kicsi – mondta Éva. – De gyere el minél hamarabb.

– Igen, majd jövök.

– És vigyázz mindenre otthon.

– Vigyázok majd.

A kislány megfogta öccse kezét és bementek az épületbe, Szenthe még egyszer intett, aztán becsukódott mögöttük az ajtó. Beült a Wartburgba, keresett egy postahivatalt, és feladott az apja címére egy előre elkészített kis csomagot, mely a zuglói ház kulcsait tartalmazta és egy rövid levelet. Utána kiment a part menti sétányra és sokáig napozott, szívesen ivott volna valamit, de nem akarta megkockáztatni, hogy a rendőrök megállítsák. Feje kellemesen zúgott a nyárias melegben, arra gondolt, hogy most éppen ott tart, mint harmicéves korában, az első házassága előtt.

Már besötétedett, mikor Szenthe elindult, kilenc óra után ért ki Óbudára. Sokáig körözött a kocsival, amíg kiválasztotta a megfelelőnek látszó helyet. A Póló eszpresszótól tizenöt-húsz méterre egy bontások miatt használaton kívül helyezett úton felállt a gyalogjáróra, őmaga homályban maradt, de szemmel tarthatta az eszpresszó bejáratát. Nem tudta, Bea dolgozik-e ma, de ez nem érdekelte annyira, hogy kiszálljon a Wartburgból és közelebb osonjon a kirakati ablakhoz, vagy telefonálással próbálkozzon, képesnek érezte magát, hogy ha kell, hetekig is várakozzon.

Kibámult az ablakon, látta, hogy a túloldalon, ahol a lakótelep házai emelkednek, lassan elnéptelenedik a tér, már az újságárus is bezárta a standját, csak egy vendéglő előtt járnak-kelnek az emberek. Bekapcsolta a rádiót, a tízórás hírek után a bemondó épp a sporthíreket sorolta, mikor az eszpresszó ajtajában megjelent Bea a kövér üzletvezetővel. Szenthe nekilódult a Wartburggal, a nő épp felnyúlt és megragadta a redőny fogantyúját, mikor az autó elgázolta, hanyatt esett és bevágta fejét a kövezetbe, Szenthe visszamenetbe kapcsolt, aztán újra előre, négyszer-ötször is áthajtott rajta. Mikor látta, hogy a nő meghalt, kiszállt a kocsiból, tétova mozdulattal végigsimított a Wartburgon – ez volt az egyetlen tárgy, amitől nehezére esett megválni. Átment a szemközti vendéglőbe, kért egy üveg bort, töltött magának, és a teli poharat mintegy köszöntésül magasra emelte.

1986. január 11.