Magyarázat helyett

Mit akartam mondani ezzel a könyvvel? Ha két-három mondatban meg tudnám fogalmazni, hogy mit jelent nekem Mikes Kelemen példája, akkor azt írtam volna meg, és nem egy tizenöt íves regényt.

Már két évtizednél is régebben gondolkodom az ő sorsán és nem merném állítani, hogy messzebb jutottam a jelképeknél. A mindenkori számkivetett magyar írástudót látom benne, aki idegenbe kényszerítve szolgálja a Fejedelmet, a hazájában üldözötté vált szabadság gondolatát:

„… hol majd megpróbáltatik ki mit bír el,

S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?

S a bitangságban majd hogy elbitangolok-e” – mondja a költő.

Valószínűleg kevéssé érdekelt volna Mikes személye, ha egy világtól idegen, mennyekre-mártíromságra kancsalító, önpusztító alkat lett volna, de ő mindvégig örömre és szerelemre vágyott, helytállásának, lemondásainak ez adja meg az igazi súlyát.

Felmerülhet a kérdés: hogy érint engem ez a sors, mi nekem ehhez a személyes közöm – amely nélkül mégsem lehet megírni egy könyvet –, mikor egyetlen napot sem töltöttem emigrációban. Erre legyen elég annyit mondanom: létezik határokon belüli, önkéntesen vállalt száműzetés is.

Elszántam magam erre a vállalkozásra, de még évekig keresgéltem azt a formát, melyben Mikes sorsát elmondhatom. Kézenfekvőnek kínálkozott volna az a megoldás, hogy életének kalandos eseményeit egy szabályos időrendben felépülő regényben fogalmazzam meg, de én nem egy „serdültebb ifjúságnak szánt” romantikus hőst éreztem benne.

Az eredeti, meghatározónak tekintett levélformát is megpróbáltam, de végül mégsem ezt választottam. Nézze el nekem a világ, de úgy éreztem, hogy sokszor maga Mikes is a francia minták csapdájába esett, ellentmondásokba keveredett, bumfordi bájolgásokra kényszerült.

Mindezek után abból az irodalomtörténeti feltételezésből indultam ki, mely szerint Mikes mintegy az esemény és a levél közötti fokozatként, egy naplóban rögzítette a mondanivalóját – egy ilyen naplót próbáltam én is írni.

Nem kívántam végigkövetni a rodostói bujdosók történetének minden állomását, ezért a regénybeli cselekvések folyama az 1717-es törökországi partraszállás helyett csak a Fejedelem halálának évében, 1735-ben indul el. Ekkor Mikes Kelemen életéből még 26 év van hátra, ez a szakasz ugyan szegényes külső eseményekben, de magára maradva, helytállása teljes jelentőségében kibontakozik.

A Mikes által felemlített alakok körvonalai is megváltoztak a könyvemben. Egy-egy, nála csak utalásszerűen felvázolt alak, mint amilyen Ibrahim Müteferrika, Zay úrfi, Jávorka Ádám és mások az én regényemben főszerepet játszó kulcsfigurákká léptek elő, a kiegészítő figurák tucatjait kellett kitalálnom. Ez a továbbépítés nem csak kompozíciós érdekeket szolgált, elsősorban azért volt rá szükség, mert Mikes sorsán és kapcsolatain keresztül a mindenkori magyar magatartáspózok gyűjteményét is szerettem volna megmutatni; a látványos öngyilkosságoktól a pártoskodó hajlamon át az árulásig, illetve a helytállásig.

Szöveg szerint keveset vettem át Mikes leveleskönyvéből. A regényemnek talán a fél százalékát sem teszik ki az eredetiből átemelt idézetek, inkább csak antikoló zománcként építettem be egy-egy mondatot.

Nem szorítkoztam csak Mikes textusára, a közeli korszakok más emlékíróinak feljegyzéseiből is merítettem: Pápai János, Komáromi János, Cserei Mihály műveiből. Megjelennek könyvemben a Néma Barát, Pápai Páriz Ferenc gondolatai, sőt olykor a századokkal később élt Füst Milántól, Osváth Ernőtől is elhangzik egy-egy félsor.

Az a kérdés persze felmerülhet, hogy volt-e jogom ilyen messzeható módon hozzányúlni Mikes művéhez. Úgy érzem, hogy igen, mert nem a leírt szövegét, hanem a történelmi sorsát választottam mintának. Regényt írtam és nem életrajzot, szándékom több volt, mint Mikes életútjának egyszerű nyomon követése.

Ha valaki mégis azzal vádolna meg, hogy eltorzítottam Mikes hagyatékát, annak csak azt felelhetem, hogy ha így állnának is a dolgok, akkor sem történt semmi jóvátehetetlen. Mindenki előveheti és remélhetőleg elő is veszi majd az eredeti művet, a magyar nyelv és gondolkodás kimeríthetetlen kincsesbányáját.

Bárhogy is legyen, nekem megmarad az öröm, hogy két évtizedig Mikes árnyékába húzódva élhettem. Írásaiból kiérezhettem az Idő lassú szárnyverését, megtanulhattam, hogy kell magunkat megőrizni minden változáson keresztül.

Végül egy személyes megjegyzés: köszönetet mondok mindenkinek, aki segített munkámban, a megboldogult Hopp Lajostól Veress Dánielig.

Moldova György