Ibrahim Müteferrika feljegyzése

Ibrahim Müteferrika

más néven Al Mahdi, a jó útra vezérelt

Itt következnek gróf Mikes Kelemennek, Rákóczi Ferenc kamarásának feljegyzései

Újév napján mi vigadjunk, dicsőült Jézust mi imádjuk. A következő újesztendőt pedig az Isten ne engedje nekünk itt tölteni, hanem a magunk hazájában, Magyarországon.

De közülünk senki bizonyosabb dolgot nem ígérhet magának, mint hogy bizonytalan az állapotja és az is marad. Meglehet, hogy az utunk lefelé visz és valaha még arra fogunk gondolni, hogy miért nem voltunk boldogabbak a mostani időben és elfogadnánk tegnapi bajainkat holnapi örömöknek. Ha tudnánk, hogy mit hoz az új év, talán el sem kezdenénk. Milyen bölcs is tehát az isteni rendelés, amiért nem tudatja velünk előre a ránk kiszabott határozatait.

Lázadoznunk nincs miért, kívánhatunk-e mást, mint ami az Istennek tetszik? Az ő rendelése szerint kell járnunk, és ezen az úton nem sétálni, hanem futni kell, nemcsak engedelmesen, hanem jó kedvvel és örömmel. Ne szoroskodjunk tehát azon, hogy az ügyeink nem úgy folynak, mint ahogy nekünk tetszenének. Aki a jövendőt igazgatja, jobban tudja, mint kell folyni azoknak. Gyújtsunk rá a pipánkra, hadd teljék az idő, és mi ballagjunk véle együtt.

A fátumok sötét változásokat ígérnek. Azt hallani, hogy a bécsi Kálvárián álló feszület Németország felől csodaképpen Magyarország felé fordult, minek Isten adjon jó véget. Az égi jelek sem kedveznek; a Holdban a lelkeket méregető Mihály arkangyal arcát látni.

Meghozta a hajó a Wiennerisches Diarium december elsejei számát. Közönségesen az újság az egyetlen mákony, mely feledtetni tudja számkivetett voltunkat és visszahelyez minket a távoli világba, de ezt a küldeményt Isten bízvást elháríthatta volna felőlünk.

Az első oldalon hírül adták Fejedelmünk titkárának, Bohn dán nemesnek az árulását. Bohn 1722-ben Lengyelországból érkezett Konstantinápolyba. Rideg és tartózkodó ember volt, az a fajta, akiről a mi székely népünk azt mondja: a temetőbe jár ki nevetni. Jól értett a hadmérnökséghez, a számtan némely ágazatához, térképeket rajzolt a Porta számára, ilyen munkákkal kereste meg a mindennapokra valót.

Egy idő után szerét ejtette, hogy összeismerkedjen néhány, társaságban forgolódó magyar nemessel és általuk meghívatta magát hozzánk, Rodostóba. Bemutatták Urunknak, Bohn átadta neki Fejedelemasszonyunk, a száműzetésben sínylődő hesseni Charlotte-Amália ajánlólevelét, akinek szolgálatában eltöltött néhány hónapot Lengyelországban. Senki sem gondolt utána, hogy miért csak most jelentkezik, miért nem tudatta magát eddig.

A dolgoknak ez a rendetlen formája fel kellett volna keltse Urunk figyelmét; de néki legfőbb hibája, hogy nem ismeri eléggé az embereket, bizalmát igen könnyen meg lehet nyerni. Lovagi természetéből adódik, hogy hódítani szeret nők és férfiak között egyaránt, a nála jelentkezők hízelgéseit vert aranyként fogadja – kiváltképp illik ez az idegenekre.

Ha jól felfogjuk a saját érdekeinket, azt kellene szeretnünk, ami a miénk. Nem volna szabad lenéznünk, ami nekünk jutott nemzetünkben, családunkban, szokásainkban és egyéb állapotainkban, ragaszkodnunk kellene ahhoz a bélyeghez, melyet ránk véstek, szagukhoz, mely belénk ivódott. Ne siessünk feladni őket mások tetszésére, legyünk elfogultak a magunk javára, mert csak ez a miénk biztosan, nagy bajunkban csak erre támaszkodhatunk. Avvaló, hogy erről sosem beszéltem Urunknak, de ki vagyok én, hogy őt figyelmeztetni merészeljem?!

Bohn elnyerte Fejedelmünk jóindulatát, udvari nemesévé fogadta, bizalma akkor vált teljessé, mikor a dán, lutheránus hitét elhagyván, katholizált.

A tavalyi évben, mikor Erős Ágost lengyel királyból a lélek kiment és a halál benne maradott, Fejedelmünk Bohnt elküldte Franciaországba, hogy az udvarnál egyengesse szövetségesének, Szaniszlónak útját a megüresedett lengyel trónra. Ezer tallér jövedelmet biztosított neki távolléte idejére, ajánlólevelet adott korábbi barátaihoz, nevében Bohn tárgyalt Bourbon és du Maine herceggel, a toulouse-i gróffal, Maurepas és Chauvelin miniszterrel.

Fejedelmünk ügyeinek korábbi kurátora, az időközben elcsapott De Bons nevezetű francia nemes puszta féltékenységből kutakodni kezdett utóda viselt ügyeiben. Kiderítette, hogy Bohn időről-időre vastag levélcsomagokat küld Hollandiába az ottani osztrák orátornak. De Bons gyanúját közölte Chauvelinnel, nála nyitott fülekre talált, a miniszter már korábban is kételkedett Bohnban, mert egy régebbi alkalommal hamis tervrajzot kapott tőle a mainzi várról.

Visszatartották Bohn leveleit, a dán, megorrontva az őt fenyegető veszélyt, a holland követség udvarmesterének kamrájába menekült. Sietségében még arról is megfeledkezett, hogy elégesse papírjait.

Az újság hírül adta, hogy Herault rendőrtiszt emberei betörték szállásának ajtaját és ráleltek az árulását bizonyító iratokra. Nyomait felkutatva megtalálták az időközben holland matrózruhába átöltözött Bohnt és bevitték a Bastille-ba.

Nem kellett kínpadra vonni a dánt, hogy beismerje a tetteit: 12 éven át a bécsi udvar rendeletére állott Rákóczi szolgálatában. Fejedelmünk minden lépéséről értesítette Thalman konstantinápolyi osztrák orátort, kérlelhetetlen ellenségünket.

Fejedelmünk megtudva bizalmi emberének árulását, önmagát vádolta hiszékenységéért, ezerszer megbánta, hogy a közelségébe fogadta a dánt és bizalmas ajánlásokkal látta el. Haragjában és önmaga vádolásában nem ismert határt:

– Ex pulvere istum erexi et rebellavit contra me! – a porból emeltem fel őt és fellázadt ellenem!

Hiába vigasztaltuk: az embernek azért van két füle, hogy az ilyen hírek az egyiken bemenjenek, a másikon kijöjjenek, nem szabad középen, a szívnél megakadniuk. Fejedelmünk rosszkedve nem engedett fel. Éjszakánként nem aludt és fekhelyén forgolódva gyakorta mélyen felsóhajtott, ami korábban nem volt szokásában. Megrendült állapotját személye körötti inasai is észrevették.

Mára virradóra nehéz álmot láttam. Mintha a Fejedelmet az ölemben hordoztam volna, amerre cipeltem, egy út mellett álló vén ember azt mondta nekem, hogy le ne tegyem az ölemből, mert mindjárást meghal. Arrébb járva egy más vén ember pedig azt mondta, hogy vagy leteszed vagy nem teszed, de mihelyt ez a hold elfogy és újságra tér, a Fejedelem azonnal meghal.

Kényszerítettem magam a felébredésre, csatakosra izzadtam a takarómat, szívem rendületlenül vert. Isten óvjon minket ilyen csapástól!

Napjaink a lehulló vízcseppekhez hasonló egyformasággal telnek. Reggel hatodfél órakor a dobot megütik, a cselédeknek fel kell kelniük és hat órára alkalmassá kell tenniük magukat a szolgálatra, mert a Fejedelem ilyenkor felöltözik és misére a kápolnába vonul. Mikor ott elhangzik az elbocsájtó ige, mindannyian leülünk az ebédlőházban, kávét iszunk és dohányozunk, elmondhatjuk gondjainkat a Fejedelemnek. Nyolc óra után a második misére dobolnak, ez elvégeztetvén, Urunk a maga házába tér meg, és mi is szabadon tölthetjük az időnket.

Fél tizenkettőkor hívnak ebédre, fél háromkor a Fejedelem magányosan keresi fel a kápolnát. Ötkor következik el az esti imánk, fél hétkor pedig a vacsora. Nyolc órakor a Fejedelem levetkőzik és lefekszik aludni, az őrizetünkre rendelt janicsárok bezárják a cifra kaput a palota előtt.

Megesik, hogy a Fejedelem, álmát megszakasztván, éjjel két órakor felkel és újra a kápolnás házba vonul imádkozni jó szerzetesek módjára. Áhítatát befejezve sem pihen, hanem leül az íróasztalához és felveszi az esti érintésétől még meleg tollat. Csak úgy ne járjon, mint Szent Jeromos doktor, aki a szüntelen való írástól és olvasástól annyira elepedett, hogy mint egy meggörbült ember, többé fel nem hajthatta magát, hanem egy köteléket fogva emelkedhetett fel csak a helyéről. Mikor figyelmeztettem rá, a Fejedelem csak mosolygott:

– Az éjszaka nem arra való, hogy aludjunk, hanem csak hogy sötét legyen.

– Azért nem szükséges ezt is munkával tölteni.

Urunk már irataiban elmerülve válaszolt:

– Tanuld meg: nem kell sokat dolgoznunk, csak mindig. Isten óvjon attól, hogy a végén egy félórám hiányozzon ahhoz, hogy kitehessem a pontot.

Avvaló, úgy van elrendezve, hogy minden állat közül az ember dolgozik és szenved a legtöbbet, mégpedig minél magasabbra kerül, annál inkább.

A Fejedelem hiába tölti ébren az éjszakát, nem enged magának soron kívüli pihenést, nem változik meg a következő új nap rendje, mindent órára és percre kell tennünk. A minap egy kis kutya szegődött hozzám, de már az is beletanult a szokásokba. Reggel, mikor dobolnak, rám se néz, tudja, hogy ilyenkor misére megyek, ahol neki helye nincs, de ha ebédre szólítanak, menten felugrik és a lábamhoz törleszkedik. Az idő így vontatódik, telik, a tél mendegél.

Ami az én állapotaimat illeti, egy gazdag örménytől, Bazargián Tárásztól bérelt házban lakom, melyhez egy kis kert is tartozik. Jobb dolgom van itt, mint régi helyemen, Drinápolyban volt, ahol a fatáblás ablakot nem volt érdemes papírral beenyvezni, mert a patkányok ugyan hamar kirágták és a hó lengedezve behullott az ágyamra.

Egy szolga viseli a gondomat, de nincs sok dolga velem és miegymásommal. Egész vagyonom nem áll többől, mint egy ágyból, egy asztalból és egy kis ládából, melyben a régi magyar ruhámat, váltó ingeimet és lábravalóimat tartom. Ha útra kellene indulnom, minden holmim felférne egy negyed szekérre, de panaszkodnom nincs miért, vannak köztünk olyan szegények is, hogy tízen együttvéve sem mutathatnának fel ennyi vagyont. Így tartja az ember lelke egyensúlyát: nihil habenti nihil deest – akinek semmije sincs, annak semmi sem hiányzik.

Mondják, hogy Bocskai fejedelmünk hajdúinak még állandó tűzhelyük sem volt, nehogy annak védelme túlságos óvatosságra késztesse őket. Mi, bujdosók is szinte örökös katonáskodásra szegődtünk.

Ma levelet kaptam édesanyámtól, árva Torma Évától, megcsókoltam a koperta szegélyét. Ó, édes Jézusom, hálát adok Neked, hogy ennyi sok bujdosásom után újra vehettem szegény szolgálód kezeírását! Tartsd meg őt továbbra is dicsőségedre és engedd meg, hogy hamarvaló nap testi valójában is megláthassam őt, ha ez a Te akaratod! Ha pedig más a szándékod, akkor a Te szent országodban együtt imádhassuk majd Szent Felségedet.

Ami a levél facitját illeti, édesanyám meghallotta, hogy bujdosó felünk, gróf Csáky generális felesége és gyerekei Törökországból beérkeztek Magyarországra, nagyhatalmú rokonaik: a kalocsai érsek és a tárnokmester eszközölték ki a hazatérésüket. Anyám abban reménykedik, hogy talán nekem is meg tudná szerezni a császár gráciáját, de amíg nem ismeri az én akaratomat, addig nem munkálkodhat az ügyemben:

– „…Annyi esztendőtől fogva semmi bizonyosat nem hallottam felőled, ezért édes kedves Fiam, emlékezzél meg az én hozzád való anyai szeretetemről. Tudod, hogy ha csak más faluba bocsájtottalak, akkor is micsoda bánat fogott el, hát most ennyi ideig nem látván min mentem által. Úgy hiszem, hogy ha nem igyekszel, engemet csak kevés idő múlva sem látsz, mert a sok mindenféle keserűség meggyőzött. Bár csak azzal örvendeztetne meg az Isten, hogy még egyszer találkozhassak veled.

Ifjúságod virágát mi haszna volt ott eltöltened, reménységedet egy idegen emberbe vetned és mi vár rád most meglett férfiként? Ha ő meghal, mit csinálsz majd? Jobb a magad hazájában lenned, hogysem olyan népek között, akik a szavadat sem értik…” – írta anyám, sürgetett és választ kívánt tőlem az itteni német követ útján.

Dörzsöltem ujjaim között a levél papírosát és eltűnődtem. Nem volt okom azt képzelni, hogy otthon megenyhültek az idők és az országgyűlés feloldaná a szentenciáját, mellyel engem rebellióért fő- és jószágvesztésre ítélt, majd nem sokáig késlekedve idegen kezekre is adta birtokaimat, de ha százszor annyit ígérnének is, mint amennyim volt, akkor sem folyamodnék kegyelemért.

Nem vezérel sem politika, sem haszonszerzés – mert bujdosóknak idegenben nem szokás jószágokat osztogatni – sem a fejem füstje nem kábít, egyedül az tart itt Rodostóban, hogy igen szeretem az öreg Fejedelmet. Előttem őbenne revelálódott minden emberi tulajdonság, amiért érdemes volt megteremteni és fenntartani Istennek ezt a világot: a haza szeretete és királyi méltóság, igazi hit és készenlét a töredelmes bűnbánatra, részvét minden nyomorultak iránt, de ki is tudná felsorolni erényeinek rendjét.

Sorsom már régtől összefonódott az övével. Tizenhét éves koromtól a kolozsvári konviktusból kivéve kezdtem őt szolgálni, most már a forgót szántom, de ez a szolgálat nem szűnik meg, amíg csak a halál ki nem szólít ebből a világból.

Tudtam, hogy ezt kár is volna megírnom, mert édesanyám soha nem értené meg, annál is büszkébb, hogy még egyszer majd megkeressen. Megcsókoltam a levele hajtását:

– Isten Szent Lelke szálljon Rád és viselje mindenekben gondodat! Majd takarj el kezeddel, ha hagynak, a sírban!

A levelet nem mutogattam, hanem elraktam a ládám mélyére, ahol senkinek nem akadhat a kezébe. Urunknak nem kell tudnia róla, hogy mi történt, még azt hihetné, hogy jutalmat várok, amiért mellette maradtam.

Nincs szomorúbb város vagy falu, mint amelyet török lakik, Rodostó is meg tudja dermeszteni azt, aki Zágonhoz szokott. A szűk helyeken felhúzott házak girbegurbán össze vannak ragasztva udvaraikkal, mintha csak úgy találomra hullottak volna ki Isten kötényéből. A tűzhelyeket úgy rakták, hogy a füst a falak oldalán jön ki, megfeketedtek tőle a kövek, fölöttük rothadó gerendák húzódnak keresztben, leszakadással és agyonütéssel fenyegetve minden boldogtalant, aki arra vetődik. Ilyen helyt sem embert, sem asszonyt nem láthatni az utcákon, még gyereket is alig. Azt hihetnénk, hogy az utolsó lábig kihaltak, mert ki-ki csak a maga házában ül.

Cum fueris alibi, vivito sicut ibi – ha máshol vagy, élj úgy, ahogy ott szoktak, én is megpróbáltam ehhez alkalmazni magam, de kevés sikerrel. Még vendégségbe sem érdemes menni hozzájuk: ad a török egy findzsa kávét, egy pipa dohányt, aztán már hozza is elő a füstölőt, értheted, hogy a távozásodat sürgeti. Jobb híján, mi magyarok egymáshoz járunk látogatóba, felöltözünk díszesen, felnyergelünk, lovagolunk vagy öt métert a szomszéd házig, aztán elbeszélgetünk arról, amit egyformán jól tudunk.

Az unalom ellepi a lelkünket, akár a rozsda a vasat. Örülök, valahányszor kiszabadulhatok a palotából, ha más okom nincs, kimegyek a piacra, elvégezni a komissiókat.

Nincs furcsább és gazdagabb az itteni piacnál. Körtvély és barack ugyan nem díszlik, de az enyhe déli égalj alatt nagyszemű, húsos rózsaszőlő nő, ahogy itt mondják, a „csausz üzüm”, sokszor módfelett édes, rubintos színű nehéz bort szűrnek belőle. Gazdagon tenyészik a miénknél nagyobb birsalma, mandola és a gyümölcsöknek más neme is.

A halpiacon a tengerek különbnél különb féle színű és formájú halait, rákjait, csigáit szokták árulni, úgyhogy itt is kitehetnék azt a feliratot, melyet a velencei halászok templomában láttam: „Sta viator et vide quam sit Deus mirabilis in mari! – Állj meg vándor, és ámulj el Isten tengeri hatalmán!”

A tenger errefelé szép tiszta és fövenyes fenekű, a platajcoknak sokaságát fogják ki belőle. Egyszer egy éjszaka holdvilágnál fürödvén, igen megijesztett egy fövenyben elbújt nagy platajc, hogy ráhágtam, megmozdult, hirtelen nem tudtam eltalálni, hogy micsoda.

Könyvet és papucsot ugyanabban a bódéban árulnak, mivel a vörös bőr kötéstáblák maradékából kitelik egy-egy pár lábbeli. Nem tudni, melyik hoz több hasznot az emberiségnek.

Vásárlásainkon el-elkísér a kis Zsuzsi, a poéta Kőszeghy leánya. Azt ne kérdezzék tőlem, hogy mekkora költő Kőszeghy uram, mert még egy versét sem volt türelmem végigolvasni. Ő maga sem táplálhat túl nagy véleményt róluk, viharos szélfúvások idején ketté szokta tépni a kéziratait és azzal dugja be a fülét a megfázást elkerülendő.

A kis Zsuzsi viszont rendes, tisztességes személy és ami még fölöttébb való, összekapcsolja velem az erdélyi születés. Az már igaz, hogy a szépséget elég fösvényen osztogatták neki, de hát mind szép, aki ép.

Néhány évvel ezelőtt már úgy képzeltem, hogy egybekötjük majd szomorú sorsunkat, Zsuzsi is hajlandóságot mutatott irántam. De jól mondják, hogy a szegény fogja meg a madarat és a gazdag eszi meg – velem sem történt másképpen.

Bercsényi generális uramról van szó, aki addig nemigen legénykedhetett, amíg élt a második felesége, mert Csáky Krisztina, a fekete orrú asszony a papucsa alatt tartotta. Az orra különben úgy feketedett meg – nem tudom, csak hallottam –, hogy az orvosok a himlőjét gyógyítani akarván, arcát vékony arany lemezekkel takarták le; mikor később lefeszegették, orra bőrét színében elváltozva találták alatta.

Bercsényi uram, ha már közelített is a hatvanhoz, a bárányhúst azért csak szerette volna. A felesége mellett jó ha egy hónapban egyszer megmosdott, de asszonyát eltemetve, egyszerre csak csinosabban kezdte tartani magát. Feltűnt neki a kis Zsuzsi, szóra szó következett, egészen addig, amíg meg nem kérte a kezét. Bercsényi uram nem törődött a mondással, hogy turpe senex miles, turpe senilis amor, csúf a vén katona és csúf a vén ember szerelme, vagyis hogy tudnunk kell illendő módon megöregedni. Ő mindenek ellen keresztül szokta vinni az akaratát, és eléri célját; ha az országban két szelet kenyér volt, abból másfél neki jutott.

Szándékaiban támogatta őt Kőszeghy uram is, aki Bercsényinek udvari embere és házi poétája volt. Nem kevesebb, mint nyolcszáz strófában zengte meg a gazdája ifjúkorát, bocsássák meg neki a múzsák. Az is lehet, hogy nem is kellett olyan nagyon erőltetni a lányát a nászra, a kis Zsuzsi szokta tudni, hogy a kenyérnek melyik fele van megkenve vajjal. Sem a teste, sem a lelke nem lelte örömét, de a grófné titulus szépen csengett a fülében.

Két vagy három bizonyság előtt titkon kimondták az esküt, csak aztán álltak ki az udvar elé. Elhívták a muzsikusokat, elfújták a tehénhús nótát és elvonták a menyasszony táncát. Bercsényi uram amúgy legényesen megpróbálta elropni a „rajta kuruc”-ot; jól táncolt, csak nehezen fordult.

Én aztán sokáig úgy igyekeztem, hogy ne kelljen mennem Zsuzsi látogatására. Arra gondoltam, hogy a távollét és az idő már mélyebb sebeket is begyógyított. Más nők után nem jártam, nem természetem kutyaharapást szőrivel kezelni, különben is csak két szomorú özvegy élt Rodostóban.

Néhány évvel később Istennek úgy tetszett, hogy Bercsényi uramat Jób állapotába juttassa, helyzete csak abban különbözött a prófétáétól, hogy ő az ágyban szenvedte el a kínjait és nem a ganéjdombon. Sebeit ő is cserépdarabbal vakarhatta volna, a borbélyok darabonként metélték le rothadó húsát a lába száráról, jajgatása a régi mártírokhoz tette őt hasonlóvá. Csak a pipa tudta őt ideig-óráig elhallgattatni. Majd földi bujdosásának vége szakadván, keresztényhez illő halállal múlt ki a világból.

Akkor mutatkozik meg a jó feleség, mikor az ura beteg. A kis Zsuzsi a bibliai könyörületes Ruthhoz méltóan alkalmazta magát. Ápolta, vigasztalta az urát, nem irtózott bűzlő teste mellé feküdni az ágyba. Odaállt a rettentő gödör szélére is, de ahogy Bercsényi generális eltakaríttatott, visszavette a teljes szabadságát, és úgy viselkedett, mintha sohasem élt volna vele házasságban.

Én kivártam, amíg üzen értem, ez is bekövetkezett. Bercsényi uram megemlékezett rólam testámentumában: holt felesége, Csáky Krisztina nádpálcáját hagyta rám. Nem nagy klenódium, de hát az ajándéknak nem az értékét kell tekinteni, hanem a szívet, amivel adják.

Én ismerek valakit, aki Zsuzsival le akarná tétetni a feketét, kár, hogy ennek a legénynek nemigen villog a ládájában az arany. De azért maradt egy kis reménységem, ha mégoly hiú is.

A munka, természete szerint minden renden és rangon levő személyeket megillet, egy kereszténynek az életét hasznos foglalatosságokban kell töltenie. Az már igaz, hogy a Fejedelem nem bírja a semittevést, melyet mindig is az ördög párnájának tartott. Feljegyezték, hogy a bécsújhelyi börtönben raboskodván, mivel egyebet nem tehetett, legyeket fogdosott és a pókok hálójába vetette őket.

Itt Rodostóban délig írással és olvasással tölti az időt, életútjáról tesz emlékező vallomásokat. Kívánatos is, hogy dicsőséges győzelmei fényesen fennmaradjanak, sem moly, sem rozsda, sem irigység kárt ne tegyenek bennük. Bűn volna, ha ezeket valami rossz, idegen penna megmocskolná.

Ilyenkor még az idevetődő bogaraknak is óvatos szárnnyal kell repülniök a kamrája körül. Kihallatszik, hogy Fejedelmünk fogát csikorgatva birkózik a szóval, magában többször is elmormog minden mondatot, mielőtt papírra vetné.

Hihetetlen ez a küzdelme a stílussal, mikor folyamatosan beszél és ír a magyar mellett latinul, franciául, németül, olaszul és lengyelül is. Tisztjei és tábornokai a cipője viseltes sarkáig sem érnek fel. Még 1706-ban Károlyi Sándor uram elfogta az Erdélyt bitorló császári tábornok egyik levelét, de a harmincezer emberéből egy sem akadt, aki le tudta volna fordítani németből magyarra, pedig ott volt közöttük gróf Csáky, báró Perényi és báró Palocsay is. Szégyenszemre a falubeli pántlikás zsidótól kellett segítséget kérni.

Fejedelmünk bármennyit is ült az asztalánál, mindig elégedetlenül kelt fel mellőle, mert úgy érezte, hogy nem sikerült elmondani azt, amit szeretett volna:

– Nem megy, ólomkarddal verekszem!

Ebéd után a Fejedelem testi munkával foglalatoskodik, fúr és farag, asztalokat, székeket, remekmívű gyertyatartókat esztergál, közben úgy szakad róla a verejték, mintha ez után várhatná a kenyerét. Nagyasszonyunk, hesseni Charlotte-Amália hercegnő halála után Urunk elkezdte növeszteni a szakállát:

– Ez az egyetlen, ami még növekszik bennem – ez is a föld felé – szokta mondani.

A szakálla munka közben megizzad és fehérnek látszik a rátapadó forgácstól. Én végig ott állok mellette, kéz alá adogatom a szerszámokat, majd a munka befejeztével egy tál vízzel szolgálok arcát és kezét megfürdetni.

Urunk belemerülve a munkába, mintha mákonyt élvezett volna. Olyan kábultság szállta meg a lelkét, hogy ha én nem szólítom Fejedelemnek, ő maga megfeledkezett volna róla. Egy áhítottabb világ jeleként még sokáig szorított markában egy halom forgácsot. Alátoltam a széket és kávét főztem neki, hogy visszatérjen önmagához. Eszmélődve mindig sóhajtásokban fakadt ki:

– Azt mondja az Úr: ego quos amo, castigo et arguo, akiket szeretek, megsanyargatom és megfeddem őket. Érzem a szeretetedet Isten, mert sok nyomorral látogattál meg, és látogatni meg nem szűnsz. Nem akarok én a hajtóbot ellen rugdalódzni, csak felfogni, hogy merre terelsz. Mostani állapotomban szinte azt sem tudom már, hogy vajon élek-e még, vagy csak azért vagyok a világon, mert elfelejtettek eltemetni. Sepulchrum dealbatum, fehérre meszelt sírkő, ez az én sorsom képe.

Nem szoktam hozzá, hogy Fejedelmünk elhagyja magát előttem és vigasztalásra szoruljon, így nem találtam odaillő szavakat, mikor a halált kívánta. Avvaló, hogy az életünk hossza leginkább lelkünk kívánságától függ, a legerősebb test is előbb-utóbb követi annak az elhatározását.

Ennek Fejedelmünknél is mutatkoznak látható jelei, egészségének egyre nagyobb fogyatkozása vagyon. Számos régi baja mellett újabban köszvény is kínozza – szinte gúnyolódásképpen, hiszen ez a betegség gazdagokat szokott keresni magának, ilyet pedig Urunkról nem lehet elmondani.

Álma továbbra is megfogyott, éjszakánként többször is hallani lépteinek visszhangját, amint a kápolnába vagy írószobájába tart. Sibrik uram mondta desperátusan:

– Aki keveset alszik, az nemsokára sokat-sokat alszik majd!

Meghozták a hírt, hogy a spanyolok számos várat és várost obsideáltak Olaszországban. Sokáig latolgattuk, hogy ez milyen hatással lehet a mi állapotjainkra. Fejedelmünk nem szólt bele a töprengéseinkbe, csak amikor befejeztük, vette elő János evangéliumát és felolvasott belőle.

Az evangélista arról beszélt, hogy van egy tó Jeruzsálemben a Juh-kapunál, melyet héberül Bethesdának, a Kegyesség Házának neveznek. Öt parti tornáca van, ezekben fekszenek a betegek: vakok, sánták, aszkórosok nagy sokaságban.

Valamennyien a vizek mozdulását várják, mert időnként egy angyal száll le a tóra és a szárnyával felkavarja a vizet. Aki pedig elsőnek lép be a víz felzavarása után, az meggyógyul akárminémű betegségben is szenvedett légyen. Befejezve az idézést a szent könyvből, Fejedelmünk hozzátette:

– Biztos, hogy merő babonaság rejlett mögötte, az a képzelgés, hogy módunk lehet egérutat nyerni bajainkból. Mindmáig is sokan imádkoznak azért, hogy a kétszer kettő ne négy legyen, hanem három vagy öt. Úgy képzelem, hogy az ilyen fohászkodásokkal csak felbosszantjuk Istent, aki maga az Örök Méltányosság.

Avvaló, ki mit szeret, szájával olyan hírt kelt és amit a nyomorultak nagyon akarnak, abban könnyen hisznek. A Bethesda tó mellett lakozók angyalvárásához hasonlóan lessük mi is az európai változásokat. Figyeljük, ahogy fejedelmek lépnek elő vagy halnak meg, hirtelen szövetségek köttetnek és felbomlanak, abban reménykedünk, hogy a nyomukban keletkező felfordulás talán minket is visszasegít a hazánkba. Évtizedek múltak el és még egyetlen várakozásunk sem teljesült, mégis nehéz volna ilyen képzelgések nélkül élnünk.

Kedves megunt városunk, édes-keserű laktunk helye, Rodostó 200 angol mérföldnyire fekszik Konstantinápolytól, ha ott megfőzik a rizskását, még melegen elhozhatják ide.

Ez a Márvány-tenger, ahol semmi mást nem látni, mint a tengert és az aethert. Néha irtózik az ember nem hogy rámenni, de még a rettenetes zúgását is hallani. Qui nescit orare, veniat ad mare! – aki nem tud imádkozni, jöjjön el a tengerhez, ott majd megtanul. Ha elnézem, olybá tűnik, mintha a végtelenség előszobája volna. A tenger kék, zöld és szürke pásztákból áll, a szerint, hogy süt rá a nap és milyen aljnövény tenyészik benne. Fut a felhő árnyéka és a színeket sötétebbre festi.

Rodostó kikötője csekély mélységű és délkeleti fúvásoknál kevés biztonságot nyújt, ezért csak kisebb, evezővel hajtott csajkák szokták felkeresni. Mai nap azonban a tramontana széltől segítve egy kétárbócos hajó kötött ki, mindenik árbócfán egy nem egészen háromszögletes latin vitorlával, száznegyven pár evező vonta. Hallottuk a kiáltást:

– Tireja tribord! – irányozd jobbra! – melytől is a part mentén legelésző kecskék megrettenve szétfutottak.

Az ebédlőház ablakából láttuk, hogy a hajósok által hordszékre emelve Ibrahim Müteferrika kel át a habokon. Egy másik széken Abdullah janicsár aga kísérte, aki valaha sok évig szolgált itt Rodostóban mint csorbadzsi – ez nálunk óbesteri rangnak felelne meg. Felfogtuk, hogy Abdullah jelenléte, de különösen Ibrahim Müteferrika személye szerfölött fontos küldetést jelez.

Annyit tudok törökül, hogy Müteferrika sokoldalút, mindenre használhatót jelent és ezen a világon kevés ember akad, aki nála méltóbb volna erre a névre. Magyar magból eredett Székelyföldről, Kolozsvár mellől. Bár nevét mindig is vonakodott felfedni, annyit elmondott magáról, hogy sok évvel ezelőtt még legátus diákként Erdélyben kóborolt és vigyázatlanul a török csapdájába esett. Eladták rabszolgaként, de ura felfedezte nem közönséges tálentumát és Mahomet vallására térítve felszabadította őt. Ekkor kapta az Ibrahim nevet. Egyre magasabbra lépett, a szultán szolgálatába fogadta, titkos küldetésben levelet vitt Savoyai Jenőnek, egy időben a császári szekerészek hadtestének secretáriusa volt, és ki sejtheti még milyen bizalmas feladatok hordozója. Újabb időkben a Porta Fejedelmünk mellé tolmácsnak rendelé nagy fontosságú ügyek tárgyalásánál, ahol becsülettel és hűséggel szolgált, pedig freiher von Thalman, az osztrák internuncius sokszor megpróbálta kijátszani őt ellenünk.

Ibrahim Müteferrika kora eszmélkedése óta vonzódott a nyomdászkodáshoz. Még otthon élve maga is próbálkozott ezzel a mesterséggel, de nem talált pártolásra. Egy rossz, veszendő, dög lóért 500 vagy 600 tallért adni a magyar urak gyakorta semminek tartották, de még a nyomtatáshoz való papír gyártását is károsnak ítélték és nem támogatták. Inkább ittak, mint olvastak – igaz, ez hamarabb meglátszott rajtuk.

Török földre jutván Ibrahim Müteferrika több sikerrel járt, elnyerte a nagyvezér pártfogását és erre támaszkodva megnyitotta műhelyét. Kiadott könyvet az iszlám hit védelmében, a „Kalifa Rózsakertjét”, a boszniai harcok leírását, francia-török nyelvtant és más nagybecsű munkákat. Pénzbeli hasznot ezen szenvedélyén Ibrahim Müteferrika nem talált. Az imámok, ulemák és más törvénytudók, akiknek a hivatalukba tartozott a Korán és más szent könyvek másolása, sok erszény aranyat keresve ezzel, féltették tőle a jövedelmeiket és a nyomdászt átok alá vették, – csak nagy nehézségek árán folytathatta a munkáját.

Bár joggal lehetett volna őt a törökök Gutenberg Jánosának nevezni, Ibrahim Müteferrika könyvei eladatlanul hevertek a raktárában, inkább elosztogatta őket, most is hozott Fejedelmünknek egy gyűjteményt az oszmán birodalom térképeiből, címlapján Ptolemaiosz doktor csillagmappája állott.

Urunk kedvelte őt, tapasztalnia kellett, hogy a keresztényből lett renegátok rosszabbak velünk, mint a született muszlimok, így akarják megmutatni hűségüket a török birodalom iránt. Ibrahim Müteferrika soha nem fordította ki magát ilyen túlbuzgó módon. Fejedelmünk most is üdvözölte, és hogy kifejezze a jóindulatát, frissen lőtt vad húsát és gyümölcsöt tett az asztalra.

A tolmács most a nagyvezér, Hekimolu Ali pasa meghívó üzenetét hozta, mely egy túlságosan is közeli terminusra szólt. Arra számítottam, hogy fejedelmünk méltatlannak találja az invitálásnak ezt a sietős formáját, de ő szótlanul tudomásul vette.

Magunkra maradva behúzódtunk a nagy kerti lugasba, melyet a szőlő ágai egészen befutottak és olyan lett, mint egy levélből való palota. Megkérdeztem, hogy miért nem utasította vissza az ily hamar való megjelenést a nagyvezér előtt.

– Quod ad res Hungaricas attinet nec pax, nec bellum in nostra, sed omnia in Turcae potestate sita sunt – ami a magyar ügyeket illeti, sem a béke, sem a háború ügye nem a mi kezünkbe, hanem a török hatalmába helyeztetett, és nekünk ehhez kell alkalmaznunk magunkat.

Dohányoztunk és eltöprengtünk a meghívás lehetséges okán. A Fejedelem azt remélte, hogy a Porta most végre elenged minket, megkapjuk a passzust Franciaországba való visszatérésünkhöz, melyet oly régen kérelmeztünk már. Urunk feltett szándéka volt, hogy visszavonul Grosbois-ba, a kamalduli szerzetes atyák rejtekébe és bűnbánó lelkigyakorlatokkal tölti el hátralevő napjait.

– Ennyit talán az ellenségeim is megengednek nekem.

Én is elálmodoztam ifjúságom Párizsáról, ahol is akadémiát, bibliotékákat, királyi házakat, ispotályokat láttam és sok számtalan más ritka dolgokat: parlamentet és egyéb igazgatásoknak rendjeit. Pompáit csodálva néztem, a városnak rettenetes nagy voltába csak belebámultam. Alig hittem el, hogy az Isten visszaadja ezeket az elmúlt időket.

Ábrándozásainkat páter Radulovics szakította rneg, aki imára szólított minket.

Már ismertük a török szokásokat, ezért a rendeltnél egy nappal és egy órával hamarabb indultunk el a hajóval Konstantinápoly felé. Fejedelmünk melankolikusan megjegyezte:

– Úgy fest, mintha csak előnyt akarnánk szerezni a végzetünkkel szemben, pedig az mindig korábban kel, mint mi.

Ahogy távolodtunk Rodostótól, a kék firmamentum alatt lassan elsüllyedt a hegytető karéja a rajta álló hét szélmalommal és hét minarettel. Jó széltől támogatva felvonták a vitorlákat és nem kellett rántani a lapátokat.

Elunván magunkat, lementünk a gálya fenekére megnézni az evezőket vonó rabokat. Munkájuk folytatására várva ültek egymás mögött, inget nem viseltek, őrzőik a padhoz csatolták a láncaikat. Hosszantilag kétfelé osztva helyezték el őket, akárha egy templom kettős hajójában, pihenőben ecetes kétszersültet szopogattak és megengedték nekik, hogy szóljanak egymáshoz. Ahogy végighaladtunk az elválasztó járáson, hirtelen magyar beszédet hallottunk, a Fejedelem intett, hogy szólítsam meg őket.

Az illető rabok illendő köszönés után azt mondták, hogy már több mint húsz éve szolgálnak a gályán. Kérdeztem, mit tehetnénk testi-lelki üdvösségük végett, lehetne-é olyan módot találni, hogy megszabadulhassanak a rabságból és visszatérhessenek magyar hazájukba. Csak a vállukat vonogatták, az ő hazájuk már régóta a jobb oldali hatodik evezőpad; itt legalább ételt és italt kapnak. Odahaza senki sem várja őket, feleségük és gyerekeik talán már régen meghaltak, annyi mindenképpen bizonyos, hogy nem gondolnak velük.

Bár testük hajlataiból gyomrot forgatóan áradt az izzadtság savanyú bűze, nem távoztam el mellőlük, azt firtattam, mikor és hogyan kerültek ide. Egyikük azt mondta, hogy ő Rákóczi fejedelem seregében harcolt, ama istentelennek nevezett, alig megtűrt Esze Tamás talpasai között és mutatta csomósan behegedt lila sebhelyeit. A szatmári béke után szélnek bocsáttatván nem mert visszatérni a falujába, mert bosszútól tartott. Bitangságban kóborolt, így került a török vasára.

Nem rekognoszkálta a kissé távolabb álló Fejedelem személyét. Rá akartam vezetni a felismerésre, ezért megkérdeztem, találkozott-e valaha is vezérlő Urunkkal, és tudja-e, hogy mi történt vele. Azt mondta, nem értesült róla, de bizonyára jól megy a sora.

– A nagyurak mindig el tudtak menni a bajokból, mindig csak a szegények maradnak ott és jutnak cudarságra, lappangásra, mint a baglyok. Rákóczi is éppoly keveset gondolt velünk, mint az a török úr, akié ez a gálya. Használt minket, amíg szüksége volt ránk, aztán elfeledkezett rólunk.

A Fejedelem megindulván ezen a válaszon, közelebb lépett és megkérdezte, hogy segíthet-e valamit a sorsán. A rab azt kérte, hadd mehessen két sorral hátrább, mert aki mostan mögötte áll, perversus módon folyton célba köp a hátára, oda, ahol a nyaka a vállával találkozik, egy kidudorodó csigolyában.

Ibrahim Müteferrika közbenjárt a hajó kapitányánál, a csere rögtön végbement, a rab alig győzte a hálálkodást:

– Még egyetlen keresztény úrtól sem kaptam ennyit!

A hátralevő utat csendben tettük meg, csak a Fejedelmünk kérdezte mintegy önmagától:

– Akkor hát kinek és minek történt az egész?

Az út felétől egy szálnyi szél sem fújt, csak helyben lógott a hajó, a szerencsétlen rabok igyekvése is alig segített, nagy időmúlással értünk be a konstantinápolyi kikötőbe.

Ezt a Konstantinápolyt már nem tudom, hogy városnak írjam-e vagy országnak, mert én mását soha nem láttam. Nagyobb és jobb tengeri portust az egész világon nem tartanak, itt szalad össze sebes folyással a Fekete-tenger a Fejér-tengerrel, éppen a török császár várának alatta. Ez a vár csak maga fekszik annyi helyen, mint egész Szeben városa Erdélyben. A hegy oldalait befedték a szép zöld ciprusfák, a cédrusokkal néha egész erdőkké elegyítve.

Maga a város egynéhány nagy hegyeken terül el. Egyszer megpróbáltam körüljárni. Urunk jobbik paripáján ülve is eltelt egy óra, míg a Jedikulához értem, mely a császár hét toronyból álló tömlöce, pedig a város vége még onnan is tovább esik, egészen a Fejér-tenger partján dolgozó tímárok műhelyéig.

A hostáttal együtt negyvenezer utcát számolnak Konstantinápolyban, mindenikben két ember strázsál éjjelente, mindent egybevetve nyolcvanezren. Minden utcában legalább egy csorgót kell szupponálni, hogy az imádságra igyekvők megmosakodhassanak. A mecseteknek számát sem tudhatni, de köztük a legnevezetesebb valamikor Sophiának, Iustinianus császár leányának temploma volt, melyet a jeruzsálemi főtemplom mintájára építettek neki. Fundamentumait nagy kőlábakra helyezték, mivel alatta édes víz folyik, mely is a tengerbe szalad.

Különös kedvezésképpen betérhettünk a mostani mecsetbe, mely egyébként csak igazhitű muszlimoknak van megengedve. A győztes hit jogán letakarták és lefestették keresztény jelvényeinket: a Jézus Krisztus Pantokrátor, a Boldogságos Szűzanya és az apostolok képeit, melyet mi mély borulattal figyeltünk meg.

A nagyvezér négy öltöztetett török lovat küldött elibénk, tizenhat csausz, kavallérok és a többi katona mutatta az utunkat. Bementünk a nagyvezér udvarába, holott is középen nyolc sípos, hat trombitás, egy rézdobos, két öreg törökdobos és négy apróbb dobosok vártak minket kész rendbe felállva. A garádicsnál cifra libériákba öltözött nép fogadott bennünket, ott leszálltunk a lovakról és felmentünk a palotába.

Veres posztóval borított székeket tettek alánk; amikor leültünk; a zenészek azonnal elkezdték a muzsikálást, ami tartott több mint fél óráig. Ezalatt a nagyvezér kiüzente: minthogy rövid az idő, most sokat nem tárgyalhat velünk, hanem a bővebb beszélgetést halasszuk holnapra. Kávét ittunk, majd felmentünk egy rövid garádicson abba a szobába, amelyben a nagyvezér a hivatalát tartotta. „Hasgeldi-csafageldi”-t mondottunk, ez olyanféle köszöntés, mint hogy „Isten legyen vezéred!”, „Neked is!”

Itt is veres posztóval borított székeket adtak alánk, bokály csészéből ettünk egy csontkanálra való sörbetet, aranyos keszkenővel megtöröltük a szánkat, és máris megrózsavizeztek és megfüstöltek minket.

– Holnap, Ikindi táján gyertek vissza, délután a harmadik ima idején – mondta a nagyvezér.

Meghajtottuk magunkat és az alánk küldött, cifrán felöltöztetett török lovakon a szállásunkra mentünk. Konstantinápoly Balat nevezetű külvárosában állott az Erdélyi Ház, melyet még üdvezült régi fejedelmeink vásároltak meg az állandó és alkalmi orátoroknak, követeknek.

Az ügyek halogatásán megsértődnünk nem volt miért, ezt a bánásmódot már rég megszokhattuk, Pápai sógort, követségben járva, két teljes évekig várakoztatták, amíg végre átadhatta a Fejedelem levelét. Mindig azt írták elő, hogy közöljük szándékunkat egy instanciában, nyújtsuk be, várjunk egy kicsit, közben kézen-közön elvész a beadvány, kezdhetjük elölről. Aztán megkapjuk a választ, hogy a töröknek szándékában áll ugyan teljesíteni a kérelmünket, de megváltoztatott formában és alkalmasabb időben – vagyis sehogy és sohanapján.

Akinek ez nem tetszik, az keressen magának különb helyet. Egy angol követ előre értesülve a dolgok rendetlen folyásáról, úgy megirtózott tőle, hogy ki sem szállt a hajójából, a tengerről megnézte a várost, aztán vissza is fordult.

A Fejedelem nem vette szívére ezt a hozzá méltatlan fogadtatást, vagy legalábbis nem mutatta:

– Minden megaláztatás csak belülről jöhet, sorsunk magasabb kezekbe van letéve, mint a földi hatalmasságok tetszése. Inkább hálásnak kell lennünk Istennek ezekért a megpróbáltatásokért, mert így módot ad nekünk lelkünk méltóságának gyakorlására.

Másnap ugyanazon felöltöztetett lovakon ismét felmentünk a nagyvezérhez. Midőn megittuk a kávét és a liktáriumot, kiküldték egyrészről az agákat, másrészről a kamarásokat, így engem is, hogy a nagyvezér egyedül lehessen szemben a Fejedelmünkkel.

A nagyvezér tihája fogadott be az irodájába, unalmamban beszélgetni kezdtem vele, hogy a francia nyelvben exerceáljam magamat. A tiha többek között egy történetet is elmesélt a nagyvezér csodálatos felemelkedéséről.

– A császár különös álmot látott. Három teve jelent meg előtte, az egyik felment az égbe, a másik le a földbe, a harmadik pedig szerte-széjjel kóborolt a földön. Ez nem hagyta nyugodni a császárt, hívatta az akkor még alacsony tisztet betöltő, de álomfejtésben már elhíresült Hekimolu Alit. Ő meghallván, hogy mire kérik, meghajolt a császár előtt:

– Megmagyaráznám, de félek, hogy ha meghallod, megöletsz érte.

A császár megesküdött:

– Az Isten, a só és a kenyér verjen meg, köpjenek a dögömre, ha bármi bántódásod esnék ezért!

– Akkor legyen akaratod szerint. Az égbe felment teve azt jelenti, hogy az istentelenség már annyira áthatott mindent ebben a birodalomban, hogy az igazság kénytelen volt felmenekülni a mennyekbe.

A földbe lement teve azt jelenti, hogy a Birodalom lakosai és a jobbágyság a sok húzás-vonás, a kapzsi tisztek opressziói miatt a földig lenyomattak és inkább halni kívánnak, mint élni.

A búsongó és fel-alá járó teve pedig te magad vagy, ó kegyelmes császár, aki látod ezeket az istentelenségeket és jobbágyaidnak elnyomatását. Kívánnád is orvosolni őket, de erre alkalmas embert nem találsz és ezért gyötröd magad.

Ez az álomfejtés megtetszett a császárnak és mint a Fáraó Józsefet hasonló szolgálataiért, ő Hekimolu Alit emelte magas méltóságba, így lett a pasából nagyvezér.

Kisvártatva kijött a Fejedelem a belső szobából, az arcán mindjárást látszott, hogy nem sokra ment.

– Ütöttük a hideg vasat? – kérdeztem tőle.

– Rosszabb, inter malleum et includem szorultunk, az üllő és a kalapács közé.

A nagyvezér nem adott olyan kerek választ, hogy Urunkat elbocsátja, vagy pedig nem engedi el Franciaországba, hanem csak annyit mondott, hogy távozásunkat jelenleg nem javasolja, mert még nincs itt az ideje. Azt viszont jól tudjuk, hogy ha a hatalmasok valamit nem javasolnak, azt tiltó parancsnak kell tekintenünk. Így a mostani elmenetelünkből semmi sem telik ki, még azt sem tudhatjuk meg, hogy ki, vagy mi gáncsolta el szándékunkat.

– Titeket, magyarokat sokkal inkább szeretünk, mint egyéb nemzeteket – mondta a nagyvezér Fejedelmünknek –, kivált, ami a németeket illeti, akik, ha a fenekemben volnának, a tengerbe szarnám őket. De a mostani időkben csak a szívünkben, titkon kell szeretnünk titeket, mert a világ láttára nincs mód kimutatni az érzéseinket. Az ellenség eddig csak aludt az ágyában, de mindkét füle nyitva áll a kémkedésre, a mozdulásotok hírére rögtön felugrik a talpára. Különben is, miért kell ennyire elsietnetek a mi vendégségünkből, hol kaptok jobb piláfot vagy sörbetet? – mondta olyan hangon, mintha ezek volnának a legfőbb dolgok a világon.

A nagyvezér esküvel fogadta, hogy nem szűnik meg munkálkodni az érdekünkben, de már megtanulhattuk, hogy a szó nála nem szó, az idő nem idő és az ígéret nem ígéret. Így hát ilyen fáradságok után is száraz ággal térhettünk vissza Rodostóba.

– Eb a török, kutya a német, és ezek ketten megemésztenek bennünket – mondta a Fejedelem –, és mindig is ilyen lesz a szegény Magyarország sorsa.

Csak akképpen nyertünk az egészben, mint Bertók a csíkban. Kaptunk egy-egy nyusztos kaftánt, melyet magunkra öltve az éjszakában lovagló egyiptomi királyokhoz hasonlítottunk.

Fejedelmünk lassan emésztette meg a minket ért megaláztatásokat, még ma reggel, a mise után is füstölgött fölöttük. Az oly harcias természetű Kosztolányi Jávorka Ádám ezredes, aki a lovászmestere volt, amíg Urunk el nem kényszerült adni a lovait, aztán az udvari nemesek tengő-lengő életét élte, sokáig hallgatta őt, majd engedelmet kérve, illő tisztelettel megszólalt:

– Nagyságos Fejedelem! Kijavíthatatlan dolgokon töprengeni általában is felesleges, mert Aquinói Szent Tamás doktor nyilvánvalóan megmondta, hogy ami megtörtént, azt maga az Isten sem teheti meg nem történtté. Mégis az ilyeneken való tűnődés lelkünk nagy iskolája, ezért megkérdezem: nem lett volna érdemesebb annak idején hazánkban megmaradni és feltenni mindenünket egy utolsó csatára az osztrákok ellen?

A Fejedelem jóindulatúan nézett rá, szokásában állt, hogy inkább tanítja a vele vitatkozót, mintsem cáfolná őt:

– Katona vagy, mégpedig nem is az utolsók közül való, tudnod kell, hogy egy ilyen csatában nem győzhettünk volna.

– Tudom, de akkor is jobb lett volna elesnünk karddal a kezünkben hazánk földjén, mint ilyen beláthatatlan hosszú bujdosásba elindulni. Aki elmegy a maga országából, az veszített, átengedte az egyetlen igazán fontos csatamezőt, a hazáját az ellenségeinek, az ő akaratuk érvényesül majd minden korlát nélkül. A távollevőknek soha nem lehet igazuk. Mindenhová elkíséri őket a vereségük emléke, kardjuk élét kivonssza, magukhoz többé nem térhetnek, idegenben csak árnyékként bolyonghatnak – mondta Jávorka, miközben furcsa kézmozdulatokat tett és ide-oda ingatta a fejét, mintha a testével próbálná kifejezni mindazt, amit a szavaival nem sikerült.

Mindannyian azt hittük, hogy Jávorka kirohanását Fejedelmünk elintézi egy olyan közhasznú tréfás mondással mint hogy: ante barbam docere senes!, még a szakállad kiütközte előtt akarod tanítani a véneket! – de ő fontosabbnak találta, hogy eltűnődjön az ezredes érvein:

– Igazad van, könnyebb lett volna egy nagyszerű halállal elvégezni minden bajunkat. Én is jobban örültem volna, ha az Isten nékünk is ilyen sorsot rendelt volna.

– Akkor hát miért jöttünk el?

– Mi nem füsthöz hasonló okokból hagytuk el nemzetünket és örökségünket, melyeket egy szál csupasz karddal meg lehetett volna oldani. Munkánk nagyobb, mint magunk, és példamutatásunk túlél minket. Nem gyógyuló és kivághatatlan kelevény leszünk a zsarnok testén, mely lehat majd a szívéig. Ezen az sem változtat, ha Istennek nem tetszene visszavezérelni minket az országunkba.

– Idegenből még feltámadás sincs, csak otthoni földből. Elég a józan észből, az erény a cselekvésben áll.

A Fejedelem nem tudta legyűrni indulatait a perversus válasz fölött:

– Tu solus sapis? Honnan tudod ezt csak te egyedül? Annyi nép mind tévedett, annyi évszázad tudatlanságban volt? Ha te nem jössz, hülyén halunk meg?! Ennyit erről és ne többet! Ha akarod, nyitva áll az út előtted bárfelé, felmentelek a nékem tett esküd alól.

Sibrik uram, aki a természete szerint minden összecsapást igyekezett elkerülni, ha lenyel egy nyitott bicskát, minden bizonnyal becsukva adta ki volna magából, most is sietve közbeszólt, azt ajánlotta, hogy játsszunk egy kör asztali tekét, amit a társaság el is fogadott.

Jávorka leszegett fejjel vette tudomásul, hogy a Fejedelem lezárta a disputát, de aki csak egy kicsit is ismerte őt, nyilvánvalóan tudta, hogy nem adja fel nagyratörő szándékait, ezek lelke legmélyére voltak lerakva.

Nyughatatlan elméjű ember volt, aki nem kívánta a csendes állapotokat, hanem mint a delfin halak, akkor örvendezett, ha háborút érezhetett. Annak idején „Rákóczi Villámá”-nak hívták, ő ütötte ki a kardot az áruló Ocskay brigadéros kezéből. Vitézsége fáklyaként lobogott, száz másat is meggyújtott a maga fényének kisebbedése nélkül.

A bujdosásban sem hagyott ki akár egyetlen napot is a harci gyakorlataiból, tanította a kezét a háborúra és ujjait az ütközetre.

Minden katona, aki csatába indul, számításba veszi a halált, de Jávorka úgy készült a veszedelembe, mintha csak menyegzőbe invitálták volna. Bár nem fedte fel a szándékait, nem lehetett kétséges, hogy inkább előbb, mint utóbb, de megkeresi majd a maga háborúját – vívják bár azt a világ bármely távoli végében. Jávorka nyolc nyelvet beszélt, a legtöbbet írta is, minden kommandó alatt megállta volna a helyét.

Sibrik uram próbálta menteni a menthetőt:

– Concordia parit, discordia perit! – az összetartás teremt, a megoszlás pusztít! – magyarázta neki, de meg nem törhette Jávorka dacát. Martialis készülődése mindenkiben rossz érzést keltett, csak a kis Zsuzsi csüngött Jávorkán egyre fokozódó csodálattal, melyet én igen kevés örömmel figyeltem.

Úgy tűnik, mintha fejedelmünk végképp feladta volna a kedvét és reményeit. Hogy gondjainktól magunkat üresítsük, délutánonként kimentünk a Magyarok Kertjébe és leültünk a kilátóban.

Odarendeltem töröksíposainkat és Czinka Sándort a hegedűjével. Kati-nótákat játszottak, olyanokat, mint hogy: „Jer ki Kata, ha kell néked füles habarnica…”, meg „Halok, halok Kati után…” Fejedelmünk máskor kedvét lelte bennük, de most oda sem figyelt, kezét a lábánál kodácsoló szelidített túzokon nyugtatta, és elnézett a nyílt tenger felé.

Látva, hogy csak bosszantja a zene, elküldtem a muzsikásokat, de ő akkor sem fordult felém. Megszólalt ugyan, de mintha csak a tengerhez beszélt volna:

– Színházban szereplő színész élete volt az enyém. Adtam a keresztényt a papokkal, a katonát a katonákkal, a politikust a politikusokkal szemben, közben az Ördög trónján üldögéltem. Elmesélgettem, elhazudozgattam a napjaimat, hízelegtem a nőknek és mindenkinek, aki nekem akart tetszeni – a Fejedelem legyintett –, de hagyjuk ezt, az egész filozófia nem ér meg egy órányi fájdalmat.

Bár az erő különös jelének szokták tekinteni, ha valaki kételkedni mer magában, én mégis rossz érzésekkel figyeltem ezeket a hallatlan szavakat. Egyikünknek se adja meg az Isten, hogy többet tudhasson a maga életéről, mint amennyit még épp el bír viselni. Az ilyen szerfölött való tudás szétégetné a lelkünket, mint a túl erős tűz a kályha samottját.

Éjszaka Jézusról álmodtam – szörnyűséges blaszfémiát. Megváltónk a keresztfán függve mintha elcsüggedett volna, és megtagadta volna addigi munkáit. Azt panaszolta, hogy elveszítette az életét anélkül, hogy végigélte volna és ha újra kezdhetné, másképp csinálná. Kétoldalt a két lator kárörvendő arccal hallgatta szavait.

Egésznapos böjttel büntettem magamat ezért az álomért.

Megenyhült az idő, kiolvadtak a hírek is. Levél jött Fejedelmünk nagyobbik fiától, Józseftől, melyben bejelentette közeli, Törökországba való érkezését. Carolus császár eddig személyes fogolyként őrizte őt, sötét mendemondák terjengtek ifjabb fejedelmünk rabságáról, állítólag ki is heréltették, hogy a Rákóczi nemzetségnek így is magva szakadjon.

Rákóczi József most az írta, hogy senkitől sem búcsúzva, minden ceremónia nélkül elhagyta Bécset és Velencébe érkezett. Itt Don Carlostól, az új nápolyi királytól meg akarta kapni a Rákócziakat megillető szicíliai birtokokat és már hetek óta erre fordítja az idejét. Egy igazán szerető fiú ezt talán későbbre hagyta volna, és jobban siet az apjához, de csak nehezebb és hosszabb az apai szeretet a fiúinál.

Fejedelmünk mintha csak számadásra készülne a fiával, előkerestette velem a tűzön-vízen keresztül megőrzött bizonyságokat, köztük a testámentumát, melyet még az 1732-es pestisjárványtól megrendülve írt. Arra a kérdésemre, hogy épp most van-e ennek az ideje, Tertullianus doktor szavaival válaszolt:

– „Ötvenkilenc évet leéltem, azt tudom, hogy ezek miképp teltek el, de hogy hány van még hátra és milyenek, azért nem felelhetek.” Nincs is nagyobb erkölcstelenség, mint a jövőnkért vállalni a felelősséget, mert ezzel nyíltan bevalljuk: magunk sem bízunk benne, hogy valaha még jobbakká válhatunk. De elég a beszédből, térjünk rá a dolgunkra.

Mikor szétbontottuk a tekercset, melyre a testámentumot írtuk, elborzadva láttuk, hogy egy ormótlan, vörhenyes bogár bújt meg a közepében; napvilágra kerülve sietős vonszolódással távozott egy sarok felé. Nehezen tértünk magunkhoz ettől a rossz előjeltől.

Fejedelmünk mintha csak ellenőrizni akarná, hangosan mormolva maga elé, elolvasta a szöveg bevezető sorait:

– „… Az isteni, mindent szabadon igazgató titkos gondviselésnek felbonthatatlan rendje szerint, semminek az ég alatt örökös megmaradást nem engedvén közönséges és áthághatatlan törvényt szabott, hogy mindennek, ami eredetet vett, vége is legyen, és aki született, annak meg is kellessék halni…”

Bólintott, helyesnek találván a koncipiálást, aztán még egyszer végigment az örökösök névsorán. Kiigazításokat tett kisebbik fia, Rákóczi György javára; Franciaországban maradt pénze nagy részét, 30 ezer frankot átengedett neki.

Szükségesnek találta, hogy további kiegészítéseket írjon a textushoz. Pro tumulo, vagyis temetkezési helyül a galatai jezsuiták kisebbik templomát választotta, ahol is édesanyja, Zrínyi Ilona szomszédságában óhajtott nyugodni és várni a feltámadást. Üzenetet intézett a fiaihoz:

– „… Olvasni fogjátok hazátok történetében az apátokra aggatott csúfos jelzőket, de vigasztalódjatok, mert Isten másképp ítél majd, mint az emberek. Tudnotok kell, hogy én ma is lelkes fia vagyok hazámnak, halálom percéig állom esküvésemet, hogy fejedelemségem szabadságát és törvényeit meg fogom védeni…”

Leírva ezeket az aranyra és cédrusra méltó sorokat, Fejedelmünk letette a tollat:

– Akkor hát ennyi, ami még hátra volt. – Sokáig hallgatott, aztán erőt véve bizonytalanságán, megkérdezte: – Mit gondolsz a fiaimról?

György már ellátogatott hozzánk Rodostóba, az ő hibáit már ismertem és arra sem volt okom, hogy Józsefről több jót tételezzek fel, de erre a kérdésre mégsem mertem őszintén válaszolni. Nem engedhettem meg magamnak olyan infámiát, hogy egy atya előtt a gyerekeit káromoljam. Fejedelmünk így is megértette, hogy köntörfalazásom mit takar és úgy tűnt, mintha az ő véleménye is hasonlított volna az enyémhez:

– Nem kívánom megfellebbezni Isten magasabb rendelkezéseit, melyek kijelölték az egymást követő nemzedékek felcserélhetetlen sorrendjét, de sokszor szeretném, ha önmagam utóda lehetnék. Folytathatnám a munkámat, élhetnék azzal a hírrel és tapasztalattal, melyet eddig felhalmoztam. Fiaimról alig hiszem, hogy a helyembe állnának, semmit sem szeretnék annyira, mint tévedni ebben, mégis erős a valószínűség, hogy velem együtt mindenem a sírba száll majd. De okvetlenül jönni kell valami másnak, Istennek szokása mindent elölről kezdeni.

Elképzelve Fejedelmünk halálát, nem tudtam visszatartani a könnyeimet, Urunk megnyugtatólag a fejemre tette a kezét:

– Vigasztalódj! Talán az én halálom lesz az a kapu, melyen át ti visszatérhettek a hazátokba.

Nem volna szabad előleget vennünk eljövendő sorsunkból, mert amit elképzelünk belőle, az meg is szokott valósulni. Attól a naptól kezdve, hogy fejedelmünk elővétette a testámentumát, egészsége romlásnak indult. Álla kurta és hegyes lett, a bőre sárgás, vagy inkább ólomszínű, mint egy betegé, vagy az öregség és a terhes gondolkodás által végképp kimerült emberé.

Fejedelmünk mindig is úgy gondolta, hogy a Természet gyógyít, az orvosok csak kezelnek, ezért nem is volt hozzájuk bizalommal. Lang doktor tölem kérdezte Urunk régi bajait. Keveset tudtam felsorolni, fiatalkorában, még 1694-ben negyednapos hideg lelte ki, 1727-ben harmadnapos hideg, 1704-ben Szegeden pedig a rossz víz miatt tífusz vette elő. Ennek megfelelően Lang doktor, hogy úgy tűnjék, mintha valamit csinálna, most is egyszerű orvosságokat rendelt: herbateát, fahéjvizet, érvágást. Mindezek nem használtak neki, Fejedelmünk kövér teste és ábrázatja egyre vékonyodott.

Bajában Urunk kedvelni látszott néhányunk társaságát; Zay úrfiét, Csáky tábornokét, az enyémet:

– Instar omnium vos mihi tres-quatorque estis! – mondta – mindennel felértek nekem ti hárman-négyen!

A többiek úgy tekintettek rám, mintha Fejedelmünk szavait valójában egyenesen hozzám intézte volna. Ebből kétségbeesve fogtam fel, hogy egy baj esetén, ha kis időre is, de engem állítanának előtérbe.

Ismertem olyanokat, akik az asszonyölnél égetőbb gyönyörűséget találtak a hatalom gyakorlásában, de én soha nem kívántam első ember lenni, jobb szerettem az öreg fák árnyékában meghúzódni. Nehezen jött ki a számon mindenféle parancsszó, méltatlannak éreztem magam arra, hogy az akaratomat bárkire is rákényszerítsem. Még a kérés is nehezemre esett, inkább tízszer megcsináltam magam, amit kellett. Nem tudtam, honnan vegyek erőt, hogy tartani tudjam majd azt a súlyt, melybe Fejedelmünk méltóságos dereka is sokszor beleroppant. Nem attól féltem, hogy a magam személyében szégyent vallok, a világnak mindegy lesz, hogy járt-e egy Mikes Kelemen a földön és merre irányozta a lépteit, azokért aggódtam, akiknek idegenben kellett kitartaniuk Magyarországért, hibáimmal pusztulásba dönthetem őket. Esténként magamban térdeltem a kápolnás házban és kértem az Istent, hogy óvja meg a Fejedelmet szegény megromlott és fogyaték darab magyar hazánknak:

– Még nem végezte el a kiszabott munkáját, ezért coeptis faveas et dexterae tuae viribus adsis tuis precantibus, nomenque tuum invocantibus ex intimo corde! – segítsed őt megkezdett dolgaiban és jobbodnak erejével állj a hozzád könyörgők mellé, akik szívük mélyéből hívják támaszul a Te nevedet!

Magam is lázzal küszködve, zúgó fejjel korán aludni tértem. Éjfél már elmúlt, mikor futva jön az egyik inas a szállásomra és zörget az ajtón erősen. Kérdem: ki vagy, mire nevét közölve mondja:

– Urunk Őnagysága hívatja Kegyelmedet!

Én hamarjában csak a nadrágomat húztam fel, az ingemre mentét kapva fel siettem le a Fejedelemhez. A hűvös éjszakai levegőben össze-összekoccantak a fogaim.

Láttam, hogy Fejedelmünk ábrázatja igen megváltozott és a szemei sem egyenesen járnak. Ő ágyában feküdvén intett az inasoknak, hogy tegyék hozzá mind közelébb a székemet. Térdem már az ágyát érintette, de egy ideig csak nézett rám és hallgatott.

Néhány perc múlva eleibe kérte az asztalon állani szokott ezüst kis kalamáris ládácskát, felnyitotta és az ezelőtt néhány nappal kijavított s lepecsételt, de titulus nélkül maradt végrendeletet vette ki belőle. Mondta a körülötte állóknak:

– A gyertyát tartsátok közelebb!

Nagy öreg viaszgyertya volt s jól égett, a Fejedelem mégis csóválta a fejét:

– Micsoda rossz gyertya ez, hogy nem világít! Nem látok jól nála.

– Hiszen épp elég viaszgyertya van itt – mondtam –, gyújthatunk másikat is.

Más gyertya is égvén a Fejedelem kezébe vette a mondott levelet s a pennáját a tintába mártván azt akarta titulus helyett a levél hátára írni, hogy holta után hamarosan én, Mikes Kelemen szakasszam fel. A kezei azonban már reszkettek, a pennájára is azt vetette, hogy rossz penna ez. Másik tollat adva ujjai közé, végre leírta a nevemet, a helyet, a dátumot, mind a napot és az évet, végül subscribálta. Nézte egy kevéssé még az írását, majd kivette az ezüst porzóját, megszórta vele, azután kezének hajtásával megtisztelve, a levelet a kezembe adta, de semmit felőle nem szólott, csak nézett rám.

Később kért, hogy mondjam el vele a 63-ik zsoltárt:

„Megemlékezem, Uram, terólad az én ágyamban és éjjeli vigyázásomban gondolkodom felőled. Mert nekem segítségemre voltál és a te szárnyaidnak árnyékában örvendeztem. Az én lelkem tehozzád ragaszkodik és a te jobbkezed megőrzött engem…”

Arcán látszott, hogy a Fejedelem merő testté vált, egészen elmerülve már a fájdalomban. Nemsokára ki kellett fogynia az olajnak a lámpásából.

Isten kegyelme után már csak Urunk erős természetében bízhatunk, hiszen még a hatvanadik évét sem érte el, ennyi időt könnyen elbírhat. Ma, Zöldcsütörtök napján reményeink beigazolódni látszottak, Urunk összeszedte magát és felkelt az ágyából.

A Fejedelem a jezsuiták rendfőnökével közös foglalatosságban töltötte el a délelőttöt, a munkásokkal egy árnyékfogót építtetett a kertben, maga is kezébe vette a fűrészt és a kalapácsot. Féltettem őt a megerőltetéstől, egyenest lebeszélni nem mertem volna, más indokkal próbálkoztam.

– Volna fontosabb dolga is, mint egy szélfogót építeni.

– Mindig az a munka a legfontosabb, amit éppen folytatunk. Lehet, hogy ez a szélfogó több hasznot hoz, mint az összes átkozott könyv, amit leírtam.

– Mégis vigyáznia kellene magára!

– Bele kell nyugodnunk, hogy bárhol is végeznénk, félúton végezzük majd. Isten nem is kívánja, hogy elérjük a messzi úticélt, azt viszont elvárja, hogy ha eljön ítélkezni fölöttünk, menetközben találjon. Nem ad egy pillanatnyi felmentést sem a munka alól.

Délután beszámoltatott az elmúlt napok eseményeiről. Főleg a fia után tudakozódott: jelentette-e már magát, de nem volt új hírünk felőle. Urunk elnézett a messze tengereken, mintha egy hajó feltűnését várná, az ilyen hajók azonban ritkán szoktak időben megérkezni. Sápadtan és remegő inakkal tért pihenőre.

Szörnyű bánatomban magammal játszom, mint a gyerek: behunyom a szememet és újra kinyitom, mintha így más képet mutatna a világ, kiderülne, hogy csak álmodtam azt, ami a porba sújt. De nincs mentség és nincs vigasztalás, amitől úgy tartottunk, bekövetkezett: a Sors árvaságra juttatott minket. Isten nem méltatta csodára Fejedelmünket, vagy mivel igen szerette, közelebb szólította magához.

Tegnap még egyikünk sem gondolta volna: ezen a reggelen is erőt vett magán és felkelt, dolgozott az esztergaműhelyében. Meg akarhatta mutatni a világnak: oportet, ut Princeps stans moriatur! – elvárni a Fejedelemtől, hogy állva fogadja a halált! Munka közben megizzadt, testét a nap és a szél keményen megcsapta.

Fejedelmünk meg akarta tartani a nagypénteki böjtöt, ebbeli szándékában az orvosságokat is elhárította. Orvosa és első káplánja figyelmeztette, hogy a böjt beteg emberre tilalmas és rábírta, hogy egyen egy falat húst, hozzá egy kevéske bort. Urunk engedelmeskedett, de egy-egy mozdulatával elárulta, hogy fáj a gyomra és a szívével is szenvedett. Kétszer-háromszor is megkérdeztem, hogy érzi magát, mindig azt felelte:

– Én jól vagyok, magatokra vigyázzatok!

Hogy megrövidítse az éjszakát, a megszokott időnél későbben feküdt le, mégsem tudott elaludni. Ereje lassanként elhagyta, éjszaka tizenkét óra felé a pap megkérdezte tőle: kívánja-e az utolsó kenetet. Egy bólintással Urunk felvette magára, de a vigasztalásokra már nem felelt. A szeméből folytak a könnyek, szakálla az arccsontja fölött csatakossá vált, egy kendővel megtöröltem. Közel hajolva hozzá, hallottam a suttogását:

– Nagypénteken megyek el, nem fogtok elfeledni!

Végtére szegény, ma három után reggel az Istennek adván a lelkét, elaludt. Szüntelen figyeltük már moribundus arcát, mintha pillantásunkkal még itt marasztalhatnánk, de csak azt vettük észre, hogy a szemhéja száraz kattanással felnyílik. Az Isten vigasztaljon meg minket, ha tud.

Imo venit summa dies et inluctabile fatum Pannoniae! – betelt a végső nap, és Magyarország leküzdhetetlen végzete!

Mint személye körüli kamarás, én irányítottam a szolgákat, akik kinyújtóztatták és megmosták a Fejedelem testét. Urunk életében a szemérmesség parancsának engedelmeskedve mindig vigyázott, hogy ne lássák meztelenségét, csak most tűnt fel, hogy bőre sima és fehér, visszerek sehol sem ütköztek ki rajta, izmai bármely bajnoknak dicsőségére válhattak volna. Hajának és göndör szakállának sem híja, sem hója; meg lehetett érteni, miért űzte sikerrel az asszonyok között a könnyű szerencsét.

Ha egynéhány ezer harcos egybeállott is a csatamezőn, kiemelkedett közülük, mint valaha a bibliai Saul. Egy francia szalaggal lemértük a magasságát, négy centivel haladta meg a két métert, egyenes vállát és hátát a rárakódott majd hatvan év sem tudta meghajlítani.

Arcából nem látszott távozni az élet, megőrizte barna színét és méltóságos nyugodt kifejezését. Bennem feltámadt az őrült reménység, hogy hátha az Isten nem vette el tőlünk végleg Fejedelmünket, talán felkelti álmából és visszahozza erre a világra.

Bizonyosságot keresve közelebb léptem, hátha Szent Antalhoz és Szűz Szent Elekhez hasonlóan édes illat áradna tetemei felől, mintegy a feltámadás ígéreteként, de semmit sem éreztem. Tagjai fokról-fokra elmerevedtek, testének legmélyebben fekvő tájain foltok jelentek meg. Meg kellett értenünk, hogy aki a földből származik, annak földdé kell válnia és szívünk minden akaratával sem állhatunk ellent.

Elvégezvén a tisztálkodást, másnap orvosa, doktor Lang felbontotta Urunk testét. Nem azon kellett csodálkoznunk, hogy erőt vett rajta a halál, nagyobb csodának számított, hogy a Fejedelmünk eddig is élni tudott. Lelkének állandó keserűsége és nyomottsága visszahatott a belső állapotjára. A méreg és a romlás mintha minden éltető nedvét felitatta volna, gyomrában a vér valósággal megkövült, úgy ellepte a sár. Ereit feltöltötte a mész, egy szál cérnát sem lehetett volna áthúzni rajtuk.

Doktor Lang a Fejedelem koponyáját az egyik füle hegyétől a másikig kétszer gerezdszerűen kettéfűrészelte. A nyíláson keresztül kiemelte az agyat, melyet egészségesnek talált és olyan bőségesen soknak, hogy két embernek sem szokott ennyi jutni. A levágott fejtetőt aztán visszaillesztették, egy kis selyem sapkával takarták be, azt zsinórral rögzítették az állra feszítve, hogy a test mozdításánál el ne csússzon.

Doktor Lang az agyvelőt egy ládába helyezte, mellé rakta a Fejedelem egyéb aprólékját, a görög templomban akartuk eltemetni Bercsényi uram sírhelye mellé. Külön tette a szívét, mert urunk afelől úgy rendelkezett, hogy küldjük a Grosbois-ba, a kamalduli szerzetesekhez, ahol egykoron esendő testének nyugalmát remélte.

A húsvéti ünnepek elmúlván, folytattuk szomorú munkánkat. Fejedelmünket a spanyol aranygyapjas rend egyenruhájába öltöztették fel, melyet még V. Fülöp királytól kapott: piros bársony, fehér selyemmel bélelt, arany csatokkal ékes kabátba, ugyancsak aranycsatos piros selyemnadrágba. A lábára vörös harisnyát, hegyesorrú cipőt húztak, arannyal hímzett bársony süveget tettek a fejébe. Bármennyi csatát is viselt életében, kardot nem kötöttek az oldalára, mert úgy tűnt volna, mintha a mennyország kapujában rá várakozó angyalokat fenyegetné vele. Imára kulcsolt kezébe édesanyja jeruzsálemi olvasóját adták és a nyakába akasztották nagyanyjának, Báthory Zsófiának a talizmánját, azt a czestochowai Boldogságos Szűz koronájából való követ, melyre Mária volt kimetszve karján a kisded Jézussal.

Az örmény mesterekkel cédrusfa koporsót készíttettünk, valamivel rövidebbet a Fejedelem magasságánál, a térdek meghajlása és a felsőtest magasabb fekvése elemésztette ezt a különbséget. Cédrusfa forgáccsal tömött párnát tettünk a feje alá, arany és ezüst szálakkal hímzett szemfödéllel takartuk le az arcát. Sibrik uram elragadtatott pillantást vetett rá:

– Milyen szép halott!

– Nincsenek szép halottak – feleltem neki –, a szépség és a halál szembe szavak!

Három napig praesente corpore, teste előtt miséztek a papok, ezalatt bárki megnézhette a koporsót a nagy palotán.

Harminc rodostói török együtt érkezett a végső tiszteletre. Jól ismerték a fejedelmet, látták ereje teljében, nem hitték el, hogy meghalt volna, a városba visszatérve azt suttogták, hogy Rákóczi király titkos csatákba indult és ezt akarják elleplezni azzal, hogy valaki mást öltöztettek fel a helyébe. Bár adná Isten, hogy igazat mondtak volna.

Urunk korábbi kívánsága, hogy a hamvai édesanyjához takaríttassanak Galatába, a jezsuiták kisebbik templomába, nem teljesülhetett. Kérésünket Konstantinápolyban megtagadták, azt válaszolták, hogy még az idegenben meghalt nagyvezérek testét sem engedik be a város falai közé, irtózatos járványokat hurcolhatnának be a szűkre szabott helyre.

Sibrik uram, akinek az Ifjabb Fejedelem, Rákóczi József megérkeztéig szeniorként az ügyeket kellett vinnie, már végleges nyughelyet keresett Urunknak a rodostói temetőben, de a halálhírre megérkezett Ibrahim Müteferrika leintette őt:

– Várj, nem kell sietned, új napok új változásokat hoznak. Ne tegyünk többet vele, csak rakjuk el őt egyelőre szem elől.

Neki hinnünk kellett, mert sokszor segített olyankor, mikor a habok a hajónkban kezdtek már ugrándozni. Szabad téren elhantolva Fejedelmünk teste igen vak helyen lett volna, a tolvajok megássák a sírját, a kuvaszok és farkasok is széjjelhordanák, ezért be kellett falaznunk.

Éjszaka, mintha csempészárut hurcolnánk a sötét ég alatt, levittük a Fejedelem koporsóját a Magyarok Kertjébe. A kilátó alatti kis szobába raktuk le, melynek ajtaját aztán kövekkel befedtük. Én ezt a hajlékot is bizonytalannak, rablók, tolvajok számára kitettnek találtam, de Ibrahim Müteferrika az életére esküdött, hogy a Fejedelem teste nem marad itt soká, őrséget is felesleges állítanunk.

Zörgésünkre felébredt Urunk kedvenc idomított túzokmadara, fejét illegetve közelebb jött, gazdáját nem találva nem tágított a közelünkből, csőrét néhányszor a frissen rakott kőfalhoz koppantotta.

Ibrahim Müteferrika tudva, hogy mindenki, aki leül a gyászolókkal, elviszi bánatuk tizedrészét, nálunk töltötte az estét és velünk elmélkedett. Vigasztaló példázatokat mondott arról, hogy az idő és a sors miképp rendezi el az eltávozottak nyugalmát. Zsidók, ha hitük életükben mély volt és igazi, bárhol is temessék el őket a száműzetésben, halott testük nem marad a helyén, hanem megmozdul és addig görög a föld alatt, amíg Jeruzsálembe nem ér.

A mohamedánoknál pedig Allah megtiltotta a földnek, hogy megeméssze az eltemetett próféták testét, nyughelyüket egyenesen a maga védelme alá helyezte. Ibrahim Müteferrika erre is mondott egy legendát:

– Egyszer egy perversus ember gyalázatosan bemocskolta Hasszán Ali sírját. Mihelyt elkövette ezt az undokságot, szózat hallatszott az égből:

– Ha kutya módjára viselkedsz, válj magad is kutyává!

A szentségtörő ott és mindjárást megőrült, négykézlábra ereszkedett és kutyaként ugatott. Az átoktól soha többé nem szabadulhatott, még a sírból is felhallatszott az ugatása.

Mindannyian figyelemmel hallgattuk, mert ha a mesében önmagában nincs is meg az igazság ereje, általa mégis megragadhatóvá válik és megerősíti a lelkünket.

Ibrahim Müteferrika hitéhez híven nem ivott, de a saját szavaitól citra vinum temulante, borittlan is megrészegülve a semmibe meredt, és mintha onnan olvasta volna le a példázatait. Beszélt szentként tisztelt útmutató emlékkövekről is, melyeket a hívek olajjal kennek be és rózsavizet hintenek rájuk:

– Nektek, akik ilyen nagy ember mellett élhettetek, ezekhez a kövekhez kell hasonlítanotok.

Szavain eltűnődtem, de nem tudtam magamra vállalni őket. Én útba senkit sem igazíthatok, mert hiányzik belőlem az irány ismerete, és ott még nem tartok, hogy azt hazudjam, mintha a birtokában volnék. Ha jelként mutatok valamit, csak annyit, hogy milyen messzire távolodtam már el Zágontól és az egész világtól, ahonnan valaha elindultam. De ki is kívánna visszafelé végigmenni az én utamon?

Ma a rám bízott tisztségnél fogva felolvastam Fejedelmünk testámentumát. Vagyoni állapotjait még egy közönséges kalmár is elszégyellte volna, sem arany, sem elefántcsont kincseket nem őrzött ládáiban.

Akár volt, akár nem volt, Urunk soha nem kuporgatta a pénzt. Míg boldogabb időkben a hazánkban éltünk, szolgálattevő személyzete, az udvari hadakon kívül is, négy-ötszáz főre ment fel és minden egyes szolgája talált dolgot magának. 1705-ben Szécsénynél, mikor a Fejedelem megvendégelte az ország rendjeit, a főasztalra 365 tál étket hordtak ki – az esztendő minden napjára egyet számítva. Corbey, Péter cár követe, aki pedig nem egy szesztornán vitézkedett már, a tüzes vörösbor és dinnye mértéktelen élvezetétől a hintójába beszállva vértolulásban meghalt. A Fejedelem ezüstből való nagy borhűtőjében egy hat esztendős gyereket is megfüröszthettek volna, nagyobb ünnepségeken a paripáit is ezüstre patkoltatta.

Sok évvel később, Törökországba érkezve, Fejedelmünk évi két és fél millió piasztert kért a Portától magának és a felállítandó hadseregének költségeire, de ennek a tizedét sem kapta meg. A Porta havi öt erszény pénzzel gazdálkodott neki, ami az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez kevés, Mohamed császár később ezt is levette. A Fejedelem nem könyörgött alamizsnáért, inkább megvonta magát, lemondott a vadászatokról, eladta lovait és kopóit, szélnek eresztette a vadászait.

– Ilyen a szerencse – mondta Fejedelmünk –, ha valaki a kerekére ül, olykor bizonyosan lefelé fordul vele.

A nehéz körülmények között sem tartóztatta meg magát a nobilis úri gesztusoktól. Egyik francia titkára még Párizsban felcsinálta egy kisasszony háza elejét, de a megszületett gyereknek csak igen vékony tartáspénzt küldött. Magyarázatul azt adta, hogy őt is szűkösen fizeti Rákóczi – jóllehet a valóságban javadalmazása messze meghaladta a szokásos mértéket. A kisasszony gondolt egyet, és levelével egyenest a Fejedelemhez fordult, ő magához hívatta a franciát, megfeddte lódításaiért, de aztán kétezer aranyat juttatott neki gyerektartásra.

Nekünk, személye melletti embereinek a Fejedelem külön kérés nélkül egy krajcárt sem adott, csak velünk gyakorolt persimoniát. Többször is megesett, hogy a piacról hazatérve itemről-itemre elszámoltatott engem és a szememre hányta, hogy az okvetlenül szükségesnél néhány akcsével többet költöttem volna a piacon. Az erdélyi nemes nem az adomért-kapomért szolgál, köntösöm ujja már foszlott, ollóval vagdostam le róla a lelógó szálakat, csizmám orra is enni kért, magam szegezgettem össze. Ezért a gyanúsításokat nehezen tűrtem, egyszer kifakadtam, és arra kértem a Fejedelmet, hogy ha nem hisz nekem, bízza másra a bevásárlást. Urunk nem szidott meg, csak a fejét ingatta:

– Jól van, jól van, meglásd majd, hogy hányszor fogsz még visszasírni engem.

Én belegondoltam az életemet oly sok éve kísérő jóságába, elszégyelltem magam és kezét csókolva kértem a bocsánatát. Jávorka úgy vélte, hogy nem kellett volna ennyire megaláznom magamat, de én még most is röstellem, hogy vitába szálltam vele.

Testámentumában Urunk mindegyik cselédjének hagyott örökséget, nekem tízezer aranyat, melyet Franciaországban kellene felvennem egy hercegi pénztárból. Vagy megkapom valaha, vagy sem, hiszen tudjuk, hogy a hatalmasok nem a legjobb fizetők. A nagyapám szokta mondani: felét megadják nekem, mikor meghalok, felét, mikor feltámadok.

A Porta ismét elküldte hozzánk Ibrahim Müteferrikát, nézzen körül a dolgainkban és döntsön belátása szerint. Ő üdvezült Fejedelmünk nagyobbik fiának megérkezéséig a közösség és a ház gondját hofmesterünkre, Sibrik uramra bízta, de annak gyenge testi állapotjait tekintve, mintha egyenest az én kezembe rakta volna le. Urunk emlékének tartoztam annyival, hogy elvállaltam.

Feltettem magamban, hogy úgy adom majd az ifjabb Fejedelem kezébe minden jószágát, mint ahogyan én azt átvettem és kész leszek mindenekről számot adni. Sic me Deus conservet et animae salutem largiat! – úgy őrizzen meg engem az Isten és terjessze ki a lelkem üdvét.

Újság még, hogy huszonhét esztendő után ma végre letehettem a kopott francia köntöst és visszavettem magyar, azazhogy székely ruhámat. Korábban az udvari szokásokhoz kellett alkalmazkodnom, magamat korlátozva, hasonlóan a példabeszédbeli gólyához, akinek előbb a csőrét, majd a hosszú lábát vágták le és azt mondták neki:

– Végre kezdesz hasonlítani egy rendes madárhoz!

A császári tahin tíz tallért rendelt volna nekünk egy napra költségül. Szándék szerint ebből csak azok részesülhettek, akik húsz évvel ezelőtt a Fejedelemmel szálltak ki Gallipolinál a török partokra, és akkor listába vétettek.

Bár néhányunk személyére nézve kedvező lett volna ez az elosztás, nem tartottam volna méltányosnak, hogy ráálljunk. Rajtunk, régieken kívül sok más szolga is méltó volt a tartásra, úgy gondoltam: mindenkinek kell juttatni ebből a szűkös kenyérből.

Nem tudtam, mekkora terhet veszek a nyakamba. Fejedelmünk valaha napi hatvan tallérból gazdálkodott, könnyen adhatott fizetést és ruházatot is bárkinek, ez az újonnan rendelt hatodannyi pénz viszont csak az ételre elmegyen – mégis mindenki nagyobb részt követelt belőle.

Azok is lázadoznak ellenem, akik már régi társaim a bujdosásban és azok is, akik újabban jöttek, autoritásomat egyikük sem ismeri el. Minden nap újítják az ellenem való beszédeiket, egyszerűen azért, mert nem osztogatom szét köztük a Fejedelem javait. Azzal is megvádolnak, hogy a saját zsebemet tömöm, cinkos mosollyal kérnek részt ezekből a képzelt pénzekből és átkozódva távoznak, mikor elutasítom őket. Sértéseikre nem válaszolok rögtön, egy napot adok magamnak, hogy lecsillapodjak, és csak akkor szólok hozzájuk az ügy érdeme szerint.

Hasonlítok az út mentén álló diófához; bár ártatlan vagyok, az arra járó emberek kövekkel dobálnak, hogy megszerezzék a gyümölcseimet, melyeket a gazdámnak neveltem. Oly méltatlan ez a harc velük, hoc scio pro certo, quando cum stercore certo vinco vel vincor semper ego maculor, azt biztosan tudom, hogy ha a mocsokkal kell harcolnom, akár győzök, akár vesztek, mindig csak én szennyeződöm be.

Veréssel, sőt levágással ijesztgetnek, de én dolgaim menetét nem teszem függővé a fenyegetésektől. Ha kilépek a kapun, nem nézek körül merénylőket kutatva szememmel. Sibrik uram azt ajánlotta, hogy fegyver nélkül egy lépést se tegyek, én csak vállat vontam rá:

– Minek? Én nem vagyok nagy préda!

Ellenségeim másképpen próbálnak bosszút állni rajtam. A minap megölték a velem tanyázó, hozzám szokott kiskutyámat. Egy elébe vetett mézes süteménybe tűket rejtettek, melyek átszúrták a beleit. A kutya sokáig haldoklott a vackán feküdve, néha odavánszorgott hozzám, és fejét a lábamra fektette. A szívem elnehezedett arra emlékezve, hogy kis engedetlenségeiért néha megütöttem. Éjszaka többször is itattam teával, de már nem tudtam segíteni rajta. Hajnalra kelve holtan találtam, teste-lába már megmerevedett. A kertben ástam neki egy gödröt, belehengergettem, mielőtt földet dobtam volna rá, még egyszer megnéztem, nem mutat-e valami életjelt. Sírját nem kupacoltam fel, csak gerendákkal és kövekkel takartam le, hogy valamilyen kóbor állat ki ne kaparja szegény nyomorultat.

Naponta látogattam a Magyarok Kertjében azt a kilátót, melynek befalazott alsó szobája a Fejedelem koporsóját őrzi. Becsuktam a szememet, a homlokomat nekitámasztottam a göcsörtös köveknek, akár a zsidók a Siratófalnak, és hosszú, békétlen imát mondtam Urunk üdvéért. Utána is sokáig elálldogáltam egyhelyben, hiábavaló dolgokon tűnődve: a véghetetlen dolgoknak milyen pontján tartok és minémű végük leszen mégis.

Három gyászos hónap után itt talált meg egy este Ibrahim Müteferrika. Jövetele céljáról csak annyit mondott, hogy elérkezett az idő Fejedelmünk eltemetésére. Tervét mélyen végiggondolta, felmérte, hogy az oszmán dicsőség folytonos hangoztatása mögött a török egyetlen akcsét sem enged elveszni, számontartja a legkisebb járandóságát is.

Urunknak halála után tízezer aranyra rúgó adóssága került elő, örmény mesterek és árusok követelték járandóságukat a kincstáron. A császár, mint legfőbb protektorunk kifizette és a pénz behajtását a tolmácsunkra bízta. Ibrahim Müteferrika azt javasolta, hogy üdvezült Urunk bútorait, ruháit, könyveit kézi zálogként vegyék zár alá, és helyezzék el egy konstantinápolyi, kőből épült, tűzbiztos raktárba. Ajánlatát a Porta el is fogadta.

A következő héten 22 egyenlő nagyságú és alakú ládát csináltattunk, valamennyit megtöltöttük különféle holmival – csak egyet hagytunk üresen. Egy éjszaka kibontottuk a kilátó falát, kiemeltük belőle a Fejedelem koporsóját és becsúsztattuk ebbe a szabadon maradt ládába. Leszögeztük és a sarkára egy nagy „D” betűt írtunk.

Egy tengeri csajkát béreltünk és felrakodtunk rá. Negyedikén néhányadmagammal elindultunk, hatodikán kötöttünk ki Konstantinápolyban. Útközben a vihar meg-megrengetett minket, sokszor már azt hittem, hogy a halaknál leszünk vacsorára.

Ibrahim Müteferrika már várt ránk, egy titkos fermánt mutatott fel, melyre a parti őrség vizsgálat nélkül tovább engedett minket. A ládákat egyenként kihurcoltuk a kövezetre, a „D” betűvel jelöltet külön raktuk, azt állítottuk, hogy könyvekkel van tele, és egyenesen a jezsuiták közeli rendházába szállítottuk a vállunkon. Itt egy napig őriztük, majd másnap este átvittük a Fejedelem által kiválasztott Saint Benoît templomba.

Az atyák felajánlották, hogy munkánkhoz rendelkezésünkre bocsátják török szolgáikat. Ibrahim Müteferrika megköszönte jóindulatukat, de elhárított minden idegen segítséget.

– A hatalmasoknak sem idejük, sem erejük nincs rá, hogy folyamatosan szemmel tartsanak minket – magyarázta később –, csak a két legfeltűnőbb szakaszban tudnak figyelni ránk: mikor elkezdjük és amikor befejezzük a dolgainkat. Ha már idáig eljutottunk, nem szabad rajtavesztenünk egy napszámos fecsegésén.

Körbejártuk a templomot: román stílusú, szigorúan orientált régi olasz építmény volt, még azokból az időkből, mikor Galata a génuai lovagok hatalmába tartozott. Szentélyével keletnek fordítva a hegyoldalban helyezték el, az északi hosszfala fenn a magaslaton, a déli lent a völgyben állt.

Magunkra zártuk a templom ajtaját és munkához láttunk. Ibrahim Müteferrika már mindent előkészített, a déli fal mentén csak egy márványlapot kellett félretolnunk és feltűnt egy mély üreg, mely egészen a talapzatig húzódott le. Ezt belülről fülkékre osztották fel, úgyhogy a kripták méhsejtekhez hasonlóan támaszkodtak egymásra.

Fejedelmünk kívánságának megfelelően megkerestük anyja sírját. Egy szép és jó ízlésben emelt Mária-oltár szomszédságában temették el Zrínyi Ilonát, fölébe egy külön márványtáblát helyeztek el a család címerével és „donec resurgat”, „amíg feltámad” – felirattal. Az eltelt több mint harminc év már megemésztette a testét, a szétmállott koporsóban csak az alabástromfehér koponyáját találtuk meg, ezt betettük a Fejedelem hamvai mellé.

A Mária-oltárnál imát mondtam: „virgo gloriosa, quae caelos ascendisti, intercede pro nobis ad dominum, Jesum Christum!” – „Dicsteljes Szűz, ki a mennyekből ereszkedtél le, járj közben érettünk az Úr Jézus Krisztusnál!”

Elhelyeztük Urunk koporsóját, betakartuk a kiszáradt fekete égésfölddel – valamikor nagy tűzvész pusztított a templom aljában –, és visszaigazítottuk a takaró márványlapot. A papok kérésére külön útbaigazító jeleket nem raktunk le, de a minuciózus Ibrahim Müteferrika kívülről is felmérte a Fejedelem sírjának helyét: a magas déli oldalfal harmadik és negyedik ablaka között várja az Utolsó ítélet napján az angyal szólítását.

Már a tengernél jártunk visszafelé utunkban, mikor az a képzetem támadt, hogy rosszul illesztettük helyére a márványlapot a Fejedelem sírján. Látni is véltem a tátongó fekete rést. Ez a feltételezés annyira meggyötört, hogy Ibrahim Müteferrika jobbnak találta, ha visszafordulunk és megnézzük, mi is történt valójában. Mindent rendjén valónak találtunk, bocsánatot akartam kérni tolmácsunktól a háborgásomért, de ő egy legyintéssel elhárította:

– Mindenkori kényszerítő szokása ez azoknak, akiknek idegenben kell élniük. Sohasem bíznak meg magukban, mert nem áll mögöttük az otthon támasza, tudják, hogy nem áll módjukban tévedni, mert veszteségeiket nem pótolhatják. Egy hiba állapotuk teljes pusztulását hozná. Te sem lehetsz kivétel ez alól, annak idején én különbekkel riogattam magamat.

Rodostóba hazaérve nem volt módom magamba vonulni és tollászkodni gondjaim között, mert Sibrik uram betegségének súlyosbodását kellett tapasztalnom. Fel kellett készülnöm rá, hogy meghal és az egész ház gondja forma szerint is rám ruháztatik.

Fejedelmünk testének innen való távozásával megkezdődött az apostolok szétoszlása. Még alig öltötte fel magára az égi seregek övét, és már sokan meginogtak hozzá való hűségükben. Urunk túl sok jót sohasem hitt a tábornokairól:

– Megvetették, lecsepülték és gyakran rágalmazták egymást előttem; miután előzőleg már szabadon bírálták egymás között személyemet és tetteimet – mondta egyszer.

Forgách Simon uram, aki szokása szerint annyit ivott, hogy a tojássárgáját is fehérnek látta, azt hangoztatta, hogy csak a kutya szokott hűséges lenni. Nem tudta elfelejteni azokat az éveket, mikor Fejedelmünk parancsmegtagadásért kemény fogságban tartotta őt.

Most látni igazán, hogy a kuruc sereg olyan volt, mint a vadszőlő, melyet csak egyetlen szem beoltása tett nemessé, Fejedelmünk adta meg minden rangját és erejét. Ő elveszvén, visszavadult, ágai lehajlottak és termés nélkül tekerődznek a porban.

A polgári renden lévő emberei közül is sokan elpártoltak tőle. Akik életében versengtek, hogy kimutassák hódolatukat Fejedelmünk iránt és keresték a módot, hogy legalább egy fokkal közelebb hazudhassák magukat a kegyeihez, most egyszer csak a bűneit emlegetik. Ezen ugyan nincs mit csodálkozni, mindig is nemzeti virtusunknak tekintettük, hogy ki tud nagyobbat rúgni a kimúlt oroszlánba. Megjött a sok utólag.

Felrótták Urunknak, hogy az országgyűlésen engedte levágni a Túróc megyei alispánt és jegyzőt. Arról nem ejtettek szót, hogy a nevezett személyek ignorálták mindazt a fáradságot, virrasztást, szenvedést, melyet Fejedelmünk a háború kezdete óta eltűrt és ellenkezésükkel készen álltak kaput nyitni az ellenségnek.

– A vér akkor is vér, az égre kiált! – mondták azok, akik egyébként természetük szerint eszelősen szoktak gyönyörködni a vérontásban.

Azt is előhozták, hogy a kuruc hadak csatavesztésének előestéjén Fejedelmünk udvarában fényes táncmulatságot rendezett, vagy kint Párizsban élvén az Hôtel de Transsylvanie-ban kártyaházat tartott fenn és ennek jövedelméből pénzelt. Felhánytorgatják azt éppen azok, akik a legbőszebben táncoltak a mondott lakomán, és a legbusásabb részt húzták a pinkapénzből. Úgy van elrendezve, hogy mindig azok kiabálnak a legjobban, akiknek a háza ég. Hangjukat magasra emelve próbálják elkerülni, hogy egy igaz bíró őket is megkérdezze egyenként és szó szerint:

– Te mit csináltál?

Aztán úgy beleélik magukat, hogy a megrögzött hazugság szemükben lassan igazsággá válik. Hogyha régi valójukkal találkoznának, meg sem ismernék azt, hanem idegenként elmennének mellette. Ha rajtam múlna, mindet megégetném, mint a fának elszáradt ágait.

Ami a dolgok facitját illeti, én közeli tanúja voltam Urunk életének, tudom, hogy ha a vádlói nem is hazudnak, mégsem mondanak igazat. Miért csak őrá alkalmazzák a tökéletesség elvárásának mércéjét azok, akik maguknak mindig mindent meg tudnak bocsájtani?!

Fejedelmünk is ember volt, kitéve a hús és a testetlen hatalom minden kísértésének, és néha el is bukott. De a lélek nagyságát a tiszta megbánások mutatják és bűneiért Fejedelmünk ostorozta magát a legnyilvánvalóbban, személyét, még kimondani is szörnyű, az ördög trónján ülő bábhoz hasonlította.

A História, ha méltónak talál minket, hogy visszanézzen ránk, Fejedelmünknek csak a tényeit fogja látni, a vádlói pedig úgy elolvadnak, mint a kövér faggyú a tűz ellen.

Avvaló, hogy mindannyiunknak ellankadott szívünk és kedvünk, szívesen találnánk valami más világot.

„Megjött Antal Budáról, zöld ágat hozott az orrában” – szokták mondani a váratlan hírre, így érkezett a meghívás a lengyelországi Jaroslawlból, Ostrogi Janusius hercegtől; szívesen látná kastélyában a magyar bujdosókat. A változástól javulást remélve sokan hajlottak az invitálásra, a kis Zsuzsi is jelentkezett.

Én elhűlő szívvel fogtam fel, hogy el akar távozni, eleget vagyok azon, hogy itt marasszam, de nem bízom benne, hogy sokra megyek. Talán a szívét megnyerhetem, de az elméje mást tanácsol és az okosság jobbat szokott sugallni. A kis Zsuzsi szeme hozzászokott a teli ládákhoz és látja, hogy nekem minden szerencsém és jószágom jégre épült.

Nincs mit a szemére hánynom, kinek-kinek tudnia kell, hogy mi fő a fazekában. Ha engem néha cirókált is, de úgy gondoltam, féltette azt az ezer aranyat, melyet Bercsényi uram hagyott rá; én ugyan egyet sem tudnék hozzátenni. Azt pedig nem illik mondani neki: végy el engem, te szegény, legyünk ketten szegények. Miért is kívánnám, hogy a maga terhén kívül az enyémet is hordja. Ha az érdekeink úgy hozzák, a szeretet is megavasodik, mint a szalonna.

Sok az én keresztem, de amely Isten ezt titkos ítélete szerint rám eresztette, bízom, hogy ugyanazon Isten idővel elveszi a vállamról és ha fényes napot nem is, de valami homályos hajnalt nekem is virraszt valamikor.

A keresztet nem válogatni kell, hanem hordani. Erről jut eszembe egy régi história, melyet még gyerekkoromban hallottam Kolozsvárt a tanító atyáktól.

A történet szerint egy kolerajárvány söpört végig a szegény Erdélyen. Az utcákon százszámra hevertek a megfeketedett halottak, orruk kifolyt vére rászáradt az arcukra, megduzzadt mirigyeik kipattantak.

Az Úrnak végtelen kegyelmében úgy tetszett, hogy megkímélje a hegyek között fekvő Tarna falut, itt egyetlen áldozatot sem szedett a Fekete Özvegy. A vész elmúltával a község úgy döntött, hogy hét zarándokot küld a Szentföldre, mindegyik egy-egy fából faragott keresztet visz magával és leteszi majd a betlehemi templomban, mely Krisztus Urunk szülőhelyét őrzi. Hat önkéntes jelentkezett az elöljárók közül, nekik illett is példát mutatniuk, de a hetedik helyet sokáig nem tudták betölteni. A közrendű emberek nem szívesen hagyták el családjukat és a földjüket ilyen hosszú időre. Végül egy János nevezetű, együgyű és magányos, és egyébként is semmirevaló favágót szemeltek ki hetediknek, a sárga földig leitatták és rábeszélték a nagy útra.

Az elöljáróknak közköltségen megvették a kereszteket, fényes, festett alkotmányokat, lengyel mesterek munkáját, de Jánosnak már nem jutott az erre rendelt pénzből. A favágó nem bánta, kiment az erdőre, kiválasztott egy terjedelmes tölgyet, és abból bárdolta ki a maga úti keresztjét. Hatalmasra sikerült, hossza meghaladta János magasságát és oldalágai is túlértek a favágó vállból kinyújtott karjain, ha alábújt, eltűnt alatta. Köznevetség tárgyává vált, de ő nem törődött vele.

Böjtmás havának harmadik napján indultak el a zarándokok a tarnai templom kapujától, latin ének és kánoni pap búcsúztatta őket. Ahogy elhagyták a hazai fennsíkot, járásuk mindinkább lelassult a kereszt súlya alatt, márpedig ajánlatos lett volna minél gyorsabban emelni a lábukat, mert a portyázó törökök idáig is elmerészkedtek, hogy rabszolgákat szedjenek és a király zsoldosai is fosztogatták az útonjárókat.

A zarándokok, hogy gyorsabban haladhassanak, enyhíteni akartak terhükön. Estéli pihenőjükön elővették a késüket és kezdtek lefaragni a hátukon cipelt keresztfából. Előbb csak egy-egy vékonyabb forgácsot vetettek a tűzbe – a meleg bizony jólesett fázékony tagjaiknak –, aztán mind vastagabb darabokat vágtak le.

– Végül is nem arra tettünk fogadalmat, hogy mekkora keresztet vigyünk magunkkal Betlehembe! – magyarázták egymásnak.

Később már azért is megfaragták a keresztet, hogy kényelmesebben feküdjön a vállukon, vagy hogy a tarisznyájukat rá tudják akasztani egy szögletre. Az is előfordult, hogy egy keresztet jó pénzért eladtak egy ritkasággyűjtőnek és úgy pótolták, hogy a megmaradtak egyikét vízszintesen kettévágták.

Egyedül János, ez az együgyű favágó nem nyúlt a maga keresztfájához. Járatlan volt minden egyházi tanításban és a hit metafizikájában is gyönge lábakon állott, de büszke volt a keze munkájára, a testénél magasabb, remekbe faragott keresztre. Inkább a saját húsából vágott volna le, mintsem hogy ehhez hozzányúljon.

A súlyos teher alatt görnyedező János elmaradt könnyebben mozgó társaitól, eltűntek előle a hegyek kéklő karéjában. Egyedül vonszolta magát tovább, elemózsiája már rég elfogyott, lába véres nyomokat hagyott az ösvények kövein.

János szemét éjszakánként elkerülte az álom. Szidalmazta magát, hogy miért nem hajítja el a keresztet, miért cipeli tovább ezen az ellenséges vidéken:

– Mi nékem ez a kereszt? Hiszen még a templomba sem engedtek be, mert a módos hívek nem állták izzadt szagomat. És mi vár rám, ha elviszem Betlehemig? – kérdezte magát, és nem talált választ.

Reggelre aztán mindig összegyűlt a csontjaiban annyi erő, hogy átkozódva is, de feltápászkodjon és tovább emelje a lábát a végtelen út hosszában.

Már újra őszre járt, hajnalonként dér ült meg a levelek színén, mire János végre leért a hegyekből. Váratlanul megpillantotta vele együtt indult, de messze előre sietett társait. Az történt ugyanis, hogy egy hirtelen földrengés megbontotta az utat, keresztben mély és széles árok tátongott rajta, nedves öble megtelt mérges kígyókkal és ölésre elszánt skorpiókkal, egy szempillantás alatt végeztek volna a közéjük zuhanó emberekkel.

A szakadék beláthatatlan messzeségbe húzódott el, kikerülni lehetetlen lett volna. A kopár környéken viszont sehol nem nőttek olyan fák, melyekből hidat lehetett volna ácsolni. Nem maradt más mód, mint a keresztet lefektetni, de a zarándokok már széltében-hosszában lefaragták, nem ívelte át a szakadékot, mikor mégis lerakták, lezuhant a mélybe.

János, ez az együgyű és semmirevaló favágó a maga megőrzött keresztjét átvetette az árkon és el is érte vele a túlsó partot. Kényelmesen átkelt, a tölgy meg sem reccsent alatta. A többi zarándok kérte, hogy segítsen rajtuk, hadd mehessenek át, ne hagyja őket szégyenben visszatérni, de a favágó csak rázta a fejét:

– Igenis, térjetek vissza és adjatok számot a bennetek bízóknak. Lássák az emberek, mi történt a kereszttel, melyet rátok bíztak, hogy veszett el forgácsról forgácsra! Kényelemből, gyávaságból, haszonlesésből.

János a túloldalon újra a vállára emelte a keresztet, s megszaporázta lépteit. Már esteledett, és új csodára számítva, éjfélre Betlehembe akart érni.

Elcsodálkoztam, mikor az egyik este a kis Zsuzsi karon fogott, levitt sétálni a tengerpartra és arra kért, tartsak vele Lengyelországba. Aki előbb felel, hogysem kell, általában bolondnak mutatja magát és szégyenvallásra méltónak, én mégis gondolkodás nélkül nemet mondtam:

– Nekem itt kell maradnom.

– Mi köti Kegyelmedet ezekhez az itteni emberekhez? – kérdezte a kis Zsuzsi. – Fut előttük a hazugság! Mindenki teli torokból kiáltja a szabadságot, de minden tizediknek sincs eszében az ország java!

– Nem is ez fűz engem Rodostóhoz. Ez volt az utolsó hely, melyet Fejedelmünk szeme még látott, kísértete még itt lebeg. Ha lesz feltámadása ügyünknek, az csak innen lesz lehetséges – mint ahogy ezt Urunk meg is mondta.

– De a Fejedelem már meghalt!

– Épp ezért nincs senki, aki felmentsen az esküm alól.

– Olyan illékony ez a kötés – mondta a kis Zsuzsi –, mintha valaki minden fogát elvesztette volna, csak egy maradt meg neki, hogy tudja, mi a fogfájás. Nem volna jobb ezt is kihúzni? Újra mondom: jöjjön velem – megálltunk, a kis Zsuzsi szembefordult velem –, Kelemen, ne légy kellemetlen Kelemen, hanem kellemes Kelemen!

– Ha egyszer elmennék innen, ki tudja még hány, és milyen város következne majd. Az én távozásom azokat is útnak indítaná, akik különben itt maradnának, az utolsó ítéletet trombitáló angyal sem tudna majd minket honnan összeszedni.

– Hogy magyarázzam el Kegyelmednek, hogy itt már nincs mit csinálnia. Én is itt éltem, tudom, hogy a rodostói bujdosók csapata olyan Damoklész-kard, mely soha nem fog leesni.

– Akkor sem tehetem. Magyarországot ma Rodostónak hívják.

A kis Zsuzsi lábujjhegyre ágaskodott és megcsókolt. Mintha számtalan eljövendő magányos éjszaka ábrándozásaihoz gyűjtenék anyagot, körülnéztem és próbáltam megjegyezni a búcsúnk körülményeit: a szél sós permetet sodort az arcomba, a távolban imbolygott egy kikötni készülő hajó lámpása. Megfogtam a mellét, ahogy szeretőknél szokás, a kis Zsuzsi egy pillanatig hagyta, aztán kibontakozott és elszaladt.

A Lengyelországba készülők között akadtak olyanok is, akik Ifjabb Fejedelmünk, Rákóczi József érkeztét sem kívánták kivárni, egész személyétől nem reméltek túl sokat. Közéjük tartozott ama sokat emlegetett Kosztolányi Jávorka Ádám ezredes is, aki most Lengyelországban a királynak készült felajánlani a szolgálatait. Az özvegy kis Zsuzsi is csatlakozott hozzá, Jaroslawlig együtt tartottak. Mikor elindult velük a hintó, úgy láttam, hogy a kis Zsuzsi hozzásimult Jávorkához – ha volt is valami harcféle a lelkében, végül csak amellett döntött, aki egyesítette vele az útjait. Engem éppúgy lezárt emlékeiben, mint Bercsényi uramat eltemettetése napján; ő nem hordott magában halottakat.

Mintha késsel hasogatták volna az oldalamat, de aztán méltányosságra intettem magam: nincs lekötelezve nekem, a tetszése szerint élheti a maga életét.

Bűnös vagyok, de másoknak jót a bűnös is kérhet az Istentől: áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg, kis Zsuzsi!

Üres lett a klastrom, rosszkedvűen ődöngök a palotában, akárha önmagam kísértete volnék. Megkérdeztem a cinikus Zay úrfit, hogy ő miért nem csatlakozott a Lengyelországba távozókhoz, csodálkozva nézett vissza rám:

– Elmenni Lengyelországba? Minek?! Ha magamat itthon hagyhatnám, akkor szívesen, de magammal együtt?! Akkor talán itt is maradhatok.

Avvaló, hogy a távozás nem oldja meg a bajokat, post equitem sedet atra cura – a lovas mögött ott ül a sötét gond, és mindenüvé követi őt.

Újévkor nagy vállalásokat szoktunk tenni, bűnöktől való tartózkodást ígérünk – nekünk már kevés ilyen felajánlani valónk maradt. A világból számkivetve egyre ritkábban kínálkozik alkalmunk vétkeket elkövetni.

Lassan tökéletessé leszünk és meg kell vallanom, hogy ez kevéssé tesz engem boldoggá. A franciák mondják, hogy aki fokról-fokra visszaszorítja a szenvedélyeit, hasonlatossá válik ahhoz a túlbuzgóhoz, aki addig kártolja a derékalját, míg végül a csupasz földön fekszik majd. Sovány előnye tökéletessé válásunknak, hogy vétkektől immár mentesen másoknak sem kell megbocsátanunk a bűneiket, hanem kedvünk szerint lenézhetjük őket.

A túlzott áldás undorít, mérjünk hát szerényebb mértékkel. Jobb volna egy kicsit bűnösebbnek maradni.

Sibrik uram is kiszólíttatott az élők száma közül, már csak annyian maradtunk régiek, hogy egy szilvafának is elférnénk az árnyékában. Mennyi sokat temettünk már el magunk közül, de minél inkább fogyunk, annál inkább szaporodik az irigység és az ellenkedés. Folyik a nagy dicsekvés, az előjogok vindikálása, a kis különbségek önmagában gyönyörködő hangoztatása.

Pedig hát miben is különbözünk mi egymástól? Senki sem rakhatta kerekekre otthoni jószágait és nem húzhatta el ide magával. Itt pedig magas méltóságokat nem osztogatnak, mindenkit egyformán ér a déli és az északi szél, mindenkit úgy éget a nap, mint ahogy a koldusok lábát sütik a tüzek.

Más különbség nem mutatkozhat, mint hogy akinek tágabb gyomra van, az többet ehet és ihat, akinek jobb a lába, az messzebbre sétálhat a tengerparton. Ha ebből mégis feneketlen gyűlöletek származnak, akkor már oda vagyunk a tyúkoknak, vigyük az ügyeinket János pap trónszéke elé, mert csak ő hozhatna bennük méltó ítéletet.

Kitörni, messzire jutni úgysem tud senki. Mindenki vigyáz rá, hogy olyan egyenlően éljünk, mintha kézen fogva mennénk valamilyen úton és aki előre szökkenne, azt a többiek szorításukkal visszatartják. A nyomorultaknak az a legfőbb vigasza, hogy társaik is vannak a bajban, és ezt nem kívánják feladni.

Kiválóságokat, érdemeket az ilyenek nem méltányolnak. Aki egy fejjel kimagaslik közülük, azt elismerik – bár Fejedelmünk emlékét is kikezdték –, de aki csak egy fél fejjel különb náluk, azt már lehurrogják: mit akar ez itt, hogy meri fölibénk tolni magát?! Jobban járunk, ha náluk csekélyebbnek mutatjuk magunkat, úgy inkább megenyhülnek irántunk.

Mégsem akarom azt mondani, hogy a romlottság mozgatja a bujdosók társaságát, sokkal inkább az unalom. A börtönben sem a magány a legnagyobb büntetés, hanem hogy a raboknak minden nap minden órájában el kell viselniük egymást. Az egyhangúság öli meg őket. Hallottunk már olyan kivégzési formáról is, hogy a halálraítélthez egy ujjal sem nyúltak, de csak fácánsültet és édes bort szolgáltak fel neki, semmi mást, néhány hét alatt belsejében mindentől megundorodva, testi erőszak nélkül meghalt.

Mi is ugyanebben az állapotban pergetjük le a napjainkat. Egymás arcát látjuk, mikor aludni megyünk, ugyanazokat a megunt pofákat, mikor felébredünk. Számoljuk, hogy a másik hányszor csettint a nyelvével, vagy szívja meg a fogát, érdeklődve szimatolunk bele a levegőbe, ha valaki egy különösebb szagú szelet enged ki magából. Mulatságaink is alantasak, seggrepacsit játszunk, Csáky uram négykézlábra térdepelteti az egyik legényét és a hátára ülve spanyol lovasiskolát próbál bemutatni. Nincs már távol tőlünk a bujdosók igazi fátuma: az, hogy nevetségessé váljunk.

Ma emlékeztem Fejedelmünk halálának első évfordulójáról. Csak magamba húzódva imádkoztam a kápolnában. Másoknak már nem jutott eszébe ez a nap, jól mondja a német, hogy a halottak gyorsan ellovagolnak.

Gondolatban hosszan elbeszélgettem Urunkkal, mintha csak jelentést adtam volna a hátramaradottakról. Imáimban elmerülve talált meg Zay úrfi, az oltárnál meggyújtotta a magával hozott gyertyát és letérdelt mellém:

– Kegyelmed nálam gyakrabban forgatja a Bibliát, tudnia kell, hogy az Úr azt mondta: hagyj fel a mértéken felül való és elhúzódó gyászolással, különben gondoskodom arról, hogy valóban legyen rá okod – és el lehet hinni Neki, hogy megteszi.

– Szóval azt akarja az Isten, hogy tanuljunk meg temetni?

– Igen, ez lehet a szándéka.

– Akkor miért adta nekünk az emlékezést? Hová lett a Fejedelem, Bercsényi uram, vagy akár csak az a kis kutya a házamból? Ki tudja felfogni, hogy egyszer itt voltak és most már nincsenek? Ha tudnék temetni, elsőnek magamat temetném el, akiben minden dolgok tükröződnek.

Zay úrfi állát a padra támasztotta:

– Igaz, a túlvilágon majd lesz néhány szavam erről az Istenhez. Néha úgy tűnik, hogy az Örökkévaló túlságosan könnyen beszél. De most menjünk innen.

Mintha az ég siratná Fejedelmünk emlékét, kint hólyagzó cseppekben megeredt az eső.

Most már elég régen kitartok az egyhangú rosszban, ideje volna, hogy végre valami jó is történjen velem. Egy út sem fordulhat mindig csak balra, vagy csak jobbra, mert akkor vissza kellene térnie önmagába és csak körbe járhatnánk rajta. Vagy ahogy a mathézisből tanultuk: nincsenek azonos előjelű végtelen sorozatok, egyszer mindegyiknek meg kell szakadni. Csak legyen erőm kivárni, mert egyre nehezebben viselem kéretlen hivatalomat. Az az anagramma jut eszembe, melyet még Bercsényi uram formált: „Rodostó – ostorod!”

A nyomor itt önmagát üti, az emberek nem élhetnek anélkül, hogy valakivel szemben fölényben ne érezzék magukat. Az idegenbe szakadt kisebbség tagjai szükségképpen egymásra támadnak, mert a többségre nem mernek. Ha másképp nem megy, akkor ketten összeállnak, hogy gyűlölködjenek egy harmadik ellen. Végtelen lánc alakul ki így, aki pedig végül utolsónak marad, nem kezdhet mást felágaskodó gyűlöletével, mint hogy önmaga ellen fordítja. Ettől ments meg engem, Istenem, én nem akarok gyűlölködni.

Hallottam egy példázatot, mely erősen megragadott. Egy beteg emberhez német, francia és magyar doktort hívatnak. Ki a csillagokból, ki a Napból, ki a Holdból nézi a nyavalyáját, de annyiban közösek, hogy meggyógyítani egyikük sem tudja. Nekünk is három ilyen hibás doktorunk van: egyik a német, a másik a török, a harmadik magunk között leselkedik.

Itt Rodostóban minden ólomlábakon mozdul, hírekhez is csak nehezen jutunk. Egy favágó atyánkfiától szoktunk értesülni, hogy mi történik Konstantinápolyban a Magas Porta környékén – ő onnan ismerős a dolgokban, hogy a felesége a kalmakányné szolgálatában áll mosónői hivatalban, és ott hall emezt-amazt. Beh jó is, hogy közel állhatunk ilyen befolyásos emberekhez!

Most is tőle tudtuk meg, hogy két hajón szolgáló közjanicsár: Muszti és Pátrona – civil életüket tekintve egy valahai dinnyeárus és egy fürdőslegény – felkelt a császár törvényei ellen. A két rebellis a lázadás nyílt jeleként felrúgta kikészített ételes edényét, majd ötven főre menő társaikat maguk mellé gyűjtvén elkezdték a várost járni és kiáltozni, hogy „aki török, velünk tart!” Gyertyákat gyújtva esküdöztek és még kimondani is szörnyű, hadilobogójuk közepéből kivágták a császár jelvényét, kerek lyukat támasztva benne.

Aki már főzött húslevest, tapasztalhatta, hogy mikor mozogni kezd, mindig a szemetje kerül felülre, nincs ez másképp a politikában sem. A lázadókhoz csatlakozott minden felfordulás természetes tartaléka, azok az emberek, akiknek nincs mit veszíteniük, minden változással csak nyerhetnek: a számon kívül maradtak, nyomorultak, hiú bosszúvágyakat melengetők és így tovább hasonlóan. Először a nagyvezér ellen indultak el, árulónak mondták, letörték palotáiról a boncsokos zászlókat, az utcára szórták fényűző ruháit és bútorait, de nem érték be ezekkel a merényletekkel. Sokszor tapasztalhattuk már, hogy amely folyamat elindul, az nem állapodik meg félúton, hanem szükségképpen elfut a saját végletéig – ők is felnyitották a börtönöket, kieresztve a rabokat, a feltört arzenálokból fegyvereket osztogattak, puska került az éretlen gyerek kezébe is, kirabolták a boltokat.

A város köveit elborította a vér, a fákon lábuknál felakasztott, leköpködött holttestek lógtak és hosszú listák készültek a még kivégzendőkről. Minden forradalom régtől lappangó bosszúkat szabadít fel, addig egymásra csak mosolygó ellenségek elfeledettnek hitt sérelmeket torolnak meg – minél későbben, annál szörnyűbben. Zay úrfi a sarki utcaköveket hozta fel hasonlatként: a földrengések idején elindulnak, hogy megkeressék és agyonüssék a kutyákat, melyek annyi éven át büntetlenül levizelték őket.

– Csak nehogy minket találjanak el! – tette még hozzá.

Csodálkozni lehet, hogy ez a néhány ember – számuk az első estén talán még százra sem rúgott – őrjöngéseiben nem talált olyan erőre, mely szembeszállt volna vele, holott a városban akkor legalább negyvenezer lovas janicsár állomásozott. Mint más nehéz órában, most is kiderült, hogy a tirannusok zsoldosai szükségképpen csődöt mondanak, mert mindenek felett és kizárólag a kiváltságaikra vigyáznak. Zsoldjukat – bármennyi is legyen az –, keveslik, csak megalázó alamizsnának tekintik, meg sem fordul a fejükben, hogy ezért a pénzért kockára tegyék az életüket uralkodójuk védelmében. Krisztus kis csapatnak ígérte a mennyek országát: kevés, de jól szervezett és elszánt ember, ha a megfelelő gyenge pontokon támad, mindenha meg tud dönteni bármely impériumot. Nekünk, magyar bujdosóknak is tanulnunk kellene ebből az ügyből, hátha egyszer a Sors úgy hozza, hogy mi is el tudnánk érni a céljainkat hasonló módon.

A rebellisek három fejet követeltek: a nagyvezérét, a tihájáét, ezét a veszett, undok, fajtalan emberét és a muftiét. Én nem értettem, hogy egy pap személye miképp került két katona mellé, de Zay úrfi erre is szolgált magyarázattal.

– A sámánok és a hadvezérek mindig megosztoztak egymással a hatalmon. Ferenc királyunk is azt mondta, hogy „a hadsereg és a klérus, a többi zérus”. Mikor az őrmester megtanította lőni a bakát, a tábori pap elmagyarázza neki, hogy az Isten is azt akarja, hogy oda lőjön, ahová parancsolják! – de nem is idézem tovább ezt a blaszfémiát.

A császár az ulémákhoz fordult tanácsért, akik azt javasolták neki, hogy önmaga biztonságát megóvandó, a két katonát adja ki, a mufti életének védelmére viszont eskü kötelezte, melyet nem szeghetett meg a komoly hit alapos sérelme nélkül. Egyelőre járjon el ahhoz hasonlóan, mint mikor az utasok a szánkót üldöző farkasok elé vetik valamelyik nemszeretem társukat, hogy amíg azt marcangolják, a szán egérutat nyerhessen. Meg is fojtották a szegény nagyvezért, undok tihája, látva, hogy rá ugyanez a sors vár, ijedtében meghalt – mint mikor valakit nem a villám, hanem a mennydörgés hangja sújt agyon. A piacra kivetve, a kutyák ették meg a testüket.

A lázadók vérszemet kapva már ennyivel sem érték be, hanem tovább követelődztek. A császár megijedt és átengedte a trónt bátyja fiának, szultán Mahmudnak, engedelmes kézcsókra járult hozzá és rábízta a döntések minden felelősségét. Ezzel, durván szólva, a szájából segget csinált, mert Mahmudot korábban pártütés vádjával börtönbe záratta és kemény vason tartotta.

Pátrona, a lázadók vezére tovább szórta átkait és szitkait a már halott nagyvezérre; azt állította, hogy a perzsák bábja volt, a török kincseket titokban átjátszotta nekik és szándékában állott a főhatalmat is a kezükbe adni.

Kihasználva a kedvező szelet, Pátrona magát kaptánbasának, Musztit pedig kultihának akarta megtenni és nincs okunk feltételezni, hogy mindvégig beérte volna ezzel a ranggal, ne törekedett volna magára a trónra. Igyekezett kiépíteni klientúráját, minden méltóságba a saját híveit: iskola-, üzlet- és katonatársait dugta be, ahová pedig nem talált megfelelő embert, azt pénzért árulta.

Közben a janicsár aga és más magasrangú katonák magukhoz tértek halálra emlékeztető tespedtségükből. Nem a Korán, vagy a harci becsület mozgatta őket, hanem a mindennapi kenyerük féltése. Bárhogy is lenézték a hatalomba vergődött dinnyeárust és fürdőslegényt, szívesen megkötötték volna velük a maguk kis alkuját; de tapasztalniuk kellett, hogy a helyzet épp az ellentétébe fordult; azok nem bíznak meg bennük, a régi rend embereinek tartják őket és csak az időt és az alkalmat várják a félreállításukra.

A dolgok ilyen menetét tovább nem tűrhetvén, titkos határozatot hoztak Pátrona és Muszti elfogásáról. Rejtve elhagyták a lázadók táborát, szándékukat bejelentették Mahmud császárnak, aki örömmel rábólintott. Egy birodalomban a terrort csak néhány napig lehet megtűrni, mert miként a láz a testet, úgy ingatja meg ez az állam oszlopait, a gyengeség látszatát keltve barátban és ellenségben egyaránt. Nyílt kenyértörésre az ügyet nem akarták vinni, mert Pátrona mindenkor fellebbezhetett volna az utca népéhez és az egész ország vérbe borul. A hiúságuknál akarták megfogni a lázadókat.

Egy levelet koholtak, melyben a babiloni pasa mintha azt írta volna, hogy a perzsák és a szerecsenek dúlnak és rabolnak a tartományban, nagy károkat okoznak a Birodalomnak. Ezért, aki igaz muzulmánnak tartja magát, köteles rájuk rontani és elpusztítani őket. Az új nagyvezér háromlófarkas basaságot ígért Pátronának és nem sokkal kevesebbet fő párthíveinek, ha hajlandók volnának a hadak élére állni. Úgy gondolta, könnyen elbánik vele, ha sikerül kitudni őt a természetes fészkéből, Konstantinápolyból. Pátrona azonban inkább vállalta igazi muzulmán hírnevének megcsorbulását, mintsem belesétáljon ebbe a csapdába.

Ekkor maga a császár rendelte be a dinnyeárust és a fürdőslegényt azzal a színnel, hogy már csak az ő kardjukban bízik és első emberévé kívánja tenni őket. Ezt a meghívást a gőgös lázadók is elfogadták. Egér nem fér a likába, s tököt köt a farkára.

Mahmud császár, okulva a reguláris hadak korábbi nyilvánvaló tehetetlenségén, a leszámolást nem rájuk bízta, hanem Pátrona személyes haragosait szedte össze, élükre egy olyan csorbadzsit, vagyis óbestert állított, akitől a lázadók elvették a regimentjét és vérdíjat tűztek ki a fejére.

A meghívottakat három külön udvarban helyezték el, megosztva ily módon a lázadók megjelent erejét. Mikor ki-ki elfoglalta a helyét, puskával a levegőbe lőttek, erre a jelre az ajtónállók bezárták a kapukat.

A csorbadzsi levetette a köntösét és páncélingre vetkőzve nagy túlerővel a legbelső udvarba ment. Itt Pátronára támadt, összevagdalta őt és híveit. Ugyanígy koncolták fel a lázadókat a másik két udvarban is, a testeket szekerekre rakták és a tengerbe vetették. A komédiának vége lett, a komédiásokat az egész országban halállal fizették ki.

Mi csak borzongva fogadtuk ezeket a híreket: mors peccatorum pessima! – a bűnösök halála veszedelmes! Ez a rossz érzés később sem távozott tőlünk, pedig hitünk és hajlamaink szerint közömbösen kellett volna figyelnünk a kutyáknak és az ebeknek ezt a viaskodását. Be kellett látnunk azonban, hogy itt a mi ügyünk is kockán forog. Békességes megmaradásunkat csak a szultántól remélhettük, minden változás csak végromlásba sodorhatott volna minket. Ha egy új hatalom azt hirdetné, hogy Törökország csak a törököké és az idegenek ne egyék tovább a jó török kenyeret és ennek jegyében kiutasít minket, egyetlen keresztény uralkodó se fogadott volna be a maga országába, nem tudom, hol hajtjuk le árva fejünket. Rodostón kívül nincs maradandó városunk, más semmi jobbat nem remélhetünk.

De azt is be kellett látnunk, hogy a lázadók veresége nem hatálytalanította az okokat, melyek magát a rebelliót kiváltották. A trónon egy olyan tirannus maradt, aki kiszipolyozza és állandó hadviselésre kényszeríti népét, minden szabad hangot elnyom az országában – és nekünk lojálisnak kell lennünk iránta. Elért minket a legnagyobb nyomor: gondolkodó lelkiismeretünk és önérdekünk kibékíthetetlen antagonizmusba került.

Csak csodálni lehet azt a flegmatizmust, mellyel a szultánok a leváltásuk hírét szokták fogadni. Valamelyik Ali, vagy Hasszán császárról mesélik, hogy pihenésre elvonulva éppen az öccsét ültették a helyére. Ő elhessegette a hírhozót:

– Hagyj békén, és ne háborgass a munkámban! Most is elszalasztottam miattad két halat!

Ez a szultán aztán később rosszul járt, börtönbe csukták, ahol is poshadt sisakvirág halálos főzetével megétették és a méreg által a Sirák hídján elballagott.

Megkaptuk az Ifjabb Fejedelem, Rákóczi József levelét, közeli érkezését jelenti benne, addig is minden döntési jogát gróf Bonnevalra ruházza.

Ez a Bonneval a számát sem tudná megmondani azoknak a zászlóknak, melyek alatt szolgált már. Egy francia limousini nemesi család sarjaként hadi pályáját a tengerészeknél kezdte gróf Tourville parancsnoksága alatt, majd a szárazföldön folytatta Catinat és Vendôme tábornagyokhoz szegődve. 1706-ban a királyi szerető, Maintenon asszony üldözése elől menekülve Bonneval lehányja magáról a francia gúnyát és osztrák szolgálatba lép, Provence-ban, Malplaquet-nál, Torinóban és még számos csatában a hazája ellen harcolt. Átpártolása miatt XIV. Lajos in effigie felakasztatta és később sem adott neki gráciát.

Ismerősei Bonnevalt jó, sőt rettenthetetlen katonának mondják. Testén tizenegy sebet viselt, beleit most is egy érclap óvta attól, hogy kibukjanak egy sebnyíláson, dicsérték jártasságát az udvari társalgásban is, de mindenki hozzátette, hogy folyamatos pénzzavarral küszködő, lelkiismeretlen ember. Ha őszinte volna, azt írná a zászlajára, hogy „ubi bene, ibi patria!”, „ahol jól megyen nekem, ott van a hazám!”

Az idők folyamán az egész Bonneval egyetlen betegessé duzzadt hiúsággá vált. Ausztriában is elég volt neki annyi, hogy úgy érezze, sérelem érte és otthagyta a császár seregét. Megint fordított egyet a köpenyén, áttért a muzulmán hitre és már Ahmed néven török szandzsákbasa lett Travnikban 2000 arany fizetéssel és 2000 tallér külön kegydíjjal.

Ifjabb Fejedelmünk a bécsi udvarnál ismerhette meg Bonnevalt, mielőtt még az megtagadta volna keresztény hitét. Most, hogy Törökországba érkezéséig a francia kezébe adta a kormányrudat, ha apja erényeiből semmit, de hibáiból egyet már elárult: az idegen síknyelvű sehonnaikban inkább megbízik, mint a kipróbált magyar emberekben. Elfelejti, hogy a régi vitéz jobb a most fogadott hadnál.

A franciák közül otthon is csak kevés udvaronc tudta megkedveltetni magát velünk, magyarokkal. Mindig is úgy éreztük és nem is alaptalanul, hogy a két haza két esélyt is jelent nekik, ha úgy adódik, nem vállalják el a mi nehéz sorsunkat, hanem itthagynak minket bajainkban. Egyetlen kivételre emlékszem: De Rivière grófra, Érsekújvár kitűnő hadmérnökére, aki magyar lányt vett feleségül, megtanulta a nyelvünket és egyébként is tisztességgel viselte magát.

Engem nem a hiúságom sérelme mozgat, az idegen kéz közbejötte nekem csak könnyebbségemre válik, hiszen ezentúl bárki is fordulna hozzám panasszal, lesz kihez igazítanom őt. Inkább aggasztanak azok a szándékok, melyek gróf Bonnevaltól kitelhetnek. Mint ahogy a kígyó sem felejti a farka vágását, ő sem emésztette meg régi sérelmeit és nem tett le bosszújáról Ausztria iránt. A szállongó hírek szerint már kérte is a szultántól, hogy az ő kezébe fizessék le Moldva és Oláhország éves adóját, a pénzből ő sereget szervezne és mintegy magánháborút indítana az osztrák császár ellen. Elvenné tőle Magyarországot, de az ország további sorsa már nem érdekli, csak pusztítani kíván, építeni nem. Hála Istennek, úgy látszik, hogy a Portán kevés hitelt adnak Bonneval szavainak, de ez nem fogja visszatartani a franciát attól, hogy megpróbálja a maga szándékára vonni Ifjabb Fejedelmünket.

Majd két évvel elindulásának bejelentését követőleg végre megérkezett Rákóczi József – hihetőleg fontos okok miatt késett ennyit. Én szerettem volna, ha az öccsét is magával hozza, hogy a jelentésemet egyszerre mindkettőjük kezébe letehessem, de Rákóczi György Franciaországban maradt és apjától rámaradt örökségét élvezvén, idejét reggeltől-estig borivással tölti, nyolc-kilenc átalaggal is elfogyaszt naponta, állítólag már a fogai is kiáztak az ital mértéktelen élvezetétől.

Mint annak idején Nagyságos Fejedelmünk, Rákóczi József is Gallipolinál szállt ki a török partokra. Nem kívánt közénk keveredni, ezért nem jött le Rodostóba, hanem néhányadmagával egy kostantinápolyi vendégfogadóban szállt meg. Tolmácsul mellé is Ibrahim Müteferrikát jelölték ki, az ő útján kéretett magához.

Kíváncsi voltam külső megjelenésére. Azt szokták mondani: első törvénye a megismerésnek, hogy a látszat csal, az utolsó pedig az, hogy a látszat nem csal! Ha ennek hitelt adunk, ifjabb fejedelmünk igencsak rosszul járna. Huszonkilenc éves korára sovány és erősen köhögő legény, véreseket köpködő beteg ember. Rövid karjához-lábához képest a feje túlságosan nagy, hátul fiókszerűen kicsúcsosodik. Szemében az őrülethez hasonlatos makacsság tüzel, ajka között egy nyúlós nyálcsepp feszül ki. Egész testét férfihoz méltatlan édes illatosítószer lengi körül. Ha száz ismeretlen közül kellett volna kiválasztanom Fejedelmünk fiát, őrá még kilencvenkilencedikként sem gondoltam volna.

Számtalan példán tapasztalhattuk már, hogy a szellem ereje képes kipótolni a test fogyatékosságait, mintának hozhatnám fel a félszemű Vak Bottyán uramat, akinél kevesebb jobb katonát láttunk. Rákóczi Józsefnek azonban ez a szerencse nem jutott osztályrészéül. Élvezve hangja zengetését, sokat és hiábavalóan beszélt – mindig a saját személyes dolgairól. Fennhangon pertraktálta a maga kiválóságát, azt állította, vézna termetében olyan erő rejlik, hogy vizet csavar a kavicsból, sikerrel űzi a szerencsét az asszonyok között, nincs párja a táncos mesterségben és a vívásban sem talál legyőzőre. Különféle akadémiában a legnagyobb tudósokkal vitatkozott és valamennyit megszégyenítette érveivel.

Sok hiábavaló beszédje után végre elbocsájtott engem, szédelegve indultam hazafelé. Azt kívántam, hogy Isten öntsön szerénységet Ifjabb Fejedelmünk szívébe és hozzánk való nagyobb buzgóságot.

Utamban elkísért Ibrahim Müteferrika, aki egész este nem szólt egy szót sem, csak figyelt, a száját kezével eltakarva. Most, látva desperátus lelkiállapotomat, annyit mondott, hogy semmi rendkívüli nem történt. Isten különös kedvezéséből a Nagyságos Fejedelem mint egy kőszikla felfogta előttünk a gondok tengerének alattomos csapdosását, de most ő eltávozván, a saját bőrünkön kell tapasztalnunk az élet eredendő nehézségeit:

– A hepciáskodásával pedig nem kell törődni – tette még hozzá Ibrahim Müteferrika –, előbb-utóbb csak felhagy vele. Az ostoba is hasonlítható valamihez, ha máshoz nem, a változó Holdhoz; hátha ez is jobbra fordul.

Erőnek erejével kellett rábírnom Ifjabb Fejedelmünket, hogy látogassa meg a Saint Benoît templomban apja és nagyanyja sírját. A biztonságot szem előtt tartva előresiettem és körülnéztem: megnyugvásomra érintetlenül találtam a fedő márványlapot, melyet két évvel korábban én igazítottam a helyére.

Féltettem őt, hogy összeroppan majd a lelki tehertől, amiért őseinek csontja előtt kell megjelennie, de Rákóczi József leginkább azzal törődött, hogy ruházatát megóvja a felkavarodó portól. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a gyász legkisebb jelét sem mutatja, színleg sem sajtol ki egy könnyet a szeméből, fejével biccentett és máris távozásra mozdult.

Nem tudtam belenyugodni érzéketlenségébe, a szállására visszatérve faggatni kezdtem, mit gondol üdvezült atyjáról.

– Három dologban múlom felül őt: helyesebben látom a múltat, a jelent és a jövőt!

Ennél többet aligha mondhatott volna, mert más idők fölött való rendelkezés magának az Istennek sem áll hatalmában. Az önmagával elégedett Rákóczi József mutatóujját a levegőbe szúrva még hozzátette:

– Én nem fogok Rodostóban meghalni!

Életemben először örültem, hogy az Úr nem adta meg nekem a gyermekáldás vigasságát: hátha utánam is egy Ifjabb Fejedelmünkhöz hasonló fiú maradt volna.

Rákóczi József alig néhány napot töltött Konstantinápolyban, a Portán senki nem kívánt szemben lenni vele, sőt szerették volna minél hamarabb kívül tudni őt a város falain. Nem ismerte ki magát a szokásokban, hogy olyan udvarral van dolga, ahol a miniszterek minden nap változnak, helyükre nem a szakértelem állítja őket, hanem a szultánhoz való hűségük bizonyítása, ahol ha ma egy dolgot elvégez velük az ember, holnap az újakkal megint újra kell kezdeni, őket pedig ha ajándékokkal el nem látják, még jó indulásban sem lehet reménykedni.

Rákóczi József elutasíttatásának okai most azonban mélyebben rejlettek. Az osztrák császár közbenjárását ígérte a töröknek, hogy békét köthessen az oroszokkal, és most nem akarták azzal felbosszantani, hogy fogadják nyilvánvaló ellenségét. Márpedig köztudomású, hogy Ifjabb Fejedelmünk és a császár nem egyezhet egymással. Carolus nyílt rendeletet adott ki ellene, erdélyi főnemes híveit is elfogatta és börtönbe záratta. XII. Kelemen pápa pedig egyházi anatéma alá vette – mert jó keresztény csak az lehet, aki engedelmeskedik a császárnak –, így már a második kiátkozott Rákóczit szolgáltuk.

Mindezeket a körülményeket egy okosabb diplomatának illett volna előre tudni. Non erat sapienti dicere: non putarem – nem illik a bölcshöz azt mondani, hogy nem gondoltam erre. Az egész látogatást a Portánál gróf Bonneval erőltette, Ifjabb Fejedelmünk háta mögé bújva próbálta elérni legfőbb célját: a háborút Ausztria ellen.

Az elszenvedett megaláztatásokat Rákóczi József rajtunk, bujdosókon kívánta megtorolni. Szigorúan előírt rendben sorra kihallgatott bennünket, előzőleg összeszedett minden gonosz rágalmat.

Elsőnek engem választott ki megmérettetésre, a kicsik között a legnagyobbat, akit ha meg tud verni, mind a kicsiket, mind a nagyokat megrémítheti vele. Nyugodt lélekkel léptem elébe, apja minden hátrahagyott jószágát fogyatkozás nélkül a kezébe adtam. Készen álltam megfelelni a kérdéseire, nem azért igyekeztem, hogy a kedvét keressem, hanem hogy ne távozzék fejem felől az Isten áldása, pártfogója mindeneknek, akik igaz úton járnak.

Rákóczi József olyan képet vágott, mintha értené az árkusokon sokasodó számokat és megpróbált csaláson fogni. Rágalmazóim kiokosították őt, hogy a kis számokban kell kutakodnia, mint ahogy a Thurzók, a Fuggerek is, ha a vagyonukról inventáriumot készítenek, minden felindulás nélkül fogadják a milliók hiányát, mert tudják, hogy ilyen összegek nem veszhettek el, előbb vagy utóbb, de megkerülnek majd, viszont megbolydul az egész ház, ha húsz vagy harminc poltúrát nem lelnek, mert ez nagy és sokszoros tévedések mutatója szokott lenni. Ifjabb Fejedelmünk sem azt nézte, hogy mire adtam ki harminc vagy negyven aranyat, hanem hogy nem csíptem le magamnak tíz vagy tizenkét akcsét.

Nem hagytam felingerelni magam, becsülettel helytálltam. Az Ifjabb Fejedelem egy foltocskát sem talált az elszámolásaimban, mégis egy „Isten fizesse meg” nem sok, de annyit sem mondott a szolgálataimért. Háborogni mégsem kezdek, az út végén ott áll az Isten, az örök méltányosság, általa majd büntetés és jutalom egyként lerovatik. Isten nem kőművesmester, hogy minden este elszámoljon, de bizonnyal nem marad adósa senkinek. Dormiunt aliquando leges, sed nunquam moriuntur – alszik néha a Törvény, de nem hal meg.

Amit én békésen kiálltam, attól mások a lelkük mélyéig felháborodtak, a palota megtelt sértett becsületük fölött őrjöngő bujdosókkal. Szent Bernát doktort idézték, aki szerint mind a rágalmazók, mind az őket örömest hallgatók ördögöt hordoznak magukban, egyik a nyelvében, a másik a fülében. Volt, aki már nem is győzte érvekkel a vitát, s apja mondásával vágott vissza az Ifjabb Fejedelemnek:

– Én mosdani vízzel szoktam, és nem szavakkal!

Mindenkinek meg kellett értenie, hogy egy új világ jött el, az a régi szép rendtartás, melyet üdvezült Fejedelmünk szabott meg a dolgok intézésében, fenekestül felborult és talpra soha nem áll többé. Már nem remélhetjük biztonságunkat, mely olyan észrevétlenül járta át az életünket, akár a tiszta levegő, oda vannak csendes örömeink és mindennapjaink más szerény hozadékai. Rákóczi József három hónap alatt többet pusztított köztünk, mint amennyit apja harminc év alatt építeni tudott. Egyetlen reményünk maradt; a változó idő talán majd megzabolázza a természetét.

Ibrahim Müteferrika többször is eljött hozzánk és egyszer sem mulasztotta el, hogy Ifjabb Fejedelmünk újabban viselt dolgai iránt érdeklődjön. Nem fedte fel, hogy miért érdeklődik, de ismerve őt, annyit biztosra vehettünk, hogy nem a maga kíváncsisága vezeti.

Az idők változásra készülnek, ezt jelzi az is, hogy a föld mintha megunt volna tartani minket, meg-megremeg alattunk, a földindulások után a tenger is felkeveredik, hullámai éjszakánként becsapnak az ágyam alá is és amire a legöregebb török sem emlékszik: délben lovon kellett mennünk ebédelni.

Egy Ploutman nevű angol kalandor, akinek liflánder volta olyan nyilvánvaló, hogy a föld behorpad alatta, amerre lép és nem érdemli meg, hogy a Nap ferdén süssön rá, újra megjelent a palotában.

Ploutman – sok évvel ezelőtt – már üdvezült Fejedelmünket is megkísértette ajánlatával. Azt terjesztette elé, hogy Madagaszkár szigeténél 3500, nagyobbrészt angol kalóz vesztegel tizenhat, kincsekkel megrakott hajóval. Titkos raktáraikban száz- és százmillió aranyat halmoztak fel, de állandó ország nélkül a kalózok nem tudnak mit kezdeni a vagyonukkal.

Ploutman az ígérte, hogy a kalózok vagyonuk egynyolcadát és mindenkori jövedelmük hat százalékát a Fejedelemnek adják, ha kijárja, hogy letelepedhessenek valamelyik török szigeten, Naxoszon vagy Pároszon. Azt is felajánlotta, hogy ha sikerül elintézni, a királyukká választják.

Üdvezült Fejedelmünk egy pillanatig sem hitt neki, első pillantásra felmérte, hogy Ploutman holdbéli kastélyokat kínál megvételre. Abban sem kételkedett, hogy a török nem tűrhetne meg ilyen kalóz országot. Régi nagy tengeri kapitányainak emlékét gyalázná meg ezzel, Dragul Reis tripoli tábornokét, Kilic Ali pasáét, Husszein Mezzomortéét, akit azért hívtak „félig halott”-nak, mert a velencei ágyúk úgy megsebesítették, hogy mindenki már holtnak hitte, de ő ilyen állapotban is a fedélzeten maradt, és irányította a tüzet.

Ploutman úgy gondolta, hogy ami nem sikerült az atyánál, azt talán elérheti a fiánál. Hízelgésül ajándékokkal kedveskedett: tengeri delejtűt, füles bőr viharsapkát hozott, aztán ugyanazt a régi mesét adta elő, megtoldva azzal, hogy most már pénzt is kért a költségeire. Számítása bevált, Rákóczi József nem ismerte fel, hogy ha az angol húszat szól, tizenkilenc szava hazugság; a jövendő királyság reményében ezer aranyat adott neki. Ploutman persze soha többé nem jelentkezett, pedig Ifjabb Fejedelmünk gyakran érdeklődött utána. Sokszor meglestük Rákóczi Józsefet, amint jövendő tengerészként felveszi bőr viharsapkáját és a delejtűvel különböző irányokat méreget.

Más szélhámosok is megjelentek Rodostóban. Egy Vigouroux nevezetű francia báróként mutatkozott be, holott egy szabómester fia volt. Azt állította magáról, hogy dúsgazdag ember; az ő tulajdonába tartozik az asztrahányi dragonyos ezred és Prágában selyemgyárat tart fenn. Ilosvay urammal még azt is elhitette, hogy aranyat tud csinálni.

Vigoroux megnyerte Rákóczi József jóindulatát, Ifjabb Fejedelmünk rábízta az egész rodostói kolóniánk vezetését „président du conseil”-i címmel. A francia 6000 frank megtakarítást ígért, valójában kétezerrel többet költött, pedig olyan szabályokat vezetett be, hogy az ebédhez mindenkinek magának kellett megvennie a bort. A hibáiért magyar titkárára, Kovácsra tolta a felelősséget, elérte, hogy kirekesszék közülünk és Konstantinápolyba száműzzék.

Vigouroux diplomáciai küldetésben sem mutatott fel sikereket, útjaiban egyszer berúgott, másszor szemtelen hangú jelentést küldött. Azon már senki sem csodálkozott, mikor kiderült róla, hogy spionként Dirling osztrák követ szolgálatában állott.

Mindez a ballépés kevés volt ahhoz, hogy megingassa Rákóczi József önmagába vetett kevély hitét.

Miként, ha a messzi úti cél megmozdul és a vándor elé siet, olyan csodaképpen valósulnak meg gróf Bonneval háborús vágyai. Már bizonyosra vehetjük, hogy az osztrák császár többé nem jár közbe a törökök ügyében, hanem nyíltan átáll a Portával ellenséges muszkák oldalára. Felbontották a passarowitzi békességet, melyet pedig 24 évre kötöttek – akkoriban mi bujdosók úgy éreztük, hogy 24 kőfallal zárták le így előttünk az Erdélybe visszavezető utat.

Fel nem foghatom a történteket. Miért képzelik a fejedelmek, hogy esküjük nem számít többet annál a pergamennél, melyre leírták, és kedvük szerint megmásíthatják az adott szavukat? Hogy nem félnek a mindent figyelő és mindent számontartó Istentől?! Tanulniuk kellene Ulászló királyunk példájából, aki a békesség jeléül egy szentelt ostya felét adta Amurates szultánnak, de Cesarini bíboros felbujtására mégis fegyvert fogott ellene és életével fizetett ezért a várnai csatában.

A töröknek most egyszerre két hatalmas császár ellen kell hadba szállnia, hogy végképp ki ne űzessék Európából. Ereje amúgy is megfogyatkozott, minden szalmaszálban kapaszkodót keres. Gróf Bonneval bizonyára tesz majd róla, hogy Ifjabb Fejedelmünk értéke is megnövekedjen a török szemében. A történelem már csak ilyen: a magában álló 1-es számot időnként sok nullával toldja meg, milliókat kreálva belőle. Ezzel nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk, okain nincs mit gondolkodnunk, jobban járunk, ha a változások előnyösebb oldalaira próbálunk figyelni. A cinikus Zay úrfi szokta mondani:

– Már annak is örülnünk kell, ha egy kupac szarban egy szép cseresznyemagot veszünk észre, mert lehetne ott valami undorítóbb is.

Most, hogy az osztrák császár már nyíltan is a sárba taposta a passarowitzi békességet, a Porta is leveti a pártatlanság álarcát ügyünkkel szemben. Úgy érzi, elérkezett az idő, hogy elbocsássa az eddig láncon tartott ebeit. Akképp okoskodik, hogy az ellenségem ellensége az én legjobb barátom kell hogy legyen – mely ha ilyen egyszerűen intéződne, könnyen érthetővé válnának a világ dolgai, a kutyám sem volna sánta. De ne firtassuk a változások okait, elég legyen annyi, hogy a kikötőben újra feltűnt Ibrahim Müteferrika ösztövér szakállas alakja, a kalmakán levelét hozta, a szultán az ő útján invitálta meg Konstantinápolyba Ifjabb Fejedelmünket.

A szándék még a vakok előtt is világos: az elkövetkező háborúban ijesztgetni akarják velünk az osztrák császárt, azt a félelmet akarják kelteni benne, hogy egy Rákóczi szózatára nyeregbe száll majd Magyarország és Erdély minden fegyvert bíró férfija. Nem gondolnak arra, hogy Rákóczi Józsefet senki sem fogja összetéveszteni az apjával, az ő személye csak keveseket indítana csatlakozásra. Avvaló, egyébként is, hogy egy nemzedéket csak egyszer lehet harcra-háborúra trombitálni, másodjára már ritkán sikerül.

Nagyságos Fejedelmünk, ha élne, maga ellenezné leginkább azt a háborús tervet. Bár sohasem tett le a jussáról, inkább lett volna kész bot és tarisznya nélkül kibujdosni hazájából, száműzetésben fogadni a halált, mintsem a töröknek a némettel való összecsapását látni magyar földön. Mindig is elrettentő tanulságul emlegette a tatár hadak régebbi átvonulását Erdélyen: nyomukat egészen Szamosújvárig felégetett földek és rabláncra fűzött emberek jelezték.

A cinikus Zay úrfi úgy fogalmazott, hogy: „nem jó ott fűnek lenni, ahol elefántok tosznak!”

Előre tudhatjuk, hogy semmilyen meggondolás nem hat majd Rákóczi Józsefre, döntéseit csak a hiúsága fogja irányítani. A közjó szolgálata semmiben sem vezeti, tantum ut noceat cupit esse potens – csak azért kíván hatalmas lenni, hogy ártani tudjon.

Megütötték a dobokat, fújják már a készülőt, Rákóczi József, a Sors balkeze háborúba készül. Naponta fűti fel magát az ordas hősiességre, gyerekeket sem rémítő hadi demonstrációkkal. Elfelejti, vagy sohasem ismerte a tábori reglama előírásait, olyanokat, mint hogy minden hadbavonulást a lovaknak negyvennapos tavaszi füveltetése kell megelőzzön. Háromezer magyar huszárral dicsekszik, de ennyi bolhája sincsen, legfeljebb rájákat, környékbeli keresztény, de török alattvaló örményeket bújtathatott uniformisba. Jól mondják Ifjabb Fejedelmünkről: a kurva is megyen a lakodalomba, de csak vizet hordoz ott.

Nekem is fegyvert kell fognom, hiába mondanám, hogy én inkább a „stilus”-t, az íróvesszőt választom, mint a „pilus”-t, a sisakot, inkább az „ars”-ot, a művészetet szolgálom, mint a „Mars”-ot, a hadistent. Nem kapok feloldozást.

El kell hát hagynom Rodostót, az egyetlen helyet a világon, mely még üdvezült Fejedelmünk emlékétől illatos, ahol a falak még őrzik a szegény Magyarországra emlékező szavait. Nekivágunk innen a semminek, ahová már akkor megérkeztünk, mielőtt még elindultunk volna.

Nem hittem volna, hogy fájdalommal válok majd meg bujdosásunk helyétől.

Kimentem a piacra bevásárolni, az árusok, akik korábban naponta megpróbáltak becsapni, most részvéttel kérdezték:

– Hová mégy, beyzade?

A távoli Magyar- és Oláhországot, Moldvát és Havasalföldet mondtam, bólogattak és jó szerencsét kívántak ottan való járásomban, de az arcukon látszott, hogy nem hisznek ezeknek a földeknek még a létezésében sem.

Az utolsó este, mintha lelkes lények volnának, elbúcsúztam hátrahagyott holmicskámtól és ágyamtól-ládámtól-mosdótálamtól-könyveimtől, mindentől, amit nem vihettem magammal.

– Szeretnélek titeket ugyanígy látni, mikor visszatérek, ha visszatérek. Ha pedig elvesznék, szolgáljatok úgy más gazdáknak is, mint ahogy nekem tettétek.

Úgy indultunk el herdiburdi módjára, mintha a tatár kergetett volna minket, pedig Törökországban nehéz az úton járó emberek sorsa. Akármelyik kis német fejedelemség több levelet szokott küldeni, mint a Magas Porta, ezért a posta nem tudott kifejlődni az utazók kényelmére. Azt beszélik, hogy maga a Császár is rossz szemmel nézte a közlekedésnek ezt a nemét, mert különféle visszaélések jutottak a tudomására. Az állami delizsánszokat sokan a maguk személyes komfortjára használták fel, egy pasa az ott felejtett papucsát is külön postával hozatta el maga után.

Magunkkal kellett vinnünk mindent, amire szükségünk lehetett: derékaljat, élelmet, de még bort is tömlőkben és kátrányozott nagy fapalackokban. Az út menti karavánszerájokban békeidőkben sem kapni mást, mint piláfot, török módra megdarált és megsütött húst, ilyenkor pedig, háborúban, végképp semmit sem.

Estefelé hideg eső vert meg minket, beszorultunk egy kőből épült szerájba. A zsúfoltságban alig-alig találtunk helyet magunknak az ívelt tetejű fedelek alatt, elcsodálkoztam, mikor láttam, hogy egy rongyos ruhájú férfi egyedül foglal el egy egész sarokosztatot, mindenki elhúzódik a közeléből. Próbált és hozzáértő emberek elmagyarázták, hogy ezek a karavánpihenők azylumnak számítanak, éppúgy, mint a keresztény országokban némely templomok. A bűnös, ha beveszi magát ide, három napig érinthetetlen marad, csak azután vetik ki az őrök a szeráj falai közül és adják a katonák kezére, akik kötelesek ott felakasztani, ahol elfogták. A rongyos férfinak az volt a bűne, hogy megölt egy adószedőt, aki elvette juhainak gyapját, majd a sajtját, végül magukat a juhokat akarta elkobozni tőle, családjával együtt éhhalálra ítélve őt.

A férfi magaviseletén nem érződött riadalom, alamizsnában kapott, apró falatokra tépett kenyeret eszegetett olajbogyóval. Megkértem Ibrahim Müteferrikát, kérdezze meg tőle, hogy nem fél-e a három nap elmúltával bizonyosan bekövetkező haláltól. Azt felelte: ilyet csak igen tudatlan és felfuvalkodott ember mondhat, inkább magammal kellene törődnöm, hiszen nekem sem ígérte meg senki, hogy három napnál több van hátra az életemből. Ezen elgondolkoztam, és igazságát belátva elhallgattam: mikor legjobb szerencséje szolgál az embernek, mindenkor forgassa elméjében a vesztő felét.

Másnap ebéd tájban értünk Konstantinápolyba, ahol egy szűcs házában szállásoltak el bennünket. Bár semmiféle kényelemben nem szűkölködtünk, Ifjabb Fejedelmünk itt sem akart közösködni velünk, másik helyet keresett, ahol magába zárkózva töltötte az idejét. Mi természetes és elvárható bizalmából kitaszítva, egyedül maradtunk. Csömört eszünk és undort iszunk.

A komédia folytatódik, a histriók tovább illegetik magukat a színpadon, folytonosan tapsokat provokálva. Ifjabb Fejedelmünket ma nagy pompával bevitték a kalmakánhoz, akinek is meg kelleték csókolni a kezét. Kevés várakozás után nyusztos mentét adatott ránk és átkísért a császári palotába.

A bejáratnál láttunk lerakva őrzés alatt keresztényektől nyert sok szép ágyúkat. Köztük ott fénylettek a görgényi Veteráni generálistól zsákmányolt világos színű seregbontók, némelyik öble olyan tágas volt, hogy egy ember kényelmesen beléjük bújhatott volna. Mellettük aranyos kerékpajzsok és alabárdok vannak felfüggesztve, ezen a vonalon belül senkinek, még a nagyvezéreknek sincs megengedve, hogy lovon, fegyverrel lépjenek tovább.

Mahmud szultán ágynak is beillő trónjáról szólt Ifjabb Fejedelmünkhöz:

– Az apád mihozzánk mindig is hűséggel viseltetett, remélem, te is fogod őt követni ebben.

Rákóczi József hosszú és zavaros válaszba kezdett, úgy gondolom, csak az időt húzta, hogy később majd eldicsekedhessen, milyen kimerítő figyelmet szentelt a szultán neki, de Mahmud elunta és véget vetett az összevissza beszédnek. Intésére hadi jelvényeket, botot, zászlót és egy áthnámét adtak át, melyben Rákóczi Józsefet Erdély fejedelmének ismeri el és megerősíti őt az atyjával kötött szövetségben. Ezzel kegyelemben elbocsátott minket, nekünk ajándékozva a ránk húzott köpenyeket és az értünk küldött lovakat is.

Nem akartam azzal megzavarni Ifjabb Fejedelmünk lelkendezését az elértnek vélt sikeren, hogy a medve bőrére iszik, a birtokba kerüléshez vissza kellene foglalni Erdélyt az idegenektől. Csak nehogy úgy járjon, mint akikről a példabeszéd szól: „tollitur in altum, ut lapsu graviora ruat!”, magasba emelik csak azért, hogy annál nagyobbat bukjon.

Azt is észre kellett volna vennie, hogy a szultán mintha nem is hozzánk beszélt volna, hanem rajtunk keresztül a németeket fenyegetné. Ha erre már nem lesz szükség, többé senki sem törődik velünk, úgy elvetnek minket, mint a citromot, melynek kicsavarták a levét. A józan ész azt diktálná, hogy addig is ki kellene használnunk a felkavarodott szerencsének ezeket a napjait, hogy majd mikor a dolgok nyugalma számunkra kedvezőtlenül újra helyreáll, maradjon nekünk valami kézzelfogható előny.

Ifjabb Fejedelmünknek azonban sem esze; sem ereje nincs az ilyen lépésekre. Ideje nagyobb felét ágyban tölti, már Törökországba való érkezésekor is hideglelés erőltette, egészsége azóta csak tovább romlott. Innen eredhet, hogy minden apróságért, rossz szóért tombolni kezd, haragja felcsattan, egy pillanat alatt eloszlik, hogy ismét ugyanilyen hamarosan feltámadjon. Jobb elkerülni őt, ha lehet; aki gyakran tör ki magából, ritkán tér magához.

Üdvezült Fejedelmünk régi zászlainak tövében sorakoztunk fel: „ite, quo fata vocant”, „post aspera prospera spero”, menjetek, amerre a Sors szólít titeket, remélem, a bajt követi majd a szerencse – hirdették a skófiummal hímzett betűk.

Elhangzott a jel és akár tetszett nekünk, akár nem, el kellett indulnunk fényes rendetlenséggel. Két kapitsi basa kísért ki minket a városból – azt gondolom, nem annyira tiszteletből vállalták ezt a fáradságot, hanem meg kívántak győződni, hogy biztosan elmegyünk. Egy defterdár útközben is velünk tartott, hogy a költségeinket fizesse.

Én már meghaladtam a 47-ik évemet, már csak akkor ugrok, ha botlok. A vadászatok, melyeken még a Fejedelem életében részt vettem, régen abbamaradtak, eltöppedtem a sok éve tartó egy helyben való üléstől, és most nehezen bírtam magam a nyeregben.

Az úton szerzett tapasztalatok sem emelték a jókedvünket. Ahogy távolodtunk a fővárostól, úgy csökkent a Portától kapott áthnáménk tekintélye, és úgy növekedett meg velünk szemben a helyi kisebb vezérek önkénye. Amit nem mernének megcsinálni Konstantinápolyban a szultán közelségében, azt már megengedik maguknak Drinápolyban, hát még Csorlón, vagy Csernavodán.

Becsületünk hamarosan végképp alászállott, a szultán kiváltságpapírjával olyanok lettünk, mint akinek előbb piros csizmát vonnak a lábára, aztán felakasztják. Az országútról le-leszorították a csapatunkat, helyet kellett engednünk az észak felé vonuló török főerőknek. Álltunk félrevetve a sáros oldalmezőkön, a szüntelen esőben lekonyultak hadi zászlaink és jelvényeink, Ifjabb Fejedelmünk fején ronggyá ázott a füles tengeri bőrsipka, melyet a martiálisabb külső végett húzott magára.

Megpróbáltunk tartani valamilyen katonás méltóságot, de az országúton vonulók felől csak gúnyolódást hallottunk, egy-egy lerágott és elhajított csont is megkoppant a hátunkon. Sokszor csak a késő esti sötétben indulhattunk tovább, a törökök elhányt hulladékát kerülgetve. Meg kellett nyugodnunk benne, hogy mindig is ilyen volt a mások jármában harcoló csatlósok sorsa.

Állomásainkat sorra véve először Bőrváron haladtunk át, mely a Fekete-tenger torkában fekszik. Azért hívják így, mert annak idején, mikor még a görögök bírták Konstantinápolyt, a törökök csak annyi helyet kértek maguknak ott a közelben, amekkorát egy ökörbőrből leterítenek. Hogy ezt az engedélyt megkapták, a bőrt szironyformában vékonyan elmetélték és így annyi helyet foglaltak el, hogy éppen egy nagy várost építhettek rá. Később innen, Bőrvárról kiindulva vették meg Konstantinápolyt. Napjainkra egynéhány erős tornyokat is emeltek itt, némelyikben kurvákat szoktak büntetésül tartani.

Megjártuk Nikápoly városát is, ennek egyik kápolnájában mondják, hogy Szent Pál doktor is tanított volna. Itt vesztett harcot Zsigmond magyar király azért a kevély kijelentéséért, hogy: van annyi hadam, hogy ha az ég határa leszakadna, akkor is megtartanák a kopjáikkal. Ezért Isten a törökök kezére adta, elvesztette húszezer emberét és maga Zsigmond is csak csónakon szaladhatott el.

Miután Bulgáriába értünk, hirtelen megkeményedett az idő. Az utat ellepte a gödrösen megfagyott hó. Lovaink nehezen emelgették a patájukat, valósággal keresni kellett a helyet, ahová újra letehetik a lábukat. A hegyen átkelve sokáig ködben vonultunk, el-elszakadtunk volna egymástól, ha egynéhány kancát nem hoztunk volna magunkkal. A kancánál nincs jobb kalauz a ködben, ezért egyikünk egy már leellett állaton előre lovagolt, a derékhad magánál tartotta a csikót, és a kanca hívogató nyerítéséből tudott tájékozódni.

A szél néha fellebbentette a ködöt, mint a szakajtóban kelő kenyérről a vásznat, megmutatva a hóból kiálló száraz virágokat, bokrokat. Úgy meredtek ki, mint akiknek már minden mindegy; a vadvirágot nem érdekli, hogy hol kell nőnie, ott ereszt gyökeret, ahová a szél sodorta, hasonlatos az idegenben bujdosóhoz.

Szerencsére a jó bolgár falvakban elégséges bort találtunk lankadt szívünket felvidítani. Sőt, miután keresztvetéssel bizonyítottuk keresztény hitünket, szalonnával is szolgáltak. Ha egy töröknek adtak volna és kiderül, az egész falu meglakolt volna érte.

Újság még, hogy tegnap kezdődött a böjt. Csernavodán a temető megtelt siratóasszonyokkal, ki-ki a maga halottjának a sírjához ment, egy korsó vizet vitt magával. Aztán viaszgyertyát gyújtott és a temető fölött álló nagy kőre ragasztotta, ott égett sokáig, közben az asszonyok nagy ordítással emlegették a halottjuk nevét. Onnan ki-ki megtért a házához, tálcáját megrakta étellel és egy palack borral. Ott is gyertyát gyújtva imádkoztak, elhiszem, hogy pro defunctorum animis, az eltávozottak lelki üdvéért. A kalugyer mindenik palackból ivott, metszett magának a kenyérből is, a maradékját zsákba hányta. A többi étket és a bort ki-ki a házához visszavitte, egy asztalra kitette és az arra járó idegeneket kínálta vele.

Ma vettük hadi futárral a nagyvezér levelét. Ha másra nem is, ígéretekre még telik neki, harminc, sőt negyvenezer szkipetár katona csatlakozásával kecsegteti Ifjabb Fejedelmünket. Akik eljövetelét magam is meghiszem, sed quando vituli volabunt, de csak ha majd a borjúk is repülni fognak.

Nemsokára szedelőzködünk, mert tovább kell indulnunk Vidin felé.

Tíz napig tartott az utunk Csernavodától idáig, nagy sietségben. Erre a szakaszra menzil fermánt kaptunk, mely ingyen postalovakkal, élelemmel és szállással jár. Fel nem foghatom, miért érünk meg ennyi költséget a török császárnak, de hát ez legyen az ő gondja, áldásba egyébként sem illik belenézni, lehajtott fejjel kell fogadni.

Vidintől két mértföldnyire jártunk, mikor a látóhatár alja megélénkült. A pasa négyszáz lovast küldött a fogadásunkra, tihája a nevével köszöntötte Ifjabb Fejedelmünket, megvendégelt, aztán a sorsunkra bocsájtott minket.

A külső városban telepedtünk le, ahol nem sokra mentünk a menzil fermánnal. Itt két bolgár fogadó állt – csak annyiban érdemlik meg ezt a nevet, mert istállójukban helyet adnak a karavánok lovainak, és valami nyomorú meszeletlen szobákat is fenntartanak papírból ragasztott ablakokkal, minden bútor nélkül, durván összeszegezett ajtaikon vas kilincsekkel.

Egy-egy rongyos, piszkos kávéház mind a kettőben található, ezek is szintén bútorozatlanok, a kávéra betérő vendégek a földre vetett gyékényen ülnek. Távol legyen tőlem az elfogultság, de nálunk Erdélyben egy becsületes ól tisztaság tekintetében palotának számít ehhez képest.

A testet-lelket dermesztő hidegben sem fűtenek kályhákat. Egy vastálra nagy halom kovácsszenet raknak, az udvaron vagy az utcán jól kiégetik, aztán ezt a cserepulyát – a törökök mangálnak mondják – a még izzó parázzsal együtt a szoba közepére helyezik. Ennek a parázstűznek olyan rendkívüli ereje van, hogy a szobát egy perc alatt hőséggel tölti be, de közben úgy árasztja veszélyes gőzét, hogy ha szelelőhelyre nem talál, még a bikát is elszédíti. Azon választás elé jutunk, hogy vagy meg kell fagynunk, vagy pedig füst által veszünk.

Ha már nem bírtam tovább a szobában, sétára indultam a városban. A külső tereken kóborolva gyakran láttam, hogy miként hordoznak eladásra rabokat, néha még anyát is gyerekétől elszakítva.

Egy janicsár német rabját utcáról utcára terelve kínálgatta tíz, majd hat, végül öt tallért kért érte, de senki sem adta meg ezt az árat. Végül megmérgesedvén, odaajándékozta valakinek a kávéházban egy findzsa kávéért. Aztán véletlenül ez a kávé is kiborult, mely fölött a janicsár rettenetesen káromkodott.

A vidini helytartó pasa rezidenciájának falán egy tábla lóg, sok éve ráírt, már-már elmosódó szöveggel:

„Bolgárok! A Szultán szeret titeket, békét és szabadságot hozott nektek!”

A bolgárok mindmáig nem hitték el ezeket az igéket, most is úgy tartják, hogy a török megszállóként jött és kiszipolyozza őket, társzekerek hosszú sora viszi kincseiket a Birodalomba. De tette volna bár a török tejjel-mézzel folyó Kánaánná az országot, a bolgárok ezt sem fogadnák el. Az embereket megváltani nem lehet az akaratuk ellenére. Mint a cinikus Zay úrfi szokta mondani:

– A népfenség elvében még a nemzeti öngyilkosság joga is benne foglaltatik!

Ezt a háborút sem vallják a magukénak. Menet közben sokszor tapasztaltam, hogy a bolgárok gátolják a török csapatok haladását; fákat döntenek keresztbe az úton, rossz irányba forgatják el a jelzőköveket, egy-egy magányosan lovagló iszpáhi eltűnik, nyomot sem hagyva maga után.

Csodálkozva láttam, hogy a vidini házak belseje valóságos tömkeleget alkot. Szinte mindegyik telve van búvóhelyekkel, titkos fülkékkel, sötét kamrákkal, tekervényes folyosókkal és hátulsó kis ajtókkal, melyeken keresztül akár az egész várost bejárhatni anélkül, hogy az utcára kilépjen az ember. Ezek a kis ajtócskák, melyeken a szomszédokkal való közlekedést eszközlik, arra is szolgálnak, hogy rajtuk keresztül nagy veszély vagy szükség esetében az üldözöttek elillanhassanak a török veszély elől. A kis búvóajtók titkos szövetkezésekre is alkalmasak, melyekre az itteni keresztények gyakran kényszerülve vannak. Adná az Isten, hogy a mi hazánkban is tenyésszen titkosan a szabadság ilyen árva magvetése.

Akkor is csodálom a bolgár nemzet példáját, ha a magam személyében csak a hátrányát érzem ennek. A török sereg kötelékében vonulva itt Vidinben minket is töröknek tartanak, beszédünket-gesztusainkat nem akarják megérteni, az utcán utánunk köpnek.

Bujdosó társunk, Pázmándy uram sokáig szótlanul tűrte a sérelmeket, de mikor a vendégfogadóban úgy lökték elé a kávét, hogy okvetlenül kilottyanjon az asztalára, kifakadt magából. Arra biztatott minket, hogy tiltakozzunk, hangoztassuk, hogy mi nem törökök vagyunk, hanem magyarok, elnyomottságunkban hasonlóak a bolgár nemzethez.

– Ők csak azt látják, hogy mi együtt tartunk a törökkel, nem biztos, hogy felfognák ezeket a finom distinkciókat – feleltem neki. – Nem is nagyon illene ilyet tenni; ha sok éven át elfogadtuk a kenyeret a török kezéből, most nem méltányos a kívülállásunkat mutogatni. Olyan kőműveshez hasonlítanánk, amely megundorodott a maltertől, mert egy hajszálat talált benne.

Ma Halváts Mehmed pasa, akit méltán nevezhetünk generálisnak is, mert három lófarkas vezér és legalább hatvan-hetvenezer katonának parancsol, fogadta Ifjabb Fejedelmünket.

A pasa vendéglátótól illetlen módon majd egy órát váratott magára, aztán bizalmas beszélgetésre vonult vissza Rákóczi Józseffel. Halváts Mehmed ismertette a haditerveket, bejelentette, hogy indulásunk az orsovai várban védekező németre a közeli napokban várható. Felsorolta a már felvonult török erőket, megemlítette, hogy a nagyvezérrel még 80 ezer fegyverforgató ember érkezik fal- és seregbontó ágyúkkal, némelyik közülük olyan hatalmas, hogy hatvan bivaly sétál előtte.

A pasa kevés szót vesztegetett a mi ügyünkre. Ifjabb Fejedelmünk szerint látszott rajta a csalódás, hogy a magyarok nem tolongnak a török zászlók alá igyekezve, aki kevés jött, az is inkább a bitófa alól menekülve szökött ide. Ezt mi szomorú arccal, de elégedett szívvel konstatáltuk, változatlanul azt szerettük volna, hogy minél kevesebb magyar keveredjen bele ebbe a háborúba.

A beszélgetést hadi mutatványok követték: paripákon ördöglovasok száguldoztak, csapatok meneteltek és alakzatot váltottak, sort lőttek mezőben. A látványosságok befejeztével a pasa visszavonult a saját sátrába, nekünk vacsorára külön terítettek és még a búcsúzásnál sem láttuk őt. Megtanulhattuk, hogy a török nagyurak eképp vendégelik meg a bort ivó keresztényeket. Nem gyűlölik, de lenézik őket.

Magunk között maradva meghánytuk-vetettük helyzetünket, ezúttal ifjabb Fejedelmünk is leereszkedett közénk. A déli napnál világosabban láttuk, hogy a török szándéka változatlan: minket továbbra is csalogatónak és a németeket ijesztő váznak használ. Abban sem kételkedtünk, hogy ha a hadi helyzet úgy fordulna, habozás nélkül feláldoz minket, hogy a maga csapatait kímélje. Tábori eszközökkel nem voltunk ellátva, fegyvereinkből már régen kikoptunk, vonuláshoz pedig közönséges postalovakat adtak alánk, lassú, harchoz nem szokott jószágokat. Csáky generális uram tréfásan meg is jegyezte:

– Lehet, hogy a csata közepén majd vissza kell fordulnunk, mert lejár a lovak bérleti díja.

Egybehangzó tanácsot adtunk Ifjabb Fejedelmünknek a követendő magatartást illetően: a tisztességről már lekéstünk, de a gyalázatra még ráérünk! Minél kevesebb veszteséggel át kell menteni magunkat, ügyelve arra is, hogy az elkerülhetetlennél nagyobb méltánytalanságokat ne szenvedjünk el, mert ez rontaná a hadjárat utáni állapotjainkat is.

Rákóczi József nem mondta ki, de az arcára kiült a meggyőződés: egyedül is el tud majd bánni a törökök minden mesterkedésével. Megbántam, hogy leültem vele tanácskozni és többé nem kételkedtem benne, hogy a végzete hamarosan betelik. Kevélység jár a romlás előtt és a bukás előtt felfuvalkodik a lélek. Hidd el magadat, ha szégyent akarsz vallani.

A Vezér még arra sem tartott érdemesnek minket, hogy az indulásról értesítsen. Előhadnak 30 oda janicsárt, 10 oda dzsebadsit, vagyis fegyverkezelőt és 10 oda szpáhit küldött, összesen vagy húszezer katonát egy janicsár aga parancsnoksága alatt. Kivárta a szükséges idő- és térközt, majd esti hatkor egyet lövetett ágyúiból és még az alkonyi hűvösségben maga is felszedte a táborát. Hozzánk csak reggel jött ki néhány csausz: keljünk útra, ha nem kívánunk szégyenszemre sátrunkban alva maradni az elhagyott vidéken.

Én úgy éreztem, jobb alkalom nem is kínálkozhatna, mint most, hogy sértődöttséget tettetve kiléphessünk ebből a nekünk oly idegen hadjáratból. Elmondtam gondolatomat Rákóczi Józsefnek, de ő úgy megrémült, mintha egy lakodalomból akarták volna kihagyni.

Órák hosszat kellett várnunk, amíg besorolhattunk az országúton előre tülekedő seregbe. Több mint kétszázezer katona vonult Orsova felé, és akkor még nem számítottuk a rettentő sok kalmárt, cselédet, kiszolgáló mestereket, akik mind itt akarták megtalálni a megélhetésüket. Harmincezernél több szekér vitte a lőport, a menázsit és az egyéb hadi javadalmazásokat. A Nap nem tudott bevilágítani a felkavart porfelhőkbe, a kocsisok félig vakon igyekeztek előre.

A sor gyakran elakadt, ilyenkor mindenki az éppen előtte állót szidta habzó szájjal, mintha egyedül az tehetne mindenről; rothadt paradicsomot, köveket, Isten tudja honnan előkerült döglött macskákat és más undokságokat vágtak egymáshoz.

Voltak, akik elunva az ácsorgást, a mezőn próbáltak előbbre kerülni, kerekeik a puha fűben megsüppedtek és a kocsi felborult, még szerencsésnek mondhatták magukat, ha az őket követők beléjük nem szaladtak. A nyakukat szegett öszvérek és lovak halálordítása betöltötte a levegőt, de a szörnyűséges vonulás egy percre sem állt le. Megrühesedik a török, ha nem hadakozhat.

Egész napos küszködés után végre elérkeztünk Orsovára. Meglepődve tapasztaltuk, hogy itt a táborban egy csapásra megszűnnek a veszekedések, lopások, egymás gyilkolása. A janicsárok suhogó korbáccsal vigyáztak a fegyelemre.

A régi táborok rendjéhez szokva sokáig kerestük a számunkra kijelölt helyet, amíg rá nem jöttünk, hogy a letelepedésnél nem számít semmiféle reglama, ki-ki ott veri fel a sátrát, ahol néki tetszik, és ahol épp helyet talál. Utcákat nem hagytak, a kifeszített zsinórokban gyakran felbucskáztunk.

Az összevisszaságban a postaállomást keresve bejártuk Fetislánt: ez egy nyomorult rác falu, másra sem való, mint hogy ne legyen lyuk a térképen. Egyetlen nevezetessége, hogy valaha itt állott Trajanus császár kőhídja, melyet akkor épített, mikor Decebalusra ment Erdélybe. Ez a híd a világnak a nyolcadik csodája lehetett, húsz, faragott kövekből emelt lábra építették, a fundamentumán felül százötven lábnyi magasságra és száztíz szélességre. A híd két végén való épületek maradványai még most is meglátszanak – én teljes életemben nem láttam még keményebb alapkőrakást és erősebb téglafalakat. Halváts Mehmed pasa most egy fahidat parancsolt mellé a Dunára, melynek folyása itt igen keskeny.

Nem szűnik meg a hadikészülődés, huszonkettedikére készen állnak a sáncok és akkor lövetni kezdik Orsovát.

Este Zay úrfival együtt ültünk sátorunkban, felhajtott oldalponyvával néztük a közeli várost, egyszer csak azt mondja nekem:

– Tudja Kegyelmed, ki nem szarja le ezt az Orsovát? Akinek nincs segge! Nekem akkor sem tetszene kevésbé, ha medvék és farkasok fenekednének a helyén. Mit vesztettünk mi itt el, amiért ide kellene jönnünk?

Ami ugyan igencsak gorombán hangzik, de magam is így vélekedek. Itt tartottunk beszélgetésünkben különböző elvont témákról, mikor hadi szolgáink egy uniformisából kivetkőzött osztrák katonát taszigáltak be a sátrunkba, a sáncunk alatt kapták el.

Vallatóra fogtuk a dezertőrt, kiderült, hogy a körülzárt várból szökött meg a környező mocsáron keresztül, és mentené magát tovább hazafelé. A helyzete igen veszélyes volt, ha a törökök kezébe kerül, egy poltúrát sem ért volna az élete.

Én nem tudtam, milyen döntést kellene hoznunk a sorsáról, az osztrákok iránt táplált antipátiámtól vezéreltetve legszívesebben a tömlöcbe vetettem volna, Zay úrfi viszont úgy határozott, hogy mentsük meg ezt a levitézlett császármadarat. Magyar tábori ruhát adott neki és maga csempészte át a törökök ostromgyűrűjén, amit én csodálkozva figyeltem.

– Kegyelmed az előbb nem sajnálta Orsovát! – mondtam Zay úrfinak, mikor visszatért.

– Nem is. Gőgös ez a város, nékünk idegen, csak azt kapja, amit megérdemelt.

– Most pedig a szabadságát és az életét kockáztatta, hogy segítsen ezen az osztrák katonán, mert a törökök rövid úton elbántak volna Kegyelmeddel, ha rajtakapják.

– Így történt.

– De miért tette? Hiszen ő a mi természetes ellenségünk, csak az Isten tudhatja, hogy hány magyar vére tapad a kezéhez.

– Mikor beszámolt a helyzetéről, meghallottam a gyilkolni vágyó fogak csattogását a torka körül. Ilyenkor kötelesek vagyunk közbelépni minden erőnkkel. Bárkit is fenyegessenek ezek a fogak, ha az illető bűnös, majd utána normális időben törvényt ülhetünk fölötte. Illa suprema lex! – ez ama legfőbb törvény, melyet ha áthágunk, nagy bajunkban mi sem leszünk méltók semmiféle segítségre.

A mentéssel járó bujkálásban Zay úrfi megerőltette sánta lábát, most sziszegve dörzsölgette kámforos kenőccsel.

– Nem kockázatosak az ilyen cselekedetek? – kérdeztem.

– De igen. Ebben a mocskos világban minden valóban tisztességes tett rendhagyónak, sőt szabálytalannak tűnik. Felkelni, mikor mindenki fekszik, menni, mikor mindenki áll, tiltakozni, mikor mindenki hallgat és beleegyezik – ezt köznapi nyelven csakugyan őrültségnek szokás nevezni. De bárhogy is vélekedjenek mások, bármennyien is legyenek ilyenek, ez nekünk felmentést nem adhat.

Orsova várát előzetesen liszttel, kölessel, árpával, mind borral megrakták, de annál nagyobb fogyatkozás mutatkozott vitézlő és oltalmazó katonákban. A város népe is kezdettől fogva nagy zsibongással, lemenő és futó szándékot táplált magában. Kimódolták, hogy a Duna szélén lévő sáncot, melyet a legcsekélyebbnek és a leggyengébbnek találtak, behányták és általtöltötték úgy, hogy a víz átgázolható mélységűvé vált; a városi polgárok nagy része ezen az úton hit nélkül megszökött.

A törökök jól felderítették a város fekvését és minden egyéb állapotját. Kémeik megírták, hogy a kapuja napnyugatra, a Péntekhely utcára nyílik, mellette emelkedik a legsebezhetőbb bástya. Valamíg az idő bealkonyodott, Halváts Mehmed pasa rettenetes sűrű és szakadatlan lövést szórt erre a részre. A török ágyúk darabokra szaggatták a falat és földre döntötték a tornyokat.

A végső csapást mégis az adta meg, hogy a vezér közhírré tétette: mindenki, aki ostromra indul, magas jutalomban részesül. Aki elesik, azt a túlvilágon hurik várják, olyan édesek, hogy ha beleköpnek a tengerbe, az elveszíti a sósságát. Ahogy meg tudtam ítélni, a janicsárokat jobban lelkesítette a földi létre ígért huszonöt tallér, mindenesetre százával iratkoztak fel a hadi listára.

Még azon az éjszakán az egész janicsárság a Bethlen bástya alatti Vadkert utcára dél felől beütött, hajborzasztó kiáltások után, a várra majd egy óra hosszáig szörnyű lövéseket zúdítottak.

Már eloszoltak azok a régi magyar kapitányok, akik ilyen helyzetbe kerülve, meg tudtak halni a rájuk bízott erősségek védelmében, Zrínyi Miklós vagy Szondi György a testével tömte volna be a várfalak réseit. Hűlt helyüket Orsován is inkább hivatalnokok, mint katonák foglalták el, ők pedig előbb kívántak élő nyulak lenni, mint halott oroszlánok. Orsova osztrák kommendánsa, aki már egyébként is harmadnapos hideglelést szedett fel a miazmával terhes dunai szigeten, megrémült az ellene felsorakozott roppant seregen, megfeledkezett esküjéről és bejelentette, hogy feladja a várost. Annyi szégyenérzet sem élt benne, hogy legalább a török vezér búcsúajándékát visszautasítsa: a hóna alá fogta és elvitte magával.

Az osztrák sereg a szabadon hagyott kapun estig el is takarodott Orsováról. Az éjszakai virrasztók „berdó” helyett már „Allah”-ot kiáltottak, de ez nekünk mindegy, akár a krumplileves. Aki maga nem érdekelt a sárkányok harcában, az nem törődik vele, hogy a viaskodásban a kék vagy a piros féreg győz-e. Ezt a győzelmet egyébként sem lehet sokra becsülni, ha az ellenfelek számát, erejét és az egyéb körülményeket is figyelembe vesszük.

Másnap a vezér sortüzet lövetett a vár bevételének dicsőségére és szabad rablást engedélyezett katonáinak. A janicsárok minden rekeszt, boltot, pincét felvertek és teljességgel felprédáltak. A templomokat is kifosztották kincseikből, és lovaikat a miséző asztalokhoz kötötték.

Ezek az események erre az évre már a hadakozás végét jelentették, mert Szent Demeter napja után a török már nem szívesen harcol. Most, hogy a vár bevételével elérte kitűzött célját, Halváts Mehmed maga sem tudta, hogy merre fordítsa szekere rúdját – ezzel minket is teljes bizonytalanságban hagyott. Egyik nap még azt üzente, hogy készülődjünk, mert vele megyünk Temesvárra téli szállásra, másnapra viszont úgy fordult, hogy vonuljunk vissza Vidin felé. Azt ígérte, hogy útközben majd találkozik Ifjabb Fejedelmünkkel, és akkor megtárgyalnak minden szükségeset.

Azt már biztosra mondhatjuk, hogy lezajlott a komédia, melyben fellépni kényszerültünk, mégpedig alávaló szerepet betöltve. Sohasem indultam útnak nagyobb örömmel, mint most Orsova alól, jóllehet az út végén senki és semmi sem várt. Végre elhagyhattuk ezt a fekete, szalmával, földdel, fűvel, fövennyel elegyesen sült kenyeret. Még fontosabb volt, hogy megerősödött bennem a reménység: a nagy Isten most már megóvja Erdélyt a török sanyargatásától, nem jut a szemünk előtt kirabolt és felperzselt Orsova sorsára.

Nehezen aludtam el, eltöprengtem azon a sorson, mely az oszmán birodalomra vár majd. Annyit biztosan tudni, hogy hiába vették meg most Orsovát, és még száz Orsovát is ezek után, erejük már megfogyatkozott és pusztulásra vannak ítélve.

Egy régen olvasott példázat jutott az eszembe. Egy ötszáz éves madár valaha cudar betegségre jutott és tanácsot kért egy még öregebb, ezer éves madártól, hogy miképp gyógyítsa magát.

– Keress egy olyan halmot – mondta neki a társa –, melyre még soha nem szálltál le és nem piszkítottál be. Egyél annak a földjéből és meggyógyulsz.

A beteg madár azonban hiába kajtatta fel az egész világot, nem talált olyan helyet, melynek ne ártott volna már, és végül meg kellett döglenie. A föld is így telt be az oszmán birodalom sanyargatásaival, áldozatainak vérével; az ítéletet már megszövegezték ellene és már azt a fát is elültették, melynek kérgére le fogják írni.

Valaha sokat beszéltünk erről üdvezült Fejedelmünkkel. Urunk azt mondta, hogy a török a világhatalom elvesztése után is talál majd magának valamilyen új államalkotó eszmét és azt folytatja, az ilyen nagy népek nem halhatnak ki. Mi magyarok viszont olyan kevesen vagyunk, hogy elég egyszer eltévednünk az útvesztőben és menthetetlenül elhullunk, a magyar név leírattatik a nemzetek sorából. Örökös borotvaél ez, melyen táncolnunk kell – nehéz zsákkal a nyakunkban. Jó annak, aki ezt nem érzi és el tud merülni a mindennapok vigasságaiban.

Mehmed Halváts belátva, hogy hasznunkat többé nem veheti, minden ceremónia nélkül túladott rajtunk. Ha lecsapolják a mocsarat, ki törődik a békákkal?! Távozását most sem jelezte, csak nagy késlekedéssel vetettük magunkat a nyomába.

A pasa útközben sokszor üzente, hogy most már hamarosan szerét ejti a találkozásnak Ifjabb Fejedelmünkkel. Először ebéd utánra tűzte ki a terminust, de ezt hiába vártuk. Később azt ígérték, majd vacsora előtt lesz ideje a pasának, hogy szemben legyen a magyarokkal. Mi ezt is komolyan vettük, rossz lovainkon lélekszakadva igyekeztünk, hogy a mondott helyen és időben ott érjük a vezért, de ő a szemünk láttára beült a hintajába és elporzott. Megint később azzal mentette ki magát, hogy fejfájás gyötri, épp csak arra nem hivatkozott, hogy két görbe szellentés összeakadt a hasában.

A ma született gyerek is látja, hogy Mehmed Halváts üres ígéretekkel étet minket. Már a fülünket is leszegjük a szégyentől, hogy milyen durván is bánnak velünk. Az az igazság, hogy a bajok mindig korábban kezdődnek, mintsem nyilvánvalóan feltűnnének. Már a kezdet kezdetétől nem kellett volna eltűrnünk ezt a bánásmódot, mert miként a félelem, úgy a megalázkodás is menet közben növekszik, ha tiltakozás nélkül vagyunk hajlandók elviselni.

Exempla dederunt iam nobis alii! – mások már példát mutattak nekünk! A francia orátor, mikor magához a török császárhoz hivatták audienciára, akkor sem volt hajlandó levenni a fegyvert az oldaláról:

– Csak az életemmel együtt teszem le! – mondta.

Egy janicsár a kaszperdje felé kapott, de az orátor elrúgta magától és ha még egyszer hozzányúl, mentést ott szúrta volna keresztül. Ott hagyták vesztegelni az előcsarnokban, amíg megkérdezték a császárt, hogy mihez kezdjenek vele, ő is csak fegyver nélkül akarta beengedni magához. Az orátor nem tágított a szándékától, csizmájával döngette a padlómárványt:

– Nec volo, nec debeo! – nem akarom ezt, és nem is vagyok köteles rá!

Mikor elutasították, sarkon fordult és az ajándékait is visszavitte magával. Még aznap hajóra szállt és eltávozott Konstantinápolyból. Ágyúiból ötvenet lövetett a maga tiszteletére és egyet sem a császáréra.

A holland követ sem viselte magát gyávábban. Mikor szemben állt a császárral és nem adtak alá széket, ledobta a köpenyét és ráült, majd a távozáskor ott is hagyta. Mikor figyelmeztették rá, csak vállat vont:

– Nálunk az emberek nem szokták magukkal vinni a széküket!

Lehet, hogy mi is többet mernénk tenni, ha egy gazdag Franciaország és egy boldog Hollandia állna jót értünk. Sok tetszetős és örömet szerző pózról le kell mondanunk nyomorult hazánk szegényes állapotja miatt. Nekünk országunkból kivetve nincs más vagyonunk, mint az idegenek jóindulata, ezt, akármilyen keserves is, nem játszhatjuk el.

Ismét itt töltjük hiábavaló időnket Vidinben, naphosszat a nyári zengő légypokollal és a disznók bűzével viaskodva.

A Természet gyakran intézi úgy, hogy erősebb atyákat gyengébb fiak követnek, Rákóczi József is egy félév alatt több betegségben szenvedett, mint üdvezült Fejedelmünk egész életében.

Ha a Rákóczi utódok kiheréléséről szállongó hírek nem is bizonyultak igaznak, más bajok annál sűrűbben látogatták. Egy időtől fogva arca igen megsárgult, a beleknek emésztése megfehéredett, a vizelete veressárgára változott, mint a sáfrány, megfestette a ruhát, ahová lecsöppent. Az itt található közönséges orvoslásokkal próbálkoztunk: tyúkmony pirosító gyökérrel, a fejér peszercefű kicsavart levét kétannyi nádmézzel főztük össze, tajtékját elhányva reggelenként egy-egy kanállal adagoltuk. A még párálló meleg lóganéjra vizeltettünk vele, hogy a feltörő bőséges pára hassa meg a fejét, a régi emberek szerint sokat tesz az egészségért.

Sem ezek a komoly és kipróbált gyógyszerek, sem a gyakori purgációk nem használtak Rákóczi Józsefnek: szüntelen forróságban égett, arca beesett, a teste viszont vizesen megduzzadt, az erős köhögéstől véres flegma szakadt fel a torkából.

Életéért a további felelősséget nem mertük vállalni, állapotját jelentettük Mehmed Halvátsnak. A pasa attól tartott, hogy a szultán nem venné jó néven, ha a védencének valami baja esne, ezért megerőltette magát annyira, hogy komolyabban foglalkozzon ügyeinkkel. Egy lengyel orvos felcsernőt, Regina Salomea z Rusieckich Plisztovna nevezetűt rendelt Ifjabb Fejedelmünk mellé és 400 tallért adott neki, hogy kúrálja ki a betegségéből.

A kezelés jól indult, Rákóczi József életereje visszatérni látszott, az ördög újra egyenest állt benne. Felhevült a bécsi és párizsi kurváktól férges vére és udvarolni kezdett az orvosnőnek. Ezen sokan elcsodálkoztak, mert a lengyel kisasszonyt szépség dolgában kolduson hagyta a Természet, orra akkorára nőtt, hogy egy kisebb ibrikből kávét sem tudott volna inni. Erős verejtékezését mosakodás helyett illatszerekkel kendőzte, ha bejött a sátrunkba, lélegzetünk egy kis ideig elakadt és hadi kutyáink szaglása is összezavarodott tőle. Dehát avvaló, hogy akármilyen szurtos pendely, felhajtja a szorult ember.

Hírlett, hogy az ostrom hevében Ifjabb Fejedelmünk házasságot is kínált az orvosnőnek, amit az józan ésszel komolyan nem vehetett. Tudnia kellett, hogy Rákóczi József véle megesküdni nem fog, mint ahogy elfogadott szeretőjét, De Perovex grófnőt sem akarta elvenni, pedig az már gyereket is szült neki. A lengyel kisasszony nem számíthatott többre, mint hogy leszakítja lánysága virágát, aztán odalöki martalékul valamelyik kocsisának vagy lakájának. Mikor elutasította, Ifjabb Fejedelmünk nem éppen gáláns módon azzal fenyegette meg, hogy elmegy a pasához és személyes rabként kikéri őt magának. A lengyel nő megértette, hogy csak rosszul járhat, ha ellenkezni próbál ezzel az indulatos emberrel. Szóban mindent ráhagyott, aztán anélkül, hogy előzetesen bármivel is elárulta volna a szándékát, szerzett egy csónakot és elhagyta a nem kívánt szeretőt: a Dunán Ruszcsukba szökött.

Rákóczi József, bár magának csinálta a bajt, felháborodott a lengyel felcsernő távozásán, bepanaszolta kémkedésért Mehmed Halvátsnál, kérte a kézrekerítését, de a pasa válaszra sem méltatta.

Ifjabb Fejedelmünk úgy döntött, hogy többé senkiben sem bízik meg, maga próbálja meg véglegesen helyreállítani az egészségét. Eldobta az orvosságokat, helyette gyakorolni igyekezett szánandóan legyengült testét. Hajóra ült – talán abban a reményben, hogy rábukkan majd Regina Salomea nyomára: ami még rendben lett volna, de kíséretül engem is maga mellé parancsolt. A rettegéstől kivert a víz, megtanultam már, hogy soha, kivált kis hajón, félelmes és bizonytalan emberrel ne járjak.

Ifjabb Fejedelmünk, hogy elszántságát önmaga előtt is bizonyítsa, igyekezett felkészülni az útra, elhozta a Ploutmantól kapott tengeri delejtűjét, holott a Dunán ennek sok hasznát nem vehette.

Ifjabb Fejedelmünk alig húzott kettőt-hármat, az evező kifordult a kezéből, és ájultan esett hanyatt. Egyik kezemmel őt kellett tartanom, csak kínnal-keservvel tudtam kikormányozni a partra. Négy ember is alig tudta kiemelni a hajóból, egy török tiszt meglátva sápadt arcát és homályos tekintetét, csak ennyit mondott:

– Ez az ember már a koporsóba való!

A nyavalya egyre inkább erőt vett Rákóczi József nyughatatlan idegein, mind különösebb szokásokat engedett meg magának. Sátrát elébb a miénktől messzire vitette, mintha attól tartana, hogy valamilyen járványt ragasztunk át rá, majd épp ilyen oktalanul közvetlenül a közelünkbe vettetett ágyat. Estig ott feküdt a szabad levegőn, mikor a Nap lement, vissza akart térni a sátrába, de a lába megbicsaklott alatta, és összeesett. Olyan mereven, magát elhagyva terült el a füvön, hogy másra nem lehetett gondolni, mint hogy meghalt. Elszörnyedve segítségért kiabáltam, erre megmoccant, de most is csak négyen tudtuk a helyére vinni.

Azóta a hús úgy hull le róla, mint a ruha, melynek elszakadt a madzagja. Nem csinál mást, mint hogy fogát csikorgatva dögölteti a világot.

Az ő betegsége minket nem old fel a gondjaink alól, az életnek mennie kell tovább. A vezér egy agával utasítást küldött: rendelt hajókon Ruszcsukra, majd Csernavodára kell mennünk, ezt a telet is a tavalyi szállásunkon kell töltenünk – ott kapjuk meg a pénzt is minden szükségletünkre.

Régóta tudjuk, hogy a bajt, melytől félünk, a legtöbbször fel szoktuk idézni magunkra. Ifjabb Fejedelmünk is addig futtatott minket a világban a betegségek elől, míg végül itt Csernavodán utolért minket a pestis.

Az a török, aki konyhamészárosként szolgált minket, ebéd után egyszer csak elájult és harmadnapra pestisben meghalt: a két fia hamarosan követte őt.

Reményeink, hogy a dög nem terjed át miránk, a más szokások szerint élő magyarokra is, hamarosan hiúvá váltak. Pázmándy uram egyetlen fiát, Bálintot, egy 23 esztendős, jó egészséges, tiszta vérű, tagos ifjút reggel hét órakor a hideg borzongatta, de ezután hamar rettenetes forróság következett el rá. Nyolc órakor az ágyékát kezdte el szörnyűségesen nyilaltatni és már-már elviselhetetlen szomjúság vett erőt rajta. Ezzel már ki is tört testén a pestis, melynek Isten adja jó végét!

Többet tudnánk tenni a baj ellen, ha ismernénk a kiváltó okait, de mindebben csak a dicunt, ferrunt, narrant járja, vagyis a mondják, beszélik, mesélik. Van, aki attól származtatja a pestist, hogy a földindulás vagy a vízmosás felbont régi koporsókat, melyekben dögös betegségben meghaltak nyugszanak. Másoktól olyan esetet hallani, hogy egy bástyának az alapjait kívánták lerakni, közben megbolygattak egy temetőt, honnan is az egész városra kihatott a nagy járvány.

Amennyiben a dögvészt Isten ítéleteként bocsátotta ránk, csak böjtöléssel és penitencia tartással lehet megenyhíteni, ha viszont közönséges betegségként ért minket, akkor növelnünk kell a magunkra fordított gondot. Üdvezült Urunkkal annak idején nem egy járványt viseltünk el, házainkból kivonulva a szabad mezőkön táboroztunk és az Isten mindig megkímélte az életünket.

Ha kérdezi valaki: szabad-é a pestis elől elfutni, arra nem felelhetünk egyebet, mint hogy a németnek szabad, de a magyarnak nem, mert neki megfelelő rendtartása van, miképpen kell helytállni.

Itt Csernavodán is tisztán tartjuk a kutakat, minthogy azokból főzünk, sütünk, mosdunk. Elkerülünk minden megdöglöttekkel való közösködést, azoknak a házába való beszállásolást, ruhájukba való öltözködést, a halottak családjának szokott látogatását. Még a macskákat is meg kellett ölnünk, mivel házról-házra járván a döglést elviszik. A kapott levelet is megfüstöljük, mivel ezek is terjeszthetik a bajt.

Hasogatott fával, leginkább fojtott tüzű fenyőtövissel füstölünk mindenütt, ahol több ember összegyülekezik, végül alvásban, ételben, italban, emésztésben, vigyázásban és elménk indulataiban is igyekszünk mérsékelni magunkat.

Ifjabb Fejedelmünk nem kért tapasztalatainkból és tanácsainkból, de nem csak minket, hanem az orvosokat és a borbélyokat is eltiltotta magától. Helyette mindenféle csavargót fogadott fel; egy szökött olasz muskatérost, egy kóborló vajákost és egy javasasszonyt engedett be a sátrába. Ez az asszony azzal dicsekedett, hogy megfelelő módon a székletből is tud aranyat csinálni, mely ugyan szép és hasznos mesterség volna, ha az ember hihetne benne.

A kezelés, melyet nyújtottak, méltó volt ezekhez a talmi doktorokhoz. Zsidó kalmároktól vásárolt hamis bezoárkövet akasztottak Ifjabb Fejedelmünk nyakába – a Perzsiában tenyésző bezoár kecske beleiben keletkező, kemény, gömbalakú gubókat utánozták. Továbbá: a megvénült szarvasnak a szeme szögletébe száradt könnyeket kaparták ki, feloldották pápafűvízben és 3-4 árpaszemre valót megitattak vele.

Isten különös csodája lett volna, ha Simon mágusnak ezek a szédelgő hívei változtatni tudnak ifjabb Fejedelmünk állapotján. A pestis ugyan elkerülni látszott őt, de így is végromlásra jutott. A kuruzslók, hogy a felelősséget elhárítsák magukról, éjszaka törtek rám a haldoklását bejelenteni. Én magamtól nem kívántam volna megjelenni az ágya mellett, de a török tisztek megkértek rá, és üdvezült Urunk emlékének is tartoztam annyival, hogy néhány napig a sátra földjén aludtam.

Megtettem minden tőlem telhetőt. Borbélyokat rendeltem a gyógyítására, Rákóczi Józsefnek nem maradt ereje, hogy elutasítsa őket, de megvetette a tanácsaikat, így például gyengesége ellenére eret vágatott magán. Perditio sua ex se est! – vesztének ő maga az oka!

Engem különös ellenségének tartott, sokszor úgy éreztem, nem is tudja, hogy ki vagyok, hanem az egész világ ellen táplált arctalan gyűlöletét kívánta rám kiönteni. Az éjszaka bizonytalan közepén felriadva kemény szavakkal vádolt soha el nem követett bűneimért, melyre én nem feleltem, csak magamra vontam lecsúszott takarómat. Bosszankodjék, lármázzon, kiabáljon csak a szégyen, nem zavarja meg a helytálló becsületét. Az igazság az idő leánya, a szégyen a hazugságé – az isten vagy véget vet neki, vagy pórázra fogja.

Orvosunk titkon felkéredzkedett egy alkalmi forspontra és cserben hagyott minket. Hasonlóképpen cselekedett, mint ahogy a híres Galenus doktorról mondják: a járvány kitörésekor úgy megrémült szívében, hogy elfutott Rómából, holott mint fő-fő orvosnak, éppen akkor igényelték volna leginkább a szolgálatait.

Az abdiási lelkületű török felcserünk is meghalt, nem maradt senki, aki gondozza a betegeinket. Pázmándy uram csak üldögél a kávéházban és lelki gyötrelmeivel pertraktál mindenkit, akit csak elérhet, de be sem mer nézni pestissel küszködő Bálint fiához. Az ifjút saját szennyében hánytorogni mégsem hagyhattuk, így hát én mentem be hozzá.

Tiszta fehérneműt adtam rá és az ágyát is elrendeztem. A sátort szinte szabadon járták át a szelek, mégis megrekedt a dögletes szag, minél hamarabb távoztam volna, de Bálint megkért, hogy maradjak mellette még néhány percig. Beláttam, hogy ha Istennek az volna a szándéka, hogy rám ragassza a pestist, akkor ez már rég megtörtént volna, és a jövőben is bármikor bekövetkezhet. Erőt vettem magamon, leültem a sátor sarkában, Bálint karjait a takaróján fektetve csendes, majdhogynem nyugodt hangon beszélt hozzám:

– Mondja meg kegyelmed, miért éppen nekem kell meghalnom annyi millió közül? Alig éltem még, miért teszi ki az Isten a pontot egy mondat közepére?

– Nem visz el mindenkit a pestis, fiatal erőd legyőzi majd a kórt.

– Nem vigaszt kértem Kegyelmedtől, hanem magyarázatot. Nem akarok úgy elmenni, hogy nem értettem meg a dolgok mozgató erejét.

– Mindennek rendelés szerint kell végbemennie és ehhez kell magunkat alkalmazni. Gondolj a fazékra, annak is a fazekas akarata szerint kell forognia.

Csak azt mondtam, amivel a magamban feltoluló kérdésekre is válaszolni szoktam, de ezek a szavak most a halál jelenlétében üresen hangzottak, Bálint is csak ingatta a fejét:

– Valaha én is hittem azt, amit Kegyelmed mond, de itt a lazarettben eltűnődtem felette, és úgy érzem, hogy Isten csak ludit in humanis, játszik az emberi dolgokban. Nem vétettem többet és nem cselekedtem kevesebb jót, mint mások. Még a pásztor is több okkal jár el, mikor kiemel a nyájból egy levágásra szánt bárányt. Ő érdemek nélkül osztja a bajt és a szerencsét. Miért hagyja helyben a hatalmasok akaratát, miért mindig azokra a hadseregekre száll az üdv, melyeknek több ágyúja van?

– Azért történnek csodák.

– Lehet, de hétköznapibbnak kellene lenniük a csodáknak, hogy hinni tudjunk bennük – mondta, majd a szava elcsuklott a szomjúságtól. Megitattam, aztán felkönyökölt és égő szemeit meresztve olvasni próbált. Kosztka Szent Szaniszló példája jutott az eszembe, aki az időt állandó munkával megváltva sietett az örök nyugalomba térni.

Még sokáig álltam a sátram előtt, és az ifjúság kiszolgáltatott voltán tűnődtem. Az ifjú lélek, hogy kiismerhesse magát a világban, szereti komolyan venni a szabályokat és szenved minden kivételtől, melyet tapasztalnia kell. Szíve elé a megszokás még nem épített védősáncokat. Csak abban lehet bízni, hogy az ifjúság mindenre való általános gyógyszer, romlatlan erejével orvosolni tud minden testi és lelki bajt.

Avvaló, hogy nekünk öregeknek gyakrabban kellene vigasztalnunk őket a magunk példájával. Elmagyarázhatnánk, hogy nem oly szörnyűséges átlábolni az életen: ha figyelni tudunk rá, minden nap hoz nekünk valami kis örömöt is.

Ifjabb Fejedelmünk egy világosabb időre virradva testámentumot készített. Számbavéve javait, természetes és adoptált lányáról és annak anyjáról, a már említett De Perovex grófnőről gondoskodott, őket követőleg testvéréről, Györgyről emlékezett meg. Meglepetésemre velem is megbékélt – én elfogadtam felém kinyújtott kezét, most is kijutott nekem az engedelmesség dicsősége. Ezer piasztert hagyott rám, majd felírom a kéménybe korommal, ha ilyen ígéretekből kellene élnem, én is ispotályban pusztulnék el hamarosan. Külön záradékban kérte, hogy testét majdan apja és nagyanyja mellé temessék, én ezt is leírtam, bár tudtam tapasztalatból, hogy a török félti Konstantinápoly egészségét, és nem szokta teljesíteni az effajta óhajokat.

Testámentumi végrehajtójául gróf Bonnevalt kérte fel, de a francia kihátrált a titulus alól. Mivel Ifjabb Fejedelmünket többé már nem állíthatta céljai szolgálatába, végképp letett róla, hasonlatosan ahhoz az utashoz, mely hátat fordít a csorgónak, miután már ivott belőle.

Mintha ezzel a végső ereje is kiszállt volna, Rákóczi Józsefet hideggel vegyes forróság fogta el. Meggyónt és megáldozott, majd a szemei elhomályosodtak, az ágyától egy lépésre állókat sem ismerte fel. Délre a szava is elállott, csak fel-feltörő jajgatása jelezte, hogy él még. Látva, hogy a gyertya már a végsőket lobban, a tábori papunk, Antoine Damophily fel akarta adni neki az utolsó kenetet, de alig kezdte el az ide illő imádságot, amikor Rákóczi József visszaadta lelkét az Istennek.

A halál újra megmutatta, hogy nemcsak a szalmakunyhóban kaszál, hanem a nagyurak szállásain is. Bevált Ifjabb Fejedelmünk önmagáról tett jövendölése: nem Rodostóban végezte, mint atyja, hanem a kietlen és puszta Csernavodán. 32 éveket élt, a halál minden hibáját ki kellett hogy egyenlítse. Imádkozzunk, hogy az Úr Jézus Krisztus állítsa őt jobbkeze felől az Utolsó Ítélet napján!

Testét felbontották, a kirurgus megállapította, hogy pestisben nem szenvedett ugyan, de a mája és a veséje úgy megnőtt, hogy kitüremkedett a helyéből és összeszorította más belső szerveit. Tetemét konzerváltuk és a temetéséről hozandó döntésig letettük a pincébe.

Alig takaríttatott el, magasabb parancsra török tisztek szálltak ki táborunkba, név szerint: Ali pasa ruszcsuki parancsnok, Hadzsi Mehmed helyettes defterdár és Husszein császári biztos. Rátették a kezüket Rákóczi József minden fellelhető jószágára, inventáriumba foglalták és lepecsételték. Nem felejthették el azt a kázust, mely üdvezült Fejedelmünk halála után keletkezett, mikor is a kincstár tízezer aranyat kellett kifizessen a pénzükért jelentkező rodostói hitelezőknek. Én nem kívántam részt venni ebben a minden méltányosságot nélkülöző eljárásban – bár bántott a magyarok iránti bizalmatlanság, beláttam: hiú az erő nélküli harag. Csak olyanformán tiltakoztam, hogy elhagytam a Halváts Mehmed által kijelölt szállásomat és másikat kerestem magamnak.

Néhány nappal később tudomásunkra hozták a Porta döntését további sorsunkról. Császári fermánban hívják meg Franciaországból Fejedelmünk kisebbik fiát, Györgyöt, hogy álljon a bujdosók élére. Addig gróf Csáky uramat nevezték ki básbugnak, ő az elődjének járó napi 100 gurus helyett már csak 25-öt kapott. A közemberek javadalmazása változatlan maradt, de a lovasainknak külön kellett kérni az eddig magától járó 20 parát, hogy árpát vehessenek a lovaiknak.

Megjött a defterdár, azt az üzenetet hozta, melyre számítottunk is; a Porta nem engedte meg, hogy Ifjabb Fejedelmünk csontjait bevigyük Konstantinápolyba. Itt, a csernavodai görög templom falában temettük el, immár a második Rákóczit a törököt uraló földeken. Az már bizonyos, hogy a kisebb fiú, Rákóczi György nem lép kihűlt helyükbe. Hiába hívták, ő azt üzente vissza a francia titkár útján: nem vágyik Keletre, jobban szereti Párizs kellemetességeit, mint hogy akár egy órára is nélkülözze őket.

Némán raktuk fel a követ a sír üregére, mit is mondhattunk volna róla? Ha őt megítéljük, önmagunkat is kárhoztatjuk. Mégis lehetetlen elkerülni az összehasonlítást atyjával. Néhai való jó Kemény János mondta az eltávozott Báthory Istvánról: „aut nunquam fuisset natus, aut nunquam obiisset!”, vajha sohasem született, vagy örökké élt volna! Ez érvényes volt Rákóczi Ferencre is: a Természet egyszer létrehozta őt, aztán összetörte az öntőformát, viszont ha Rákóczi József nem jött volna erre a világra, semmit sem vesztettünk volna, még megemelni is gyenge volt ősei kardját.

Könnyű volt és ami könnyű, az szükségképpen ingatag. Lelki üdvének kárára hajszolta a földi élvezeteket, úgy járt, mint aki gyémánt helyett egy jégdarabbal próbálja ékesíteni magát. „Ah, nem gondol aprólékokkal az Úristen!” bizonygatják maguknak az ilyenek, és a folytonos megbocsátás reményében folytonosan vétkeznek.

Rákóczi József vétkeit mégsem szabad csak néki felróni, inkább a sorsnak, mely osztályrészéül jutott. Mint minden emberfia, ő is eszesen és romlatlanul került ki a Természet kezéből, de atyjától távol, anyjától pedig elszakítva németek nevelték. Aki miként tanult, csak úgy tud szántani. Nemzete gyűlöletét oltották bele, kivált minket, rebelliseket utáltattak meg vele, de lenézte a magyar szokásokat, magaviseletet is.

A németek keveset tettek testi-lelki épülése érdekében is: alakja csökött és formátlan maradt, mint a keletlen bódag és már azt is erényének kell tekintenünk, hogy ha rosszul is, de tudott írni-olvasni. Később, mikor az idegen gyámkodás alól már kiszabadult, a felnőtt József pótolhatta volna azt, amit a gyermek Jóska elmulasztott, de ő nem tette meg. Ezen csak az csodálkozhat, aki még nem tapasztalta, hogy ha a nádszál megvastagodik, már nehezen hajol.

Ha Rákóczi József üdvezült Fejedelmünk keze alatt serdül fel, bizonyos, hogy különb pályát futhatott volna be, mi is másképp emlékeznénk róla, mert megtanulta volna, mennyivel jobb, ha szeretik az embert, mint ha félnek tőle. De elég legyen ennyi, ne beszéljünk többet felőle.

Vele együtt adtuk vissza a földnek Pázmándy uram már említett fiát, a pestisben meghalt Bálintot. Ifjabb Fejedelmünknek például szolgálhatott volna, mert törekvő, a virrasztók mécsesét gyakran égető, studiosus fiú volt. Igyekezett megnyerni minden rendű és rangú ember tetszését, mikor megtudta, hogy kit kell eltemetnie, még a sírásó is megkönnyezte Bálintot.

Ki-ki megbizonyosodhatott, hogy a mi időnk lejárt, a nagy Rákócziak nélkül a török már nem sokat törődik az itteni magyarokkal, messzelátó terveket nem forgat velünk. Ha egy-egy feledékeny, vagy jóindulatú írnok rajta is hagy minket azon a listán, melyre a kincstár a tahinokat fizeti, úgylehet, életünk végéig kegyelemkenyérnél többre nem számíthatunk.

Reményeink, hogy a Rákócziak halála után elnyerjük a király kegyelmét és hazatérhetünk Magyarországra, megerősödni látszanak ugyan, de ezekre hagyatkoznunk nem lehet.

A szultán jól őrzött birodalma egyelőre azonban látszólagos igényt tartott szerény szolgálatainkra. A Portáról megérkeztek az eligazító parancsok és ezek nyomán bekövetkezett apostolaink újabb megoszlása. Csáky uram Vidin felé indult, Zay úrfit a meghalt Máriássy generális helyébe Kocsinba vezényelték, a Danaster jobb partjára, ahol a töröknek hadakat gyűjtő erőssége állt. Sátorokat, víztömlőket, ásókat, üstöket és más szükséges eszközöket vételeztek fel az útra, élelmet, takarmányporciókat, és a szükséges pénzzel is ellátták őket.

Engem egy császári fermán Moldvába küldött Konstantin oláh vajdához. Ibrahim Müteferrika megbízásából követségben kellett eljárnom, melynek oka titkos és nem pennára való. Kérését nem utasíthattam vissza, sok jót tett velünk, és minden szolgálatért előbb-utóbb benyújtják a kontót.

Egy darab úton nem kell majd egyedül járnom, hanem együtt tarthatok Zay úrfival, de még nagyobb örömöt kelt bennem, hogy Erdélytől nem messze megyek el, és a havasok köpönyegét láthatom. Ha a Bozza rétjén nem is kaszálhatok, de ihatom a vizéből. Holnap vagy holnapután innen elillanhatok.

Az egész úton végig féltünk az osztrák császár portyázó katonáitól, le ne csapjanak ránk és bilincsbe verve fogságba ne vessenek minket. Lelkünk megkönnyebbült, mikor Bukarestbe értünk.

Itt a városon kívül, egy klastromban fogadtak minket, kész ebéddel gazdálkodtak nekünk. Pitesti borral kínáltak, mely olyan erős, hogy ha az ember felforralná, a párája felgyúlna, akár a pálinkáé.

Ez volt az a hely, ahol a tovább induló Zay úrfitól el kellett búcsúznom. Ő mindig is úgy vélte, hogy az érzelmes szavakat tartogassa az ember akkorra, mikor ágyba akar bújni egy asszonnyal, most is csak annyit mondott, hogy viszontlátásra jövőre itt, vagy ott, vagy a Paradicsomban – aki hamarabb érkezik, foglaljon jó helyet a másiknak! Aztán ivott még egy pohárral ellenségeink rút halálára, és rossz lábával a lovához sántikált.

Másnap Konstantin vajda a secretariusával értem küldte a hintaját, a hostátban fekvő házában egy óráig szemben voltunk egymással. A vajda meghallgatta az üzenetet, melyet Ibrahim Müteferrika közvetítésével bíztak rám. Jóindulatúan mosolygott, köszönte a neki szóló figyelmet, de semmi olyat nem mondott, mely a szándékait elárulta volna.

– Majd holnap!

Konstantinnak szokásában állott így kitérni az egyenes válasz elől. Hadd érezzék úgy az emberek, hogy nem valami csekélységet kértek tőle, hanem olyan fontos dolgot, melyben rögtöni döntést nem lehet hozni. Úgy viselkedett, mintha a kínaiak oktatták volna a diplomáciára, mi magyarok, akik mindig azonnali és törik-szakad határozatokra törekszünk, ebben sokat tanulhatnánk az oláhoktól. A várakozni tudás mindig a legnagyobb erő.

A következő napon, mikor elváltunk, a vajda csak annyit mondott, hogy folytassam nyugodtan az utamat, megfelelő időben választ kapok majd. Én csak magamban gondoltam, hogy a hollók hordják széjjel fejednek koponyáját!

Néhány oláh katonát is adott mellénk, hogy elkísérjenek Jászvárosig, mert a betörő muszka hadak fenyegették az utasokat – nekik ugyan hiába mutogattuk volna a török császár fermánját. Elnéztem ezeket a satnya termetű, alig felszerelt katonákat, baj esetén aligha tudtuk volna kirángatni őket az első kutya seggéből, ahol menedéket kerestek volna. Elég volt annyi, hogy valamilyen leereszkedő madár megzörgesse a bokrokat, és ők már vetették is be magukat az erdőbe. Segítségükre nem számítva, imával erősítettem magam, Ézsaiás doktor szavaival szólva:

– Ne félj, mert megváltottalak tégedet, a te nevedről neveztelek tégedet, enyim vagy te, mikor a vizen által menendesz, veled lészek, és a vizek el nem borítanak tégedet, mikor a tűzön járandasz, meg nem égsz és a láng meg nem perzsel tégedet, mert én vagyok a te urad Istened, a te üdvezítőd.

A Természet, mintha semmit sem tudna az emberek gyászos ellenségeskedéseiről, megterítette a mezőket szegfűvel és tulipánnal, akárha a nagy égnek készítene menyasszonyi csokrot a Földdel való nyári menyegzőjére. Már régtől fogva nem a szépségre való ingerült szemem, de most én is gyönyörűséggel bámultam körül.

Mikor végre elértük a Bozzát, ahová legközelebb esnek édes hazám havasai, lehajoltam, és ha már sört nem ihattam Zágonban, merítettem a patak vizéből. Belegondolni is rettenetes, hogy majd negyven éve jártam erre utoljára, a most magasba szökő öreg fenyőfák magvai akkor pattantak ki a csarab védő árnyékában.

Az Isten most is befedezte előttem a hazavivő utakat. Lehet, hogy úgy kell járnom, mint Mózesnek: az Úr felvitte őt a Nébó hegyére, megmutatá neki Kánaán földjét egészen a túlsó tengerig, megengedte neki, hogy a szemével lássa, de oda be nem bocsájtotta. Az én sorsom is könnyen hozhatja úgy, hogy többé nem látom viszont gyerekkorom gyönyörűségeit: a fürjészetet, a sütőházat, azt a szelíd szürke lovat, a tölgyfákat a szülőházam melletti sáncokon.

Semmilyen nyilvánvaló írott vagy kirakott jel nem mutatta, hogy megtiltották nekem a belépést, nem tudtak róla az itt tenyésző füvek és fák. A szabadság visszavonása itt csak kimondatlanul eloszolva lebegett a levegőben, kisebb súllyal, mint a virágról-virágra szálló méhecske szárnyrebbenése, eredendő jogaim itt csorbítatlannak látszottak.

Eltöprengtem: mi történne, ha a rám kirótt fővesztő ítélet ellenére nekivágnék a hegyeknek, kikerülvén a Bozza szorosban őrködő császári katonákat, lovammal felkaptatnék az emelkedőkön, így a 10-12 mérföldnyi utat hamar megtenném, estére már Zágon utcáin kocoghatnék.

A megérkezés öröme sok eljövendő, keserű börtönben eltöltendő évvel felérne. De ha meg is hagynák az életemet, hogy alakulna a sorsom ezután? Nehéz bűnökben vétkesnek mondott apám már sok éve kiszenvedett Fogaras várpiacán, édesanyám, árva Torma Éva is megtért már őseihez, ki adna nekem akár egy darab kenyeret is? Az a magyar gályarab jutott az eszembe, aki nem kívánkozott vissza sivárrá vált szülőhazájába. Annyi éveknek utána a bujdosás már nekem sem csak kényszer volt, a természetemmé vált.

Be kellett látnom, hogy az a Zágon, mely valaha az enyém volt, már csak bennem, az ábrándjaimban él, üres telken álló, ház alakú ködhöz hasonlít. Nékem Zágon volt a Mekkám: mint a muzulmánok Keletnek, én mindig feléje fordultam. Valamikor Zágonra gondoltam és eggyé váltam vele, azt hittem, hogy én is ugyanannyit jelentek Zágonnak; most már tudom, hogy csak nekem volt fontos Zágon, én nem voltam fontos Zágonnak, hogy is eshettem ilyen tévedésbe? Ha a medve haragszik az erdőre, az erdő mit sem tud róla. A paraszt nélkülem is beakasztja majd az ekéjét a földje végébe, mint ahogy már megtette előtte sok nemzedéke, a régi nagy tölgyfák a sáncokon évszázadokkal túlélnek majd engem, és jól van így.

Mégsem élhetek addig, hogy ne igyekezzek örökké iránta. Kinyújtottam a kezemet, hogy ennyivel is közelebb kerüljek Zágonhoz. Valahol a távolban rég nem hallott harangszó keringett.

Idestova már egy hónapja, hogy magányosan töltöm itt az időmet. Más dolgom sincs, mint hogy időről időre megjelenek az itteni alvajdánál, Konstantin emberénél, választ remélve küldetésemre, de csak újabbnál újabb, lassan már a végtelenbe virradó terminusokat kapok. Már rég nem bízom benne, hogy valamire is megyek, de ezt nem mutathatom és nincs is kinek mutatnom.

Amúgy nem panaszkodhatok, tíz emberre is elegendő ellátást kapok, négy cseléd is lesi, hogy mit kívánok, de unalommal eszem a kenyeremet és iszom a gotnári bort. Nem találom mulatságomat ebben az ízetlen városban.

Meg tudom értetni magam, mert errefelé még a csecsemők is franciául sírnak, de a boérok, az itteni urak társalkodni nem tudnak vagy nem mernek, idegeneket nem hívnak magukhoz vendégségbe. Jól mondják: ezek a boérok úgy születtek, hogy egy medve az erdőben megerőszakolt egy bükkfát: valóban minden szellem nélkül valók.

Magamban egész nap mégsem maradhatok, mint a féreg a dióban, olyan szertelen ismeretlenségben nem élhetek az egész világgal, felöltözöm, botot ragadok és sétára indulok. Lábaim mintha kényszerítve volnának rá, mindig ugyanazokra az utcákra visznek, melyekre első alkalommal, akkor még találomra elvetődtem, a lelkem így mutatja ki, hogy nem kíván a szükségesnél többet felfogni ebből a nyomorult Jászvárosból.

Így elhúzódva is tapasztalnom kelle, hogy az itteni emberek milyen nyomorban élnek, „satu máre, pite náre” a nagy falunak nincs kenyere. Az év elején sokszor fakérget és rothadt szalmát esznek, tavasszal rügyeket, augusztus-szeptemberben makkot, télen a dögöket is elfogyasztják. Az erősebb férfiak csapatokba gyülekeznek és erőszakkal ragadják el másoktól az élelmet. Rablás, gyilkolás és minden más bűnösség és fertelem bekövetkezik, mert az éhség mindenre rákényszeríti az embereket. Sokszor elszégyellem magamat bőséges asztalomért, otthon keveset gondoltam rá, idegenbe kellett jönnöm, hogy részvétet tanuljak.

Ha elfáradok a sétában, lebotorkálok valamelyik pincekocsma lépcsőin. Itt, a füstös, bizonytalan levegőben az alja, söpredékes nép gyülekezik össze, mint a szennyes mosogatóvíz mélyén a piszkos kanalak, de ezeket az embereket már senki sem emeli ki innen.

Minden hordó mellett öt-hat oláh papot is szoktam találni. Amíg hivatalukban voltak, addig sem éltek pásztorokhoz méltó életet; mise közben égetett bort hűtöttek a szenteltvíztartóban. Könyvüket eladván vagy elvesztvén, egész tudományuk nevetséges kicsiségekből állott. Például egyszer hallottak valamit rebesgetni a szószékről, és mindenre azt hozták elő. Ha Szent Józsefről kérdezték őket, készen állt a válasz: ő asztalos volt, tehát szószéket csinált. Aztán vagy elzavarták őket a helyükről, vagy más okból rúgták el maguktól a reverendát.

Mint a távoli Keletről jött idegent, először sokat faggattak, olyasféléket kérdeztek, mint: igaz-e, hogy a török nők testük titkos helyein is beretválják magukat, vagy hogy a szultán milyen gyakran látogatja meg háremét. Én tartottam magam ahhoz, hogy a bolondoknak bolondságukhoz képest kell felelni, visszafogtam magam a válaszaimban. Ezután alamizsnát kértek, sült májat, ömlesztett büdös sajtot fizettettek volna velem, de elhárítottam szemtelenkedéseiket. Így hamarosan el is húzódtak tőlem, újra körülvették a hordót.

Így hát végül sokak között is egyedül maradtam, az elfogyasztott bortól elzsibbadva bokályomba meredtem. Zágon közelségében felkavarodtak az emlékeim és azóta sem tudtam megnyugodni.

Bár a gyerekkori képeket erősen megtartottam memóriámban, nemzőatyámra, zabolai Mikes Pálra ritkán gondoltam. Mindig is Nagyságos Fejedelmünket tartottam virtuális atyámnak, aki gyerekkoromtól szolgálatába fogadott és gondomat viselte.

Mikes Pált én soha nem láttam, mert alighogy megszülettem, ő Thököly fejedelem kuruc seregében harcolva részt vett a zernyesti csatában, majd a vereség után a Kárpátokon túlra futott. Ezek után atyám csak egyszer tért vissza Zágonba – még ugyanannak az 1690-es évnek november havában, Szent Márton napja körül. Történt ugyanis, hogy Veteráni császári tábornok megszállta Háromszéket, a kurucok hogy megmutassák jelenlétüket, legalább egy talpalatnyi földet vissza akartak foglalni és Thököly az apámra bízta ezt a munkát.

A kuruc csapatok átjöttek Zágonba, kifosztották a falut, csak a kőfalát hagyták meg a házaknak. Egy német vasasnak leütötték a fejét, Jankó Tamást két társával egy almafára akasztották fel, másik két labancot pedig a lábaikról levagdaltak.

A hadi szerencse fordultával elfogták apámat. Fogaras várbörtönébe zárva előbb a szemeit tolták ki, aztán minden nap egy-egy lába- és kezeujját metélték le, majd úgy kellett meghalnia, hogy az egész testét megsütötték.

Apám viselt dolgait én megítélni nem tudom, Deus sit judex et vindax!, Isten legyen a bíró és a bosszúálló ügyében! Én magam csak azért szorítottam vissza emlékét a szívemben, mert nem kaptam meg tőle azt, amit egy apa közönségesen meg szokott adnia a fiának; eligazítást az élet dolgaiban, a férfiélet összegyűjtött tapasztalatait és fortélyait, támogatást, hogy elindulhassak az utamon. Ha mindezzel ellát, talán az egész sorsom másként alakult volna, fele erővel is messzebbre eljutok. Nem kellett volna úgy élnem, mintha derékig vízben gázolnék, míg mások sétálhattak az útjaikon.

Most éreztem meg, hogy ezek a haragvások kifáradtak bennem, majd ötven évnek utána itt egy jászvárosi kocsmában álldogálva megbékéltem apám emlékével. Ha maradt valami megbocsátani való, elengedtem neki, képzeletben megcsókoltam az arcát.

Kiittam a bokályból borom maradékát és körülnéztem, megnevettem egy rám akaszkodó oláh dajnát, aki a sánta lábával táncolni próbált nekem. Apám emlékére fizettem neki egy ficatot, vagyis sült májat.

Amire már régen vártam, bekövetkezett: Konstantin vajda megérkezett. Kevéssel később fogadott is és érezni lehetett, hogy most végre kirukkol a farbával. Vacsora után ajándékokkal halmozott el és nagy hízelkedések közepette arra kért, hogy fordítsak egy felet a köpönyegemen. Úgy tettem, mintha nem érteném, hogy mit akar, erre el kellett magyaráznia az intencióját: színleg maradjak ugyan a törökök szolgálatában, de a valóságban az ő érdekei szerint járjak el, mindenekelőtt lássam el hírekkel. Nagy summa pénzt ígért, és későbbi békességes megmaradást országában, ahonnan rövid út vezetne Zágon felé.

Felálltam a helyemről, erdélyi nemesember ilyenről nem is gondolkodik, becsületével és nemzetségével nem fér össze. A vajda eltávozásomnál még megfenyegetett: ne merjem elmondani az ajánlatát, bizonyíték nincs róla a kezemben, senki sem fog hinni nekem, csak halálos bajba keverem magam. Én már a kilincset kerestem, mikor utánam kiabált:

– Majd Bukarestben folytatjuk a beszélgetést.

Szállásomon ittam egy pohár bort, közben füstölögtem magamban. Már közelítem az ötvenedik évemet, mikorra már nemhogy egy székelynek, de még egy szásznak is benő a feje lágya, de én mostanáig is naiv maradtam, újra és újra el tudok csodálkozni azon, hogy az aljas embereknek milyen srófra jár az esze. Az övétől különböző erkölcsöket elképzelni sem tud, ezért mindig csak azt fontolgatja, hogy járna el ő mások helyében – ha mást tapasztal, elcsodálkozik. Míg fogait a zsengére feni, szilárdra és keményre talál.

Mégis meg kellene tanulnom ezt a gondolkodást, akár egy idegen nyelvet, hogy a padlásra ne kerüljön a bőröm időnek előtte.

A muszka átkelt a Danasteren és közelít Kocsinhoz, újabban az hírlik, hogy Münich generálisuk már be is vette ezt az erősséget. Ut ut sit – akárhogy is legyen, remélem Zay úrfinak sikerült kimentenie magát onnan.

Mindenki az ég alját lesi – látni-e már a muszka fegyverek tüzét, állítólag vért isznak és bélyeget sütnek az elfogottak homlokára. A vajda már kimenekítette a két fiát, de engem bosszúból nem bocsátott utamra, pedig már igencsak indultam volna. Bolond egér az, ki a macskának fülében fészket mer tartani.

A múlt héten a vajda nagy pompával táborba vonult. Pompa helyett inkább gyászmenetet vagy koldus karavánt kellett volna mondanom, mert alig másfélezer ember vánszorgott a porban mezítláb, maga után húzva kioldódott gatyakötő madzagját. Menet közben is ettek, kinek mije volt: valamilyen romlott hurkát, száraz halat, vagy csak fekete retket. Fegyverzetük akár a kocsmai verekedőké, rossz csákányokból és fustélyokból állott. Egy nyomorult ágyú is követte őket, melyet szükség esetén dióval is meg lehetett tölteni, elképzelhetjük, hogy mekkora kárt tehet az ellenségben. Vonulásukhoz egy félkarú dobos verte a marsot.

Jászváros így végképp védtelen maradt, most már minden órában várják a mag kozákok betörését, gazdasszonyom háromszor is felriasztott azzal a hírrel, hogy kint a hostátban már látták törni-zúzni őket.

A nép tolong a templomokban, de nem imádkozni kívánnak az emberek, hanem biztonságban lerakni a vagyonukat. Mindenki útra készül, egy rossz szekérért egy ház árát is megadják.

Nekem magamnak nincs többem egy lovamnál, cselédeimet pedig mégsem foghatom be a kocsi elé. Segítségért a kalmakánokhoz fordultam, akiket az eltávozott vajda hagyott hátra maga helyett. Ők azonban azzal voltak elfoglalva, hogy sürgős pótadókat vessenek ki, így akarták megszerezni azt a kevés pénzt, melyet elődjük a város lakóiból kizsarolni elmulasztott.

A kalmakánok szüntelen biztattak, hogy gondjuk lesz rám, beszerzik a vajdától a távozási engedélyemet, de közben szájuk sarkában ott bujkált a kárörvendő mosoly. Elmondhatom én is minden üldözöttekkel: ugyan meddig diadalmaskodnak fölöttem az én ellenségeim?

Beláttam, hogy a bajokból elröpülni nem tudok, nem maradt más hátra, mint hogy magamat a dolgok legfőbb intézőjének, Istennek a kezébe ajánlom. Azt furcsának találtam, hogy a fatalis terminus, a végórám épp Jászvárosban telik be, de erre is kínálkozott magyarázat. A törökök úgy tartják, hogy a csontjainkat ott kelletik megadni, ahonnan az angyalok az anyagot vették testünk formázásához, az enyémet úgy látszik, nem messziről, csak innen, Zágon szomszédságából hozták.

A jelenlévő halál nem rémített, mint akinek már a hét is páros szám, flegmatikusan néztem a körülöttem forgó zűrzavart. Éjszaka nem riadtam fel az ágyamból minden kósza hangra, nappal nem néztem utána, ki min rémüldözik. Csak az esett nehezemre, hogy senki sem volt, akihez egy szót is szóljak. Így jobb híján magammal folytatok hosszú diskurzusokat. Sokan azt mondják: aki magában beszél, elveszett lelkét keresi, szerintem viszont: aki nem beszél, az már letett róla, hogy megtalálja.

A menekülők elkótyavetyélik a javaikat, a könyveiket is olcsón kínálják. Megengedhetném magamnak, hogy tetszésem szerint vásároljak, de az olvasástól már csömör állt a derekamba. Úgy tűnt, mintha minden kezembe kerülő könyvet már láttam volna, tartalmukat előre ismerném. Omár kalifa jutott az eszembe, aki hatalmába kerítve az alexandriai könyvtárat, mind a húszezer kötetet felégette; mondván:

– Vagy ugyanaz van benne, mint a Koránban, akkor fölösleges, vagy más, akkor viszont káros.

De bőséges az Úrnak az ő marka, ő tudja alkalmas idejét minden segítségünknek, most sem késett soká. A vajda épp a tegnapi napon visszatért Jászvárosba, ha lehet, még kevesebb dicsőséggel, mint ahogy elvonult. Elmentem hozzá és sürgettem az engedélyét, hogy útrakelhessek Bukarestnek. Végül beleegyezett, de nem a bolond jó szíve hajtotta, hanem a belátás, hogy a Porta igen keményen számonkérné rajta a pusztulásomat.

Properante calamo, sietős tollal írom ezeket a sorokat. Holnap végre itthagyom Jászvárost, mint Szent Pál az oláhokat. Még soha nagyobb örömmel nem indultam, mint most fogok indulni.

Akár szerencsémnek is mondhatom, hogy szinte üres erszénnyel indultam el Jászvárosból, mert ilyen utakon a pénz könnyen gyilkosokat szerez az embernek. Így is maradt elégséges okom a félelemre: néhány hete hogy szétverték errefelé a török seregeket, de maradék hordáik még mindig fosztogatnak a nagy utakon kóborolva. Valamit okvetlenül szerezni akarnak, hogy ne üres kézzel kelljen hazatérniük Kis-Ázsiába. Gondolom, hogy nem fogják beérni holmi varrótűkkel vagy érett túróval; ha semmit sem találhatnak nála, rabszíjra fűzik az utast.

Nem kívántuk odaveszteni fogunkat, fejünket, szegény jószágainkat. Velem együtt vonuló cselédjeimmel még azt is megnéztük, hová tesszük le a lábunkat, nehogy egy rezzenéssel is magunkra szabadítsuk ezeket a sarcolókat. Az Isten kegyelme vezetett minket, mint a felleg az izraelitákat a pusztában, egy törököt sem találtunk, mintha csak magunkban lettünk volna az országúton.

Foxánba érve, a szegény Pápai sógort, ha élve is, de már igen rossz testi állapotban találtuk. Minden második gondolata a halál körül forgott:

– Ha majd meghalok, lábbal fölfelé temessetek el, hogy mikor ez a felfordult világ visszatér szabályos helyzetébe, én talpon maradhassak majd! – mondta.

A magyar ember azonban mindig meggyógyul egy kicsit, ha végre politizálhat, ő is magához tért, mikor arról beszélt, hogy hamarosan megszületik majd a békesség a török és a német között:

– Minden ellenségünknek kezd már tompulni a szarva, fogyatkozik az ereje, nem mernek már a gallérunk alá pökni.

Estig szóval tartott, csak akkor engedett elmenni, Isten vastagítsa meg szegény Pápai sógor egészségét.

Körülnéztünk a városban: itt a kóborló török már nem fenyeget, inkább a törzshadból kiszakadva portyázó muszkák hozhatnak bajt a fejünkre. Olcsó szállással kellett beérnünk, mert pénzem sokkal kevesebb van már, mint kellene, de hát aki a fogat adta, ennivalót is ad majd hozzá.

Új év, legyen üdvösségre menendő, a szívnek teljességből szóljon a száj; az az igazi fösvény, aki nem éri be Istennel.

Ha minden, ami történik velünk, reménykedéseink ellen is szól, mégsem szabad feladnunk. Arról a békáról kell példát vennünk, amely beleesett egy kanna tejbe, mégsem merült el. Addig kapálódzott a lábával, míg a tejből vajat köpült, arra már rá tudott állni és kimászott a kannából.

A tél, mint mindig, most is elvitte magával az öregeket, köztük a szegény Pápai sógort is. Személye többé nem hívatik elhagyottnak, és a földje elpusztultnak. Ő maga, ahogy életében, úgy a halálában sem kereste az áhítatot, sírkövére gorombán csak annyit akart rávésetni, hogy „menj arrébb!”, de ezt már kegyeletből sem engedhettük.

Kevés híja volt, hogy én is vele menjek a boldogabb világba, mert irtóztató hidegeket kellett kiállnunk. Elmúlt év október 18-án esett le az első hó, azóta csak folyvást vastagodott, az udvaron a kikotort csapás oldalában a derekunknál is feljebb ért. A vihar nem szűnt meg a hópelyhekkel játszadozni, hol leejtette őket, hol visszaragadta a fellegekbe.

Éjszaka tüzelő után jártunk, lefűrészeltük a fákról az elérhető ágakat, kitördeltük az idegen kerítések léceit, még a lovak elhullott ganéját is összeszedtük, de így is csak egy szobát tudtunk fűteni. Ezt a meleg házat a cselédeimnek engedtem át, a gazdának meg kell vonni magát, ha szolgálatot akar követelni. Bizony, ha köptem egyet, majdnem hogy jéggé fagyva koppant a padló földjén.

A baj most sem járt egyedül. Tavaly szeptemberig elmaradtak az esők, a föld egyszer sem ázott meg annyira, hogy a mag kikelhetett volna, ebben az évben nem is arattak a vidéken. A kemény télen aztán vízimalom, molnár mind összefagyott, őrölni akkor sem tudtak volna, ha lett volna mit.

A kenyér drága lett és olyan ritka, hogy az emberek egymás kezéből tépték ki. Én is sokszor hiába ültem le ebédet várva, kenyeret sem tettek le az asztalra, pedig a hidegben még jobban esett volna az étel. A házak bejárati boltíveiben megszokottá és közönségessé vált az oda menedékért behúzódottak halála, testüket a fagy sokáig egyenesen tartotta.

A tél nehezen tágult, búcsúzóul is olyan fergetegeket küldött, mintha éppenséggel csak most akarna érkezni. Aztán mégis eljött és megszólalt a kakukk, a certissimus nuntius veris, a tavasznak ez a legbiztosabb hírnöke.

Megadtam a magáét a testemnek, ennek a szegény állatnak, néhányszor kiültem a napra, hagytam, hogy átjárjon a melege és kiűzze csontjaimból a felgyűlt fagyot. Meggyúrtam csomós kezemet és eltöprengtem, hány évet pusztított rajtam ez az egy esztendő.

Ahogy szokás, a jobb idővel együtt a hírek is kiolvadtak; a német visszaadta a töröknek Havasalföld felerészét. A Porta nevében Konstantin vajda úgy ment el átvenni, mintha diadallal övezné magát, pedig nem is küzdött meg érte, csak úgy utánavágták. Ilyen a gonosz szerencséje a földön, nem kopik a körme, nem fárad az elméje, mégis megszerzi a kincseket.

Lassan visszaszivárog minden bujdosó is hosszú útjáról: megérkezett Zay úrfi is. Hiába mondják, hogy a távollévő barátok nem barátok, nekem a szívem felmelegedett a látásától:

– Mi történt Kegyelmeddel?

– Semmi – felelte –, csak amit úgyis tudunk, hogy sehol sem kellünk senkinek.

Már csak négyen maradtunk azok közül, akik üdvezült Fejedelmünket annak idején Marsiliából a „L’ange Gabriel” fedélzetén Törökországba kísértük. Akkor még háborúra készen álltunk, most pedig már csak sóhajtozva dohányzunk, több nem telik tőlünk.

Mily különös csapat voltunk is mi, számkivetettek hazánkból, mily furcsán is intéztük a dolgainkat! Évtizedekig ültünk az idegen ég alatt, hol nekibuzdulva, hol elkeseredve, őriztük magunkban a távoli Magyarország képét, ahová egyszer majd visszavihetjük libertásos zászlainkat. Hasonlatossá váltunk a Bábel partján gyászoló zsidókhoz, akik felakasztották zeneszerszámaikat a fűzfák ágaira és így zengették siralmaikat elveszett szülőföldjükről. Hideg mámorban éltünk, mi örökös mordályégetők.

Azóta a bujdosás nekünk már nem büntetés, hanem ebben találtuk meg az otthonunkat. Nekünk már két Messiás kellene a megváltáshoz: az egyik kihozna bennünket a száműzetésből, a másik kihozná belőlünk a száműzetést. De ebben már alig-alig reménykedünk és aki nem hisz a megváltásban, az alkalmatlanná is válik rá. Módot kellett volna nyújtanunk Istennek, hogy segíthessen rajtunk és ezt mi nem tettük meg.

Sehol senki nem vár minket, nem választhatunk új utakat. Holnap vagy holnapután Zay úrfival, Ilosvay és Pázmándy urammal elhagyjuk végre ezt a kéreggel fedett Bukarestet és visszatérünk Rodostóba, a megunt és mégis kedves városba, szomorú lakóhelyünkre.

Egy híres pap mondta egyszer a híveinek: ha majd meghalok, hagyjatok három napig temetetlenül. Ezen a földön sokat szenvedtem, és a bűneimért biztos, hogy a túlvilágon is a gyehennába kerülök, így felejtsetek itt egy kis időre közben, melyet nyugodtan tölthetek el. Ilyen intermundium, világok közötti világ volt négyünknek az út Rodostó felé. Semmi sem hajtott, semmi sem taszított minket, élveztük egymás barátságát.

Kujlicz görög váránál szálltunk hajóra – ezt egy Heléna nevű kurva lány építtette, megadva néki a módját. A Duna felőli falon egy bástyára kimetszette a címerét, magát pedig becsületes lány lévén, meztelenül a belső vár udvarán kifaragtatta. Erősen szúnyogos vidék ez, alatta elhaladva felettébb csapkodtuk magunkat, a törökök azt tartják, hogy itt lakik a szúnyogok császára is.

Az Osztrova nevezetű nagy szigethez értünk, mikor egy kevéssé már ránk esteledett. Vaktában evezve furkátánk megakadt valamilyen régen elsüllyedt hajóban, míg kapálództunk, kétszer is csak a Jóisten mentett meg minket az elmerüléstől. Beláttuk, hogy sehová nem mehetünk és virradatig csak vesztegeltünk. Helyemet sem találva addig forgolódtam, míg az órámról leszakadt a kulcs, és a Dunába veszett. Bár ez az óra még üdvezült Fejedelmünkről maradt rám, nem kezdtem el a hajamat tépni, már leszoktam arról, hogy tárgyakat sirassak, nem nagyobb kár értük, mint ugyancsak veszendő lelkemért. Különben is hinni kell, hogy az, amit a földön elhagyott az ember, a túlvilágon fel lesz akasztva egy szögre, ott vár rá.

Másnap reggel világosban aztán könnyen kiszabadítottuk magunkat, amiért dicsőség a nagy Istennek. Újabb bizonyság rá, hogy akit akasztófára szán, azt nem fullasztja vízbe.

Ezelen alatt, ahol a Duna kezd a hegyek közé menni, fel kell venni a kabátot, mert rettenetes szelek keménykednek, falatonként kapják fel a vizet és mint a párát, úgy viszik.

A part is veszélyessé válik, a kősziklákban tátongó lyukakból minden tavasszal igen apró mérges muslincák, szakadékok szoktak kijönni és mindenfelé ellepik a földet egynéhány mélyföld távolságig. Harmadnapig a legmérgesebb, de néha tizenöt-húsz napig sem tágulnak, kivált, ha esők vagy nagy szelek nem érik őket. Eldagad minden marha, melyet megcsípnek, néha az embert is megölik, ha érbe találnak a fullánkjukkal. Minket az Isten megóvott tőlük.

Ahogy még lejjebb értünk, a víz már lecsendesedett. Esténként kikötöttünk valamelyik dunai szigeten, a csónak kötelét kiálló tormagyökerekre csavartuk, mely olyan vastag is tud lenni, mint a szekér rúdja. A torma, ha megreszelik, sárga katyvaszt ad, melyet rögtön el kell fogyasztani, különben megdermed és ízetlenné válik. A torma mellé találtunk a szigeten két gazdájától elkóborlott sertést is, lerántottuk őket a lábukról és jóllaktunk belőlük. Csak annyi bajjal járt, hogy a török főhajósunk megátkozott minket, amiért a disznósült füstjével megszeplősítettük a csónakját. Azt kiabálta, hogy ha népes partot érünk, el is adja, de ez legyen már az ő gondja.

Aztán a Dunáról leszállva, utunkat a szárazföldön folytattuk. Mintha ez volna az utolsó vidám utunk, továbbra sem siettünk: későn indultunk, korán érkeztünk. Esténként néhány poltúráért még egy-egy táncot is megengedtünk magunknak a bolgár lányokkal, persze csak olyat, amilyen egy magamfajta ötvenéves legénytől kitelik még. Mindannyian csodálattal figyeltük Zay úrfit, aki sánta lába ellenére nagy ügyességgel rakta ki a figurákat.

A lányok nem erőltették meg magukat, a lábukat alig mozgatták, egy-két lépést tettek előre meg hátra, fülsiketítő dalokat fújtak és csörgették a nyakukba fűzött aranypénzeket.

Majd egy hónapot töltöttünk úton, három napig hágtuk a Balkán nagy hegyeit, tegnap érkeztünk meg Rodostóba. Most már meg kell ennünk annak a kazal kenyérnek a maradékát, melyet az Isten itt rakott le a számunkra, nem tudom, meddig tart majd, annyi biztos, hogy még egyszer ennyi időt már nem töltök itt el.

Fent a hegyen letérdeltem és elmondtam a visszatérők imáját:

– Áldassál örökké mennynek, földnek, tengernek dicsőséges nagy Istene, aki teljes világi életemben velem voltál s gondomat viselve általhoztál minden veszedelmeken. Mind vizen, mind szárazon való utaimon, két földrészen keresztül békével hordoztál. Dicsőség legyen isteni Felségednek érette mindörökké, amiért engedted megérni ezt a napot. Mérd rám bár ezentúl a Szent Pál vesszejét, avagy Szent Istvánnak agyonverő kövét. Hátralévő időmhöz már nem ragaszkodom, ha úgy akarod, legyek a te megérett búzád, kész vagyok learattatni és a mennyei csűrbe betakaríttatni… – és egy ámenhez kötöttem az imám végét.

Reggel lementem a piacra vásárolni, a gyümölcsárus megszólított:

– Mintha azt mondtad volna, beyzade, hogy útra készülsz. Mikor indulsz?

– Már meg is jöttem, három évig voltam oda.

– Igen?! Ki hitte volna!

Az idő csak annak telik, aki elment, aki ott marad, az észre sem veszi – és meglehet, hogy ő jár jobban. Sedentio fit animus doctior – az egy helyben való tartózkodás teszi bölcsebbé a lelket. Itt Rodostóban már sok mindent másképp látok, mint a hadi vándorlásunk idején.

Megtanulja az ember, hogy a bujdosásnak hosszú voltáról panaszkodni hasztalan, mert azzal meg nem rövidítjük, hanem még nehezebbé tesszük. A nyugtalansággal való szenvedést az Isten meghosszabbítja, mert tiltakozásnak tekinti az akarata ellen.

Az együgyű ember csak azt tartja jónak, amivel a kívánságát betöltheti, például, ha mi arra gondolunk, hogy visszakerülhetünk hamarost a hazánkba. Vegyük észbe, ha rövid úton teljesülne a kívánságunk, meg sem tudnánk becsülni a szerencsénket.

A tékozló fiú is, amíg a ház rakva volt kaláccsal, addig eszébe sem jutott a fekete kenyér jó íze, de mikor az erdőben a makkra szorult, akkor elfelejtette a kalácsot és csak a fekete kenyér után sóhajtozott.

Ne panaszkodjunk tehát a bujdosásról, vegyünk mindent jó szívvel az Isten kezéből.

Jelentkeznünk kellett Konstantinápolyban, hogy visszatérésünk után rendezzük sorainkat. A császár éppen nagy parádét tartott, a tenger fölé kötelet köttetett, melyet a gályák árbócai tartottak és a kötéljárók igen magasan, átmentek rajta. Papírból két várat csináltatott és azokat apró gályákkal rakatta, mint valamely igazi erősséget vívatta, ostromoltatta, lövette, de a golyóbis is papírból készült.

Az ünnep miatt csak másnap jutottunk be a kincstárba, a müteszáriff megparancsolta, hogy maradjunk meg régi rodostói palotánkban, abban a házban és kertben, melyet megüdvezült Fejedelmünk vásárolt meg, annál tovább ne terjeszkedjünk.

Ellátmányunkat, melyet hadba vonulásunk idején felemeltek, most újra lecsökkentették: Zay úrfi napi 600, én 300 ákcse tartásdíjat kaptam, a többi bujdosó is ehhez hasonlóan kevesebbet. Összesen harminc személy került rá a listára, valamennyien a rodostói adópénztárból vehették fel a járandóságukat pecsétes nyugta ellenében. Nekem is bélyegzőt kellett csináltatnom, „gróf Miques” felirattal, legyen átkozott mindenki, aki arra kényszerített, hogy vénségemre ilyenekkel bajlódjak.

Új ruhára, díszes lóra közülünk már senki sem gondol, így ez a pénz szűken véve elég lett volna az ellátásunkra. A jó piacra való tekintettel a rodostói kalmárok megemelték ugyan az áraikat, de négy ákcsén még mindig lehetett venni egy font húst vagy kenyeret. Számításba kell vennünk azonban azokat a magyarokat is, akik velünk élnek, de a török defterek nem gondoskodnak róluk.

Azt kellett tapasztalnunk, hogy kevesen voltunk kurucok, és igen sokan maradtunk. Ha mindannyian ott lettek volna a harcokon, akik kurucnak mondták magukat, a császár mindmáig nem vehetett volna erőt ekkora had fölött.

Az idők folyamán sokan csatlakoztak hozzánk olyanok, akik a csatában még puskaport sem szagoltak, csak a jobbágyi kaszától-kapától menekültek el. Koldulással vagy éppen idomított kutyákat táncoltatva vándoroltak, és ide Rodostóba vetődve biztos kenyeret reméltek. Mint kiérdemesült hadfiak jelentkeztek nálunk és infámis pofákat vágva próbálták felkelteni elismerésünket képzelt hősiességük iránt, amire ugyan nem voltunk hajlandók, de elkergetni sem kívántuk őket a biztos éhhalálba.

De panaszkodnunk nincs miért, hanem hálát kell mondanunk a szultánnak, és jó egészséget kívánnunk neki, mert ezt a szűkös kenyeret is csak tőle kaphatjuk. Vajha az Isten megjutalmazná őt lelki megvilágosodással és segítené őt a mi katholikus anyaszentegyházunk sáncai közé.

A Porta Csáky tábornok magyar zsoldos katonáit obsitra Vidinbe küldte és korábban felvett hadi eszközeiket leadatta velük a szertárba. Mióta nyélbe ütötték a belográdi békét, a török már nem is mutatja, hogy szüksége volna ránk.

Avvaló, hogy az embernek lehetetlen állapot idegenben élnie, de meg kell szoknunk, hogy a lehetetlen állapotok nem csak rövid időre szólnak, mint a bajokba beleesve elképzeltük, hanem egészen a halálunkig eltarthatnak. Senki olyan levelet senkitől nem kapott, mely biztosítaná őt valamikori jó sorsáról.

Az idő múlásával én is megszűntem reményeimet a képzelt kárpótlások világába: a jövőbe helyezni. Fantázia csak, hogy életünket a rendelt időnkön túlra is kiterjesszük. Észre kell vennem magamat: azokhoz tartozom és senki máshoz, akikkel egyszerre születtem és csontjainkat majd a temető azonos szögletében rakják le. Már megszerettem rajtuk az öregség jeleit is: a bőr fonnyadását, a haj fehéredését és ritkulását.

Bizony, mi rosszul jártunk itt, a História nekünk sokkal maradt adósunk és már nem is tudja megfizetni a tartozásait. Nem élhetünk addig, hogy bepótolja elmulasztott szerelmes éjszakáinkat, kihagyott lakomáinkat, csendes családi örömeinket.

A maradékra senki se hivatkozzon; ő érje be azzal, hogy elfogadja és elfelejti az áldozatunkat. Szaporábban verő szívünk dobogásától egy fokkal melegebb lett az utca, de neki azt nem kell tudnia. Sorsunkat magunk kerestük, az önmagunk feletti sajnálkozásnak különben sincs helye, mert igen elveszi az erőt.

Még üdvezült Fejedelmünk példája megmutatta: assidue laborare, nem tehetünk mást, mint hogy dolgozunk, nem csak azért, hogy éljünk, hasznosat tegyünk, hanem azért is, hogy elviseljük az idő állandó nyomását.

Fához-vashoz nem értek és mint más testi dolgokban is ügyetlen, én csak az írásra adhatom magam. Elsőben a magam fejét kell tágítanom – ha már későn is. Mint ama nagy pap mondta: ki gyerekkorában tanul, mihez hasonlít? Új papírra írt tintához. Ki öreg korban tanul, mihez hasonlít? Régi és itatós papíron szétfutó tintához. Írni viszont már gyepes fejjel is muszáj, de remélem: oleum non vane perdidi – nem hiába vesztegettem lámpám olaját.

Én a Parnasszuson soha nem jártam, múzsákkal nem gondolok, szolgálni kívánok és nem ragyogni. Azokat a francia könyveket váltom magyarra, melyeket Urunk könyvesházában találtam lerakva: Fénelon, Fleury, Van Haeften és más doktorok munkáit, gyakran adva azokhoz a magam tapasztalásaiból is. Önmagunk építésével foglalkoznak, ha Isten kegyelméből eljuthatnának Erdélybe, sok tévelygőnek válhatnának lelki hasznára.

Kancelláriám, vagyis kis szobám szűkölködik a kényelemben, a közepén megállok és kinyújtom a kezemet, minden falát könnyűszerrel elérhetem, de hát többre nincs is szükség, a barlang segíti a jóst.

Az íráshoz van egy jókora fatáblám, ezt a térdemre szoktam venni, jól elfér rajta papír, tintásüveg, vas sorvezető, penecilus, vastag nádból kifaragott penna, ha lehull egy-egy csepp tinta, azt is megfogja.

Mikor végzek egy-egy árkussal, legszívesebben azonnal elfeledném, de kényszerítem magam rá, hogy újra és újra lemásoljam. Így a korábban észre sem vett hibák feltűnnek, kiigazítom őket, hogy a szöveget legalább egy vonásnyival jobbá faragjam. Végül is mit ér a munkám? Nem vagyok bírája annak. Ha nem is jó, de a legjobb, amire én képes vagyok. Nagyobbat ugrani, mint amekkorát tudok, nem szükséges.

Megérzem már a koromat, a merev tartástól a derekam és a combom hamar elfárad, ezért nyitva hagyom az ágyamat, hogy óránként néhány percre végigdőlhessek rajta. El is alszom néha, aztán csak nehezen kényszerítem vissza magam az írótábla mellé. A kávé sem frissít fel, a figyelmem gyakran ellankad, ujjaim elszabadulnak és eljátszanak ágyam fejénél tartott különös tárgyaimmal: egy száradt gyümölccsel, melynek a nevét sem tudom, egy barna erezett kővel, melyet emberfej formára csiszolt a tenger, rég halott kiskutyám nyakörvével, forgatom, tapogatom őket. Aztán délután öt óra felé, mikor a tenger felől megered a szél, el szokott oszlani a fáradtságom, nekidurálom magam, és folytatom a munkát, egészen az esti dobszóig.

Valaha úgy képzeltem, hogy öregségemre elnézőbb lehetek magam iránt, kevesebbet kell követelnem fogyó erőmtől, de ahogy múlik az idő, úgy kell egyre többet dolgoznom. Régen három-négy munkás óra is elég volt, hogy elvégezzem a teendőimet, a többi időben testemet-lelkemet kúrálhattam, miként a madár szokta rendezni megbomlott tollait, most néha még éjszaka is felkelek és újra a térdemre teszem a tintafoltos írótáblát. Így sem jutok messzire, akármennyit is dolgozom, alig haladok. Ha erőm kiuzsorázásával öt helyett hét oldalt fordítok le egy nap, akkor nem 598, hanem 596 oldal marad hátra a francia könyvből, ami már egyre megy.

Az ilyen robot már nem is ér hozzá a lélekhez, a szellem nem veszi tudomásul. Félálomban fekve gyakran elfog az a képzet, hogy az elmúlt napon nem csináltam semmit, egyetlen leírt sorra, de még a témára sem emlékszem, fel kell kelnem és megnéznem a papírcsomót, hogy megbizonyosodjam, mit végeztem.

Mikor végképp túljutottam egy könyvön, akkor már nem foglalkoztat tovább. A kovácsról veszek példát, aki eldobja a már kész patkókat vagy vas díszeket, majd összeszedi az, akinek kell.

Ha Isten bezár egy ajtót, mindig kinyit nekünk egy ablakot – most is így történt. Szomorú és egyforma mindennapjainkban nagy hír érkezett: Carolus osztrák és római császár október 20-án elment minden élők útján. Vele az ausztriai ház férfi ága ki is fogyott, senki sem tudhatja, ki lép majd utána a trónra.

Mózes azt mondja az Ó Törvényben: ha meghal a szentelt olajjal felkent főpap, a száműzött bűnösök visszatérhetnek menedékvárosaikból az ő örökségüknek a földjére és semmi bosszú nem eshet rajtuk.

Mi is ilyen leveles száműzötteknek tekinthetjük magunkat, de ez nem jelenti azt, hogy sorsunk most biztosan jobbra fordul. Megszokhattuk már, hogy ránk mindenből csak a rossz vonatkozik: a törvényből a kivétel, rózsából a tüske; a mi kenyerünk mindig a vajas felére esik.

De hátha most másképp volna, ez a hallatlan változás előttünk is megnyitná az utat? Sok évünk telt el bujdosásban, de nem kell, hogy örökké tartson. E világban semmi egy állapotban megmaradni nem szokott, mindenek forgandó romlás vagy emelkedés alá vannak vetve, annyi gyűlölködés után Isten felemelheti hozzánk az új király szívét.

Egyelőre csak megbolydult a világ, sok a hír, sok a hazugság, sok a „te mondád”. Jó, hogy semmi sem múlik rajtunk, így nem kell szemrehányást tenni magunknak, hogy valamit is elmulasztottunk. Várnunk kell, amíg az idő kereke kiforogja magát.

Nekem meg-megfordul a fejemben: hátha most is csak a Bethesda tó partján ülünk és várjuk, hogy jöjjön az angyal, mely szárnyával felkavarja a vizet.

Ma kaptunk részletesebb híreket Carolus császár halála felől. Még októberben döntötte le lábáról a betegség, ágyában fekve magához rendelte leányát, Mária Teréziát, aki már gyereket hordott a szíve alatt urától, és tanácsokat adott neki:

– Légy rajta, hogy az uradat császárrá koronázzák, ha ez nem megy, legyen a tiéd a főhatalom. Ne üldözd a protestánsokat, mert övék a hegemónia a tenger fölött. A bányagrófokat ne engedd garázdálkodni – és így tovább hasonlóan.

Mikor Carolus lélegzete már akadozott, egy főlakáj két gyertyatartót hozott, hogy fényüknél megkaphassa az utolsó kenetet. Carolius felnézett és megszólalt:

– Mi ez a két gyertyatartó?! A német-római császárnak négy dukál, mikor a halotti szentségeket felveszi!

Hogy így történt-e, nem tudom, én csak hallottam.

Elvégeztetik lassan ez a sok hányattatást hozó átkozott esztendő is. Az idő mintha pompával kívánna búcsúzni, különös, nyárhoz illő melegek járnak, tűzifát még alig kellett vennünk. A bokrok másodszor is bimbókat nevelnek az ágaik hegyén, de nem hiszem, hogy még egyszer virágoznának.

Tegnap hajón megérkezett hozzánk Ibrahim Müteferrika, jövetele meglepett, mert a sorsunkat elrendezendő császári defter hivatalosan elválasztotta tőlünk. Már rég láttam, ezért tűnt fel, hogy erősen megfogyott, ruhája úgy lógott rajta, mint a gyászlobogó a nyelén.

Leültünk az ebédlő házban, kávét ittunk és dohányoztunk. Ibrahim Müteferrika panaszkodott, hogy rossz idők járnak rá, nemigen veszik a könyveit és újakra sem kap megrendelést, de egy szóval sem árulta el küldetésének okát.

Egy darabig csak a híreket összegezte, hogy szerte Európában milyen nagy rendeket vágott a Kaszás: elvitte XII. Kelemen pápát, a prussziai királyt, utánuk ment az özvegy spanyol császárné és a muszka cárné, végül, mint tudjuk, az Isten Carolus császárt is kiszólította. A Sors nagy változásokat kell hogy készítsen, melyek mibenlétét jó volna előre tudni. Erre én is rábólintottam: felix, qui potuit rerum cognoscere causas, boldog, aki megismerheti a dolgok mozgató rugóit.

Beszéd közben Ibrahim Müteferrika gyakran elhallgatott, kezét a köpenye alatt is láthatólag nyugtalanul verő szívére szorította, körme is kifehéredett és erősen verejtékezett. Mintegy ellenszerként ujja hegyével erősen megnyomta lehunyt szemét, de így is sok időbe tellett, amíg ereinek lüktetése újra szabályossá vált. Figyelmeztettem, hogy nem kellene ennyire túlhajtania a munkát, mert az atyák tanítása szerint a dolgok közbevetett tartása teszi boldoggá az embert, ami e felett van, az könnyen bűnné fajulhat.

A renegát elhárította a szavaimat:

– Allah nem rak ránk többet, mint amennyit kibírunk.

– Nekem viszont sokszoros tapasztalatom, hogy mindig többet kell kibírnunk, mint amennyit kibírunk. Kegyelmed persze cselekedjék tetszése szerint.

Fent a tornyokban megszólaltak a müezzinek, erős hangjuk összefonódott, és mint egy háló, beterítette az egész várost. Már ment lefelé a Nap, az árnyék kétszer hosszabb volt a testnél, elérkezett a délutáni ima ideje. Ibrahim Müteferrika félrevonult és Mekka felé fordulva belekezdett ájtatosságába. Én a tengert bámultam, hogy a tekintetemmel se zavarjam, de a gondolataimnak nem tudtam parancsolni. Elképzeltem őt harminc-negyven évvel fiatalabban; vajon Kolozsvárott a Theológia Reformatán Kálvinról és Servetus Mihályról is hasonló hévvel vitatkozott-e, mint ahogy most hajlong a szőnyegén. Nem szóltam, de ő látta, hogy tamás vagyok hitében, mintha mentegetőzni kívánt volna, széttárta a karját:

– A vallás nem egyéb, mint egy jó tanács, és ilyet sokfelől kaphat az ember.

A meleg már engedett, sétára indultunk a tenger mentén. Ibrahim Müteferrika megkérdezte:

– Fogalmazzátok már a kegyelmi kérvényt Mária Teréziához?

– Még nem, de a tollak már fel vannak emelve.

Mint aki ezt már előre tudta, nem is fordított rá figyelmet, egyenesen azt firtatta, hogy bujdosó társaim milyen árat volnának hajlandók ezért megfizetni, megtagadnák-e azokat az ideákat, melyek annak idején üdvezült Fejedelmünk zászlaja alá szólították őket. Nem tudtam, mit válaszoljak.

– Egy keveset mindenképpen megtartanának belőlük.

A renegát legyintett:

– Kicsit nem lehet rebellisnek lenni, mint ahogy egy asszony sem lehet csak egy kicsit várandós. Valaki vagy rebellis, vagy nem.

– Nem beszélhetek az ő nevükben. Sohasem volt szándékom más vetésében kaszálni.

– És te mire készülsz?

– Nem tudom. Engem csak a Fejedelem szolgálata hozott ide és tartott itt. Szívem szerint már örömmel hazatérnék, ha akad rá tisztességes mód. De nem akarok úgy szabadulni, mint egy csapdába esett állat, mely lerágja befogott lábát, hogy kimentse magát a tőrből, és nyomorékon él tovább. Én, már túl az ötvenedik évemen, szeretném egyben és a saját tetszésem szerint megőrizni magamat.

– Allah segítsen! Majd ha ezek a zavaros vizek lefutnak, újra beszélünk a sorsodról. Most már indulnom kell.

Elkísértem egészen a hajóig, a búcsúzásnál megpróbáltam tudakozódni:

– Ma egész nap csak te kérdeztél, megmondanál most annyit, hogy miért jöttél?

Ibrahim Müteferrika elmosolyodott:

– A jólét tíz részből áll, ebből kilenc a hallgatásban rejlik – én pedig már épp eleget nyomorogtam ahhoz, hogy egyszer még gazdag kívánjak lenni. Ha már itt tartunk, nem segíthetnélek téged is valamennyi pénzzel?

– Nem. Rágni fogom az egyik kezem, hogy nem fogadtam el tőled, amit felkínáltál, de ha elfogadom, akkor mind a kettőt rágnám. Ne haragudj!

– Miért haragudnék? A próféta azt mondja erre: fakri-fahri! – a szegénységem az én büszkeségem. Jól van, hamarosan találkozunk.

Hazamentem, házam tetőcserepei is ontották magukból a meleget. Nyitva tartottam ajtómat és ablakomat, mégsem tudtam elaludni, leszálltam az ágyamból és lefeküdtem a kereszthuzatba a szobám földjére. Eltöprengtem Ibrahim Müteferrika lehetséges szándékain: ő nem hasonlít azokhoz, akik a Holt-tengernél hallal kereskednek, talán alábecsüljük magunkat, mégis többet jelentünk a világban, mint hisszük.

Továbbra is álmatlanul forgolódva eszembe jutott az a pénz, melyet Ibrahim Müteferrika felajánlott. Ezer helye lett volna, de visszaszorítottam magamban a gondolatot: Isten ritkán adja meg egyszerre a töviskoszorút és a harminc ezüstpénzt.

Világosságot látva ablakomban, gyakran bekéredzkedik hozzám Zay úrfi. Nem zavar a munkámban, egy pipával elüldögél a szobám sarkában. Órák alatt egyet sem ásít, szeme sem rebben, mintha maga is az éjszakában lappangó bagollyá vált volna:

– Ahogy múlik az idő, úgy lesznek a napjaim egyre sötétebbek és az éjszakáim egyre világosabbak – szokta mondani.

Fel-felidézgetjük Fejedelmünk hosszú virrasztásait, szörnyű álmoktól igyekezhetett az ébrenlétbe menekülni. Zay úrfi emlékezett az egyik elejtett szavára: „ne aludj, nem álmodsz!” Ezen az éjszakán írás helyett expediálással foglalkoztam. Vászonba varrtam a „Keresztnek királyi útja” könyv öt példányát, melyet én változtattam magyarra és a magam kezével másoltam le. A nevemet lehagytam róluk, hogy a rám kirótt ítélet ne sodorja bajba a könyv olvasóit is. Törökországban járó szebeni kereskedők vállalták el, hogy hazajuttatják Erdélybe. Mindegyiket megjelölt személynek küldtem, de kértem őket, hogy másoknak is engedjék elolvasni.

– Végül is kinek szánja Kegyelmed? – kérdezte Zay úrfi foglalatosságomat figyelve – öregnek vagy fiatalnak?

– Ez a könyv mindkettőhöz szól.

– Egyiküknél sem jut messzire. Az atyák nagy példát adnak fiaiknak a részegeskedésre, a feslett és a tunya életre – azok pedig szívesen veszik. Ha kényszerből tanulnak is, egynéhány esztendőt eltöltve az italban, vadászatban vagy Venus udvarában, hamarosan elfelejtenek mindent. Nem tudják és nem is érdekli őket, hogy miben áll az ország haszna, micsoda nemzetek Erdély szomszédai, hogy a Maros előbb a Tiszába vagy a Dunába folyik-e bele. Ezeket a világ legnagyobb könyve sem tudná megfogni. Aki tanul, annak hinnie kell és bennük nem él meg semmiféle hit.

– Dato, sed non concesso, feltéve, de meg nem engedve, hogy Kegyelmednek igaza van, és az ifjak elmerültek minden bűnök mocsarában, akkor is tisztelniük kell azt az esélyt, melyet fiatal koruk rejt magában, éppúgy, mint a fehér papírlapot, melyre jót és rosszat egyaránt felírhatnak még. Erényeik összege pedig annyi, mint az apáiké vagy a nagyapáiké volt, nincsenek jobb vagy rosszabb nemzedékek a világon.

Zay úrfi megszívta a pipáját és egy nagy felhőben engedte ki a füstöt:

– A tapasztalatai azt mutatják, hogy az emberek nevelhetők a jóra?

– Nem, de ez nem ment fel minket az alól, hogy újra és újra megpróbáljuk.

Elhallgattam, hogy a figyelmemet a munkámra fordíthassam. Már hajnalodott, a szebeni kereskedők bármely pillanatban bekopoghattak a könyvekért.

Mi bujdosók egymást jobban gyűlöljük, mintsem akármilyen más nemzetet a világon – salva venia illius boni genii, bocsásson meg érte ama jó szellem, ki egynéhány száz esztendeig a magyarokért fáradott. Csaknem olyanok vagyunk már, mint az ebek, minden nyavalyánkban csak a szánkat tátjuk egymásra, egyikünk a másikra vet. Mi, akik mindannyian eleget perelünk és pattogunk a magunk privátumáért, a publicumért nem mozdulunk. Örömest látjuk égni a felebarátunk házát, csak annyi hasznunk legyen belőle, hogy a tüzénél egy félórát melegedhessünk.

Ahányan élünk itt, szinte annyi fajtába tartozunk. Kevesen mondhatjuk el magunkról, hogy ex eodem sanguine procreati sumus, ugyanazon vérből származunk, vagyis a Fejedelem kíséretében érkeztünk meg Franciaországból ama nevezetes „L’ange Gabriel” hajón. Ez ugyan nem érdem és kiváltság, de a tenger példája is azt mutatja, hogy a második és minden további hullám gyengébb és szennyesebb szokott lenni.

A söpredékes liflánder csavargókról már beszéltem, hozzánk sodródtak, de semmit sem várhatunk tőlük. Nagyobb baj, hogy üdvezült Urunk egykori udvarnokai, kancellárjai, küldetésekben eljárt orátorai, akik most veszteglésre kényszerültek, egy fokkal sem különbek náluk.

Az egész világ előtt ismeretessé vált lustaságuk és maguk kímélése. Legszívesebben szekér hátán ülve fogták volna a nyulat, éveket töltöttek el egy-egy olyan követségben, melyet igyekvő ember rövid idő alatt is elvégzett volna. Most mégis rá kívánnak telepedni soha ki nem érdemelt babéraikra, rangokat és előjogokat osztogatnának maguknak és velük egy bordában szőtt társaiknak.

Ezek a Proteushoz hasonló, alakjukat mindig az érdekeik szerint változtató emberek rossz keresztényként nem igyekeztek megszabadulni ifjúságuk bűneitől. Nem törődtek azzal, hogy az öregkor is meghozza a maga ismeretes vétkeit és az elfáradt bőrön kiütköző bibircsókhoz hasonlóan most már pucéran látszanak minden hibáik. Sok trágár, borbolond, csapza, nyalka, rusnyabeszédű, ocsmány dolgokat cselekvő fajtalanokkal, bordélyoskodókkal vagyunk körülvéve.

Például Horváth Ferenc félrevetett minden köteles hálát Fejedelmünk iránt, aki kiváltotta őt a rabságból, és ahelyett, hogy tisztes magatartással szolgálná az emlékét, igazi szégyentelen latorrá vált. Együtt lakik egy török asszonnyal, akit néha hazaenged ugyan a férje házába, de ha újra kedve szottyan rá, csak átszól érte egy falba fúrott résen. Megkérdeztem Horváthot, nem bánja-e, hogy több róka is jár ugyanarra a lyukra, de ő csak a fejét rázta:

– Nekem elég, ha akkor üres, mikor nekem kell!

Rajta is túltesz Henter uram, aki a nevét Henteregre is változtathatná, mivel inter lascivas putanas, buja ágyasok között tölti az idejét. Öt-hat dajnát is tart maga mellett, egyik ugyan még kicsi, tizennégy esztendős sincs, kit kisded korától fogva a saját házánál nevel és várja, hogy megbátorodjon a gyönyörre. A többi gyalázatos pedig Perzsiából, Egyiptomból és más törököknek hódoló provinciákból jött. Henter uram, hogy férfierejét növelje, állítólag skorpión hízlalt kappanokkal él.

Nefas et scelus! - bűn és aljasság! Mikor a legbátrabban mennek a bűnbe, akkor üsse át a nyíl az ő szívüket, akkor akadjanak tőrbe, mint a goromba madarak!

Ezek a latrok, ha kitántorognak a hálótermeikből, csak azért teszik, hogy igyanak. Annyi bort elfogyasztanak, hogy ujjukkal a szájukba nyúlva elérhetik. Összeakadva egymással szamár kurva fiának nevezik a másikat, vagy bustya véreként emlegetik. A verba ad verbera! – szavakkal kezdik, aztán bottal folytatják.

Csak az a szándék hozza össze őket, hogy ellenem áskálódjanak, tudják, hogy én egy tapodtat sem engedek kötelező tisztességünkből. Nem is az az igazi szégyen, hogy rám támadnak, hanem az, hogy vitapartnerként a saját szintjükre helyeznek. Tőlük egy „pertu” nagyobb sértés, mint egy késük a hátamban. Sokszor kértem az Istent, hogy adja vissza régebbi méltó ellenfeleimet, mert ilyen harcokon győzni is szégyenletes, veszteni pedig megalázó. Régen eltemettem volna már őket, de meglehet, hogy ők fognak engem a földbe lerakni.

Nem kerestem szándékosan a bajt, óvakodtam közösködni velük, és elkerültem a társaságukat. Szabad időmben inkább a velem azonos sorsúakkal ültem le, és próbálom vigasztalni őket. Elmagyarázom, honnan jöttünk és hová vagyunk menendők, milyen reményekkel várhatjuk a nyilvánvalóan bekövetkező változásokat. Szavaimmal nem sokat értem el, csak a lelkekben tudtam ideig-óráig csendet teremteni, a nyomorúságot nem oszlathattam el.

Leggyakrabban Pázmándy urammal beszélgetek, ő nem tudja megtanulni, hogy is kellene elviselnie pestisben meghalt Bálint fia halálát. Kiszakítja magát a mindennapokból, magasabb régiókban csapong, sokat tűnődik azon, hogy miért és hogyan is kellene élnünk sub specie aeternitatis, az örökkévalóság színe alatt.

Soha nem voltak gyerekeim, az a vigasság nem jutott ki nekem, így nem foghattam fel szívemből, hogy mit jelenthet az elvesztésük. Így csak annyit mondtam Pázmándy uramnak, hogy szomorú gondolatainkat terelni és akadályozni kell, mert felgyülemlenek és elpusztítanak minket.

Zay úrfi tanúja volt a beszélgetésünknek, esti tengerparti sétánkon eltűnődött azon, hogy kell látnunk azt a buzgóságot, mellyel Pázmándy uram elmerül az elvont ideák világában:

– A lélek szívesen menekül az általánosságok felé, mintha szabad és nem korlátozott mezőkre kívánna jutni, de ezt csak azok tehetik, akik céljaikat már feladták, vagy elvesztették. Nekem, ha tenni akarok valamit is, elég arra gondolnom, hogy itt Rodostóban miképp kell élnem, arra már nem marad időm, hogy azon töprengjek, miért is kell élnem egyáltalán. Nekem elég, ha azt az árkot átugrom, mely éppen most áll előttem, végtelen számú árkok teoretikus leküzdésére nem vállalkozhatok.

Zöldcsütörtökön kivontam magamat az ünnepre készülődők közül, azt mondtam, be kell mennem Kostantinápolyba hivatalos ügyeket intézendő. Elutasítottam volna mindenkit, aki velem akar tartani, de senki sem jelentkezett erre a kellemetlen útra.

Magamat és lovamat egyaránt hajszolva hajnalra értem be a városba. Felkerestem a jezsuiták galatai kisebbik templomát, kivártam a mise végét, aztán engedélyt kértem az atyáktól, hogy egyedül maradhassak az istenházában. Egy gyertyát gyújtottam Fejedelmünk eltávozásának évfordulójára – hihetetlen, hogy már a hatodik.

Már rég megtanulhattam volna, hogy a halottakkal minden vita hiábavaló. Élő embert sokszor meggyőzhetünk, de a halottakkal folytatott párbeszéd mindig a szívünkben zajlik le, és mi már csak puszta megalázkodásból és önkínzó szándékból is az ő szájukba adjuk a legerősebb argumentumokat, csak ők kerekedhetnek felül.

Mégis, mint aki újra és újra beleesik ugyanabba a gödörbe, most is addig térdeltem, ringattam és gyötörtem magam, amíg felidéztem Fejedelmünk szép és szigorú arcát. Hangtalanul mozgatva a számat könyörögtem hozzá, hogy bocsásson el már a szolgálatomból, mint ahogy az Úr elbocsájtotta egykoron az agg Simeont. – Elfáradtam, rettenetesen elfáradtam –, mondtam – minden reggel cserepekből kell összedrótoznom a lelkemet, hogy kibírjam estig, és minden órán úgy érzem, hogy újra szét kell hullanom. Mindent láttam már és ebben elvásott az én szívem, többé nem kívánok együtt sírni a siratókkal és együtt örvendezni az örvendezőkkel. Nem kívánok többé szembeszállni a rosszal és kiállni a jóért, már megutáltam folyton hasznos lenni.

Minél hosszabban beszéltem, annál inkább éreztem bensőmben, hogy a Fejdelmünk nem ad nekem felmentést. Látványos önfeladás helyett azt követeli tőlem, hogy folytassam a szolgálatomat a megszokott, mindennapos erőfeszítésekkel. Nincs változás: vagyok, aki voltam és leszek, aki vagyok. Sok időbe tellett, amíg ezen megnyugodtam és megvigasztalódtam.

Visszaadtam a templom kulcsait az atyáknak, és elindultam hazafelé. Mire megérkeztem Rodostóba, már éjfél körül járt, az őrködő janicsárok csak nehezen engedtek be a kapun. Ettem néhány falatot a húsvéti asztal kihűlt maradékaiból, utána elvonultam a szobámba és emlékező virrasztásra szántam az éjszakát.

Könyvemből előkerestem a régi példázatot Kleopátra egyiptomi királynőről, aki nem sokkal Krisztus Urunk eljövetele előtt uralkodott. Kleopátra egy nap azt kérdezte a papjától:

– Mit tudsz róla: hogyan támadnak fel majd a halottak? Meztelen állapotban, ahogy lerakták őket, vagy pedig ruhában?

– Fényes díszben.

– Hogy lehet ez?

A pap pogány létére is megfelelt neki:

– A búzaszemet is meztelenül temetjük a földbe, s mikor feltámad, mégis gyönyörű ruhát visel.

Adja Isten, hogy eljöjjön ama utolsó nap és szorongó óhajtásunk szerint megláthassuk Fejedelmünk és kedves halottaink dicsőséges feltámadását.

Mindannyiunkat meglepett, hogy gyóntató papunk, páter Radulovics egy külön szentmisét celebrált a királynőnk beiktatására. Elmondott egy régi imát is, melyet még erdélyi ősünk, Küküllei János szerzett a Krisztusban triumfáló keresztény királyok dicsőítésére:

– Királya a királyoknak és ura az egész Föld minden uralkodójának, aki mindenek fölött tartja a magasban az impériumot, adja a létet a létezőnek és osztja, amint akarja a méltóságok magaslatait és a bölcsesség, és az erő az övé, ő maga cseréli az időket és korokat, átruházza a birodalmakat és megalapozza, erős és hatalmas úr, hatalmas úr a háborúban, kitől minden hatalom, mint Napból a sugarak erednek, kinek impériuma alatt uralkodnak a királyok és országolnak a fejedelmek. Mert bizony ő maga a seregek ura, aki felállítja a hadsorokat, megerősíti a lelkeket, háborúra tanítja a kezeket és igazságtételeit hatalmas erővel érvényre juttatja, akiket le akar igázni, a fejedelmek hatalma alá igázza. Szükségképpen következik tehát, hogy a fejedelmet, aki győzedelmesen ünnepli diadalát, Isten emelte a hatalom csúcsára, ő magasztalta fel a jó hír illatával, ő díszítette a hadak seregével, hogy dicsőséges nevének híre elterjedve az egész földkerekségen és dicséretre méltó tettei révén magasra emelkedve, dicséretet érdemeljen Istennél és sokféle nemzetek is hirdessék az ő dicsőségét…

Én csak ámultam, hogy miképpen mer valaki ilyen nyíltan plagizálni mások szerkesztette szöveget, de nem tartottam illendőnek kimondani. A hitetlen Zay úrfi azonban halkan, de tisztán kivehetően odaszólt hozzám:

– Miért liheg úgy ez a csuhás?! Miért nem bújik be egyenest Mária Terézia fenekébe?

– Hallgasson Kegyelmed!

De Zay úrfi nem zavartatta magát a beszédben:

– Meglássa Kegyelmed, ez a csuhás mihamar el fog hagyni minket és a királynő szolgálatába lép. Most csak a jó pontokat szerzi magának, hogy feljebb srófolhassa árát az udvarnál.

A botrányt elkerülendő, belekaroltam és kivonszoltam a kápolnából, de Zay úrfi kint az utcán is tovább háborgott, rá oly jellemző bursikóz modorban:

– Fogadjunk egy fillérbe, mert többet nem ér, hogy dezertálni fog! Kígyót fullánkjáról, csigát nyáláról megismerhetni. Loyolai Ignác fekete szerzetes árulásaival megfertőzte a történelmünket. Fejedelmünk is nyilvánvalóan megmondta, hogy a magyar jezsuiták mindig osztrák főnökeiknek engedelmeskedtek.

Én, akit jezsuita atyák neveltek Kolozsvárott, nem fogadhattam el ezt az általánosítást.

– Isten nem teszi könnyűvé, hogy megítéljünk egy-egy embert vagy rendet, lényegüket ellentétekben rejti el. Emlékezzen rá Kegyelmed, hogy a bibliai Elimélekhez hasonló kegyességű jezsuita atyákkal is találkoztunk, példának okáért Fejedelmünk galatabeli sírjának őrizőivel.

Érveim nem ingatták meg Zay úrfit:

– Úgylehet, hogy romlott eszmék is vonzanak magukhoz romlatlan tisztességű követőket, de ezek mindig kiütköznek az ellentétes sokaságból, mint idegen szálak az alapszövetből. Non bene dissimiles inter se foedera iungunt – a különbözők nem jól szövetkeznek. Akármilyen bonyolultnak is látszanak a dolgok, igenis megvan a maguk egyértelmű lényege.

Új királynőnk, Mária Terézia felrúgtatott lován a koronázó dombra és a világ négy tája felé vágott a kardjával, megmutatva elszántságát, hogy bárhonnan is támadna ránk az ellenség, megoltalmazza tőle az országot. Kellett, hogy tegyen egy ötödik csapást is, ezt a mi torkunk felé intézte, elhatározván és kinyilvánítván, hogy „ex Turcia nulla redemptio, nec nominetu in nobis!”, nekünk Törökországból nincs visszatérésünk és ne is említtessünk a színe előtt. Ebből mindenki megértheti, hogy eltörölne minket, és elfújtatna a széllel.

Megértve, hogy bujdosásunknak most már csak a halál vet véget, társaim úgy elkezdtek sóhajtozni, mintha vitorlákat kívántak volna röptetni, vagy szélmalom garatján bánatukat megőrletni.

Fennhangon magyaráztam nekik, hogy most semmi olyat nem vesztettek el, amit már a kezükben tartottak volna, hiszen senki sem ígérte meg nekik, hogy hazatérhetnek. Egyébként még a rossz kimenetel biztos tudata is jobb a bizonytalanságnál, mert az egyértelmű helyzetek épségben tartják és megerősítik a lelkünket.

Ha úgy vesszük, sok bajtól szabadultunk meg az országból való kicsapatásunkkal. Többé nem lesz gondunk semmiféle otthoni vagyonnal, nem perelünk tiszttartókkal és számvevőkkel, ezután már nem kell törnünk magunkat gyerekeink jövőbeni előremeneteléért. Mindezekért csak hálával tartozunk a királynőnek. A többiek nem hallgattak rám, összedugták a fejüket, mint a lovak a csorgónál és azon tanakodtak, hogy milyen kérelmet kellene meneszteniük Mária Teréziához.

Otthagytam őket és kiültem a Magyarok Kertjébe. Levettem a süvegemet, hadd érje a fejemet a Nap és egy pohár bort is kihoztam magamnak. Elnéztem a tenger felé és elnéztem a hegyek felé, semmi sem mozdult, minden olyan volt, mint az előző órában, a nagyvilág folyását nem zavarta meg, hogy a királynő kirekesztett a hazájából néhány magyart. A közömbös dolgoknak ezt a békességét próbáltam magamba fogadni és megnyugtatni vele a szívemet.

Korán elaludtam, de hora prima post mediam noctem, egy órakor, mikor a delelőjén áll az éj, felébredtem. Lelkem eddig bírta távol tartani a bánatot magától. A sötétség még bontatlan volt, és a sötétben minden jobban fáj. Keserűség indult meg bennem, nem is a szívemből, hanem a gyomromból ment fel a számba. Azt kívántam, hogy aludjak el most, és ez az álom csússzon át észrevétlenül a halálba.

Aztán a súly mintha megkönnyebbült volna rajtam. A kint feltámadó tengeri széllel vigasztalás szállt rám, hogy a lelkünkre nehezedő sötétség mennél erősebb és súlyosabb, annál nagyobb világosság ígéretét hordja magában. Az éjszaka hajnal előtt szokta még egyszer felsorolni a fenyegetéseit.

Megigazítottam a párnámat és aludni tértem, hogy legyen erőm reggel folytatni a munkámat.

Az én naivitásom gyógyíthatatlan, csoda, hogy eddig nem került padlásra a bőröm. Nem tudtam elképzelni, hogy lelki vezérünk elpártoljon tőlünk, mégis bekövetkezett ez a hallatlan eset. Páter Radulovics bejelentette a távozását, és még azon az estén kocsira is szállt. Zay úrfi rám kacsintott és behajtotta az egy fillért, a dezertálásról kötött fogadás tétjét.

A ma olyan, mint a tegnap és a holnap is csak olyan lesz, mint a ma volt. Most is meg kell tennünk a szükséges előírt dolgokat, senki sem adhat alóluk felmentést. Néha arra gondolok, hogy jobb volna valamilyen parancsolgató uraságnak szolgálni, akit, ha nem lesi a körmeimet, becsaphatnék és lázas semmittevést tettetve kivonhatnám magamat a munka alól, de itt, ahol én vagyok az úr, aki számonkérek magamon, mindezt nem tehetem meg.

Reggel szokásos módon kimentem a piacra, gyümölcsöt, húst és halat vásároltam az örmény árusoknál. Egyiküknél egy valaha remekmívűen kikészített, de mostanra már molyrágta és a szélén vérfolttal szennyezett birkabőrt láttam meg a bódé sarkába félrevetve. Megkérdeztem az árust, hogy került hozzá ez az ide nem illő jószág, az örmény egy különös törzsi szokásról beszélt.

A sivatagban élő szabad tuaregek hordanak ilyen birkabőrt a tevéjük nyeregtáskájában. Gyakran keverednek csatába ellenségeikkel, vereséget szenvedve olykor menekülésre kényszerülnek. Ha futásuk során üldözőik körülzárják őket, előveszik a birkabőrt és ráállnak, megesküsznek, hogy többé nem kérnek és nem adnak kegyelmet.

– Mint ahogy a vérfoltból láthatod, effendi, ennek a birkabőrnek a gazdája is megtartotta a fogadalmát – mondta az árus.

Mivel az örmény olcsón ideadta, megvettem ezt a birkabőrt és hazavittem. Otthon felakasztottam a szobám falára, tekintetem gyakran rátévedt és eltöprengtem, hogy hasonlít a mi sorsunk a tuaregekéhez. Mi is, amíg lehet, menekülünk az ellenségeink elől, régi ember létünkre elhagyjuk régi sátrainkat, eldobáljuk életünk és méltóságunk kis díszeit, hogy könnyebben futhassunk. Lefoszlik rólunk minden, ami elviselhetővé tette a világot: a mosoly, az érzelem, a magunk becsülésének védő burnusza. Újra és újra megtanulhatjuk, amit már régről is tudnunk kellene, hogy a félelem menekülés közben egyre csak növekszik. És egy nap aztán be kell látnunk, hogy nincs tovább, elfáradtunk, csak egy csatára elegendő erőnk maradt. Megfordulunk, hogy szembenézzünk az üldözőkkel, mert önérzetünket bántaná, ha hátulról sújtanának le ránk. Bevárjuk őket, a hadi taktika tanácsa szerint olyan közelbe engedve, amíg arcukból ki nem világít a szemük fehérje.

És akkor rálépünk a birkabőrre. A tuaregek jól választották ki a méretet, egy birkabőr éppen akkora, hogy a közepéről minden sarkát elérheted és ha ráállsz, akkor, habár csak egy hüvelyknyivel is, de magasabbra kerülsz, jobban látsz és téged is jobban látnak. Igen, így kell tennünk!

A birkabőr a felvállalt ellenállás jele, élő szabadsággal takar be egy talpalatnyi földet, mint ahogy a mi Rodostónk is imago Hungariae, Magyarország képe marad, ahol még él a hazájából rebellisként kitiltott Fejedelmünk emléke – és ezen nem változtathatnak a mi nyomorult állapotjaink. Est Deus in nobis, agitante calescimus illo! – bennünk él az Isten és az ő ihletése hevít minket.

Ami elmondva összevissza volna, az papírra vetve elrendeződik, ezért egyre gyakrabban feledkezem bele az írásba. Soros javadalmazásunk késik, lassan mindenből kifogyunk, most is már csak a mécses alján maradt valamennyi olaj, vizet öntök bele, hogy feljebb hozzam a szintjét, így még világít egy keveset.

Az utóbbi időben mindannyian Pázmándy uramat figyeltük és óvtuk, hogy ne kövesse a halálba elvesztett fiát, Bálintot, ám ehelyett más változást készített a Sors: a tegnapi napon Ilosvay uram tette le önként evilági földsátorát.

Régtől fogva kereste a módot, hogy beszélhessen velem, mikor végre szemben talált, Ilosvay uram egy levelet vont elő a kebléből és arra kért, hogy vigyem be Konstantinápolyba és adjam a francia orátor kezébe. Mivel nála nem sokkal gyakrabban járok arrafelé, nem értettem a kérést:

– Mi oka, hogy Kegyelmed nem személyesen intézi el ezt az ügyet?

Ő úgy tett, mintha nem hallotta volna közbevetésemet, nagy hirtelen hazánk sorsát hozta elő.

Magyarországról mint „antemuralis Europae”-ről, Európa előrevetett védőbástyájáról beszélt. Fájlalta, hogy a keresztény uralkodók is csak akkor említenek minket ezen a néven, ha szükségük van az áldozatunkra, egyébként megfeledkeznek róla. Ilosvay uram arca kigyúlt, úgy tűnt, mintha önmagát delejezte volna a szavaival:

– Egyszer végre meg kellene mutatnunk, hogy mindig is különb sorsot érdemeltünk volna, mint amilyen jutott nekünk!

– Szép idea – mondtam óvatosan –, de mi volna ennek a módja?

– Egy hősi önfeláldozás, melynek szerte elmegy a híre, megtanítaná a világot rólunk jobban vélekedni.

– Nem kellene ilyen eszközökhöz folyamodnunk. Egy emberi élet is túlságosan nagy ár az olyan illékony és könnyen változó dolgokért, mint a világ véleménye.

– Nincs más lehetőség igazi súlyt adni annak, amit szeretnénk elmondani.

– Kell a halál? – tamáskodtam tovább.

– Nézze meg Kegyelmed akármelyik tragédiát, csak a halál teszi teljessé, csak a kihullott vér válthatja ki a megtisztító katharzist. Különben a csillagok is megfeledkeznek rólunk.

Ilosvay uram a kezembe erőltette a levelet:

– Egyszóval: vigye el ezt a francia orátornak és mondja meg neki, hogy olvassa el figyelemmel. Megéri.

Nem folytattam tovább a társalgást, tudtam, hogy kár minden kimondott szóért – surdo fabulam cecinimus – süketnek mondunk mesét.

Aki önmagát akarja a Történelem serpenyőjébe dobni, mert azt hiszi, hogy helyreállíthatja vele a világ megbomlott egyensúlyát, annak nem lehet elmagyarázni, hogy az öngyilkosság, bármilyen látványos is, még soha nem változtatta meg a dolgok menetét. A kocsi kereke, melyet fel akartunk tartóztatni, zökken egyet az elébe vetődő testünkön, aztán gördül tovább. Ez a mi nemzeti őrületünk, mely minden időkön átörökíti magát, új és új követőket találva. Történelmünk hatásosnak hitt pózok gyűjteményévé válik.

Ilosvay uram olyan magát kelletően készült a halálra, mintha csak egy boldog menyegzőre menne. Már életében azok közé sorolta magát, kiknek emlékezete quamdie Sol et Luna erunt, amíg a Nap és a Hold fennjár, mindig megmarad.

Elővette a pisztolyát, megcsókolta a golyót, melyet beleillesztett, társai észrevették és kicsavarták a kezéből a fegyvert. Tudtam, nincs eszközöm, hogy meggátoljam a szándékában, de ha a hatalmamban állt volna, akkor sem teszem meg. Ha valaki egy szinten felül áll, jogában van magának eldönteni a sorsát.

Ilosvay uram, amit eltervezett, azt fegyver nélkül is véghezvitte. Bár nem tudott úszni, az esti dagálynál mélyen belesétált a tengerbe. A feltámadó hullámok ledöntötték a lábáról, aquis submersus est, alámerült a vízben, teste visszahozhatatlanul elsodródott.

Utolsó perceiben Isten remélhetőleg megadta neki az őrület kegyelmét, kialakult lelkében valamilyen torz harmónia.

A levelet, mely valószínűleg Ilosvay uramnak a világhoz intézett proklamációját tartalmazta, akarata szerint elvittem a francia követségre és átadtam az orátornak. Mivel több hírt nem hallottam felőle, azt hiszem, hogy el sem olvasták és ad acta tették.

A Nap, persze, másnap Ilosvay uram nélkül is felkelt és este lenyugodott.

Több mint egy év után újra elvetődtek Törökországba azok a szebeni kereskedők, akikre könyveim Erdélybe való eljuttatását bíztam. Küldetésük hű sáfáraiként eljöttek beszámolni hozzám.

Avvaló, hogy a szerencsétlenül végződött dolgokat sohasem lehet olyan finom ecsettel lefesteni, hogy ne legyen az a látszat, mintha a mentegetődző volna a hibás a bekövetkeztükért, ők is száz bocsánatkérés közepette húzták elő táskáikból a „Kereszt királyi útjá”-nak mind az öt kéziratát. Elmondták, hogy a címzettek közül ketten nem vették át a könyvet, ezeket ki sem bontották vászon takarásukból, a másik három később juttatta vissza, mint olyan felesleges holmit, melybe belenézve nem kívántak a birtokukban tartani és továbbküldésre sem tartották érdemesnek. Ezek a példányok nem állhattak nagy becsben, mert bor- és bagónyomokkal voltak bepiszkítva, némelyik lapot félig kitépve pipagyújtáshoz fidibuszként használhatták.

– Istenem, mind az öt! – mondtam magamban, megreszkettem és egy pohár vizet kellett innom, hogy talpon maradhassak. Ó Erdély! Szemeim fényét áldoztam fel, múló életem csekély maradékát; hogy leírhassam ezeket a könyveket. Nem vártam tőled jutalmat, csak annyit, hogy mint egy hűségesen csaholó kutyától elfogadod a szolgálataimat. De te ellenségeskedsz prófétáiddal igazmondásukért és bakra ülteted a hiúságodnak hízelgő hazugokat. Lehetetlen, hogy el ne veszítsed magad.

Jönnek, csak jönnek a hírek a világból. Mária Terézia királyné a franciával Csehországért, a poroszokkal Sziléziáért hadakozik, de itt Rodostóban ettől egy fillérrel sem lesz olcsóbb a kenyér. Nem reménykedhetünk, hogy az angyal most végre leszáll, és felkavarja nekünk a Bethesda tó vizét. Mi ide a világ szélére lettünk vetve és csak a hatalmas Isten az, aki összeszedhet innen.

Mégsem szabad belenyugodnunk a minden mindegy vigasztalásába, még ha százból kilencvenkilencen is azt teszik. Azon kevesek közé kell tartoznunk, akik hallották a jóslatokat a közeledő világvégéről, mégis veszik maguknak a fáradságot, hogy addig is ültessenek egy facsemetét.

Akik látnak táblám fölött görnyedezni, gyakorta rám szólnak:

– Árkus hátán árkust meddig ír Kegyelmed?– és a sok betűtől már csakugyan kezd csömör állni a derekamba, a tintám is mintha halványabban fogna, sűrűn kell dörzsölnöm a szememet.

Fordítás közben elszakadok ettől a rodostói világtól és néha úgy beleélem magam a francia szokásokba, hogy a hozzám magyarul szólónak is franciául felelek, aztán elcsodálkozom, ha nem érti. Este, ha elalszom, álmomban tovább írok, többnyire egynéhány üres és haszontalan mondatot ismételgetve, melyek nem tudom, honnan ragadhattak meg az agyamban. Egész éjszaka kínoznak, de reggelre elfelejtem őket.

Ezt egészségem megrendülése nélkül sokáig nem folytathattam, így hát gazdaságra kellett adnom magamat, mert egy óráig való bú és törődés a papír felett sokkal nehezebb egy egésznapos kaszálásnál. A test fáradtsága aztán nyugalommal kipihenhető, a szellemé nem. Azt már nem is mondom, hogy a mezei munkában az ember mindig biztosan láthatja, hogy mit végzett jól vagy rosszul, míg az írás eredménye oly bizonytalan és véleményeknek kitett.

Engem a természetnek sohasem a szépsége, hanem a hasznossága érdekelt. Virágokkal bíbelődni nem kívánok, sem türelmem, sem könnyű kezem nem volna hozzá. Szőlőt szeretnék nevelni, ez olyan minden más gyümölcsök között, mint a napok között a vasárnap. A perzsa költő is azt áhította, hogy ha meghal, szőlőtő mellé temessék, élettelen teste ott is jól lakhasson a gyökereivel.

Otthon Erdélyben a szőlő nem gazdát, hanem szolgát keres, a hajlongás ugyancsak meggörbíti az ember hátát, a kétágú kapa feltöri a tenyerét. Itt Keleten viszont minden munka abból áll, hogy a gazda megmetszi a tőkét, semmi ágat nem hagy, ha eszébe jut, kétszer-háromszor megkapálja, aztán már várhatja is a bő szüretet.

Magam is láttam már egynéhány szüretet Rodostóban. Egy pár bivaly von fatengelyes szekeret, olyat, mint egy óriási teknő, felballagnak vele a hegyre. Ott a szőlőt leszedik, a szemeket lehúzzák a kocsányról és a szekérbe dobják, mikor színültig megtelik, visszaküldik a városba. Itt aztán a gazda háza előtt törőfákkal zöcskölni kezdik a szemeket, mikor azok kieresztik a levüket, a szekér hátulját egyszerűen csapra verik, a mustot edényekbe felfogják és leviszik a pincébe, hadd forrja ki magát. Sokan tömlőkben tartják a borukat, ennek gyakorta kellemetlen íze van, de senki sem törődik vele, a görög már megszokta, a töröknek pedig a vallása tiltja az italt.

De nekem odáig még hosszú út vezet. Kertünk földje a palota előtt jócskán megtaposott, savanyú és vasszaros agyag. Szomszédaim azt mondják, hogy csak sütve jó, vagyis a fazekasok tudják használni edénykészítésre; olyan szőlőre, amilyet én szeretnék, nemigen alkalmas.

Én azonban mint afféle szenvedelmes, de lusta kertész a háztól messzire elmenni nem kívántam. Sok hetet igénylő, homlokomból az izzadtságot kitekerő munkával egy hosszú, keskeny árkot ástam, egy méternél mélyebbet. Így túljutottam minden összetömörült, levegő nem járta rétegen.

Ásás közben csákányom alatt megreccsent valami, lapátommal kidobtam a meglazított földet és egy kis koponya tűnt fel mellette a tőle már elvált nyak- és bordacsontokkal. Először nem tudtam, mire véljem; aztán jutott eszembe, hogy ide temettem el a kiskutyámat, melyet bujdosó társaim tűvel megétettek. Az eltelt évek alatt sírja fölül valaki elhengergette a rárakott köveket és gerendákat.

Kezemmel kapartam ki a koponyát, kifújtam a port a szemgödréből és a tenyeremben dédelgettem. Köszönetet mondtam neki a régi jókedvért, aztán elrekesztettem a csontokat az árok sarkába.

Megfelelő szőlőfajtát kellett választanom. Amit a legjobban szerettem volna, erdélyi, vagyis abafáji vesszőt nem szerezhettem, a környéken már beváltak között kellett körülnéznem.

Egy görög püspök kertjében láttam meg egy szilvafához hasonlóan erős tőkét, mely egyszerre háromféle jövést mutatott. Az egyik ágán már érett szőlőt találhattunk, másutt a szemek inkább az egreshez hasonlítottak, de néhol épp csak most kezdett el virágozni. Én ebből kértem, ezt gondoltam a legjobbnak, mert minden időben elláthat, ha többel nem is, de egy sapkára való szőlővel. A püspök azt mondta, hogy olyan fajta, melynek elfajzásától nem kell tartanom, nem mászik át a szomszéd fájára. „Zöld kezet”, vagyis szerencsés ültetést kívánt nekem.

Mikor leraktam és megöntöztem a töveket, sokáig elgyönyörködtem hosszú és katonás sorukban. Megengedtem magamnak egy pohár bort, közben beszívtam a felázott föld szagát, melynél jobb orvossága nincs sem a tüdőnek, sem a megfáradt szívnek. De hát elég legyen ennyi, minek beszél gazdagságról egy olyan ember, akinek magának egy talpalatnyi földje sincs.

Mint a mesékben a felbukkanó és eltűnő nyughatatlan tüzesember, ma újra megjelent a tenger felől Ibrahim Müteferrika. Egészségemről kérdezett, meghallva, hogy jól érzem magam, kezét összefogta és a mellére szorította:

– Lillahi al-hamad – hála Istennek!

Szokásával ellentétben most nem titkolta el a jövetele célját. Elveszítve a hazatérésbe vetett utolsó reményüket is, társaim közül többen is változtatni akartak állapotjukon; bejelentették, hogy nem vállalják tovább a bujdosást. Az a nyilvánvaló szándék vezette őket, hogy jobb megélhetéshez jussanak. Ibrahim Müteferrika elintézte az áttérésüket és most azért jött, hogy a szertartásnál is jelen legyen. Nem látok a vesékbe, csak feltételezem, hogy a renegátoknak nagy elégtételt jelenthet, ha másokat is tudhatnak renegáttá válni. Megerősíti őket hitükben, hogy annak idején jól döntöttek.

Nem kellett körülmetélkedniük és vallási vizsgákat tenni, az egész ceremónia nem állt egyébből, mint egy új török név felvételéből. Utána hosszadalmasan átöltözködtek a palota udvarán: magukra öltötték a bő bugyogót, a díszes köntöst, feltették a fejükre a szorgucsot, a frissen megtértek magas, fehér oldalú, piros tetejű kalapját.

Mindezt a komédiába illő látványosságot én a belső korlátnak dőlve néztem végig, ahol éppen úgy álltam, hogy társaimnak távozóban el kellett haladniuk előttem.

Bárhogy is szerették volna, most nem tehettek úgy, mintha nem lennénk kölcsönös tanúi egymás múlt éveinek. Sok olyan személy akadt köztük, aki a régi szerencsésebb időkben magát a Fejedelem kegyeibe behízelegni akarván teli torokból harsogta eszméinket, az utolsó csepp vérig felajánlván helytállását. A hozzám hasonló, magát megvonó embert gyanúsnak tekintették, mindenki füle hallatára állhatatlannak, lehetséges árulónak nevezték – és most ők elvonultak a hittagadók útján, én pedig maradtam. Zay úrfi azt mondta, hogy azzal a féltéglával kellene agyonverni őket, mellyel a mellüket döngették, de én most nem élveztem ki az igazamat, elég volt magamban tudnom.

Sorra megálltak előttem és köszönték a szolgálataimat, ki-ki temperamentuma szerint egy-egy mondatot hadart el a maga mentségére. Némelyik titokzatoskodott is, a fülembe súgta:

– Én most csak színleg megyek el, lelkemben ott is keresztény maradok és egyszer majd visszatérek!

Ha lett volna kedvem válaszolni, azt felelem, hogy hagyjuk ezt a hiú beszédet, az egyszer elzálogosított gerincek kiváltására sohasem kerül sor. Mások nyíltabban vállalták az árulásukat, mondván:

– Változtatok, mert az ember még az ingét is megunja egyszer!

Menjetek csak jó fiúk, és majd akkor gyertek vissza, ha én üzenek értetek. A török annyit nyert veletek, mint amennyit mi vesztünk, vagyis a semminél is kevesebbet. A kiégett, halott szénhez vagytok hasonlóak, melyből semmiféle fűtő nem gerjeszt többé tüzet.

Ibrahim Müteferrika most nem a szokásos tengerparti sétára invitált, hanem fel a hegyre, a belső város felé indultunk el. Egy elhagyott mecset előtt állapodtunk meg, valaha egy szent életű mullah imádkozott itt, aki főmufti vagy rektor is lehetett volna a konstantinápolyi nagy mecsetben, ha fiatalabb korában kényszerűségből nem gyakorolja a halottmosdatás mesterségét. Őt a templom védőszentjének tekintették és adományokkal halmozták el, de mikor ő eltávozott az élők sorából, többé senki sem törődött az épülettel. Tetőgerendái középen megroppantak, de inkább azon kellett volna csodálkozni, hogy eddig is bírták, mert építői annak idején egy, a partok előtt elpusztult hajó roncsaiból vásárolták meg őket. A bejárati ív is megbomlott, de fölötte még épségben maradt az érkezőket fogadó felirat:

„Ál ácmál binnijáti vá lijulli mavcin macnova!” – a tettek szándék szerint ítéltetnek meg, és minden ember a szándéka szerint jutalmaztatik! – olvasta el Ibrahim Müteferrika.

Szél kerekedett, lesodort egy darabot az ívet eltakaró omlatag vakolatból, alatta a mögöttes rétegen feltűntek a latin szöveg betűi: „ego sum via…” Ibrahim Müteferrika rábólintott kimondatlan kérdésemre:

– Igen, ez valaha keresztény hajósok és kereskedők temploma volt. Az istenek cserélődnek, a templomok maradnak.

– Addig, ameddig bírják – jegyeztem meg, a mecset romlott állapotára célozva.

– Majd épül helyette három másik. A muszlim vallás háromszáz év alatt többet hódított, mint a kereszténység másfél ezer év alatt.

– Kár, hogy a görbe kard és a lándzsa többet tett ezért a vallásért, mint a teológia érvei.

– Úgy lehet, de ez minden vallásra elmondható, a tiédre is. – Ibrahim Müteferrika szembefordult velem. – Gondolom, nem kívánsz bizonyítékokat. Nekünk kár egymás ellen erősködnünk, ahhoz mi túlságosan is hasonlítunk egymásra. Minket már átkergettek árkon-bokron, sőt, réztrombitán is. Mindketten láttuk már a Hold túlsó oldalát – te tízéves korodban konvertáltál anyáddal együtt a reformata vallásról a katholikára, én húszéves koromban lettem muzulmánná. Nem bűn ez, csak nem kell úgy tennünk, mintha nem történt volna meg. Így van?

– Így – bólintottam és eltűnődtem, hogy honnan tudhatnak ilyen negyven évvel ezelőtti, emlékezetből már rég kihullott dolgokat. Ki járhatott a nyomomban és mi lehet még feljegyezve rólam a titkos tekercseken, mikor veszik elő, hogy ellenem fordítsák? Bizonytalanság fogott el, de most is azzal vigasztaltam magam, hogy nincs miért nyugtalankodnom, nem vagyok nagy préda senkinek.

– Mint ahogy a pénz sem állhat színtiszta aranyból, mert előbb-utóbb elkopna a használatban, az emberi magatartásba is mindig belekeveredik valamilyen idegen elem. Ez ne bántson, a tökéletesség Allahnak van fenntartva.

Elhallgattunk, lenéztünk a tengerpartra. Innen a magasból láttuk, hogy vonul a renegáttá lett bujdosók csapata a lehorgonyzott hajó felé, mely Konstantinápolyba viszi majd őket. Még nem szokták meg új öltözéküket, folyton megálltak és igazgatták. A hallgatásunk egyre hosszabbra nyúlt, de én kivártam, hogy Ibrahim Müteferrika törje meg a csendet:

– Rangodhoz és érdemeidhez méltatlan lett volna, hogy neked is ugyanazt az ajánlatot tegyem, mint jelentéktelen társaidnak. Itt azonban, magunk között maradva elmondhatom, hogy olyan őrhöz hasonlítasz, akinek nem szóltak, hogy már rég lebontották azt a fegyverraktárt, melyre vigyázott, és hiábavalóan intézi lépteit fel-alá.

– Túlbecsülöd értelmemet, ha ilyen talányokban beszélsz – mondtam, bár jól tudtam, hogy hová akar kilyukadni.

– Hová távoztak a Rákócziak, akikhez való hűségedet még mindig táplálod magadban? Úgy vonszolod magaddal mint egy zsákot, pedig az idő arra kényszerít minket, hogy megváljunk mindentől, amin már túlhaladtunk, és csak azt a keveset tarthatjuk meg, ami nélkül csakugyan nem létezhetünk. Ha valóban tenni akarsz Magyarország dolgáért, ebben a birodalomban nem maradhatsz keresztény, nem lobogtathatod mindenki előtt, hogy te más vagy, mint ők, mert bezárulnak előtted a kapuk. Tönkremegy minden ellenszegülő, a sura azt mondja: előttük a pokol áll, ahol forró vizet adnak nekik italul. Ha még maradt erőd, másra kellene fordítanod.

Omajállal feleltem neki, saját hittudósával:

– „Te fenyegetéseket intézel az ellenszegülő makacsokkal szemben? Íme, én vagyok a makacs ellenszegülő és készen állok, hogy az Ítélet Napján kezemben a bele nem egyezők zászlajával elinduljak a pokolba.”

Megint sokat hallgattunk, ezúttal én szólaltam meg elsőnek:

– Te mondtad, hogy mi túlságosan is hasonlítunk egymásra, nem tudhatsz és nem is mondhatsz olyat, amit én nem tudok, sem én olyat, amit te ne ismernél. Ez itt nem a Tibidabo hegye, ahol a Sátán megkísértette Krisztust, neki ígérve az egész világot. Miránk nem illik egyik szerep sem.

– Nincsenek argumentumaid.

– Nem baj. Ahol az eszem már csődöt mondott, ott az ízlésem megóv attól, hogy önmagamhoz méltatlanul viselkedjek. Nem kell gondolkodnom az árulás természetéről, elég elképzelnem, hogy milyen nevetségesen festenék az árulók bő bugyogójában. Köszönöm a rám fordított fáradságodat, de már alkonyodik, indulnunk kellene, effendi.

Ibrahim Müteferrika nem mozdult, eltöprengve nézte a tengert:

– Gondolod, hogy ha másképpen fogalmazok, meggyőzhettelek volna?

– Nem hiszem. A tisztátalan dolgokat éppen az árulja el, hogy nehéz illő formát találni hozzájuk, a szavak fellázadnak ellenük.

– Igazad lehet. Ha akarod, indulhatunk – Ibrahim Müteferrika sápadt arcát a lemenő Nap elé fordította. – Megfogant rajtunk a kínai átok: élj változó időben! Az idő változik és mi már nem tudjuk alkalmazni magunkat hozzá.

Már két hónapja nem láttunk egy szemernyi esőt sem, minden csak tengődik. A melegben nincs kedvünk kijárni, naphosszat ülünk a palotában, nézzük a repedező falakat és várjuk a híreket a világból, mi, a Bethesda tó vizének örökös figyelői. Annyit hallani, hogy a római császár halála óta az ausztriai ház ellenségei azt hiszik, hogy szabad a gazda Európában, próbálják minél hamarabb megragadni a szerencséjüket, de canis festinans caecos parit catulos, sietős kutya vakokat kölykezik.

Itt Törökországban is zűrzavar idők járnak. Ali pasát letaszították a nagyvezéri székből, pedig csak a minap került fel oda, és azóta is számosan követték. Szinte a semmiből, soha nem látott és hallott kalmakánok, bégek és agák lépnek elő. Elégséges annyi, ha a Portán elterjed róluk, hogy kemény kézzel tartanak rendet a maguk kis vidéki provinciájában, máris felrendelik őket Konstantinápolyba.

Igazság szerint én jobban kedvelem a megbukó régi hatalmasokat. Tapasztalataim szerint amilyen gőgösek voltak a hatalom birtokában, olyan szerények és barátságosak távozásuk idején. Ilyenkor kiderül, hogy ők is emberből vannak és nem aranyból vagy acélból, megszívlelendő tanácsokat hallhatunk tőlük, kár, hogy maguk nem fogadták meg, mikor kellett volna.

Az egykori borbélyokból, favágókból, mészárosokból előlépett vezérek helyére fiatal mullahok jönnek, akik most frissiben falták fel a Koránt és mivel megemészteni nem tudták, rettenetes bűzökkel felböfögik. Bennük csak azok reménykedhetnek, akik a csodákban is hisznek. Azt hangoztatják magukról, hogy ők a bűntelen új generáció, ebből csak annyi igaz, hogy még nem volt alkalmuk bűnöket elkövetni, de be fogják pótolni mulasztásukat.

Ezek a semmiből érkezett újoncok sem állíthatják meg a Birodalom romlását. Ha rendeleteikkel hoznak is egy pillanatnyi megkönnyebbülést, az nem segít többet, mint a gyomorbetegen a véres hányás. Semmi sem változott: a tollak már fel vannak emelve, a Birodalom ítéletén már megszáradott a tinta.

Sokszor már csak ásítunk a nagy hírforgatagban. Zay úrfi azt mondja, hogy nem is kell törődnünk ezekkel a változásokkal, nem a mi bőrünkre mennek. Én nem adok néki igazat, nam tua res agitur cum paries proximus ardet, mert a te ügyed forog akkor is, ha a szomszéd háza ég. És hiába lakunk mi fenn a hegyen, az ellenségeink pedig lenn a völgyben, bármikor feljöhetnek utánunk.

Ibrahim Müteferrika jelentette, hogy hamarosan egy lengyel ezredes érkezik Konstantinápolyba katonai követségbe és egyúttal minket is készül meglátogatni. Nem tudtam, miért mondja nekünk, érdeklődtem a küldött személye iránt, ismerem-e, de Ibrahim Müteferrika csak egy „majd meglátod” mosollyal válaszolt.

Néhány nappal később lent a mély tengerparti úton egy lovascsapat verte fel a port felénk poroszkálva, élükön Kosztolányi Jávorka Ádám haladt – valóban lengyel tiszti egyenruhában.

Megropogtattuk egymás csontját a viszontlátás örömére. Bizony már húsz év is eltelt azóta, hogy üdvezült Fejedelmünk főlovászmestereként szolgált és annak is tizedik éve, hogy elindult Lengyelország felé. Nem csak mirajtunk látszott meg, hogy a konstantinápolyi szél jobban őszíti a hajat, mint az erdélyi, ő is megfehéredett, mintha a malom mellett lakott volna.

– Lángol még a vér, ezredes?

– Már csak a szolgálat lángol, kamarás. Már kiégett belőlem minden harci tűz.

– De hordod még a kardodat.

– Úgy lehet hamarosan leteszem, mert száraz oldalfájás erőltet.

Jávorka nem jött üres kézzel, kirakott néhány hazai ajándékot: ínyünknek oly rég hiányzó magyar fűszereket, egy átalag bort a Küküllő mellékéről, aztán leültünk beszélgetni. Társainkról, a távoli lengyel Jaroslawlba vetődött harminc-negyven magyarról beszélt, megtudtam Bercsényiné asszonyom társalkodónőjének, Kajdácsínénak és az öreg Krucsay Istvánnak a halálát. Óvatosan, mintha nem is érdekelne igazán, a kis Zsuzsira tereltem a szót. Jávorka addigra már sok pohár bort felhajtott, kapatosságában nem is titkolta, hogy testi szerelemben élt vele.

– Aki idős lánnyal hál, az olyan jó cselekedetet visz végbe, mintha szegényeknek alamizsnálkodna – mondta Jávorka és nagyot böffentett. – De hagyjuk ezt; a pina nem oltár, és férfitársaságban rangja nincsen.

Mosolyognom illett, de úgy éreztem, mintha ököllel gyomron vágtak volna, erről az estéről többre már nem is emlékszem.

Valami ürügyet keresve visszavonultam a kamrámba. Lefeküdtem és becsukott szemem elé idéztem fel a kis Zsuzsi arcát. Szerette viselni az ékszereit, most is láttam, ahogy felhúzza a köves gyűrűjét, függőjét a fülébe illeszti, közben a nyelvét igyekvőn kidugja szája szögletébe és derékból forogva illegeti a testét. Ez a kép nem oszlott el, a szívem megtelt meleg vérrel és úgy éreztem, ez maga az örökkévalóság, eszméletem fénylő halála.

Mert a szerelem nem olyan, mint a tükör elé állított gyertya, mely csak olyan mélyen látszik az üvegben, mint amilyen távolra elébe állítottuk. Ő volt és maradt az egyetlen világosság, melyet magammal viszek a rám váró örök sötétbe. És soha nem tudok megvigasztalódni azért, hogy nem szeretett.

Hosszú évek óta őrá gondolok, őnéki őrzöm az ágyamat. Papokra szabott cölibátusomban nem ismerek illendő szerelmes szavakat, melyeket így kimondatlanul is feléje küldhetek, csak a latin igéket suttogta az ajkam:

– Amo te hic et procul, nunc et semper, usque dum vivam et ultra! – Szeretlek téged jelenvalólag és a távolban, most és mindörökké, amíg csak élek és azon túl is.

Írta mindezt, Mikes Kelemen passer solitarius, magányos veréb – ahogy a Zsoltár nevezi a hozzám hasonlókat.

Mind nehezebben görnyedtem térdemre rakott írótáblám fölött, Csáky uram megengedte, hogy esténként, mikor váratlan látogató aligha érkezik, beülhessek üdvezült Fejedelmünk írószobájába.

Kandilomban sokszor reggelig ég az olívaolajba eresztett kanóc, csak a keletről feltámadó világosságban oltom el. Túl a falon horkolnak nyomorult társaim – álmaik vigyék vissza őket hazájukba! – én mintha őrködnék, figyelve, hogy mi hír az éjszakában. Igyekszem nem gondolni rá, hogy magam is milyen nyomorult állapotú vagyok és quis custodet custodes? – Van-e valaki, aki megőrzi az őröket? Mégis, mintha Urunk jelenlevő szelleme erőt és kitartást sugározna felém a falakból.

Csendesen fut az idő, dolgozom, asztalomon egyre szaporodnak a teleírt árkusok. Néha elfáradok, megkívánok egy pohár bort, de lusta vagyok a pincébe lemenni érte, csak nyelek egy nagyot, hátradőlök a székemen, megdörzsölöm káprázó szememet.

A munkám csak ritkán élénkít fel, mintha mindig ugyanazt az egy rendet kaszálnám, papok tanácsai, francia asszonyok kellemkedései nem érdekelnek igazán, fontra mérem őket, nem nagy gondot fordítok rájok; meglehet, sok hiba is belecsúszik, ahogy magyarra átvezetem. Csak néha találok olyan példát, mely az én lassan elfolyó életemet is érinti.

Legutóbb egy legendáskönyvben akadtam rá egy fabulára, mely Meseországról szólt. Mikor meghalt az itteni bűnös nagy király, elszabadult a káosz, melyet addig ő láncon tartott, gonosz varázslók és velük szövetségben handabandázó vad boszorkányok vették át az uralmat az ország fölött. Nem volt határa kegyetlenségüknek és kapzsiságuknak, nyomor és halál borította be a vidéket. Aki földre hullott, azt megtaposták, ha szólni mert, vérebek fogai csattogtak a torka körül.

Ekkor, a mese szerint, a szegény ember legkisebb fia, János úgy gondolta, hogy ideje volna már elmenni a távoli Üveghegy csúcsára, ahol a szabadságot termő aranyalmafa virágzik, és szakítani róla egy gyümölcsöt. Apja megáldotta, anyja megsiratta és útra kelt, mert az egész ország csak ettől az aranyalmától várhatta sorsa jobbra fordulását.

János ment éjjel és ment nappal, a csizmája talpa már régen elkopott, mikor szerencséjére rátalált egy griffmadárra. A madárnak épp nem volt semmi dolga, így szívesen elvállalta, hogy a betévő ételért-italért elviszi a fiút az Üveghegyig és vissza is hozza onnan. Olyan gyorsan repültek, hogy a szél is elmaradt mellettük. A griffmadár időnként hátraszólt:

– Adj ennem!

János ilyenkor belekotort a tarisznyájába és előrenyújtott egy-egy hamuban sült pogácsát.

– Most pedig adj innom!

A legkisebb fiú kulacsából vizet öntött a griffmadár szájába és az megújult erővel repült tovább. El is értek rendben az Üveghegy csúcsára, János miszlikbe aprította a fát őrző sárkányokat és leszakította az aranyalmát, mely szabadságot kellett hozzon Meseországnak.

– Most már induljunk hazafelé, édes madaram! – mondta a griffnek.

Visszaútjukban még az Óperenciás-tenger fölött repültek, mikor a griffmadár újra enni kért. János hiába kotorászott elemózsia után, a tarisznyája alján csak morzsák akadtak az ujjai közé.

– Nem tudok mit adni, griffmadár – mindenemből kifogytam.

– Akkor tépd le az egyik lábadat, és azt add ide, megelégszem vele.

– Hogy kívánhatsz tőlem ilyet?

– Nekem mindegy, de ha nem eszem, nem tudok tovább repülni és akkor az aranyalma sem jut el soha Meseországba.

A legkisebb fiú – mit is tehetett volna mást – kardjával levágta a bal lábát és előrenyújtotta, a griff egy szempillantás alatt befalta. Nem sok idő után a madár újra hátraszólt:

– Megszomjaztam, adj innom.

– A kulacsból már kifogyott a víz.

– Akkor töltsd meg a véreddel!

János megcsapolta az ereit. És a griffmadár újra és újra enni kért, majd újra és újra inni, és a fiú csak a saját testével táplálhatta. Sok-sok nap után végre feltűnt Meseország határa, a griff hátraszólt:

– Megérkeztünk.

De ott hátul akkor már nem ült senki.

A régi doktorok jól tudták, hogy a folyamatosan, szusszanás nélkül hordott nagy iga tönkreteszi az embert. Ha minden új nap csak egy új fogpiszkálót tesz a hátunkra, annak a súlya is egyszer mázsákra növekszik, és meg kell roppannunk alatta. A halomba gyűlt fáradtságnak, lelki bajoknak valahol ki kell törniük a testből, némely embernek a szívét gyötrik meg, másoknak a gyomra lyukad ki, csak kevesen olyan szerencsések, hogy kisebb bajjal: fogaik elmorzsolódásával vagy körmeiknek törékenységével fizethetnek.

Meg nem mondhatom, hogy nálam is a túlzásba vitt munka, a pislákoló lámpás melletti vakoskodás okozta-e, de néhány hete mind nehezebben kezdtem látni. Először még csodáltam és élveztem, hogy a tárgyak szivárványos fényben tündökölnek körülöttem, akárha gyermekkorom meséiből léptek volna elő, de ez az idő nem sokáig tartott. Később lebegő csipkeminták kápráztak a szemem előtt, majd úgy tűnt, mintha egy szita lyukain keresztül figyelném a világot.

Pislogtam, a könyvet mindig közelebb toltam a fényhez, de így is alig-alig haladtam az olvasásban. Emlékeztem rá, hogy Krisztus gyógyítani akarván a vakon született embert, a maga nyálából csinált sárt a porból és azzal bekente annak a szemét, az általános vélekedés szerint is az ember éhnyála igen jó a szemnek sok nyavalyájára, ezért én is gyakran a számba dugtam az ujjamat és megnedvesítettem a szememet, hogy az égését csillapítsam.

Társaim, látván elhatalmasodó kórságomat, előkeresték régi okuláréikat, felpróbáltam őket, de semmit sem használtak. Botcsinálta doktor módjára magam próbálkoztam meg a kezeléssel. A vízbe antimoniumot eresztettem, melyet az ötvösök piskolcnak hívnak. Megoltottam eufrózsiával és vérehulló fecskefűvel, a főzetet sűrű ruhán átszűrtem, aztán a szememre tettem és rajtahagytam egynéhány óráig. Majd a lúdtoll sípjára finoman megtört cukrot és őrölt békateknőt szórtam, társaimmal többször is a szemembe fúvattam, de mindez nem segített.

Mostanra már csaknem egészen megvakultam. Három lépésről sem ismerem fel az arcokat, csak úgy, hang után tájékozódom, hogy ki jön. Nyomtatott betűket el nem olvashatok. Írni még tudok, de csak a világtalanok módjára: egy nagy lapra alig három-négy sort vetek, azok is lent kezdődnek és fenn a magasban végződnek, görbén és betűhiányosan. Csak legyen valaki, aki elolvassa és meg is értse. Hamarosan rászorulok majd, hogy másoknak diktáljak.

Azt is mondják, hogy a vak embernek nincs törvénye, az ilyen súlyos testi bajok feloldanak minket a kötelezettségeink alól, de én, bármi is történjék velem, engedelmességgel dicsérem az Urat. Eszembe idézem régi tanítóatyáim szavát:

– Légy engedelmes, mint a holttest és hasznos, mint az öregember botja!

Csak a kis gondok hangosak, a nagyok hallgatnak, ezért én is elnémulok. Annyit látok még, hogy kint már sötétedik, egy nappal kevesebb – újra diadalt arattunk az időn.

Mintha a Sors kárpótolni kívánna szemeim romlásáért, egyre gyakrabban álmodok. Ma, Húsvéthétfőn a Fejedelmünk jelent meg nekem teljes pompájában, méltóságos fekete fövegben. Obstupui, steterunt que comae et vox faucibus haesit – megdermedtem, a hajam az égnek meredt és a torkomba fúlt a szó, mint Aeneasnak Polydorus árnyékának láttán. Urunk oly csodálatosan élőnek tűnt, hogy kidagadó ereinek lüktetését is láttam a halántékán.

Álmomban is tudtam vak állapotomat, ezért így köszöntöttem őt:

– Te eljöttél hozzám, aki senkit sem lát, de őt mindenki látja, ezért áldjon meg az Isten, aki mindenkit lát és őt senki sem látja!

Lelkendezve hetet-havat összehordtam, de úgy tűnt, mintha Fejedelmünk idegenkedne tőlem valamiért:

– Csak ennyi? – kérdezte végül.

– Miért, Uram, mit kellene még mondanom?

– Isten veled. Most én elmegyek örökre, mert többé nincs szükséged rám. Állj meg már a magad lábán.

Én próbáltam bizonygatni, hogy hűséges szolgája maradtam, szeretem és tisztelem őt, de közömbösen elfordult és eltávolodott tőlem. Arcán rossz idők unalma látszott.

Rémülten ébredtem fel és bárhogy is erőltettem, nem tudtam újra elaludni. Karjaimat a fejem alatt összefonva bámultam a mennyezetet, kint a hangtalan villámok a közeledő esőt jelezték.

A franciák mondására gondoltam, melyet Fejedelmünk is gyakran idézgetett: „les songes sont mensonges!” – minden álom csak hazugság, de most ez sem tudott megvigasztalni. Hátha a Fejedelem álombeli szavai az én bensőmből érkezett üzenetet adtak át, honnan is eredhettek volna máshonnan?! Azt jelentik, hogy meggyöngült vagy meg is szűnt bennem Urunk emlékének mágnesesen kisugárzó ereje.

Sokáig vizsgáltam magamat, hogy vajon most másképp látom-e a Fejedelmet, mint annak idején? Talán elfogult voltam és a javára magyaráztam azokat a vádakat, melyeket ellenségei felhoztak ellene. Az apró jelek bebizonyították-e, hogy gyönge volt, önmaga körül hiún forgó és élvhajhász, a nagysága viszont csak képzelt? Vagy méltósága épp olyan romlatlan most is, mint mikor a szolgálatára elindultam?

Gyönge voltam és mára még gyöngébb vagyok ahhoz, hogy ebben határozhassak. Csak annyit tudok biztosan: nem élhetek úgy, hogy többé ne futhassak vigaszért az árnyékába. Ha őt nem szeretem többé, akkor el kellene fogadnom magam körül ezt a rossz világot, meg kellene kötnöm megalázó mindennapos kis kompromisszumaimat. Maradjon a Fejedelem azon a helyen, ahová a szívemben állítottam őt, én pedig hadd maradjak egy árnyék árnyéka.

Amit emberi igyekvés és orvoslás nem tudott elérni, azt megadta a könyörülő Isten: a szomorú sötétség elhagyta a szememet. Iam non in perpetuum irascitus mini, már nem haragszik rám örökké.

Nehéz, de erős fegyver a kényszerűség, már megbékéltem az örökös homállyal: a hallásom kiélesedett, megtanultam tapogatódzva járni a palotában, életem már lefutott volna ebben a kerékcsapásban is.

Néhány nappal ezelőtt a szememben szúrást kezdtem érezni, azt hittem, hogy valami szállongó gyommag vagy por hullott bele és attól jött gyulladásba, de semmit sem tudtam öklömmel kidörzsölni belőle, másokkal is hiába vizsgáltattam. Aztán lassan mintha csak felhős égen virradna, vékony világosság derengett fel előttem. A szúrás is elmúlt és egy hirtelen könnyfolyás kíséretében a hártyikák leestek a szememről. Örökké bánom, hogy nem kerestem meg, hanem hagytam elveszni őket, pedig talán másoknak is tanulságul szolgálhattak volna.

Ma, nevem napjára végre egyedül olvashattam az imádságos könyvemből, külön imát mondtam a vakokért, kiknek sorsát másfél esztendőkig magam is megélhettem. Náluk nehezebb teher alatt csak a lelki vakok sínylődnek, mindkét csapástól védjen meg minket az Isten, ama nagycselédes gazda.

Megnéztem magamat a tükörben; arcomról horpaszt hagyva hullott a hús, a csontjaim kiugrottak, mintha csak halálfejet akarnának mutatni. De megdorgáltam magamat, hogy ilyen nagy bajból szabadulva is átengedtem magamat a rosszkedvnek:

– Most már legyél inkább kellemes Kelemen, mint kellemetlen Kelemen! Az Isten tartson meg mindhalálig és ne csak a lyukakat vedd észre a sajtból!

Csak később vettem észre, hogy a kis Zsuzsi nékem mondott szavait idéztem.

Továbbra sem szűnök meg töprengeni elmúlt bajaimon. Ki tételezheti fel, hogy az Isten véletlenül oszt látást és vakságot?

Úgy találom, az én vakságom története ama bibliabeli Sauléhoz hasonlított, aki hitetlenségben tántorogva élt sokáig, de az isteni kegyelmesség nem hagyta őt örökké elveszni. Egyszer Saul, mikor az országúton haladt, testi szemeivel pillantotta meg a fényes ködbe burkolódzó Jézus Krisztust, ettől elveszítette a látását, leesett a lováról és már világtalanul vezették be Damaszkusz városába. Ott három napig étlen-szomjan és minden egyéb emberi nyájasság nélkül imádkozott, amíg az Istentől küldött Anunias tanítvány felkereste és jelentette neki Jézus Krisztus mennybeszállását.

Akkor leesének a hályogok Saul szemeiről, mintha csak halhéjjal lettek volna lefedve, felkelt imádságához és ételt vett magához, ereje megújult testében-lelkében. Aztán bement a zsinagógákba, prédikálta a megfeszített Krisztust és a hitetlen zsidókat gyalázta, megtérésre szólította őket. Lőn pedig Saul ezentúl a szent evangélium kürtölő szava.

Talán rám is ezért mérték egy időre ezt a legsúlyosabb csapást, hogy eddzék el-eltompuló szándékomat. Lehajtom a fejem és megcsókolom a botot, mely így végigvert rajtam.

Folytatom félbemaradt munkámat, újra nekiláttam a francia könyvpéldáknak, hogy átfordítsam őket magyarra. Köszönöm a sorsomnak, hogy alkalmas maradtam az írásra, mely ugyan több bánatot hoz, mint örömöt, de mégis tartást ad mindennapjaimnak.

– Támogat, mint akasztott embert a kötél – ahogy Zay úrfi szokta szarkasztikusan mondani.

Bár a lélek kész volna, a test sokszor henye. A vakságomat követő nekibuzdulás után, mikor naponta négy-öt könyvoldalt is lefordítottam, hónapok múltak el sine ducta aliqua linea, anélkül, hogy akár egy sort is leírtam volna. Életünket csak a hírek tudnák megmozgatni és mostanában csak kevés dolog történik a mi sátraink előtt. A változások, ha vannak is, legföljebb olyanok, mint az apály és a dagály játéka egy pocsolyában.

Most viszont meglehetősen nagy kő hullott a mi apadó vizünkbe: társunk, Járdánházy Gáspár engedélyt kapott, hogy visszatérjen Magyarországra – otthoni befolyásos rokonai eszközölték ki néki a gráciát. Vesztett csatáink után Járdánházy végigbolyongta a világot, különböző vállalkozásokba fogott, és csak az utolsók között érkezett hozzánk bujdosókhoz. Ahogy mondani szokás: kalapja, melyet az érkezésekor felakasztott, talán még mozog a szegen és néhány kis esztendő után már rakja is össze az úti holmiját.

Készülődését sokan figyelik irigységgel, mert mi haszna van az éhenhalónak abból, hogy Kolozsvárott jó kenyereket sütnek?! Járdánházy érzi is ezt, és hogy megengesztelje az itt maradókat, odaajándékozza nekik a kisebb nélkülözhető portékáit: takaróját, ollóját és más hasonlókat. Azt is megígéri, hogy otthon közbenjár majd a társai érdekében:

– Van még ott a gráciából, ahol az enyém termett. Csapunk mi még együtt áldomást hazánkban.

Kérvények elvitelét vállalná magára, melyek, úgylehet a titkos kamarillánál kötnének ki, tanácsokat ad, hogy milyen önként vállalt korlátozásokat írjunk bele. Csáky uram felháborodott és prédikációt tartott neki:

– Én nem töprengek azon, mit kellene feladnom magamból, hogy visszatérhessek. Egyenes úton jártam, nem a magam vétkeiért kell a kirekesztést elszenvednem, hanem csak úgy, mintha minden emberfiával együtt az eredendő bűnért lakolnék.

Én nem vesztegettem sok szót az elutasításra – csak a már megingott hit szorul folytonos bizonygatásokra önmagunk előtt – gondjaimat különben sem Járdánházy urammal fogom megosztani. Nekem nincs külön alkum, nekem már nem kell döntenem, azt már rég megtették mások, mikor a fejem fölött eltörték a pálcát. Jól is van így elrendezve, mert ha nem fújna velem szembeszél, talán orral előre is esnék.

Aztán persze eljött a hajó Járdánházyért, ahogy felszállt, menten be is takarodott a fedél alá, hogy láthatatlanná váljék. Távozása után veszekedések törtek ki a visszamaradt bujdosók között, oktalanul újra és újra egymásnak estek. Jól mondják, hogy a nyomor önmagát veri.

Én ilyen kicsiségeken már nem indulok fel. Istené az egész föld, itt is az ő birtokán járok-kelek, és ha a napjaim elfogynak, néhány lábnyit biztos juttat belőle nekem is.

A sorsunk sokszor előképekben szokta magát jelenteni, Járdánházy hazatérése után újra felcsillant valamilyen reménység Zágon felől. Tegnap eljött hozzánk Ibrahim Müteferrika, nemrégiben Erdélyben járt, ott töltvén idejét érdeklődött a családom iránt, megtudta, hogy Kolozsvárott még ott él unokaöcsém, gróf zabolai Mikes István.

Én még a nevére is alig emlékszem, csak a gyerekkorából dereng fel a képe, alázatosan szolgalelkű fiú volt, aki akkor is kopogott az ajtón, mikor ki akart menni a szabadba. Mikor felnövekedett, úgy látszik továbbra is meghúzódott a rend tiszteletének árnyékában, erre vallott, hogy útja a magasba vezetett, napjainkban Fejér vármegye főispáni székében ül.

Ibrahim Müteferrika még messzebb is ment a kapcsolat ügyében, abban a hitben, hogy szolgálatot tesz nekem. Kijárta a konstantinápolyi osztrák követnél, hogy ha szigorú cenzúra alatt is, de levelezést folytathassak ezzel a rokonommal.

– Én megtettem a magamét – mondta –, most már csak a te kívánságodon múlik, hogy élsz-e ezzel a kedvezménnyel.

Nem adtam neki azonnali választ, eltűnődtem, hogy mit csináljak. Ha a sors úgy hozta, hogy lenn a tenger mélyére lemerülve kell élnünk, érdemes-e felszöknünk a víz színére, hogy egy-egy lélegzetet vegyünk? Nem járunk-e jobban, ha az állapotunkat egyforma állandósággal és békességgel viseljük el?

Nehezen erőltettem volna rá a derekamat, hogy alig ismert öcsémet levéllel zavarjam, úgy éreztem, mintha hívatlan vendégként próbálnék nyájaskodni nála. Mikes István számtalan évekig megvolt anélkül, hogy akár a híremet is hallotta volna, feltehetőleg továbbra is jól tudna nélkülözni.

Miről is írnék neki? Rokonokról, ismerősökről érdeklődjek vagy inkább arról, hogy miként telelt a búza? Sohasem hinné el, hogy valójában nem a protekcióját kérem a hazatérésemhez, melyet ő magas hivatalában könnyen támogathatna.

Végül mégis úgy gondoltam, hogy az ember ne keressen magának mindig újabb és nagyobb bajokat, még a mostaninál is mélyebb és égetőbb magányosságot. Adjunk módot az Istennek, hogy segítsen rajtunk, ha így állna a szándékában.

Nem írtam mást és többet, mint ami ilyenkor illendő: a régi Mikesek ismeretes végzetéről, az általános állapotaimról, a török vidékekről, végezetül mint idősebb, az áldásomat küldtem:

– Ut videas filios filiorum tuorum, et pacem super Israel! – Lásd meg te fiaidnak a fiait és a békét Izrael fölött!

Az üzenet továbbítását a károlyvári trinitáriusokra bíztam és oda kértem az öcsém válaszát is – ők régi lekötelezettjei voltak a családunknak, annak idején nem egy páter eltartásának költségeit viseltük.

Mikor kiadtam a kezemből a levelet, rögtön megbántam, hogy megírtam, de már hiába futottam a hajó után. Miért kell alamizsnát kérnem tőled, átkozott utókor?!

Álmomban újra Zágonban voltam. Hároméves gyerekként álltam a házunk udvarán és néztem ki a nyitott kapun. Egy nő, akinek az arcát nem láttam, csak a hangját hallottam, amint megkérdezi:

– Legényke, te kimehetsz Zágonból?

– Kimehetek, de én nem akarok! – feleltem, és sütött rám a Nap a havasok felől.

Minden körbefordult előttem és most lassan megáll.

Az idő olyan sebesen halad, hogy szinte, ha mezítláb menne is el egy borotvának az élén, talpát meg sem metszené. El nem hihetem, de letelt már a negyvenedik év is azóta, hogy Gallipolinál török partokra szálltunk.

Akkoriban ötvennél többen kísértük magyarok a Fejedelmünket és számunk a mostani év végére kettőre apadott. Előbb Pázmándy uram követte a fiát, Bálintot békességes találkozóra, mint Szent Pál doktor mondja: az ő nyájaskodásuk már a mennyekben folytatódik. Egy héttel később üdvezült Fejedelmünk utolsónak megmaradt tábornoka, Csáky uram távozott el, Jézus méltóságos szent nevének segítségül való hívásával temettük el.

Csáky uram katonaként nem tüntette ki magát. Mindnyájan tudtuk, hogy csak a pénze, és nem a tálentuma emelte őt magas rangra. Egy hadjáratot sem szolgált végig, a liptói sáncok feladása miatt a vezénylő tábornokságról is elcsapatott.

Az üres kalász felemeli a fejét, mint oly sok vezérnél tapasztalhattuk már, Csáky uram is látványos hiúsággal próbálta eltakarni képességeinek fogyatékát. Sokat beszéltek arról az esetről, mikor Bercsényi szemlét tartott az ő csapatai fölött és szándékosan, vagy véletlenül, de elfelejtett szólni, hogy Csáky uram tegye vissza a hüvelyébe a tisztelgésre kihúzott kardját, mire Csáky uram olyan dühbe jött, hogy fegyverét a földre dobta Fejedelmünk színe előtt. Csak Urunk kegyességének köszönhette, hogy a kardját, akár egy rossz botot, nem törték el a hátán.

Hűsége azonban akkor is, később is kárpótolt a hibáiért, gáncs nélkül betöltött minden rábízott küldetést. Családját hazaengedte ugyan Magyarországra, de ő panaszok nélkül ette a bujdosók kenyerét.

Isten vas egészséggel áldotta meg, mind 81 éves koráig betegséget nem szenvedett, elkerült minden orvost gyógyszereikkel egyetemben, csak az elkerülhetetlenül közelítő halál ingatta meg a lábán. Csáky uram teste az egyik napról a másikra elnehezedett, szava elhalódott. Este áthívatott magához, én szegénynek az ágya előtt ültem le. Fektében a szemét rám vetette, kezét gyámoltalanul a nyakamra tette és a fülemet egészen közel húzta a szájához. Nem nagyon szólhatott érthetően, mert a flegmát torkából ki nem köphette. Megsajnáltam és leküzdve irtózásomat, gyakorta belenyúltam a torkába, úgy segítettem fel az undokságot. Ezután, ha igen lassan is, de szólhatott már:

– Megkövetem a sírjában is a Fejedelmet, az én édes uramat! Másokat is megkövetek, kicsinytől fogva nagyokig. Nékem megbocsássanak, ahogy én is megbocsátok mindenkinek.

Aztán harmadnappal tőlem is nevezetesen elköszönt. Fejemet magához emelte, megcsókolta mind a két orcámat és azt mondta:

– Az én Istenem és a maradék jutalmazza meg kegyelmedet – ezzel Dei voluntati huic mundo valedixit – Isten akaratából ennek a világnak búcsút mondott.

Így már csak ketten maradtunk Zay úrfival; mire és meddig tartogat még minket az Isten?

Egyéves késlekedéssel ugyan, de végre megérkezett Mikes István öcsém válasza a levelemre. Azt csak a jó Isten tudja, hány cenzúrázó kézen küldhette át, míg elnyerhette az erdélyi királyi kormányzó jóváhagyását, a bécsi udvar „olvastam” jelét, talán még valamelyik főpap is odabiggyesztette a fogalmazványra a maga kifogásokat nem emelő „nihil obstat”-ját. Öcsém rászolgált minden hatalmasok dícséretére, mert soraiból csak úgy áradt a megfelelni vágyás, a dicséretre áhítozó komondorok szolgai igyekvése.

Öcsém letagadja, hogy a híremet is hallotta volna valaha. Mintha egy idegennel közlekedne, bemutatja nekem a Mikes családot, felsorolja a szüleit, akik a katholika vallást gyakorolván, mindhalálukig igen ájtatos és példás életet folytattak.

A maga állapotjaira áttérve megemlíti, hogy épp idén augusztusban telik be harminc éve annak, hogy megházasodott. Isten felesszámú szép fiú és leány magzatokkal áldotta meg, kiknek sorsát öcsém részletesen leírja azzal bezárólag, hogy a legkisebb fia Bécsben tanulván, regiment zászlótartóvá lépett elő.

Ezek után Mikes István eldicsekszik hivatali előmenetelével, minden fogyatkozás és gáncs nélkül bírja feljebbvalóinak jóindulatát – igazolásképpen odaiktatott egy, a Mercurius Veridicus újságból vett citátumot, ahol is a király különleges kegyéről biztosítja őt.

Erdély sorsáról annyit ír, hogy a mi kuruc hadaink vereségét rögzítő szatmári béke után a király kegyes támogatásának köszönhetően mindenek fellendültek az országban. Különösen illik ez az építő mesterségre, a Szamos és a Tisza mellett kezdik megtanulni a téglaverést, a sározás helyes módját és a toronygömbölyítést. A házakat már nem egy-két évre emelik, hanem egész nemzedékek élethosszára számítva. Kolozsváron és más fontos székhelyeken minden dicséretre méltó lakónegyedek nőttek ki – valóságosan a földből, méltó hajlékot nyújtva Őfelsége igaz híveinek.

Már azt hittem, hogy teljesen kifelejti leveléből az én személyemet, mikor sorai végéhez közeledve ejt néhány krokodilushoz illő könnyet a sorsom fölött. Istennek bölcs rendelése szerint – mondja oly határozottsággal, mintha az Úr kinevezett földi helytartója volna – úgy nyerhetek lelki békét és a jövendő életre előkészítő boldog halálhoz nagy segedelmet, ha megalázom magamat Isten és a király előtt. Ennyiben meg is marad, közbenjárását érdekemben egyetlen nyílt vagy fedett szavával sem ajánlja fel.

Most rághatom újra a kezem húsát szégyenemben, amiért megírtam az öcsémnek szóló levelet, oly fölösleges és előre kiszámítható visszautasítással alázva meg magamat. Külön bánt, hogy az életem már túl rövid ahhoz, hogy ennek a ballépésnek a tanulságait valaha is felhasználhassam.

Csak annyi hasznot tudok felmutatni, hogy ezentúl még kevesebbet képzelgek a hazámba való visszatérésről. Elég arra gondolnom, hogy otthon az öcsémhez hasonló kreatúrák várnának rám, és Rodostó már nem is tűnik olyan elviselhetetlennek.

Az oszmán birodalomnak romlása közepette a kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy a mi sorsunkat a szívére vegye. Zay úrfit ugyan annak rendje-módja szerint előléptették básbuggá, de míg üdvezült Csáky uramnak napi 360 ákcsét juttatott legutóbb a kincstár, neki már csak 300-at adtak. Ennyiből nem nagyon dobálhatjuk a kolbászt a kutyáknak.

Segítek Zay úrfinak a kancellárián elintézni egyre fogyatkozó számú ügyeinket – lassan-lassan egy ügyűek leszünk. Aztán re quasi optime gesta, dolgunkat mintegy a legjobban végezvén, elhagyjuk a palotát és kiballagunk megmártani magunkat a városon túli lapályon.

Itt egy tócsás helyet találni, nem szélesebbet és nem is hosszabbat tizenöt ölnél. Valaha úgy ismerték meg az erejét, hogy egy fertelmes, rühes disznó járt heverni a sárfába és megtisztult tőle. Meg kell engedni, hogy ez a víz használ a varas, fakadékos, rühes, francos embereknek, mi is haszonnal melegíthetjük itt a téltől meggyötört öreg csontjainkat. Jól érezzük itt magunkat, mivel minden test fű és minden öröme csak olyan, akár a fű virága.

Valaha még alig néhányadmagunkkal jártunk ki ide, azóta sajnos hírre kapott ez a környék. Húsz-harminc szekér is szokott itt vesztegelni, jönnek ide gazdák feleségestől-gyerekestől. Sokszor keresnünk kell egy kis szabad helyet, ahol bivalyok módjára beáshatjuk magunkat a kemény fekete sárba.

Fejtetőmet letakarva, arcomat piríttatva a Nappal, olyan nyugodtan üldögélek itt, mintha nem is ezer mérföldnyire volnék Zágontól. Mint a testem az iszapban, a gondolataim is elmerülnek, eltűnődöm, hogy mit is akarok én még kezdeni magammal? Lassan felváltom a nyolcadik ikszemet, hiszem az Istent, hogy sok már nem maradhat hátra.

Valaha azt képzeltem, hogy én egy jobb világot hagyok majd magam után, mint amilyet a születésemkor kaptam. Erre törekedni volt sokáig a legfőbb becsvágyam, de ezt az ábrándomat már fel kellett adnom. Ezen a világon változtatni nem tudtam: más lett ugyan, de nem jobb.

Bár olyan öreg vagyok már, mint a montenegrói gyertyaárusok, jelenleg még nincs okom panaszra, de nemsokára hetvenedik évemet meghaladva mind az erőm, mind az ifjúságom zsírja bizonnyal megfogyatkozik. Míg naponként tovább vonszolom a vénségemet, valójában a sírba igyekszem. Erőm megszakad, arcom megráncosodik, izmaim többé már nem bírnak, ha leülök is jaj, ha felkelek is jaj. Elmúlt örömeim, vigasságaim nyögésre és ordítozásra fordulnak. Sem eget, sem napot nem láthatok a rossz szememmel, valahol járok-kelek, csak a fekete földet nézem, melyben hamar lakásom és változásom lészen. Miért kell nekem ezt a stádiumot megvárni és ki fog figyelmeztetni engem, hogy már ilyen sorsra jutottam?!

Nem jól van ez így! Úgy kellene inkább elrendezni, hogy ha az ember eléri a hetvenedik évét, az utolsó héten tegye le minden nyűgét-baját és kezdjen el mulatni. Tartson ez hat napon át, az utolsón pedig még jobban zendítsen rá, így fogadja az angyalokat, akik eljönnek érte, hogy felemeljék a mennyországba fényes szárnyaikkal. Így érdemesebb volna végigélni ezt a nehéz életet.

A sárból néhány óra után kikeltünk, az oldalt álló langyos vízzel teli hordókhoz járultunk, belebújtunk és egy hosszúnyelű kefével letúrtuk magunkról a sarat, csak most éreztük meg, hogy mennyire kiszívta a testünket.

Ezzel még mindig nem értünk a foglalatosságunk végére. A traditio szerint a fürdés után savanyú vizet kell innunk, legalább három-négy ejtelnyit, hogy megpurgálja az embert. Bár a görög papok jó pénzért megszentelték a forrását, az ízén nem javítottak; aki issza, siralmas képpel fogyasztja, nem is emlékeztet a mi pezsgő erdélyi borvizünkre, keserű és fanyar, sós ízzel marja az ínyünket.

Egy sátor árnyékában telepedtünk le. Poharunkat tréfából összekoccintva Zay úrfira néztem, ő visszanézett rám, mindketten arra vártunk, hogy a másik szólaljon meg, meghatározva, miről és hogyan beszéljünk. Végül is én törtem meg a csendet:

– Eszébe jutott néha Kegyelmednek, hogy az életünk úgy elfutott, mintha nem is éltük volna végig? Hasonlatosak voltunk egy gyaluhoz, melyből nem áll ki a kés, csak súrolja a deszkát, de forgácsot nem hasít belőle. Mindenhova mások mentek, ahová menni érdemes, minden, ami jó, másnak jutott: család, gyerekek, jószágok, dicsőség, vagy csak akár a testi-lelki béke.

– Ne eméssze magát ilyeneken Kegyelmed, senki sem elégedett a sorsával – mondta Zay úrfi olyan megfontoltan, mintha sokat töprengett volna már efölött. – Ha a halottak beszélni tudnának, éjszaka nem lehetne elmenni a temető mellett a nagy zajtól, mert éjfélkor a sírjából kikelve mind azt panaszolná, hogy ő bezzeg rosszul járt itt, mennyi és mennyi méltatlanság érte. Látott már olyan embert, aki sokallta volna a néki jutott jót, vagy kevesellte volna az átélt szenvedéseit? Feleljen nekem.

– Legfeljebb néhány bolondot.

– Ez így van, de Krisztus urunk úgy tartja, hogy sem bolondot, sem barmot mennyeknek országára nem visznek.

– Mit kell hát tennünk?

– Nem tudom, az öregség nekem sem hozott bölcsességet, legföljebb óvatosságot. Abba kellene lemerülnünk, ami még biztosan a miénk ezen a földön és nem engedi, hogy a múltunkat a kancsal emlék a jelen rovására szépítse tovább.

– De ha újra kellene kezdeni, elindulna Kegyelmed még egyszer ugyanezen az úton?

– Ha száz életem volna, akkor százszor jobbat ismerek ugyan, de nékem inkább megfelelőt nem. Így kívül maradhattam azokon a szabályokon, melyek mindenki mást gúzsba kötnek, nem kellett viaskodnom rossz asszonnyal, hálátlan gyerekekkel, hatalmaskodó szomszédokkal. Még azt is szerencsének mondhatom, hogy a sorsom nem kényeztetett el a kedvezéseivel, mert különben milyen nehéz volna megválni az élettől. Láthatják másokon, hogy kapálódznak a halál ellen.

– Nem tudom, hogy Kegyelmed most örvendezik, vagy panaszkodik.

– Hagyjuk ezt, még olyan fiatal vagyok, előttem áll az egész halál. A halál amúgy sem program, nem kell külön felkészülni rá, kiöltözni a fogadására, egyszer majd jön és kész.

Ittunk a savanyúvízből, és most már végképpen szótlanul bámultunk magunk elé. Alighanem mindketten a legvégső kölcsönös szolgálaton tűnődtünk, hogy melyikünk fogja eltemetni a másikat – mert ketten maradtunk, másokra nem hagyatkozhatunk. Ami engem illet, én szívesen átengedném Zay úrfinak ezt a tisztességet, elég sír szélére kellett már odaállnom, hogy többé ne akarjak.

Lesz, ami lesz, föld fölött nem maradok. Talán akad még egy akkora gödör, ahol minden háborgásom és diszharmóniám pihenőre térhet. Végső nyugalmat a sír nem adhat, a mi szolgálatunkból nincs elbocsáttatás, ha szólítanak, hogy szükség van rám, kikelek onnan és folytatom tovább.

– Meleg van – mondtam, csak hogy mondjak valamit. Zay úrfi bólintott:

– Igaz, hetedmagával süt a Nap.

Rodostóban újra felütötte a fejét a pestis, eddig mintha csak erőt gyűjtve lappangott volna valahol, hogy most annál vadabbul támadjon. Már nem is jut erő a halottakat eltemetni, csak levetkőztetik és átdobják őket a temető kőkerítésén, némelyik fennakad a tetején és ott csüng tovább előrelógó karokkal. Testük a melegben hamar bomlik, a köldökük melléke már másnapra megzöldül.

Mindenki menekül innen, aki csak tud. Kötelességérzet vagy a segítés szándéka senkit sem tart vissza. Primum vivere – az élet vágya mindeneket megelőz.

A cselédjeinkért távoli vidékekről is eljöttek a hozzátartozóik, hazamenekíteni őket a bajok elől. Segítség nélkül maradtunk, én hordom a vizet a „madzsar cseszmé”-ről, a mi csorgó kutunkról. A piac is bezárt, kertjeinkből vesszük az élelmünket, vénségemre még a főzéssel is megpróbálkozom.

Nekünk, bujdosóknak nincs hova mennünk. Kivonulhatnánk a mezőre, de annyi mással egyetemben régi sátraink is elvesztek. Én futni különben sem fogok. Ha a halálnak ez a neme van rám kimérve, elfogadom. Már sokadszor jelentkezik ez az egy és ugyanazon veszély, örökre nem lehet elbújni előle. A pestis különben sem öl meg mindenkit, mint ahogy a kasza után felállva is sok fű megmarad.

Továbbra sem kívánkozik feladni sorsom minőségét; élek, mintha holnap meghalnék, dolgozom, mintha örökké élnék. Eltöprengek a fordításban most soron következő textuson, Szent Richárdus és Szent Tamás doktorok ádvent első vasárnapjára rendelt episztoláján, melyben az emberi nemzet utolsó ítéletét írják, elsorolva a napokat és a rájuk eső csodákat.

A tizenharmadik napról mondják, hogy napkelettől napnyugatig minden koporsók megnyittatnak és kihányatnak belőlük a holt tagok, várván a feltámadást. Tizennegyed napon azok a szegény népek, akik akkor még lesznek, kijönnek a földnek vermeiből, de nem esznek, nem isznak többé, csak futkosnak, mint az eszeveszettek, örömest meghalnának, de még nem érkezett el az idejük. Tizenötöd napon azok is meghalnak, mert mindez a széles világ megég, és az égen lakozó Holdtól egészen a Földnek a fenekéig semmi teremtett állat meg nem maradhat.

Ha ma este érkezne is el a jósolt idő, nekem semmi alól előzetes felmentést nem adhatna; el kell végeznem a penzumot, melyet kiróttam magamra. Ha egy kéz a vállamat érintve kiszólítana a világból, a tollam, úgylehet, már magától futna tovább a papíron.

Csak az Isten lehet az, aki már oly régen elgondolkoztat engem a halálról. Időt enged, lassan bont szét minden védőművet az életem előtt. Sorban átemelt ifjúságom és férfikorom minden tartalékán, az öregségem éveiben pedig elvette tőlem Fejedelmünket, a kis Zsuzsit, Sibrik és Csáky uramat és annyi másokat, hogy senki se maradjon, akit fájna itthagynom. Úgy kell élnem, ahogy egy idegenhez vagy egy világban utazóhoz illik. Ha az estét megérem, nem sóhajtozom a reggel után, és ha megvirrad, nem kezdem el újra az estét várni.

Még az elmúlt hónapban történt, csak nem volt erőm feljegyezni, hogy az Isten végképp kivette a bujdosásból Zay úrfit. Halála méltó volt örökösen a világban zajló életéhez. Kint a piacon rendelt az örmény kereskedő suba alatt árusított borából, kiült vele a napra, megitta, aztán a feje hátracsuklott, nekivágódva a deszkáknak. Non mortem, sed vitam recogita – nem a halált, hanem az életet ismerte meg.

A régiek közül végképp egyedül maradtam. Hiteles tanúk nélkül már mindenki előtt megmosolyogtató meseszámba megy, hogy volt valaha egy országunk és volt valaha egy Fejedelmünk.

Átok és gyász, hogy itt maradtam magnak, melyet soha többé nem vetnek el, de meddig kell még emlékeznem? Miért nem volt már elég? Huszonhét esztendős voltam, mikor a lábomat török földre tettem, és most már a hatvankilencediket taposom. Istentől kapott erőm minden kis foszlányát felhasználtam, üresen teszik le majd a koporsómat.

Zay úrfi hivatala a generális címmel együtt a nyakamba szakadt, kihátrálnom nem lehet alóla. Fel kellett mennem Konstantinápolyba, hogy kinevezzenek a magyarok básbugjának, úgy óhajtottam ezt, akár egy púpot a hátam közepére. Nem csak a hosszú és fárasztó út taszított, de az is, hogy kérelmeimmel újra meg kellett alázkodnom a hatalmasok előtt. Azzal vigasztaltam magam, hogy ez az utolsó, a legutolsó szégyen, amit még el kell tűrnöm, aztán kiléphetek ebből a körből. Az ördög győz folyton röstelkedni!

A Porta élt azzal az alkalommal, hogy még egyet szorítson a nadrágszíjunkon: a Zay úrfit eddig külön megillető napi 300 ákcse a Kincstár haszna lett. Ami megmaradt, az már csizmapénznek is kevés volna. Mondtam nekik, hogy tegyenek hozzá egy forintot és adják egy koldusnak persze csak magyarul, hogy azért mégse értsék.

Ruháinkból is lassan kikopunk, nadrágom elszakadt, újat venni nem tudok, csak úgy magam foltozgatom. Megtanulhattam, hogy az utolsó nadrág a legnagyobb vagyon. Jó volna eladni a halomba gyűlt nyusztos köpenyeket, melyeket a törököktől kaptunk, de kitudódna és igen megharagudnának érte.

Nem illik rendetlenséget hagyni azokra, akik eltakarítják majd a maradékaimat, egy halomba raktam össze a holmicskámat: a kendőt, mellyel Fejedelmünk arcáról letöröltem a halálos verejtéket, édesanyám levelét, a birkabőrt, mely a helytállás szükséges voltát jelképezte, kis kutyám nyakörvét, az írásban elkopott pennáimat. Valamennyi pretium affectionis, csak a képzelet ad nekik értéket.

Ibrahim Müteferrika adott volna kocsit, hogy elmenjek a galatai templomba Fejedelmünk sírja előtt letérdepelni, de csak itthon tudtam imádkozni üdvéért. Napok óta nagy fáradtság erőltet és fekvésre kényszerít, hévségek törnek rám, de inni nem kívánok és nem is bírok.

Némely eretnekek azt állítják, hogy Isten egy órásmesterhez hasonlóan a teremtésnél csak felhúzta a világot, aztán hagyta, hogy járjon tovább a saját akarata szerint addig-ameddig. Tudós atyák bizonyítják nekünk nyilvánvalólag, hogy ez nem így van elrendezve, én mostanában mégis ebbe az eretnek gondolatba esem; úgy érzem, mintha az Isten az én órámat nyugalomba kívánná engedni.

Láttam az angyalt, melyről János evangélista beszélt, napnyugtakor leszállt a Bethesda tóra. Úgy, ahogy megíratott, szárnyával felkavarta a vizet és gyógyulásra szólította mind a sántákat, bénákat, vakokat, bélpoklosokat és nyavalyatörősöket.

A szó elhangzott és visszhangozták azt a hegyek Nébótól Gileádig és Náháletig, Jerikhótól, a pálmafák völgyétől Czóárig megtelt vele a föld, de a partmenti öt tornácról senki sem jött elő. Mindannyian elpusztultak a hosszú várakozás alatt és a csontjaikat már csak porként sodorta a szél.

A felháborodott angyal pedig látva, hogy hiába érkezett, mert a Halál fölött már nem volt hatalma, felágaskodott és egész magasságában megmutatkozva talpa a földet, feje a felhőket érintette. Kürtjébe fújt és maga mellé rendelte Azrailt, a bosszú, és Jafiélt, a halál angyalát. Mikor összesereglettek, kivonták a kardjukat, maguk elé szegezték és oroszlánhoz méltó üvöltéssel elindultak az égen Nyugat felé…

Az utolsó szakasz előtt már nem áll ott a szokásos hely- és időbeli megjelölés, mint maga Mikes básbug mondaná: sine loco et die írattak, feltehetőleg Rodostóban, 1761 augusztus havában.

Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a kézirat itt végleg megszakadt. Legszorgosabb kutatásaim ellenére nem találtam további részleteket, nem tudott ilyenekről Pápa Antal sem, legyen neki jó vége, aki Mikest követte a básbugi méltóságban. Ha mégis előkerülne valahonnan, nem mulasztom el ide csatolni.

Mikes testámentumot nem hagyott, nem is lett volna miről rendelkeznie. Kopott ruháit, ingeit, lábravalóit még a saját szolgái sem vették volna fel.

A teljesség és a végső bizonyosság kedvéért ide iktatom Dominus Antonio Luvari apostoli küldött bejegyzését a rodostói halotti anyakönyvbe:

„Anno Domini 1761 die 29 septembris confessus sanctissimaque Eucharistiae Sancto (Sacramento) reffectus, eadem Die tactus peste, sensibusque pariter destitutus Dominus Generalis Miques mortuus est 2 octobris et a me sepultus in cemetario Armenorum.”

Az én gyarló fordításom szerint: „Az Úr 1761 évének szeptember 29-ik napján a szentségeket magához vette, majd ugyanazon a napon pestistől megérintve, érzékeitől hasonlóképpen megfosztatva meghalt Mikes generális úr. Október 2-án eltemettem az Örmények Sírkertjében.”

És ennyi az egész, elvégeztetett eképpen barátunk, szegény Mikes básbug sorsa. Fáradozásai forduljanak a javunkra és engedje meg Allah, hogy kegyessége áldozatánál fogva a küszöbe szolgái lehessünk.

Dátum mint legelől:

Ibrahim Müteferrika

más néven Al Mahdi, a jó útra vezérelt

VÉGE

1998. július 15-én