A szent tehén

1977. október 31-e van, kilenc órára várnak a Pamutnyomóipari Vállalat, a PANYOVA központjába bemutatkozó látogatásra. Mint életemben mindig, most is korán indultam el, mikor leszállok a Kolosy térnél, még csak fél kilenc, gyalog megyek tovább.

A reggeli forgalom már lefutott, a szűk utcákban fél kerékkel a járdán parkolnak a várakozó teherautók, a huzatos kapualjakban egy-egy öreg férfi álldogál felgombolt kabátban és simléderes sapkában, nincs hová menjen, az italboltok kilencig nem szolgálnak ki szeszes italt, a Vidocq kocsma zöld ajtaját keresztpánt zárja le. Üres az utcára nyíló óvoda-bölcsőde kietlen bitumenes udvara, az esőre hajló időben nem hozzák ki a gyerekeket – valaki egyszer kiszámolta, hogy ha egy óvónő télen fel akarja öltöztetni a csoportját, három-négyszáz ruhadarabot kell feladni rájuk.

Csak a Pamutkikészítőgyár százéves épületéből hallatszik ki a gépek zúgása, rezegnek a rozsdás ablakrácsok. Megborzongok én is, de legalább az indulásnál tartanom kell magamban a lelkesedést, elismétlem, hogy ez a néhány szűk utca az óbudai Duna mellett a magyar pamutipar bölcsője és egykori fellegvára, itt lakott és dolgozott a Goldberger család hat nemzedéke, az egyik salétromos falú földszintes épületben pedig tábla őrzi Goldbergerék nagy riválisa, Spitzer Gerzson kékfestő műhelyének emlékét.

A Fényes Adolf utcában csak egy új épület áll, éppen a PANYOVA székháza, a kapuhoz érve az órámra nézek: háromnegyed kilenc, talán már nem illetlenség felmenni. Két lift is jár, az egyik a páros, a másik a páratlan emeletekre visz fel, a két vasajtó között szigorú cédula figyelmezteti azokat, akik akár fegyelmezetlenségből, akár puszta kalandvágyból megpróbálnák áthágni ezt az előírást.

Nem a vezérigazgató fogad, hanem a vállalat párttitkára, Audikovszky Józsefné. Ötven-ötvenöt éves, átlagos öltözékű, kissé nehézkes mozgású nő, hellyel kínál a szobájában, ő maga nem ül le, kis türelmet kér, néhány ügyet még el akar intézni a beszélgetés előtt.

Bent a szobában két asztal is áll, nem tudom eldönteni, melyiket használhatják tárgyalóasztalnak, találomra az alacsonyabb mellé ülök le. A párttitkárnő visszajön, kér, hogy telepedjünk át a másik asztalhoz, mert törött lába még nem gyógyult meg teljesen, ha vízszintesen tartja, kevésbé fáj, és a magasabb székekre kényelmesebben fel tudja rakni.

– Azért nem tudtam vállalni azt az időpontot, amit maga kért, mert akkor is a Honvéd-kórházba kellett mennem gyógytornára. Másfél-két óra hosszat gyakorolunk, sokszor lábujjhegyen, és utána annyira kivagyok, hogy mozdulni sem bírok.

– Hogy törött el a lába? Munka közben?

– A fürdőszobában elcsúsztam, ismeri a lakótelepi fürdőszobákat?

– Igen, évekig laktunk blokkházban – kinézek az ablakon a Harrer Pál utcát keresve –, itt szemben a Goldberger gyárral.

Ez a beszélgetés nem egészen felesleges, az lett volna a taktikai célja, hogy oldjon valamit az első percek nyomott hangulatán, de a párttitkárnő arcáról egy pillanatra sem tűnik el az ideges feszültség, behozzák a kávét, merev ujjakkal fogja meg a kanalat:

– Akkor miről is volna szó? Mi a látogatás célja?

– A minisztériumból nem tájékoztatták?

– Valamit mondtak, de én konkrétan szeretném tudni.

Előveszem átlátszó műanyag tokba csúsztatott megbízólevelemet, és átnyújtom:

 

 

Az aláírás mellett baloldalt címeres pecsét: „Könnyűipari Miniszter.”

Nem azért mondom, mert én is belesegítettem a fogalmazásba, de abszolút jó megbízólevél. Hasonlít egy olyan kártyacsomaghoz, amely csupa dzsókerből áll: színvonalas olvasmány, nagyban emeli felmutatója tekintélyét – kissé „Az Elnök ügynöke” romantikáját kölcsönözve neki, a fogadójának pedig módot nyújt, hogy kifejezze alapállását: olvasás közben mosolyogjon és lojálisan bólogasson, vagy épp ellenkezőleg, lekicsinylően fintorogjon és vonogassa a vállát: mit nekem egy miniszter? De a legfontosabb tulajdonsága mégiscsak az, hogy a szakma legmagasabb helyéről származik, tehát lejjebb eleve kizár minden vitát és akadékoskodást – legalábbis elméletben.

Audikovszkyné már végigolvasta a megbízólevelet, de nem engedi el:

– Kérdezhetek valamit? Ha akar, válaszol, ha nem akar, nem.

– Tessék.

– A maga küldetése összefüggésben áll a szelektív iparpolitikával?

– Nagyon szívesen megmondanám, asszonyom, ha tudnám, hogy mi a szelektív iparpolitika.

– Akkor más formában kérdezem: azért jött-e, hogy olyan adatokat gyűjtsön, melyek a textilipar visszafejlesztését indokolják?

– Nem, asszonyom, nem azért jöttem, de ha ilyen adatokat találok majd, meg fogom írni őket.

– 1950 óta dolgozom a pártapparátusban, de én még mindig textilmunkásnőnek érzem magam – mondja olyan nyomatékkal, mintha valami kétkedést vagy ellenállást kellene legyűrnie –, nekem minden százszorosan fáj, ami a textilipar ellen történik.

Elhallgat, várakozóan rám néz, de nekem nincs mit mondanom: hogy kötelezhetném el magam előre számomra még ismeretlen ügyek mellett vagy ellen?! Mint egy gondosan szerkesztett színdarabban, épp a legjobbkor nyílik az ajtó, simára fésült, kerek arcú, középkorú férfi nyit be: doktor Tatár József, a PANYOVA vezérigazgatója. Ezt a nevet, hogy doktor Tatár, már hallottam valahol, de aligha textiles minőségben, néhány író-olvasó találkozót leszámítva először járok textilgyárak környékén, hirtelen átvillan az agyamon.

– Nem maga az MTK-s Tatár?

A kerek arcra mosoly ül ki:

– De igen, egy időben az MTK labdarúgó-szakosztályának vezetői közé tartoztam.

Megérkezik Szántóné is, a minisztérium sajtóosztályának vezetője – gyakorlatilag ő indítja el a vállalkozásomat –, másra már nem kell várnunk. Újabb kávét és Traubisodát hoznak be, Tatár is elolvassa a megbízólevelet, udvariasan biccent, de utána csak nehezen szólal meg:

– És éppen nálunk, a PANYOVA-ban akarja kezdeni?

– Igen.

– Hát akkor talán újpesti gyárunkat, a Magyar Pamutot ajánlanám, bizonyára hallott róla, hogy ott nagy tűz pusztított, most már az újjáépítés vége felé közelednek, lendületes munka folyik náluk. Az ország egyik legmodernebb fonodája épül fel ott.

– Én nem ott szeretnék kezdeni.

– Hanem hol?

Kimutatok az ablakon:

– Itt a Goldbergerben.

– Miért?

– Több okom is van rá. A Goldberger valaha Európa legjobb és leghíresebb gyárai közé tartozott, ha jól tudom, huszonhét országba exportált, termékeit: a Parisette-et, a Goldsolt, a Goldanit és a többit még az én nagyanyám is jól ismerte. Az utca embere, ha azt a szót hallja, hogy textilipar, elsőnek ma is a Goldberger gyárra gondol. Ezenkívül személyes érdeklődés is vezet, sokáig laktunk itt a környéken…

Tatár közbevág:

– Én tisztelem a maga írói koncepcióját, de ne haragudjon, több szempontból is helytelen volna, ha a Goldberger gyárban kezdené. Először is módszertanilag: a Goldberger kikészítő üzem, tehát egy folyamat végén áll, ésszerűbb volna először a fonást és a szövést megismerni. Másodszor: a Goldberger ma már sajnos nem tartozik az európai élvonalba, sőt a vállalat összes gyára közül talán a legelavultabb, kétszáz éves falak között dolgoznak az emberek, a háromszintes épületben egyszerűen megoldhatatlan a szállítás, a telephely beépítettsége 90 százalék fölött jár, a hivatalos szabvány most, ha jól tudom, 60 százalékot engedélyez, terjeszkedni nem tud, mert az új lakótelepek teljesen körbefogták.

Most, az év negyedik negyedében, a nagy kiszállítások idején a vállalat minden baja náluk csapódik le. Leállítottam a vezetők minden külföldi utazását, hetven-nyolcvan órákat dolgoznak egy héten, a munkásoknak egy pihenőnapot sem tudtunk kiadni. Aránytalanul súlyos létszámproblémákkal küzdenek – a PANYOVA két év alatt munkáslétszámának tizenkét százalékát veszítette el, ez rengeteg, de a Goldberger még ennél is többet, tizenhét százalékot. Megmondom őszintén: ha most menne a Goldbergerbe, csak terhükre volna az embereknek, jövő tavasszal sokkal nyugodtabb körülmények között ismerkedhet meg az életükkel. Szóval, akkor a Magyar Pamut?

– Nem, a Goldberger.

Tatár válaszolni akar, de Szántóné felemeli a kezét:

– Kár őt kapacitálni, mennél inkább lebeszéli, annál inkább oda fog menni.

– Kérem, ott van a miniszter elvtársnő levele, én természetesen nem akadályozhatom meg semmiben.

Tatárra nézek:

– Lehet, hogy csak az írók túlzott érzékenysége beszél belőlem, de határozottan úgy tűnik, mintha egy anyagmozgató brigád jelentkezésének jobban örült volna, mint nekem.

– Nézze, ne haragudjon meg érte, miért örüljek én magának?! Mennyit adott el a vasutaskönyvéből?

– Százezret.

– Nahát a textiles könyvből el fog adni kétszázezret. Ez a téma bombaüzlet lesz magának, mi pedig el fogjuk veszíteni azt a kevés embert is, aki esetleg jelentkezne hozzánk.

– Miért veszítenék el?

– Mert olyanokat fog írni rólunk, ismerem a könyveit. Tudom, hogy mi vonzotta ide magát: hogy a három műszak tönkreteszi a munkásnők emésztési rendszerét, megzavarja a havi ciklusát, hogy a fonodákban a zajszint meghaladja a megengedett értéket, és három év alatt halláskárosodás következik be…

Elhűlve hallgatom:

– Elnézést kérek, de ezekről én soha nem hallottam. Én a textiliparról pontosan annyit tudok, mint az átlagos újságolvasó: hogy egy nagyarányú rekonstrukció ment végbe, és az egész iparág korszerűbbé vált…

A rekonstrukció szóra Tatár legyint, ő nem mondja ki, de később mások igen, hogy azok a változások, amik a textiliparban bekövetkeztek, semmiképpen sem érdemlik meg a rekonstrukció elnevezést, alig történt több, mint hogy befoldozták a legtátongóbb lyukakat.

– Azt a folyamatot, amely most a textiliparban végbemegy, csak egy dologhoz lehet hasonlítani: a bányászat néhány évvel ezelőtti visszafejlesztéséhez, mikor sorra csukták be a nógrádi, borsodi szénbányákat – akkoriban mi is vettünk át vájárokat varrónőknek dupla fizetésért, mostanában mennek vissza az aknákba. Sajnos, akkor nem tanultuk meg, hogy minden visszavonulás sokba kerül, ennél csak egy drágább dolog van: a rendezetlen visszavonulás – és most nálunk az folyik.

Tudjuk, hogy a magyar textilipart bizonyos mértékben vissza kell fejleszteni, de azt senki nem közölte velünk, hogy milyen arányban, milyen területeken és mikor? Könnyen előfordulhat, hogy olyan épületeket húzunk fel, olyan gépeket vásárolunk, melyek rövid időn belül feleslegessé válnak. Mi csak feltételezzük, hogy a visszafejlesztésre az ötödik-hatodik ötéves tervben kerülne sor, de már most hátrányos helyzetbe hoznak minket, ne tekintse rosszindulatnak, ha abban látom az okát, hogy előre akarnak igazolni egy későbbi döntést. Mit akartok? A kezetekben volt a tárogató, miért nem fújtátok?!

De olyan iparágba, melynek veszett hírét költik, természetesen nem jönnek dolgozni az emberek, nem hülyék kitanulni egy szakmát, amiről úgy hallatszik, hogy két-három év múlva megszűnik. Régen például a textilnyomók munkásarisztokratának számítottak, fizetésük és rangjuk a gyáron belül felülmúlta egy átlagos mérnökét, a fiatalok tíz-tizenkét évet tanultak és vártak, amíg odaállhattak egy hengernyomó gép elé, most pedig öt év alatt egész Budapesten egyetlen gyerek sem jelentkezett nyomótanulónak. Elvégzik a fiúk a Thán Károly technikumot, és hiába kapnak ott speciális textilipari képzést, jó, ha tíz százalékuk megmarad a szakmában.

És képzetlenebb munkásokat sem kapunk, régen tömegek tolongtak a gyárak kapui előtt, most nemhogy Pestről, de még a közeli községekből sem jönnek be az emberek, elviszik őket az új áruházak, a téesz-melléküzemágak, az AFIT-szerviz és így tovább. Én emberileg megértem őket: másutt nemcsak a pénz több, a körülmények is jobbak, a KGM-ben most töprengenek azon, hogy növelhetnék az átlag 1,3-as műszakszámot 1,4-re, mi pedig a három műszak helyett négyet tartunk, hogy a pamutgyári tűz miatt kieső termelést pótolni tudjuk. Más vállalatok kész lakást adnak, mi öt év alatt összesen 200 lakás építésében tudtunk segíteni húsz-harmincezer forinttal – és több mint húszezer ember dolgozik nálunk. Ha mégis kapunk valakit, kit kapunk? A Pamutkikészítőgyár hatszázötven munkásából hatvan analfabéta. Ezt akarja megírni?

Próbálom enyhíteni a helyzetet:

– Maga nem hisz abban, hogy a bajok feltárása segíti a megoldást?

Ahogy kimondom, már magam sem hiszek benne, Tatár rázza a fejét:

– Nem, ebben az esetben a nyilvánosság csak árthat nekünk.

Széttárom a kezem:

– Akkor, sajnos, nincs mit vitatkoznunk.

Doktor Tatár erőt vesz magán, és udvariasan elmosolyodik:

– Hát akkor sok szerencsét. Hallottam, hogy a vasutasok tiszteletbeli vasutassá fogadták magát a könyvéért, remélem, rólunk is olyat ír majd, hogy tiszteletbeli szövőnőnek választhatjuk meg.

Goldberger Leó régi főkoloristanője már rég nyugdíjba vonult, egyszobás belvárosi lakásban él. Az utcára néző nagy, üveges erkélyajtót függöny takarja, a falon egy ikon lóg, a szoba legfeltűnőbb bútordarabja: egy kis antik fiókos íróasztal, rajta egy bajuszos férfi képe, mögötte posztamensen egy furulyázó női szobor. Ránézek a könyvespolcra: a szakkönyvek mellett ott állnak az új magyar és külföldi regények, riportok, verseskötetek.

– 1922-ben a Tudományegyetemen kémia-fizika tanári diplomát szereztem, de én a textilszakmában akartam továbbképezni magam – lehetőleg valamelyik nyugat-európai országban. Apám lebeszélt róla: Franciaország csak divatot diktál, a termelésben nem sokat számít, Németországban még dühöngött a háború utáni infláció, és azt a délnémet várost, ahová menni szándékoztam, még francia csapatok tartották megszállva – apám nem akart a szenegál katonák közé engedni.

Így itthon maradtam, jelentkeztem a Goldberger gyárba, egy ideig fizetés nélküli gyakornokként dolgoztam, próbamunkának egy flanellanyagra nyomott téli minta kolorizálását kellett elvégeznem. Felvételem csak az igazgató, vagy ahogy akkor mondták, az első kolorista, doktor Turnau Viktor hozzájárulásával történhetett, Turnau a szerződésébe külön pontként bevétette, hogy senkit nem szabad alkalmazni az ő beleegyezése nélkül. Én ezt tudomásul vettem, mindig igyekeztem úgy helyezkedni, hogy ne vessek árnyékot Turnaura, kerültem a nyilvános szereplést.

– Ki volt ez a doktor Turnau, honnan jött?

– Egy kollini zsidó nagykereskedő fia volt, Zürichben végezte az egyetemet, jól ismerte a cseh és német irodalmat, és úgy dúdolta a Wagner-operákat, mint más a slágereket. Mint textilipari szakember a kor legmagasabb színvonalán állt, döntéseiben abszolút szabad kezet kapott, egy alkalommal még Goldberger Miklóst, Goldberger Leó fiát is kitiltotta a gyárból. Miklós akkoriban gyakornokként dolgozott nálunk, de egyszer elunta magát, Turnau engedélye nélkül ott hagyta az íróasztalát, felült a repülőgépre, és elment Berlinbe ebédelni. Goldberger Leó egyébként helyben hagyta Turnaunak ezt a döntését is.

Doktor Turnau éves keresete 1938-ban meghaladta a százezer pengőt, vagyis nagyon szerényen hússzal szorozva mai pénzben a kétmillió forintot. Hiába keresett sokat, legendásan fösvény volt, nem szégyellt cigarettát kérni egy segédmunkástól, férfikollégáimtól hallottam, hogy ha Turnau egy nőt pásztorórára hívott, utána egy pengőt adott neki, hogy taxival menjen haza.

Mint munkatársnak egy hibája volt: csendesen nem tudott beszélni. Ha megjött Turnau, Vili bácsi, a portás azonnal feltelefonált:

– Turnau kommt!

Turnau addigra már végigrohant az udvaron, ha talált a földön egy papírt vagy egy cérnaszálat, már üvöltött a személyzeti igazgatóval:

– Róna! Sepreni!

Mikor én lettem a főkolorista, én fogadtam reggelenként, beszámoltam neki a bóvliról. Levittük az elrontott árut az öreg rollóba – nyomóba –, a nyomók, akik tehették, arra sündörögtek, figyelték: van-e benne az ő anyagaikból is. Turnau, ha dühbe jött, kétszáz méter bóvliért is kirúgott embereket:

– Ausweisen!

De azért észnél volt, tudta, hogy nyomás nincsen hiba nélkül, amíg a nyomó öltözött, leszólt a portára, hogy küldjék vissza. Annyit mindenesetre elért, hogy a nyomók igyekeztek, ha valamit elrontottak, éjszakára is bent maradtak, képesek voltak rá, hogy egy elrontott színt ecsettel és festékkel kijavítsanak száz és száz méteren keresztül.

Egyszer Goldberger Leó bent akarta hagyni egy nyomókés, egy „rakli” hibáját, de Turnau nem engedte:

– Doktor úr – mondta Goldberger Leónak –, az embereket könnyű leszoktatni arról, hogy komolyan vegyék a hibáikat, de szinte lehetetlen visszaszoktatni őket.

Aki letépett egy darabot az áruból, azt azonnal kirúgta, és ezeket már nem hívatta vissza telefonon a kapuból. Külön ellenőrzési rendszert vezetett be: minden nyomónak saját pecsétje volt, és ha mintát kellett venni az anyagból, oda kellett nyomni a jelét. Ahol nem találtak jelet, ott valaki lopott.

– Mi történt aztán Turnauval?

– A zsidótörvények miatt kényszernyugdíjazták, még a háború kitörése előtt Franciaországba emigrált, ott is halt meg állítólag rákban.

El kell mondanom, hogy doktor Turnaun kívül is dolgozott a gyárban néhány rendkívüli tehetségű ember. Én Csillag Pált tartottam a legtöbbre, ő egyedül végezte el az összes árucikk kalkulációját és utókalkulációját.

– Az egész kalkulációt egyedül? Segítség nélkül?

– Mi nem tartottunk adminisztrátorokat, Turnaunak és nekem sem volt titkárnőm. Reggel nyolctól délután ötig tartott a munkaidő, és ebbe mindennek bele kellett férni. Visszatérve Csillag Palira, matematikus zseni volt, ő tervezte meg többek között egy hatalmas autóbuszgarázs tetejét valami rendkívül szellemes megoldással, akadémikusok is megemlékeztek róla, de Csillag zsidó származása miatt csak itt találhatott helyet magának.

– És maga Goldberger Leó milyen ember volt?

– Rettenetesen hiú, bár a külsejét nem lehetett túl szerencsésnek mondani: alacsony, széles vállú, kopasz, nagy fejű ember volt, büszke a cég hagyományaira, íróasztala fölött a falon Kossuth Lajos számlája lógott bekeretezve – Kossuth 1845-ben jött ki vásárolni a gyárba. Próbálta tartani a kapcsolatokat az előkelőségekkel: Horthy Miklós fiával és az arisztokráciával, de ezek a barátságok nem éltek volna sokáig, ha Goldberger nem táplálja őket: a legjobb nyomógépen, csigalassúsággal, percenként talán háromméteres sebességgel készült Horthyné karácsonyi ajándéka, egy úgynevezett „faháncs” anyag, egy szövött krepp, melyet hátul egy gézszerű hálórendszer húzott össze. Egyszer én magam is hallottam, mikor Rakovszkyné, egy arisztokrata nő reklamálta a neki „járó” ajándékanyagot.

Én személy szerint haraggal váltam el Goldberger Leótól. 1942-ben a zsidótörvények szerint a gyárban csak meghatározott szűk arányszámban maradhattak meg zsidó származású alkalmazottak. Doktor Turnaun kívül is sok embert nyugdíjaztak már ekkorra, például Goldberger István ügyvezető igazgatót, Goldberger Leó is lemondott vezérigazgatói fizetéséről és tantième-jéről, mivel illetményei a zsidó tisztviselők fizetésére megállapított keret jelentős részét betöltötték volna. Az én helyemre is egy árja mérnököt szeretett volna rakni, hogy megmaradt bizalmi embereit ne kezdjék ki a származási arányszámok miatt. Ezt Goldberger nem merte nyíltan megmondani nekem, csak kezdte ok nélkül kifogásolni az általam aláírt belégeket. Egyszer meguntam, és megszólítottam az udvaron:

– Doktor úr elégedetlen velem?

– Igen, úgy látszik, maga is velem.

– Így van.

– Szóval felmond?

– Nem, húsz év után nem mondok fel, nem szabadul ilyen olcsón. Maga fog felmondani nekem.

A férjem köztisztviselő volt, keveset keresett, szükségünk volt az én végkielégítésemre. Később kiderült, hogy bölcsen döntöttem, mikor kenyértörésre vittem a dolgot és eljöttem, 1944 márciusában a németek, ha a gyár egyik vezető posztján találnak, egész biztos, hogy letartóztatnak.

De semmiképp nem tartanám helyesnek, ha én jellemezném magának Goldberger Leót, élnek még olyan emberek, akik sokkal jobban ismerték őt, például a régi igazgatója, R. Laci, őket kérdezze.

– 1945 után nem tért vissza a gyárba?

– Goldberger Leó meghalt, a fia, Antal pedig nem hívott vissza. Egyszer találkoztunk, azt ajánlotta, hagyjam a szakmát, és nyissak egy szappanfőzőt – nem tudom, komolyan gondolta-e. Megmondom őszintén, én magam nem mentem volna vissza szívesen, bár végigéltem a gyár nagy korszakát: mikor kezdtem, még az indigófestés volt a főprofil, és 1942-ben, mikor eljöttem, már krepdesineket gyártottunk, de már előre látszott a gyár kikerülhetetlen műszaki csődje. Rosszul hangzik, de higgye el nekem: az egész magyar textilipar jobban járt volna, ha 1944-ben ráesik egy bomba a Goldberger gyárra, állna a helyén egy ház vagy egy játszótér – amire nincs semmi ráfizetés. A nyugatnémet textiliparnak éppen a háborús pusztulások adtak nagy induló sebességet, a háború után mi a régi gépekkel indultunk el, ők pedig – akkor még kénytelenségből – új gépparkkal.

Életemnek a másik felét a Textilfestőgyárban töltöttem el, szerettem ott dolgozni, állandó gárda alakult ki, évekig nem cserélődtek az emberek, ismertem mindenkit, akik a nyomógépeknél vagy a kalandereknél álltak.

Nem voltam puha főnök sem a nagy dolgokban, sem a kicsikben; nem engedtem, hogy csak néhány ló húzzon, a többi pedig csak megegye a zabot, képes voltam arra is, hogy ahol tejet hűtöttek a vízcsap alatt, elzárjam a csapot. Adtam viszont arra, hogy csak olyan dolgokba szóljak bele, amihez értek – és ezt szeretik a munkások.

Volt egy-két fiatalabb kollégám, akikkel már nehezebben értettem meg magam. Nem csak az általános műveltséget hiányoltam náluk, belátom, nekem szerencsém volt, hogy az én apám ötéves koromban mese helyett az Uffizi képtár reprodukcióit magyarázta, én olyanokon háborodtam fel, mikor kijelentették, hogy a mi szervezni nem tudásunk turáni átok és nem az emberek hibája.

Szív kell hozzá, szeretni kell azt, amit az ember csinál, én még ma is boldog vagyok, ha bemegyek a gyárba és megérzem a hidroszulfit szagát. Hivatásom volt, és nem kenyérkeresetem, 1942-ben is, mikor el kellett mennem a Goldbergerből, még hónapokig a gyárról álmodtam.

Mikor kint a század eleji négy méter magas előszobában elbúcsúzunk, az öregasszony még megkér.

– Ha ír erről, ne szerepeljek benne név szerint. Én ettől a rendszertől megkaptam mindent, az unokáim is a kitüntetéseimmel játszottak, ne mondják, hogy a Goldberger régi embere panaszkodik.

 

*

 

R., Goldberger Leó régi igazgatója is aktívan dolgozott még a felszabadulás után, makacs kerek arca sokszor megjelent a Goldberger gyár házi újságjában a munkaverseny legjobbjai között. Az öregek között még ma is legendák keringenek róla: egyszer csöpögött egy gőzölő, és a szerelők sehogy sem találták a hiba forrását, erre R. pufajkát és sapkát kért, vastagon felöltözve beült a gépbe, szólt, hogy engedjék rá a közel százfokos gőzt, és az izzadságtól félig vakon, de kitapogatta a hibát. Naponta végigjárta a gyárat, ellenőrzés közben egy segédmunkás vitte mögötte a sapkáját, ha R. elégedetlen volt valamivel, kikapta a kezéből, és a földhöz vágta. Most már ő is nyugdíjban van, nyolcvanadik évén túl a hallása megromlott, és bár a törvénykönyvek pontosságával fogalmaz, mintha emlékezetében nem bízna igazán, gyakran leszed a polcról egy-egy könyvet, a Goldberger gyár történetének forrásait: Kállai László, Győri György, Jenei Károly műveit, és mintegy bizonyítékul néhány mondatot idézget belőlük.

– Úgy tudom, a Goldberger a harmadik legrégibb gyár Budapesten a majd négyszáz éves Egyetemi Nyomda és a Gizella gőzmalom után. 1784-ben alapította Goldberger Ferenc, három indigócsávázóval és három kézinyomó felszereléssel kezdte. A kész kékfestő vásznakat ő maga hordta a vásárokra, egy pár lóval és kocsival Debrecenig is eljutott, pedig akkoriban Pesttől Debrecenig jó időben három napig tartott az út, rossz időben pedig kilenc nap alatt sem ért oda az utas. Tőle vette át a gyárat 1828-ban fia, Goldberger Sámuel, neki tizenhat gyereke volt, ezek közül Goldberger Károly lépett az örökébe mint „primus inter pares”, első az egyenlők között, Károlyt az újabb nemzedékben Goldberger Bertold követte, és ő volt az apja Goldberger Leónak, a doktor úrnak.

– Miért hívták így?

– A Goldberger családban kezdettől fogva törvényszámba ment, hogy mindig az elsőszülött fiú kerül be a gyárba, és később ő lesz majd az egész vállalat vezetője. Goldberger Bertold is az idősebb fiát, Antalt készítette elő erre a feladatra, aki a zürichi műegyetemen szerzett vegyészmérnöki diplomát, de Goldberger Antal 1900-ban egy járványos betegségben meghalt – így került sor a kisebb fiúra. Goldberger Leó jogi pályára készült, a budapesti, majd a lipcsei egyetem jogi fakultásán tanult, 1900-ban doktorrá is avatták, innen származik a megszólítás. Bátyja halála után a család úgy döntött, hagyjon fel a jogi pályával, és lépjen be a vállalathoz gyakornoknak, 1905-ben már ügyvezető igazgató, 1908-ban, harmincéves korában pedig vezérigazgató lesz.

A gyár egész addigi fennállása alatt nem élt át nehezebb időszakot, mint azokat az éveket, mikor Goldberger Leónak át kellett venni az irányítást. Százhuszonnégy év alatt alig került sor komolyabb sztrájkra, és ezek is viszonylag gyors kiegyezésekkel végződtek, de 1908-ban a munkások testületileg vonultak ki a gyárból, az elkeseredés oly magasra hágott, hogy a Goldberger gyár összes sztrájkoló vasmunkása kikérte a munkakönyvét, és útlevélért folyamodott, mindannyian ki akartak vándorolni.

Leállt a gyár, csak a hivatalnokok rendezgették a raktárakban a felgyülemlett óriási raktárkészletet – értéke meghaladta a négymillió koronát, az ötmillió koronát kitevő kintlevőség nem folyt be a kereskedőktől, a Goldberger cég eladósodott, hiába adták el néhány ingatlanukat, például a Lendvay utcai villát, kilencmillióval tartoztak a hitelezőknek.

Mindez természetesen nem volt véletlen jelenség, textilipari válság söpört végig Európán, úgy látszott, elsodorja a Goldberger céget is. 1908-tól hét éven át, egészen az első világháború kitöréséig egyetlen fillér osztalékot nem fizettek a részvényeseiknek, sőt 1912-ben a tőzsdetanács a cég kérésére beszüntette a Goldberger gyár részvényeinek jegyzését. 1913-ban a Goldbergerek családi tanácsa, hogy mentse a menthetőt, el akarta adni a gyárat, ezzel szinte egy időben a részvénytársaság mögött álló Hazai Bank is elhatározta, hogy piacra dobja a nála zálogul letett Goldberger részvényeket – akkor építették le az adós hitelkeretét, mikor a legnagyobb szüksége lett volna további hitelekre.

Goldberger Leónak aranyhidat kínáltak a visszavonuláshoz, a Hazai Bank egyik osztályigazgatói állását ajánlották fel neki, ő azonban mindenképpen meg akarta őrizni a gyár eddigi kereteit, melyet négy nemzedék hagyott rá. Ma már lehetetlen tudni, hogy mire számított vagy miben bizakodott, annyi viszont tény, hogy az első világháború, mely országokat pusztított el és emberek millióit, a Goldberger céget megmentette a bukástól, már a háború első évében, 1914-ben kiegyenlítette a tartozásait, sőt jelentős nyereséget tudott felmutatni.

A háborúban a keleti nyersanyag behozatala akadozott, a meglevő szűkös gyapotkészletet az állam katonai célokra vette igénybe, mind magasabbra emelkedett tehát a pamutszövetek ára. A Goldberger gyár padlásán még a válság éveiben millió és millió méter, akkor még eladhatatlan gyengébb minőségű áru halmozódott fel, a gyári vezetés ezt már a konjunktúra kezdetén piacra akadta dobni, de Goldberger Leó nem engedte, várt még egy évet, és ötszörös árat kapott érte. A gyár bekapcsolódott a hadiszállításokba is; első megbízásként négyezer pamutvászon szalmazsákot és vánkost készített, majd százötvenezer darab katonaköpenyt konfekcionált.

A felhalmozódó nyereséget Goldberger Leó nem fektette be a gyárba, hanem 1916-ban kiutazott a semleges Svájcba, és oda utaltatott át négymillió koronát nyersanyagvásárlásra. Eleve tisztában volt azzal, hogy ezt az árut a háborús rendszabályok nem engedik behozni Magyarországra, hanem Svájcban kell hogy maradjon, az egész manővert azért hajtotta végre, hogy biztos tartalékot képezzen magának a háború utáni időkre.

Mikor a keleti nyersanyag-behozatal végképp elakadt, a hadügyminisztérium a gyárakba szállította a háborúban használhatatlanná rongyolódott és a harctéren összegyűjtött gránáttépte, alvadt vérrel szennyezett, kopott, szakadt textilanyagokat. Egy szakértő megállapította, hogy ez a nyersanyag elsőrangú minőségű, és további feldolgozásra mindenképpen alkalmas. Mint láthatni, akkor is akadtak szakértők mindenre, amit megfizettek.

Előtérbe kerültek a pótanyagok, az eddigieknél nagyobb mértékben használták fel a lent és a kendert, a Magyar Pamut csalánszövetek gyártására rendezkedett be. A háború utolsó két évében már harminc százalék pamuttal kevert papírfonallal dolgoztak a gyárak, fonópapírból főleg zsákokat, futószőnyegeket, ruhaanyagokat készítettek – a papíranyag tartóssága és használhatósága elérte a közepes minőségű pamutáruét.

Még az Osztrák–Magyar Monarchián belül is mutatkoztak különbségek a gyárak ellátottságában, az osztrák kormány rendeletileg állíttatta le az ausztriai szövödék Magyarországra irányuló nyersszövet-szállításait – még szorosabbra húzva a hurkot a magyar nyomóipar torkán. Ekkor tanulhatta meg Goldberger Leó, hogy csak a saját fonoda és szövőüzem teremthet biztos alapot egy kikészítőüzem működéséhez, ezt a felismerését azonban egyelőre nem ültethette át a gyakorlatba.

A háború véget ért, 1919-ben, a kommün kitörésekor Goldberger Leó családjával együtt Svájcba szökött. Magával vitte családi ékszereit és legendás hírű szelencegyűjteményét. Svájcba kijutva Goldberger elintézte, hogy a világháború első éveiben a Schweizerischer Bankvereinnél letett nagy összegű bankbetétet és a három svájci cégnél raktározott nyersanyagkészletet az ő nevére írják. A Svájcban töltött hónapokat egyébként arra használta fel, hogy a fonodák és szövödék felépítését, szervezési elveit, munkáját tanulmányozza.

Goldberger Leó a Tanácsköztársaság bukása után tért vissza Magyarországra. Bár a gyár nem dolgozhatott teljes üzemmel a nyersanyag- és szénhiány miatt, sikerült olyan külföldi bérmunkát szerezni, mely hosszú időre jövedelmezővé tette a termelést.

Az inflációt, a korona romlását arra használta fel, hogy visszafizesse a cég hiteleit, szinte bagóért visszaváltotta a Hazai Banknál elzálogosított részvényeit, melyek piacra dobásával annak idején a bank tönkre akarta tenni őt. Szitányi Ödön, a bank elnöke szomorúan mondta: „Én annak idején jó pénzt adtam Goldbergerék rossz részvényeiért, most pedig elsőrangú részvényeket kell visszaadnom Goldbergerék rossz pénzéért.”

Goldberger Leó hamarosan hozzálátott régi tervének megvalósításához, hogy az óbudai nyomógyárat vertikális üzemmé építse ki, vagyis fonodával és szövödével egészítse ki. Felment az iparügyi miniszterhez.

– Kegyelmes uram! Tisztában vagyok a kormányzat gondjaival: az ország elveszítette területének kétharmad részét, ezer és ezer erdélyi, felvidéki menekült lakik vasúti vagonokban, nincsenek munkalehetőségek. Nekem volna egy ajánlatom, mellyel talán enyhíthetnénk ezeken a gondokon, de mindenekelőtt teljes diszkréciót kérek.

– Biztosítom róla – mondta a miniszter –, adja elő a tervét.

– Kegyelmes uram bizonyára tudja, hogy az én nyomógyáram a világ minden részébe exportál, de arról talán nincs értesülve, hogy nem tudom gyáramat továbbfejleszteni, mert az adott körülmények között nem mérkőzhetek a német és japán dömpingárukkal.

– Ez sajnálatos, de mennyiben érinti az egész ország érdekeit?

– Erre szeretnék rátérni. Fonodát és szövödét kívánok építeni, mely száz és száz új munkaalkalmat teremt, de ehhez bizonyos támogatásra volna szükségem. Jelenleg a pamutáru minden fázisát külön adó terheli: három százalékkal adózik a fonal, további három százalékkal a nyersszövet, még hárommal a készáru – ez összesen kilenc. Kellene hozni egy rendeletet, hogy azok a vállalatok, melyek mind a három fázissal foglalkoznak, exportjuk után prémiumot kapjanak, az eddigi kilenc százalék fele legyen az államé, a másik fele maradjon az iparé, ha ezzel a négy és fél százalékkal csökkenteni tudnánk az árainkat, versenyképesek lennénk az exportpiacon.

– Igen, de az állam veszít négy és fél százalékot.

– Gondolja meg, kegyelmes uram, hogy a kormányzat csak elméleti értelemben létező jövedelemről mond le, ha az exportunk pang, nem kilenc, de négy és fél százalék sem kerül be az államkasszába.

– Tételezzük fel, hogy megszületik egy ilyen rendelet, önnek személy szerint mi haszna volna belőle? Hiszen a kedvezmények nem csak a „Goldberger”-re, hanem minden teljes vertikumú textilgyárra vonatkoznak majd.

– Lesz öt év előnyöm a konkurrenseimmel szemben – ezért is kértem öntől teljes diszkréciót.

A jóváhagyás birtokában Goldberger Leó munkához látott. Mivel a nyomógyár mellett a lassan beépülő Óbudán nem jutott hely a terjeszkedéshez, Kelenföldön ugyancsak a Duna közelében vásárolt húsz hold kukoricaföldet – úgy választva ki a területet, hogy szükség esetén a szomszédos telkeket is könnyen megvehesse. Itt szándékozott felépíteni a fonodát és a szövödét.

– A nyomóüzemet nem akarta idetelepíteni Óbudáról?

– Nem, bár több érv szólt mellette: a telephely egysége – nem kellett volna a nyersárut egész Budán keresztül tizenegy kilométeres távolságba szállítani –, a közös energiarendszer és így tovább, de Turnau, féltve hatalmát, nem akart kijönni Kelenföldre. Azzal érvelt, hogy az üzem lelke: a helyükre már berázódott nyomógépek megsínylenék az esetleges költöztetést, és az óbudai falakhoz nosztalgikusan ragaszkodó Goldberger Leó elfogadta az érvelését.

Az építkezésekhez Goldberger Leó haza akarta hozni Svájcban lerakott pénzét, de tisztában volt vele, hogy ha szabályszerűen átutaltatja, nehezebben tudja felhasználni külföldi vásárlásokra, adót, illetéket kell fizetnie utána, és kihasználatlanul hagy bizonyos kedvezményeket. Ezért, tanácskozva jogászaival, létrehozott egy többé-kevésbé formális részvénytársaságot.

1923-ban a svájci GLARUS-ban – azért éppen itt, mert a vállalatokra vonatkozó adótörvények ebben a kantonban voltak a legkedvezőbbek – Goldberger Leó a már említett svájci bankjának támogatásával életre hívta a „Weberei und Spinnerei Aktiengesellschaft”-ot, melyet a budapesti cégbíróságnál is bejegyeztetett „Wespag Fonó- és Szövőgyár Részvénytársaság” megjelöléssel.

Néhány éven belül Goldberger Leó magához váltotta a részvénytársaság összes részvényét, a vállalkozás formális jellegét ezenkívül is számos körülmény mutatta, a megállapodás szerint a Wespag csak olyan szövetet gyárt, melyet a Goldberger gyár igényel, a Goldberger gyár kötelezi magát, hogy kikészíti a Wespag összes termékét, az Arany János utca 23. szám alatti úgynevezett „Pesti Ház”-ban az egyik lépcsőfeljáró a Goldberger céghez, a másik a Wespaghoz vezetett, mégis a Wespag mint formailag svájci cég élvezte az ottani bankok támogatását, és Goldberger Leó a kintlevőségeit a lehető legkedvezőbb módon, gépi berendezések formájában tudta hazahozni Magyarországra.

Először a szövödét építették fel – a rendelkezésre álló tőke egyelőre csak erre volt elegendő. Goldberger egy német építészt bízott meg a tervek elkészítésével, ha majd kint jár Kelenföldön, nézze meg, milyen alapos, átgondolt munkát végzett. Amerikai tempóban épült fel a gyár, alig másfél évvel a tervek elkészülte után Goldberger Leó elindíthatta az első szövőgépet.

A fonodát Goldberger angol kölcsönből építette fel, itt is létrehozva egy részvénytársaságot, az „Anglo-Hungarian Spinning Company Limited”-et, röviden „Ascold”-ot, kihasználta ennek a szervezeti formának összes előnyét: a kedvezményektől a nyersanyag-ellátás biztosításáig. 1927-ben a fonoda is megindult, befejeződött a Goldberger gyár átszervezése vertikális üzemmé, függetlenítette magát a hazai és külföldi szövőgyárak, fonodák minden önkényétől, üzleti manővereitől.

Goldberger vetélytársai későn ébredtek, egyik legnagyobb ellenfele, a Magyar Pamutipar Rt. néhány év késéssel létrehozta ugyan a teljes vertikumot, magába olvasztva az újpesti fonodát és szövödét, de lemaradt árui minőségében, az exportkapcsolatok kiépítésében. Goldberger ezt az előnyét egyre növelte nagystílű üzleti politikájával, a találmányok és újítások bátor alkalmazásával.

Néhány vállalkozása bekerül majd a magyar textilipar történetébe – így például a rollphoto. Mint majd látni fogja: a nyomás egyik legnehezebb és legösszetettebb művelete a nyomóhengerek elkészítése. Néhány eljárás régről ismeretes volt, mint a molettálás, mikor a vésnökök a minta elemeit külön-külön készítik el, és úgy viszik fel a hengerre, a pantograph, mikor egy tűvel tapogatják át a rajzot egy lemezre, de bármelyiket is választották, egy-egy henger elkészítése hetekbe tellett, nehezen lehetett követni a divat változásait és a vevők igényeit. 1930 körül egy Tausz Sándor nevű nyomdász szakember új módszert talált fel: fotóeljárással vitte fel a mintát a hengerekre – minden kiegészítő művelettel együtt nyolc óra alatt készen állt egy henger. Bár Tausz más céggel tárgyalt már, Goldberger Leó, mikor meghallotta, miről van szó, közbelépett, és hallatlan összegért, százezer pengőért megvásárolta a találmányt.

A harmincas években Németországban kezdett elterjedni a kézi filmnyomás, Goldberger Leót rendkívül érdekelték ezek a kísérletek, két szakembert: Roboz Béla gépészmérnököt és engem, a vegyészt kiküldött egy Ruhr-vidéki gyárba, azzal a megbízatással, hogy mindent figyeljünk meg: milyen a nyomóasztal és mik a pontos méretei, hogy állítják vinklibe a rámát, milyen színezékeket használnak és így tovább. Naponta kellett írnunk egy levelet, melyben beszámoltunk a tapasztalatainkról. Mikor hazaértünk és másnap bementünk a gyárba, egy teremben már fel volt állítva egy egész sor kézi filmnyomó asztal teljes felszereléssel – a mi leírásunk alapján.

– Nézzék meg: erről volt-e szó?! – mondta Goldberger Leó, és már szedhettük is össze az embereket a munka megindításához.

De minden vállalkozása közül messze kimagaslik a Bemberg-Parisette műselyem ügye. Magyarországon már a század elején is gyártottak műselymet, de igen rossz minőségben, Sárváron működött egy üzem: lőgyapotból készített műselymet, de ez olyan gyenge volt, hogy csak hímzőfonalnak lehetett használni. Az 1920-as évek elején egy német gyár, a Bemberg im Barmen új, rézoxid-ammóniák alapú új műselyem szálat dolgozott ki, és gyártmányára Európa-szerte piacot keresett.

Budapesten egy Rubin Sándor nevű ügynök kapta meg a Bemberg-fonal terjesztését, először Szurday Róberthez, a Magyar Pamutipari Rt. vezérigazgatójához vitte:

– Tessék megnézni, méltóságos uram!

– Hagyjon békében, ez egy művacak, én világéletemben pamutot nyomtam. De tudja mit? Jöjjön vissza egy hónap múlva, majd meglátjuk.

Akkoriban az ügynökök még nem voltak olyan nagy urak, mint most, minden körülmények között el kellett adniuk az árut. Ismertem egy cseh cég pesti képviselőjét; kapott egyszer egy kollekciót, végigrohanta vele a Sas utcában a nagykereskedőket, de nem vettek tőle, megírta, hogy más minta, más anyag kellene. A cég azt válaszolta: mi csak ezt tudjuk gyártani, ha nem adja el, akkor elbocsátjuk. Eladta. Rubin is jó képet vágott az ügyhöz, és egy hónap múlva újra beállított Szurdayhoz:

– Meg méltóztatott gondolni magát?

– Nézze: egyelőre nem kell, de ha akar, egy hónap múlva jöhet megint.

Rubin dühös lett, átment az Arany János utca túloldalára, ott állt Goldbergerék „Pesti Ház”-a, és kihallgatást kért Goldberger Leótól.

– Milyen fonalat hozott? – kérdezte az elnök. – Ezt a szart? Csak nem gondolja komolyan, hogy én ilyenekkel lejáratom magam?!

Rubin leforrázva kifelé indult, mikor Goldberger Leó utánaszólt:

– Jöjjön csak vissza. Ha esetleg megbolondulok, és mégis foglalkoznék ezzel a műselyemmel, két feltételt kötök ki előre: a világpiaci legalacsonyabb áron szállítsanak nekem, és kizárólagos jogot kérek Magyarországon szövött árura, kötött árukra. – A Gutmann és Fekete cég használta fel a Bemberg fonalát, ebből gyártották a híres GFB harisnyát. – Küldjenek mintát!

Próba próbát követett, Goldberger Leó alapelvei közé tartozott, hogy a gyakorlati kipróbálást többre becsülte minden elméletnél. Évekig kísérleteztünk, Kelenföldön szőtték le az anyagot, láncfonalnak pamutot vagy lent használtak, vetüléknek pedig a Bemberg-műszálat. A húszas évek végére egy rendkívül jó megjelenésű műselyem anyagot sikerült előállítanunk, Parisette-nek neveztük el.

A magyar textilipar egész történetében egyetlen áru sem aratott a Parisette-hez hasonló sikert. Éjjel-nappal mentek a gépek, évenként öt-hatmillió métert adtunk el belőle. Az önköltség méterenként egy pengő harminc és egy pengő hatvan fillér között ingadozott, a nagykereskedők két pengő hatvanért kapták, tehát minden méteren legalább egy pengő tiszta nyereség maradt. A Parisette hasznából építette fel Goldberger Leó a Vörösmarty téri házát, melynek földszintjén kávéházat nyitottak „Parisette” elnevezéssel.

– Milyen textiles szakember volt Goldberger Leó? Mennyire ismerte magát a termelési folyamatot?

– Mikor az apja, Goldberger Bertold 1900-ban lehozta a gyárba, nyolc évig taníttatta ott, mindig rábízta valakire, és megkövetelte az illetőtől, hogy az ő fia az adott szakterületen mindent elsajátítson. Ennek következtében Goldberger Leónak igen alapos áttekintése volt a termelés egészéről. Technikai kérdésekbe ritkán szólt bele, inkább csak általános elvekhez ragaszkodott, például nem engedte lestrapálni a gépeket, roppant szigorú karbantartást követelt.

A kelenföldi gyárrészleg – a fonás és szövés – nem érdekelte különösebben, mikor a második világháború elején egy bomba felgyújtotta a szövödét, csak annyit mondott:

– Milyen szerencse, hogy ez a bomba nem Óbudára esett.

Kelenföldet inkább a fiára hagyta, viszont a nyomóüzemben naponta másfél-két órát is eltöltött. Lement az összerakóba, és minden új mintát megnézett, néha kihozta magával egy-egy divatszalon vezetőjét is.

Igazából a kalkulációban érezte otthon magát, döntéseit gyakran megbámulták, előfordult, hogy elvállalt százezer méteres rendeléseket, melyen méterenként fél fillért vesztett, mert kiszámolta, hogy így is megéri, a hatalmas mennyiség hordozza majd az általános rezsit.

Én magam Goldberger Leó árnyékában nőttem fel, 1923-ban friss mérnökként kerültem be a próbakonyhára, onnan vittek át az üzembe, és ott dolgoztam 1944 márciusában is, mikor Goldbergert elhurcolták a németek. Közben útjaink csak néhány évre váltak külön, ennek a következő a története.

Hosszabb ideig vezettem a mosóműhelyt, és az állandó magas latyakban megfázott a lábam, három hónapig otthon kezeltek, közben felére redukálták a fizetésemet – ez nemcsak a közvetlen csökkentés céljait szolgálta, hanem távlatilag azt a kombinációt is, hogy ha a betegségem súlyosbodik és el kell engem bocsátani, csak a fele összegű végkielégítést kelljen adniuk.

Bokaoperációra került sor, két évbe tellett, amíg úgy-ahogy felépültem és járógipsszel visszamehettem a gyárba. Üzemi munkát még sokáig nem végezhettem, tanácsadónak alkalmaztak 45 pengőért, kevesebbet kerestem, mint egy előmunkás. Aztán évek alatt lassan magamhoz tértem, de úgy éreztem, nem haladok előre képzettségemhez és kialakuló szakmai hírnevemhez méltó módon.

1938 elején behívtak a Hitelbankba, és teljes titoktartást kérve egy ajánlatot tettek: fogadjam el a bank érdekkörébe tartozó Magyar Pamutipar Rt. műszaki igazgatói állását. A gyár az 1937-es évet egymillió pengős deficittel zárta, vállalom-e, hogy egy év alatt eltüntetem ezt a hiányt?

– Én inkognitóban már többször jártam önöknél, és körülnéztem – mondtam az összegyűlt vezetőknek –, láttam, hogy a gépek elhanyagoltak és korszerűtlenek, ezekkel egy év alatt nem lehet eltüntetni az egymilliós deficitet.

– De hát mennyi idő kell hozzá?

– Kérem, én nem vállalok bűvészmutatványokat!

Meghajtottam magam és kimentem, Módos, a vezérigazgató utánam jött:

– Ugyan, ne törjön már olyan hirtelen pálcát. Tessék visszajönni, és tárgyaljunk tovább.

A bank képviselője megkérdezte:

– Mégis mennyi időt tart szükségesnek?

– Ha bírom a bizalmukat, és magukévá teszik az elgondolásaimat, két év alatt eltüntetem a deficitet.

A bankos bólintott:

– Meg vagyok győződve, ha ön két évet mond, egy év alatt teljesíteni fogja.

– Azt nem, újra csak azt mondom, hogy nem.

– Anyagilag mit ígértek az átlépésért?

– Itt a szerződésem, megnézhetjük a pontos számokat. Havi fizetésem hatezer-kétszáz pengő, reprezentációs költség havi nyolcszáz, lakbér negyedévenként ezerötszáz pengő, működési pótlék ezerötszáz, remuneráció ezernégyszáz, karácsonyi segély ezernégyszáz pengő. A Társaság magára vállalta az alkalmazotti kereseti adót, a rokkantellátási és jövedelemadót, ennek pótlékát, végül a nyugtabélyeg-illetéket. Személygépkocsit biztosított vezetővel saját céljaimra és a családtagoknak, Budapest területén kívül a benzint és olajat nekem kellett fizetnem – mivel akkoriban Szentendrén laktam, a szerződés Szentendrét ebből a szempontból nem tekintette Budapesten kívüli helységnek.

– Elég szép jövedelem.

– Főleg ahhoz viszonyítva, hogy most háromezer-ötszáz forint nyugdíjat kapok, egyhavi fizetésemért egy Adler gépkocsit tudtam venni – de mindegy. Januárban felmondtam, közvetlen főnököm, doktor Turnau Viktor kezébe téve le a bejelentést, ő rögtön megtelefonálta Goldberger Leónak, Goldberger még aznap behívatott:

– Miért mondtál fel, fiam?

– Itt valaha egy olyan dolog történt velem, amit nem lehet elfelejteni. Fiatal házas voltam és beteg ember, mikor ebben a gyárban semmibe vettek, tönkretettek és el akartak üldözni.

– Az a gazember Turnau!

– Ő ugyanezt mondta önről, doktor úr!

Másnap újra berendelt, elém rakott egy fehér papírt.

– Ez tudod, mit jelent? Írj rá egy olyan számot, amilyet akarsz.

– Értem, de ha holnap reggelig ülünk itt, ez a papír akkor is fehér marad.

– Próbáltam hatni a szívedre, az eszedre, most már csak egyet mondhatok neked: aki a Magyar Pamuthoz kötötte a sorsát, az mind tönkrement: a Spitzerek, Goldberger Lajos.

– Én nem vagyok babonás. Engedje meg, doktor úr, hogy most egy öntől tanult mondást idézzek: két dolog jó jégbe hűtve: a pezsgő és a bosszú – mondtam, felkeltem és kimentem a szobából.

Kialakítottam egy sorrendet, mit kell tennem, ha meg akarok ismerni egy gyárat – ehhez a sorrendhez azóta is tartom magam. Először mindig a készáru-összerakóba megyek, hogy lássam, mit nyomnak és milyen minőségben. A Magyar Pamutnál az első nap találtam egy gyapjúárut, melyen szakaszosan ismétlődő vágás mutatkozott, de olyan éles, mintha borotvával húzták volna meg.

– Ki bóvlizta el ezt az árut?

– Honnan tudnánk? Nincs rajta a neve, bárki lehetett.

Én nem nyugodtam bele, elkértem a gyár összes hengerének, kalanderének az adatait, a sugarukból kiszámítottam, hogy melyikük kerületének hossza felel meg a vágások közti távolságnak, megtaláltam az egyik vizes kalandert, megnéztem: egy gombostű volt belepréselődve, mely a nyomástól időnként felállt, és tépte az anyagot. Húsz werk gyapjúáru ment tönkre, a kalander kezelőjét azonnal kirúgták.

Másodszorra: megnézem, mi kerül a szemétbe, a W. C.-n a nyersáruba törlik-e az emberek a feneküket? Mikor átvettem a Magyar Pamutipar nyomóüzemének a vezetését, két napra leállíttattam az összes gépet, százötven seprűt osztottam szét, mindenki nekiállt takarítani, mert piszkos műhelyből csak piszkos áru jöhet ki. Az egyik művezető csóválta a fejét:

– Mit akar igazgató úr egy ilyen öreg gyártól?

– Öreg bútort többet kell takarítani.

Nekiálltam, hogy eltüntessem az egymillió pengős deficitet, hamar kiderült, hogy milyen nehéz dologra vállalkoztam. Lemegyek a nyomóba: tizenegy gépből hét áll.

– Miért nem dolgoznak?

– Nincs munka, nem kapunk sem külső, sem nostro – vagyis saját vállalaton belüli – rendelést.

Mit volt mit tenni, bérkikészítést kellett kérnünk a manipulánsoktól. Ezeknek az úgynevezett manipulánsoknak nem voltak saját gyáraik, abból éltek, hogy a feldolgozó részlegekkel nem rendelkező szövödéktől átvették a nyerskelmét, és felajánlották bérkikészítésre a nagy nyomóüzemeknek, kartell határozta meg az árakat, például egy egyszínes mintájú anyag kikészítéséért huszonegy fillért adtak méterenként.

Köztünk legyen mondva, a nyomógyárak többet kerestek ennél a huszonegy fillérnél, mert a kikészítés során az anyag megnyúlt száz méterenként esetleg tíz-húsz méterrel is, ez megmaradt tiszta haszonnak. Egy dolog mutathatta volna ki ezt a manővert: az anyag négyzetmétersúlya, mert ha megnyújtjuk a szövetet, akkor egyméternyi hosszra nyilván kevesebb keresztszál, vagyis vetülék esik – ezt úgy védték ki, hogy erősen sózták az anyagot.

– Ebből sohasem lett botrány?

– Én csak egy esetről hallottam, valamelyik magyar gyár Amerikába szállított egy nagyobb tételt hajóval, az anyag megszítta magát a párás levegővel, a só kiolvadt, az egész minta elkenődött.

De ott tartottunk, hogy bérkikészítést kellett kérnem a manipulánsoktól, bementem a legnagyobb céghez, a Freudigerékhez, ismertem ott Stein igazgatót, mondom neki:

– Adjon árut, igazgató úr, garantálom, hogy innen a Magyar Pamutból is Goldberger-minőséget fogok szállítani – mert ami igaz, az igaz, egy nagykereskedő raktárában címke nélkül is rá lehetett ismerni, melyik árut készítette ki a „Goli” és melyiket valamelyik más üzem.

– Adok kétszáz métert – mondja Stein.

– Ez sértés.

– Jó, akkor adok ötezer métert.

Egy hét múlva szállítottam, Stein megnézi az árut.

– Szép munka.

– Akkor mehetünk tovább, adjon kétszázezer métert, vagy legalább százezret.

– Én meg vagyok elégedve a Textilfestőgyár munkájával, eddig ők dolgoztak nekünk, legfeljebb akkor változtatok, ha maguk olcsóbban csinálják.

– De kérem, a huszonegy fillér kartellár, ezt az összes vállalat aláírta.

– Azzal együtt a Textilfestő húszért csinálja.

– Nem hiszem.

– Hát hazudok én? Itt a számla – és Stein megmutatta a papírt.

– Akkor én megcsinálom tizenkilencért.

Mire újra jelentkeztem munkáért, addigra a Textilfestő lement tizennyolc fillérre, én vállaltam tizenhétért, licitáltunk lefelé egész tizennégyig, tovább már nem engedhettünk, mert az üzlet veszteségessé vált volna.

Goldberger Leó, aki szinte naponta végigjárta a nagykereskedőket, Katznál meglátta az én áruimat:

– Ezt ki csinálta?

– R. a Magyar Pamutnál.

– Igen, látszik rajta, hogy nálam tanult. Ha egyszer látja őt, mondja meg, hogy nézzen be hozzám.

Üzent másokkal is, de én nem jelentkeztem nála.

Bár a bérkikészítés folyamatosan ment és hozta a pénzt, én nem tudtam belenyugodni, hogy a Magyar Pamutipar Rt. saját hatalmas fonodája és szövödéje nem tudja ellátni munkával a nyomóüzemet. Szóvá tettem az ügyet a Hitelbank ülésén, Perényi, a bank igazgatója megkérdezte:

– A panaszt értem, de van-e valami elgondolása?

– Igen.

– Tessék, mondja el.

– Az Erkel utcai szövödénk jelenleg háromszázhatvan szövőszéken sifont gyárt, melyet a HPS (Hermann Pollack und Söhne rövidítése, az államosítás után Hazai Pamut Selyemgyárra keresztelték át, hogy a márkás három betű megmaradjon), vagyis idegen gyár készít ki és viszi el a haszon legnagyobb részét. Tessék átállítani ezt a gépparkot sifonról kartonra, amire van is igény a piacon, és akkor a mi nyomóüzemünk is el lesz látva munkával, nem kell manipulánsokhoz fordulni kegyelemkenyérért.

Felállt a kalkulációs osztály vezetője:

– A sifon húsz fillér hasznot hoz méterenként, a karton csak tízet. Ha átállnánk, ahogy R. mérnök úr kívánja, csak a nyomógyár zsebébe tennénk több pénzt, maga a vállalat veszítene.

– Egy perc türelmet kérek, azonnal fogok válaszolni. Meg tudná nekem mondani, osztályvezető úr, hogy mennyi a sifon vetése angol negyednégyzetcolonként? És mennyi a kartoné?

– Nem tudom, de miért fontos ez?

– Majd én megmondom: az arány egy a kettőhöz, vagyis egy szövőszék ugyanannyi idő alatt kétszer annyit sző le kartonból, mint sifonból, így a húsz fillér hasznot nem tíz, hanem kétszer tíz fillérrel kell szembeállítani.

– Én ebben nem dönthetek – mondta Perényi –, Módos vezérigazgató úr kint nyaral Ausztriában, értesíteni fogjuk.

Módos azt üzente: ha R. így akarja, legyen így. Ezzel és ehhez hasonló manőverekkel egy év alatt eltüntettem a veszteséget, Módos kezet fogott velem:

– Köszönöm neked, fiam, és továbbra is ebben a szellemben vezesd a gyárat.

Kaptam egy borítékot: hétezer pengővel.

A háborús idők közeledtével már nem volt művészet eladni az áruinkat, sőt áruéhség lépett fel a piacon, a kereskedők feketéztek, a belső vállalati vizsgálatoknál sorozatos megvesztegetési ügyek buktak ki. Módos engem jelölt ki, hogy teremtsek rendet, de én nem akartam vállalni:

– És mi lesz a gyárral?

– Délelőtt legyél a gyárban, délután pedig a Központban az eladásoknál.

– Ezt nem fogom bírni, mert a kettős beosztásoknál az embernek mindenütt csak a rosszat tálalják, idegeskedik, mérgelődik. De rendben van, egy időre elvállalom, ne lehessen azt mondani, hogy meg sem próbáltam.

Másnap reggel hét órakor – már rég bent voltam a gyárban – próbaképpen felhívtam az eladási osztályt. Senki sem jelentkezett. Nyolckor újra csöngettem, senki. Végül háromnegyed kilenckor tudtam beszélni az osztályvezetővel:

– Mi van nálatok? Sztrájk?

– Mi nyolckor kezdünk.

– Akit nyolckor felakasztottak, az már rég kihűlt.

– A vezérigazgató is csak negyed tízre jár.

– Ne merd magad Módoshoz hasonlítani. Különben is vedd tudomásul, hogy Goldberger Leó mindennap nyolc óra előtt bement az óbudai gyárba. Megkövetelem tőled, hogy ezentúl mindennap nyolc óra öt perckor jelentkezz nálam telefonon – és a hivatalodból!

Persze akkor már baj van, ha a kutyát bottal kell verni a nyúl után, csak erőszakkal, csak kiabálással nem lehet rendet teremteni, belefáradtam. 1942-ben hallgattam Goldbergerék visszahívó szirénhangjára.

– Nagyon sajnálom – mondtam Módosnak –, de nem bírok kétfelé dolgozni. Én felmondok.

– Igen? És hová mész?

– A Goldberger gyárba első koloristának – ez igazgatói rangnak felelt meg akkoriban.

– Miért oda? Ahol megbántottak téged.

– Mert ez Magyarország első nyomógyára, mindenki számon tartja, hogy ki náluk az első kolorista. Itt meg csinálhatok bármit, senki nem tud róla.

– Ha én el is engednélek, akkor sem mehetsz át egy másik vállalathoz, tudod, hogy háborús létszámstop van, és ez mindenkire vonatkozik.

– Meglátjuk, mi lesz.

Még azon a héten hívatott az iparügyi miniszter, Varga József. Mint műegyetemi professzor lekötelezettje volt a Goldberger cégnek. Négyszázezer pengős alapítvánnyal Goldberger Leó hívta életre az egyetemen a textilipari tanszéket, és a továbbiakban is folyamatosan gondoskodott a fenntartásáról. Varga leültet:

– Tudok a dolgodról, hozzá is járulok, de csak egy feltétellel. Neked olyan német neved van?

– Igen.

– Magyarország első nyomógyárát nem vezetheti német nevű igazgató. Magyarosítsd meg, és minden rendben.

– Kegyelmes uram, ha ez a név jó volt az apámnak, nekem is jó lesz.

– Ez az utolsó szavad?

– Igen.

– Tudod, mit, fiam? Menj a fenébe. Mondd meg Leónak, hogy üdvözlöm.

A visszatérésemet három feltételhez kötöttem: emeljék fel a fizetésemet havi ezer pengővel – ezt nem volt könnyű elintézni, mert a háborús gazdálkodás bérstopot is bevezetett. Közvetlenül Goldberger Leó irányítása alá tartozzak, ne legyen köztünk egyetlen közvetítő személy sem, aki bármilyen formában megváltoztathatná az utasításokat, végül a legfontosabb feltételt személyesen mondtam meg neki:

– Ne tessék kiabálni velem, doktor úr!

Goldbergeréknél ugyanis mindenki kiabált, aki halkan beszélt annak nem volt tekintélye a gyárban, de én nehezen tűrtem, ha velem üvöltöztek…

– Bocsánatot kérek – szólok közbe –, de úgy tudom, hogy maga is folyton kiabált.

– Hát igen – mondja R. –, én is kiabáltam, mert próbáltam mozgatni az embereket. Kérem, maga az üzem szó is az űzni, hajtani igéből származik. Egyszer az egyik születésnapomra ezüst hangfogót kaptam az embereimtől.

Innen kezdve békében és barátságban dolgoztunk együtt egészen 1944 márciusáig.

– Mennyire ismerte Goldberger Leó családi életét?

– Inkább csak a feleségem révén, aki gyakran átjárt Popper Idához, Goldberger Leó feleségéhez. Goldberger otthon is szigorú rendet tartott, nem krajcároskodott, de a háztartási elszámolásoknál is számlákat követelt.

Három gyereke volt: Antal, Miklós és Friderika, családi békéjét egyedül a kisebbik fia, Miklós zavarta meg, aki a semmirekellő, léha aranyifjak életmódját folytatta, az Arizona bárban minden este megszokott jelenségnek számított, hogy Miklós pezsgőspoharával bemászik a zongora alá, és ott üldögél.

Egyszer már úgy látszott, jóra fordulnak a dolgok, Miklós kint járt Amerikában, és egy táviratot küldött:

„Apám, vőlegény vagyok, ez és ez a menyasszonyom.”

Goldberger Leó nem válaszolt neki rögtön, felhívta az egyik New York-i ismerősét, és utánanézetett a jövendő nász anyagi viszonyainak. Mikor kiderült, hogy hétszázötven modern gyapjúszövőszékkel rendelkezik, csak akkor táviratozott:

„Áldásom rátok!”

Aztán a parti visszament, maradt a lumpolás, Goldberger Leó újságban tétette közzé, hogy semmiféle felelősséget nem vállal a fiáért. Mikor jöttek a hitelezők, Popper Ida elment Ulmann ékszerészhez, és eladta minden gyűrűjét, láncát, ebből fizette ki a fia adósságait – hogy Goldberger ne tudja meg, valósághű másolatokat készíttetett az ékszerekről. Mikor a németek jöttek és követelték az ékszereket, Popper Ida mindent odaadott, csak a jegygyűrűjét tartotta meg, ez volt az egyetlen valódi aranyholmija.

A háborús körülmények ellenére igyekeztünk fenntartani az üzem kereteit, Goldberger Leó régi kapcsolataira támaszkodva még 1940 végén is ki tudott küldeni árukat az Egyesült Államokba, és még a háború utolsó éveiben is exportáltunk Svájcba és Svédországba.

Bent a gyárban is egyre szaporodtak a nehézségek. Rézből készült nyomóhengereink nagy részét be kellett szolgáltatni hadicélokra, korlátozták szénkiutalásainkat is. Goldberger megbízta Meinhold Vilmos bányaügyi főtanácsost, hogy Bükkmogyorósd környékén vizsgálja meg egy új bánya megnyitásának lehetőségeit, de Pilisszentivánon is megpróbálkozott egy vegetáló bányavállalat átvételével.

Magában a gyárban is feltűntek a közeledő fasizmus első jelei. Egyszer ellenőrző körutat tettünk, és az egyik kocsin festett zöld nyilaskeresztet vettünk észre, Goldberger sokáig nézte, aztán legyintett:

– Nem a nyilaskereszt fáj nekem, hanem az, hogy piszkos a kocsi, amire festették.

1943 nyarán kiküldött Svájcba gépeket vásárolni, mikor bementem elköszönni, mondom neki:

– Jöjjön maga is, doktor úr, hozza a családját! A vak is látja, hogy a németek heteken belül lerohannak minket.

– Bármi történne is ebben az országban, én kétszer huszonnégy órával előbb értesülök róla.

– Lehet – de nem biztos.

– Pesszimista vagy?

– Igen.

– Aki pesszimista, az kösse fel magát.

Egy Arany János-verset idézett arról, hogy ő magyarnak érzi magát, a gyáráról beszélt, azt hiszem, ha előre tudta volna az eseményeket, akkor sem hagyta volna el életének értelmét: az óbudai üzemet.

Egyszer később eszembe jutott, mikor hallottam, hogy Széchenyi Zsigmondot megkérdezték, miért nem disszidált, és a nagy vadász azt felelte:

– A Zsigmond talán disszidált volna, de a Széchenyi nem mehetett el innen.

1944 márciusában nem kaphatta meg a remélt előzetes információkat, mint ismeretes, Horthy Miklós vonatát Klessheimből hazafelé tartva napokig feltartóztatták; mint az egész országot, Goldberger Leót is váratlanul érte a német bevonulás. Március 19-én dél körül egy német őrnagy állított be hozzá:

– Goldberger Leó urat keresem.

– Én vagyok.

– Csomagoljon össze.

Az őrnagy közben a falon lógó családi képeket nézegette: Goldberger Ferencet, Sámuelt, Károlyt, Bertoldot.

– Kik ezek?

– Az őseim.

Goldberger Leó elbúcsúzott a családjától, tudta, hogy nem tér vissza többé. Több más politikai fogollyal együtt a mauthauseni koncentrációs táborba vitték. További sorsáról nincsenek pontos értesüléseink, valakitől hallottam, hogy egészen 1945 áprilisáig Goldberger Leó viszonylag jól tartotta magát, de akkor valakitől tíz deka margarint vásárolt két pesti bérházért, kenyér nélkül megette, és csillapíthatatlan hasmenést kapott tőle. Egy rongyos pizsamanadrágot adtak rá, nem volt más ruhája, és egy székre ültetve vitték át a lazaretbe. Május ötödikén halt meg, a tábor felszabadulásának napján. 1978. május másodikán ünnepelnénk, ha ünnepelnénk, a doktor úr születésének százéves évfordulóját.

Innen már csak röviden – ha érdekes még egyáltalán. A front közeledett, mindenütt pakoltak, de én mindvégig elleneztem a kitelepítést, a mi öreg gépeinket a legkisebb mozgatás is tönkretehette, másrészt senki nem adhatott garanciát, hogy valaha is visszakerülnek a helyükre, csak a legfontosabb alkatrészeket és hajtószíjakat rejtettük el. Bár később a gyári felszerelés egy részét kihordták az utcára, és barikádot építettek belőle, így is kevesebb kárt szenvedtünk, mint például a Chinoin, mely öt vagonrakomány gyógyszert telepített ki egy vidéki raktárba, és a zűrzavaros napokban bőröndszámra hordta el boldog-boldogtalan. Még nekünk is jutott belőle, 1945 tavaszán két lova is volt a gyárnak, az egyiket Ultraseptilnek, a másikat Birobinnak hívták, mert ezért a gyógyszerért vásároltuk őket.

November végén minden autónk leállt, mert a nyilasok elvitték a benzint és az olajat – később magukat az autókat is. Aztán a szénellátás szűnt meg, a gyár hetenként 3-4 napot dolgozott.

1944 decemberében érték el a szovjet csapatok a Goldberger gyár vonalát, utána négy hétre megmerevedett a front, a németek a Magyar Pamutiparból védekeztek egyre csökkenő erővel – hogy fogyó létszámukat leplezzék, minden ablakba egy puskát dugtak, és egy ember öt-hat puskát is kezelt, sorra járta és elsütötte őket.

Én néhány nappal a felszabadulás után, 1945 februárjában mentem ki a gyárba, részt vettem a helyrehozatalban, lebontottuk az utcai barikádokat, és visszahordtuk a helyükre a gépeinket, kiemeltük az áttört födémen át a pincébe zuhant felszerelést, március első napjaiban már füstölgött a kémény.

Nyersanyaggal nem rendelkeztünk, lapokban hirdettük meg, hogy bármilyen bérmunkát elvállalunk, de megbízások alig-alig érkeztek. A gyárat a nagy szovjet rendelések indították el, ők természetben fizettek: a lenyomott mennyiség tíz százaléka maradt meg nekünk. Nagy tételeket adtak, pamutdelén anyagra ötszínes mintából félmillió métereket kértek, két hengergarnitúrát vésettem, és két gépen is egyszerre ment ugyanaz a minta. Az anyagot élelmiszerre cseréltük, ezt tudtuk adni az embereknek, és a raktárban talált keményítőből főztünk krumplicukrot.

1948. március 26-án a belső udvaron tartottak egy gyűlést, melyen bejelentették a gyár államosítását, a nagy sietségben elfelejtették eltávolítani a fal mellől Goldberger Leó mellszobrát – R. egy képet mutat –, ott áll a doktor úr a szónok mögött.

Doktor Ekés Mihály lett az igazgató, valaha a kezem alatt dolgozott a festékkonyhán, behívatott és megkérdezte: hajlandó vagyok-e dolgozni az új rendszernek.

– Kérem, én a tőkésnek is azért dolgoztam, mert a munka érdekelt és ebből éltem, ebben a tekintetben semmi sem változott.

Üzemmérnökké neveztek ki, munkámat soha kifogás nem érhette. 1960-ban vonultam nyugdíjba, utána még sokáig szakértői feladatokat láttam el. Az utolsó öt-hat évben nem jártam kint a gyárban, igaz nem is hívtak, fogalmam sincs, hogy áll jelenleg a „Goli”.

Véletlenszámba megy, hogy Dobosnét, a Goldberger gyár igazgatónőjét jelentkezésemkor bent találom – később hónapokat töltöttem el a gyárban, de legközelebb csak januárban találkoztam vele.

Dobosnét pártmunkásból léptették elő igazgatóvá. Azt a funkcionárius nemzedéket, melyhez ő tartozott, minden kímélet nélkül vetették harcba, őket küldték le falura gépállomásokat, téeszeket szervezni, évekig laktak bérelt szobában kölcsönágyneművel, mivel ők álltak kapcsolatban az emberekkel, rajtuk csapódott le a környezet ellenszenve 1956 után, ha el kellett jönniük éjszaka, gyerekeik egyedül maradtak otthon, mert egyetlen szomszéd sem vállalta, hogy vigyáz rájuk.

Dobosné beteg, előfordult már, hogy a gyárudvaron lett rosszul, altatóval alszik el, férje reggel néha betelefonál, hogy nem tudja felébreszteni. Nehezen bírja a terhelést, néha munkatársai biztatják, hogy üljön be a kocsijába, és látogassa meg Sopronban tanuló fiát.

A betegség nem látszik meg az igazgatónőn, külsejére adó, szőkített hajú, középkorú asszony. Lendületesen és jól fogalmaz, láthatóan tud bánni az emberekkel. A legmagasabb végzettsége: közgazdasági technikum, mérnöki diplomával nem rendelkezik, de ez a szakmában, sőt a vállalatnál sem számít kivételes jelenségnek, a PANYOVA-hoz tartozó gyárak igazgatói közül alig néhányan végezték el az egyetemet.

Mintha a Goldberger gyár szervezeti felépítése is ebből az adottságból indulna ki, csak a főkönyvelő, a munkaügyi osztály, a rendészet és néhány hasonló jellegű munkakör áll az igazgatónő felügyelete alatt, a termelés irányítása a minőségellenőrzéssel együtt a főmérnök hatáskörébe tartozik.

Dobosné, úgy tűnik, maga is szeretne bizonyos távolságot tartani a környezetétől, sokkal szívesebben beszél a gyerekkoráról, a régi Óbudáról, mint a gyárról.

– Itt laktunk a Hévízi úton, ha a Duna áradt, a mi lakásunk padlóján is feljött a víz. Később aztán úgy raktuk le a padlódeszkákat, hogy az egyik kiemelhető legyen, ez alá vájtunk egy üreget, itt gyűlt össze a víz, ha megtelt az üreg, ki tudtuk meregetni.

Az ivóvíz viszont nem volt bevezetve a lakásba, kannákkal jártunk fel érte a töltésre. Szennyvízcsatorna nem volt, a III. ker. TVE futballpálya mögött húzódott egy mély árok, egyszer valaki az árokban a szennyvíz tetején talált egy kis szoknyát, felemelte, kiderült, hogy egy gyerek is tartozik hozzá, az ötgyerekes Pollák egyik lánya…

Erőszakkal kell visszatéríteni a beszélgetést a gyár ügyeire:

– Asszonyom, akárhogy is nézzük, maga Goldberger Leó utóda ebben a székben, nyilván maga tudja a legjobban: miért maradt meg a gyáron Goldbergerék neve?

– A Goldberger nevet csak 1949 körül egy egész rövid időre vették le, egy túlbuzgó ember átkeresztelte valami Vörös Tavaszra vagy hasonlóra, de az iparügyi miniszter azonnal utasította, hogy állítsa vissza a régi nevet. Abban az időben a külföldi vevők csak Goldberger oroszlános védjeggyel vették át az áruinkat.

Sokáig tartott a Goldberger név tekintélye, a gyár egyik vezetője kint járt tanulmányúton az NSZK-ban, a német igazgató kérdezte a munkahelyét, mikor megmondta, a német elcsodálkozott:

– Maga a Goldbergerben dolgozik és tőlünk akar tanulni?!

Ma ez már megszűnt, az európai textiléletből kihalt az a nemzedék, mely Goldbergerekkel üzleti kapcsolatban állt, ma már a nálunk készült árukra nem a koronás Goldberger oroszlánt teszik, hanem mint a többi exportra menő textilanyagra, a Hungarotex emblémáját.

– Igaz, hogy a márkanév használatáért fizetni kell vagy kellett a Goldberger utódoknak?

– Nem tudok róla, de nem tartom valószínűnek, hogy fizettünk volna. Egyébként Goldberger Leó egyik fiának, Antalnak Angliában volt egy gyára, ő is használta ezt a márkát, de azt hallottam, nem sokra vitte.

Bejön a titkárnő, és valamilyen mintát kér, Dobosné köpenye zsebéből kis gyászruhaanyag-kivágásokat vesz elő:

– Ezt add oda nekik.

– Ki halt meg?

– A PANYOVA kereskedelmi igazgatója negyvennégy éves korában. Este megnézte a tévében a válogatott meccset, utána elment levegőzni, akkor kapott rohamot. Szívelégtelenség. Még nincs a helyére senki, Tatár elvtárs látja el az ő munkakörét is.

Tatár elvtárs átszólt, hogy nálunk kezdi az anyaggyűjtést, és egy kísérőt szeretne kapni. Felhívattam egyik nyugdíjasunkat, Girold Mihályt, ő még naponta bejár dolgozni, az új belépőket viszi végig a felvétel állomásain, ő mindenben a segítségére lesz. Behívom.

Dobosné kimegy az előszobába, hajlott hátú, kísértetiesen sovány, de mozgékony, anorákot és kackiás jambósapkát viselő férfival tér vissza, hatvanévesnek látszik, később kiderül, hogy már a hetvenet is betöltötte.

– Girold! – mondja az öregember, mint aki bőségesen elégnek tart ennyi bemutatkozást.

– Elintézted Moldova elvtársnak, amit kértem?

– Naná, majd nem intéztem el! – és egy paksamétát tesz Dobosné elé, az igazgatónő sorra átadja a gyári belépőmet, ebédjegyemet az üzemi étkezőbe, a gyár éves tervét és statisztikákat.

– Köpenyt szereztél Moldova elvtársnak?

– Naná, majd nem szereztem. Fönt van nálam a szekrényben.

Az igazgatónő felemelkedik az íróasztal mögött:

– Akkor most a te gondjaidra bízom Moldova elvtársat, vigyázz rá, veszedelmes ember.

– Jó, hogy mondod, Rózsi – az öregember türelmetlenül topog –, mehetünk, Moldova kolléga?!

Meglódulunk, elképesztő lépcsőkön, kanyarokon vágunk át, alig tudom követni Giroldot.

– Olyan tekervényes ez a kurva gyár, mint egy kaktuszültetvény, nincs benne semmi rendszer. Mikor Goldberger Leónak volt egy kis pénze, mindig épített hozzá valamit.

– És azóta nem hozták rendbe?

– Majd meglátja, mi történt azóta. Elég legyen annyi, hogy pár éve itthon járt Goldberger Leó lánya, a Friderika, nem tévedt el itt. Azt mondta: érdekes, én modernebb gyárra emlékszem.

Lifttel kell felmennünk Girold szobájába, a vasajtó előtt már hosszú sor várakozik, végre beáll a lift, kezelője, egy smicisapkás, vörös arcú férfi felemelt kézzel előre visszautasít minden méltatlankodást:

– Udvarolni voltam, baj?!

– Legfeljebb annak, akinek udvarolt – mondja Girold, félretolja és ő fogja meg a lift indítókarját.

A liftes háborog az előbbi replikától:

– Maga saját magáról beszél, minden pap magáról prédikál.

Girold nem válaszol, csak mikor kiszállunk a liftből, akkor legyint sajnálkozva visszafelé:

– Belügyis volt szegény.

Girold két adminisztrátornővel osztozkodik a munkaügyi osztály egyik irodáján. Hellyel kínál, aztán rám mordul:

– Kávét?

– Kérek.

Mikor felforr a víz, Nescafét kever bele, aztán cukrot szed elő, a fehér kockák között sietős apró bogarak másznak szét:

– Textilbogarak. Havonta ciánoznak, és nem bírják kiirtani. Hánnyal kéri?

– Két bogárral, vagy ha nagy bogár, elég lesz egy is.

Ezt végre méltányolja, dohogva elmosolyodik.

– Szólíthatom Misi bácsinak?

– Jó, persze, mindegy.

Még isszuk a kávét, mikor kopognak az ajtón; két felvételre váró cigányasszony dugja be a fejét. Girold rájuk néz:

– Honnan jöttek, kedveseim?

– Én Vásárosnaményból.

– Én Petneházáról.

– Dolgoztak már valahol?

– Én maltert hordtam, de nem bírtam.

– Én még nem dolgoztam.

– Isznak?

– Csak egy pohár sört, ha többet iszok, beleáll a nyakamba.

– Jól van, kedveseim, várjanak kint a folyosón, rögtön megyünk.

Kimennek, Giroldra nézek:

– Mit gondol, mennyi időt töltenek el ezek a Goliban?

– Két-három napot, de ha megdöbbennek, akkor csak egyet.

– Min döbbennek meg?

– Azon, hogy itt dolgozni kell. Viszem végig őket a gyáron, sopánkodnak: itt büdös van, meleg van, nehéz van. Mit gondoltok? Itt nem lehet hegedülni. Egy másik lopott, három nap után kiléptettük, és még ő kért pénzt! Persze nem kapott, erre előttem tépte össze a munkakönyvét.

De jött már ide pali japán irhabundában, hogy neki igényei vannak.

– Miért? Mennyit keresett a régi helyén?

– Havi tízezret.

– Ez csak ott lehetett, ahol a főnök vagy lopott, vagy csalt, vagy mind a kettőt.

– Meri ezt mondani tanúk előtt?!

Kiszóltam egy nőnek a folyosóra:

– Gyere csak be. Én azt mondtam ennek az úrnak, hogy… – és elismételtem.

Kiderült, hogy a főnökét már becsukták, neki is két nap múlva be kell mennie a börtönbe, jó pontnak számított volna, ha van bejegyzett munkahelye.

Ezer forintokat fizetünk rá minden emberre, aki csak egy-két napot tölt nálunk, és nemcsak a Goldberger gyárat éri kár, hanem az egész országot. Magyarországon ma legalább négyszázezer olyan munkanélküli van, aki már nincs a régi munkahelyén és még nincs az új helyén.

A cigányasszonyok újra benéznek a folyosóról:

– Megyünk már. Most mit csináljunk, Moldova kolléga? Nekem most végig kell vinnem őket minden stáción, elkezdjük az ismerkedést az üzemmel az első lépcsőtől. Most ott hagynám magát az üzemi orvosunknál, beszélgessen vele először.

– Milyen ember?

– Még fiatal ember, de már több mint tíz éve itt dolgozik. Hívták át a MÁVAG-ba üzemi orvosnak dupla fizetésért, Árpi nem mondott semmit, majd gondolkodik. Találkozok vele, kérdezem: na, hogy döntesz? Mit csináljak, Misi bácsi, én itt érzem jól magam. Mit csinálj? Maradj itt.

 

*

 

A fiatal, körszakállas orvos meglepően jó, hűvös vörös borral kínál, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy tagja a kerületi antialkoholista bizottságnak. A pohár fölött elfilozofálgatunk:

– A derűs, napfényes napokat könnyű kibírni ital nélkül, de a felhőket, borút, ködös időt szinte lehetetlen.

– Borús időben viszont kockázatos inni, mert más a légnyomás, az ital azonnal az ember fejébe száll, olyan, mintha nyáron egy borospincéből jönne fel a napsütésre.

– Ez is lehetséges.

– Bent az üzemben sokat isznak?

– Nem, névnapokra hoznak be egy-egy üveg töményt. Munka előtt nem jutnak hozzá, mert reggel még zárva vannak a kocsmák, legfeljebb a vonaton bejárók fogyasztanak valamit egy mozgó bögrecsárdában. Ha valaki berúg, egyébként is lehetetlen megtalálni ebben a bagolyvárban, kifekszik aludni egy erkélyre vagy benyílóba, a társai bezárják mögötte az ajtót – mit tudom én. Inkább munka után ülnek be a környéken a Vidocqba, a Lépcsősbe, a Tímár utcai Csirkésbe – ez onnan kapta a nevét, hogy valaha egy csirkekeltető működött a helyén. Egyébként miről beszélgessünk, mi érdekli az én munkaterületemről?

Eszembe jutnak doktor Tatár szavai a textiliparban dolgozók egészségi károsodásairól.

– Milyen ártalmak fenyegetik a munkásnőket? Hallásukat, emésztésüket, idegeiket?

– Ami a halláscsökkenést illeti, ez nem kikészítős betegség, inkább egy fonó- vagy szövőgyárban kérdezzen majd rá. Annyit tudok, amennyit mindenki, hogy 1975 óta kártérítést kell fizetni a hallás csökkenéséért, mégsem tesznek ellene különösebb intézkedéseket, mert egy üzemcsarnokban kiküszöbölni a száztíz decibeles hangerősséget többe kerül, mint egy új csarnokot felépíteni. A hallássérüléseknek az a legszomorúbb következménye, hogy a fül a négyezer Hertz körüli rezgésszámot nem fogja fel többé, és ez éppen az emberi beszéd tartománya, a sérült kiesik a körülötte folyó életből.

Ami nálunk a Goliban a legtöbb baj forrásának számít, az a három műszakos munkarend. Élettani törvény, hogy hajnali négy órakor a legalacsonyabb az emberi test hőmérséklete, legkisebb a vörös vérsejtek száma – ez akkor is érvényes, ha valakit egy barlangba zárnak, és fogalma sincs, hogy mennyi az idő –, ilyenkor a mélypontra csökken a szervezet munkaképessége. Tavaly már olyan rendelkezés is jött, hogy a tizennyolc éven aluliak éjszakai munkája is engedélyezhető, ez csak a könnyűiparban fordulhat elő, ezért mondják, hogy a könnyűipar a legnehezebb ipar.

Ha feltételezzük, hogy az állandó éjszakai munkát valamiképpen meg lehet szokni, a váltó műszakot semmi esetre sem. Ha egy nő az egyik héten délelőtt, a másik héten délután, a harmadikon éjszaka jön be dolgozni, minden héten más időpontban eszik és alszik, előbb-utóbb felborul nála az emésztés rendje, székrekedésre vagy épp ellenkezőleg, hasmenésre válik hajlamossá. Ezt rendbe hozni csak gyógyszerrel, mesterséges emésztőnedvek adagolásával lehet, az viszont újabb bajt okoz, az ideghálózat jelenti, hogy megfelelő a szint, és a szervezet végképp leállítja ezeknek a fontos hormonoknak a termelését.

– Maga mint orvos mit tehet?

– Levehetem a három műszakból, sőt a gépről is a veszélyeztetett terheseket, a gyomorfekélyeseket, a magas vérnyomásban szenvedőket, egy év alatt nyolcvan-száz esetben teszek ilyen javaslatot. De mi van, mikor maga a beteg kéri, hogy hagyjam meg őt a régi helyén, mert esetleg két gyereket nevel egyedül, és kell neki a negyvenszázalékos éjszakai pótlék?!

A terheléssel járó betegségek legfontosabb és leggyakoribb megjelenési formája nálunk is a neurózis. Általában nem idegpanaszokkal jelentkeznek a nők, hanem a hólyagfájdalmaktól a szívrendellenességig, az álmatlanságig mindent felsorolnak. Sok betegséget nehéz diagnosztizálni; egy szívfájdalom egyaránt származhat kimutathatatlan kis infarktusból vagy neurózisból, régi vizsgálati gyakorlatunk, hogy ha a betegnél nem találunk értékelhető tüneteket, mindig neurózisra gyanakszunk.

– Milyen százalékban neurotikusak a gyári munkásnők?

– Mint Magyarországon általában, legalább harminc-harmincöt százalék. Ennyit még a kis falvakban is kimutattak. Naponta átlag két munkásnő jön be hozzám egész testében reszketve, kap egy injekciót, és lefektetjük, ha nem tér magához, hazaküldjük.

Meg kell gondolni, hogy a jelenlegi gárda többnyire első nemzedékes munkásasszonyokból áll, akik öt-tíz évvel ezelőtt még a földeken dolgoztak a maguk ritmusában: hol lassan, hol rávertek egy kicsit, és a szabad kék ég alatt, jó levegőn – nem bírják a gyári munka monoton terhelését egy szürke vagy sötét, nedves csarnokban. Albert Schweitzer kórházának néger ápolói jutnak az eszembe, akik egy-két hét remek munka után elszöktek, mert csak a plusz-mínusz terhelést bírták, valami vagy jó, vagy rossz, a naponta ismétlődő állandó egyhangú munka azonban meghaladta az erejüket.

Girold Mihály jön be dohogva, kér egy pohár bort.

– Mire ment a két nővel, Misi bácsi?

– Ezeknek az apjuk azt mondta: ha enni adnak, fiam, hajolj jól előre, ha inni adnak, hajolj jól hátra, ha dolgozni küldenek, álljál jól félre. Azért valahogy leadtam őket az összerakóban.

Az orvos folytatja:

– Az a jobbik eset, ha a neurózist kiváltó ok bent van az üzemben, ilyenkor tudunk beszélni a főnökkel, hogy tegye az illető munkásnőt más helyre, vagy más műszakba, de az otthoni, a külső világból származó okokkal nem tudunk mit kezdeni.

Vegyünk egy példát. A kapitalizmusban a lakást tekintik a legfontosabb életfeltételnek, nálunk a népjóléti intézményeket, ami engem illet, hajlok afelé, hogy a kapitalizmusnak ebben az egyben igaza van. Az állandó ellentét, hogy a tévében, a moziban a munkásnő mindig azt látja, hogy az emberek milyen szép lakásban laknak, milyen modern üzemben dolgoznak, ő pedig egyetlen szobában szorong a családjával, és naponta bejön a Goldberger gyárba, mely látványban nem is a XIX., hanem a XVIII. századot idézi, azt egyszerűen nem lehet megemészteni. Az idegrendszer elégtelenné válik, hogy megbirkózhasson a környezet ellentmondásaival.

– És te, Árpi, még nem is tudod igazából, hogy laknak az emberek – szól közbe Girold Mihály. – Üb-titkár koromban hozzám tartoztak a lakáspanaszok, akkor láttam egypár cifra esetet.

Egy munkásnő albérletben lakott a kétéves gyerekével, de a háziasszony csak aludni engedte haza őket, tíz órakor nyitotta ki nekik az ajtót, a nő minden este, hóban-fagyban a Dunaparton sétált a szerencsétlen gyerekkel, és várta a tíz órát.

Egy másik asszony meg Érden egy fáskamrában élt, a kamra falai mellett gomba nőtt, a közepén meg egy szilvafa – ne tudjak felkelni innen, ha nem így volt. Na – mondom a nőnek –, tőled aztán bezárhatják a zöldségesboltot, te önellátó vagy.

– Ezenkívül persze van még néhány típusbetegség: felső légúti bántalmak, főleg a vizes-gőzös munkahelyeken, ahol gyakran kell hidegből melegbe rohangálni, a mérőgépek mellett vagy más állómunkán dolgozók lába pedig visszeres lesz.

Szinte mindenki öregebbnek látszik a koránál, a nők súlytöbbletet szednek fel, és a zsírpárnák közé mély ráncok vágódnak. Bőrükön a pórusok kitágulnak az izzadságtól, elhanyagolják magukat, néha huszonöt éves nők már fogatlanok. Az asszisztenseim, mint az egészségügyiek általában, nincsenek túlfizetve, de azt mondják, havi ötezer forintért sem mennének be a gyárba dolgozni.

– És a textilmunkásnőket mi tartja itt?

– Talán őket sem a pénz elsősorban, a megszokott körülményeknek itt döntő szerepük van az ember életében, ragaszkodnak a már ismert környezethez, kialakult kapcsolatokhoz. Ez lehet, hogy már rám is átragadt, az orvosi diplomám mellett pszichológusi végzettséget is szereztem, megpróbálhattam volna valami többet is, mint hogy üzemorvos legyek a Goliban, de mit csináljak: szeretem ezt a helyet, mert gyár, és mégis megvan benne az a bizonyos vidéki tempó, hogy mindenki ismeri az embert, és köszön neki.

Forgatja tenyerében az üres poharat:

– Most a sötétebb dolgok jöttek elő, de tapasztalni fogja, hogy van itt jó is.

– Hajjaj, de mennyi! – mondja Girold.

– Mi?

– Például néhány öreg szaki, próbáljon meg szóra bírni olyanokat, mint Girold Misi. Azokat, akik bent a gyárban dolgoznak, nem ismerem, nem tudom észrevenni őket, mert nem értek a textiliparhoz, de hozzánk a rendelőbe is bejárnak öreg orvosok. Néhány dologban maradiak, például a neurózis gyógyszeres kezelésében, de van egy dolog, amiben felülmúlhatatlanok, és ez a türelem. Én is igyekszem jóban lenni a betegekkel, de ők tudnak valamit beteg és orvos kapcsolatáról, amit én nem, és amit egyelőre nem is tudok tőlük megtanulni. Csak az egyik öreg orvos jelszavát írtam fel magamnak: „salus aegrodi suprema lex” – a beteg üdve a legfőbb törvény.

Másnap reggel Girold szobájában már vár a Nescafé – hozzá némi lengyel sós keksz, aztán felveszem a barna kölcsönköpenyt, és elindulunk a termelési folyamat első állomására, a nyersáruraktárba.

Girold most is számomra felfoghatatlanul tekervényes utakon megy előre: recsegő „sóhajok hídján”, dugóhúzószerűen szűk csigalépcsőkön, vashágcsókon, rég kilazult kapaszkodók inognak a kezemben.

– Itt soha nem voltak rendes lépcsők?

– Dehogynem, de kellett a hely a gépeknek, beépítettek minden lépcsőházat. Ez még nem volna baj, mert ahol egy zerge elmegy, ott egy öntudatos dolgozónak is el kell menni, de a lényeg: az anyagszállítás teljes csődbe jutott. A három emelet között csak lifttel lehet mozgatni az anyagot, a liftek viszont rosszak és e céloknak nem megfelelők. A textiliparban általános törekvés, hogy minél szélesebb árukat gyártsanak, mert a konfekcióipar egy két méter széles werket jobban ki tud használni, mint két egymétereset, sokkal kevesebb anyag hullik le a szabásnál. A Goldberger gyár is ráállt a széles árukra, ezek viszont egyszerűen nem férnek bele a liftekbe. Goldberger Leó ugyanis még egy méter, egy méter húsz centi széles anyagokra építtette őket. Én már javasoltam, hogy jelentsük fel Goldbergert.

– Mégis hogy kerül az anyag az egyik üzemrészből a másikba?

– Ó, nagyon egyszerűen. Például a fehérítőből az előkészítőbe a következőképpen szállítják az anyagot: kitolják a műhely végébe, ott egy villás targonca felemeli, viszi egy keveset, felrakja egy teherautóra, a teherautó kimegy az utcára, megkerüli az épületet, beáll egy rámpára, ott lepakolják, liftre rakják – egy újabb üzemrész, ott megfelelő méretű a lift –, felviszik az emeletre, négy-öt jani a helyére tolja és kész. Sokat mondok, ha egy fél nap megy rá.

Huber, a nyersáruraktár vezetője ősz hajú, a nyugdíj felé közeledő ember, élete nagyobb részét a gyárban töltötte, de most már ott tart, hogy szívesebben beszél a hegyi telkéről, mint a munkájáról, erőszakkal kell visszaterelni a témához.

– Ide érkezik be a nyers kelme a szövödékből.

– Melyikből?

– Teljes a káosz, előfordul, hogy ugyanannak a vevőnek ugyanahhoz a rendeléséhez három különféle szövőgyárból hozzák az anyagot. Nekünk le kell pakolnunk a kocsikat, ki kell keresnünk fajtánként a megrendelt árukat, el kell készítenünk a tamburációt, vagyis az anyag szegélyére egy kis méretű műanyag fóliacsíkot kell hegesztenünk, tollal ráírjuk az anyag legfontosabb jellemzőit: a cikk számát, minőségét, hosszát, szélességét és a cikk nevét.

– Mivel mi nemcsak magyarok vagyunk, hanem egyben internacionalisták is – szól közbe Girold –, ezért magyar elnevezésű cikkünk általában nincs.

– Mennyire könyvelik pontosan a gyárba beérkező anyagot? Tudják-e nyomról nyomra követni minden méter sorsát?

– Már az érkező árut sem tudjuk lemérni rendesen, el kell fogadnunk a szövöde számait, utána is áttekinthetetlen az egész. Néha hiányzik tíz-húszezer méter valamelyik színből, máskor meg előfordult, hogy hetvenezer méter nyers kelméből lenyomtak százhuszonötezret, és még mindig maradt harmincezer méter.

Csak a mi munkánkhoz legalább huszonöt ember kellene, ahelyett van tizenhét, és ebből jó, ha tizennégy dolgozik – az oszlik meg három műszakra. Minden műszakban legalább két férfira volna szükség, van összesen öt.

– Akkor kik emelnek?

– Na, kik? A nők. A Kollektív Szerződés szerint húsz kilónál nagyobb súlyt nők nem emelhetnek, de mi történik olyankor, ha egyedül van mondjuk harmincöt kilóhoz?! És ez még csak a lerakás, az anyagot el is kell szállítani.

– Targonca?

– Targonca ezen a részen nem mehet fel az emeletre, mert az átjáró bauxitbetonos, beszakadna a födém alatta. A kézikocsik viszont rosszak; szögletes a kerekük, ha egyáltalán van kerekük.

– És várható valami javulás?

– Hogyne, most kapunk új raktárhelyiséget fent a harmadik emeleten, dupla mozgatás kellene, de a lift úgysem működik majd, az áru nem tud feljönni, minden problémánk megoldódik majd.

 

*

 

A festödén megyünk keresztül, egy darabig elkísér minket Juhász Miklós, a vizes gyárrészleg egyik vezetője is. A kádak lúgszappanos oldatában mintás anyagok forognak csomóra kötött végtelenített szalagokon, „strang”-okban, a gépek előtt egy-egy nő görnyedezik, a már kész anyagot kézzel vagy rúddal szedik ki, kézikocsiba rakják, és tolják tovább. Odaugrok, hogy segítsek egy gumicsizmás, ötven év körüli nőnek, de hiába erőlködök a kocsival, alig-alig moccan, talpam visszafelé csúszik a vizes klingeriten. Egy-egy kocsi súlya szárazon háromszáz kiló, de ha vizes százhatvan centi széles anyaggal rakják meg púposra, elérheti a tizenegy mázsát is – és nincs segítség, egy-egy nő egyedül kínlódik vele.

A szabályok szerint csak tolni lehetne a kocsit, hogy figyelni lehessen a mozgását, és ha megindul visszafelé, el lehessen ugorni előle, de a nők örülnek, ha valahogy maguk után tudják ráncigálni őket. Ma reggel már történt baleset, egy kocsi rácsúszott valakinek a lábára, a balesetet okozó gödröt lefedték egy vaslappal, de a többi számtalan kátyú szabadon maradt, az egész csarnokban nincs egy négyzetméternyi ép padló.

– Miért nem töltik fel ezeket a gödröket?

– Mert nincs kőműves, nincs burkoló, de nincs szíjgyártó sem, általában nincsenek szakmunkásaink. Az egyik villanyszerelő szakmány például összesen két főből áll, és mivel a biztonsági rendelkezések szerint semmiféle munkát nem végezhetnek egyedül, mindenhová együtt mennek, állandóan foglaltak, ezért egy biztosíték kicserélésére legalább két órát kell várakozni.

– Ezalatt áll a gép?

– A gép? Esetleg egy egész üzemrész. A szükség persze törvényt bont, a jobbak már nem is üzennek a villanyszerelőért, saját kulcsot reszeltek a kapcsolószekrényekhez. Akinek nincs kulcsa, az meg egy nagy gerendával veri a szekrény oldalát, ha beragad valamelyik érintkező, odavág kettőt-hármat, és vagy beindul, vagy sem. A meglevő szakmunkásokkal sem bánnak megfelelően, például hónapokig kerestek tetőfedőt, végre találtak egyet tizenhét forintos órabérért, elküldték maltert keverni, persze hogy itthagyta a gyárat.

Nem tudok szabadulni a kocsikkal viaskodó nők látványától.

– És férfi anyagmozgatót nem tudnak kapni?

– Az áruszállítók kezdő órabére tizenegy-tizenkét forint, évek után felmehet tizenötre, ki jön ide annyi pénzért?! Legalább húsz ember hiányzik a festödéből. Az előírások szerint műszaki-munkavédelmi okokból legalább két embernek kellene dolgozni egy gépen, ebből a kettőből egyet már rég levettünk anyagmozgatónak, azóta már ezek is lekoptak, most ha el kell tolni a kocsikat – a megmaradt egyetlen kezelő leállítja a gépet, és ő trógerol.

Ha jelentem, hogy nincs ember és nem tudom ellátni a feladatot, azt mondják: állítsak le egy felesleges gépet! De hát egyetlenegy gép sem megy feleslegesen, sőt túl vannak terhelve, például a kreppelőn átfut a teljes termelés huszonöt százaléka. Ha mi egyetlen géppel is leállunk, az egész gyár megérzi. Ha végképp nem megy, más üzemrészekből kérünk át segíteni szabad embereket, stikában próbálom rábeszélni őket, hogy maradjanak nálunk, tudja, mi a válasz?

– Ha ilyeneket mond, máskor kölcsönbe sem jövünk.

Létszámhiány és a karbantartás elmaradása miatt így is állnak a gépek. Az I-es NDK mosót elektromos vezérlési hiba miatt tegnap hat óra óta nem tudjuk elindítani – ez a hiba törvényszerű, mert három éve, mióta felállították, senki nem törődött a géppel, a gőzvezetékrendszere is teljesen szétrohadt.

Megnézem: a csapágytartókat vastag nedves rozsda borítja, a gőzcső kilyukadt, a lyukra valaki egy rongyot dobott, a szelepek fújnak. A termelés gerincét az NDK IV-es mosógép jelentené, de ez is alig megy, mert a hozzátartozó szárítódobok rosszak, csak szeptember hónapban ezernégyszáznegyven percet állt.

A csarnoknak nemcsak a padozata, hanem minden alkotórésze, vas és fa egyaránt tönkrement, a mennyezetről foltokban válik le a vakolat, egy esőcsatorna rögzítőbilincseit szétmarta a korrózió, a bádogcső elfordult, és a rozsdás víz folyik rá az alatta álló megrakott szállítókocsikra, most éppen színes kötött áru van bennük, de senki nem veszi azt a fáradságot, hogy félrefordítsa a csatorna száját.

– Mi volna akkor – kérdezem a vizesrészleg vezetőjét –, ha maga kijelentené, hogy ilyen körülmények között nem hajlandó tovább vállalni a felelősséget, és nem dolgozik tovább?

– Ezt is megpróbáltam már. A mosó üzemrészben korrodálódtak a mennyezetbe beépített vasak, ledobták a betont magukról, asztallapnyi darabokban hullott a vakolat. Kirakattam egy táblát: „Életveszély! Belépni tilos!” – leállt a munka. Akkor gyorsan intézkedtek, kiküldtek két kőművest, akik leverték a már nagyon hullani készülő részeket, és egy csirkehálót szereltek fel. Ment tovább az üzem, de egy hónap múlva a negyvenöt fokos melegben, a trópusi gőzben elszakadtak a csirkeháló vékony drótszálai, akkor már figyeltek, nem engedték, hogy leállítsam a munkát, épp negyedév vége volt, százával álltak a kocsik a mosó előtt, a vakolat viszont hullott rendületlenül, sőt egy ablak is kizuhant – vaskerettel együtt. Valamit mégis kellett csinálni: védősisakokat osztottak szét a nők között – ebben a párás, fullasztó melegben, nem is beszélve arról, hogy mi történik, ha nem épp a fejükre, hanem a mellükre vagy a vállukra esik rá egy ötvenkilós vakolatdarab? Persze a nők is látták, hogy mi van, belepisáltak a sisakba és visszaadták. Akkor bedeszkázták a plafont, a felére csökkent az amúgy is szűk légtér, a deszkák elzárták az elszívócsövek száját, és azóta is így áll. Szóval így zajlott le az én nagy lázadásom – mondja Juhász, és elköszön tőlünk, megfog egy veszteglő áruszállító kocsit.

Mi megyünk tovább Girolddal, egyszer csak egy pincelejáró tűnik fel, sűrű gőz árad ki belőle, a gomolygást alig-alig töri át a lámpafény, olyan, mint egy Dante-illusztráció a pokol kapujáról.

– Ez mi?

– A lúgkamra.

– Mire használnak itt lúgot?

– Kreppelésnél ez húzza össze az anyagot.

Közben előkerül a lúgkamra „gazdája”, egy szemüveges, középkorú férfi lúg- és saválló fehér munkaruhában.

– Meg lehetne nézni a birodalmát?

– Tessék csak lejönni.

– Én maradok – mondja Girold, mint aki már többet tud erről az ügyről.

– Vigyázzon, mert ha egy gombostűfej fele a szemébe hullik a lúgból, vége van, rögtön hályogot húz a szemre.

Nagy tartályok között botorkálunk, a vastag betonpadló úgy szakad fel a lúgtól, mint a kátránypapír, darabjai, akár a partra sodort jégtáblák, egymásra halmozódnak.

– Kétfelől támadja a lúg, mert alul a szennyvízcsatorna is lúgos, ereszt, befolyik a beton alá.

– Egyedül jön le ide?

– Egyedül, ha rosszul leszek, majd csak a feleségem keres, ha nem érek haza, más senki. Ha meggondoljuk, hogy más helyeken egy villanykörtét is két ember csavar be.

– És legalább egészséges?

– Úgy nézek én ki?! Régen a vízlágyítóban dolgoztam, de vesebajt kaptam, nem maradhattam tovább, mert az az üzem három műszakos, betegen nem bírtam volna, egy műszakos hely viszont csak ez volt. Itt meg a tüdőm fog kikészülni, hiába megyek ki a gyárból, órák hosszáig eltart, amíg eltűnik az a lúgízű keserű levegő a torkomból. Korkedvezmény nincs, veszélyességi pótlék nincs, egy hónapban kétezer-kilencszáz forintot keresek, pedig én technológiát végzek egyedül: 45 Baumés lúg érkezik be a gyárba, és azt nekem fel kell hígítanom 7–20 Bauméra.

Elborzadva nézek körül: elektromos vezetékek között folyik a megbomlott szigetelésű tartályokból kicsöpögő lúg, sárga lúgkő rakódik rá a szétmálló vastag deszkákra.

– Mutatok különbet is, ha akarja.

Bemegyünk a szivattyúk közé. Hetvenöt-nyolcvan fok meleg van, a lúgpára égeti az ember fülét. A lúg szaga enyhén sós, mintha inhalálna az ember. Mintegy méternyi magasságig lehet látni, afölött gőz lebeg a lámpák fényében fel a plafonra. A mennyezeti betont is szétmarta, a szivattyúk mellett a tartóoszlopok koronája elválik a plafontól, úgy tűnik, maguk az oszlopok is meginogtak.

A mennyezet félkörívek egymáshoz illeszkedő sorozatából áll, a félkör közepe alá kell állni, mert az illeszkedéseket rögzítő gerendákról forró lúg csurog.

– Ahogy a lúg rám hull, egész tincset húzok ki a hajamból – mondja a lúgkamra kezelője.

Sós izzadság folyik a szemembe, kezemben szinte szétáznak a jegyzettömb lapjai, nem merem felemelni a fejem, de azért igyekszem elfogulatlan hangon társalogni:

– Jártak már itt filmesek?

– Még nem, pedig gyönyörű filmeket lehetne itt készíteni – mondja a lúgos ember készséges mosollyal.

Kapaszkodom fölfelé, ahová nyúlok, mindenütt vedlik a fémet védő festékbevonat. Csak fent veszem észre, hogy elöl, ahol nem védett a barna köpeny, a lúg nyolc-tíz kerek lyukat mart a pulóverembe, olyan, mintha cigarettával égette volna ki valaki.

Folytatjuk utunkat Girolddal a mosóban, odakint nem esik, de a tetőről itt bent záporban hullik a lecsapódó pára a nyakunkba, az üzemrész legmélyebb pontján nehezen gázolható tócsa gyűlik össze. A plafont itt is befedték, a fedődeszkákat oszlopok tartják, az oszlopokat ferde András-keresztek rögzítik, némelyiket még keresztben rászegezett oldaldeszkák is erősítik, a csarnokban egy egész erdőre való deszka rothad, mindenütt érződik a nedves fa szaga.

– Ez volt valaha a selyemfestő – mondja Girold.

Lehet vagy 50 fok meleg a gép mellett, elöl, ahol az árut beeresztik, még elviselhető a hőmérséklet, mert itt a vegyszeres kezelés nem igényel magasabb hőfokot, de lejjebb, ahol szintetikus mosószerrel mossák ki az anyagot, a vízhőmérséklet eléri a 80–90 fokot – az előírások szerint 100 kellene, de ettől is megszédül az ember. Nemcsak a gép fűti a levegőt, alulról, a kanálisból is dől a forró gőz, állok a dobogón, és még a deszkán keresztül is süti a talpamat.

Az egyik gépből folyik a festék, légjáratrendszere elromlott, mindenhová szétspriccel a forró színes lé, kifeszített nylonlepedők védik az egyik sarkot, ahol a gép kezelőnője éppen eszik. Girold megszólítja:

– Mi van? Miért nem mész legalább a nyugdíj előtt valami jobb helyre?

– Hol van itt jó hely?! Menjek az appretúrára? Ott szagolhatnák mindent a szalmiáktól a formalinig – megemeli a karját, vállában ropognak az ízületek –, hallod, hogy recseg? Csupa reuma vagyok.

Az öregember kedélyesen a vállára ver:

– De a pénzt, azt szereted, hazaviszed a havi négyest, mi?

Továbbmegyünk, Girold legyint:

– Elég olcsón megúsztuk, hogy csak a vállát mutatta, előfordult, hogy a mellét vette ki: nézd meg, úgy ki van ázva, mint a mosogatórongy.

– Ilyen a szöveg általában?

– Itt nagyon kevés nő nevelkedett a Skót Kisasszonyok zárdájában, a múltkor azt mondja az egyik: gyere, Misi bácsi, izélni. Mivel? – mondom – én már perecet fonhatok belőle. Azt mondja: nem baj, én fejre állok, és te majd begyűröd, mint a kesztyűujjat.

Nézem a gépeket:

– Ilyen körülmények között meddig működnek?

– Öt-hat éves gépek lepusztulnak, ez a mosó gépsor az NDK-ban egy műszakban fut, nálunk háromban, nincs lehetőség a karbantartásra. A gépet minden héten le kellene mosni, amikor már ragyogó tiszta, akkor lezsírozni és kijavítani a hibákat. Régen bejöttünk vasárnap, és túlórában megcsináltuk, de most már vasárnaponként is termelő műszakokat tartanak, le sem lehet állítani.

Azt hittem, a mosóban már nem érhet több meglepetés, de a következő teremben káprázni kezd a szemem, akkora köd van, hogy öt méterre nem látni.

– Ha most kapnák egy pofont, nem tudnám kinek visszaadni – mondja gondterhelten Girold Mihály.

Kint hűvös az idő, a mennyezeti ablakokat hiába nyitották ki, a gőz nem tud eltávozni, a csőrendszerek mentén a fémfelületen lecsapódik, és itt is zuhog az eső. Egy éve festették ki a csarnokot, több millió forintba került, még nem is fejezték be a munkát, a festés eleje már pergett.

– Most déli-délkeleti szél fúj, ilyenkor a legsűrűbb a köd.

És valóban, a köd bent az üzemcsarnokban egyre tömörebbé válik, most már egy méterre is alig látni, felismerhetetlen minden mozgás, a szállítótargoncák is lassan bontakoznak ki a kápráztató szürkeségből, fokról fokra válik kivehetővé a mereven előre figyelő targoncavezető görnyedt alakja.

– Menjünk, majd visszajövünk jobb időben.

 

*

 

Az a program, ami először csak véletlenül adódott, később napirenddé vált: reggel fél nyolc után nyitottam be Girold szobájába, felvettem a barna köpenyt, átraktam a zsebébe a blokkomat és négy-öt golyóstollat, megittam a Nescafét két sós keksszel, közben végighallgattam Girold beszélgetését az új jelentkezőkkel.

A november behajtotta a mezőkről a szabad életű cigányokat, akik eddig gyógyfüvet, makkot gyűjtöttek, macskagyökeret szedtek, egy-egy nap néha kétezer forintot is megkerestek. Emlékszem egy piliscsévi fiatal férfira, aki maszek mészégetőknél dolgozott havi nyolcezerért. Hogy megnövekedett a kínálat, Girold válogathatott, hogy hová irányítsa az új jelentkezőket. Volt olyan új ember, aki a rokonaira hivatkozva kért jobb beosztást:

– Az apósomat tetszik ismerni, itt dolgozik.

– Méghozzá már hosszú ideje – mondja Girold.

– Egy hónapja csak.

– Az a hosszú idő, egy-két nap a rövid.

Girold mindegyiket megkérdezte: iszol-e, esküdöztek, hogy nem, akár folyhat előttük az ital, de szinte mindben volt két-három féldeci, az orvosi vizsgálatnál sípolt a vérnyomásmérő.

– Előfordult olyan eset, hogy egy jelentkezőt nem vettek fel a Goliba?

– Ha akarja, mutatok magának szívbeteg újfelvételest, kint az udvaron söpröget egy férfi, akit fejbe csaptak baltával – alig-alig szigorúan –, az operációnál el kellett távolítani az agy felét, de ő is megfelelt – Girold elgondolkozik –, talán egy börtönből szabadult, gyógyíthatatlan alkoholista vakot elutasítanának, de ez sem biztos.

Nyolc óra felé elindultunk az épp soron levő üzemrészbe. Girold bemutatott egy művezetőnek vagy gépkezelőnek, aztán elköszönt:

– Visszatalál, Moldova kolléga, vagy jöjjek el magáért? – Egy legyintéssel elhárította tiltakozásomat. – Nem kell felvágni, ismerek a gyárban olyan vezetőt, aki ha lement valamelyik műhelybe, még öt év után is telefonált a titkárnőjének, hogy jöjjön érte.

Egyik reggel Girold azzal fogad, hogy nem akarok-e beszélni egy holnap kilépő asszonnyal.

– Miben különbözik egy átlagos kilépőtől – aki itt töltött két-három hetet?

– Abban, hogy ő nem két-három hete, hanem 1954. október 4-e óta dolgozik a Goliban. Komlós Grétinek hívják, programozó. Menjünk el hozzá?

Komlós Gréti negyvenöt év körüli, lassan már őszülő, szemüveges nő, ez az utolsó nap, amit benn tölt, rendezgeti a dossziékat az íróasztalán, néha benyit valaki elköszönni tőle, ilyenkor igyekszik mosolyogni, de alig tudja visszatartani a könnyeit.

– Miért megy el huszonnégy év szolgálat után ebből a gyárból, néhány évvel a nyugdíj előtt?

– Mikor beléptem, én is azt hittem, hogy itt töltöm el majd az egész életemet, de most már el akarok menni, mert itt már nem lehet dolgozni. Kétszáz éves ez a gyár, elviselhetetlenül csúnya, mindennap örültünk, ha letelt a nyolc óra, kint még a levegő is más.

Ezt a gyárat rendbe hozni már nem lehet, mindig csak toldozgatunk-foldozgatunk. A folyamatok között nem lehet logikai sorrendet teremteni, veszünk egy gépet, kiderül, hogy nem tudjuk használni, mert a gyár túlsó végéből kellene szállítani hozzá az árut. A múlt században épült festékkonyhától várják, hogy kiszolgálja a modern nyomógépeket.

Ami az én dolgom lenne: a szervezés csődbe jutott. Az adminisztráció vagy hiányos, vagy sokszorosan párhuzamos, például az árukészlet szintjét jelzi a közgazdasági osztály, de ha az én főnököm bizonyítani akar valamit, tőlem is megkéri ugyanazt. Naponta kell küldenünk jelentéseket a PANYOVA-központba, de ha csakugyan szükségük van egy adatra, újra leszólnak érte – talán azt sem tudják, hol hányódnak a jelentéseink.

Valaki feltüntet tizenkétezer méter árut, kimegyek, megnézem: csak hét és fél ezer méter, napokig kereshetjük a különbséget, és sehol nem találjuk. Lehet, hogy elfekszik valamelyik sarokban, de az is lehet, hogy soha nem nyomták le azt a mennyiséget, csak beírták, vagy ellopták, és nem derült ki. Legalább százezer méter ilyen fantomanyag kóvályog papíron a Goldbergerben.

„Buxus” anyag fekszik el félmillió forint értékben, kézzel kellene lesodorni kocsiba, de hol van ehhez ember?! A raktár nem akar dolgozni, arra hivatkozik, hogy a pótnyomások hiányoznak, neki azt be kell várni, másfél millió forint értékű áru vesztegel ott is.

Megcsinálnak festéket tizenkétezer méterhez, menet közben megváltozik a rendelés, nem használják fel, két-három nap alatt megromlik az egész, egy másik műhely pedig azért nem tud dolgozni, mert nincs anyaga, és ez mind rajtam, a programozón is csattan. Négy-öt éve uralkodik ez a szervezetlenség.

– Mennyire érdekeltek anyagilag?

– Kászonyi az egyetlen ember a gyárban, aki valóban tudja, vagy legalábbis sejti, hol és milyen anyagokat tárolnak. Hatszáz forint negyedéves prémiumot kaphat, vagyis havonta kétszázat.

– Vagyis a munka a becsületre van bízva…

– …ami ma a legnagyobb becstelenség – mondja valaki mellettünk –, mert az emberek úgy érzik, hogy a vezetés hülyének nézi őket.

– A feladatok, a tervszámok nőnek, a létszám pedig fogy. Mikor idejöttem, kétezerhatszázan dolgoztunk a gyárban, most jó, ha ezerötszázan, a termelési osztály tizenhét emberből állt, most tizenegyből, a nyersárubonyolítást régen három ember végezte, most én egyedül.

– Ez mind igaz lehet – mondom –, de ne haragudjon, nekem mégis hiányzik itt valami. A textilipar vagy akár egy gyár általános problémái miatt senki nem hagy el egy munkahelyet huszonnégy év után. Magának valószínűleg megvoltak a saját személyes bajai; nem jött ki a főnökével, nem haladt előre?

– Igen, ez is belejátszott. Nem most mondtam fel először, hanem egypár évvel ezelőtt, megígérték, hogy szerveznek egy négyfős programozó csoportot, és én vezetem majd, végül összesen egy embert adtak, őt is én magam hoztam fel a Filmnyomóból, betanítottam, mikor kezdett valamit érni a munkája, kínáltak neki egy gondnoki állást és szolgálati lakást Békásmegyeren, abban a pillanatban elment.

Fizetésben is visszamaradtam, háromezer-egyszáz forintot keresek, a bérkategóriámon belül a „tól–ig”-ban mindig én kaptam a „-tól”-t. Egy tizenhét éves kislány ha belép hozzánk, talán százötven forinttal kap kevesebbet, mint aki már húsz éve dolgozik – ha pedig kétszer állást cserél, lehet, hogy háromszázzal többet.

– Van már új állása?

– Igen, hétfő reggel kezdek, a vendéglátóiparban dolgozom majd mint könyvelő, kezdő fizetésnek havi kétszáz forinttal kapok többet, mint itt, és garantáltak ötezer forint prémiumot minden januárban. És az új munkahely közelebb lesz a lakásomhoz, eddig háromszori átszállással jártam be a József Attila-telepről. Özvegyasszony vagyok, három lányt neveltem, a legkisebb tizenhét éves, még otthon van, rá is kell időt szánnom.

– Itt a gyárban hogy fogadták a felmondását?

– A főmérnök nem tartott vissza, azt mondta: ha idegenben csalódsz, nem a kiskapu van nyitva számodra a visszatéréshez, hanem a nagykapu! A közvetlen főnököm azt írta a felmondásra, hogy „szó sem lehet róla, mert felelősségteljes munkájára és szaktudására szükségünk van” – és így adta tovább fölfelé. Azóta eltelt három hét, de senki nem kérdezte: mégis milyen feltételek mellett maradnék itt a gyárban, Dobosné, az igazgatónő nem is üzent értem.

(Bevallom, akkor kételkedtem ebben, de később láttam, hogy az összerakóból huszonöt év munka után úgy ment el nyugdíjba egy munkásnő, hogy a magasabb vezetőktől egy jó szót sem kapott – az egész búcsúztatása abból állt, hogy a fizetési borítékjába papírszalagon valami sokszorosított szöveget csúsztattak – az aláírást is csak rápecsételték.

– Írnák legalább alá – méltatlankodott az összerakó vezetője –, nem olyan sokan töltenek itt huszonöt évet.

Még a sokszorosított szövegbe is bele kellett javítani, mert „további jó munkát” kívánt a nyugdíjba vonulónak.)

Gréti elsírja magát:

– Most már akkor sem maradnék, ha aranyhegyeket kínálnának.

– Ki lép a helyére?

– Nem tudom.

– Majd én megmondom – szólt közbe Girold –, senki! Ennyire szívvel-lélekkel nem fogja csinálni senki. Káosz marad.

– A fiatalok, akik jönnek, tudják, hogy mi a feladatuk, azt megcsinálják, és kész, leülnek az asztal mellé. Nem érzik, hogy nem lehet megállni, mert a gyár egy nagy termelő körforgás, a termelés vízimalom szerkezetű. Ha kapok egy munkát, akkor már a következőre kell készülnöm, de figyelnem kell az adott munka folytatódását is. Lebensfeld, a festöde régi vezetője soha nem érte be azzal, hogy ő lefestette az anyagot, mindig ment tovább nézegetni, hogy mi történik vele a nyomóban, az összerakóban, az egész termelés érdekelte.

– Említette, hogy három lánya van, őket rá tudta nevelni erre az életfelfogásra?

Gréti zavarba jött:

– Más a világ. Apáméknál még tizenkét gyerek volt.

– Tizenkét gyerek?! Mikor volt felöltözve az apád? – kérdezi Girold.

– Mi öten laktunk egy kis szobában olyan sűrűn, hogy attól féltem, a legkisebb lányom nem tanul meg járni. Ha valamelyik beteg volt, egy hónapban sokszor három hétig is otthon kellett maradnom vele – és fizetés nélkül, nem mehettem gyesre. Persze hogy foggal-körömmel ragaszkodtam az állásomhoz, nem volt más mód, hogy boldoguljak. Ma viszont? A legkisebb lányom a Gellért-szállóban dolgozott, megunta, elment egy maszekhoz felszolgálni, többet keres, mint én.

– Fiatalok, övék a jövő, nekik ástuk a gödröket – vonja le a tanulságot Girold.

Beszélgetés közben Gréti folyton rendezget az íróasztalán, az asztallap lassan csupasszá válik.

– Hagy itt valamit?

– A virágjaim itt maradnak, télen nem jó átültetni őket, a kolléganőim megígérték, hogy locsolják majd.

– Ment már el más is a Goldbergerből huszonnégy év szolgálat után?

– Senki, legfeljebb régen egy-egy nyomó magasabb pénzért, de azok is visszajöttek. Most viszont akárkivel találkozom a régi emberek közül, mind azt mondja: én is el fogok menni.

 

*

 

– Az 1970-es évek elején még körülbelül kétezer ember dolgozott a gyárban – mondja a munkaügyi vezető –, az állomány huszonöt százaléka cserélődött évente – három-öt százalékos veszteség mellett. Átlag négyszázötven új felvételis jelentkezett, és ötszáz körül számoltak le, ezek főleg a próbaidősök és az új dolgozók közül kerültek ki, a törzsgárdánk érintetlen maradt.

1976-tól viszont már évi tíz-tizenkét százalékkal csökkent a létszám, és elkezdődött a törzsgárda bomlása, Grétihez hasonlóan negyven-negyvenöt éves emberek lépnek ki húsz-huszonöt éves munkaviszonnyal a hátuk mögött.

– Mit mondanak: miért?

– A legfontosabb indokok: a lakóhely közelsége; az új munkahelyen csak egy, legfeljebb két műszakban kell dolgozni; a magasabb fizetés: havi nyolcszáz, sőt ezer forintos különbségeket is említettek. Egyszerűen nem értem, hogy más vállalatok miből tudnak ennyit fizetni?!

Sokat vártunk a műszakpótlék bevezetésétől – a délutáni műszak húsz, az éjszakai negyven százalék pluszt kap –, mert az alapbér legfeljebb arra ösztönzi az embereket, hogy bejöjjenek a gyárba, munkára már nem. De lassan ez a kiemelés is elkopik, valamilyen formában más helyeken is megadják ezt a pénzt, a magyar ipar bérpolitikájában a közlekedőedények törvénye érvényesül, a folyadék, vagyis a bér szintje rövid időn belül minden csőben kiegyenlítődik.

– És nincs mód rá, hogy legalább a törzsgárdát megkössék kedvezményekkel, jutalmakkal? Úgy hallottam, hogy például Csepelen a régi dolgozóknak víkendtelket juttatnak a Dunakanyarban. A PANYOVA mit ad?

A munkaügyis kis szürke füzetet vesz elő: „Törzsgárdaszabályzat az 1976–1980-as évekre”.

– A törzsgárdatagságnak négy fokozata van, az első fokozatba azok tartoznak, akik öt-kilenc éve dolgoznak a vállalatnál megszakítás nélkül…

– És megszakadás nélkül – egészíti ki Girold.

–…a másodikhoz tíz-tizenkilenc év munkaviszony kell, a harmadikhoz húsz-harmincnégy, a negyedikhez harmincöt év felett.

– Mi jár az első csoportba tartozóknak?

– A szájuk.

– Hallgass már, Mihály. Bronzjelvény és annak viselésére jogosító okirat. A második csoportnak ezüstjelvény és okirat, a harmadiknak aranyjelvény és okirat, a negyediknek arany pecsétgyűrű – kívánságra a női dolgozóknak arany nyaklánc és persze okirat.

– Más anyagiak?

– Az első tizenöt évben semmi, tizenöt év után ezer forint árú kedvezményes vásárlási lehetőséget kapnak, húsz év után ezer forint jutalmat és ezer forint értékű kedvezményes vásárlást. Harminc év után kétheti átlagkeresetüket – de legalább ezer forintot.

– Mi az, hogy legalább ezer forintot? Ez azt jelenti, hogy harminc év után valakinek a havi keresete esetleg nem éri el a kétezer forintot?

– Előfordulhat. Végül harmincöt év után háromheti átlagkeresetet, negyven év megszakítatlan munkaviszony után pedig egy teljes havi keresetet kap különjutalomként.

Továbbá: ha a vállalat nyereséges lesz, ami egyáltalán nem biztos, magasabb kulcs szerint részesednek belőle, de ez nem nagy összeg.

A felsorolt kedvezményekből és jutalmakból az aranygyűrű a legtetszetősebb – később megtudtam, hogy ennek a rózsának is megvannak a maga tüskéi. Sokan még elméletileg sem érhetik el; például egy mérnöknő, aki rögtön diploma után, huszonnégy éves korában beáll a gyárba és itt dolgozik egészen nyugdíjas koráig, akkor sem szedheti össze a gyűrűhöz szükséges harmincöt szolgálati évet.

A gyűrű értéke háromezer forint körül mozog, és a kitüntetettektől ennek megfelelő jövedelmi adót vonnak le – sőt esetleg többet, mert a gyűrű értékével megnövelt kereset egésze egy jóval magasabb adókulcs alá esik. A gyűrű tekintélye ennek megfelelő, a vésnökműhelyben egy öreg munkás overallja nyitott zsebében hordta egy darab újságpapírba tekerve, a Keltexben pedig esküdöztek rá, hogy valakinek a kezén megzöldült a gyűrű – jeléül annak, hogy nem aranyból, hanem rézből készítették. Ez ha legenda is, mindenesetre jellemző.

Reggel újra a mosóban kezdek, megállok egy gépnél, ezen is csökkentett létszám dolgozik: egy nő és egy férfi. Először a nőt szólítom meg, mivel más ürügyet nem találok, azt kérdezem:

– Miért ilyen sovány?

– Az volna csoda, ha megmaradna a hús az emberen. Három műszakban dolgoztam, de megbetegedett az anyám, naponta le kellett járnom hozzá vidékre, egy műszakba kellett mennem, fregoliba osztottak be, ide-oda dobáltak kétezernégyszáz forintért. Most az anyám meghalt…

– Miben?

– Rákban, visszakértem magam három műszakba, megint négyezer forint körül keresek, de amíg újra meg tudtam szokni, nyolc kilót lefogytam.

– És otthon a háztartását hogy tudta átszervezni?

A nő legyint:

– Ó, az én háztartásom!

– Miért, mi történt vele?

– A házasságom felborult a három műszakon, voltak olyan hetek, hogy nem is láttuk egymást a férjemmel: ő jött, én mentem. Ő könnyű, kényelmes munkán dolgozott a téglagyári kihordóban, ráért, persze elszerette valaki.

A nő a szája elé kapja a kezét és elsiet, magunkra maradunk a férfi gépkezelővel. Alacsony, kis bajuszos, mokány, ötven körüli ember, lassú, de folyamatos ritmusban dolgozik, betolnak mellé egy targonca anyagot, kikeresi a két werk összeillesztését, ahol a barna-fehér mintás pamutszövethez hozzávarrták a lilás alapon fehér rózsa mintájú anyagot, a varrást letépi, túl vastag, a mosógép ezt a darabot egyenlőtlenül dolgozná át, maga varrja össze újból gondosan, aztán levágja az anyag kilógó szálait, mert beleszakadna a gépbe, befűzi az egész tekercset, aztán csönget.

– Mehet.

Én is végigmegyek a gép mellett, pattognak a vízsugarak a forgó hengereken, oldalt a jelzők negyven fok meleget mutatnak. Ahogy lenézek, a járda rácsai alatt csillog a víz, itt is vastag rozsdával korhadnak a csövek, a felszálló gőzben fent nagy foltokban válik le a mázolás. Megbámulok egy vizes ronggyal letakart nyílást, találgatom, mi lehet: aknaszáj, lefolyó? – aztán visszabaktatok a gépkezelőhöz.

– Szép ez a munka, mert látjuk, milyen az anyag és mi lesz belőle – mondja, miközben felettünk sósavas peroxidba fut bele a cloquet alapszövete.

– Mióta csinálja?

– Huszonnégy éve, ebből huszonkettőt gépen töltöttem. Faluból jöttem fel, apám harmados kapás volt, tizennégy gyereket nevelt fel, hatan meghaltak még gyerekkorban, azóta még egy háborús fogságban. Én voltam a legkisebb, mint hónapok között a február, de korán munkára adtak, már gyerekkoromban is egyedül dolgoztam a cséplésnél, hogy egész részt kapjak, a kezem még gyenge volt, az ujjam hegyét véresre marta a búzába keveredett gaz.

Molnárságot tanultam, csináltam 1945-től 1953-ig, de bontogatták a kis malmokat egymás után, nem lehetett két évet egyfolytában ugyanazon a helyen eltölteni, lakást nem adtak, akkor jöttem fel Pestre, ez az első helyem, és azóta is itt vagyok. Szeretem a gépet, de csak azt, amelyik dolgozik, hajt valamit, robbanómotor vagy tricikli nem kellene.

– Nem is gondolt rá, hogy máshová menjen?

– Minek? A kollektív mindenütt egyforma, tizenöt forint harminc az órabér, erre még rájön egy forint mozgó. Sehol sincs több a környéken.

– Merre lakik?

– Dunakeszin, délelőttös héten négy órakor kelek, a távolsági busszal járok be, délután négyre érek haza.

– Mikor jön szívesebben: nappal vagy éjszaka?

– Nekem mindegy.

– A felesége mit szól hozzá?

– Nincs feleségem; az elsőtől elváltam, a második meghalt 1971-ben. A Vízműveknél dolgozott, és a víz meg a gőz a követ is szétrepeszti.

– Itt bent szokott ebédelni?

– Huszonnégy év alatt egy hónapig sem, az ember csak ellop magától egy félórát, és mire hazaér, megéhezik. A felvágottat, sajtot nem szeretem, magam főzök. És mihez nyúl a férfi a legkönnyebben, ha főz? A húshoz. Két malacot tartok, százharminc-száznegyven kilósra hizlalom őket, szeretem a szalonnát, éjjel-nappal megenném.

Szóval ahogy hazaérek, megetetem a malacokat, rendbe hozom a lakást, főzök, hét-nyolc óra, mire végzek, akkor jön haza a lányom, vele is kell beszélgetni, tévét nézek, aztán lefekszem.

– A lánya hol dolgozik?

– Nekem két lányom van, az első feleségemtől is született egy, de az asszony megcsalt, elváltunk, most a latrával él, 1954-ben disszidáltak, és elvitte magával a gyereket is. Kint laknak Torontóban, és én írásba adtam, hogy nem megyek el hozzájuk. Ez a lányom a második feleségemtől való, gépírni tanult, bent dolgozik Pesten egy külkereskedelmi cégnél.

– A házuk milyen?

– Elég lekopott, fehér tégla, még a Horthy-időben bauxittal épült. Akkoriban még nem voltak azok a házak, mint most, a szegény, ha építkezett, hogy építkezett? A község árverezett nyárfát, megvette szarufának, aztán nyáron vályogot vetett, télen nádat vágott. Egyébként egyszoba-konyhás a házam.

– Nem túl nagy.

– Laktunk benne hatan is. A feleségemmel együtt dolgozott a Vízműveknél egy asszony, valamin összeveszett a szüleivel, kitették a férjével és egy apró gyerekkel együtt. Kérdezte a feleségemet, eljöhetnének-e hozzánk, amíg felépítik a házukat? Jöjjenek. Fizettek négyszáz forintot mindenért és a villanyszámlát.

Mikor építkezni kezdtek Kisalagon, először a villanyszámlát engedtem el nekik, mikor az alapokat kiásták, lement a bér háromszáz forintra, mikor felhúzták a falakat, akkor azt mondtam nekik:

– Na, most már nem fizettek semmit.

– Miért?

– Mert minél előbbre tart egy ház, annál több pénz kell hozzá.

Jól kijöttünk egymással, a férfi kőműves volt, mindig húztam őt:

– Mifelénk, ha egy családban egy hülye volt, azt kőművesnek adták.

Az első este, hogy nálunk laktak, lehívott a kocsmába, rendelt egy féldecit, visszahívtam, de megmondtam neki: ez legyen az utolsó, amíg nincs befejezve a ház.

Én vigyáztam a pénzükre, egyszer a felesége zöldséget hozott a boltból, megláttam:

– No, lányom, ezt még főzd meg, de ha még egyszer hozol, kihajítom, terem itt a kertben olcsóbb.

Százezer forintból felhúztak egy háromszobás házat, hívtak mindig magukhoz, amíg a feleségem élt, el is látogattunk, de én most már nem szívesen mozdulok, ha nyugdíjba megyek, többé ki sem teszem a lábam az udvaromról. Innen csak visznek.

Elhallgat, új balnit fűz be a gépbe, már újra suhogva fut fel a csőre az anyag, mikor megszólal:

– Mit gondol, mibe kerülne egy út Torontóba? Csak két nap.

– Nem tudom, ha szerveznek ilyet: tizenöt-húszezer forint lehet.

– Mert én csak azt írtam alá az első feleségemnek, hogy nem megyek el hozzájuk, de azt nem, hogy nem látom többé a lányomat. Lehívatnám valahova egy vendéglőbe. Ötvenhatban nekem is nyitva volt a határ, mehettem volna, ahová akarok, de ha csak két krumplit eszem itthon, akkor sem fog megfájdulni a fejem az idegen nyelv miatt.

Azt mondja, tizenötezer forint? Olyanokra gondolok, hogy van a faluban egy özvegyasszony, akivel beszélgetni szoktam, ha összeállnánk, az ő lakásához építenék egy kis és egy nagy szobát, ezt a mostani házat pedig kiadnám bérbe, a kerthasználattal együtt biztos kapnák érte nyolcszáz forintot. Csakhát ez a pénz sem engem illet, hanem a másik lányomat, aki velem él, miből indul el, ha egyszer majd férjhez akar menni?! Nem tudom, nem tudom.

 

*

 

Ha valaki arra merészkedne, hogy rangsort állítson fel: melyik üzemrész a legelavultabb a Goldberger gyárban, melyik ment tönkre leginkább, kétségkívül a „vörös mosó”-t tenné az első helyre. A „vörös” jelzőt onnan kapta, hogy ebben a csarnokban többnyire vörös festékkel dolgoztak, kisebb részben kékkel, az igények szerint festést, mosást egyaránt lehetett végezni a csarnokban.

A két festőgép legalább ötvenéves, az egyik, a vörös még működik, a szekrények oldalán már rég szétrothadtak a deszkák, nagy sugarakban ömlik belőle a lúgos víz, azt mondják, három hónap alatt széteszik egy bakancsot. Az egyik szekrénynél betonnal akarták eltömni a rothadó fa réseit, lehet, hogy valaha fogott valamit, de a víz azóta már utat talált a betoninjekció tetején.

A másik gépsort, a „kékfestő”-t már leállították, csak a gőzvezetékről felejtették el lekapcsolni – vagy az is lehet, hogy nem tudták –, az üres szekrények fölött fúj a kikopott szelep. Le kellene bontani, de nincs rá ember, majd talán valamelyik kommunista szombaton.

– Most állt le a gép, még csak másfél éve. Nem idő.

– És a „vörös mosó” meddig megy még?

– Amíg össze nem dől – mondja gondterhelten egy öreg művezető –, szűk a mosókapacitásunk, és egy kikészítő üzemben szinte minden munkafolyamatot mosás követ: a festést, a nyomást, vagy a vegyszerek maradékát távolítjuk el, vagy rögzítjük a folyamatot. Nézze meg azt az árut, Kelenföldről jön, a Fehérítőből, csupa mészfolt, még egyszer le kell főznünk, és úgy adjuk fel.

Indulok a mosógép felé, a művezető jönne velem, de megtántorodik, és sziszegve nekidől a falnak.

– Mi baj?

– Reuma, akárhogy is vigyáz az ember, itt mindenképpen megkapja. Nekem a térdemre ment. A múltkor megröntgeneztek, azt kérdezi az orvos:

– Mikor volt magának súlyos balesete a lábával?

– Soha.

– Lehetetlen, hogy ne lett volna, ilyen elváltozások nem eredhetnek mástól.

Nézem a munkát: az anyag először lúgos fürdőbe kerül, aztán savas folyadékban öblítik, innen forró tiszta vízbe fut át, hogy a sav maradéka is eltávozzon belőle, mert ha benne marad, kémiailag szétroncsolja az anyagot. Negyvenöt-ötven fok meleg lehet, a páratartalmat kár is volna mérni, mert csak magukat idegesítenék vele, az elszívóberendezés nem működik, a szekrények körül egy magas, fiatal kelmefestő verejtékezik, ide-oda rohan, annyira már ismerem a Goldberger gyárat, hogy tudjam: legalább két ember munkáját látja el.

– Miért jött ide?

– Nem szerettem tanulni, úgy gondoltam, egy évet töltök itt, aztán itt ragadtam. Nem a munkahely köt, mi kötne rajta? – hanem a kapcsolatok, sajnálnám itthagyni azt a haveri gárdát, ami itt kialakult.

– Mennyit keres?

– Három és felet, de én csak egy műszakban dolgozom, mert szakközépbe járok tanulni.

– Egészségügyi pótlék?

– Nincs, pedig azon túl, amit maga is lát, ölik az embert a festékek is, tüdőtébécét, csonttébécét okozhatnak, a nitrózus gázok pedig impotenciát. De ne ezt az ócska mosást nézze, jöjjön le holnap reggel, akkor festünk.

Persze festékek nem okozhatnak semmilyen tébécét, az erősen mérgező nitrózus gázok sem impotenciát. Eléggé elterjedt szakmai babonák ezek.

 

*

 

Egy ötezer méteres tételt, „stellung”-ot festenek le narancsra naphtol festékkel, ez a festékfajta két összetevőből áll, amit külön-külön kell felvinni, az előző állomásról, a hotflue-ból az eredetileg fehér anyag már nagy sárga tekercsekben érkezik.

A magas fiatal kelmefestő befűzi a futószövetet, ez egy semleges, használt rongy, ami bevezeti a gépbe az anyagot, kimossa a teknőt, megkeveri a festéket, aztán indít. Percenként harmincméteres sebességgel fut a cloquet, először átmegy a színezékkel töltött teknőn, aztán légjáraton tekeredik különféle forgó hengereken, a levegő hatására megköt a festék. Újra mosás következik: zsíralkohol-szulfát és szóda szedi le a felesleges festékszemcséket, a keverék habot vet, a festő belenyúl az oldalt kizuhogó vízsugárba, és megmossa a kezét:

– Olyan, mint a dialektika, mi?

– Hogyhogy?

– Minden folyik. Most tanultuk.

Ebből a fürdőből már narancsszínben jön ki az anyag, a nedvességtől áttetsző, látni az alatta forgó hengert.

– Vannak könnyebb és nehezebb színek?

– A szép tiszta piros bántja a szemet, a naranccsal egyszerűbb dolgozni, mert nem kell sósavval és nitrittel keverni a színezéket. A kék igényes, érteni kell hozzá, például ha mélyebb kéket akarunk, nem feketét teszünk hozzá, mert kiszürkül és megdöglik a festék, hanem kilónként három gramm narancsot.

A festő megfogja a lefutó anyagot, és összehasonlítja a két szélét: az egyik oldal világosabb, rosszul van beállítva a kipréselő hengerpár, nagy kézi hajtású kerékkel lehet igazítani rajta.

– 1938 óta dolgozom itt – mondja a művezető –, azóta ez a munka semmiben nem változott.

Újra megindul a gép, most kis fehér foltok látszanak a cloquet-n, valahol talán még szállítás közben víz csöpögött rá, kioldotta a naphtol festék első összetevőjét, így az anyag nem tudta megkötni a másikat sem.

– Selejt.

Aztán eltűnnek a fehér foltok, többszöri, eredményesnek tűnő hasonlítgatások után leállítják a gépet, a narancsszínű anyag végéről levágnak egy darabot, egy fűtött rézhengeren megszárítják – nagyobb méretekben ez fog történni az egész tétellel –, újra összevetik a két szélét, aztán leteszik a rendelési minta mellé. Azt is meg kell vizsgálni, hogy festés közben nem húzta-e szét a gép a fonalakat, mert ha szabálytalanul megnyúlt, a rányomott kocka szinte hullámozni fog rajta.

– Jó – mondja a művezető nem nagy meggyőződéssel –, hadd fusson! – felém fordul – régen minden kocsi árut külön megvizsgált a művezető, és osztályozta: a jó vagy kifogástalan ment ritkább mintára, a gyengébb sűrűre. Most meg találomra belelapozunk: jó vagy rossz, mehet.

– Mikor veszett el a minőség becsülete?

– Amikor a művezetőké. A háború előtt a textilipari művezetőgárda, a mesterek szervezett társaság volt – én dicsérhetem őket, mert akkor még nem tartoztam közéjük –, a szakszervezetben volt egy külön művezető csoport. A dupláját keresték, mint a munkások, ezenkívül járt nekik lakás természetben vagy lakbér, egész évi tüzelő a pincébe lehordva, a villanyszámláját is csak bemutatta a gyár pénztáránál, lepecsételték és kifizették neki. Gondolhatja, mit érhetett a munkája, ha a tőkés világban így megfizették.

A felszabadulás után száz munkásból az a húsz-harminc lumpen, aki nem szeretett dolgozni, az lázított a régi szakmai vezetők ellen, volt olyan főmérnök, akit az üb-elnök kísérgetett egész nap, és nézte, hogy nem akar-e ártani valamit? A művezetők hatáskörét a műhelybizottság vette át, de hogy éltek vele? Ha valakit letolt a művezető, és az illető elment panaszra, igazat adtak neki, aztán felhívták a művezetőt, és neki is igazat adtak. Sohasem egyszerre rendelték be őket, nehogy véletlenül kiderüljön az igazság.

Mára aztán már végképp semminek sem hívják a művezetőt: nincs emberkiválasztási jogom, nincs fegyelmezési jogom. Ha valaki alszik munkaidőben és jelentem fölfelé, fönt megkérdezik az illetőt, hogy miért aludt.

– Nekem nem szólt senki, hogy nem lehet aludni.

– Aha, szóval nem oktatták ki megfelelően a dolgozót!

És a fegyelmi is csak cirkusz: művezetői figyelmeztetés, ugyanaz az üzemvezetőtől, tizedszerre talán eltanácsolják, és az illető vagy elmegy, vagy nem.

– Milyenek a fiatalabb művezetők?

– Nem tudják kivívni maguknak a tekintélyt, mert haverkodnak, pedig ha a három lépést nem is, de a kettő és felet okvetlenül meg kell tartani. Összetegeződik egy fiatalabb belépővel, és ezzel vége. Néha lehet jó.

– Gyerünk, srácok, verjünk rá – és többet megtesz neki, mint mondjuk nekem, de ha rosszkedvében találja a munkást: – Menj az anyádba! – mondja neki.

A művezető meg mit tehet ilyenkor? Elhallgat, aztán egy óra múlva visszamegy, és megpróbálja megbeszélni az ügyet, vagy megy panaszra. Hogy mit érhet el, azt már elmondtam.

– Szükség van olyan nagy hatáskörű művezetőkre, mint régen?

– Attól függ: ha az emberek hajlandók maguktól tisztességesen dolgozni, akkor minden művezetőt el kell csapni, de ha nem hajlandók, akkor hajcsárokat kell mögéjük állítani, és a hajcsárokat meg kell becsülni és meg kell fizetni.

 

*

 

– Új gépeik egyáltalán nincsenek?

– Már hogyne volnának – mondja az alkalmi kísérőm, és rámutat egy majd száz méter hosszú gépsorra –, itt van például ez az OMEZ mosógép.

A gép egyik végén festett felirat jelzi az árát: 11,4 millió forint – mivel olasz gépről van szó, devizaforint. Az OMEZ áll, nem úgy fest, mintha csak tegnap óta – egyik szekrényébe valaki egy csikket hajított. A kísérő rám néz:

– Ha esetleg krimihez gyűjt anyagot, ne is menjen tovább, mert jobbat nem talál. Jöjjön át az irodába, odaadom az OMEZ üzemi naplóját.

Az iroda ablaka közvetlenül a lakótelep egyik belső utcájára nyílik, a rácsra kívülről egy kisgyerek kapaszkodik fel, cukrot kér.

– Adjál neki, hátha a Goliba jön dolgozni, ha majd felnő. Homlokomat a tenyerembe támasztom, és másolgatom a nagy alakú üzemi naplóból:

„1975. VIII. 21-én délután 15 órakor indult a próbaüzem. Mosás indult Nyl áruval, fél kocsi anyag után valódiságvizsgálat: az eredmény nem jó. Technológia utasítására utolsó gőztérbe PH4-re ecetsavval beállítva, színezet valódisága továbbra sem jó.

Észrevettük a mosás alatt: mindkét foxwell motor melegszik. Indulás után az áru gyűrődik stb.

VIII. 22. Mosás indult Nylprint áruval kb. 9 órakor, a kék és fekete színezet valódisága továbbra sem jó.

VIII. 23. Mosás indult kb. 9 órakor Nylprint áruval, az áru átfutási ideje növelve lett 4 percre, technológia változott. Két kocsi feketével nyomott áru valódisága jó lett.

VIII. 25. Mosás Renata, Réka áruval, valódiságok nem jók.

VIII. 26. Mosás Renata, Réka áruval, valódiságok, fehérségi fok nem jó.

IX. 4. Mosás Réka áruval, a valódiságok jók. Ma már önállóan dolgoztunk a gépen, az olasz szerelők nélkül.

IX. 5. Mosás Réka árukkal, a lila szín valódisága rossz.

IX. 12. Szigetelési munkák miatt a gép nem üzemel.

IX. 15–16–17. Áll áruhiány és részben festési munkák miatt.

IX. 19. Áll a gép áruhiány és az állványzat elbontása miatt.

IX. 24. Áruhiány miatt áll a gép.

IX. 25. Áruhiány miatt áll a gép.

X. 7. Mosás indult Réka áruval. A gép 11-kor megállt elektromos hiba miatt. A hiba bejelentve.

X. 14. Villanyszerelők gépátadás közben újabb meghibásodást észleltek. A gép továbbra is áll.

X. 16. A gépet átadták, üzemel.

X. 17. Mosás indult poliészter áru mosásával, reduktív technológiával, próbateszt, amit menet közben többször módosítottunk. Fehérség 5000 méteren rossz, változó: mosás, izzadság gyenge, és az áru mosás közben is kenődik. A legelső öblítőfürdőben már felhúz a színezék, amit az utána következő reduktív fürdők sem tudnak eltávolítani.

X. 20. Mosás indult poliészter áruval, a fehérségi fok fokozatosan leromlott.”

Az új évben a bejegyzések ritkulnak:

„1976. III. 25. Mosás Réka áruval indult. Az egyszer mosott áruk nem jók. Főtechnológus leállíttatta a mosást.

III. 26. Nylprint árut mostunk, 3000 méter nem jó.

IV. 9. A gép egy műszakban üzemelt poliészter áruk mosásával. Technológia ellenőrizte a mosást, valódiságok jók.

IV. 13. Egy műszakban üzemelt a gép, poliészter áruval, egy kocsi nyomott árut háromszor kellett mosni rossz fehérségi fok miatt. 14 órakor vegyszerhiány miatt leállt a gép.

1977. VII. 1. Az áru fehérségi foka nem elfogadható, mosás után ragad, szárítás után kemény…”

Itt ér véget a napló.

Visszamegyünk a csarnokba, a plafon itt is csurog, az OMEZ gép mellett és alatt magasan áll a víz, a teteje eltűnik a ködben, egy-egy feszültség alatt álló vezeték néha szikrázik a ráhulló cseppektől.

– Különben milyen gép ez?

– Félautomata, szerény véleményem szerint azért, mert egyesíti magában a régi mechanikus kezelésű és az új automata gépek minden hátrányát. Ehhez a géphez minimálisan szakmunkások kellenének, de inkább technikusok – honnan vegyem őket?! Én csak a régi mosón dolgozó embereket tudnám áthozni, ők viszont képtelenek elvégezni ezt a munkát. Nemcsak a tíz vezérlőgombot kellene megfelelően nyomogatni, hanem rengeteg a kézi szabályozás is: nekik kellene összehangolni a fotocellás anyagvezetés egymástól eltérő sebességeit, külön be kell állítaniuk a mosó-esőztető szekrények hőfokát, a benne levő vezetőlánc mozgását és így tovább. De tegyük fel, hogy mindezt megtanulnák, akkor sem biztos, hogy a gép megfelelően működik, mikor az olasz szerelők kezelték, az OMEZ akkor sem mosta ki rendesen a szennyeződést, mosási hatásfoka nem érte el az előírt értéket, egy új egységet kellett küldeni Olaszországból.

A mellettünk álló öreg művezető bólogat:

– Ezért nem lehet lebontani a „vörös mosó”-t.

Csak a teljesség kedvéért ugorjunk előre az időben: 1978. január 6-án, mikor utoljára láttam az OMEZ gépet, éppen működött, kétezer méteres bóvlikat mosott, a gyárilag garantált sebesség felével, percenként harminc méterrel.

A gép ügyét egyébként előhoztam a PANYOVA egyik vezetőjének, megjegyzése nem volt, csak egy ellenkérdése:

– Ki mutatta meg magának azt a gépet?

– Könnyű Alajos.

– Majd fenékbe rúgom én ezt a Könnyű Alajost, én csináltam belőle szakmunkást, és most ilyenekkel szórakozik.

– Ha tudnák a manökenek, milyen csúnya és veszélyes munkával készülnek azok a szép anyagok, amiket ők felvesznek – mondja a balesetvédelmis –, a gáz és a gőz éget és forráz, anyagmozgatásnál a lábak sérülnek meg, az összefutó hengerpárok, a kalanderek elkapják és roncsolják a kezet és a kart.

Sok a vegyszer; a lúg, a sav, a festék egészségre ártalmas. Az anilintól három év alatt megzöldültek az emberek, akár a falevél.

– Nem lehetett védekezni ellene?

– Dehogynem, szalonnát adtak védőételnek. Az anilinnal festett áruk önmaguktól meggyulladtak. Most már egypár éve nem használjuk, de most is van egy CRS nevű anyag, abba a raktárba, ahol ezt tárolják, csak tornacipőben és gázálarcban lehet belépni. Megmaradt a xilol és az aceton is a filmnyomásnál, ezek bódító idegmérgek, külön veszélyt jelent, ha valaki alkoholt fogyaszt rájuk, mert sokkot váltanak ki.

A klórtól ekcémát lehet kapni, a bőrbetegségek ellen általában nehéz védekezni, mert azoknak a segédanyagoknak az összetétele, amikkel dolgozunk, gyártási titoknak számít. Én azt nem tudom kiválasztani, hogy otthon a parkettámat két lakk közül melyikkel mázoltassam be, mert nem tudom, mit tartalmaz, képzelje el ugyanezt ezer meg ezer vegyszerrel.

– Mikor történt utoljára halálos baleset?

– 1967-ben egy hengernyomó tanuló zuhant le a tetőről.

– Hogy került egy hengernyomó a tetőre?

– Műszakváltás után jött lesni a fürdőző öreg sváb lányokat a tető hasadékán – és egy lefagyott párarétegen megcsúszott. Tizenhét éves volt.

– Melyik időszakban fordul elő a legtöbb baleset?

– A munkanapon belül délelőtt tíz-tizenkét óra között mutatkozik meg „az első fáradtsági tényező”, délután tizenkilenc-húsz, éjjel három és öt óra között. Nagyobb szakaszokat tekintve pedig az évszakváltások ideje veszélyes, az erős légnyomásváltozások.

Átnézem egy év baleseti krónikáját, nincs benne semmi rendkívüli, előre ki nem számítható; a kiváltó okok azonosak a termelési folyamat általános nehézségeivel. A szállítási balesetek indokolásában fel-feltűnik a helyszűke, a szállító kocsiból hiányzik a negyedik kerék, és a kocsi rábillent egy rakodómunkás lábfejére. Egy rosszul szigetelt csőből forró lúgos víz csöppent rá egy segédmunkás nadrágjára, kimarta a bőrét, huszonkét napot töltött betegállományban. Jobb kézfej a nagy balni és a felsodró szerkezet közé szorulva eltörik.

Szimulánst elvétve is alig találni, sőt akad olyan eset, hogy valaki a baleset után még két napot dolgozott, vagy a műszak második órájában megsérült, és csak a munkaidő végén jelentkezett az orvosnál, volt, aki csonttöréssel is megpróbálta folytatni a munkáját. Gyanúsnak csak egy balesetet találtam: valaki éjszaka nulla óra harminckor nekiment egy állványnak, és megsérült a homlokán – nyilván aludt, ellenőrzés közelgett, és fel akart ugrani.

Ami különös, a legtöbb baleset nem az új felvételeseket éri, hanem az öt-tíz éves munkaviszonnyal rendelkezőket, kicsit úgy áll a helyzet, mint az autóvezetőknél, ahol harminc-negyvenezer kilométer levezetése után lép fel egy kritikus időszak a túlzott magabiztosság következményeként.

Ami a statisztikai adatokat illeti: a PANYOVA üzemeiben 1976-ban 550 baleset történt, kevesebb, mint az előző évben, de több volt a csonkulásos sérülés, és növekedett az egy balesetre jutó kiesett munkanapok száma is.

 

*

 

A folyosón egy alig negyvenöt kilós, alacsony szállítómunkás viaskodik egy három-négy mázsás hengerrel, erőlködve kitámasztja alsó ajkára megmaradt rossz fogait. A szállítómunkás jobb karja könyékből hiányzik, a csonk vége nincs letakarva, mert így még lehet valami hasznát venni.

– Hogy veszett el a karja?

– Háború.

– Tanult mestersége van?

– Pék és cukrász, de ezt fél karral nem lehetett folytatni.

– És miért jött éppen ide dolgozni?

– Mindenképpen három műszakos helyre kellett mennem, egyrészt a pénz miatt, másrészt a fiam nem bírta a bölcsődét, a feleségem is dolgozott, eltérő műszakba kellett kérnünk magunkat, hogy valaki mindig lehessen a gyerekkel.

– Hol élnek?

– Csepelen, egy tizennégy éve szanálásra ítélt házban; mióta ott lakunk, mindig le akarják bontani. Öten egy szobában.

– Új lakásra nincs remény?

– De van, csak ki kell majd fizetni húsz-harmincezer forint használatba vételi díjat. Ezért volna jó, ha három-négy éven belül megkapnánk, amíg én is melózok, mert ha elmegyek nyugdíjba, akkor már nem lesz miből.

Mély lélegzetet vesz, hogy nekifeszüljön a súlynak:

– Rosszak a kocsik, nincsenek rendesen leolajozva, pedig ha tisztességesen megkennék, akkor itt meglöknénk egy kicsit, és magától elgurulna a csarnok végéig.

Elindul, én is megyek tovább, menet közben lehagyom, visszanézek rá; olyan alacsony, hogy eltűnik a kocsi mögött, a kocsi mintha magától gurulna.

 

*

 

A mosó üzemrésszel szinte párhuzamos feladatot lát el a nyomó-előkészítő: optikailag fehérítik az anyagot, levágják a végét, a feszítőgépeken beállítják a megkívánt szélességet, biztosítják, hogy a szövedék hosszanti és keresztszálai – lánc és vetülék – szabályos derékszöget zárjanak be.

– Ez fontos – mondja Girold –, mert vannak minták, melyek eltorzulnak, ha nem szálegyenes anyagra nyomják őket, és dobhatjuk a selejtbe.

Az áruk ide is piszkosan érkeznek, megnéztem, hogy az egyik előző stáción, a fehérítőben hogy tárolják őket. Mindenütt koszt, törmeléket, olajos sarat találtam, abban az üzemrészben, ahol valaha még a vécében sem lehetett dohányozni. Hat kocsi fehér hurkolt alapanyagot vastagon ellepett a por, már hetek óta állhatott ott, valaki megrendelte, aztán elfelejtkezett róla, vagy menet közben derült ki, hogy mégsem kell. Az elszállítatlan készárukkal sem bánnak különbül, szétszakad rajtuk a polietilén védőborítás, már maga az anyag is foszlik, festékes ujjnyomok látszanak rajta – régen csak a pénzügyőr nyúlhatott hozzá, ő is csak a plombához. A folyosón álló balnikba olajos feszítőrudak nyomai vágódtak bele kimoshatatlanul, cigarettát oltottak el rajtuk, ráfolyt a nedves fal rozsdája, legalább négy-öt méter kiesik emiatt. Rossz rágondolni, hogy egy-egy hanyagul kezelt kocsirakomány áruértéke megközelíti egy Mercedes autó árát.

A most érkező szállítókocsi gumija lejár, kerekei ki-kidőlnek, a mérete nem megfelelő, az anyag jobbra-balra lelóg, felsöpri a szennyes kövezetet.

– Mit csinálnak ezzel?

– Majd nyomnak rá valami jó sötétet, ami ápol és eltakar.

Bent az üzemcsarnokban felülről a gőzcsövekből legalább százfoknyi forróság szökik, oldalt viszont hiányzik egy hétszer öt méteres hatalmas ablak – már két hónapja nincs üveg és üveges, hogy kijavítsák –, a gépkezelő nőknek izzad a fejük, és megfagy a derekuk. Míg várok a „gazdára”, a nyomóelőkészítő egyik vezetőjére, megállok mellettük egypár szóra.

Mind a két nő szabolcsi, szakmát egyikük sem tanult, illetve az egyik épp egy varrónő keze alá segített, de rögtön otthagyta, mikor megjött az üzenet, hogy van felvétel a Goldberger gyárba. Most már letelepedtek Pest környékén, másfél-két órát utaznak reggelente, három óra ötvenkor, illetve négy órakor kell felkelniük, de azt mondják, nem költöznének el a környékről.

Lábukon a megerőltetéstől szinte bokorban duzzadnak ki a félcentisre megvastagodott erek – hiába kapnak rá injekciókat –, savval dolgoznak, az arcuk kipattogzik tőle. Régóta készülődik bennem egy kérdés, nekik végre felteszem:

– Elvállalnának-e olyan munkát, amiről tudják, hogy ártalmas az egészségre, de jól megfizetik?!

Egymásra néznek:

– Hát azért megpróbálnánk, hátha kibírjuk.

– Mi nem válogathatunk, úgy kell élnünk, ahogy lehet. Én öt évig voltam állandó éjszakás a gyerek miatt, ebéddel vártam, de ahogy leültünk, már ragadt is le a szemem. A gyerek mindig könyörgött nekem:

– Anyu, ugye, még nem alszol el?!

– A férje nem segített?

– Nem, azt mondta: nyolc órát dolgozik, neki ennyi elég.

A másik nő is rábólint:

– Ha ma volnék lány, nem mennék újra férjhez.

Közben odaért a nyomó-előkészítő vezetője, ötven év körüli férfi, kék atlétatrikója ráfeszül kidüllesztett mellkasára, vállait kissé előredönti, mintha egy cselre készülődne, egész tartásával, minden mozdulatával jelzi, hogy régi futballista.

– Mikor a BVSC-t szétszedték, Lőrincz és Moór ment a Vasasba, Lantos az MTK-ba, én is el voltam már adva a Haladásba, de inkább a III. ker. TVE-be mentem, akkor kaptam állást a Goldbergerben, azóta itt vagyok.

Elindulunk körülnézni az üzemrészben, menet közben egy-egy művezető csatlakozik hozzánk – mind férfi.

– Női vezető nem dolgozik itt?

– Nálam ezentúl csak az a nő lehet vezető, aki negyvenéves elmúlt és nincs méhe. Most történt, hogy kiemeltem valakit, egy proli lányt, én faragtam belőle embert, a lelkem beleöltem, megígérte, hogy öt évig nem lesz gyereke, és két év után úgy maradt. Ötven emberből most is legalább tizenöten gyesen vannak.

A gépek között én is látok egy hatodik-hetedik hónapban járó terhes nőt, munkatársnői vigyáznak rá, nem engedik kocsit húzni, varrogat, ha elfárad, gyakran leül.

– Fentről a Táborhegyről járok be naponta, a férjemet most vitték el katonának Győrbe. Azt mondta, hogy vigyázzak magamra, ne menjek közel a géphez.

– Nem készíti ki a bokáját ez a köves padló?

– Ez nem számít, sokkal rosszabb a meleg.

– Szülés után visszajön a gyárba dolgozni?

A nő nem válaszol, csak tétován széttárja a karját, továbbsétálunk, a vezető legyint:

– Aki megszülte a gyerekét, felépítette a házát, az már nem jön vissza.

– A jó munkásnők sem?

– Dolgozott itt egy H. Éva nevű nő, kiváló nyújtógépkezelő volt, mégis elment leveleket hordani egy hivatalhoz az itteni fizetése feléért. Sok a Pest környéki, vidéki asszony, elvállalnak egy hold harmados kukoricát, egy nyáron kétszer megkapálják, és már sokkal jobban jártak. A kajájuk megvan, az a pénz pedig, amit mi tudunk adni, ma már senkit sem érdekel. Be szoktam járni egy angyalföldi kocsmába, látom, hogy a sofőrök ötszáz forintba snóbliznak, ötpercenként megy ide-oda egy „Ady”, egy ilyen ember el fogja engedni a feleségét három szakmányba ötven forint miatt? Csak az idősebbek és az elvált asszonyok hajtanak.

– Férfiak?

– Húsz évvel ezelőtt ebben az üzemben csak férfi dolgozott, ma meg, leszámítva az anyagmozgatókat, csupa nő. Egy tüdőbajos fiút próbálok most betanítani vegyszerkezelőnek. Ha nem haragszik, áthívnám az irodámba, ilyenkor szoktam reggelizni.

(Ha már itt tartunk, el kell mondanom, hogy soha sehol annyi étkező embert nem láttam, mint a Goldberger gyárban. Irodában, gépek mellett, pihenőben, folyosókon, éjjel és nappal szinte mindenkinek mozgott a szája. Kolbászt, szalonnát, sok zacskós tejet és kenyeret fogyasztottak, az asszonyok szeretik az édességet, az üzemi étkezőben láttam olyat, hogy valaki két adag főtt és egy adag sült tésztát rakott a tányérjára – ebből állt az ebédje. De mielőtt mosolyognánk mohóságukon, emlékeztessük magunkat rá, hogy a kifáradt és pihenéshez nem jutó ember önkéntelenül is többet eszik a szükségesnél – étellel vigasztalja tiltakozó szervezetét és idegeit.)

Bent a nyomó-előkészítő irodájában is négyen ülnek az asztal mellett, és esznek, egy művezető egyik kezében kolbásszal, a másik kezében újsággal gesztikulál:

– Nézd meg: a szolnoki gázrobbanásnál elítélték a brigádvezetőt négy évre, a mérnöknőt pedig egy évre, és azt is felfüggesztették. Csak a csórónak kell félni, az agytröszt tudja, hogy neki áll a sánc.

A vezető kezében egy pohár tejjel int felém:

– Tizennyolc éve ázik be fölöttünk a plafon a filmnyomótól, azóta nem csinálták meg, látta, nylonterítőket húztunk ki, hogy ne folyjon az árura, csupa zöldes takony. A hőtől, a nyomógépek rezgésétől, a nedvességtől porhanyóssá vált az egész mennyezet, és nemcsak téglák esnek ki, hanem százkilós darabok. Ha engem üt agyon, akkor rendben van, de ha másra esik, tíz év sitt.

– És ezt hivatalos helyen nem tudják?

– Hát létezik, hogy ne tudják?! De senki nem figyel erre, mert elmegy minden erejük arra, hogy magukat kaserolják. A múltkor hallottam egy esetet: egy orvos írt egy tanulmányt, hogy a szakszervezetek negyven százaléka nem támogatja az üzemi orvos munkáját. Odamegy hozzá a szakszervezetis titkár: doktor úr, mi kiadjuk könyvben a dolgozatát, csak írja át úgy ezt a mondatot, hogy a szakszervezetek hatvan százaléka támogatja az üzemi orvos munkáját. Ez ugyanaz, amit maga mond, a százalék stimmel, nem?

Nevetünk, a vezető nyújtózkodva feláll:

– Csinálunk egy kört?

Átmegyünk a termen, ahová a nyersáru beérkezik, ahogy bontják ki a werkeket, porfelhő száll fel:

– Azért porzik ennyire az anyag, mert gyenge minőségű gyapotból készül. Le kellene legalább kefélni, mert ha piszkos marad, „lepkéket” okoz, majd meglátja a nyomónál. De hát nincs gép és nincs ember. Négy-öt éve még százheten dolgoztak nálunk, most pont a fele. Ha jön valaki, milyenek jönnek? Van olyan cigány, aki egy héten belül kétszer lépett be hozzánk, mert így pénzhez jutott. Vidékről feljönnek ide nyugdíj előtt álló palik tizennyolc forintos órabérért, és jól kialudva mennek haza. Persze ha észreveszem, felmondok nekik, de kár a felmondási időért, mert úgysem ér a munkája semmit, meg sem foghatom, mert mindenki azt mondja, haragszol rá, amiért elmegy. Az a gárda pedig, amelyre lehetett számítani, most vonul el – felfelé mutat –, a részlegvezető november 30-án megy nyugdíjba, nézzünk be hozzá?

A magas, ősz hajú férfi negyvennégy éve dolgozik, ebből harmincegyet töltött el a Goli raktárában.

– Azelőtt?

– Tizenhárom évig fodrász voltam, ide irányítottak. Akkoriban nem lehetett tiltakozni, megkötöttünk egypáran, egy pék is dolgozik itt azóta.

– Mennyi lesz a nyugdíj?

– Háromezer-ötszáz forint lesz havonta, igyekeznem kell, hogy ne éljek tovább öt évnél, mert ez csak addig pénz.

Úgy tűnik, viszonylag jó erőben van, kérdezem tőle, miért hagyja abba, de csak kitérőleg válaszol. Később más mondja el, hogy a részlegvezető felesége beteg, néha tizenegy órakor is idetelefonált, és az öregnek haza kellett mennie, mert nem volt más, aki ápolja. Most az asszony már beleélte magát, hogy a nyugdíj után mindig együtt lesznek, már ettől a tudattól is sokat javult az állapota.

Hatalmas gépsorhoz érkeztünk, ez az üzem büszkesége, az új Famatex ráma, a nyomó-előkészítés minden munkafázisára alkalmas ez a gép – most éppen az anyag fehérségi fokát szabályozza. Olajfűtéssel működik, de az olaj nem fogy benne, hanem cirkulál, mint a gépkocsiban. A kazántól a forró olaj szigeteletlen csöveken megy át a gépig – legalább hatvan fokot veszít így a szükséges hőmérsékletből –, végre megértem, hogy miért van ilyen meleg a csarnokban. A mennyezetről belógó villanydrótok hozzá-hozzáérnek a két-háromszáz fok meleg vezetékhez, szinte folyamatosan szikráznak.

– Hetven motor dolgozik a Famatexben, ebből eddig tizenkettő égett le, repülővel kellett behozatni másikat.

– Karbantartás?

– Egy segédmunkást sem adtak hozzá, vasárnap én mostam végig a gép oldalát gázolajjal. Még szerencse, hogy régi motoros vagyok.

Kedvtelve nézegeti a gépet:

– A legmagasabb sebessége száz méter percenként, egymaga többre lenne képes, mint a fél üzem. Három ember kellene hozzá: két kezelő, aki ért hozzá, és egy kisegítő – az persze nincs. A két gépkezelő magában van, de ha egy baleset történne, úgy vonják őket felelősségre, mintha hárman lettek volna – és engem is. Tíz százalék bérpótlékot kapnak – és szemüveget, mert fentről éget a hővezeték, és kikészíti a szemet.

Valóban mind a két kezelőnő szemüveges már.

Egy jókötésű, húsz év körüli fiú áll meg előttünk lehajtott fejjel, a kezében irányítólap.

– Hát visszajöttél, Dezső?

– Vissza.

– Önkényes a könyved?

– Önkényes.

– Nézd, Dezső, a te becsületed ott maradt a Don-kanyarban, egy hónapig csak a minimumot keresheted. Ha rendesen viselkedsz, egy hónap után átteszlek teljesítményre, és annyit keresel, amennyit akarsz. Ha viszont romcsizol, a saját kezemmel doblak át a kerítésen, meg vagyok értve?

– Igen, akkor holnap reggel jövök – mondja a fiú, és sietve eltűnik.

– Harmadszor veszem fel: verekedett, részegen jött be, amit akar, és a végén mindig ő mondott fel, mert kevesellte a fizetését. Utoljára elment kocsikísérőnek, de úgy látszik, ott sem kolbászból fonták a kerítést. Most itt marad egy darabig, megint csinál egy balhét, aztán elmegy.

A neveléssel van baj, az iskolával. Nekem volt egy tanítóm, ha meghallotta, hogy lóg valaki, ott hagyta az órát, utánament, megfogta a réten, bevitte az osztályba, felakasztotta egy fogasra, és hülyére verte. Ma meg? A múltkor a következő esetet hallottam: valaki beleszart az igazgató asztalfiókjába, megtalálták a bűnöst: egy tizenkét éves fiút. Még hozzá sem értek a fiúhoz, már rákiabált az igazgatóra:

– Ide hallgasson, ha nekem valami bajom lesz, elkapom a lányát és megizélem.

Ezt mondhatja ma egy gyerek.

 

*

 

Másnap a vezető letörten fogad:

– Emlékszik arra a művezetőre, aki tegnap a szolnoki gázrobbanás ítéletét mutatta az újságban?

– Igen, mi van vele?

– Kibukott, szíves lett. A vegyszeradagoló gépet rosszul csinálták meg: az egyik oldalra egycolos csövet szereltek, a másikra félcolosat.

– Miért?

– Ki tudja?! A funkciója azonos, tehát a méretnek is azonosnak kellene lenni. Zaidel, így hívják a művezetőt, fel akarta gyorsítani a gépet, kővel ütötte a félcolos csövet, hogy átfolyjon rajta a lé. Átküldtem a kazánházba, hogy higgadjon le egy kicsit, egy negyedóra múlva jött elő hullafehéren.

– Menj le az orvoshoz!

Elküldték EKG-ra, az asztalról vitték el a kórházba. Kilencvennégy kiló, ebből huszonöt felesleges, ordítós, soha nem sportolt, ebben a gyárban nem járhatott másképpen.

Újra a Famatex rámához megyünk, a gép áll, összesen egy kocsi nyomott árut kapott, azt már feldolgozta.

– Senki nem intézkedik. A fronton mind hősi halott lett volna. Nem csináltad meg? Puff! Nem döglik meg miattad nyolcszáz ember. De hát itt?! Szerveztek egy új osztályt a gyárban, hogy rendet teremtsen, és eddig az egész munkájuk abból állt, hogy átkeresztelték az összes cikket, ha mondanak egy árunevet, most senki sem tudja, hogy miről van szó.

– Lent az üzemben nagyobb fegyelem van?

– Nincs fegyelem fent, és nincs fegyelem lent. Mondtam a főmérnöknek: maguknak könnyű, megvannak a gondjaik, de amit mondanak, azt még olyan értelmes állatoknak mondják, mint én vagyok, de én, én kinek beszéljek? Cigányoknak, börtöntöltelékeknek?

Senki sem sírja vissza Rákosit, de akkor rend volt, három késésért elküldtek valakit Inotára, ötezer méter selejtért elvitte az ÁVO az összes illetékest, egy lyukas áru szabotázsnak számított, ma nem is lehet szólni érte.

A vezető egy csomó nyomtatványt markol ki a zsebéből:

– Tessék: brosúrák, határozatok, üzemi demokrácia, jogok tisztelete, másról sincs szó, hatan kontrázhatják meg az üzemben az én döntéseimet. Pedig a munkahelyen nincs szocializmus, főnök van és munkás, de ezt senki sem hajlandó tudomásul venni.

A héten három fegyelmi papírt téptem össze, mert az orvosok mindent igazolnak visszamenőleg. Ha kirúgok valakit, járhatok hónapokig tárgyalásra, ha áthelyezem alacsonyabb beosztásba, megy a Pártba, a Rádióba:

– Kérem, nekem beteg gyerekem van!

– Most nem erről van szó, a gép órákig állt maga miatt.

– Kérem, nekem beteg gyerekem van!

És neki lesz igaza.

– Mennyi a fizetése?

– Negyvenkét éve dolgozom a szakmában, harminc éve a Goldbergerben, főművezető vagyok, és négyezer-kétszáz forint az alapom.

– Prémium?

– Negyedévenként ezerhatszáz forint, de ehhez az egész vállalatnak el kell érnie a nyolcvanszázalékos programszerűséget, vagyis száz méter megrendelt áruból legalább nyolcvanat időre ki kell szállítani – ezt viszont nem az én munkám dönti el.

– Mit szerzett eddig életében?

– Magam erejéből semmit. Apámtól örököltem egy házat Budakeszin, rögtön a fiamra írattam, ne fizessünk kétszer. Együtt lakunk, mondom neki: – Majd szólj, ha az utadban leszek.

– Szenvedély?

– A háborúban lovas tüzér voltam, annyi maradt belőle, hogy néha öt forintokkal „lovazok”.

Közben diszpozíció érkezik: állítsák át a Famatexet fehérárura, mert nyomott változatlanul nincs.

– Tudja, mikorra kell ez a fehéráru? Márciusra. Most november közepe van, és hiányzik az idei tervből kétmillió méter, és mi nekiállunk a jövő évre dolgozni.

A főművezető átkokat mormol magában, melyek rögtön megfogannak: a Famatex alig néhány perccel az indulás után újra lelassul.

– Esküszöm, egy gyomor elmegy rája.

Leállítja a gépet, belehajol, valamit vizsgálgat rajta, aztán lemondóan legyint.

– Kész! Felmorzsolódott a foulard gumija, a henger üresen fut, nem préseli ki a nedvességet. Ki kellene cserélni, de fogalmam sincs, hogyan. Ez a henger több mint egy tonna, külön alapot kellett csináltatni neki, hogy bírja a födém, de egy csigasort, amivel ki lehetne emelni, azt már nem szereltek fel. Nem tudom, mi lesz, három hét alatt harmadszor romlik el.

Tanácstalanul támaszkodunk neki a leállított gépnek.

– Látott már valaha modern textilgyárat? – kérdezem.

– Csak a Pamutkikészítőt ismerem, mert ott is dolgoztam. Az sem modernebb, mint a Goli.

– Az NDK-ban sem járt?

– Ott sem. Nálunk nem az az ember megy ki külföldre, aki dolgozik majd a géppel, és azt nézi, hogy mi a baja, vagy mi lehet a baja?! Aki meg azt sem tudja, hol a műhely, ahol felállítják majd a gépet, persze hogy elhiszi a „púderszöveget”. De hagyjuk abba, erre a hétre elég volt egy infarktus.

 

*

 

Csak úgy kíváncsiságból többször is benéztem egy irodába, ahol a szervezéssel foglalkoznak, szerettem volna megkérdezni, hogy azon a bizonyos napon miért nem látták el a Famatexet nyomott áruval? Egyik alkalommal sem találtam bent senkit, végül is, hogy ne menjek el üres kézzel, egy falon lógó nagyméretű kimutatást másoltam le.

Az 1977. évi szervezésfejlesztési terv tételeinek állását tüntették fel rajta, tizenhat tételt soroltak fel: követelményrendszer gépes munkahelyen, munkautalványozás forgácsológépeknek, kapacitástartalékok feltárása, festék-vegyszer gazdálkodás számítógépen és így tovább.

Mindegyik tétel alá különféle színű lapocskákat ragasztottak, alul egy használati utasítás közli, hogy melyik mit jelent:

„Sárga: felmérés folyik

lila: javaslattétel

barna: javaslat elfogadás alatt

szürke: javaslat módosítás alatt

zöld: javaslat elfogadva

narancs: bevezetés alatt

sima piros: tervezett eredménnyel gyakorlatba véve

piros – keresztirányban áthúzva: nem tervezett eredménnyel gyakorlatba véve

piros – átlósan áthúzva: nem tervezhető eredménnyel gyakorlatba véve

kék: utóvizsgálat

szaggatott zöld vonal: Tervezett időtartam…” – és itt becsuktam a noteszomat, homályosan már sejtve, hogy miért nem került elég nyomott anyag a Famatex rámához.

Persze nemcsak ebben az egy irodában foglalkoznak szervezéssel, és mesterem, Girold Mihály szerint:

– A szervezetlenség csak egyetlen kézzelfogható dolgot szül: szervezési osztályt.

A Goldberger gyár sem kerülhette el a végzetét. A szervezési osztály irodájának egyik falát gyógyíthatatlanul átütötték, valaha itt is egy gépsor működött – Arthos vagy Famatex mintájú –, használtan vették, három évig foglalta a helyet, de többet állt, mint dolgozott, ki kellett dobni.

A szervezési osztály munkatársainak nincs különösebben jó reputációjuk, íme, egy csokorra való az emberek véleményéből:

– Huszonegy éve dolgozom a vállalatnál, de nem tudnám megmutatni magának, ki nálunk a szervező.

– Nem maradnak meg egy adott területen egy fél évig.

– Meg akarta szervezni a kelenföldi árubeszállítást. Az lesz a csoda, ha a tizenegy kilométert leszervezi kilencre.

– Nekem már akkor gyanús volt, mikor azt mondta, hogy kenyérrel fogott süllőt a Balatonban.

– Nyugaton is szerveznek, de ott kemény palik, és ha egyszer nem sikerül valakinek, az még egyszer nem kap munkát a szakmában.

– Olyanok, mint a többi szervező Magyarországon; nekik köszönhető, hogy az új Józsefváros építésénél száz új lakáshoz százhúsz régit kellett szanálni.

A szervezési osztály vezetője alacsony, fiatal férfi, romantikus bajusszal és lelkesedéssel, eredetileg textiltechnikumot végzett, aztán szociológiát tanult – mikor ezeket a sorokat írom, már nem tartozik a gyár kötelékébe, elment a kerületi pártbizottságra, ha jól tudom, az oktatási osztályra.

– 1972-ben kerültem ide, mikor az új mechanizmus végre elért a textiliparba is.

– Elég lassan jött, ha jól tudom, 1968 körül indult el.

– Sok vezetőnek még akkor is túl korán. Megszokták, hogy a beruházásoknál más dönt helyettük, ezért az irányítás, a beruházások szervezése, ami akkor döntő fontosságú lett volna, alacsony színvonalon állt.

Én azzal kezdtem, hogy leírtam és lerajzoltam a gyár meglevő szervezeteinek hatáskörét, kibuktak a duplán kiadott feladatok, átfedések, például a termelési osztály munkája sok tekintetben párhuzamosságot mutatott a főgyártmányirányítással.

Egyszerűbb és egységesebb volna az irányítás, ha a termelés egésze, negyven-ötven millió méter egyetlen tételből állna, de mi különféle egyedi árukat gyártunk különféle festékek felhasználásával, különféle kikészítő eljárásokkal – sokszorosan nagyobb az elakadás veszélye, márpedig ha egy anyag is feltorlódik valahol, könnyen bedugul az egész termelési folyamat.

Ez a világ minden textilgyárában problémát jelent. Valahol olvastam, hogy Nyugaton léteznek olyan konfekciós üzemek, melyek csak középméretű nadrágokat gyártanak, mert ha két összetevő: az anyag és a divatforma változó, legalább a harmadik: a méret legyen többé-kevésbé állandó. Minekünk ilyen szervezési egyszerűsítés nem állt a rendelkezésünkre, mert a piaci helyzet miatt gyakorlatilag mindenféle megrendelést el kell fogadnunk, a nehézségekre mi csak egyetlen szervezési megoldást találtunk: az embereket oda kell irányítani, ahol szükség van rájuk.

A „Hamlet” egyik sora jut eszembe: „Ezt tudtunkra adni nincs szükségünk éppen szellemekre” – és bár a textiliparban már leszoktam a nevetésről, most nehezen fojtok vissza egy mosolyt. A szervező észreveszi, tiltakozó kézmozdulatot tesz.

– Téved, ha azt hiszi, hogy ez olyan természetes. Az ötvenes években rögzítve volt minden munkakör, a munkás másra nem volt kötelezhető, most viszont eleve változó munkakörre vesszük fel az embereket, és módunkban áll ide-oda mozgatni őket. Végeztünk egy felmérést is: ez az átcsoportosítási lehetőség évente húszezer óra többletet ad a gyárnak, és félmillió forint túlóraköltséget takarítottunk meg.

– A szervezési munkát mennyire segítik a vezetők?

– Sok a veszekedés, mert néha ellentétesek az érdekek. Az összerakóban például új osztóasztalokat raktunk be, ezen az átnézők munkáját egy emelőgép segíti. Öt régi asztal helyére négy új került, és bár egy komoly emeléstől megkíméltük a nőket, a termelés mennyisége, a méterszám nem emelkedett, ezért az összerakó vezetője tiltakozott az új asztalok ellen.

A munkások jobb partnerek. Egyszer próbaképpen kiküldtünk egy körlevelet az összerakó műhely minden munkásnőjének, hogy határozzák meg ők maguk: mire volnának képesek, ha minden szükséges feltételt biztosítanánk nekik? Sokkal többet vállaltak, mint amennyire mi számítottunk. Újra kiderült: az a legjobb munkaszervező, aki a munkát végzi.

Az ellentmondások azonban csak szervezéssel aligha feloldhatók, legfeljebb tanácsokat tudunk adni. Próbáljuk elmagyarázni: ha egy vállalat megvesz egy önmagában kiváló technológiát, az sem váltja meg a világot, nem válthatja meg, mert közötte a kiszolgáló üzemek nívója, az ellátás színvonala nem változott. Mondjuk, most felépül Dunavecsén egy varroda, hiába szereljük fel automata gépekkel, mert a magyar gombok fele sem méretpontos, és a tű csak a lyukba hajlandó beleszúrni, az anyagba nem. De ha egy gyárba befektetünk egyszer egymillió dollárt, annak utána tíz évig kuss, most kaptatok, másnak is kell, hiába alakul ki egy magasabb képzettségű gárda magasabb célokkal – nem léphetnek tovább.

– A Goldberger gyárban ez a veszély egyelőre nem fenyeget.

– Nincs mit csinálni, amíg mindenáron kell a dollár, addig a Goldberger gyárra is szükség van. Csak az a baj, hogy többet akarunk tőle, mint amire képes, és még nagyobb baj, hogy többet kell akarnunk tőle.

Bár a fiatal szervező szavai meggyőzően hangzottak, gyanítottam, hogy a dolgok sokkal bonyolultabbak és egyszerűbbek (ha így haladok a fogalmazásban, remélhetem, hogy valaha én is szervező leszek).

Egyik szabad délutánomon bementem a Széchényi Könyvtárba, és kikértem Goldberger Leó egyetlen nyomtatásban megmaradt művét, a „Felfedeztem Amerikát”. Tulajdonképpen ez nem igazi könyv, egy 1936-os, Amerikában tett üzleti útjáról tartott előadást a COBDEN-szövetségben, ennek a szövegét adták ki.

A bevezető élceken világosan látszik Karinthy Frigyes keze – ő nemcsak reklámcikkeket írt a Goldberger gyárról, de ő szerezte azt a verses mondókát is, melyben az elnök öreg anyósát, Poppernét köszöntötte fel a születésnapi vacsorán –, bármiről is legyen szó, Goldberger Leó a legjobb erőkkel dolgoztatott. Aztán váratlanul olyan sorok következtek, melyeket csak maga Goldberger fogalmazhatott meg:

„…Tömeggyártást nem lehet ötletszerűen felépített, toldozott, előre át nem gondolt olyan gyárakban folytatni, melyek nem a követendő munkamenet százszázalékos előzetes figyelembevételével épültek. Ahhoz, hogy megfelelő szállítóberendezések létesíttessenek, hogy alkalmas módon megszervezett segéderők kellő időpontban hozzák a nyersanyagot és a félgyártmányokat a géphez, hogy a gépekről lekerülő termékek kellő időpontban szállíttassanak mindig a megfelelő helyre, ahhoz, hogy az egész termelés folyamán mozgatandó anyag- és árutömegek mindig csak a legrövidebb utat tegyék meg – mindezeknek a helyes megszervezéséhez ceteris paribus – a többi körülményekhez hasonló súllyal – hely kell…”

„…Kezdődik ott – mondja más helyen –, hogy a gépeket a lehető legjobb anyagból gyártják, és folytatódik azon, hogy a gépeket munka közben állandóan figyelve újabb és újabb, kisebb-nagyobb változtatásokat eszközölnek rajta, melyek alkalmasak arra, hogy a gépek teljesítőképessége lehetőleg megszakítás nélkül a maximális hatásfokon állandóan kihasználtassék.

Olyan nyersanyagok kerüljenek felhasználásra, melyek a gépekhez tökéletesen illenek. Az anyag hiányossága vagy meg nem felelő volta nem képezheti a termelésnek meg-megújuló akadályát…”

Lemásoltam egy-két oldalt, és másnap a reggeli kávé és sós keksz mellett felolvastam Girold Mihálynak – elhallgatva, hogy ki írta és mikor. Az öreg összehúzott szemöldökkel figyelte:

– Ezt a direktívát a minisztériumból hozta?! No végre valaki kimondta az igazat.

Mikor a nyers kelme átkerül a szövödéből a nyomóüzembe, az esetleges durva hibákat leszámítva szinte közömbös, hogy első vagy másodosztályú minőségű, a pamutárut a szín, a rányomott minta adja el – ezért mondják a Goliban, hogy „szőni-fonni a hülye is tud, a kikészítés, az az igazi művészet”.

A minta meghatározza a használati célt is; ugyanazt az anyagot más és más nyomással megmutatták kísérleti személyeknek, egyszer ágyneműnek tartották, másszor ruhaanyagnak, harmadszor függönynek.

Könnyen előfordulhat, hogy a kikészítés során felhasznált festékek és színezékek többe kerülnek, mint maga a nyers kelme.

A festékek összetétele, a festőreceptek évszázadokig a legfontosabb gyártási titoknak számítottak. A dinasztiát megalapító Goldberger Ferenc egy bőrmappába rejtette a német nyelven megfogalmazott, de héber kurzív betűkkel leírt titkos festőreceptjeit, és csak legidősebb fiának, Sámuelnek engedett betekintést. Mint a család történetírója feljegyzi: „ha egy bonyolultabb festési eljárásra került sor, a vegyszereket bezárt ajtók mögött, koromsötét éjjel, gyertyafény remegő világa mellett keverték, hogy a gyártási titkokat idegen kéz meg ne szerezhesse”. Goldberger Fülöp egy életet szánt rá, hogy új indigófestési szabadalmát kidolgozza, a gyár kémikusa, Láng Zsigmond évente kiutazott a kalkuttai indigóvásárokra, és permanganát-titrálásos vizsgálattal a helyszínen tájékozódott a felkínált áruk minősége felől.

Az idők változásával persze kihunyt a festőrecepteket övező titkos alkimista ragyogás, ma már az afrikai országok új kikészítő gyáraiban analfabéta néger munkások állítják elő a legbonyolultabb keverékeket, rajzok segítségével tájékozódva. Mondjuk, a vörös festékre oroszlánt rajzolnak, a sárgára tigrist, és a recept úgy szól: keverj két mérő oroszlánhoz három mérő tigrist és így tovább. De a festékek és színezékek fontossága napjainkban sem csökken; mivel a magyar vegyipar egyáltalán nem gyárt textilfestéket, a Goldberger gyár, illetve a PANYOVA is kénytelen import festékkel dolgozni – a Bayer, a Hoechst, a CIBA és más cégek szerepelnek a szállítók között. Az árak tiszteletet parancsolóan magasak: egy kiló kénsav még csak egy forint harmincnyolc fillér, egy kiló Echtrot már háromszáznegyvenkilenc forint, egy kiló DIAZOECHTBORDO ezertizenöt, egy kiló IMPEROBRILLANTROSA pedig ezerkétszázhatvankét forintba kerül, a gyárban két festékkonyha működik, és a kisebb is hatvan-hetven millió forint értékű anyagot igényel évente.

A kapitalista időkben az igazgató hallgatólagosan tudomásul vett előjogai közé tartozott, hogy a festékgyárakkal személyesen tartotta a kapcsolatot, ő választotta ki a szállítókat és vette fel a szinte kötelezően leadott százalékot – doktor Turnau nehéz ezreket keresett ezen. Ma nem fenyeget semmiféle korrupciós veszély; a Goldberger gyár, sőt még a PANYOVA sem áll közvetlen üzleti összeköttetésben a nyugati cégekkel; mint a magyar nemzetgazdaságban oly sok helyen, itt is beiktatódott egy közvetítő szerv: az „Anilin” festékbeszerző és -készletező vállalat. Az „Anilin” gyűjti össze az igényeket, ő vásárol Nyugaton, és ő veszi nyilvántartásba a készleteket.

A Goldbergernek legalább három hónappal a gyártási időpont előtt meg kell rendelnie az árukhoz szükséges festéket – amikor még lehetetlen pontosan kiszámolni azt, de túl ezen: ebben a rendszerben a vállalat és a gyár elveszíti minden üzleti mozgékonyságát, képtelen alkalmazkodni az időközben jelentkező vevők igényeihez. Van ugyan egy házi központi festékraktár is, de a készletszintjét egyre lejjebb szorítják, mert mint „improduktív felhalmozódás” csökkenti a nyereséget, az egész festéktartalék a nyolcmillió forintos értékhatár körül mozog. Előfordul, hogy elfogy egy bizonyos sárga festék, a mintát nem lehet tovább nyomni, a hengert le kell venni a gépről, és az áru szállítási határideje elcsúszik – esetleg a következő évre.

A festék útját a gyáron belül is számtalan hivatalos formaság lassítja. A főkolorista határozza meg a lenyomandó áru színállásait, adja ki a diszpozíciót – ha a nyersáru már rendelkezésre áll és a megfelelő hengereket is előkészítették már. Az utasítás végrehajtója, a munka gazdája a festékkonyha vezetője, ő közvetlenül egy deka festéket sem rendelhet, hanem reggelenként jön egy adminisztrátornő, és felírja, hogy mi kell, a lapot aztán átviszi a festékraktárba.

– Ezt meg lehetne oldani egy telefonnal is?

– Tökéletesen, de ha már ragaszkodnak ehhez a formához, amúgy is van nálunk egy nő, aki a személyi adminisztrációt végzi, ő elintézhetné, de nem hajlandó anyagokat is adminisztrálni. Ezért én soha nem tudom, hogy mit és mikor kapok meg. Hiába van éves, féléves tervem, ha fogalmam sincs, hogy egy óra múlva mit csinálok?!

– Miért nincs óraterve is, maga szerencsétlen?! – kiált fel Girold Mihály.

Lemegyünk az alsó festékkonyhára, ez látja el a hengernyomógépeket és a földszinten dolgozó VI-os rotációs nyomógépet. Valamelyik festék vagy vegyszer átható fokhagymaszagot áraszt, még szerencse, hogy a helyiség nincs túlfűtve – a meleg felerősítené a szagokat –, az egész konyhán egyetlen fűtőtest viaskodik a párával és a november végi nedves hideggel.

Hét ember készíti a festéket és szállítja ki a gépekhez, műszakonként négyezer kilót, a festékkel teli üstöket horoggal rángatják végig a kőpadlón. Egy ősz hajú munkás lihegve megáll előttünk:

– Valahol a Szállítástechnikai Kutató Intézetben dolgozik ötven ember, és nekünk ez van háromezer éve – és magasba emeli a horgot.

Meglep, hogy milyen nagy stílusban fogalmaz, de nincs idő rákérdezni, a festékkonyha vezetőjét kell figyelnem:

– Tizenöt évvel ezelőtt még rongykötelekkel húztuk ki az üstöket négy-ötszáz méterre, bementünk a PANYOVA-hoz: ezt így lehetetlen tovább csinálni, kértünk pénzt kisgépekre, az egész gyár összesen ötmillió forintot, mi kaptunk kettőt. Ma is ez van, a feletteseink mindig lefaragják a rendelések harmadát-felét; rendeltem a múltkor húsz vödröt, a nyomóüzem vezetője előbb kihúzott tízet, aztán még ötöt, a végén már én mondtam, hogy nem kérek egyet sem, majd mérünk marokkal.

De ha volnának kocsijaink, akkor sem tudnánk mit csinálni velük, ebben a munkában óránként leállna minden motor, és nincs karbantartó szerelő. Nemhogy szerelő, másfél éve egy mérlegjavító sincs az egész gyárban, aki végigjárná és beigazítaná a mérlegeket, mindent csak úgy körülbelül tudunk lemérni – egy festékkonyhán!

Egy férfi egy nagy habverőhöz hasonlító kézi géppel keveri a festéket: először kötőanyagot önt a tartályba – ez rögzíti majd a pamutszöveten a felvitt színeket –, aztán következik maga a festék, végül a szintetikus vastagító anyag. Meglep, hogy a férfi munka közben alig mér, szinte csak becsléssel állítja össze a keveréket.

– Milyen gyakran téved?

– Egy évben egyszer, akkor lehet elrontani, ha az ember túl sokat számol.

A kész festék elindul a nyomógépek felé, a kijáratnál egy nő felírja, hogy melyik áruhoz mennyit vittek ki.

– Ez miért kell? Felszámolják a vevőnek, hogy mennyi festéket használtak fel?

– Régen csakugyan megfizettették vele, most átlagárat számolunk, tehát felesleges, csak a belső elszámolás miatt jegyzik. Ez a munka leköt nálunk három embert és az utókalkulációban legalább ugyanennyit.

Feljegyzik a fazekakban visszaérkező festékek mennyiségét is. A hengernyomógépekről lekerülő festék elkoszolódott, a hengerek egymásba hordják a színeket, a sárgából zöld lesz, minden árnyalat a szürke felé tart. Látni viszont frissen, használatlanul visszaküldött festéket is, egy fazék zöldből alig egy-két kiló hiányzik:

– Ez mennyibe kerül?

– Három-négyezer forint.

– És egyáltalán miért rendelték?

– A nyomónak átlag harminc percig kell várnia, hogy egy újabb adagot szállítson ki neki a festékkonyha, ezért inkább túlbiztosítja magát, többet rendel egyszerre, nehogy le kelljen állnia az utolsó métereknél.

– Nem lehetne rászorítani őket, hogy takarékoskodjanak a festékkel?

– Ha az ember nagyon erősködik, hogy vigyázzanak, kiöntik a maradékot ott a gépnél, és üresen küldik vissza a fazekakat.

A visszahozott festékek némelyikét a festékkonyhán is ki kell önteni, mert például a naphtol huszonnégy óra alatt megvékonyodik, megbuggyan és szabályosan felforr – a többit leteszik a raktárba. Egy-egy fajtából ötezer kilót tárolnak, a felesleget negyedévenként semmisítik meg, utoljára például kétezer kilót.

– Van itt elég víz, ami leviszi.

Bemegyek a raktárba, mint az egész üzemben, itt is lerothadt a védőfesték a falakról, a csapóajtó egyik ablaka hiányzik, a másikat egy furnérlemez helyettesíti – valaki egy kört vágott ki a közepéből.

Ötvenliteres fazekakban és negyven darab ezerliteres műanyag hordóban fáradt, fénytelen festékek várják a feltámadást, de ez csak egy töredék, a visszahozott festékek zömét kádakba töltik – olyanok ezek a tartályok, mint a kerék nélküli csillék –, a zöld, piros, barna, sárga maradékok egy sötétes-barna színt adnak ki, a massza tetején vastag, sötét föl, kátrányszemcséhez hasonló szilárd részecskék válnak ki belőle. Technikának, gépeknek sehol semmi nyoma, időnként lapáttal keverik át a kádak tartalmát, merítőeszközül egy hosszú nyelű fándli szolgál.

– Fel tudnak használni valamit belőle?

– Egy katalógust fektettünk fel azokról a színekről, amiket az itt tárolt festékekből kaphatunk. Ha mód van rá, nem új anyagot használunk, hanem ezeket vesszük elő. Persze csak ha lehet.

– A maga egyik elődje ügyesebb ember volt – mondja Girold Mihály. – Egyik nap beállít hozzám, akkoriban az újítási ügyek is hozzám tartoztak, és azt mondja:

– Girold elvtárs! Megoldottam a visszahozott festékek hasznosítását, az utolsó dekáig fel fogjuk dolgozni őket.

– Lehetetlen, erre még nem volt példa a textiliparban!

– Majd meglátja!

Nem is akartam elhinni, többször lementem a festékkonyhába, és tényleg sehol nem találtam maradékot, üres volt mindegyik fadézsa. Már nem tudom, hány ezer forint újítási díjat felszedett az illető, mikor kiderült a trükk: a fadézsákat egy csatornalefolyóra állította, és egy lyukat fúrt a fenekükbe, szép lassan lecsöpögött az egész maradék.

Egy ablaktalan teremben egy leszázalékolt festő napi háromszáz edényt mos ki slaggal. Néha a csatorna visszaköpi az arcába a gőzt és a festékszagot, ilyenkor szédelegve arrébb megy.

A kör végére értünk, a festékkeverőből egy kisebb szoba nyílik, most ide húzódott be a kolorista, harminc év körüli, bajuszos férfi, leülök mellé, nézem a munkáját. Percenként jönnek hozzá a nyomók, mutatják a vorlagé-t, a mintát, amit vagy a vevők hoztak, vagy a korábbi rendelésekből vágtak ki, és azt a próbát, amit ők nyomtak ugyanabból a mintából és színből. A kolorista összehasonlítja a két anyagot, aztán bólint, vagy beírja a kísérőlapra, hogy mit kell változtatni a színezéken.

– Az alakításnál csak az első blikk a jó, ha gondolkodni kezdek, már el is van rontva.

– Kell valami művészi érzék ehhez a munkához?

– Nehogy azt higgye, én például nem vagyok festőművész. Én egy adott, sőt megadott színt akarok előállítani, számomra például nem létezik olyan, hogy galambszürke, hanem mondjuk: szürke egy a tízhez, vagyis egy kiló szürke festékhez tíz kiló hígító, kopűr kell.

– Ízlésre nincs is szükség?

– De van, mert az előállítható színek sohasem fedik pontosan a minta színeit, még a saját minták esetében sem, mert minden héten más márkájú festékkel kell dolgoznunk, ilyenkor az ember ízlése dönti el, hogy merre térjünk el a mintától, általában a sötétebb árnyalatot választjuk, mert ilyenkor a vevő nem érzi becsapva magát, hogy kevesebb festéket használtunk fel.

– Lehet emlékezni színekre?

– Nincs színmemória, el tudja képzelni, hogy egy esztergályosnak egyszer megmutatnak egy alkatrészt: ez kell! – és többet nem mérhet?! Nekünk is mindent viszonyítani kell, például egy legyártandó lilát egy már adott lilához.

– Munka közben mennyire fárad el? Tudja pihentetni a szemét?

– Szoktam pihentetni, de sajnos mindig rajtakapnak, mert horkolok is hozzá. Állítólag fehérjedús táplálék kellene a szemnek.

– Milyen iskolát végzett?

– Technikumot.

– Nem akar továbbtanulni?

– Vegyészmérnöknek mehetnék, ha nem utálnám annyira a fizikát. De tegyük fel, hogy tanulok, megszerzem a diplomát, és íróasztalhoz kerülök. Mit érek vele? Igaz, hogy a felét kellene dolgozni, mint most, de kétezer forinttal kevesebbet keresnék mint kezdő mérnök.

– Akkor milyen távlat áll maga előtt?

– Mi állna? Készülök a szép öregségre – mondja a harminc év körüli férfi.

Közben bejöttek a szobába a munkások is megenni az ebédjüket, bólogatnak a kolorista szavaira:

– Nem érdemes tanulni. Ahhoz, hogy suliba menjek, egy műszakban kellene dolgoznom, nem kapnék műszakpótlékot, már akkor ráfizetnék, amikor tanulok.

– Nekem nem kellene a főnök helye sem – mondja egy fiú –, neki sem jön össze több, mint nekem, és minden kiló festékért felel.

Az ősz hajú munkásra mutatnak, aki már korábban is meglepett egy stílusosan megfogalmazott mondatával.

– Őt is ki akarták emelni művezetőnek, de nem ment.

– Miért nem?

– Öreg kutya már nem tanul új trükköket.

– Mi volt az eredeti foglalkozása?

– Tiszt voltam – még a régi hadseregben.

A festékkonyha vezetője később elmondta róla, hogy a legjobb emberei közé tartozik, messziről jár be dolgozni percnyi pontossággal.

– Itt már nem kérdeznek senkit, honnan jött, örülnek, hogy egyáltalán itt van. Egyszer régen, valamikor még 1950-ben a fizikai munkások káderlapját is átnézték, kiderült, hogy legalább egy szakaszra való volt csendőr dolgozik a Goli különböző műhelyeiben. Összeszedték őket, és egy brigádban kitették a széntérre vagont kirakni. Aztán évekig a csendőrbrigád nyerte meg a munkaversenyt.

– Az ötvenes években sok ilyen furcsa eset történt – teszi hozzá Girold Mihály –, egyszer az igazgató éjszaka bejött ellenőrizni, és a portást alva találta. Rettenetesen lehordta:

– Mit képzel maga?! Ez itt front, a munka frontja, maga őrségben áll és elalszik! Volt maga katona?

– Igen – mondja az öreg.

– És ott mit szóltak, ha elaludt?

– Szunyókálunk, tábornok úr, szunyókálunk?

– Régen minden másképp volt, a Tímár utca sarkán pléhkrisztus volt – sóhajt fel az öreg vésnök, és legyint a fiatalok felé –, ti el sem tudjátok képzelni, milyen élet folyt valaha Óbudán. Nem tódult ide még ez a rengeteg nép, két fajta lakott ezen a környéken: a braunhaxlerek és a blauhaxlerek, vagyis a barnalábúak, akik a szőlővel foglalkoztak a barna agyagban, és a kéklábúak, a pamutfestők, akiknek bőrét megfogta az indigó. Még a lovak is csak svábul értettek.

Nem építettek akkor még ilyen irdatlan tízemeletes házakat, akkoriban a házaknak nem is vetettek alapot, csak lehordták a hegyről a köveket, a pallér összerakatta, és állt a ház alap nélkül száz-kétszáz évig.

Nem öltöztünk olyan divatosan, mint a maiak, de jobban ettünk és ittunk, egész házak jártak el együtt mulatni, a dunai propellerek csavarja elakadt a csirkebéltől, annyi csirkét vágtak Óbudán.

Harmincöt-negyven fillérbe került egy liter bor a „Szent” Flesszernél, ahol nem lehetett káromkodni, mert többé nem szolgálták ki az embert. A közeli bolgárok hordták a kaját, tíz fillérből meg lehetett reggelizni: négy fillérbe került a kenyér, hatba a szalonna. Bizony, így éltünk akkoriban Óbudán.

– Milyen volt abban az időben a vésnökök rangja?

– Mikor én tanulni kezdtem, két munkát ismertek el valódi szakmunkának a pamutkikészítő gyárakban, mindenekelőtt persze a nyomót, de rögtön utána a vésnököt. Ide nem lehetett akárkit odaállítani, sokáig csak osztrák vésnökök dolgoztak a műhelyekben. Fiákerrel, cilinderben jártak be a gyárba, nyolcszáz-kilencszáz pengőt kerestek havonta. Ők, ha le is telepedtek a gyári kolóniában, nem keveredtek másokkal, életük végéig nem tanultak meg rendesen magyarul.

A gyárosok tanoncokat raktak melléjük, hogy lessék el a szakmát. Nagy türelem és kitartás kellett hozzá, mert a tanoncidőt négy évben szabták meg, és senkinek sem fizettek többet havi öt pengőnél.

A mesterek vigyáztak rá, hogy ne haladjunk túl gyorsan, az első hónapokban csak rajzoltuk a mintákat, mellette ránk bízták a takarítást, a bevásárlást, két év is beletelt, amíg a mester adott kivésni egy egyszerű mintát. Egyszerűt? Lehet, hogy másnak egyszerű volt, én azt sem tudtam, hogy kellene elkezdeni, egy felnőtt vésnököt kértem meg, hogy mutassa meg a munka elejét:

– Jó – mondta –, csak ugorj el egy doboz cigarettáért.

Mire visszaértem, már ki is véste a mintát, nem akarta, hogy lássam, hogy kell csinálni.

Fegyelmet tartottak, ha egy henger véletlenül megcsendült, a mester már felkapta a fejét, és repült a büntetés. Most? Egy méter magasból is ledobhatják a hengert, akkor sem szól senki.

Ilyen körülmények között sok tanonc elmaradt, aki viszont kitartott, abból tökéletes, jó vésnököt neveltek. Sok stancli vésnök még egy rendes névtáblát sem tud kivésni magának, olyan szűk az érdeklődése, mi viszont egy nagy nemesi címert is át tudtunk másolni egy névjegy sarkának megfelelő méretbe.

Bármennyi bajom is volt vele, én még mindig a tárcámban hordom a mesterem képét. Az öreg még az ötvenes években is bejárt dolgozni, pedig akkor már semmibe vették a vésnököket, nyolcszáz forintot sem keresett meg egy hónapban. De ő megnézte minden emberét, és számon kérte a munkát. Ma már ez nincs, a vezető az ajtón túlról befigyel: zörögnek? Akkor jól van.

Tanította, nevelte a fiatalokat, egyszer az egyik fiú reggel hat óra helyett nyolcra jött be:

– Miért jötte magát későbben? – kérdezte tőle.

A fiú mondta, hogy az új kollektív szerződés szerint csak reggel nyolcra kell bejárnia. A mester legyintett.

– Áh, nagy szar lesz magából, nem vésnök.

Az öreg mesterek persze már rég elmentek nyugdíjba, nem járnak be a gyárba – igaz, nem is hívják őket. Baboczky, aki 1919 óta itt dolgozott, a múltkor bejött fizetni a szakszervezeti bélyeget, sírva mondta nekem:

– Itt töltöttem el az életemet, és ezek azt sem tudják, hogy ki vagyok!

– Maga hogy van megelégedve a fiatalokkal?

– Itt van ez a darab vas, a gyárban ezernégyszáz ember dolgozik, de százat sem talál köztük, aki szöget vagy kalapácsot tudna reszelni belőle. Én nem haragszom rájuk, mert ki a felelős? Az a szakmunkás, aki úgy jön ki az iskolából, hogy nem érti a szakmáját, vagy az, aki bizonyítványt adott neki?

– És a maga utódai, a fiatal vésnökök?

– Mindet sajnálom, mert őket igazán már csak a szakma neve hozta ide, semmi más. Van olyan, aki a régiek között is megállta volna a helyét – rámutat egy bajuszos fiúra –, a Laci másfél éves inas volt, mikor már azsúrt vésett…

Három fiatal vésnök figyelte szó nélkül az öreg kifakadását – úgy látszik, már nem először hallják –, csak egy lélegzetvétel szünetében szólal meg egyikük:

– De az is biztos, hogy a régi vésnökök nem ennyi pénzért dolgoztak, és nem ilyen körülmények között.

– Milyenek a fizetések?

Az öreg visszaveszi a szót:

– Háromezer-hétszáz forintot keres egy vésnök harminc év után, és ehhez kaphat még havi ötven forint kiemelést – ez a plafon nálunk, az „Óra és Ékszer”-nél pedig négy-ötezer forintot is összehoznak a vésnökök.

– És ha valaki az átlagnál jobban dolgozik?

– Az itt nem számít, legfeljebb négyszáz forintot kaphat negyedévenként.

– Munkaidőn túl tudnak hozzákeresni valamit?

Egy szakállas fiú mondja vontatottan:

– Én eljárok egy kisiparoshoz, konzervdobozokat készít megrendelésre, én ütöm be neki a számokat a dobozok aljára. Nem az az igazi vésnöki munka, de nincs más.

– Gondolom: tudták előre, hogy mi vár itt magukra, miért jöttek mégis hengervésnöknek?

– Én szakács akartam lenni, de kézügyességem miatt az osztályfőnököm ide küldött.

– Én fémrestaurátor akarok lenni, kimaradtam az Élelmezési Technikumból, itt várom be a katonaságot.

– Én nem tudom, miért tanulok, lehet, hogy a végén taxisofőr leszek.

– De szeretik a szakmát?

– Mindannyiunknak tetszik, egyikőnk sem menne el máshová, de azt halljuk és azt látjuk, hogy a hengernyomás halálra van ítélve. Itt a Goliban is sorra szerelik le a hengernyomó gépeket, és állítják fel a rotációs nyomókat, amikhez nem kell a mi munkánk.

– Én most bevonulok katonának, lehet, hogy mire hazajövök már nem találok itt semmit.

Az öreg vésnök rázza a fejét:

– A hengernyomást csak itt a Goliban akarják halálra ítélni. Az igaz, hogy a rota gyorsabb, de keni a színeket, ha mértani pontosságú, éles kontúrú mintákat kell gyártani, a hengernyomó gépek adják a legszebb munkát. Én már átéltem egy ilyen krízist, mikor a síknyomást bevezették, akkor is arról beszélt mindenki, hogy a hengernyomásnak befellegzett, és mi jött ki belőle? Fenn az emeleten már dobják szét a síknyomó gépeket, és mi mégis itt vagyunk.

(A vezetőktől is kérdezősködtem, hogy milyen sors vár a hengernyomásra, náluk is teljes bizonytalanságot tapasztaltam. Abban nagyjából egyetértenek, hogy előbb-utóbb megszűnik, és termelékenyebb nyomási forma váltja fel, már el is tervezték, hogy mire fogják felhasználni a hengernyomást kiszolgáló műhelyek felszabaduló helyiségeit, de a határidőt egyre tovább tolják: 1978-ról 80-ra, aztán 80-ról 85-re. Taktikájukban csak egy dologhoz ragaszkodnak következetesen, nem mondják meg az igazat, mindenképpen meg kell hagyni az embereket abban a hitben, hogy a hengernyomás legalább addig kitart, amíg elmennek nyugdíjba – ezt a taktikázást nemcsak a Goldbergerben, hanem a PANYOVA másik nagy hengernyomójában, a Kistexben is megfigyelhettem.)

– Akárhogy is áll a helyzet – mondja az öregnek az egyik fiatal vésnök –, azt maga is tudja, hogy minket már rég taccsra tettek, évek óta egy fillért nem költenek ránk.

Erre már az öreg sem tud mit válaszolni. A vésnökműhelyben szinte minden gép amortizálódott már, értéküket rég leírták a névleges száz forintra, semmiféle adót vagy járulékot nem kell fizetni utánuk. A molettálót nem is Goldberger Leó vette, hanem még az apja, Bertold, 1907-ben a mühlhauseni E. Schultz cégtől. Mindenen érződik a „leírás” szaga: nincs bevezetve a műhelybe a gáz, pedig szükséges volna; gázzal kell eloszlatni a molettán a lakkot, kilágyítani a drótokat, mellyel a hengerek réseit eltömik. Nincsenek kéziszerszámok, külföldről kellene hozatni, de erre már nem jut valuta, a saját vésőkészletüket használják. Még egy széket sem kap a műhely, a szemétből szedik össze a roncsokat, és maguk szögelik össze.

Az egész részlegen alig harminc ember dolgozik, ebből heten-nyolcan három műszakban, legalább tíz fő hiányzik a szükséges létszámból. Kezelőszemélyzet hiányában a galvanizáló berendezést már leszerelték és átvitték a Textilfestőgyárba, azóta bérmunkában kell galvanizáltatni. A krómozógép egyelőre még megmaradt, de már évek óta nem kapnak rá embert, kétezer-négyszáz forintot tudnának fizetni neki – nem tolonganak a jelentkezők. Ha mégis szükség van a gépre, maga a főnök megy ki és indítja el. Segédmunkások híján a vésnökök gyakran kényszerülnek rá, hogy a száz-százhúsz kilós hengereket maguk emelgessék, a megerőltetéstől remegő kézzel kell visszatérniük a munkájukhoz.

– És a legfontosabbal: a hengerekkel hogy vannak ellátva?

– A régi angol rézhengereket még a háborúban beolvasztották, azóta évtizedek teltek el, és nem kaptunk újakat – állítólag egyszer hoztak be, de én nem láttam belőlük. Itt Csepelen is próbálkoztak hengerkészítéssel, vasmagra galvanizálták rá a nyomófelületet – eredetileg, azt mondják, ágyúcső volt –, két-három év alatt teljesen tönkrement.

Régen, amíg csak mi használtuk, tudtunk vigyázni a hengerekre, kétezer métert is le lehetett nyomni velük, ha a minta elkopott, elküldtük a galvanizálóba, felhizlaltuk, és ment tovább a verkli. De mikor a PANYOVA megalakult, központosították a hengerkészletet is, ha egy mintát, amit eddig a Goldberger nyomott, valamiért áttesznek a Kistexbe, akkor a hengereket is átszállítják. A rakodás persze éppolyan gondatlan, mint bárhol az országban, a teherautó platóján kihúznak egy hengert, a többi egymásra borul és összekarcolódik. Felületén megcsiszolják, és úgy küldik vissza, mintha már eleve használhatatlanul kapták volna tőlünk. Kilazul egy csavar, beleesik a gépbe, és végigmegy esetleg nyolc hengeren. De ha ezt mind meg is úsznánk, annyi biztos, hogy a mindenféle maró anyagot nem mossák le a henger felületéről – igaz, hogy a harminckét fokos sav helyett ők is hatvanfokosat kapnak, amit aztán hiába hígítanak vízzel.

A műhely végében egy falba vágott kis ablakon most félrehúzódik a függöny, a résben a főnök feje tűnik fel – az ő irodája van a falon túl –, mond valamit, azzal nem törődik különösebben, hogy a beosztottjai megértették-e, aztán mintha csak a jelenlétét kívánta volna éreztetni, újra behúzza a függönyt.

– Színház – mondja az egyik fiatal vésnök.

– Ha maga lenne a főnök, mit csinálna?

– Az új főnökök mindig úgy kezdik, hogy belenéznek a régi főnökök prémiumlistájába, hogy tudják mihez tartani magukat. Én úgy kezdeném, hogy behívnám az embereket, és beszélnék velük. Itt olyan emberek dolgoznak, akik értik a szakmát, nézze meg például azt a Szent László-gemmát, Laci domborította rézlemezből. Mi sohasem azt néztük, hogy van lekötve a rendelés, hanem azt, hogy lehetne szebben csinálni. Újat próbáltunk, szerettünk volna például tapétát készíteni a hengernyomó gépeken, de szóba sem álltak velünk.

– És a szakszervezet nem segít?

– A szakszervezet csak köszönni tud. Na, de legalább mi dolgozzunk.

A vésnökök a mintát a rajzteremből kapják, megkeresik az egyik ismétlődő elemet – ez egy „raport” –, kimérik a raport magasságát és szélességét. Az osztógépbe befognak egy lágyított kis acélhengert, és finom spitzvésővel felviszik rá ezt a mintaelemet.

– Pontos mintázatú, apró mintájú, vékony kontúrú minta kívántatik.

Ebből a negatív vésetből a reliefgép pozitív másolatot készít, a kész reliefeket aztán egymás után viszik fel a nyomóhengerre, így alakul ki a teljes, végleges minta.

A másik mintavésési módszer, amit megnéztem: a pantograph volt. Jön a minta a rajzteremből, háromszorosan felnagyítva rávetítik egy cinklemezre, és a kezelőnő rárajzolja, ezt másolják át aztán a hengerre. A nő nem tűvel, hanem ipari gyémánttal dolgozik, a gyémánt egy lábpedál mozgatásával ér hozzá a lemezhez, vagy távolodik el tőle. A nő görnyedten meghajolva napi nyolc órán át figyeli maga előtt a szürke lapot, és nyomogatja a pedált – havi kétezer-háromszáz forintért. A gép sarkán az üres májkrémes dobozban halomban állnak a csikkek.

A harmadik módszer Tausz Lajos már említett találmánya, a „Rollphoto”, a minta lefényképezése. Albuminnal kenik be a hengert – krómsókkal aktiválva –, ez alkotja a fényérzékeny réteget.

– Miből készül?

– Tojásporból. Régen tojást használtak, de mivel csak a tojás fehérjére van szükség, a revizorok állandóan számon kérték, hogy mi történt a sárgájával?!

A mintát ívfény vetíti rá a hengerre, egyszerre csak a henger egyik felét készítik el, másfél-két percig világítják meg – a kezelők az égető fényben is legényesen védőszemüveg nélkül dolgoznak. Aztán fixírrel rögzítik a filmnyomokat, a mosóban lesúrolják hideg vízzel, és megjelennek a minta körvonalai.

Az öreg vésnöktől régi, különleges minták után kérdezősködöm.

– A fejkendő mérete 750–760-szor 800–900 milliméter, tehát külön kendőhengereket kellett készíteni. Ez sokkal nehezebb munka, mert egy folyóárunál csak néhány raport variálódik, a kendőnél pedig esetleg minden sarokba mást kellett vésni.

Húsz-harminc éve még majdnem annyi darab kendőt nyomtunk, mint ahány folyóméter egyéb anyagot. Bulgária és Románia volt a felvevő piacunk, a románok még húsz év múlva is rendeltek egy négyszínes mintából ötezer darabot, már rég lecsavartuk a mintát, most újra el kellett készíteni – többe került, mint amennyit kaptunk érte, de mást is vettek, azon talán megtérült.

Nézegetjük a régi mintákat, azok a kendők jutnak az eszembe, amiket valaha anyám hordott: strandkendő rányomott vitorlással, fekete kendő egyetlen fehér girlanddal.

– Ez volt a jó munka, hogyha már nagyon kopott volt a henger, az alap, a fekete gründli mindent eltakart.

Pávaszemes, tulipános minták, kakasviadal röpködő tollakkal, törökös, sűrű rajzok.

– Hol vannak már ezek?! Valaha kétezer kendőhengert tároltunk, most adtunk el kétszáz darabot kilónként hatvan forintért, nem tudom, maradt-e még egyáltalán.

Rágyújt, bár nem dohányzom, én is elfogadom a kínálást – Rómában élj úgy, mint a rómaiak –, a füst szokatlan ízű:

– Ez most csakugyan édes, vagy csak én érzem annak?

– Rezet esztergáltunk, maga is beszívta a rézport, azért tűnik édesnek a füst.

 

*

 

Valójában soha nem ismertem ki magam a Goldberger gyár tekervényeiben, az itt eltöltött hónapok alatt „belőttem” magamnak néhány útvonalat: a portától a liftig vagy a lifttől a festékkonyháig és onnan a hengernyomóba és így tovább. Ha letértem a járt útról, gyakran eltévedtem, egyszer a harmadik emeleti összerakóba egy dugóhúzószerűen kanyargó csigalépcsőn akartam eljutni, véletlenül a negyedik emeleti folyosóra léptem ki, mikor körülnéztem, azt hittem, hogy egy másik épületben járok. Itt nyomát sem láttam a kényszerből lerakott, mindent ellepő árutömegnek, az építési törmeléknek, a mosdókból a liftakna felé csordogáló patakoknak, mely az alsó három emeletet jellemezte, itt csend volt, nyugalom, a folyosót gondosan felmosták, a falakat lambéria borította.

Kiderült, hogy ez a negyedik emelet gyakorlatilag nem is tartozik a Goldberger gyárhoz, a PANYOVA tartja itt azokat az irodáit, melyek már nem fértek el az ötemeletes központi épületben. De a központ „íróasztalkolhoz”-a nem éri be ezzel az egy emelettel, tovább dagad és terjeszkedik lefelé, 1977. december elején már a harmadik emeleti mintaszobát is kilakoltatták, hogy ott is további irodahelyiségeket alakítsanak ki.

A mintaszoba 1927 óta működött ezen a helyen, itt készítik többek között az úgynevezett „láda reference”-t, a megrendelt és legyártott anyagokból mintákat vágnak ki, kollekciószerűen összefűzik, és ha lehet, még a nagy tételek kiszállítása előtt kiküldik a nagykereskedőknek – nekik korábban meg kell kapniuk a mintát, hogy reklámozhassák, vagy bemutathassák a kiskereskedelmi hálózatnak. Nem nehéz, de rendkívül fontos munka ez, mikor egy nő összeállítja a reference-köteget, szinte eltüntetheti a minőségi hibákat, úgy választja ki az anyagból az ötvencentis darabot, hogy kikerüljön egy meghúzódott szálat, kivágjon egy nyomáshibát. Goldberger Leó annak idején rezsiüzemnek tekintette a mintaszobát: nem mennyiséget, hanem minőséget követelt, megfizette az itt dolgozó embereket, és olyan környezetet teremtett nekik, hogy a gyárba látogató Horthynét mindig ide vezette először. A gyári lányok legfőbb vágyai közé tartozott, hogy bejuthassanak a mintaszobába.

Napjainkban szinte csak orvosi igazolással kerülnek ide a munkásnők: tüdőműtétesek, vesebajosok, ödémások, de becsületükre legyen mondva, ezek a megviselt asszonyok nem valamiféle „elfekvő”-nek tekintik ezt a helyet, munkájukért négyszer kapták meg a „kiváló brigád” címet, és a munkahelyüket is tisztán tartották, otthonos meghittséggel rendezték be.

Valamikor novemberben terjedt el a hír, hogy a mintaszobát hamarosan elköltöztetik, áttelepítik a régi színesáruraktárba. A gyár egyik vezetője akkor megesküdött, hogy erre legföljebb tavasszal kerülhet sor, de december elején ugyanez az ember az asszonyok elé állt, és bejelentette, hogy egy héten belül a mintaszobának ki kell költöznie, kell a hely a PANYOVA irodáinak. Az asszonyok felzúdultak:

– Akkor elmegyünk.

– Menjenek – mondta a vezető –, tudják, hol van a munkaügyi, akár éjjel is kiadják a könyvüket.

Négyen vagy öten azonnal felmondtak, a szegény maradéknak kellett végrehajtani az átköltözködést.

– Nem volt lift – mondja a brigádvezetőnő, maga is nyugdíj előtt álló, ősz hajú asszony –, a Belsped kijött, megnézte, és nem vállalta a munkát – nem szállítanak ilyen kanyargós vaslépcsőkön.

Orlay azt mondta, hogy asszonyok, maguk csak a ridiküljüket fogják átvinni az új helyre, és a végén nekünk kellett áthurcolni mindent. Ha száz évig élek, nem cipelek annyit, mint akkor.

Mások is közbeszólnak:

– Azt a nagy határ csomagot ketten rángattuk le, és ezeket a nagy asztalokat is mi emeltük, hogy ki ne csússzon a kezemből, magamhoz szorítottam, kék-zöld lett a hasam alja. És a túlsó oldalon egy tüdős nő állt, aki a vécére sem mer lemenni, mert fullad a lépcsőn.

– A férfiak nem segítettek?

– Senki. Az egyik főnökünk futóbajnok volt, és itt sétálgatott mellettünk hátratett kézzel. A füle hallatára kérdeztem meg az asszonyoktól: tudjátok, mi a legkönnyebb dolog a világon? Sajnos, senki nem kérdezte meg, hogy mi, mert azt mondtam volna: hátratett kézzel sétálgatni, és nézni a mások munkáját.

– Később adtak egy férfisegítséget, de az szegény feje rögtön megbetegedett.

– Gyerünk, asszonyok, mondtam nekik, próbáljuk meg. Este tízig is bent maradtunk, mert mi tudtuk, hogy mi a betyárbecsület, nem állhattunk le az év végi nagy kiszállításoknál. Vasárnap is bejöttünk a jéghideg műhelybe.

– Lemaradtam a kilencórás buszról hazafelé, gyalog mentem fel a hegyre, a lépcsőn már nem is tudtam felkapaszkodni, lent álltam, és vártam, hogy valaki majd lejön értem.

Az új helyiség, ahová a mintaszoba került, már alapadottságaiban is rosszabbnak tűnik a réginél. Az egykori színesáruraktárban csak néhány ablak melletti asztal kap természetes fényt, hátul neon ég, ha valaki a szemét kinézi, akkor sem láthatja pontosan a selyem finom árnyalatait. Még most, jó néhány nappal a költözködés után sem működik a teremben a fűtés, egyetlen, a rendészettől kölcsönkért hősugárzó küszködik a decemberi nedves hideggel, nem lehet több öt-hat foknál. Az ajtó elromlott, nem csukódik, hiába mentek panaszra, nem javították ki, éles huzat vág át a termen, az asszonyok pokrócba burkolják magukat, és a padlóra állított hullámpapír lemezekkel próbálják elterelni a huzatot a lábuktól, és közben erőltetett tempóban dolgoznak.

– Mennyit keresnek?

– Tíz évvel ezelőtt még csak ezerszázötven forint volt a legmagasabb bér, azóta rendezték, ma kétezer és kétezerháromszáz között mozog.

– Hiába szólok, hogy kevés – mondja a brigádvezetőnő –, azt felelik, hogy maguk nem végeznek termelő munkát. De ezek az asszonyok itthagyták a gyárban az egészségüket! Akkor is elég nekik. A bérkeret kötött, emelni nem tudok, csak ha egy viszonylag jobban kereső asszony elmegy nyugdíjba, akkor hozhatok fel az ő szintjére egy alacsonyabb keresetű asszonyt.

– Ezért ne prédikáljunk bort, ha vizet sem adunk eleget!

Az asszonyok ezt a megváltoztathatatlan hodályt is megpróbálták otthonossá tenni; kézimunkákat raktak le, képeket akasztottak fel, házikönyvtárat rendeztek be, a zuhanyozókban az ócska padot is letakarták vörös vászonnal, hozzák a naplójukat, hogy nézzem meg a beragasztott képeket, színházjegyeket, üdvözlő lapokat.

Már szedelőzködöm, mikor a brigádvezetőnő megkérdezi egy vékony, alacsony, szelíd nőtől:

– Hogy van az urad?

– Azt mondják, infarktus, gépre van kapcsolva, csak az üvegen keresztül lehet megnézni.

– Ugye, volna még három nap szabid, mindenképpen ki akarod venni?

– Nem fontos, ha kell, bennhagyom.

Egy ötven év körüli nő jön be az ajtón, dörzsöli a térdét:

– Nem tudom, hányadszor esek már erre a térdemre, pedig tizenhét éves koromban még repülni tudtam.

 

*

 

Aztán szemtanúja lehettem, hogy húzzák fel a kőművesek az új irodák belső falait; annál a vállalatnál, ahol évekig nem javítják ki a műhelyek kitöredezett padlóját, kockára téve a munkások testi épségét – irodaépítésre egy egész brigádot tudtak mozgósítani.

Miért kellenek ezek az új irodák? Csak két mondatot idézek a PANYOVA munkaügyi osztályvezetőjének írásos tájékoztatójából:

„A vállalat megalakulásakor (1963. júl. l.) az összes foglalkoztatottak létszáma 23.400 volt, melyből központi állományhoz 191 fő tartozott.

Az 1977. november havi állapot szerint a létszám 18.000 fő, melyből központi tevékenységet 431 fő lát el.”

Lehetséges, hogy ez a központi létszám azért nőtt ilyen magasra, mert a PANYOVA átvette a kebelébe tartozó gyárak bizonyos adminisztratív feladatköreit? Sajnos a jelek nem erre vallanak. Időnként különböző bűvészmutatványokat hajtanak végre, például a rendészetet átminősítik fizikai állományba, a Goldbergerben is csak a munkások létszáma csökken, az alkalmazottaké nagyjából azonos szinten mozog, sőt…

Régen a gyár energiaellátását három ember intézte, pedig akkor még szénnel tüzeltek, és még a bányákba is el kellett járni veszekedni, hogy adjanak valamit az utalványokra, most pedig tíz – közben a száz munkásból ötven nem maradt, mert már nincs szükség talicskázókra, salakkihúzókra.

Áll az ember a PANYOVA ötemeletes irodaháza előtt, mely már a gyárépületek felé is kinyújtotta terjeszkedő karjait, és eszébe jut, hogy mit mondott II. Frigyes a porosz állami kamarára nézve:

– Mennyi számvivő! És ha meggondoljuk, hogy Newtonnak, aki megmérte ég és föld mindenségét, egyetlen segédje sem volt!

A Goldberger gyárban három nyomási technika működik párhuzamosan: a rotációs nyomás, a filmnyomás és a klasszikus hengernyomás. Azt már előre elmagyarázták nekem, hogy a hengernyomó gépek elavultak, ugyanaz a sors vár rájuk, mint a vasúti vontatásban a gőzmozdonyokra, mégis mikor először léptem be a hengernyomó műhelybe, sokáig nem tudtam elmozdulni a gépek mellől, ha láttam valami szépet a textiliparban, akkor a hengernyomás volt az.

Hatalmas balnikról tekeredik le a fehér nyomóalapanyag, befut a hengerek közé, minden henger egy-egy színt nyom rá, például egy virágos mezőt ábrázoló ötszínes minta legalább öt hengert igényel, az egyikre a zöld festéket kívánó mintaelemeket vitték fel a vésnökök: a füvet, esetleg a levelek kontúrjait; a másikra a sárgákat: a virágok porzóit, a napsugarakat és így tovább, a hengerek elhelyezési sorrendje a világostól a sötét felé tart, hogy ne kenődjenek össze a színek. A nyomó előtt már a teljes mintát mutatva fut az anyag, a fény oda összpontosul, mint a Krisztus levételét ábrázoló képeken a korpuszra, a megvilágítás éles és hatásos, a zöld mezőben nedvesen fénylenek a virágok.

Míg a síkfilmnyomásnál, valamint a gyorsabb és termelékenyebb rotánál a nyomó alig tölt be fontosabb szerepet, mint egy többé-kevésbé értelmes alkatrész, ha valami hibát lát, le kell hogy állítsa a gépet, és megpróbálja rendbe tenni, a hengernyomásnál minden a nyomó szakértelmétől függ. Ő rakja be a hengereket, ő tölti be a festéket, ő feni meg a nyomókést, ő szabályozza a gép futási sebességét, a raportkulccsal még a minta oldalirányú elhelyezkedésén is tud korrigálni.

Goldberger Leó azt mondta a hengernyomóknak: a nyersanyag önmagában halott, életet ti adtok neki – és munkájuk fontossága szerint fizette meg őket. A gyári bérlista élén álltak, az 1930-as években állítólag többet kerestek, mint egy államtitkár. A legenda szerint egy államtitkár felesége panaszra ment ezért, de az illetékes csak széttárta a kezét:

– Mit csináljunk? Államtitkárt mindig kapunk, nyomót nem.

Az egyik legnevesebb nyomónak, Kitzingernek nyolc elemivel mérnök beosztottjai voltak, a különböző képleteket nem ismerte, de olyan gyakorlati érzéke volt, hogy csak a képlet igazodhatott őhozzá.

A nyomók – a vésnökökhöz hasonlóan – Németországból, Ausztriából, Csehországból jöttek, szinte minden hengernyomó szakkifejezés ma is német: rakli, laufer, spindli és így tovább. Csak a harmincas években kezdtek az idegen mesterek mellé magyar tanulókat állítani – valami nemzeti felbuzdulás hatására, vagy hogy a nyomók túlzott öntudatát akarták letörni, ki tudja?

Sokan jelentkeztek nyomótanulónak, érettségit, sőt mérnöki diplomát is letagadtak, hogy felvegyék őket. A mesterek lehetőleg azokat választották ki, akik a legügyetlenebbnek tűntek – így látták biztosítva a maguk helyét –, mégis felnőtt egy tehetséges magyar nyomógárda, akkor tanulta ki a szakmát T., a Goldberger gyár egyik jelenlegi vezetője is.

– Apám írnok volt a gyárban, ő hozott be nyomóinasnak, a felvételnél az is mellettem szólt, hogy mint sváb gyerek tudtam németül, és megértettem magam a mesterekkel.

Erősen megrostáltak minket, főleg a színérzéket vizsgálták, hiszen az emberek tizenöt százaléka színtévesztő. A kék szem, a szürke szem kevésbé jó, inkább a kevert színű szemek valók erre a munkára. Nagyon nagy a szem igénybevétele, például, ha anilin feketével nyomtunk – ez a legszebb fekete, ami létezik –, amikor nyomjuk, olyan, mintha vizet engednénk rá az anyagra, csak a gőzölőben ugranak ki aztán a hibák, nem tehetünk mást, mint hogy merev szemmel figyeljük a hengereket, nem forognak-e egy árnyalattal gyorsabban vagy lassabban – utána, ha elmentem moziba, láttam, hogy ugrálnak a filmkockák.

Mikorában én kezdtem a szakmát, reggel héttől este tizenegyig tartott a munkaidő – ebédszünet nélkül, csak 1936-ban csökkentették tizenkét órára, mikor a közeledő háborús konjunktúrában bevezették a kétműszakos rendet.

Már elsőéves inasként többet kerestem, mint a gyárban húsz-huszonöt éve dolgozó családapák, de a mesterek szemében nem sokat számítottam. A géphez nem nyúlhattam, egyszer beállítottam egy raportkulcsot, a nyomó meglátta, fogott egy fehér rongyot, azzal fogta meg a kulcsot, és bedobta a szemétbe:

– Ez többé ne forduljon elő.

Hogy mégis megtanuljam a szakmát, vasárnap jártam be, ócska festékeket öntögettem össze, azzal nyomtam. A távolabb lakó nyomókat néha korábban elengedték, hogy elérhessék hazafelé az utolsó villamost, ilyenkor eltűrték, hogy a felszabaduló gépen egy-két órát dolgozhassak. Három évig tartott volna a tanoncidő, én kilenc hónappal hamarabb szabadultam fel.

A vizsga nem jelentette azt, hogy önálló nyomó lettem, mind a tizenkilenc hengernyomó gépnek megvolt már a maga gazdája, más gyárban nem próbálkozhattam, a gyárosok megállapodtak maguk között, hogy nem veszik át egymás embereit. Ezt a döntést úgy lehetett kijátszani, hogy a nyomó elment egy évre Aradra a románokhoz vendégmunkásnak, mikor hazatért, már nem vonatkozott rá ez a rendelkezés, de én nem akartam elmenni Romániába, inkább maradtam másodhegedűs.

1937-ben nyomósztrájk tört ki, nyolcórás munkaidőt követeltek, a sztrájkot letörték, a két legjobb nyomót, Harangozót és még valakit, már nem emlékszem a nevére, elbocsátották, akkor tettek rá engem Harangozó megüresedett gépére. Szégyen, nem szégyen, így léptem előre.

Közben leérettségiztem – ennek a következő a története. Kint laktunk a Római-fürdőn, és az ottani plébános szervezett egy amatőr vitorlásrepülő-szakkört, én is lejártam. A pénzünk hamar elfogyott, az atya már a perselyből sem tudott kivenni, nem volt miből fizetnünk az oktatót. A többiek azt mondták a papnak, küldjenek el engem kéthetes táborba, majd aztán tanítom a többieket. Fel is vettek volna, egy dolgon múlott, nem volt érettségim, dühös lettem, tanulni kezdtem magánúton, két és fél év alatt letettem az érettségi vizsgát.

Talán a végzettségemnek köszönhetem, hogy a felszabadulás után kiemeltek, addig egy tízszínes nyomógépen dolgoztam, onnan léptettek elő művezetőnek. Végigcsináltam az 1950-es évek minden durchmarsát, a jóvátételi munkákat ötvenezer méteres színállásokkal, a koreai műszakot háromszázhúszezer méteres teljesítménnyel.

1951-ben majdnem becsuktak. Szovjet szatént nyomtunk, virágcsokor mintával, tűhegynyi kis pontokkal – egy-három százalék borkősavat lehetett használni hozzá, én is annyit engedélyeztem. Ezerméterenként reszlit vettünk, minden rendben volt. Kifestés előtt négy napig állt az áru, csak aztán vitték el tőlünk, másnap jönnek vissza: a minta négy-öt kiló nyomásra kiesik, az anyag morsch, használhatatlan.

A Goldberger gyárban akkoriban egy külön kihelyezett ávós székelt, egy Dóczi nevű óbudai fiú, nem csinált felesleges felhajtásokat, csak akkor szólt, ha úgy találta, hogy egy minta túlságosan hasonlít a nyilaskereszthez. Itt azonban több mint kilencvenezer méter anyagról volt szó. Dóczi nem tudta eltussolni az ügyet. Megindult az apparátus, szabotázs történt. Hetekbe tellett, amíg be tudtam bizonyítani, hogy a borkősav csak a hosszú állás miatt károsította az anyagot, a miniszter helyettese lépett közbe, hogy állítsák le a vizsgálatot.

Közben a nyomóműhelyben egyre hígult az állomány: mentek el a kezem alól katonatisztnek, pikulásnak az Operába, Réber Laci rajzolónak. Az újakkal egyre kevésbé értettem meg magamat, nem is bántam, mikor elvittek más funkcióba.

 

*

 

Minden rendszer elveri a port az előző rendszer pártfogoltjain, a felszabadulás után így süllyesztették mélyre a régi „munkásarisztokraták”: nyomdászok, vasutasok életszínvonalát, munkahelyi körülményeit. Érdekelt, hogy a hengernyomók és a többi korábban favorizált textilipari szakmunkás, művezető hogy járt az 1950-es években? Nem akartam csak szubjektív visszaemlékezésekre hagyatkozni, bementem a Széchényi Könyvtárba, és kikértem az egykori Goldberger gyári újság, „A Henger” régi évfolyamait.

Ahogy meghúzom a kemény fedőlapokat összetartó spárgát, por száll fel a kötegből, az utolsó néhány évben ezt sem olvasta senki. Az 1950-es első számban egy vezércikket találok: „Harc a selejt ellen.” Adatok felsorolásával kezdődik: 1947-ben a termékek 1,74 százaléka volt selejt, 1948-ban 3 százalék, 1949-ben 3,5 százalék, 1950 januárjában a selejt már elérte a 7 százalékot. Mi lehet az oka?

„A hibák mögött meg kell keresni az ellenséget, és meg is lehet találni – tanítják a munkásosztály vezetői. Kik ezek a kártevők? A munkásosztálytól idegen, a tőkés rendszerből itt maradt emberek, akiknek még a Pártba is sikerült befurakodniuk. Milch Tibor főosztályvezető a határidős szállítások tudatosan rossz megszervezésével okozott hatalmas károkat nemzetgazdaságunknak, gyárunknak. Ezt a kártevőt, akinek csak a pénz volt a mindene, és gyerekkorában autó vitte utána az iskolába az uzsonnáját, mit érdekelte, hogy a szabotázsa következtében a munkásoknak éjszakai megerőltetett munkával kellett behozni a késést, amit szándékosan idézett elő a határidős szállításoknál. A gyors megfeszített munka pedig növelte a selejtszázalékot.” (Ezt nem lehetett könnyű így kihozni, de a végén csak sikerült.)

„Maurer és Machitka mérnökök kikészítő technikai vonalon végezték kártevő munkájukat. Maurer apjának kőbányája volt, ahol csak németül volt szabad beszélni, azt a szellemet hozta magával a gyárba. Machitka tőkés környezetben élt, a tőkések embere volt. Pazar pompával berendezett lakásában saját laboratóriuma volt. A hasonló beállítottságú Recski György, az üzemgazdasági osztály vezetője leplezte a kártevéseket, tudatosan félrevezette a hibákat kivizsgáló szerveket, hamis jelentésekkel igyekezett elködösíteni a valóságot. Kétszínű karrierista, aki 1944-ben még a Manrézába ment lelkigyakorlatra.”

Ugyanebben a számban éles hangú kommentár: „rá kell mutatnunk olyan hibákra, amit MNDSZ-asszonyok is elkövetnek, mikor néhány nappal ezelőtt sorba álltak zöldbabért, és ezzel beleestek a reakció hálójába.”

Még mindig ugyanebben a számban négyhasábos cikk: „Ellenség a falakon belül!

Az imperialisták kénytelenek voltak új harcmodorhoz folyamodni, egyik taktikájuk: beküldik a gyárakba, a munkásosztály fellegváraiba ügynökeiket, a levitézlett katonatiszteket, csendőröket, a klerikális reakció híveit, ugyanakkor szorosabbra fűzik kapcsolataikat a gyárakban benn maradt kipróbált régi lakájaikkal: a jobboldali szociáldemokratákkal…”

„Slezák Lajos, az összerakó dolgozója normacsalásával súlyosan meglopta munkatársait, megkárosította az államot. Ezzel is gyengítette a békefrontot, a maga módján közelebb segítette az imperialistákat aljas háborús terveik megvalósításához. A dolgozók felháborodva közösítették ki soraikból a munkásosztály harcának árulóját.”

„Jobboldali szociáldemokraták sztrájkot szerveztek a munkásosztály állama ellen egyik legnagyobb és a termelés szempontjából döntő műhelyünkben: a hengernyomóban.” (Most, majd harminc év után már senki sem tudta, hogy mi lehetett a sztrájk közvetlen kiváltó oka, az öreg nyomók feltételezték, hogy az állandó normarendezések, néhány év alatt tizenegyszer szigorították meg a normát, és szinte mindegyik bércsökkenést hozott magával. Az 1946-ban elért havi ezerkétszáz forintos bérszint több mint tíz évig nem emelkedett.)

„Abban a műhelyben, ahol a legerősebbek voltak a jobboldali szociáldemokraták [ti. a hengernyomóban], ott egymás után szögek kerültek a gépekbe, nagyobb mennyiségű árut elrontottak, meglazult az egyéni felelősség, veszedelmesen megromlott a munkafegyelem…”

A témát később is minden számban újra és újra előhozzák.

„Harcban a jobboldali szocdemekkel – a Hengernyomó dolgozóinak küzdelme az imperialisták ügynökei ellen!

A Sztálin-műszak alatt történt olyan esemény, ami komoly figyelmeztetés volt az öntudatos dolgozóknak. Míg a munkások a nagy Sztálin iránti határtalan szeretetükben nagyobbnál nagyobb teljesítményeket mutattak fel, az ellenség is megmozdult, üvegcserepet dobott a nyomófestékbe.”

„A nyomók egy része a múltban munkásarisztokrata volt. A tőkés jelentősen jobban fizette meg a nyomókat, mint a műhely többi dolgozóját. Az anyagi különbség maga után vonta a társadalmi elkülönülést is. A gépnél hátul dolgozóknak nem volt szabad előrejönni, hacsak a nyomó erre utasítást nem adott. Félve őrizték a nyomók szakmai, gyakorlati tapasztalataikat, mint valami kiváltságot. Külön kasztot képeztek, ennek egyes maradványait, mint például a külön nyomóöltözőt, csak nemrég tüntették el…”

„A felszabadulás után a hengernyomó műhely a jobboldali szociáldemokraták fő fészke lett. A kommunistákat nem tűrték, olyan jó kommunistákat, mint Lágenbrein elvtársat, kimondottan üldözték.

A jobboldali szociáldemokrácia mint láthatatlan szörnyű polipkarok fonták körül az öntudatosabb dolgozókat, kiszívták erejüket, lelkesedésüket, elfolytottak [ly-nal volt írva, nyilván egy jobboldali szociáldemokrata nyomdász aknamunkája] minden kezdeményezést a hibák felszámolására.”

„Kik azok, akik bomlasztják a műhelyt, akadályozzák a szocializmus építését? Hosszú Istvánt [az egyik legjobban képzett hengernyomó volt] mint a Párt, a népi demokrácia ellenségét ismerik a dolgozók. A klerikális reakció ügynöke, aki már az iskolák államosításánál szembefordult népünkkel. Sok dolgozót megtévesztettek a néha felmutatott eredményei, de amikor Hosszút rajtakapták, hogy munkaidő alatt fürdeni ment, mindenki előtt nyilvánvalóvá vált igazi énje…”

Elunom az olvasgatást, már csak lapozgatok, még az 1952. augusztusi számban is vezető helyen áll egy cikk: „Szociáldemokrata aknamunka a hengernyomó műhelyben…” A cikkben felsorolt vádak közül a legsúlyosabb: „Szloboda azt mondta: én mindent a gyomromon keresztül nézek…”

– El tudja képzelni ezekből a cikkekből, hogy milyen szellem és milyen hangulat uralkodott a műhelyben? – kérdezi a hengernyomók egyik jelenlegi brigádvezetője. – Ha nem, akkor elmondok egy történetet, abból mindent megért.

1951-ben, abban az időben, mikor Titót láncos kutyának neveztük ki, tartottak nálunk egy nyílt pártnapot. Arról beszélt az előadó, hogy Jugoszláviában csődbe jutott a gazdasági élet, nincs élelem, fakéregből sütött kenyeret esznek az emberek.

Dolgozott nálunk egy légeresnő, Ilonka néni, egy ötven év körüli asszony, a gyárban töltötte a fél életét, ennél a mondatnál közbeszólt:

– Érdekes – mondta –, én most kaptam egy levelet a sógoromtól Szabadkáról, azt írja, hogy két disznót is vágtak.

Csak ennyit mondott, semmi többet. Másnap reggel bejött a műhelybe egy Titónak beöltözött férfi, jugoszláv egyenruhában, véres karddal és véres kezekkel, odament Ilonka nénihez, megköszönte neki, hogy megvédte, táncra kérte fel, végigtáncoltatta a gyáron, és a kapuban kirúgták az öregasszonyt.

A brigádvezető még most is elvörösödik a méregtől, és egy nagyot fúj:

– És tudja, ki találta ki az egészet? Egy szemét, aki a felesége mellől telefonált a kurvájának, olyanokat mondott neki:

– Hogy tegyem a kis madaram a kalitkádba!

 

*

 

A műhely képe is érezteti, hogy a hengernyomás közeli halálra van ítélve: 1950-ben még tizennyolc gép működött itt, ebből máig tizenkettőt bontottak le – a helyükön már dolgozik egy rotációs nyomó, mellette szerelik a másikat, és az egyelőre üresen tátongó szabad betonfelületek is rotákra várnak.

Nézem a megmaradt gépeket: 1906-ban, 1908-ban gyártották őket Mühlhausenben, a legfiatalabb is betöltötte már ötvenedik évét, minden alkatrészen egymást érik a javítgatások, hegesztések nyomai. Először azt hittem, hogy rosszul látok, mikor ezek mögött az önmagukat túlélt szerencsétlen gép-óriáshüllők mögött háromméternyi magasságban egy ipari tévé felvevő kameráit vettem észre.

– A PROCESSOGRAPH jelzőrendszerhez tartoznak.

A PROCESSOGRAPH a munka szervezettségét és folyamatosságát volna hivatva ellenőrizni, első egysége a hengernyomó gép egyik hengerére van kapcsolva, a tapogató érzékeli, hogy a gép működik-e vagy áll, a második elem egy regisztráló készülék, amit maga a nyomó kezel, fel kell hogy tüntesse, miért áll a gép, például ha festékre vár, a hatosra kell hogy húzza a billentyűt, ha árura vár, a nyolcasra, a géphiba hetes, a festékalakítás négyes és így tovább. A készülék aztán ezeket a jelzéseket az operátorterembe továbbítja.

– Felmehetnék oda?

– Miért ne?

Vaslépcső vezet föl az emeletnyi magasságba, ahol a PROCESSOGRAPH központi egysége működik. A gép fele be sincs kapcsolva, használhatatlan a rászerelt magnó is, a maradék buzgón kattog, villog, jegyezget, de senki nem törődik vele. A kezelésére beosztott vegyésztechnikus – operátor – egy másik asztalnál az anyagokat kísérő K-lapokat töltögeti ki.

– Mire lehet használni ezt a gépet?

– Semmire a világon. Ha működne, akkor sem mennénk vele semmire. Mondjuk a nyomó ráhúzza a kart a hatosra, festékre vár, ha látom is, mit tudok én csinálni?! Ha szólok a festékkonyhának, hogy siessenek, elküldenek az anyámba.

– És a tévékamerák mire valók?

– Ezekkel kellett volna ellenőriznem, hogy a nyomók a valódi helyzetet tüntetik-e fel, meg hogy nem lógnak-e. Mondja meg, ki tud itt lógni, mikor alig van ember?! A munkások különben nem szerették, hogy a PROCESSOGRAPH ellenőrzi őket, a targoncákkal mindig nekifaroltak a készülékeknek – egy hónap alatt összevissza törték őket.

– Mennyibe került a PROCESSOGRAPH?

– Nem tudom pontosan, állítólag hárommillióba.

 

*

 

A létszámhiány már rég felborította a hengernyomó személyzet klasszikus szervezését, a csapat régen négy főből állt, a parancsnok a nyomó, vagyis a drucker volt, a hátsó ember a hinterman, aki figyelte a hengerek közé befutó anyagot, kezelte a hátsó késeket, adagolta hátul a festéket, ha kellett, összevarrta az anyagvégeket, a lauferman, aki a futóvásznat hozta és cserélte – a futóvászon akadályozza meg, hogy összekenődjön az áru –, a szállítómunka nagy része is őrá hárult, végül az áruleszedőnő, a légeres.

Az öreg nyomó most is ott áll a gép előtt, magas szárú mamuszt visel, visszeres a lába, nehezen mozog a klingerit padlón.

– Miért nem tesznek ide egy dobogót?

– Mindegy, a lábnak az is kemény volna.

– Hány embere van?

A nyomó egy alacsony, riadt fiú felé mutat:

– Ezt az egy hülyét kaptam meg laufermannak és hintermannak egy személyben, egész nap a körmét nézi és rágja, mint a majom. Már mindenünnen kirúgták. Nekem kell menni hengerért, spindlizni, festéket hozni – mutatja a tenyerét –, régen egy nyomónak nem lehetett ilyen a keze.

Légeresnő pedig vagy van, vagy nincs, pedig a légeresnő a nyomó szeme, ő látja, hogy jön le az anyag a gépről, szólhat, ha a nyomásnál vagy a manzárd szárítóban valami baj történt. Egy nőnek néha két-három gépet kell kiszolgálni, közben szállítani, kocsik után rohangálni, mert soha nincs elég, alig tud megállni igazi helyén, a gép végénél.

– Mennyivel emelkedik a fizetésük, ha hiányzik egy ember a gép mellől és az ő munkáját is el kell látniuk?

– Eredetileg hét százalék pluszt kellett volna kapnunk.

– Nem értem, miért pont hetet?

– Pedig világos, mert hét csillagból áll a Göncöl szekere. Mikor tizenöt forint volt az órabérünk, akkor nyolcszor 1,20-at, vagyis műszakonként 9 forint 60 fillért kaptunk, később az órabér emelkedett, de ez a 9,60 nem, változás csak annyi történt, hogy többnyire elfelejtik, és egy fillért sem adnak.

– Valóban kell négy ember egy nyomógéphez?

– Kell, amíg beszerel a hinterman és a lauferman, addig a nyomónak meg kell reszelni a kést, és el kell végezni a többi előkészítő munkát. Régen a festékkonyhát úgy szervezték, hogy annyi festékkészítő dolgozott, ahány nyomógép ment, hol van az már? Nekünk kell kihozni a festéket. Régen volt külön préselő személyzet, most azt is nekünk kell csinálni. Három férfi kell a géphez, most nincs, ezért ha valahol nehezebb munka adódik, át kell hívnunk embereket, és valamelyik gép leáll.

(– Elavult a gépszemélyzet régi klasszikus szervezése – mondja a PANYOVA egyik vezetője –, panaszkodnak, de nem számítják be a gépesítést, a munka egyszerűsítését. A szervezés minden szakmában megváltozott, például régen az öntőmester naphosszat ült a kocsmában, és csak az öntést levezetni jött vissza a műhelybe – akkoriban viszont, ha kellett, egymillió segédet lehetett kapni.)

Két dróton egy széles kávájú lámpa lóg, a nyomó föl-le mozgatja, a fényt az anyagra vetíti, a mintában hirtelen elkenődött zöldes csík tűnik fel, az öreg rosszkedvűen leállítja a gépet:

– Rossz a festékalapanyag, nem lehetett eldolgozni a szemcséket, és felszakították a henger krómozott felületét. Rögtön meglátszik a mintán.

Jön egy vésnök, és egy acélpálcát húzogat végig a kikezdett felületen, összecsukja a rést.

– Mehet tovább a nyomás?

– Hogy mehetne? Ki kell szedni a teknőkből a szemcsés festéket – visszaviszik a festékkonyhába, kivákuumozzák, átszűrik –, de nekünk a teknőt is ki kell mosni. Jó, ha egy óra múlva indulhatunk újra – körülbelül öt-hatszáz méter anyag esik ki.

Hirtelen egy másik nyomó ugrik a kapcsolóhoz, és ő is leállítja a gépét. A piros egyszínű anyagba fehér festékhiányos foltok vetődtek be – egy nagy madár lábnyomaihoz hasonlítanak.

– Lepkének hívják, nincs az anyag lekefélve, ahol a bolyhok rajta maradnak, nem éri a festék.

– Miért nem kefélték le?

– Már nincs kefélőgép a Goliban, az új ráma miatt bontották le az utolsót. Viszont a bolyhok szállanak, mert a legtöbb helyen elspórolták az elszívóberendezéseket. Most hat-nyolcszáz méter megy a selejtbe.

– Mennyi a megengedett selejt?

– Három és fél százalék, ezen túl csak az alapbérét kapja a nyomó, sőt abból is levonhatnak.

– Mennyit keres?

– Negyven éve vagyok hengernyomó, és háromezer-nyolcszáz forint az alapbérem – ehhez legföljebb havi négy-ötszáz forint jöhet minőségi prémiumként.

 

*

 

Tehát a rotációs gépek jelentik a legmodernebb nyomási formát a Goldberger gyárban, de a VI. számú STORK mintájú rota, melyet már a leszerelt hengernyomó gépek helyén állítottak fel, még az én laikus szememben is gyanúsnak, műszakilag hevenyészettnek tűnik.

– Minden nyomógéphez meghatározott számú szárítószekrény tartozik – ha nem szárítjuk meg, a nyomott anyag rögtön elkenődik. Ez a STORK egy háromtagú szárítót igényelne, de csak két tagot állítottak fel.

– Miért?

– Mert rövid a terem, három nem fér el benne. A gép így csak valódi hatásfokának hatvanhat százalékával dolgozhat, hogy kihozzanak belőle valami teljesítményt, éjjel-nappal hajtják. A STORK cég kilenc évet garantált, de nálunk már három év után kopik a gép.

Ez a hajsza persze visszahat a minőségre, annyi időre sem állhatunk le, hogy megfelelő számú mintát, reszlit vehessünk, ahogy kell, ezért a koloristák önvédelemből mindig sötétebbre veszik a színeket.

Én mindent könyvelek, meg tudom mondani, hogy ez mibe kerül. Itt van egy kétszínes mintájú szovjet Ariadné anyag, „biztonságból” ötezer-ötszázötvenkét forinttal több festéket használtunk fel, mint kellett volna – egyetlen tételnél. Egy másik szovjet árunál ezerhatszáznyolcvanhét dollár ára festéket takarítottunk volna meg, ha a vevő által kért árnyalatban nyomjuk le. Ezért nem szól senki, de ugyanaz a főnök, aki elengedte ezt az anyagot, utolsó figyelmeztetést adott az én segítőmnek, mert munka közben eltört egy harmincdolláros rotacsövet.

 

*

 

Alacsony, negyven-negyvenöt kilós nő rugaszkodik neki egy hatalmas hengernek – később kiderül, hogy háromezer-ötszáz méter anyag volt feltekerve rá –, eltolja a műhely végéig, aztán lihegve visszamegy a filmnyomó gép mellé.

– Nincs férfisegítség?

– Van, de hamarabb végzek, ha nem várok rá. Huszonegy éve dolgozik itt, és még mindig el kell magyaráznom neki, hogy mit csináljon. Elégedetlennek persze elégedetlen, kevés férfi viseli el, hogy egy nő rangban előtte áll.

Végigmegyünk a gép mellett, próbálom megérteni a működését. A mintát itt is színekre bontják, és minden színt külön-külön szitaszöveten rögzítenek, a festék csak a minta körvonalai között juthat át. A szitaszövetet keretbe fogják, és a rögzített, szalagszerűen előre mozgó anyag fölé szerelik. A minta most háromszínes, ez három keretet jelent, az egyikbe fehér, a másikba kék, a harmadikba lila festéket töltenek, az anyag négy másodpercig áll minden keret alatt, a kés végighúzza a festéket a keret felületén, és rápréseli az árura, a harmadik film után összeáll a teljes minta.

– Hiába megbízható a gép, a négy másodperces megállások miatt lassú, mindenki haragszik rá, le akarják selejtezni. Ha csakugyan szétkapják, nem tudom mihez kezdek. Tizenhárom éve dolgozom ezen a gépen, a termetemnél fogva csak ez való nekem, mert ha itt látok egy szöszt az anyagon, akkor elérem, de a rotációs nyomón már nem. Itt könnyebb a nyomókés is, más gépen tizenkét kiló, és hogy vegyem ki, ha el sem érem. Mindegy, majd csak lesz valami. Bocsánat! – mondja, megszédülhetett, mert belekapaszkodik a gép oldalába.

– Ma mikor kelt?

– Háromnegyed ötkor, öt órakor indul a túlsó végállomásról a 29-es busz. Inkább nem reggelizek, csak tíz perccel tovább alhassak, úgy érzem, össze van ragadva az agyam. Érdekes, ha éjszakai műszakba járok, akkor is reggel fél öt és öt óra között vagyok a legfáradtabb, nem merek végigmenni a gép mellett a trepnin, mert félek, hogy ráesek.

– Itt bent tud enni?

– Ha „nyugdíjas” minta fut, olyan, amihez kevés festéket kell utánatölteni, akkor többet eszem, máskor egy műszakban egy fél liter tejet sem tudok meginni.

– Melyik műszak a legnehezebb?

– Ha délelőttre járok, akkor élünk igazán, tudunk beszélgetni, különben csak szombat-vasárnap ülök le a gyerekekkel. A délutános hét a legnehezebb a családnak is, nekem is – mert reggel neki kell állnom főzni, a gyerekek jönnek haza az iskolából, és enni akarnak. Mi nem eszünk az üzemi konyhán, hétvégén veszek két csirkét és másfél kiló húst, megcsinálom, ami szerdáig megmarad, abból készítek egy levest, pörköltet valamilyen főzelék tetejére.

Minden gyerek igényli a szüleit, talán ha állandó délelőttös vagy éjszakás lettem volna, több időt tudtam volna velük tölteni. De hát én még gyesre sem mehettem, mikor a legnagyobbat szültem, még csak tizenkét hét volt a szülési szabadság, mikor a legkisebbet, akkor is csak húsz hét. Egyszer osztottak be állandó délutánosnak, mikor a kisfiam beteg lett, akkor délben enni adtam a gyereknek, megvártam, amíg a férjem hazaér – ő állandó délelőttös a betegsége miatt –, tizenöt órára jártam be, naponta egy órát levontak.

– Mi baja volt a gyereknek?

– Porra, szőrre, gombára, tollra allergiás asztmát kapott, őt nem lehet azzal fenyegetni, hogy ha nem tanulsz, majd bejössz a Goliba dolgozni, mert ő nem bírja. Dús, párás levegő kellene neki, tengerpart. Eddig kétszer volt az NDK-ban.

– Hogy lehet elkerülni egy lakásban a szőrt, a port?

– Fel kellett szednünk a szőnyeget, ki kellett raknunk az ágyneműt is, mert a dunnából mindig száll valami törmelék. Epedás matracokat csomagoltunk polietilénbe, én is azon aludtam, minden reggel fürödtem az izzadságban.

Alig lett jobban a gyerek, a férjem kertészkedett, lezuhant a fáról, és eltörte a gerincét, emlékszem, megmértem magam ugyanazon a mázsán: egy nap alatt másfél kilót fogytam – negyvennégy kilóból. A férjem hónapokig kórházban feküdt, alig kaptunk utána pénzt, hogy a család ne érezze meg a kiesést, augusztustól márciusig minden vasárnap bejöttem túlórázni.

Aztán nekem törött el a bokám, de nekem nem volt pardon, mosnom törött lábbal is kellett, azt a lábam, ami gipszben volt, azt feltettem egy hokedlira, a másikon álltam.

De a hétvégék most már nagyon szépek, a fiam szereti a fehér süteményeket, viszek neki valamit a péktől, főzök rizskochot, palacsintát. Este meg felgyújtom az állólámpát, leülök és keresztrejtvényt fejtek. Egy koloristától tanultam úgy fejteni, hogy csak a sarokbetűket írom be, és úgy próbálom kitalálni a többi kérdést. Aztán nem gondolok semmire, és lassan elalszom.

– Meg kellene néznie egy-két éjszakai műszakot is – mondja Girold Mihály –, egész más a hangulata, a munka is jobban megy, a termelés tíz-tizenöt százalékkal magasabb, mint délelőtt.

– Miért?

– Mert nincsenek bent a vezetők, az emberek nyugodtabban dolgozhatnak, meg általában az anyagellátást is jobban megszervezik – ha már kifizetik a negyvenszázalékos éjszakai műszakpótlékot, legyen meg a méter. Most minden hétvégén szerveznek hosszú műszakokat vasárnap délután hat órától hétfő reggel hatig, jöjjön be valamikor.

A december eleji vasárnap délután fél hat körül értem a Goldberger gyár elé. Kint a Korvin Ottó úton olvadt a hó, a nedves kockakövezeten hosszú kocsisor tartott a belváros felé, a buszmegállóban gyerekek kezét fogó, ünnepiesen kiöltözött fiatal párok várakoztak, mögöttük zsúfolásig megtelt a borozó, az utolsó, pénztár előtt sorban álló férfi eltorlaszolta az ajtót.

Itt bent a Goliban minden üres és csendes még. A nyomógépek mellé nagy üstökben kikészítették az induló festéket, az üstök száját celofánnal letakarták – hogy nem feleslegesen, azt mutatják a celofánon megülő vízcseppek. A megbomlott tetőn zuhog be az olvadó hólé, a kövér cseppek szétloccsannak egy lebontott hengernyomó gép heverő alkatrészein. A fűtés már órák óta megy, kellemes meleg van, jólesik bámészkodni az üres műhelyben.

Személyes holmik alig maradtak az asztalokon, legföljebb egy-egy festékes gyufásdoboz, a telefon hallgat, a falakon is mintha megdermedtek volna a színes kézlenyomatok. Visszamegyek az ajtóig, és kinézek az udvarra: mindenütt ég valamennyi fény, de gépzaj sehonnan sem hallatszik, távolabb egy nő megy át a lámpa alatt, meleg helyen dolgozhat, mert rövid ujjú köpenyben jött ki.

Hat óra már elmúlt, mire egymás után beszállingóznak a nyomók, egyikük rosszkedvű, káromkodik:

– Lett volna egy nyolckilós (a gyengébbek kedvéért nyolcszáz forintos) üzlet ma estére, de ha megígértem, bejövök.

Egy öreg nyomó két órával ezelőtt ért haza külföldről, épp hogy hazaugrott átöltözni.

– Rokonoknál járt?

– Hogy mondják a tévében? Kooperáció. Átvittem két németjuhász-kölyköt, tavaszra hoznak érte két irhabundát.

Van, aki a lánya születésnapjáról jött el:

– Ott kellett hagyni mindent, konyakot, cseresznyét, körtepálinkát, amiben egy egész körte van.

Az előzetesen jelentkezők közül csak két ember nem jött be, állítólag reggel óta isznak a munkásszálláson, a nyomópartik létszáma teljes, mind a hat hengernyomó gép és a hatos rota is elindulhat, mindenáron csökkenteni kell a műhely lemaradását.

A nyomás még nem indulhat, előbb anyagot kell hozni. Hárman tolnak be egy „sirály”-t, legalább tízmázsányi futószövet van feltekerve rá, a kerekek el-elakadnak a kövezet kátyúiban, ilyenkor alig lehet továbblökni.

Ki kell venni a gépekből a benn maradt mintát, szerelik szét a hengereket, vászonba tekerik, hogy meg ne sérüljenek a vésett felületek, aztán egy csigasorral kiemelik és egy kengyeles kocsira rakják őket. A rakományt áthúzzák a hengerraktárba, itt pakolják fel helyette az új minta hengereit.

A henger súlya nyolcvan kiló körül járhat – igazi nyomóvirtusnak számít beledugni a kezünket, és egyetlen mozdulattal felemelni a földről –, de ez csak a kisebbik fele a teljes súlynak, a hengert még rá kell préselni a száz-száztíz kilós nyomótüskére, spindlire, csak így lehet beszerelni a nyomógépbe. Hogy a henger feszesen álljon, több réteg papírral tekerik be a megkopott felületű spindlit, csak aztán teszik rá a préselőgépre – szegény százéves szerkezetek működnek itt, mikor bekapcsolják, a fáradt transzmisszió nem is érti egészen, hogy mit akarnak tőle, de azért elindul, engedelmesen futnak keresztbe a hajtószíjak. Előkerül a kalapács is, az ütéseknek „ropogni” kell, ha könnyen megy a munka, baj van, a henger elcsúszhat majd benn a gépben, viszont vigyázni is kell, mert túl erős ütésektől a henger felpúposodhat.

Ez a „bespindlizés”, nem könnyebb munka a „kispindlizés” sem, a henger levétele a nyomótüskéről. Ha festék megy bele, a rögzítő nátronpapír megduzzad, és a prés a maga kétszáz atmoszférás nyomásával húsz méterre lövi ki a nyomótüskét, mint egy ágyúgolyó, úgy terít le minden útjába kerülő embert vagy tárgyat. Ez a gép is recseg-ropog minden eresztékében, alkalmi vascsöveket kell beiktatni hosszabbítónak – nemrégiben egy ilyen vascső kipattant, és a fölébe hajló művezetőnek tizennégy fogát verte ki, ha telibe kapja, meg is öli.

Segítek felrakni a hengereket, ponyvát teszünk a kocsira, és visszatoljuk a nyomóműhelybe. Hat órakor kezdődött a műszak, most már fél nyolc is elmúlt, de még egyetlen gép sem indult el, mindenütt állítanak, szerelnek. Ez az időveszteség nem rendhagyó, ha egy nyomónak pechje van, a nyolcórás műszakjából öt-hat óra is rámehet, hogy kiszedje a bent hagyott régi minta hengereit és berakja az újat.

Már negyed kilenc felé jár, mikor az egyik gép végre elkészül – valamilyen gyerektakaró-anyagot nyomna: egy kacsa sétál, másik három kacsa táncot jár körötte –, a nyomó kezdene, de egy elektromos hiba miatt nem indul el a gép. Jönnek a szerelők, megnézik, ki kellene nyitni a kapcsolószekrényt, de nincs náluk a kulcs, elmennek érte, aztán órákig nem jönnek vissza, a filmnyomó festékkonyháján is áramkimaradás van, ott fogták őket.

A nyomó mintha már megszokta volna a hasonló eseteket, nem idegesíti magát, leül, elővesz egy pohár kakaót.

– Nem lehetne szólni valakinek, hogy intézkedjen?

– Kinek?

– Mérnök nincs bent ilyenkor?

– Mérnök éjszaka?! Egy technikus jár be novembertől az év végéig, este nyolctól reggel nyolcig bent van, de ő csak a szovjet exportért felel, a többi nem az ő dolga.

– Ez a gépállás mennyi kiesést jelent?

– Méterben? Két-háromezret.

– És fizetésben magának?

– Majdnem semmit. Régen, az egyéni normaidőkben csak nyolcvan százalékot fizettek az állásért, most csoportnorma van, megkapjuk a teljes fizetést. Ebben a gyárban nem lehet úgy megkövetelni a teljesítményt, mint egy jól felszerelt modern helyen. Valaha, nem mondom, itt is számított minden méter.

– Ennek a szakmának is voltak sztahanovistái, olyanok, mint az esztergályosok között Muszka Imre?

– Itt nemigen lehet, itt azért mégiscsak a minőség számít, én csak egy esetet hallottam, mikor valakit futtattak.

Egyszer az egyik nyomóüzemben szóltak, hogy három kitüntetést fognak kapni: egy valamilyen „Munka Hősé”-t, egy „Kiváló Dolgozó”-t és mit tudom én, egy „Érdemes Dolgozó”-t, határozzák meg maguk, hogy kinek jusson. Mivel jár? – kérdezte a nyomó vezetője. A „Kiváló Dolgozó” egyhavi plusz fizetéssel, az „Érdemes Dolgozó” kéthetivel, a „Munka Hőse” nem kap semmit.

– Akkor én leszek a „Kiváló Dolgozó” – mondta a vezető, rámutatott a helyettesére –, te leszel az „Érdemes Dolgozó” és a szegény Z. meg hadd legyen a „Munka Hőse”.

De hát Z. gyenge nyomó volt, a teljesítménye az átlagot is alig érte el, hogy valahogy mégis kiugrassák, egy hónapig csak marokkói zászlót nyomattak vele: kék mezőben egy piros csillag. Lehetett rabolni vele, kilences sebességgel nyomott huszonnégyezer métert nyolc óra alatt, füstöltek a spindlivégek, vizes ruhába kellett tekerni őket. Aztán mikor kész volt, ment az egész anyag a bóvliba.

A végén kiderült, hogy mégis Z. járt a legjobban, mert mint a „Munka Hőse” nyugdíj-kiegészítést kapott. De hát ez, mondom, már rég volt – legyint a nyomó, és egy nagyot kortyol a kakaóból.

Hátrasétálok az álló gép mellett, kinyitom a szárító manzárdokat, és benézek: az egyikben egy piros bársony gyermeknadrág szárad, a másikban egy melltartó – itt moshatták ki őket a munka szüneteiben. A manzárd egyik kiszögellésén táskák lógnak ennivalóval, azért akasztották fel a magasba, hogy a bogarak és az egerek ne férjenek hozzá.

Két légeresnő is leült a gép végénél, van időnk beszélgetni. Az egyik egyedül él, öt évvel ezelőtt elvált a férjétől, mert nagyon ivott. A két gyerek az asszonnyal maradt, éjszakai műszak után általában két órát alszik, mert takarítani jár, tizenegy hatvanas órabéréből nem tudnának hárman megélni.

A másik légeresnő ezen a héten már a hatodik műszakot teljesíti, ebből három volt nyújtott, vagyis tizenkét órás, összesen hatvan órát dolgozott.

– Nem is tudtam bevásárolni a hétvégére, a férjem hozott faluról egy csirkét, az volt a hús.

– Mit csináltak ma délután?

– Én tanultam a gyerekekkel.

– Én a sógoromnál és a sógornőmnél jártam, más-más kórházban fekszenek, mire végigjártuk őket, már jöhettem is be dolgozni.

– Van olyan légeresnő, aki többet órázik, mint maguk?

– Igen, T. Az szinte itt lakik.

T. negyvenöt év körüli, de lányosan friss és jókedvű elvált asszony, először gyanakodva fogad, azt hiszi, valamilyen munkaügyi szabálytalanság után kutatok, de hamarosan felenged. T. hétfőtől péntekig mindennap reggel hat órakor jött be a gyárba, és este tizennyolc óráig maradt, szombaton csak nyolc órát töltött benn, mert tizennégy órakor leáll az üzem, a mai műszakkal együtt nyolcvan órát teljesített a héten.

(Hogy lehetséges ez? Az előírások eddig évi százkilencvenhat túlórát engedélyeztek egy-egy munkásnőnek – ezt a keretet később háromszázra emelték –, feltehetőleg nem tehették volna meg a szakszervezet hozzájárulása nélkül. Ez a háromszáz óra már másfél hónapnyi többletmunkát jelent évenként, de még ezt is számtalan esetben túllépik, fogunk találkozni évi ötszáz, sőt nyolcszáz túlórával is. A szabálytalanságokat kegyes fügefalevelek bújtatják az adminisztrációban, a túlórák bérét „jutalom”-ként számolják el.)

T. vidékről jár be, tizenkét órás napjain reggel ötkor indul a busszal, este fél kilenckor ér haza.

– Hogy bírja?

– Mindig szerelmes vagyok.

– Most kibe?

– Van egy erdész, idősebb, mint én, de ez nem volna baj, ha tudnám biztosan, hogy jó ember. Nem kell sietnem, asszony még lehetek, de lány már soha.

– Miért dolgozik annyit? Mire gyűjti a pénzt?

– Ó, az nagyon hosszú történet. 1956-ban egy állami gazdaságban dolgoztam mint főszakácsnő Mosonmagyaróvár mellett, nem volt ott nekem semmi bajom, de jöttek a pesti menekülők, és annyira telebeszélték a fejemet, hogy én is nekivágtam a határnak.

Kint az NSZK-ban egy kórházban kaptam munkát, ott is a konyhán, be-bejártam a városba, ott ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, egy magyar disszidenssel. Összeházasodtunk, egy fiam és egy lányom született. Én maradtam volna kint, az anyám kilencéves koromban meghalt, azóta nekem mindegy Pilisvörösvár vagy Sopron, NSZK vagy Magyarország, de a férjemet bántotta a honvágy, hazajöttem vele.

Hoztunk annyi pénzt, hogy tudtunk venni a kettőnk nevére egy öreg házat, de a férjem itthon sem találta a helyét. Folyton veszekedett, nem ivott, józan bolond volt, de belekötött az élő fába is. Én így is kitartottam volna mellette a gyerekek miatt, pedig még arra sem kellettem neki, szeretőt tartott.

Úgy ment ki újra az NSZK-ba, hogy még az államot is becsapta. Útlevelet kért, azt mondta, el kell intéznie valamit a nyugdíja miatt, megkapta az útlevelet, aztán végképp kint maradt.

A pénz, amit kérdezett, először is azért kellett, mert egyedül neveltem fel két gyereket: a lányom ápolónő a koraszülött-kórházban, a fiam karosszériás, szeptember óta dolgozik. Még az ifjúsági betétjüket is én fizettem helyettük, én olyan rettenetes nehezen éltem, legalább ők kezdjenek könnyebben.

Másodszor arra kellett, hogy mikor már felnőttek a gyerekek, az állam akkor vette el azt a fél házat, ami a férjem nevén állt, ki kellett fizetnem az árát.

– De hát ezen már túl van, most mire gyűjt?

– Ketten lakunk egy udvarban, áll velünk szemben egy öreg, rettenetesen rossz zsúpfedeles ház. Kihalt belőle a két öregember, akkor meg akartam venni, hogy ne legyünk ketten egy portán. Az öreg pár fiával tárgyaltam, ő hajlott volna rá, de közben hirtelen meghalt, a felesége meg azt mondta: nem adja el, csak ha az unoka betölti majd a tizennyolcat, akkor nyolcéves volt – várjak tíz évig? Nekem kell elmennem építkezni valahová máshová.

Nahát most már érti a tizenkét órákat?! De nekem ez a munka nem sok, mert szívesen jövök be. – T. int a nyomó felé. – A Gyurit szeretem, mert jó ember, bejön a műszakra, bevesz egy idegcsillapítót, és nyugodt egész éjszaka.

Vagy az orvosság lehetett ma gyengébb a szokottnál, vagy a gond több, de a nyomóból csak úgy süt az idegesség. Épp a most kézhez kapott novemberi kimutatásokat nézegeti:

– Hárman vagyunk ezen a rotán, de alig tudunk dolgozni. Nézze meg: akadtak olyan műszakok, hogy a nyolc órából három óra öt percet nyomtunk, máskor három óra harmincöt percet. Festékre várunk, festéket javítunk, alkatrészeket szerelünk.

– Hogy állnak tartalék-alkatrészekkel?

– Három rotációs nyomógép dolgozik a Goliban, mind a három azonos márkájú STORK-Boxmeer, Hollandia, de mind a három más gépi nemzedékhez tartozik, tehát nem tudjuk kisegíteni egymást. Tartalék alkatrész pedig egyszerűen nincs, a mitlaufer – egy tank hernyótalpához hasonló széles acéllánc – elszakadt, az védi meg az elkenődéstől az áru bal oldalát, már napok óta ronggyal van összevarrva.

Már a vásárlásnál lespóroltak mindegyik gépről valamit, az enyémről a piheleszívót – ez legalább egy százalékkal megnöveli a selejtet, kínomban egy ragasztóval bekent hengert iktattam be, ez leszed az anyag felületéről egy-két zacskó pihét naponta. A most épülő rotára raktak piheelszívót, ezen viszont lesodró berendezés nincs, a gép rángatja az anyagot, a minta eltorzul.

– Mennyi a selejt?

– Csoportnormát számítanak: egy-egy gépen mind a három műszak eredményeit összeadják. Egy-egy műszakra négy százalék selejtet engedélyeznek, a múlt hónapban én 7,9 százalékot hoztam össze, az egyik váltótársam 5,8-at, a másik is e körül. Lehetetlen dolog tartani a négy százalékot, a legjobb esetben is elmegy két százalék, amíg bejáratunk egy-egy mintát, másik két százalékot biztos elvisznek a bonyolult minták. Rosszul előkészített anyagot kapunk, a szélessége öt-tíz centimétereket ingadozik, ahol szélesebb, ott felszedi a hengerről lecsurgó festéket, és behordja középre, elkeni a mintát. És az ember hiába jelenti fölfelé, nincs segítség.

A rotán már lefutott hétszáz-nyolcszáz méter, jön a barátságos, testes koloristanő, és mintát, reszlit vesznek. A nő a fény felé emeli a kivágott darabot:

– Semelyik szín sem stimmel, Gyurikám, még csak nem is hasonlít. A lila decker (alap) is inkább barna.

A nyomó kikel magából:

– Én tehetek róla?! Én kevertem ki?! Az egész gyárban nem volt egy deka ciklámen sem.

– Néztem én is, de már nem tudtam mit csinálni: ezerötszáz kiló festéket gyártottak le előre.

– Ilyenkor mihez kezdenek? – kérdezek közbe.

– Ha elkezdenénk igazítgatni a festéket, reggelig állna a rota három emberrel, adunk rá egy kis pressziót, hátha élénkít valamit! Ha az áru nemes piacra menne, hagynánk veszni az egészet, de így megcsináljuk ezt a tizenkétezer métert.

A művezető állát tenyerébe támasztva hallgatta a beszélgetést.

– Tudod, mit csináltak a régi nyomók, ha a nyomás nem olyan volt, mint a kiragasztott minta? Leszedték a lapról a mintát, és ragasztottak a helyébe egy darabot abból az anyagból, amit ők nyomtak le – akkor aztán százszázalékosan pontos lett. Mindig mondtam, hogy ti a cipőjét sem köthetitek meg a régieknek.

T., a légeresnő megkér, hogy segítsek áttolni egy kocsi árut a gőzölőbe, az anyag minden oldalról vastag kötegekben lóg le a kocsi oldalán, újra és újra hátrálnunk kell, hogy egy-egy éles irányváltoztatással át tudjunk manőverezni az oszlopok szűk közein. Alig értünk át a gőzölőbe, a légeresnő rohan tovább, üres kocsit kell szereznie a tömegben lefutó áruhoz, és ez nehéz feladat a Goldberger gyárban, akinek van kocsija, vagy maga is használja, vagy eldugja, és csak feketekávéért vagy a védőételként kiosztott citromért adja oda másnak.

Ha már idevetődtem, körülnézek a gőzölőben is. Két szinten helyezkedik el, alul épp áll az egyik gép: savazni akarták a hengereket, és kiderült, hogy az egyik henger bilincse eltörött. A kihívott karbantartók kinyitják a gép oldalát: rémségesen szétrohadt csapágyak, zsírozófejek tűnnek fel.

– Egy vak MÉH-es sem venné át ócskavasnak – tombol a karbantartó –, mit csináljak vele? Ketten vagyunk iparosok az egész gyárban, ma éjszaka mi vagyunk a lakatosok, csőszerelők, a szíjgyártók, a csatornatisztítók. Hegeszteni kellene, de nincs rá engedélyünk, csak délelőtti műszakban szabad, fegyelmit kapok, ha megcsinálom. Ha egyáltalán hozzáférek az apparáthoz, mert lehet, hogy elzárták.

De azért leszedi a törött bilincs darabjait, és elviszi magával.

Felmászok egy háromemeletnyi vaslétrán a gőzölő tetejére, itt egy alacsony manzárdhelyiségben 1936-os gyártású gőzölők működnek. Ma éjszaka elromlott az egyik; a zárt szekrényben hengereken futó áru beakadt valahol, nekirohant a gép végén levő ablaknak, és feltorlódott.

Két nő és egy tizenhat év körüli fiú próbálja kirángatni az árut a gép elé, a fiú egy farúdra szerelt vaskampót igyekszik beakasztani, a nők kézzel kapaszkodnak bele a forró rongyba, nem sokra mennek, odaállok melléjük, próbálok segíteni.

A nyitott ablakon keresztül, de oldalról is, a gép szétrohadt csöveiből ömlik a gőz, és forró, égető cseppekben csapódik le a plafonról, a fiú és a nők fel-felszisszenve kapnak a fejükhöz, ha rájuk hull a víz, én meg nézem, hol gyűlt össze tócsa a padlón, és igyekszem azokat a helyeket elkerülni. A gőztől megbarnult felettünk a lámpa plexiburája is.

Frissen főtt tésztára emlékeztető szag árad a szekrényből, bent egy kopott alkatrész sivalkodik, előttünk már halmokban fekszik a kirángatott anyag – két áru futott benn: egy kék frízmintás és egy barna virágos –, de akárhogy erőlködünk, mégsem tudjuk teljes hosszában kiszabadítani.

Az egyik nő elszánja magát, és felmászik a gép tetejére, megáll egy kereszthídon, előrehajol és egy hajlított vaskampóval benyúl a hengerek közé, a másik nő oldalról egy kémlelőablakon figyeli és irányítja a manővert, már szinte megfő, mikor sikerül kipiszkálni a beakadt anyagot. Többé nincs szükség rám, lemászok a vaslétrán.

– Szégyen! – mondja a művezető – most, mikor ennyire fejlett a tudomány, ilyen munkahelyeknek nem volna szabad létezniük. Az az igazság, kérem, hogy mindenütt lyukak vannak, és a lyukak emberhússal vannak betömve.

– Lehet – mondom –, egy formáját ennek én is ismerem.

Megtörölközöm és megyek vissza a nyomóba. Egy művészhajú szemüveges férfi teli festékesüstöt rángat maga után, a sárga kövezeten patakokban folyik át a víz, a férfi megcsúszik, ösztönösen az üst fülébe kapaszkodik, fel is borítja, ötven kiló festék ömlik végig az úton. Mibe kerülhet egy kiló? Kétszáz forintba, ötszáz forintba? A férfi lapátot keres, azzal meregeti vissza a festéket az üstbe, aztán eltűnik a festékkonyha felé.

A nyomógép, mely elektromos hiba miatt nem indult el, már működik – három órába tellett, amíg a villanyszerelők elvégezték az ötperces munkát. Most egy másik gépen beszakadt a henger, a nyomó már nem is számít segítségre, maga javítgatja.

Egy nyugodt embert látni az egész teremben: az egyes gépet kezelő fiatal, kövér nyomót, nekitámaszkodik az asztalának, és eszik, keresztrejtvényt fejt, csak néha vet egy-egy pillantást a gépre.

– Hányadik vasárnapját tölti bent az idén?

– Tizenkettőt és kettőt grátisz – ezek kommunista vasárnapok voltak, az év végéig legalább tizenhat összejön majd. Csak vasárnap lehet pénzt keresni, mert ilyenkor magas a pótlék.

– Ezért a tizenkét óráért mennyit kap?

– Már kiszámoltam: háromszázhatvannyolc forintot és nyolcvan fillért.

– Elég rendes pénz.

– Nem adják ingyen. Mikor eljöttem hazulról vasárnap délután, az asszony subát kötött, a lányom játszott és balhét csapott, hogy miért jövök be. Műszak után rohannom kell haza, mert az asszony hat órára jön be, nekem kell elindítani a gyereket az iskolába – és hétfőn délben megint ide kell állnom a géphez.

– Közel laknak?

– Én ősóbudai vagyok, mikor elbontották a házunkat – szép ház volt, egy kicsit salétromos, de ki lehetett fűteni, a padlót mindig beeresztettük sárgára –, mondom, akkor kaphattunk volna lakást másik kerületben is, de én itt születtem, itt is akarom feldobni a bakancsot, addig szívóskodtam, amíg Óbudán adtak. Itt kezdtem a munkát is; a Textilfestőben, csak azért jöttem át, mert nem akartak gépre engedni.

– A felesége is itt dolgozik?

– Mellettem volt légeres, de trombózist kapott, akkor került fel az összerakóba. Szóval azt akarom mondani, hogy ára van ezeknek a vasárnapoknak, kimaradunk az életből, ha hiszi, ha nem, a feleségem még nem látta a Balatont.

– Van elég ember a géphez?

– Láthatja, hogy most összejöttek, de két hétig ketten voltunk, nekem adtak érte összesen százhúsz forintot, a hintermann-nak ugyanannyit, a vállalat meg kapott kétszáznegyven forintért egy „plusz munkaerőt” két hétig.

A nyomógép mögül előjön egy férfi, P. Howard-i szeme vizes szeszben úszik, a nyomó kínálja egy darab vajas kenyérrel:

– Nem éhes?

– Köszönöm, nem. Szódavíz van?

– Szódavíz?! Két éve nincs, nem tudják megjavítani az apparátot. Azt hallom, másutt már limonádét adnak.

A férfi elmegy, a nyomó szánakozva néz utána:

– Villamosvezető volt, valakit halálra gázolt, azóta iszik. Műszak alatt megállja, megvan kávéval, legalább tízet megiszik, enni viszont nem akar.

Az ablakon túl még egy vonásnyit sem enged a sötétség, de lassan már hajnali négy óra, tizedik órája tart a műszak, a légeresnők ülve alszanak a gépek mögött. A nyomókések és meghajtókerekek csikorgása az én fülemben is egyre ritmikusabban hangzik – elálmosodtam. Mintha eleve gondoskodtam volna mentségről magamnak, úgy alakult, hogy nyolc órakor le kell mennem Komáromba – hazamegyek aludni egy órát. Még egy kört teszek, és a nyomóterem torkolatából visszanézek: vékony gőz libeg a gépek előtti korridoron, mintha lassan alkonyodna.

A Goldberger gyár „túlórakirálynő”-je mégsem a légeres T., hanem az összerakó üzem egyik adminisztrátora: augusztus huszadikától december közepéig mindennap bejött dolgozni, beleértve a szombatokat, vasárnapokat is. Nyolc órát töltött íróasztala mellett, utána, mivel adminisztrátorként nem túlórázhatott, beállt csomagolni, már hónapok óta átlag hatvanhat-hetven órát teljesít hetenként.

Mint a nagy terhet viselő és elviselő emberek általában, ő is vékony, alacsony termetű. Riadtan figyel rám, nem érti, mit akarhatok tőle.

– Mennyi az órabére?

– Tizennégy forint harminc fillér.

A szomszédos asztalnál ülő nő hozzáteszi:

– Ez már kiemelt órabér – negyven év után, az egész adjusztálóban csak ő kap ennyit.

– És mennyi jött össze a havi kétszázhetven-kétszáznyolcvan órával?

– Ötezer, öt és fél.

– Lakásra gyűjt?

– Nem, itt Óbudán szanálták a házunkat, és kaptunk egy nagyon szép háromszobás lakást Békásmegyeren.

– Akkor mire kell a pénz?

– A fiamnak akarok adni harmincezer forintot bútorra, már ki is néztük a Körúton. A lányom ugyanennyit kapott, mikor férjhez ment, ők egy kis nyaralót építettek.

– A férje mennyit tesz hozzá?

Nem válaszol, mereven elnéz az arcom mellett, más témát kell keresnem.

– Meddig dolgozik még?

– Áprilisban telik le, úgy számolom, kétezer-ötszáz forint nyugdíjat kapok majd.

– Nem sok.

– El akarok menni dadusnak Békásmegyerre, nagyon szeretem a gyerekeket – azzal a pénzzel elég lesz.

Később az egyik főnöke elmondta, hogy miért nem akart a férjéről beszélni. A férfi, egykori nyomó, már nyugdíjba vonult, ráért, kikezdett a szomszédasszonnyal. A feleség épp a békásmegyeri lakás ügyét intézte, hirtelen haza kellett szaladnia valamilyen iratért, és épp az ágyban találta őket. Elváltak, azóta az asszony mindenkit kerül, csak a közvetlen munkatársaival áll szóba, színházba, moziba is csak a brigádjával jár.

A munkásnők között egyébként aránytalanul sok elvált asszonyt találni. A férfiak ritkán hajlandók segíteni otthon, de megkövetelik a meleg ételt, tiszta környezetet, vasalt ruhát; a veszekedések szinte törvényszerűen váláshoz vezetnek.

Fordított esetben, például ha a férfival történik valami baj, a nők szinte magától értetődően vállalják a megnövekedett terheket:

– Amíg a férjem a bányában dolgozott mint lakatos, én otthon voltam a három gyerekkel, de harminchat éves korában szívbajt kapott, leszázalékolták ezerhétszáz forint nyugdíjjal, munkát kellett keresnem. Otthon, P.-n nem találtam jó helyet, beállhattam volna mosószereket csomagolni, de ott az emberek mérget szívnak be, nem bírtam volna. Jelentkeztem inkább ide a Goldbergerbe.

Húsz éve dolgozok itt, tizenöt forint az órabérem, a múlt hónapban bent hagytam három vasárnapomat, összejött négyezer-kétszáz forint. Délelőttös műszakban négy órakor kelek, helyi busszal járok be a Bécsi út sarkáig, onnan villamossal tovább. Munka után itt ebédelek a gyárban, a férjemnek is viszek haza, mindent bent Óbudán kell megvásárolnom, mert otthon P.-n nem kapok semmit.

– A férje nem tudna főzni?

– Ő reggel-délben fullad; más foglalkozása nincs: van egy kis tacskó kutyája, azzal játszik.

– A gyerekekből mi lett?

– Hála istennek, felnőttek. A legnagyobb fiam autószerelő, kint maradt az NDK-ban, német nőt vett el feleségül, nem adta fel az állampolgárságot, és néha hazajön – de én valahogy nem így képzeltem.

A másik fiamat hentesnek taníttattam, de ő most a nehéziparban dolgozik.

– Mit csinál?

– Nehezet, emel. Ezt sem így képzeltem. A lányom bolti eladónak tanult, most ő is itt dolgozik velem a szomszédos gépen – kis gyereke van, építkezni akarnak, kell a pénz. Ezt sem így képzeltem.

 

*

 

Az anyag, miután lefutotta a maga kanyargós útját a raktárakon, előkészítőn, nyomón, mosón, gőzölőn, appretálón és kalandereken és ki tudja még hány állomáson át, az összerakóba kerül, itt végzik el a készáru utolsó minőségi ellenőrzését, és itt készítik fel a kiszállításra.

Átlagos munkanapokon száznyolcvan-százkilencvenezer métert dolgoznak fel – gyakorlatilag ennyi a Goldberger napi termelése, de most, az év végi hajrában kétszáz-kétszáztízezret követelnek a műhelytől. Újra és újra az emlékezetükbe idézik: mennyire lemaradt a gyár a szovjet export teljesítésével, felemlegetik, hogy mikor indul idén az utolsó kubai hajó, mely, ha törik, ha szakad, magával kell hogy vigye a Goldberger áruit is.

– Sok százezer méter hiányzik a terveinkből, az is lehet, hogy milliók – mondja az összerakó egyik művezetője –, mindenki tudja, hogy lehetetlen teljesíteni, de azért az utolsó csöpp zsírt is kihajtják belőlünk. Karácsony körül aztán a PANYOVA bedobja a vezércselt, kitalálnak valamit, egyik évben például végigfuttattak a kalanderen pár százezer méter anyagot – megvan hamar és kikészítő munkának számít –, és eladták Győrnek. Megesküszöm magának előre, hogy a Goldberger idén is legalább százegy százalékra fogja teljesíteni a tervet, mert ettől sok fontos ember prémiuma is függ.

Lehet, hogy jó vicc, amit így év végén csinálnak velünk, csak mi éppen beledöglünk.

(A művezető egyébként a jövőbe látott, a PANYOVA az év utolsó napjaiban módosította a Goldberger gyár tervteljesítésének feltételeit, csak az exportárukat kérte számon, az egyéb területen mutatkozó lemaradást más gyárak, például a Textilfestő tervtúlteljesítéséből pótolta, így a Goldberger is száz százalék fölé vergődött.

Mikor a vállalat egyik vezetőjének megemlítem, hogy az üzemben ideges pánik uralkodik, szelíd mosollyal ingatta a fejét:

– Ugyan, ugyan, miért csinálnak ekkora ügyet pár százezer méterből?!)

Először a mérőgépek lágolják az anyagot, a gépkezelőnők közben berakják a hibajeleket, vagy, ha az egész tétel minősége rossz, akkor egy külön kísérőpapírt. Minden második mérőgép áll, nincs ember, tíz forint ötven filléres órabért tudnak adni az új jelentkezőknek, többet nem lehet, mert a gyakorlott munkások kapnak tizenegyet. Gyakran kiesnek a gyerekes anyák is, ma délelőtt kettőt hívtak át az óvodába: vigyék haza a gyereküket, mert belázasodtak.

Az egyik működő gépnél ismerőssel találkozom, azzal a fiatal szabolcsi cigányasszonnyal, aki épp az érkezésem napján jelentkezett felvételre.

– Hogy érzi magát?

– Hát nagyon nehéz. Önkényesen léptem ki, a legalacsonyabb bérrel, tíz forinttal jöhettem csak ide, de még abból is levesznek, mert még a normát sem tudom elérni. Az építőiparban kilenc forintért voltam malteros, de többet kerestem, mint itt.

Itt minden más, mint az építőknél, ott az egyik ember megkérdezte a másikat, hogy mi baja van, itt hagynák felfordulni, egy húszast sem adtak kölcsön, két napig álltam a gép mellett éhesen.

– Miért nem kért előleget?

– Azt hiszi, adnak?! Félnek, hogy a cigány megszökik a pénzükkel, és rá kell vezetni a MIL-lapra.

– Ismerős nincs, aki segítene?

– A sógornőmmel jöttem fel, az meg lop. Ha leteszek harminc forintot, abból húsz biztos eltűnik. Kendőt is lopott már az első nap, úgy vették ki a táskájából.

– Nem lett volna jobb otthon maradni?

– Hol maradtam volna?! Az apám elkergette az anyámat, most a nagybátyám nyárikonyhájában laknak négyen a fiammal és a két öcsémmel, egy sparhelttal fűtenek.

– Munka lett volna otthon?

– A faluban csak nyáron van munka a parasztoknál, százhúsz forint a napszám, ahogy megkapjuk, megy a pénz a boltba: három csoki, három doboz cigaretta, só, liszt, paprika.

– Mindennap külön kell vásárolni sót, lisztet, paprikát?

– Igen, mert a lakásajtó nyitva van, amit ott hagyunk, azt ellopják. Nekem itt kell kitartanom, vagy ha letelik az egy év az önkényes kilépés után, akkor is Pesten kell másik helyet keresnem.

Bár a mérőgépet kezelők csak a legdurvább hibákra figyelnek fel – piszok került a nyomókés alá, és hosszú csíkot húzott, szövési hiba; fészek vetődött bele az anyagba –, mégis egy negyvenméteres werken belül öt fehér és három piros hibajelzést számoltam össze. A hibajelek anyagi veszteséggel járnak: a fehér öt, a piros tizenöt centi engedményt jelent az eladásnál.

Ötödosztályú – ha létezik ilyen minőségi fok –, keresztül-kasul lyukas cloquet anyagból kell kiválogatni az angol exporttételt.

– Már akkor rossz volt, mikor eljött a kelenföldi szövödéből, ezzel együtt besuszterolták.

Lapról lapra kell átnézni az egész anyagot, a meósokat is be kellett állítani erre a munkára. Stefi, az egyik legrégibb meós sietős mozdulatokkal lapozza a kék anyagot, közben morogva káromkodik:

– Ezer méternél többet nem lehet elvégezni egy nap, aki itt tervet teljesít, annak én a Hősök terén becsókolok.

Stefi kezéből az emelésektől kiáll a csont – ez már nem megy vissza! – mondja haragosan –, az olló zöld bőrkeményedéseket tört a tenyerébe, ujja csupa bütyök:

– Fogja meg ezt a werket: harmincöt-negyven kiló, elsötétül előttem a világ, ha meg kell emelnem, néha beborulok vele a kocsiba, a csuklóm kikészült, nem tudom tartani. Harmincegy éve csinálom, a pokolban majd le fogják számítani.

– Mindig ilyen nehéz volt ez a munka?

– A Rákosi-korszakban néha harminchat órát dolgoztunk egyfolytában, ránk zárták az ajtót, csak akkor mehettünk haza, ha az egész anyagot feldolgoztuk. Tíz évem van a nyugdíjig, de nem fogom megérni, tíz deka nem marad meg rajtam.

– Sokan dolgoznak még a régiek közül?

– Talán hárman vagy négyen, de az ő helyükre már nem lép senki sem. Nem fogja elhinni, de régen rang volt az összerakóban dolgozni, csak az kerülhetett ide, aki másutt már bizonyított. Ez szakmunka, egy osztónőnek tizenhatféle szabványt kellett ismerni és vizsgázni belőle egy bizottság előtt.

– Kik jönnek helyettük?

– Falusiak, ma esett a hó, csak háromnegyed nyolcra értek be, addig ketten dolgoztunk az egész műhelyben. Meg a fiatalok – egyenest a kapuból, ahol jelentkeztek felvételre. Meg is látszik a fegyelmen. Hat óra helyett bejönnek tízre? Nem baj, fő, hogy egyáltalán bejöttek. De nehogy azt higgye, hogy a levegőbe beszélek; nézze meg, hogy dolgozik ott az a szőke kislány.

Figyelni kezdjük: a lány percekig nézeget egy-egy lap cloquet-t, lassú mozdulatokkal fűz be az anyag szélébe egy hibajelet.

– Abból az anyagból hatezer-négyszáz métert kellene leosztani egy műszak alatt, ő jó, ha a három-négyezret eléri. Csak arra az egyre vigyáz, hogy ne kelljen nagyot emelni, ha már túl hosszúnak találja a werket, egy hibajelnél belevág, így csak a fele lesz a súly.

Aztán, ha látják, hogy nem érik el a normát, elmennek betegállományba, vagy a gyerek miatt maradnak otthon, így jobban járnak, mert a betegpénz több, mint a teljesítménybérük volna.

– Fegyelmezni nem lehet?

– Ha megbüntet valakit száz forintra, elmegy és lesírja – mondja rosszkedvűen a művezető –, és nekem egy szavam sem lehet. Itt már régen nem a vezetés vezet, a farok csóválja a kutyát.

Egy cigánylány táviratot hoz oda hozzánk:

– Beteg az anyám, holnap haza kell mennem.

A művezető nagyot nyel:

– Jól van, kedves, menjen.

Stefi néz a cigánylány után:

– Maga elhiszi, hogy ennek a lánynak mindig éppen pénteken betegszik meg az anyja?! Meg van beszélve otthon, hogy küldjék a táviratot.

– Mit csináljak, azt hiszi, hogy én nem látom?! Ott van az a kövér szállítógyerek, az egyetlen hétfőn és kedden sem jön be, fizetési napokon pedig behoz egy üveg piát, beáll a haverokkal a liftbe, és megállítják két emelet között. Küldjem el őket? Elzavarhatom, de akkor csinálhatom én az ő munkájukat is.

Elhiszi, Stefi, ha lehetne, holnap elmennék nyugdíjba?! Úgy fogok járni, mint szegény apám, ő is kérte magát korábban nyugdíjba, vállalta, hogy fizeti az SZTK-különbözetet, nem engedték, aztán meghalt ötvennyolc éves korában.

Stefi haragosan lapozza a cloquet-t.

– Ez mind nagyon szép, Árpi, de az az igazság, hogy ha elengedte ezt a lányt, akkor nekem ezen a héten nem lesz szabad szombatom, pedig a fiam most a hétvégén jön haza a kollégiumból.

– Mit csináljak, Stefi?! Majd várja az apja őt. Én is több mint háromszáz órát töltök bent egy hónapban, és egy túlórát sem fizetnek. És én még csak nem is kiabálhatok, tőlem mindenki csak követel, nekem mindenki szemrehányást tesz, a vezetők, a munkások. Tudja, milyenek a művezetők a munkások és a vezetők között? Mint a levegő két cintányér között.

Stefi, mint mondani szokás, nem hallgat, csak épp nem mond semmit. Pár perc múlva kilenc óra, rögtön csöngetnek reggeli szünethez, a többi asztalnál már szedelőzködnek, de Stefi nem lazít a tempón – még a régi iskolába tartozik: példát mutat, hogy követelni tudjon.

 

*

 

Az összerakó és a meó egy tömbben, közös irányítás alatt dolgozik. A meó egyik laboratóriumába nyitok be, egy asztalnál a laboránsnő lupe alatt nézi, hogy egy négyzetcentiméternyi anyagban hány fonal található. Az épp most vizsgált áruban ötvenhárom láncirányú és huszonnyolc vetülékfonalat számol meg a nő, egy nap hetven-száz ilyen és hasonló vizsgálatot végez.

– Hogy bírja?

Nem válaszol, csak rám néz, barna szembogara körül sűrű vörös erek ütköznek ki.

– Nem lehetne gépesíteni ezt a munkát?

– Tizenöt évvel ezelőtt próbálkoztak fotocellával, de úgy látszik, mi olcsóbbak voltunk.

A fonalak sűrűsége meghatározza az anyag négyzetmétersúlyát, a fizikai tulajdonságok közül vizsgálják még a szakítást, a dörzsállóságot és így tovább.

A másik laboratóriumban azt ellenőrzik, hogy viseli el az anyag a mosást és az izzadságot. Az izzadság lehet savas vagy lúgos hatású, mind a kettőt meg kell nézni, a mintákat e kísérletek előtt saját alapanyagukból varrják össze, hogy pontosan fel lehessen mérni az elváltozásokat, például, hogy a lúg hatására „vérzik-e a piros”?

Benézek a MEO vezetőjéhez, a magas, szemüveges férfi kávéval kínál, ő maga nem iszik, hamuszürke arccal ül az íróasztala mögött.

– Megint kivan a gyomrom. Háromszor operáltak, mind a háromszor decemberben borultam ki. Évről évre nehezebb a hajrá, nincs ember, öt évvel ezelőtt száznégy asszonnyal dolgozott az összerakó, most ötven sincs, pedig az anyagok egyre szélesebbek, nehezebb emelgetni őket, egy alig bírja. A szervezetlenség tombol: berendeljük az asszonyokat vasárnap éjszakára túlórázni, hogy csökkentsük a lemaradást, hétfőn pedig nem tud elindulni a reggeli műszak, mert nem gondoskodtak áruról.

De vegyünk egyszerűbb példákat; csak ötvenamperes biztosítékot tartanak, hatvanöt amperes, ami nekünk kellene, nincs a raktárban, nem szereznek be, mert növelné az improduktív készletet, a múltkor egyetlen biztosíték miatt négy és fél órát állt az egész műhely. A padló kikopott, a múltkor egy terhes nő a hetedik hónapban elesett, a férje fenyegetődzött, hogy ha elmegy a gyerek, feljelenti a gyárat, akkor végre megcsinálták – azt az egy kátyút.

Viszont a munkánkban nem lazíthatunk, mert a vevők egyre szigorúbban követelik meg a minőséget. A Szovjetunióban az idén „minőségi év”-et tartanak, a pamutáruban talán nem annyira igényesek, de a jerseyt nagyon megnézik – igazuk is van, mert elég magas árat fizetnek érte. Egy-egy ellenőrző asztalnál négy ember is áll náluk, lemérik az áru hosszát centire, a múltkor egy nyolcezer méteres tételnél hatvankét és fél méteres hiányt is szóvá tettek. A kötödei-szövödei hibákra különösen érzékenyek, előfordult, hogy ezek miatt negyvenkétezer métert vágtak vissza egyszerre, ki kellett fizetnünk a három százalék bírságot, a vizsgálat díját, plusz leértékelhettük az egész tételt. Meg kellene érteni végre mindenkinek, hogy már odakint sem járnak pokrócban, egyre több japán és francia anyagot vesznek.

– Milyen az első osztályú áruk aránya?

– A pamutnál nyolcvanhat százalék, a kötött-hurkolt árunál jó, ha hetven – és minőségi szempontból csak az első osztályú számít teljes értékű árunak.

A kötött-hurkolt anyagokról hadd ne szóljak, nézze meg előbb, hogy készítik a nyersszövetet a Keltexben. Ami biztos: mi nem tudjuk megfelelően kikészíteni, egy tizenkétezer méteres hurkolt tételből néha csak két-három ezer méter az első osztályú, lenyomják újból, és akkor sem jobb az arány. Itt is kapkodunk: régen a Goliban, ha egy gépen selyem ment, arra mindig csak selymet raktak, most váltogatják a pamutot és a műszálat.

– Miért erőltetik ennyire a kötött-hurkolt árut?

– Nem tudom, nem az én dolgom, annyi biztos, hogy így megnő a termelési érték, kétszázhúsz forintos jerseyvel könnyebb tervet teljesíteni, mint negyvenforintos pamuttal. De, mondom, ez nem énrám tartozik.

Ami a pamutárut illeti, maga is látott mindent; a minőségben összegeződik minden út közben elkövetett hiba és linkség: a szervezetlenség, a létszámhiány, a gondatlanság, a szállítási bajok, az épületek állapota. Egy háromnapos eső a Goldbergerben legalább négy-öt ezer méter selejtet okoz, megázik az áru, itt a laborban is tizennyolc helyen folyt be a tető, a műszerek is megrozsdásodtak.

A selejt, az osztályos áru egyáltalán nem szükségszerű, Goldberger Leónál vagy ma egy modern üzemben néha az egy százalékot sem éri el.

– Büntettek már meg valakit is a rossz minőségért?

– Próbálkoznak selejtbérezéssel; az egyik műhely vezetője elrontott három-négyezer méter angol cloquet-t, megbüntették kétszáz forintra – ez a havi keresetének három százaléka. Akinek viszont számít ez a száz-kétszáz forint, mondjuk egy tízforintos órabérű nőnek, azt nem is merem megbüntetni, mert elmegy. A múlt héten ketten léptek ki, a Centrum Áruház rögtön felvette mind a kettőt, jól megbüntettem őket: többet keresnek feleannyi munkával.

– A minőségellenőrzés az igazgatóhoz tartozik?

– Nem, a főmérnökhöz.

– Ezek szerint a termelés irányítója végső fokon maga bírálja el, hogy milyen az elvégzett munka minősége?

– A meónak észrevételezési joga van. Például ha egy tételre azt mondjuk, hogy nem alkalmas exportra, a főmérnök megvétózhatja a döntésünket és kiküldheti, de ha ezekre a tételekre egy éven belül három alapos reklamáció érkezik, ugrik a főmérnök egész éves prémiuma. Idén harminc-negyven tételről volt vitánk. Ha érdekli az ilyesmi, nézzen be az egyik raportra, minden reggel nyolc órakor tartják.

 

*

 

Reggeli kávézás közben megkérdezem Girold Mihályt:

– Misi bácsi nem jön be a raportra?

– Kérem, Moldova kolléga, én bementem 1974 márciusában, aztán 1976 októberében, aztán 1977 júliusában – mind a három raporton ugyanarról volt szó. Mit hallgassam én azt, hogy semmit sem lehet megoldani?

A raportot egy bemutatóterem jellegű nagyobb helyiségben tartják, a falakat a vállalat régi nyomott naptárai, minták, reklámok, dekorációk borítják. Középre egy nagy asztalt állítottak, mellé lócákat, egy kis asztalon pedig a meó által felküldött anyagok várják a vizsgálatot és a döntést. A raporton jelen van a gyár vezérkara: a főmérnök, a termelési osztályvezető, a nyomóüzem vezetője, a meó vezetője és egy-két mérnök, főművezető – Dobosné, az igazgatónő nem jött le, azt mondják, nagyon ritkán szokott.

Először a műszaki problémákat beszélik meg. Ezen a decemberi napon a gyár összes targoncája közül egyetlenegy volt működőképes, a kisebb targoncák már hosszú ideje mozdulatlanok. Rossz az akkumulátortöltő, az 506-os típus gyártása Bulgáriában már rég lefutott, a BALKANCAR 1976 óta nem szállít alkatrészeket hozzá.

– Bontani kell a meglevőket – mondja a főmérnök –, és legalább a felét elindítani.

– Már rég nincs mit bontani, mindben ugyanazok az alkatrészek mentek tönkre.

– Akkor ezzel végeztünk. Más probléma, panasz, sóhaj?!

A vizesrészleg vezetője kér szót:

– Legalább a festödében meg kellene csinálni az utakat, van egy félkarú anyagmozgatónk, nem tudja kirángatni a gödrökből a kocsit.

– Mondtam, hogy tárgyalunk az Aszfaltútépítővel, lehet, hogy jövőre felvonulnak, és megcsinálják az egészet. Bírd ki már addig.

A hangnem egyébként számomra idegesnek és durvának tűnik, a raport vezetője egyszerűen letorkolja azt, akivel nem ért egyet.

– Miért ezzel törődsz, miért nem… – és megemlít valamit az illető munkájának megoldhatatlan bajai közül. Látja az arcomon a megdöbbenést, rám hunyorít.

– Egy előnyünk van: nem kell problémákat keresni, jönnek maguktól. Nem vagyunk törülközősök.

– Az mit jelent?

– Kitalál valaki egy álproblémát, estére megoldja, aztán törülközik: „Az Isten verje meg, mennyit dolgoztam ma!” – A többiekhez fordul: – Egyéb panasz?

– Ellopták a balnihúzónkat.

– Miért nem vigyáztatok rá?

Másik vezető jelentkezik:

– A krómozó ládája lyukas, a három egyenirányítóból kettő rossz. Már meglátni a hengereken, hogy nem megfelelő a krómozás.

A főmérnök a műszaki vezetőre néz:

– Mennyibe kerül a javítás?

– Hatvanezerbe, de egész Pesten nincs senki, aki elvállalná.

– Hallottad?!

Az összerakó művezetője emeli fel a kezét:

– Valaki megint spórolni akart, és erre megint csak ráfizetünk. Százhatvan centis anyagot kellene lesodornunk, de egy százhatvanas cső helyett két nyolcvanasat adtak, jött a nehéz áru, derékban elhajlott, mint az izém, sajnos.

– Van neked izéd?

– Bár fogam volna egy, és ebből több. Szóval mi lesz a százhatvanas csövekkel?

Erre nincs kielégítő válasz, következik a második napirendi pont, Ida az összerakóból a hibás, vagy legalábbis kétes minőségű árukat egymás után a főmérnök elé teszi.

Az egyik anyagon sárga, beszáradt csíkok húzódnak, mintha valaki elesett volna benne, és meghempergett volna az agyagos sárban.

– Mi az anyag neve?

– Croccus, egy méter kétszáznegyven forint belőle.

Újabb olajfoltos anyag, eszembe jutnak a folyosón ledőlt kocsik, a méterhosszan lelógó, földet söprő anyagok. Egy harmadik anyagot olyan koszosan nyomtak, hogy a minta a visszájáról, a bal oldaláról is átlátszik – és soha nem száz-kétszáz méterekről van szó, ijesztően magas számok állnak a kísérőlapokon. A meó vezetője halkan megjegyzi:

– Amit eddig láttunk, az legalább hét Trabant ára.

Újabb piszkos áru következik, egy öreg művezető nem állja meg szó nélkül:

– Ha meggondolom, hogy mikor bevezettük a kötöttáru kikészítését, Győrvári azt mondta: ez olyan munka lesz, uraim, hogy fehér kesztyűt kell adatnom mindenkinek.

Gyengén nyomott anyagot raknak az asztalra.

– De szép!

– Akkor vegyél belőle!

– Olyanok vagyunk, mint a Dajan, csak egy szemmel nézzük az árut, az év végén ezt a másikat is be kell csuknunk.

Ida óvatosan rákérdez:

– Szóval mi legyen a sorsa?

– Mi lenne? Első osztályú.

Egy árut tévedésből az anyag bal oldalára nyomtak, ezen még a tapasztalt szakemberek is fennakadnak. Aztán folyik tovább az értékelés.

– Hová megy?

– Szudánba.

– Első osztályú.

A meó vezetője kér szót:

– Szeretném bejelenteni, hogy megjött az első szovjet reklamáció az X. anyaggal kapcsolatban.

Nem tudom, mire vonatkozhatott a reklamáció, de nem is kérdi senki, a nyomott hangulat a raport végéig nem enged fel.

– Meg kell fogni a minőséget, uraim. Ha nem tudom hozni a tervet, azt még megmagyarázom valahogy – kevés az ember, rosszak a körülmények –, de ha a bóvlit megreklamálják, arra nincs magyarázat – mondja a főmérnök, de rögtön utána emelt hangon kéri számon a mennyiséget is – adott napon a gyár lemaradása meghaladta a nyolcszázezer métert.

Mindenki beszámol saját munkájáról, aznapi terveiről: a nyomóüzem hozza magát, a mosó fuldoklik, százszámra vesztegelnek előtte az áruval megrakott kocsik, az összerakóban az elmúlt hónapban háromszáz órát álltak a gépek, kilencből most is csak három megy.

A főmérnök néhány órás határidőket ad a bajok megoldására, személyes jelentkezést vagy telefonhívást vár utána. A vezérkar rosszkedvűen szétoszlik, láthatólag nem tudják, mihez kapjanak, nem sokkal később találkozom a főmérnök helyettesével: nekiveselkedve tol végig a folyosón egy áruval megrakott kocsit.

Egy művezető is látja, és legyint:

– Semmi értelme, nem az a dolga, hogy egy anyagmozgatót helyettesítsen.

– Gyakran beállnak a főnökök dolgozni?

– Tavalyelőtt vagy három éve volt, nem tudom, meghirdettek egy mozgalmat: „32 óra társadalmi munkát Óbudáért.” Lejött a személyzeti igazgató, munkát kért, beosztottam kocsit tolni úgy, ahogy szokás: háromszázötven métert egy szinten, aztán át az udvaron, a kocsik éppolyan magasra voltak megrakva, mint máskor – a villamos targonca vezetője nem szokta vállalni, hogy felemelje őket, mert eltakarnák előle a kilátást.

Egy órát dolgozott, aztán a főnök levette magáról az inget, betette egy dobba száradni, ő maga pedig beburkolózott egy lepedőbe, és beült egy irodába lihegni.

– Soha nem hittem volna, hogy ilyen munka létezhet.

Annyi hasznunk mindenesetre volt az ügyből, hogy sürgősen adtak kétmillió forintot a szállítás korszerűsítésére.

 

*

 

A PANYOVA egyik vezetőjét kérdezem:

– Meddig érdemes fenntartani a Goldberger gyárat?

– Pontos évszámot nem tudok mondani magának, jelenlegi elképzeléseink szerint ez a gyár a 2000-ik évben még működni fog.

– Ha engedik – teszem hozzá magamban.

Egy nyugdíjas gépészmérnök ismerősöm elmondta, hogy az 1960-as években komolyan foglalkoztak azzal a tervvel, hogy valamennyi budapesti pamutkikészítő üzemet megszüntetik Budapesten, és valahol Csongrád térségében építenek helyette egyetlen hatalmas, új gyárat. A „Pipacs-terv” néven emlegetett elgondolás szerint ezt a gyárat egyszintes épületben rendezték volna be a legmodernebb felszereléssel, automatikus vezérlésű gépek továbbították volna az anyagot fázisról fázisra, egészen a késztermékig. Mellette szólt még, hogy a környéken szabad munkaerő állt rendelkezésre, és az igények esetleges növekedésével a gyár területét is növelni lehetett volna.

– Miért nem valósult meg?

– Több kifogás merült fel. Valaki azt mondta, hogy a Tisza nem tudná ellátni megfelelő minőségű vízzel a gyárat, mert a vízlépcsők üledékes állóvízzé változtatták – az illető nyilván soha nem látta, milyen vízzel dolgozik például a Kistex. Egy másik vezető azért tartotta kivihetetlennek a tervet, mert Csongrádon nem állt volna rendelkezésre a megfelelő szakmai-emberi alap, az üzemben felnőtt nemzedékek. Az igazi ok persze az volt, hogy sokba került volna, az 1960-as évek árain számolva körülbelül másfél milliárdból jött volna ki.

– És a mai árakon?

– Fel sem tudom becsülni. Csak egy Goldberger méretű, évi ötvenmillió métert termelő gyár felépítése nem jönne ki kevesebből mint hárommilliárdból. Ez az összeg még akkor is rendkívül magas volna, ha a textilipart fejleszteni akarnánk, és nem visszavágni, mint napjainkban.

– Akkor mihez kezdjünk a Golival? Segítene valamit, ha például leváltanák az igazgatót vagy a főmérnököt?

– Azt hiszem, semmit. Aki sokat él, sokat megél, én sok igazgatót láttam menni és jönni, de a problémák mindig maradtak, a rothadás a falakban van.

– Csak egy dolgot nem értek: negyven évvel ezelőtt Goldberger Leó hogy tudott ugyanebből a gyárból magas osztalékot fizetni a részvényeseknek és bérházakat vásárolni magának?

– Először is tudnunk kell, hogy a mai magyar textiliparban nem lehet találni Goldberger Leóhoz mérhető egyéniségeket – mert a textilipart, mint már említettem, vissza kívánják fejleszteni.

– Ez az összefüggés törvényszerű?

– Nem tudom, de annyi biztos, hogy a kiemelkedő képességű menedzserek ma is azokon a területeken tűnnek fel, melyeket az állam fontosnak tart, ahová pénzt fektet be – ez segítette Burgertet Bábolnán vagy Horváth Edét Győrben.

Másodszor: legyünk méltányosak, Goldberger Leó mint menedzser hasonlíthatatlanul könnyebb körülmények között dolgozott, mint a gyár jelenlegi igazgatója, Dobosné, vagy akár Tatár doktor a PANYOVA-nál. Túl azon, hogy annyi embert kapott, amennyit akart – és meg is tudta fizetni őket –, közvetlen kapcsolatot tartott fenn a magyar és külföldi kereskedőkkel, ha ügynökei jelentették neki, hogy a pöttyös helyett a csíkos minta jön a divatba, csak a következő varrásig mehettek a nyomógépek, rögtön átállította őket. Ma ehhez hónapok, esetleg félévek kellenek, olyan nehézkessé vált a szervezés, annyi vállalat, hivatal iktatódott be a gyár és a vevő közé.

Goldberger Leónak igazából két dologra kellett vigyáznia: el tudja adni az áruját és hogy jóban legyen a bankokkal – bármikor kaphasson elegendő hitelt. Tatár doktor vagy egy más vezérigazgató kezét ma ezer és ezer béklyó köti, sok példát lát majd még, én most csak egyet említek. Van egy gyár, mindenki tudja róla, hogy veszteséges, tizenöt év alatt háromszor kellett lecserélni a teljes gépparkját, mégsem szüntetik meg.

– Miért nem?

– Azt mondják, mert ebben a gyárban dolgozott a munkásmozgalom egyik mártírja, és állítólag az ő nevére vetne árnyékot a gyár szanálása.

Az alábbi magnófelvétel egy fél évvel később, 1978 augusztusában készült, megjegyzendő, hogy a beszélgetés során elfogyasztott három üveg bort Girold hozta – ehhez ragaszkodott.

– Első kérdésem: milyen név az, hogy Girold?

– Francia.

– Véletlenül francia?

– Nem, tudatosan francia.

– Úgy értsem, hogy maga Franciaországból jött ide?

– Az őseim jöttek Franciaországból.

– És miért?

– Fogalmam sincs.

– Mi volt az édesapja foglalkozása?

– Édesapám, Girold Sámuel nyomdász volt, de 1909-ben lapátra tették egy sztrájk szervezéséért.

– Szocdem volt? Kommunista?

– Ő nem tartozott sehová, csak ember volt. Ötödmagával szervezett egy sztrájkot, ezt elfojtották, és amikor felelősségre vonták a szervezőket, egyetlen nyomdász, de a legkisebb nyomdász sem állt ki mellettük. Mind az öten feketelistára kerültek, és évekig a Concordia hengermalomban zsákolóként keresték a kenyerüket.

– Az édesapja bírta ezt a munkát?

– Százharminc kilós ember volt, negyvenhetes nyakkal, napi huszonnyolc fröccsöt ivott meg és tíz szivart vagy száz cigarettát szívott el. Öt év után édesapám egy ismerőse révén átkerült a Láng Gépgyárba portásnak. Egyszer egy francia vevő érkezett a gyárba, és édesapám fogadta kitűnő franciasággal. A vevő csodálkozott, hogy egy egyszerű magyar portás németül, franciául és szlovákul is beszél, kapacitálni kezdte: éppilyen emberre volna szükségem egy textilgyárban, oda sokkal több külföldi jár, mint ide, jobban tudná hasznosítani a nyelvtudását, és talán anyagilag is jól járna. Így került édesapám 1913 áprilisában a Magyar Textilfestőgyár kötelékébe mint portás, és ott dolgozott 1950-ig, hetvenéves koráig, vagyis váratlan haláláig.

– Hogy halt meg az édesapja?

– Az édesapám, Girold Sámuel, rettentő furcsa körülmények között halt meg. Ott lent az alagsorban, az egyszobás szolgálati lakásában épp készült bejönni az éjszakai műszakra, felkelt a rekamiéról, és valószínűleg megszédült – nem az italtól, mielőtt munkába ment, nem szokott inni. A jobb lába valahogy a rekamié alá került, és nyílt törést szenvedett. Próbálkozott telefonon értesíteni a portát, de semmilyen körülmények között nem tudta megkapni. Igyekezett bekötni magát, mert remekül értett az elsősegélynyújtáshoz, de olyan sok vért vesztett, hogy elájult. Az öreg mindig időben szokott jelentkezni, hogy nem jött, feltűnt a portaszemélyzetnek, lementek, hogy mi van vele, akkor látták, hogy vérben fekszik, az egész konyha tele volt vérrel, azonnal értesítették a mentőket, és bevitték a sebészeti klinikára. Két nap múlva meghalt.

Négy bányásszal feküdt egy szobában, amikor elmentem oda meglátogatni édesapámat, már üres volt az ágya, és sírtak ezek a bányászok, azt mondták:

– Olyan embert, mint a maga apja, keveset látni. Képzelje el, hogy azzal a törött lábával kigyalogolt az erkélyre, és magát hívta. – És a kezében volt egy kis porcelán baba, a nagysága talán tíz centi, csecsemőkoromban volt a játékszerem. És sohasem tudtam, hogy ezt édesapám őrizte magánál. És azt akarta nekem átadni.

– Misi bácsi, beszéljünk kicsit vidámabb dolgokról. Szóval maga volt a Textilfestőgyár portásának a fia, milyen gyerek volt? Okos? Buta?

– Én, kérem, középszerű gyerek voltam, annak ellenére, hogy tiszta jeles bizonyítványokat vittem haza. Tizenhét éves koromban kirúgtak a gimnáziumból, mert nem jártam templomba, pályát kellett választanom. Én eredetileg szobrásznak készültem, de akkor dolgozott nálunk a gyárban egy vegyészmérnök, az elmagyarázta az édesapámnak, hogy a szobrászat ma nem egy kifizetődő életpálya, ki csináltat ma szobrokat?! Hanem ha valami értékes szakmát akar biztosítani a fiának, akkor adja textilesnek. Én garantálom önnek, Girold bácsi, hogy a fiából textilest fogunk faragni, itt nőtt fel a gyárban, olyan textiles lesz, mint én. Ez pedig nagy szó volt, mert ez az Ockner Artúr, egy zsidó ember, a szakma legnagyobb nevei közé tartozott.

– Most már a sokadik nagy zsidó textiles egyéniségről hallok: a Goldbergerek, a Popperek, a Spitzerek, doktor Turnau. Úgy tudom, a magyar ipar többi ágában nem dolgoztak ennyien, mi vonzotta őket éppen a textiliparhoz?

– Szíveskedjen megnevezni néhány híres zsidó hegedűst.

– Jehudi Menuhin, Jasha Heifetz, Misa Elmann, Isaac Stern, David Ojsztrah…

– Igen, és most néhány híres zsidó nagybőgőst.

– Nem tudok.

– Nahát erről van szó, az üzlet, a mozgékonyság vonzotta Goldbergeréket, Ágoston Manót a textiliparba és nem, mondjuk a kőbányászathoz vagy a hídépítéshez.

Ockner ajánlására beléptem a Textilfestőgyárba mint egyszerű napszámosgyerek. Az első munkám abból állt, hogy bezártak egy három méter magas és másfél négyzetméter belterületű dobozba, egy hatalmas mozsárban faszenet kellett törnöm a vésnököknek. Azért voltam bezárva, hogy a faszénpor ne szennyezze a levegőt, az én tüdőmet, azt nyugodtan. Olyanokat köptem, hogy ahhoz képest a szurok szürke.

Két év alatt bejártam az egész gyárat, elkezdtem ott, ahol a nyersáru beérkezik, megismertem a nyers kelméket, végigmentem minden műveleten: fehérítőn, festödén, nyomóosztályon, mosodán, a csomagolón. Meg kellett tanulnom mindent.

– Mi volt a terv, mit akartak nevelni magából?

– Egy nyomót szerettek volna, egy tökéletes nyomót. Tizenkilenc éves koromban már önállóan dolgoztam.

– Misi bácsi, maga milyen nyomó volt? Mit tudott a legjobban?

– Nagyon vigyáztam a minőségre. A selejt életre-halálra bosszantott, és nemcsak azért, mert nem nagy öröm kijavítani az elrontott árut. Mai napig is megőriztem azt a cédulát, mikor bóvlit nyomtam.

– És mi volt a gyengéje?

– Hogy nem termeltem sokat, belőlem nem lehetett sztahanovistát nevelni.

– A szeme milyen volt?

– Kitűnő. Ma is jó még, most, hetvenéves koromban sem használok szemüveget. Állítom önnek, hogy volt egy olyan időszak az életemben, mikor én a pirosnak százféle árnyalatában egy nüanszot meg tudtam volna mondani magának, hogy mennyiben különbözik a másik pirostól. Pedig ez a legnehezebb, a piros szín.

– Miért?

– Bántja a szemet, a hullámhossza nagyon veszélyes. Ha piros csíkot nyomtunk az árura, gyakran el kellett kapni a nyomót, hogy bele ne szédüljön a gépbe. De ismertem nyolcvanféle zöldet is, ha megmutatták, két hét múlva is emlékeztem rá.

1935-ben már kineveztek nyomómester-helyettesnek, egyszer az igazgató a légerasztalon megnézte a munkámat, és úgy döntöttek, hogy kiküldenek Krefeldbe, tanuljam meg a modern eljárásokat, ismerkedjek meg az ottani viszonyokkal.

Krefeld volt akkor a textilipar Mekkája, már negyven évvel ezelőtt szalagrendszerben dolgoztak, a szalagok között parketta, rajta piros kókuszszőnyeg, egy-egy szalag végén pálma vagy agávé állt. Ezek a növények nemcsak a „Schönheit in Arbeit” ideált szolgálták, hanem a növények színén, állapotán le tudták mérni, mennyire szennyezett a levegő a csarnokban. A gyár előtt legalább kétezer autó és motorkerékpár állt, saját benzinkutat tartottak fenn. A legtöbben saját házukban laktak, vagy legalább kétszobás lakásban, még Vilmos császár hozott egy rendeletet, hogy Németországban tilos egyszobás lakást építeni, mert nem megengedhető, hogy a szülő egy szobában aludjon a gyerekekkel.

A gyárban nem tartottak motozást, ellenőrzést, értekezleteket, mégis tökéletes fegyelem uralkodott. Ha egy anyagnak hetvenkét és fél fokos fürdőt írtak elő, és hetvenhárom fokosra sikerült, a pali ette kezét-lábát, és ígérte, hogy még egyszer nem fog előfordulni. Én is igyekeztem a legjobbat adni, ha nem sikerült, dühömben ütöttem a gépet, a németek nevettek rajtam, de megbecsülték az akaratomat.

Mikor hazajöttem a valcolásból, vezető nyomómesternek neveztek ki – akkoriban nyolc-kilencszáz pengőt kerestem havonta. 1938-ban Goldberger Leó egy ajánlatot tett nekem, hogy alkalmaz havi ezer pengőért, háromszobás lakással, fűtés-világítás minden díjtalan, de ki kell mennem Leedsbe az angol leányvállalathoz, a nyomóüzemet kellett volna irányítanom. Én a szamár fejemmel nem vállaltam el, aztán, ahogy mondani szokás: Zell am See helyett mehettem Pécel am See-be.

– Többé nem hívták külföldre?

– De, 1956 októberében eljöttek értem Krefeldből.

– Minek?

– Nem tudom, de ha eljöttek és hívtak, biztos, hogy nem utolsó napszámost akartak csinálni belőlem.

– És maga miért nem ment?

– Azt mondtam nekik: itt Pesten van az én kisfiam sírja, nekem nincs másom, hozzátok el azt is, akkor eljövök.

– Szóval, Misi bácsi, maga hazajött Krefeldből, keresett havi nyolc-kilencszáz pengőt, csinos ember volt – ezt onnan tudom, hogy láttam egy fényképet kiesni a tárcájából, saját fiatalkori képmását, hiába, akit szeret az ember, azt mindig magával hordja…

– Egy kis önimádat…

– Egy ilyen sikeres ember, aki élvezhette volna az életet, miért kapcsolódott bele a munkásmozgalomba?

– Hát, kérem szépen, én nagyon szerettem sízni és evezni, túrázni, ma is csinálom, hetvenéves korom dacára, és valahogy a Természetbarát Szövetség tagjai közé kerültem. Megtetszett nekem ez a csoport, belekapcsolódtam félig illegális munkájukba, később a Vörös Segélynek is gyűjtöttem.

Édesapám egy év múlva megtudta:

– Mihály! Igaz, hogy te baloldali dolgokkal foglalkozol?

– Igaz.

– Én elmondtam neked az élettörténetemet, hogy jártam a sztrájk szervezésénél, egy kollégám sem állt ki mellettem, otthagytak engem egyedül. Felnőtt ember vagy, azt csinálsz, amit akarsz, de tudd meg, ha egyszer lámpavasra kerülsz, akkor nem Goldberger Leó juttat oda, hanem a saját elvtársaid.

1938-ban kezdődtek a bajok. Megjelentek a zsidótörvények; az első, aztán a második, és az én feleségem zsidó nő volt. Nem gondoltam rá, hogy elváljak tőle, szerettem a feleségemet, akkor még szerettem. A textiliparban is megindult egy erős jobboldali mozgalom, egyre többen magyarázták nekem, hogy megerősödött a Nyilaskeresztes Párt, az övék a jövő, miért nem lépek be én is oda?!

– A Nyilaskeresztes Párthoz a magasabb minősítésű, jobban kereső emberek tartoztak, vagy a gyöngébb képzettségűek?

– Kérem, én azt állítom önnek, hogy a Textilfestőgyárban 1944-ben az emberek hetvenöt százalékig bent voltak a Nyilaskeresztes Pártban vagy valami hasonló szervezetben. Mint mondtam, engem is hívtak, mikor nem mentem, később fenyegetőztek: amennyiben nem lépek be, megvonják tőlem, hogy nyomómester lehetek. Egy alkalommal odajött hozzám egy nyilas vezető, és azt mondja:

– Girold, úgy döntöttünk, hogy még egy utolsó lehetőséget adunk magának, de ha most nem írja alá a belépést, akkor holnap be se jöjjön.

Másnap otthon maradtam, kilenc órakor nagy csengetésre kimegyek az előszobába, az egyik takarítónő áll az ajtóban lélekszakadva: azonnal jöjjek, mert leállt a nyomó. Hogyhogy? A nyomók addig nem dolgoznak, amíg maga be nem jön. Engem kitiltottak! Azt üzenik, hogy ettől függetlenül jöjjön be, és indítsa el a nyomót.

1941. július 27-én behívtak katonának, előbb az élelmezőknél szolgáltam, aztán valami papír jött utánam, áthelyeztek a munkaszolgálatosok közé. Vinyica, Krivoj Rog, Dnyepropetrovszk volt az út, többek között egy lebombázott vasúti hidat építettünk újjá. Épp elkezdődött a voronyezsi támadás, mikor az alakulatunkat visszavonták, 1942. augusztus nyolcadikán szereltem le.

1944. október 15-e után újra behívtak munkaszolgálatra a 225/100-as alakulathoz. Fogoly jugoszláv tisztekkel kerültem egy századba; a Knézich utca 7. szám alatti iskola alagsorában laktunk, egy német őr naponta kivitt minket a Csepel-szigetre, szőlőtőkéket irtottunk csákánnyal és lapáttal, termő szőlőtőkéket. Kellett a terület, mert az oroszok már Tökölön voltak, és a védelmi belátás miatt el kellett tüntetni mindent, ilyen kis bódékat, szerszámkamrákat a németek egyszerűen felgyújtottak, per hecc, hadd égjen.

Január 8-án hajnali négy órakor leléptem a Knézich utcából. Elindultam Kispest felé, mert valakitől azt hallottam, hogy a szovjetek már karácsony idején elfoglalták azt a részt, és a Kistexben már megindult a munka.

– Miért volt olyan sürgős?

– Hogyhogy miért?! Nyomó vagyok, el kellett mennem oda, ahol dolgozni lehet, mert ha a kezdet kezdetén kimaradok, előfordulhat, hogy később nem kapok helyet. Akkor még nem lehetett válogatni az állásokban.

A Kistex bejáratánál egy orosz őr sétált jobbra-balra, hiába mondtam neki, hogy be akarok menni, nem szólt semmit, de nem is engedett be. Jobb híján leültem a hóba, és vártam.

Tizenegy órakor megjelent egy katonai dzsip, kiszállt belőle egy szovjet százados és egy civil, már majdnem bementek a kapun, mikor a civil visszaszól:

– Nem akarom zavarni, csak érdekelne, hogy miért ül itt a hóban?

– Ez és ez vagyok – mondtam –, szeretnék a Kispesti Textilgyárban munkát vállalni.

– Az nem zavarja, hogy a Kispesti Textilgyár jelenleg nem létezik?

– Nem, sohasem akadtam fenn apróságokon.

– Akkor jöjjön utánam.

Bemegyünk a gyárba, mondja a civil:

– Látja, itt minden kihalt, nem tudok munkát adni egy hengernyomónak, de majd megpróbálunk valamit. Mindenekelőtt azt kellene tisztázni, hogy itt maga fogoly lesz vagy munkás?

– Melyik a jobb?

– Egyelőre mindegy, élelmet így se, úgy se tudunk adni magának.

Kiküldtek a vecsési vonalra vasútépítő munkára, azt ígérték, ott majd kapok valami ennivalót. Vertük szét a sínszálakat a téli hidegben, el kellett törnünk, mert a javításhoz darabokra volt szükség – ebédet persze nem adtak. Az őrnél jelentkeztem fogolynak, de elkergetett, valami olyat mondott, hogy most nincs üresedés. Mit csináljak? Visszamentem a Kistexbe, lent a légópincében aludtam.

Másnap nekikezdtek szenet hordani a Kistexbe, hogy megindítsák a kazánház működését, beálltam a szállítók közé. Élelmet itt sem kaptam, magamnak kellett gondoskodnom magamról. Az volt a szerencse, hogy mindennap más gyárba mentünk szenet zabrálni, mindenütt első dolgom volt, hogy végigfürkésztem a különböző raktárakat. A kőbányai Kerámiaművek egyik raktárhelyiségében rengeteg tömött nátronzsákot találtam, megnéztem a címkét: lótáp. Oda volt írva az összetétel is: bükköny-, zab-, kukoricadara-keverék. Na – mondom –, ez kell nekem.

– Hát ha tudtam volna, Misi bácsi, nem szendvicsekkel készülünk.

– Elloptam egy ilyen ötvenkilós zsákot, az őr megnézte, megkóstolta és kiköpte: vigyem el az egészet, őt nem érdekli. Tíz hétig lótápon éltem. Az egyik öltözőszekrényben találtam egy kis méretű lavórt, azt kisúroltam magamnak, vizet tettem föl, és megfőztem a lótápot kásának, aztán csináltam belőle pogácsákat, és napközben azokat majszolgattam.

– Milyen íze volt?

– Borzalmas íze.

– Mégis, mihez hasonlított?

– Semmihez, ízetlen volt, száraz, tessék elképzelni, mint a szecska, ha valaki elkezd szecskát rágni. Sót még tudtam szerezni hozzá, de zsiradékot nem. Megpróbálkoztam sztearinnal, magyarul gyertyával, az meg fölragadt a szájpadlásomra, aztán találtam lenolajkencét, ez olyan büdös volt, hogy ki kellett dobni aznap az egész főzetet.

Egyszer fölmentem a padlásra, és ott füzérekben paprikát találtam, csöves paprikát, mellette két csomag frankkávét és egy csomag kamillateát. Mivelhogy a cigarettám már rég elfogyott, mindenekelőtt újságpapírból, mint az oroszok, csavartam magamnak kamillateát. Azt, uram, lehetetlen volt elszívni, ha a világon érzett bűzt, akkor a kamillateának bűze van. Annyiban azért változott a menü, hogy egy-egy lavór lótápba belefőztem két-három paprikát, és ihattam rá feketekávét is.

Március tizedike felé történt, hogy hat-hét fokos hidegben neccingben lapátoltam a szenet, mikor látom, hogy jön egy civil, Tóth Béla volt, a Kistex fonodájának a vezetője.

– Üdvözlöm, Tóth úr.

– Ki maga?

Érthető, hogy nem ismert meg, a szénportól nem voltam valami üdítő jelenség.

– Girold Mihály vagyok.

– Mit keres itt?

– Ha jól látom, szenet lapátolok.

– De miért? Mi maga itt?

– Ez az, amit én sem tudok, sem fogoly nem vagyok, sem szabad ember.

– És mióta csinálja ezt?

– Tíz hete – élelem nélkül.

– Azonnal fogok intézkedni.

És valóban tíz perc múlva jön a szovjet százados egy tolmáccsal.

– Hagyja abba a munkát, elintézzük, hogy átkerüljön a Hoffer és Schranz gyárba, azonnal jelentkezzen náluk.

Egy vörös karszalagos férfi fogadott tizedmagammal, ők szintén munkát kerestek. Különböző területekre kellett ember: fát behordani a mintaasztalosoknak öt pengő ötven fillérért óránként, bent az asztalosműhelyben hat pengőt tudtak fizetni, az öntödében viszont nyolc pengőt és napi kétszeri étkezést. Én azonnal jelentkeztem az öntödébe, a másik kilenc ember vonakodott, töprengett.

– Nem hallották? – kérdeztem tőlük – öt ötven, hat, nyolc és kétszeri étkezés. Maguk nem éhesek?

Erre mind a tízen jelentkeztek az öntödébe. Alakítottunk egy brigádot, a vezető azt mondta nekünk, huszonöt év alatt egyszer sem volt olyan rend ebben a műhelyben, mint mióta maguk itt dolgoznak.

– Misi bácsi, itt egy dolog feltűnően hiányzik. Miért nem kereste meg közben a feleségét?

– Hát, kérem szépen, én beleszerettem egy orvosnőbe Nyíregyházán, és ezt még 1943-ban közöltem a feleségemmel. De ki akartam várni az események végét; zsidótörvények, sárga csillag, 1945-ben váltam el tőle.

– Mi lett a nyíregyházi orvosnővel?

– Később meghalt. Én aztán másodszor is megnősültem. Visszatérve: április 27-én a gyárat ellenőrző szovjet őrnagytól kaptam egy papírt, hogy meglátogathatom Óbudán a szüleimet. Áthoztak autóval a Margit-híd helyén álló pontonhídon, a Manci-hídon. A Szentendrei úton találtam meg az édesanyámat, ott sétált, illetve nem is sétált szegény, csak úgy közlekedett. Melléje lépek, és azt mondom:

– Jó napot kívánok, asszonyom.

– Kit tetszik keresni?

– Girold nénit, az anyámat.

Az anyám összeesett. Megismert, pedig neccingben voltam, fekete bricseszben, törött fatalpú cipőben, és elképzelheti, hogy nem eresztettem hasat a lótáptól.

Anyám 1945. június 16-án halt meg, még az ostrom alatt a pincében vesegyulladást kapott, az vitte el. Amit édesanyám búcsúztatására tudtam nyújtani, nagyon szomorú, hogy egy gyerek csak ennyit tud nyújtani, tessék elképzelni, egy utcai szemeteskocsin, egy kétkerekű kordén, amivel az utcaseprő a szemetet összegyűjti, azon vittük ki a koporsóját a temetőbe.

Két napra szólt az eltávozás, utána visszamentem a Hoffer és Schrantzba. 1945 májusában megkeresés érkezett a szovjet parancsnokhoz a Textilfestőből, hogy engem adjanak ki, mert meg akarják indítani a nyomást. Próbáltak visszatartani, maradjak öntő, felemelik az órabéremet tíz pengőre, de az üb-titkárnak – később miniszter lett belőle – elmagyaráztam, hogy ha engem, a nyomómestert itt tartanak, olyan pazarlás, mint ha minden reggel Stradivari-hegedűvel fűtenének be. Egy kis szerénység, ugye?! Május 12-én engedtek el, végigsétáltam a Gubacsi-hídon, Óbudáig gyalog, jelentkeztem a Textilfestőben.

Az első termelés háromezer-ötszáz méter fejkendő volt, ezt elvitték vidékre, és elcserélték különböző élelmiszerekért: cékláért, répáért meg mit tudom én, miért! Különféle szövödékből összeszedték az elfekvő árukat, amit találtak, például a kelenföldi gyár udvarán egy futóárok óvóhely selejtes kelmével volt letakarva, leszedtük róla a földet és megnyomtuk. 1945 novemberében, emlékszem, én írtam meg a táblát: most értük el a felszabadulás óta az egymillió-egyszázezer métert.

– Misi bácsi, maga kommunista volt vagy szocdem?

– Én soha nem voltam szocdem, még 1945 áprilisában, kint az öntödében léptem be a Magyar Kommunista Pártba, és máig is párttag vagyok. 1945 augusztusában vezettem először szemináriumot, és még most, 1978-ban is szemináriumot vezetek.

Éppen a szemináriumokhoz kapcsolódik életem egyik legszomorúbb és legmegrázóbb eseménye. Mint szemináriumi előadónak különböző beszámolókat kellett tartanom a hetenként megszokott pártnapokon. Megkaptam az anyagot, áttanulmányoztam, elolvastam, esküszöm önnek, némelyiket százszor is, nekem aztán nem is kellett vezérfonalként az anyag, mert tudtam kívülről, mint a verset.

Valamikor 1947-ben nem lehetett zsírt kapni a boltokban, és a brosúrában az állt feladatként, hogy közöljem a dolgozókkal: két héten belül lesz megvásárolható zsír. Kétszáz-háromszáz ember hallgatta, mikor befejeztem, felállt egy nő:

– Ide hallgasson, Girold úr, ha két héten belül nem lesz zsír, szemen köphetem magát?

– Ez természetes, mert ha mi egyszer azt mondjuk, hogy lesz, akkor kell hogy legyen, és ezt maga higgye el.

Arra gondoltam, ha mást nem, valamilyen mesterséges zsírt hoznak vagy feltalálnak ennyi idő alatt. Eltelt a két hét, megint én voltam az előadó, tájékoztattam a népet, hogy mi van, zsírt persze akkor sem lehetett kapni. Odajön a nő:

– Emlékszik, mit mondtam magának két hete?

– Igen, hajtsa végre.

És szemen köpött. Háromszáz ember szeme láttára. És nekem el kellett tűrnöm.

1949. május 2-án üzennek levél útján, hogy keressem fel Kossa elvtársat a minisztériumban. Csodálkoztam: mit akar tőlem egy miniszter? Bemegyek hozzá, üdvözöl és azt mondja:

– Girold elvtárs, mondd utánam pontosan az eskü szövegét.

– Jó, mondom.

És elmondtam az esküszöveget…

– Mit tartalmazott ez az eskü?

– Hogy én a magyar kormány és a szocialista államhatalom hű híve leszek, és annak rendjét megvédem… Kossa az eskü után közölte velem: kinevezlek téged az Óbudai Fehérítő Vállalat vezetőjének, és adta a papírt. Ez a gyár akkor hatszázhetven emberrel dolgozott.

– Ha ma visszanéz, azt az 1949. május 2-i Girold Mihályt alkalmasnak találja arra, hogy igazgató legyen?

– Igen, azt hiszem, igen. Nehéz eldönteni, hogy kell viselkedni egy munkásigazgatónak, nekem az segített a legtöbbet, hogy megfigyeltem, mit nem szabad csinálni.

Ismertem valakit, nagyon jó barátom volt az illető, egy gyárrészleget vezetett. Rendes, jó szakember volt, de egyetemi végzettség nélkül. Odakerült hozzá a fehérítő műhelybe egy fiatal mérnök, már ebben a rendszerben végezte el az egyetemet. A gyárrészleg vezetője egyszerűen nem tudta elviselni, hogy az ő beosztottja magasabb képzettséggel rendelkezik, mint ő, és minden módot megragadott, hogy megalázza, sértegesse.

Tessék elképzelni, egy alkalommal ott vagyok a vezető irodájában, és ez a szerencsétlen fiatal mérnök bejön. Megáll, mint aki már félelmében is reszket, anélkül hogy valami rosszat tett volna. Mire a főnök azt mondja:

– Te, Mihály, nézd meg ezt a szart itten, hát ez egy ember? Ez egy állat. Hát ez még állni sem tud, ez a barom! És ennek egyetemi végzettsége van.

Mikor kiment a mérnök, azt mondtam a vezetőnek:

– Ide hallgass, te aljas! Így nem lehet egy emberrel bánni. Ha veled is így beszéltek volna, még ma is csilléket tolnál az agyagbányában.

Sajnos, a mérnök soha nem heverte ki ezt a bánásmódot.

1949. május 2-től 1954. augusztus 31-ig voltam igazgató, ezalatt kétszer tüntették ki a gyárat. Megoldottunk néhány olyan feladatot, amikre még most is büszke vagyok. Ötvenezer méter zsávolyt gyártottunk a rendőrségnek, és ebből csak négyszáz métert nem vett át Füstös alezredes, azt is csak azért, hogy valamit ő is mondjon, ne legyen olyan sima az ügy.

Egyszer behívat a miniszterhelyettes.

– Egymillió méter egyszínű, üni anyag kell Koreának. Sem a Goldberger, sem a Feldmayer nem tudta megcsinálni, ahány tételt legyártottak, annyiféle színt adott. Elvállalod?

– Mit ígérhetek az embereknek?

– Ha két hónap alatt elhagyja az országot, harmincezer forintot kaptok.

Jó, összehívtam az embereket, mondom a vegyészmérnökünknek:

– Szabóné, te felelsz a színért, ha megfelelő lesz, kapsz kétezer forintot. Írd alá, hogy elvállaltad.

A többiekkel is aláírattam a rájuk jutó részfeladatot, becsülettel teljesítették, megkapták a pénzt. Nekem is jutott hatezer forint.

– Ha ilyen jól dolgozott, miért váltották le? A Goldbergerben azt mondják, hogy magának azért kellett eljönni az Óbudai Fehérítőtől, mert túlságosan szerette a nőket, és a nyolcvanadik-kilencvenedik ügynél megsokallták.

– Bár igaza lenne önnek, ma boldogan emlékeznék vissza rá, de az az igazság, hogy engem szabályosan kirúgtak.

– De miért?

– Kérem szépen, május… nem tudom meghatározni, melyik napján, minden gyárigazgatót, vállalatvezetőt behívtak a harmadik kerületi pártbizottságra, és a következőt közölték velünk.

– Kicsoda?

– Az akkori párttitkár. Elvtársak – mondta –, nem tartunk hosszú beszédet, hanem rövidet, egyszerűt, velőset. Visszamennek az üzemükbe, összehívják az aktívákat, és közlik velük, hogy még az idén, 1954. augusztus végére az Árpádhíd budai oldalán ezer lakás épül fel a dolgozók számára. Ez az egész, menjenek vissza, és közöljék.

Visszamentem, az utasításnak megfelelően összehívtam az embereket, és elmondtam, hogy most jöttem a pártbizottságról, és azt az utasítást kaptam, hogy közöljem önökkel: itt augusztusra fel fog épülni ezer lakás. Kérem, én ezt így közlöm önökkel, de van egy magánmegjegyzésem: én ezt egyszerűen nem hiszem el! Ez az én magánvéleményem.

– Miért tartotta ezt fontosnak hozzátenni?

– Hát mert nem vagyok elmebeteg. Tessék elképzelni: májustól augusztusig ezer lakást, és akkor még a paneleket sem ismerték, csak téglából lehetett építeni.

Én ezzel nem ártottam a pártnak, szerintem én védtem a párt politikáját, mert ilyen szamárságokat nem szabad hirdetni.

Negyedóra múlva szólt a telefon, ugyanaz a párttitkár:

– Azonnal jöjjön be hozzám.

Az irodájában fogad, szigorúan megtartva a három lépést, mintha valami renegát lennék, akkor még közöltem vele, hogy furcsának találom ezt a három lépés távolságot, én olvastam Lenintől a Két lépés hátra, egy lépés előré-t, az is három lépés, de ő nem így értelmezte. Lerázta magáról, mint kutya a vizet.

– Összehívta az aktívákat?

– Össze, elvtársam.

– Na és mit közölt velük?

– Amit maga velem.

– Maga hozzátett valamit.

– Amit hozzátettem, az magánvélemény, mondtam, hogy nem hiszem el az ezer lakást.

– Maga kételkedik a párt szavában?

– Nem, én a magáéban kételkedem.

– Tudja maga, hogy én ki vagyok?

– Tudom, egy funkciót viselő ember, olyan, mint én. Engem kirúgnak ma, akkor nem leszek vállalatvezető, magát kirúgják holnap, és nem lesz párttitkár.

– Majd én megmutatom, én tettem magát igazgatóvá!

– Maga azt sem tudta, hogy a világon vagyok, mikor én már igazgató voltam.

– Ki fogjuk rúgni magát.

– Rúgjanak. Tudja, hol lehet a legjobban építeni a szocializmus útját? Prizmakőtörésen, az speciálisan útépítés, kalapálni. Én elmegyek oda.

Hat hétre rá leutaztam Balatonfüredre, lent üdülök a feleségemmel együtt, mikor kapok egy telefont Pestről, interurbán jelentést, mely a következőket közli:

– Mihály, mire visszajössz, már nem vagy igazgató.

– Ez biztos?

– Biztos.

– Ide hallgass, koma, akkor még egy hetet ráhúzok. Pecázok.

Rá is húztam. A feleségem örült a legjobban, mikor mondtam neki, hogy már nem vagyok igazgató. Legalább akkor otthon fogsz tartózkodni. Mert én sohasem voltam otthon, még akkor sem, mikor ő a kórházban feküdt és a gyereket el kellett látnom.

Utána sem néztem, hogy miért pont a szabadságom idejét használták fel a leváltásra – kiderült magától. Valaki már unta a vidéken való tartózkodást, szeretett volna Pestre jönni a helyemre, és mivel az illető addig a barátomnak mutatta magát, nem mert a szemembe nézni.

Nyaralás után jelentkeztem a Tröszt vezérigazgatójánál, Borosnál, ő kerek perec közölte velem, hogy alkalmatlan vagyok az igazgatói tevékenységre.

– Akkor én most leléphetek?

– Nyugodtan.

Elmentem Hartaihoz, a Goldberger gyár igazgatójához:

– Lacikám, ismered az esetemet, lapátra tettek, milyen munkát tudsz adni nekem?

– Mit akarsz csinálni? Akarsz termelési osztályvezető lenni?

– Van termelési osztályvezető?

– Van.

– Akkor minek?! Olyan munkakört adjál nekem, ahol nem bántok senkit.

Aztán egy véletlen folytán bejött az akkori főtechnológus, végtelenül nagy képzettségű ember, vegyészmérnök. Azt mondja neki Hartai:

– Polgár elvtárs, ismeri maga Girold elvtársat? Az Óbudai Fehérítőnek volt az igazgatója öt és fél évig, most állást keres, kell magának egy ilyen ember?

Azt mondja Polgár:

– Ide hallgasson, legyen a helyettesem, fél éve üres a státus.

– Leszek, ha elvállal, boldogan. Én a maga utasításait végre fogom hajtani. Magának ne legyen gondja, hogy nem fog sikerülni, minden úgy fog sikerülni, ahogy maga elrendeli.

– Akkor – mondja Hartai – állapodjunk meg mindjárt a fizetésben. Mennyit kerestél az Óbudai Fehérítőben?

– Kettőezer-négyszázat.

– Hát akkor mi adunk háromezret.

Tetszik érteni? Mint főtechnológus-helyettes hatszáz forinttal kerestem többet, mint igazgató koromban. De ez a fizetés nem sokáig tartott.

– Emelkedett?

– Lement. 1956. szeptember 12-étől bent feküdtem az ORFI-kórházban gyomorvérzéssel. Egyik nap, éppen nem volt látogatási idő, mégis bejön a szobámba hat ember a Goliból. Megállnak négy-öt méterre az ágyamtól, tanakodnak, nézegetnek rám, a végén én szóltam nekik:

– Jöjjenek ide, és kérdezzenek, vagy mit tudom én.

– Girold elvtárs, hogy van?

– Köszönöm, vérzik a gyomrom. De miért jöttek ilyen tömegben?

– Holnap a Goldbergerben szb-titkárt választunk, és a dolgozók magát akarják.

– Engem? Hiszen jóformán nem is ismernek, két éve vagyok csak a Goldbergerben.

– Mi akkor is magát akarjuk.

– Ide figyeljenek: ha maguk elvállalnak engem, én elvállalom magukat.

Másnap megtartották a választást, és mondhatni százszázalékosan rám szavaztak.

Nekem mint főtechnológus-helyettesnek magasabb volt a fizetésem, mint az ország bármelyik szb-titkárának abban az időben. Le kellett mondanom havi ötszáz forintról, mert egy szakszervezeti funkcionárius nem kereshetett többet kétezerötszáz forintnál, de dolgoztak ezerkétszáz-ezernégyszáz forintért is.

Aztán tíz évig dolgoztam a Goldberger gyárban mint szb-titkár, ezalatt egyetlenegyszer nem kaptam prémiumot, és a tizenharmadik havi fizetés sem volt még divatban, mint mostanában. Nevetni fog: az utolsó félévben ötven forinttal emelték fel a fizetésemet, úgy, ahogy mondom önnek, ötven forinttal. Aztán elmentem nyugdíjba, de mint láthatja, most is dolgozom. Hetvenéves vagyok, kettesben élek a feleségemmel, harminc éve ugyanabban az egyszobás lakásban.

– Misi bácsi, még egy dolgot, nem akarok bánatot okozni magának, de hány éves korában halt meg a fia?

– Négyéves volt, a kezem között halt meg három orvos jelenlétében. Paralízisben.

Szeretném látni a ma huszonhat éves fiamat, hogy mivé fejlődött volna. Sokszor beszélgetünk a feleségemmel, hogy neveltük volna Tamást, az biztos, hogy a pályaválasztásnál én nem erőltettem volna semmire. Csak arra a pályára menjen, amit szeretettel csinál. Nekem nem fájt volna, ha az én fiam utcaseprő lesz, csak arra tanítottam volna, hogy ha ezt csinálod, akkor a te utcád legyen a legtisztább.

Mikor befejeztem az anyaggyűjtést a Goldbergerben, úgy gondoltam, a Kelenföldi Textilgyárban folytatom. Az óbudai gyárban bizonyos szánakozással búcsúztak tőlem, apró hasznos tanácsokat adtak, mintha a gyarmatokra készülnék. Ezt a fölényt – éppúgy, mint minden más fölényt a világon – jogosulatlannak éreztem, és elhatároztam, hogy tartózkodom majd minden előítélettől.

Nem volt könnyű megtartani fogadalmamat; már a két gyárhoz vezető út is különbözik, itt nem Óbuda régi házai között sétál az ember, hanem a Budafoki út gyárfalait bámulja az autóbuszból, a Köztisztasági Vállalat nyolc-tíz méter magas homokhegyeit, a Hőerőmű vastag csöveit, az iparvágányon veszteglő vagonokat.

Jelentkezem a portán, várnom kell, amíg lejönnek értem, nézegetem az üvegezett elválasztó falat – a gyászjelentésekkel mintha ki volna tapétázva. Egy rokkant férfi áll mellettem, észreveszi a megdöbbenésemet, ő is bólogat.

– Van olyan péntek, hogy öt gyászjelentés is lóg kint a portán.

– Miben halnak meg?

– Szívbaj, sok a rák.

Közben megérkezett értem a kísérőm, a rokkant is elkopog a mankóján.

Elindulunk befelé a gyárba, jobbra-balra forgatom a fejem. Látszik, hogy a Keltex majd százötven évvel később épült, mint az óbudai gyár: nagyjából földszintesre tervezték, hogy a szállítás egyszerűbb legyen, az üzemcsarnokok két hosszú sora között emelkedik a régi kazánház, hátul raktárak, kiszolgáló létesítmények helyezkednek el. Az iparvágány befut az udvarra. A szervezettség és a rend első pillantásra is alaposabbnak tűnik, mint a helyhiánnyal küszködő Óbudán.

 

*

 

Kolozsvári János, a Keltex igazgatója udvariasan biccent, és visszatolja a megbízólevelemet:

– Szóval lesz egy író ellenőrünk is?

– Sokan ellenőrzik magukat?

– Ha érdekli, itt a lista, a múltkor összeírtam:

1. a helyi pártszervezet

2. a kerületi pártszervezet

3. a helyi szakszervezet

4. a vállalati szakszervezet

5. a vállalati belső ellenőrzés

6. a gyári belső ellenőrzés

7. a tűzrendészeti hatóság

8. a rendőrség

9. a KÖJÁL

10. a SZOT

11. a textilszakszervezet munkavédelmi osztálya

12. a kerületi Népi Ellenőrzési Bizottság

13. a fővárosi Népi Ellenőrzési Bizottság

14. a Központi Népi Ellenőrzési Bigottság

15. az ügyészség

16. a vállalati technológiai ellenőrzés

17. a MERT

18. a Pénzügyminisztérium

19. a Könnyűipari Minisztérium – ez az utóbbi kettő persze a Vállalaton keresztül.

Kolozsvári elteszi a gépelt lapot:

– Elnézést, hogyha valamit kifelejtettem volna. Egyszóval magát is szívesen látjuk. Azért kértem, hogy csak most, január közepén jöjjön hozzánk, mert az a dolgozónk, akire az ön kíséretét szeretnénk bízni, nyugdíjba megy, és csak most töltötte le a hátralékos szabadságát.

– Hogy hívják?

– Leitner László, a szövöde vezetője volt, negyvenhárom évet nyomott le a szakmában.

– Itt van?

Az igazgató az órájára néz:

– Nemsokára itt lesz, meg vagyok győződve, hogy nem találhattunk volna nála megfelelőbb embert.

– Az egész magyar textilipar legjobb őrmestere volt, minden utasítást megértett, és végre is tudta hajtatni az emberekkel – mondja egy mérnök, aki pillanatokra benézett hozzánk és hallotta a beszélgetésünket.

– Szerettük volna, ha Leitner marad még egy évig, de nem vállalta. 1977-ben ő kereste a legtöbbet az egész gyárban, és ki tudja, mikor mehetne el ilyen magas nyugdíjjal.

– A magam részéről is örülök, hogy később jött – folytatja Kolozsvári. – Általában is elég vigasztalan látvány, ha egy tizenhat éves lány három műszakban dolgozik – tudom, hogy eretnek gondolat, de nekem Dickens leírásai jutnak eszembe a gyerekmunkáról –, most még a pamutgyári tűz miatt kiesett termelésből is nekünk kellett pótolni külön ezer tonna fonalat. Átálltunk a „hét plusz hét”-re, hét tizenkét órás műszakot hét szabadnap követett, az asszonyok rendkívüli módon elfáradtak, most, hogy visszatértünk a három műszakos rendre, kezdik egy kicsit kipihenni magukat. Én mindig azzal vigasztaltam őket, hogy Kínában összesen öt szabadnapot adnak egy évben.

A PANYOVA gyárak igazgatóinak alig fele rendelkezik mérnöki diplomával, Kolozsvári ezek közé tartozik, 1958-ban végzett a Műegyetemen, egy-egy megjegyzése elárulja, hogy túltekint munkaköre határain, beszélgetés közben mégis valami rejtett idegesség vibrál benne. Hetekkel később egy-egy keményebb „összecsapás”-nál kiderült: ő is attól tart, hogy a könyv, amit írni szándékozok, csak árthat a textilipar ügyének. De egyelőre még csak a bemutatkozásnál tartunk.

– Hogy épül fel a gyár? Milyen üzemekből áll?

– Van egy hurkoló-, két fonó- és egy szövőüzemünk.

– Ez a felsorolás egyben fontossági sorrend is?

Kolozsvári elgondolkozik és bólint:

– Igen, talán az is, bár a számok egyelőre nem mutatják. A gyár durván évi kétszázmilliót termel, ebből negyven százalékot hoz a fonoda, ugyanennyit a szövöde, és a hurkoló csak húsz százalékot – de a jövő a hurkolóé: termelékenyebb, kevesebb embert igényel, értékesebb anyagokat állít elő. Persze nem kivételezünk vele, legföljebb arról van szó, hogy ha egy értelmesebb lány jelentkezik nálunk felvételre, és nem egy meghatározott helyre kéri magát, a hurkolóba próbáljuk irányítani.

– Létszámmal hogy állnak?

– Valaha több mint háromezren dolgoztak a gyárban, most ezernyolcszáz emberünk van – tavaly viszont csak négy százalékot veszítettünk.

– Négy százalék az „csak”?

– Előzőleg mi magunk is legalább öt százalékra számítottunk. Egy másik textilvállalattól – ugyancsak a mi kerületünkben – tíz százalék fölötti arányban léptek ki.

– Mivel tudják úgy-ahogy megtartani az embereket?

– Nincsenek különösebb eszközeink, legfeljebb a lányotthonunk nagyobb az átlagosnál, minden jelentkezőt fel tudunk venni. Lakást mi sem adhatunk, egyszer beszálltunk egy KISZ-lakásépítésbe a Római-parton, aztán akiket lakáshoz segítettünk egy-két éven belül szinte mind kiléptek tőlünk – a lakás és a gyár közti távolságra hivatkoztak. Nem azért mondom, de vannak szövőnőink, akik Soroksárról járnak be Kelenföldre, és hűek maradtak a Keltexhez, pedig legalább tíz textilgyár mellett utaznak el naponta, és igazán van mindenütt felvétel.

– Bejáró buszokat nem indítanak?

– Nem érdemes, nem jelentene létszámnövekedést.

– Miért nem?

– Mert a régi embereink joggal elvárhatnák, hogy először őket hozzuk be autóbuszon, újaknak már nem jutna hely.

Inkább a Kelenföldön feleslegessé váló, pontosabban kihasználatlan gépeinket helyezzük le vidékre, Úri községbe száznegyvennégy szövőgépet vittünk le, Tázláron csévélnek nekünk, Bodogláron fonalat mentenek, még az egyik neurológiai intézetbe is raktunk be egy csökkentett fordulatszámú csévélőgépet.

Kapcsolatot tartunk fenn a „Béke” Nevelőotthonnal is, bár sajnos a „békés” fiúk némelyikével akadnak bajok.

Kopognak, aztán egy magas termetű, ősz hajú, testes férfi nyit be, az igazgatónak köszön, felém mértéktartóan biccent, kivárja, amíg bemutatnak, csak aztán nyújtja a kezét:

– Leitner.

Leül, tenyerét a szék támlájára fekteti, és nyugodtan néz maga elé, így közelebbről hatvan évéhez képest meglepően fiatalosnak tűnik: sima és könnyen elvörösödő arcában világítanak kék szemei.

– Milyen a nyugdíj? – kérdezi Kolozsvári.

– Még mindennap kétszer ébredek: fél ötkor és hétkor, egyébként semmi különös. Utaztam, lent jártam Sopronban.

– Üdülni?

– Nem, az ország tizenkilenc pamutszövödéjének vezetői időről időre összegyűlnek valamelyik üzemben tapasztalatcserére, most Sopronkőhidán voltunk, a fegyház szövödéjében.

– Milyen?

– Fegyelmi szempontból kiváló, az egyetlen üzem az egész országban, ahol mindenki megjelenik a termelési értekezleteken. Műszakilag vegyes: dolgoznak náluk pneumatikus gépek és régi mechanikus szövőszékek is. Átkerültek a BM-től az Igazságügyhöz, megszűnt az állami dotáció, ki kell termelni a megélhetésüket. Egészségügyi cikkekre specializálták magukat, például a zöld műtős kötényekre.

Furcsa volt az is, hogy mindenütt férfiak dolgoznak, mint régen, az én fiatalkoromban – az utóbbi években legföljebb egy-két süketnéma férfi került a mi szövödénkbe. A rab munkások atlétatrikót hordanak, egyikük lapockájára, hogy finoman mondjam, egy ferde rombusz volt tetoválva, a mögötte dolgozó rab megtanult célba köpni rá, és olyan ügyesen, hogy mindig a rombusz közepét találta el.

Sok a visszatérő „törzsvendégük”, egyikük kiszabadult, beállt dolgozni, és három hónap alatt elsikkasztott hetvenezer forint közpénzt, újra elítélték. Úgy jelentkezett Sopronkőhidán, mint egy kávéházban.

– Kérem, a 214-es géphez ha visszakerülhetnék, ott már megszoktam.

– Megérte – kérdeztem tőle –, három hónapért három év?

– Meg, három hónapig úr voltam.

Kolozsvári fordít a beszélgetésen:

– Szóval akkor rád bízom a gyárban Moldova elvtársat. Vigyázz vele, mert a Goldbergerben megfertőzték kikészítős szemlélettel.

– „Szőni-fonni a hülye is tud, a kikészítés az igazi művészet!” – idéz Leitner mosolyogva. – Meg fogja látni, hogy szőni-fonni sem elég a hazafias buzgalom, itt is tudni kell valamit, esetleg többet is, mint a Goldbergerben. Ha a kikészítőben elrontanak valamit, akkor még mindig át lehet festeni sötétebbre, de itt az elrontott szövettel nincs mit csinálni – udvariasan biccent –, egyébként természetesen mindig a rendelkezésére állok, leszámítva a szerdai napokat, a feleségem időnként még bejár dolgozni, de a szerdája szabad, és ragaszkodik hozzá, hogy ezt a napot együtt töltsük.

Az igazgató hozat nekem egy kék munkaköpenyt, elintézi, hogy az egyik üres irodahelyiségben kialakítsuk támaszpontunkat: ott hagyhassuk kabátunkat, táskánkat, telefonálhassunk, ha kell. Gyári belépőt kapok, sőt mivel a kapuellenőrzés szigorú, motozásmentességi igazolványt is – erről eszembe jutnak az óbudai gyárban hallott legendák.

– Sok a lopás?

– Általában nem, a mi anyagaink félkész termékek, még külön ki kell készíteni őket: mosni, festeni és így tovább. Csak azt az „indiai gyűrt” szövetet, az „Izoldá”-t lopják, a múltkor a rendészek szekrényvizitet tartottak, és száz métert találtak az öltözőkben hét-tíz méteres darabokban. Régebben inkább voltak „nagy ötletek”; valaki egy keresztorsó fonalvégét kidugta a kulcslyukon az utcára, a társa kint egy kerékpár hátsó kerekét hajtva felspulnizta az egészet.

Az igazgató Leitnerre néz:

– Te milyen esetekre emlékszel?

– Még régen, mikor a PATEX-ben dolgoztam mint főmérnök, még bolgárföldek voltak a gyár körül. Kordbársonyt készítettünk, amit sokszor kell nyírni, rengeteg pihe esett le, egy szomszédos kertész elkérte tőlünk, mivel a pamut nővényi eredetű, a pihe jó lesz trágyának. Jól van, vigye, egy fonalas ládába berakták a pihét, fel egy molnárkocsira, és ledobták neki. Így ment évekig.

Egyik nap tíz óra felé megyek be a gyárba, mikor feltartja az autót két bőrkabátos:

– Jöjjön velünk.

Átraktak egy másik kocsiba, le volt függönyözve az ablaka, beült mellénk még két bőrkabátos.

– Hová megyünk?

– Majd meglátja.

A Sztálin úton szálltunk ki, bevittek egy postahivatalba, ide azért hoztak – gondoltam magamban –, hogy feladhassam a reményeimet, de meg sem álltunk, keresztülvágtunk mindenen, és hátul egy pincelépcső átvezetett a Hatóság helyiségeibe. Az egyik nyomozó rám kiabált:

– Maga mennyit kapott belőle?

– Miből?

– Ne játssza meg magát.

Kiderült, hogy a bolgárkertész megegyezett a szállítókkal: minden pihés láda aljára betettek egy-két vég kordbársonyt is, annyi kordot kivittek, hogy egy egész terem megtelt a belőle varrott köpenyekkel, nadrágokkal.

Szerencsére hamar, még az első pofon előtt tisztázódott, hogy nincs benne részem, hazavittek, de én voltam olyan nobel, hogy az Oktogonnál megállíttattam a kocsit, és fizettem nekik egy vacsorát.

Bizony, csak a rendőrség meg a bíróság előtt szokott kiderülni, hogy milyen fontos emberek vagyunk mi – itt az üzemben nem látszik.

 

*

 

Másnap reggel a megbeszélt nyolc óra előtt néhány perccel érkeztem, de az iroda fogasán már ott lógott egy barna velúrkalap és egy szürke spriccelt felöltő. Leitner az íróasztalnál ült, és újságot olvasott:

– Üdvözlöm, Moldova elvtárs, ivott már kávét?

– Még nem.

– Akkor menjünk át a büfébe.

A büfében épp áruszállításra várnak, de Leitnert kiszolgálják, félrehúzódunk a csészékkel. Az előtérben elképesztő hosszúságú sor kanyarog, legalább nyolcvanan állnak, beszélgetnek vagy viháncolnak itt.

– Ez a sok ember nem hiányzik a munkahelyekről?

– Újabb idők divatja. Régebben az emberek azt sem tudták, hol a büfé; egy-egy terhes asszony összegyűjtötte a rendeléseket, és eljött vásárolni. Néhány évvel ezelőtt próbáltam rendet teremteni – körbemutat –, zengett ez a terem, de őrszolgálatot szerveztek, ha elindultam ellenőrizni, szájról szájra adták:

– Jön a Leitner.

Öt percre elbújtak, aztán megint összegyűlt a tömeg.

– Amíg dolgozott, tartottak magától az emberek?

– Lehetséges.

– És ez nem bántotta?

– Ezzel egy vezető nem törődhet, van erre egy példám. Az oroszlánszelídítők minden évben kongresszusra gyűlnek össze Párizsban, két nagy csoportjuk van: az egyik korbáccsal szelídít, a másik cukorral. A kongresszuson mindig számba veszik a veszteségeket, a múlt évben tíz szelídítőt ettek meg az oroszlánok: nyolc olyat, aki cukorral dolgozott, és csak kettőt, aki korbáccsal. Ha megitta a kávét, indulhatunk, Moldova elvtárs.

A nyersanyaggal kezdjük. Goldberger Leó idejében a pincében állt a gyapot, most az udvaron tárolják a bálákat félig fedett színek alatt vagy csak ponyvával letakarva, alulról félig már elrothadt deszkák védenék őket a befolyó sártól-hólétől. A bála ilyen körülmények között nem megy tönkre okvetlenül, de a nedves gyapotnál mindig fennáll a veszély, hogy eltömi és tönkreteszi a gépeket.

Egy-egy bála kétszáz-négyszáz kilós, tömörre préselték őket, nemcsak kisebb helyet foglalnak el így, de a láng is nehezebben kap beléjük, mesélik, hogy egy-egy gyári tűz után fél évvel is találtak már a gyapotbálákban szúszerűen berágódott szikrákat, ennyi idő alatt sem tudtak lángra kapni.

A háború előtt a magyar textilgyárak főleg Egyiptomban vásároltak, ma a gyapot hatvan-hetven százaléka szovjet, ezenkívül érkezik még iráni, szír, szudáni és görög pamut is.

A gyapotkereskedelem Nyugaton kialakult és gondosan szabályozott üzlet, csak a tőzsde tagjai foglalkozhatnak vele, külön újság közli az árakat, üzletkötéseket és a reklamációkat is. A gyapotot klasszikus minőségi osztályokba sorolják; pl.: „fine”, „good”, „good-fair”, „fair”, „middling fair” és így tovább, a leggyengébb minősítések: „strict”, „fully” és „barely”.

– A pamutot az elemi szálak hossza, tisztaság és érettség alapján szokás osztályozni…

Közbekérdezek:

– A hosszabb jobb?

– Igen. Általában: minél hosszabbak az elemi szálak, annál jobb fonalat lehet kifonni belőle. A rövid szálú, tizenkét-huszonkét milliméteres pamut durva és vastag falú, a hosszú, harmincnyolc-hatvan milliméteres igen finom, lágy és erősen csavarodott.

A második ismérv: a tisztaság, ez egy országból érkező tételeken belül is változik. Régen az egyiptomi gyapot szinte egyenletesen fehér volt, mert akkor még kézzel szedték, ma már sok helyütt áttértek a gépi aratásra, és a gép visz mindent: magot, maghéjat, port. A Szovjetunióban is mikor beléptek a kombájnok, több olajfoltot, szárdarabkát találtunk az anyagban. Akkora a különbség, mint hogyha kézzel vagy géppel szüretelik a szőlőt.

A török bálákba gyakran vasdarabok keveredtek, recsegtek-ropogtak a fonoda gépei. Szudánból érkezett már olyan szállítmány is, melyből egy levágott emberi kéz került elő.

– Lehet, hogy a bíróság udvarán tárolták – véli a fonoda egyik vezetője.

– Dolgoztak magyar gyapottal is?

– Mintha ma volna, úgy emlékszem rá: 1950. október 25-én délután dobta be Ratkó Anna, akkor épp népjóléti miniszter volt, az első köteg magyar gyapotot a bálabontóba.

– A minősége milyen volt?

– Nekünk azt jelezték, hogy középfinom lesz, viszonylag jól fonható, a valóságban gyenge anyagot kaptunk, szelfaktoron kellett feldolgoznunk, ezen a gépen tudniillik a szart is fel lehet fonni – bármit, aminek két vége van.

A magyar gyapot csak vigonyfonalnak volt alkalmas, kézimunkaanyagnak és legfeljebb igen durva szövetekre. Nem a fonoda hibája volt, Magyarországon nem lehet gyapotot termeszteni, az éghajlat nem megfelelő erre, nálunk sohasem jön össze a szükséges kétezer napfényes óra. Szeptemberben még mindig csak félig éretten szedték le a fagy elől, hőlégszárítókba rakták, hátha majd ott kipattannak a gubók, de így sem ment. A földet viszont, azt mondják, tönkretette, még évek múlva is fordultak ki az eke alól a kemény, fás gyapotszárak. Valaki egyszer kiszámolta, hogy egy kiló magyar gyapotból készült fonal háromezer forintba került.

A fonoda vezetője veszi át a szót:

– A harmadik minőségi ismérv az anyag érettsége. Az éretlen szál a fonalon apró csomókat, noppokat képez, a noppot aztán nem lehet egyenletesen festeni, rontja a készáru minőségét.

– Mit lehet tenni a nopp ellen?

– Egy angol szakember azt mondta: a noppot úgy kell elviselni, mint a reumát – meg kell tanulni élni vele.

A mostani szovjet gyapotunk azért nem éri el a háború előtti szintet, mert nem a klasszikus gyapottermő vidékekről származik, hanem az új telepítésekről – sok benne az éretlen. A legjobb gyapotföldjeik mellé 1970 körül tucatszámra építettek nagy, háromszázezer orsós fonodákat, a legmodernebb angol Platt gépekkel. Nyilvánvalóan csak azt a gyapotot fogják eladni nekünk, amit ezektől a gyáraktól távolabb szüretelnek.

Vannak áruk, amikhez nem elég jó ez a gyapot, minden egyszínű, úgynevezett uni anyag felnagyítja a gyapotból eredő hibákat. Mikor az egyik vidéki fonoda áruminőségét fel akarták futtatni, hónapokig szudáni pamuttal látták el.

Ismét a fonoda vezetője beszél:

– Egy dolgot azonban tisztázni kell: önmagában egy gyapottétel sem jó vagy rossz, attól függ, hogy mit akarunk kihozni belőle. Goldberger ezt nagyon jól tudta: ócska áruhoz ócska pamutot vett, jó áruhoz jót. Egyszer még az égett pamutot is megvásárolta, mert abból is ki lehetett hozni ötven százalékot.

– Az én elődöm mestere volt a szakmának – mondja Leitner –, egyszer egy nagy rakomány szovjet gyapotot véletlenül grafitporos vagonokba pakoltak, megfeketedett az egész, nem kellett senkinek. Ő megvette hatvan forint helyett tizenötért, a kártolók nekiálltak hidegvágóval, lefaragtak minden oldalból öt centit, ott belül már tiszta volt, fel lehetett fonni az egészet. Legalább százezer forintot keresett rajta a gyár.

– Most ki vásárolja a gyapotot a magyar gyáraknak?

– Általában a Hungarotex. Igyekszik minél olcsóbb gyapotot vásárolni, és abból nekünk minél nívósabb árut kellene kihozni, hogy ugyancsak a Hungarotex jól el tudja adni. De hát ilyen nincs, a fonásnál minden tényező korrigálható, egyetlen tényező van, ami változtathatatlan: az alapanyag. Szarból nem építesz katedrálist.

A felbontott bálák már bent a fonóüzem egyik csarnokában állnak, a gyapot rétegesen bomlik, a színe piszkosfehér, mint a vatelin. Eger, Nógrád és más fantázianevekkel ellátott táblák alatt készítik elő az egyes legyártandó fonalakhoz szükséges keverékeket, meghatározott arányban raknak le szovjet I/A vagy gyengébb II/A gyapotot, hozzá esetleg valamennyi szudánit.

– A keverésnek mi a célja?

– Meghatározott finomságú fonalat akarunk gyártani, az attól függ, hogy egy gramm kész fonal hány méter hosszú. Ha tíz méter, akkor a finomsági szám 10-es, ha száz méter, akkor 100-as. Minél magasabb ez a szám, annál értékesebb a fonal. Rámutatok egy keverékre:

– Ebből mi lesz?

– Ötvenes fonal, ennyit tudunk róla, a többiről fogalmunk sincs – lehet, hogy ingbatiszt, lehet, hogy gatyamadzag. Nyugaton két-három évvel korábban közlik a fonodával, hogy mi lesz majd a divatfonal.

– És ez jó?

– Legközelebb olyat kérdezzen, amire nem tudja a választ.

Egy hosszú hajú fiú szedi le a rétegeket a bálák tetejéről, és viszi a tépőgépekhez, faképpel, unottan dolgozik.

– Ki ellenőrzi, mi biztosítja, hogy ez a fiú mindig a megfelelő arányban állítja össze a keveréket?

– Folyamatosan senki, teljesen ki vagyunk szolgáltatva a fiú jellemének.

A tépőgépeknél egy falécekből összeállított etetőszalag viszi be a gép belsejébe az anyagot, éles fogak lazítják és tisztítják.

– Ha egy ember bekerülne ide, hogy jönne ki? – kérdezem a gépkezelőt.

– Még nincs kipróbálva, egyszer egy macska esett bele, a gyapotban jól érezte magát, aztán elvitte a gép. Mit mondjak, hogy nézett ki? Ha maszek kőműves lennék, nem vállaltam volna a renoválását.

Egy zsákban a gépből kihulló anyagot gyűjtik össze, a szürkés gyapotszálakat ellepik a barna magok, maghéjak, olyan, mintha bogarak petézték volna tele.

– Ennyi az egész hulladék?

– Dehogy, a csövek elszívják a pihét, a port lefújják a porkamrába.

Leitnerre nézek, udvariasan mosolyog, de elhárító kézmozdulatot tesz.

– Ha megengedi, oda nem kisérem el.

A porkamra tulajdonképpen zárt pince, ahová betorkollnak a nagy elszívó csövek, elzáró fedelük meg-megremeg a süvítő levegőtől. A kamrában mindent vattahó borít, a földön szabálytalan formájú, fehéres tócsákban gyűlik össze a kóc, egy rég elfalazott ablak durva habarcsos felületén rétegesen megtapad.

– Itt semmit sem dobnak el, vattát csinálnak belőle, ami abból kimarad, megy paplantömésre.

Leporolom magam, felmászok a lépcsőn, és folytatjuk az utat.

Régen a feltépett gyapotot pihentették két-három napig, hogy az elemi szálak felvegyék régi formájukat és a megfelelő nedvességet, most nincs idő rá. Amíg valaki egy cigarettát elszívott volna, egy bálányi anyag térfogata legalább a kétszeresére nőtt, és fut tovább az egyik gépről a másikra, ott is vastag rétegben hever a maghéjjal keveredő gyapotszál.

– Száz kiló nyers gyapotból kilencvenkét kiló fonalat kell kihoznunk.

– Nem sok ez?

– Ebből az anyagból sok, ha minden szennyeződést kivennénk, körülbelül nyolcvankét százalék maradna – az illetékesek biztos arra gondolnak, hogy a koszt is gyapotárban vettük.

– 1949-ben emelték ilyen magasra a normát – mondja Leitner –, mint említettem, én akkor a PATEX gyár főmérnöke voltam, felmentem tiltakozni az iparügyi miniszterhez:

– Miniszter elvtárs, nem lehet elérni a kilencvenkét százalékos kifonást!

– Tudja, meddig nem lehet? Amíg az első főmérnököt le nem csukjuk.

– Ja, az más – mondtam –, akkor teljesítjük.

– És abból a fonalból, melyben ennyi szenny benne marad, hogy lehet jó minőségű készárut gyártani?

– Sehogy, csak tömegcikkekre való. Mi tudnánk finomabb fonalat is készíteni, de az háromszáz forintba kerülne – mint ahogy Nyugat-Németországban is húsz márka –, és ez a készárun nem jönne be. A magyar textiliparnak nincsenek exkluzív termékei, amikért komolyabb pénzt lehetne kérni, vagy alig vannak. Ezt egyébként láthatta a Goldbergerben is.

A terem egyik fala szomszédos a fehérítővel, át-átnedvesedik, néhol ki is lyukad, a párás melegre csótányok és tücskök jönnek. A textilgyárak állatvilága egyébként gyér, aligha fognak doktori dolgozatokat írni róla. Régen az írezésnél használt búza, kukorica, krumplikeményítő, rizsháncs patkányseregeket vonzott, hasuk fehér volt az írmasszától, elszemtelenedtek, a munkások kezéből is kikapták az ételt. A patkányokat kiirtották – állítólag ezért szaporodnak el most a csótányok –, maradtak az egerek, a „textilbogarak” különféle fajtái, legyek, muslincák, melyek a Goliban nyári éjszakákon rászálltak az anyagokra, és tönkretették a friss nyomást – míg védekezésül a nyomók nem feszítettek ki sárga rongyokat, ez a szín csapdaszerűen vonzotta őket. Újabban a legendák szerint nyestek bukkantak fel, valaki látott kettőt verekedni az udvaron.

A zaj itt csak hatvan-hetven decibel körül jár, azt mondják, meg sem közelíti például a gyűrűsfonó szintjét, de a torkom így is elfárad, amíg megértetem magam. Nincs nagy por, de a levegőben köhögésre ingerlő apró szálak, bolyhok, lebegnek, mintha valaki egy málladozó huzatú dunyhát rázna a közelben. A szemem már az első nap begyulladt a huzattól, a homály és a túl éles fény hirtelen váltakozásától.

– És aki tizenhat órát dolgozik itt egyfolytában, az mit szóljon? – kérdezi az egyik gépkezelő.

– Gyakran kell túlórázni?

– Tizenkét emberre volna szükség, de csak kilencen vagyunk. És itt nincs megállás, ha én vagy egy másik kezelő nem jön be tizenhat órázni, akkor holnap leáll valamelyik fonóműszak, mert nem lesz előkészített anyaguk.

– Pénzben megéri magának?

– Meg, a második nyolc óráért kétszáznyolcvan forintot kapunk, ha nem volna túlóra, épp hogy megkeresnénk a háromezer forintot, így viszont elérjük a négyet.

Kifelé tartva a teremből megkérdezem a vezetőt:

– Nem növeli meg a költségeket, hogy az emberek túlórában, tehát magasabb fizetésért termelik meg az árut?

Kísérőm csak nehezen fojt el egy mosolyt:

– Ha egy bizonyos mennyiségű fonal száz forintba kerül, akkor abból hatvanöt-hetven forint az alapanyag ára, és talán nyolc forint megy el munkabérre. Túlórával mondjuk kilenc, így is megéri.

A nyersanyag következő állomása a kártoló, itt a gépek kiszedik a szennyeződés maradékát, felbontják a kisebb csomókat, és kezdik párhuzamosan elrendezni az elemi szálakat. Az anyag áttetsző fátyolszerűen jön ki a gépből, aztán tölcséren és tömörítő hengerpárokon átvezetve vastag fehér hurkába fut össze, és magas, kerek tartályokban a kártkosarakba kerül.

– Az asszonyok ezt a fátylat néha leszedik, és egészségügyi vattának használják, aztán csodálkoznak a fertőzésen – mondja a fonoda főmestere, aki közben csatlakozott hozzánk.

– Maga honnan tud ilyeneket?

– Itt minden művezető pontosan tudja, hogy ki mikor menstruál, sokszor arról is hamarabb értesül, mint a férj, hogy a nő terhes.

A kártolóban a zaj szintje már eléri a nyolcvan-kilencven decibelt, fönt a mennyezeten a csőrendszer hideg párát spriccel lefelé, a világítás mesterséges, szemrontó. Az emberek nem szívesen jönnek ide dolgozni, a negyvennyolc géphez öt kezelő kellene, de jó, ha hármat be tudnak állítani, a gépkezelők kapnak valami különjuttatást, de nem a túlmunka arányában – ez jellemző általában az egész textiliparra, a terhelés mondjuk ötvenszázalékos növelése legfeljebb tizenöt-harminc százalékos bérnövekedést hoz.

Nézegetem a gépeket, némelyik modern, fotocellák adagolják az anyagot, de arrább még Goldberger régi kártolói állnak, 1926-os gyártmányúak: „Platt Bros. Oldham England”.

– Több mint ötven éve mennek?

– Igen, persze ez olyan, mint mikor a favágó mutatja a baltáját a látogatóknak:

– Nézzék: az apám, de még a nagyapám is evvel a baltával dolgozott.

– Milyen jó állapotban van!

– Igen, mert közben a vasát háromszor, a fáját kétszer cseréltük. Ezekben a kártolókban is alig van már olyan alkatrész, melyet ne bütyköltünk volna meg.

A kártológépek alatt is összegyűlik még a hulladék, a résekből piszkosfehér vattapamacsok lógnak ki, és ami a legnyomasztóbb: a tűlécek szinte fedetlenek.

– Nem veszélyes?

– Sokszor évekig nem történik semmi baj, de néha nagyon összejön – mondja a főmester –, emlékszem olyan napra, mikor egyetlen gépen három súlyos baleset történt. Egy munkásnő ki akart szedni egy pihét, belenyúlt a gépbe, levitte a karját, csak egy bőrdarab maradt a helyén. Később összejöttek a nők a gép mellett, kérdezgették, hogy történt, valaki meg akarta mutatni, ő is belenyúlt a gépbe, kihegyezte az ujjait. Éjszaka megint kipróbálta egy nő, annak pedig négy ujját vitte le. Álltak az asszonyok csoportokban, és sírtak, épp én voltam az éjszakás, nem tudtam jobbat, kivittem őket sétálni az udvarra, amíg megnyugszanak.

A Keltexben jelenleg két fonási technikát alkalmaznak. A hagyományos gyűrűsfonó gép százötven-kétszáz éves elvekre épül, csak kivitelében finomodott és a termelékenysége növekedett meg: a gép sodorva nyújtja a fonalat, és egy orsóra tekeri fel, a másik az úgynevezett nyitott végű (BD) fonás, ahol a szálakat egy turbina sodorja meg mindenféle orsó nélkül.

A turbinafonás a gyűrűshöz viszonyítva kétszer-háromszor termelékenyebb, de kevésbé finom és kevésbé erős fonalat ad. A turbina nem nyomja össze akkora erővel az elemi szálakat, ezért a fonal szerkezete lazább, törülközőnek például jobb, mint a hagyományos fonal, de finomabb puplinra, ruhaanyagra nem alkalmas.

– Kiszoríthatja a turbina végképp a gyűrűsfonó gépet?

– Nem. Mint mondtam, világszerte arra törekszenek, hogy a „kilométer áruk” helyett minél értékesebb cikkeket állítsanak elő, ehhez pedig finom fonal kell. A külföldi textiliparban a turbinás gépek aránya talán öt százalék, nálunk meghaladja a harmincat. A Keltex is csak kényszerből tért át, mert a létszámunk nem volt elegendő, hogy az előírt mennyiségű fonalat hagyományos módon megtermeljük, kilencven gyűrűsgépből hatvan leállt, és huszonnégy turbinás gép került a helyére.

– A gyűrűsfonó gépekkel mi történt?

– Először hirdetés formájában felajánljuk a gépeket eladásra, legalább három-négy elutasító választ kell kapnunk – ez hamar össze is jött, mert más gyárak is ugyanebben a cipőben járnak, ők sem tudták volna használni. Csak aztán mehettünk a MÉH-hez, mind a hatvan gépet összetörték.

– Ezt hogy szokták csinálni?

– Leszereltünk néhány alkatrészt – tartaléknak a megmaradók számára –, aztán kijött egy karmos gép, hátul megemelte a hat-hét mázsás gyűrűsfonót, és magasból leejtette, a gép váza öntvény, könnyen összetört, négy-öt helyett így tízet is el tudtak vinni egy fuvarral.

Bemegyünk a gyűrűsfonóba. Már jártam cementgyárban, ahol egy forgó hengerben acélgolyók zúzzák és aprítják a mészköveket, brikettüzemben, kőbányában, de a gyűrűsfonóval egyikük sem versenyezhet hangerőben. A keskeny és alacsony teremben mintha szakadatlanul vasakat repesztenének, a zaj szintje meghaladja a száz decibelt, de lehet, hogy a százhúszat is.

– Mennyi a megengedett?

– Talán nyolcvan.

És a fonónőknek nemcsak a zajt kell elviselni, egy-egy nő ezerháromszáz-ezernégyszáz orsót kezel, berakják, befűzik, kötözik az elszakadó fonalat, tisztítják a gépet. Egy pillanatra sem állnak meg, járás közben kötözik a fonalakat. Sok az alacsony, vékony nő, egy testesebb talán el sem férne a sűrűn telepített gépek között, a magasabbak pedig a hajlongást nem bírnák. Fiatal arcokat alig-alig látni a gépek mellett, mikor kérdezek utánuk, a főmester arcát szinte a vállamra támasztja, úgy válaszol, hogy értsük egymást az irtózatos dörgésben:

– A népesedési politika! Két év alatt egy egész műszak ment el szülni, gyes után pedig ritkán vállalnak három műszakos munkát…

(Itt meg kell említeni azt az egyedülálló „kezdeményezés”-t, melyet a Keltex vezetett be: a gyesen levő anyák ha visszajönnek dolgozni, a gyár havonta kifizeti nekik a gyerekgondozási segély teljes összegét. Ha meggondoljuk, ez nem jelent kevesebbet, mint hogy a Keltex párviadalra hívta ki a Magyar Népköztársaságot.)

– …hosszabb távon csak az idősebb asszonyokra és az öreglányokra lehet számítani. – Körülnéz. – Kivel akar beszélni?

– Ki órázott tavaly a legtöbbet?

– I., egy öreglányunk, már szeptemberben nyolcszázötven túlóránál tartott, akkor leállították, mert ha eléri az ezret és kiderül, abból világbotrány lehetett volna. Várjon, áthívom a művezetői irodába, itt nem tudnak beszélgetni.

I. ötven körül járó nő, már majdnem teljesen süket, szeme össze-összerebben, ahogy figyeli a számat.

– Hány éves korában kezdett dolgozni?

– Nyolcéves koromban már befogott az apám, még törte a kapa a hónaljamat.

– És ide mikor került?

– Ez a huszonhetedik évem, mikor én jöttem, még kint álltak a kapunál az emberek, vártak a felvételre, lehetett válogatni köztük. Igaz, akkor a munka is könnyebb volt, akkor még csak két oldalt kezelt egy nő, most már hatot.

– Hány kilométert tesz meg egy műszak alatt?

– Tizenhat-tizennyolc kilométert, és kövön, hiába húz az ember kismamacipőt, akkor is visszeret kap.

– Mikor nehezebb: ilyenkor télen vagy nyáron?

– Nyáron, az ajtónál harmincnégy fok meleg van, a gép végénél harmincnyolc, az ember megizzad, és rátapad a szállongó por. Ha kiállok öt percre a fonóterem elé, az irodisták már szólnak, hogy nem használom ki a munkaidőt. Nem érdemes válaszolni, mert ha majd panasszal megyek hozzájuk, akkor kibeszélnek az igazamból.

I. megigazítja a hajhálóját, melyben sűrű vattacsomók akadtak el, közben a művezetőre néz, csak a szemével kérdezi: beszélhet-e nyugodtan ennek az idegennek, nem lesz-e baj belőle? A művezető bólint.

– Mennyit keres?

– Az utóbbi években a havi négyezer forintot mindig elértem, de a túlórákkal néha hétezer-kétszáz forint is összejött.

– Ez viszonylag magas kereset, mire költi?

– Én megadok magamnak mindent: tojást, tejet, ma is megettem három narancsot. Két deci bort minden ebéd után megiszok, több nem kell, többet nem is tudnának rám beszélni.

– Hol lakik?

– Egy negyven négyzetméteres lakásom van fenn a Várban, nagyon szép helyen, de vékonyak a falak, ha a szomszédom kinyitja a vízcsapot, már nem tudok elaludni. Azt mondják, az egész Vár barlangra épült, ezért zeng minden lakás. Egy kétszobás öröklakást szeretnék venni, de csak az első vagy a tizenkettedik kerületben.

– Mennyi hiányzik még a lakás árából? – kérdezi a művezető.

Csak egy zavart mosoly a válasz, I. másról beszél:

– Este kilenckor a többiek már nézik a tévét, én meg dolgozok, de nem ők laknak majd az új lakásban.

– És ha meglesz már az új lakás, úgy tervezi, férjhez megy majd?

– Most is belém akadnak korban hozzám valók, de nekem nem kellenek. Valaha egy fiút szerettem, de nem engedtek hozzá, mert szegény voltam, azóta mindenkiben őt kerestem. Én itt élek a gyárban, tanítom a gyerekeket, ha elkeserednek, biztatom őket, hogy meg fogják szokni, most is dolgozik egy kislány a turbinafonóban, aki minden reggel bejön és megcsókol engem.

I. visszakéri magát a gépei mellé, a művezető sóhajtva néz utána:

– Ahogy ők elmennek, úgy állnak le a gépek. 1976-ban még csak minden tizedik orsó állt a fonodában, 1977-ben már minden negyedik-ötödik.

A mi tervezésünk már rég nem a gépek teljesítőképességéből indul ki, hanem a létszámból. Van huszonhétezer orsónk, ebből húszezret tudunk ellátni, a PANYOVA tervei viszont huszonnégyezer orsó folyamatos működését követelik meg.

A vállalat sima órabérben adja meg nekünk az ehhez szükséges pénzt, mi viszont csak túlórában tudjuk megtermeltetni. Mivel pedig senki sem akar lebukni, sőt lehetőleg prémiumot is szeretne, elindulnak a manipulációk, az üzemen belül kis kapitalisták alakulnak ki. A fonoda durvább fonalat gyárt, mert ezzel könnyebb tervet teljesíteni, hidegen hagyja, hogy a szövödének esetleg nem ilyen fonalra van szüksége.

– Fonónőkben nincs utánpótlás?

– Ha kapunk is valakit a régiek helyére, az sem pótolja őket, a fiatalokból hiányzik az egészséges pénzéhség, hogy még ezt meg azt vegyek magamnak, ők nem rohannak lélekszakadva, ha négyszáz fonóegységből csak háromszázkilencvenkilenc megy.

 

*

 

A turbinafonodát sokkal csendesebbnek találom.

– Ez szanatórium, nyáron ide jönnek az emberek egy kicsit lehűlni.

De a munka itt is kemény, tavaly a háromszázhatvanötből összesen hat napot állt az üzem, havonta átlag nyolcvan túlórát teljesítettek, főleg ők pótolták a Magyar Pamut tűz miatt kiesett termelését.

A fonónők itt is megemelik a napi húsz-harminc mázsát, lejárják a maguk kilométereit, a turbinák felől száll a por, félóránként kell tisztítani, egy nő kipucolja ecsettel, és a por nagy részét be is szívja.

Az egész fonodában fullasztó nedves meleg uralkodik, kint mínusz egy fok van, itt az oszlopokra szerelt hőmérő huszonhat-huszonnyolc fokot mutat és ötvenhét százalékos a páratartalom, a nedvességtől az oszlopokról levedlik az olajfesték. A fiatalabb fonónők sortban, lefutott szemű harisnyanadrágban dolgoznak, rossz farmerekben, nyáron harmincöt-harmincnyolc fokos melegben így is megizzadnak. Feltűnik egy szabályos öltözékű, tartózkodó, csak a munkára figyelő középkorú nő.

– Érdekes sors. Tanítónőnek készült, de a család nem bírta anyagilag, eljött fonni. A mestere szerelmes lett bele, titkolták az ügyet, mert a feleség is az üzemben dolgozott, mikor mégis kipattant, az asszony öngyilkos lett. Összeházasodtak, született egy gyerek, pár évre rá a férfi meghalt asztmában, a nő egyedül neveli a gyereket, ennyi maradt neki – a művezető legyint –, beszéljünk inkább a szakmáról.

– Miért kell a pamutnak a nedvesség?

– Mert ha száraz, nem lehetne jól fonni, szakadna, pattogna az anyag. Sajnos, hogy ami a pamutnak kell, az az embernek árt.

– Nincs más megoldás?

– De volna, korszerű üzemekben nem felülről fújják be a párát, mint nálunk, hanem alulról, így csak százhúsz-százharminc centis magasságig lepi el a fonónőt, a tüdő szabadabban kap levegőt.

Odaát a szövödében még magasabb a páratartalom, hetvenöt-nyolcvan százalékos, olyan a levegő, mint egy mosókonyhában. Az izzadt test magába szívja a keményítő porát, gyakran ekcéma keletkezik rajta, pamutkiütésnek is hívják.

Eltűnődöm, a húgomra gondolok, aki sokáig dolgozott egy kötélraktárban, minden reggel végiglocsolták az árut, hogy az esetleges leltárellenőrzésnél ne legyen súlyhiány, aztán ebben a párás levegőben töltötték el a napot. Kísérőm kérdésére riadok fel:

– Nem akarja megnézni a klímaberendezéseket?

Határozatlanul bólintok.

 

*

 

S.-re, a klímaberendezések legfőbb őrére várni kell, a karbantartók irodájában iszom a kávét egy fiatal mérnökkel.

– Ez az első munkahelye?

– Nem, dolgoztam már a Vörös Csillag Traktorgyárban. Ott valahogy más volt, ott ha egy tervet elrontottam, odajött hozzám egy öreg munkás, és a kalapáccsal odavágott az asztalra:

– Lehet, hogy tanultál, öcsi, mégis hülye vagy.

Másnap aztán semmi baja nem volt velem. Itt meg nem szólnak, de ha valami nem tetszik, hónapokig éreztetik az emberrel. Lehet, hogy ez is dialektika, anyag és ember összefüggése? Ott egyenesek voltak és megbízható alakúak, mint a vas, amivel dolgoztak, itt meg olyanok, mint a fonal, nincs meghatározott alakjuk, csak egy biztos, hogy sohasem egyenesek.

Már az üres kávéscsésze alját bámuljuk, de S. még mindig nem jön.

– Ne nézzük végig addig a többi „technikát”?

Minden lehetséges vezetéket – a gázt és a vizet egyaránt – a föld alá süllyesztettek, de nem temették be, hanem mászható alagutat építettek köré, ha valami elromlik, nem kell bontani, a szerelők könnyen hozzáférhetnek a hibás részhez.

– Ma oszlopokra szerelnék, mert úgy a legolcsóbb, de tíz év alatt tönkremegy. Egyszeri beruházás volt, de ötven évre szólt, Goldberger nem sajnálta rá a pénzt.

Az építkezésnél itt mindent végiggondoltak, a szövödei rekonstrukciónál lemértük a tartóoszlopok közötti távolságokat; az első köz hétszáztizenöt centi, a második is ennyi, a harmadik viszont nyolcszázötven centi – már a tervezésnél számítottak rá, hogy oda esetleg széles gépeket kell majd beállítani.

A csatornahálózat is jó ötvenéves már, ehhez képest az öntöttvas csövek elég jó állapotban vannak, napi hétszázötven-nyolcszáz köbméter szennyvíz zuhog le rajtuk, a víz hat tonna szennyeződést sodor magával: port, pamutviaszt, az írezésnél használt keményítőt.

Lenézünk az egyik csatornába, épp itt csatlakozik a fehérítő vezetékrendszere, a lyukat valamilyen deszka félig eltorlaszolja. A fehérítőüzemet fejlesztették, de alatta nem növelték a csatorna áteresztő képességét, a szennyvíz lúg- és savtöménysége eléri, sőt meg is haladja az engedélyezett legfelső határt. Építettek ugyan egy derítőt, de úgy tűnik, ez nem oldott meg mindent, nyáron a csatornából méreten felüli szúnyogok szállnak fel.

– Milyen gyakran tisztítják?

– Egy évben egyszer veretik végig magasnyomású vízzel.

Átvágva egy szerszámraktáron leérünk a gyár legalsó szintjére, a szivattyúk mellé.

– Mikor a gyár épült, még nádmezők borították ezt a területet, a munkásoknak utakat kellett vágniuk a nádban, később a kazánházból kikerülő salakkal töltögették fel a terepet. Figyelembe kellett venni, hogy a talajvíz Pesten és Budán is mindig a Duna irányába tart, ha valaki a folyás irányára merőlegesen épít, akkor egy gátat alakít ki.

– Előfordult már ilyen?

– Hogyne, a múltkor egy KISZ-lakótelepet terveztek meg így, a víz azóta is állandóan elönti a pincéket. A mi épületünk elengedi a talajvizet a Duna felé, alul tölcsérszerűen kiszélesedő cölöpökre tették rá, száznyolcvan centi mélyen mennek bele a feltöltött talajba, melléjük kis elszívó motorokat szereltek, melyeket egy „úszó” bekapcsol, ha a talajvíz emelkedik, a víz szintje soha nem érheti el a betonalapokat.

Közben utolért minket S., a klímaberendezések őre, a bemutatkozásnál szerényen mosolyogva biccent:

– A nevem nem fontos, „Iván” sok van. Mehetünk.

S. a dolgok közepébe vág, egy vaslétrán felmászunk a fonoda tetejére, és ott egy párától csúszós „macskajáráson” megyünk tovább. Így fentről jobban kitűnik, hogy az ötven év nem múlt el nyomtalanul a gyár fölött, az üzemépület elhasználódott és korszerűtlenné vált már. A tető sok helyütt egyszerű kátránnyal leöntött deszka, melybe ablaksorokat vágtak, szemben velünk a gyűrűsfonó falát ellepik a bauxitbetonos repedések.

– Női gyár, ötvenöt éves korában nyugdíjba megy majd.

A tetőről látni az utca túloldalán elhelyezkedő Kelenföldi Erőművet:

– Innen fűtik még a Moszkva teret is, régen csak úgy szállt felőle a korom, a klímagépek beszívták, és kormos lett a fonal, most egy vízfüggöny zárja le a piszok útját.

A beszívótorony belső vége a fonoda légterébe torkollik, az álmennyezet lyuggatott lemezein fújja le a levegőt – ez már párát is tartalmaz, köbméterenként három grammot.

A perforált lemezeket feltűnő gonddal tartják tisztán, állandóan söprik róla a szállongó kócot, mert állítólag a Magyar Pamutban is úgy kezdődött a nagy tűz, hogy a ventillátorlapát kidobott egy parazsat, és az álmennyezetet elborító kóc és textilpor végigégett, mint a lőpor, a lyukakon keresztül egymillió szemben hullott lefelé a tűz – külön balszerencsére a turbinás gépek vázát nem fémből, hanem műanyagból gyártják.

 

*

 

Egy textilgyárban mindig a tűz a legsúlyosabb fenyegetés, Óbudán a PAKI egyetlen nemzedék életében háromszor égett le. A veszély a gyártás minden mozzanatában jelen van, kezdve a gyapottisztító Trütschler gépektől, melyek szívórendszerrel működnek, ha a gép bezárt egy szikrát, lángra lobbanhat az egész, bezárólag a műgyantákkal kezelt készárukig.

Reichert, a régi óbudai igazgató mesélte, hogy Goldberger Leó is rettegett a tűztől, magát az országos tűzoltó-főparancsnokot, Thisdale Ottót szerződtette tanácsadónak. Az üzemben sprinkler tűzvédelmi riasztórendszert szereltettek fel: csövekben sűrített levegő keringett – azért levegő és nem víz, hogy még véletlenül se fagyhasson be –, a csöveket negyven foknál olvadó ötvözet zárta le, ha kiolvadt, a kitoluló levegő süvítve megszólaltatta a csengőket.

A háború kitörése után Goldberger minden reggel tűzvédelmi gyakorlatokat tartott, állt a sarkon, és kétségbeesetten nézte az óráját.

– Már egy perc eltelt, és még nincs víz! Micsoda banda!

– A PATEX-ben annak idején egy pótanyaggal, Cotoninnal dolgoztunk – mondja Leitner –, tele volt kaviccsal, vasdarabokkal, állandóan szikra pattant belőlük, és kigyulladt a gyár. Nem tudtunk mit csinálni, lezártuk a vasajtót, és elárasztottuk az egészet vízzel.

A háborút megúsztuk, de a háború után egy katona célba lőtt a villámhárítóra világító rakétákkal, az egyik ráesett a Cotoninra, akkor leégett a fél gyár, de olyan cifrán, hogy a tetőn megolvadt a drótüveg.

A tűzvédelem ma is jól meg van szervezve a Keltexben, láttam a tűzoltók egyik próbariasztását, hét percen belül mindenki a helyén volt.

 

*

 

Megyünk tovább S.-sel, magyarázza, hogy a pára mennyisége szabályozható, attól függően, milyen anyag fut a gépeken, a pamut hatvanöt-hetven, a szintetika negyven-negyvenöt százalékos nedvességet igényel, a fésűsfonó gépeken csak pamutot dolgoznak fel, ezért külön két szórófej permetezi felülről – ezen a részen mintha eső esne. A levegő télen tizenhatszor, nyáron huszonnégyszer cserélődik ki egy óra alatt.

A fonógépek alatt csatornák futnak, ahová lefújják a keletkező port és kócot, ez is S. reszortja. Lemászunk a föld alá. Egy folyosón botorkálunk, bokáig ér a vatta, eltöm minden rést, S. egyszer hátraszól, hogy vigyázzak, mert a kóc észrevehetetlenné tett, elkerekített egy lépcsőt. És ebben a párás sötétségben hirtelen mintha megszólalna egy tücsök, azt hiszem, rosszul hallok, de S. megerősíti:

– Tücsök.

– Mit eszik?

– Hullik le neki annyi étel, sok ételt hoznak be a nők. Szombaton délben szokott jönni a szemetes, összeszedi a hűtőszekrényekből a hulladékot, egy soron megtelik egy zsák kenyérrel, de megy a szemétbe egész vaj is, literes tejek, felvágott, minden – szóval nem kell félteni a tücsköket az éhenhalástól. A csótányok is ide húzódnak, mert itt nem éri el őket a féregirtás.

Erről a főfolyosóról nyílnak a gépek alatti lefúvó csatornák; hatvan-hetven méter hosszúak, sötétek, csak a gépek alatti réseken vetődik be egy kevés a fenti világosságból, annyit látni, hogy a csatorna félig megtelt kóccal.

– Negyedévenként ki kell takarítanunk fogkefetisztaságúra, mert jönnek a tűzoltók. Egy szombat-vasárnap elmegy rá, a csatorna olyan szűk, hogy a végén már csak port szívunk be. De azt mondják, hogy a textilpor nem árt, sőt használ a szervezetnek, mert összerántja a slejmot, és jobban köp az ember tőle. Legalábbis azt mondják az orvosok.

Valaki egy ajtót nyit, a huzatban futnak előttünk a kóccsomók, mint az egerek vagy a kölyökkutyák.

– Én, amíg dolgoztam, úgy általában mindent felírtam – mondja Leitner reggel, mielőtt elindulnánk a szövödébe, és előveszi régi üzemi naplóit kék és piros számsorokkal –, talán érdekes, hogy alakult a szövöde létszáma az utolsó tizenöt évben. 1963-ban átlagosan ezernyolcszáznegyvenkilenc munkás dolgozott az üzemben, ez változatlan gépszám mellett 1966-ra tizenegy százalékkal csökkent, és az elvándorlás továbbra sem állt meg. A további leépülést már csak úgy lehetett elviselni, hogy megkezdtük a szövödei tetőcserét, ezzel egyidejűleg kétszázhetven gépet leállítottunk, és levittünk Sopronba. Az embereink megijedtek, és bementek a gyár vezetőihez.

– Szóval megszűnik a szövöde? Beszéljünk férfiasan, mert inkább most megyünk el; negyvenéves koromban még én mondom meg, hogy hová megyek, mert még tudok újat tanulni, ötvenéves koromban pedig már csak oda mehetek, ahol megkönyörülnek rajtam.

A vezetők nem feleltek nekik őszintén, azt mondták, ez az utolsó leépítés, a szövöde ezen a szinten már változatlanul megmarad. Én is ott voltam, és nem értettem, hogy miért nem lehet megmondani az igazat.

– Sok embernek fájna, ha nyíltan közölnénk velük, hogy áll a helyzet.

– Ezt vállalni kell, amúgy is elképzelhetetlen egy olyan döntés, amely mindenkinek tetszene. Teszem azt, hogy én kihirdetném: ma délben mindenki kap ezer forintot teljesen ingyen, az csak elég jó dolog, nem? És forradalom törne ki belőle. Az emberek egymásnak esnének: maga is ezret kap meg én is?! Pedig magának csak egy gyereke van, nekem pedig kettő.

Azóta is százszámra kerültek el tőlünk gépek Úriba, Sopronba, a fizikai létszámunk pedig visszaesett ötszázra, az emberek még rosszabb kedvűek, mint régen – újból kiderült, hogy a kutya farkát egyszerre kell levágni, mert hamarabb meggyógyul.

Mielőtt elindulnánk, néhány szót szeretnék szólni a szövés elméletéről, jegyezzen meg belőle annyit, amennyit fontosnak tart. Mint tudjuk, a szövetet két fonalrendszer, a hosszirányban futó láncfonalak és a keresztirányú vetülékfonalak összekapcsolódása hozza létre.

A szövőgépen a láncfonalak közül egyeseket megemelnek, és az így keletkezett nyíláson, a szádon átvetik a vetülékfonalat, közben a mozgó láncfonalak helyzete megváltozott, új szádnyílás alakul ki, és most az ellenkező oldalról vetik vissza a vetülékfonalat – aztán így tovább a végtelenségig. Ez a szövés lényege, a másodlagos, hogy a szövőgép típusától függően a vetülékszálat vetélő, levegő, víz, esetleg ragadókar viszi ide-oda.

Először a szövő-előkészítőbe megyünk. A fonodából áthozott hat-nyolc dekás kis csévékről nagy, százhúsz dekás keresztorsókra sodorják át a fonalat. Ezt a munkát egy régebbi típusú M 150-es és három modern nyugatnémet Schlafhorst mintájú gép végzi.

Nekem, a laikusnak a Schlafhorst felfoghatatlanul ügyesnek tűnik: egy kis futószalagon ellátja magát anyaggal, a csévék közül kirostálja a nem megfelelőket, ha elszakad a fonal, háromszor keresi az elszakadt végeket, csak aztán kéri egy lámpával a kezelő segítségét – és így tovább. Az ára arányban áll képességeivel, egy gép tizenötmillió forintba kerül.

Az M 150-es csak délelőtt, egy műszakban dolgozik, a Schlafhorstok négy műszakban éjjel-nappal mennek, csak a karbantartás idejére állnak le, heti négy órára. A gyártó cég egy év teljes garanciát ígért, de már a negyedik év telik el komolyabb panaszok nélkül.

– Milyen az alkatrészellátás?

– Nyugati cégek általában repülőpostával küldik. Járt nálunk egy nyugatnémet gyár ügynöke, ő mondta, ha valaki reklamál náluk egy alkatrészt, többnyire vita nélkül elküldik, mert átlagosan öt márkába kerül, míg ha elkezdenek vitatkozni, és az előadó ír egy levelet, az átlagosan tíz márkát tesz ki.

– És nálunk?

– Nálunk nincsenek ilyen gazdaságossági számítások, nem is lehetnek, mert a vezetők munkaidejének nagy részét a személyi ügyek, a munkaerő szervezése viszi el.

Megnézem a régebbi típusú gépet is, ezen egy munkásnő huszonöt orsózófejet kezel, nyolc-tíz méter hosszú frontszakaszon járkál megállás nélkül. Csak a negyedik munkaóra végén állítják le a gépeket, tizenöt percre – ekkor letisztítják őket. Ezt az időpontot úgy választották ki, hogy a munkásnők fizikai teljesítőképességének mélypontjára essen. A balesetveszély is ilyenkor a legnagyobb, ezért alakult ki az a szokás a textilgyárakban, hogy tíz és tizenegy óra között lehetőleg nem fogadnak küldöttségeket, és ha semmiképpen sem lehet lemondani, akkor nem viszik be őket a termelő üzemrészekbe.

– Milyen munka ez? – kérdezem a gépkezelőnőt.

– Milyen? Rabszolgamunka.

– Ez így van. Minden munka, ahol a gépeket koncentráltan kell kiszolgálni, az rabszolgamunka – jegyzi meg valaki mellettünk.

– Nyolc óra alatt hányszor megy végig a gép mellett?

– Nem tudom, de az biztos, hogy hazaérnék vele.

Az egyik szegedi gyárban úgy próbálták könnyíteni az orsózónők munkáját, hogy egy végtelen láncon mozgatható széket szereltek fel a gépek mellé – ez sokkal kényelmesebb, nemcsak az ülő testhelyzet miatt, hanem a kéz is magasabbra kerül, rövidebb mozdulatokat kell csak tenni. Ezt a mozgó széket, mint minden újítást, a textilgyári munkásnők tömegükben gyanakodva fogadták, itt a Keltexben is többektől hallottam, hogy hiába vezetnék be, ők akkor is gyalog járnának a gép mellett.

– A ragaszkodás a munka beidegzett, megszokott egyhangúságához nem magyar és nem textilipari sajátosság. Egy amerikai konzervgyárban egy férfinak az volt a dolga, hogy a piros cseresznyéből kidobálta a rothadtakat, egyszer ömlesztve jött a gyárba a piros és fehér cseresznye, ezt kellett volna szétválogatni – semmi körülmények között nem vállalta.

A keresztorsókat egy állványra akasztják, és betolják a felvetőgépek elé. A láncfonalat hengerben rakják fel a szövőgépekre, egy lánchenger háromezer láncfonalat tartalmaz, ehhez háromezer orsót kellene a felvetőgép elé állítani, erre persze nincs hely; a felvetőben hat előhengert készítenek egyenként ötszáz fonallal, és ezeket az írezőben egyesítik majd.

Elindul a felvetőgép, hangtalanul, mint a rovarok lebegő szárnycsapásai, egyszerre ötszáz keresztorsóról fut le a fonal és tekeredik rá a hengerre – a sebesség néha eléri a percenkénti négyszáz métert. Ventillátorok keringenek a fonalak fölött, lefújják a pihéket a fonalakról, megszürkült vattacsomók gyűlnek össze a padlón. Viszonylag nagy a légtér, az éles fehér fonalak körül alig vibrál a levegő – lehetetlen nem a hóesésre gondolni.

– Ha egy szövödéről fotót akarnak készíteni, többnyire ide, a felvetőbe hozzák a fényképészt.

Ha elszakad egy fonal, lámpa gyullad ki, a szerkezet leáll, kötözni kell. Valaha a felvetőben dolgoztak az egész szövöde legmagasabb munkásnői, most már nem számítanak óriásokra, egy tolható létrát szereltek a sorok mellé.

A felvetőből kikerülő fonal még mindig gyenge, a szövőgépen gyakran elszakadna, ezért mesterségesen megerősítik, írezik. Forró keményítőanyaggal – búza, kukorica, krumpli – telítik, különféle puhítószerekkel, zsiradékokkal is kezelik, mégis elég kemény, sprőd fonal jön ki a gépből, később, a kikészítés során az írező anyagokat ki kell majd mosni a szövetből.

A kész lánchenger utolsó előtti állomásként a nyüstterembe kerül, itt mind a háromezer fonalat kézzel külön-külön befűzik a nyüstszálakba – ezek biztosítják a láncfonalak megfelelő mozgását a szövőgépen –, egy műszak alatt egy nő átlag két hengerrel végez – ez hatezer befűzést jelent. Külön nehézséget jelent, hogy a munka nem is teljesen automatikus, a kívánt kötési forma szerint – lehet vászon-, zsávoly-, atlasz- vagy másféle kötés – hol ebbe, hol abba a keretbe kell befűzni a szálat; mikor beléptünk, az egyik munkásnő négy egymás melletti nyüstkeretbe 1, 3, 2, 4, egy másik nő hat nyüstön 1, 4, 2, 5, 3, 6 képlet szerint fűzött, hangtalanul mozgó szájjal mondogatták maguk elé, nem lehet eltéveszteni a sorrendet.

Megkérdezem az átlagkeresetet, és a jegyzetfüzetemben kiszámolom: egy fonal befűzéséért 2,2 fillért kap egy munkásnő.

– Nem lehetne automatizálni ezt a munkát, hiszen valósággal kínálja magát?

– A befűzést az egész országban kézzel végzik, csak Győrben, a Rábatexnél dolgozik gép. Ebben a munkakörben egy ember kiváltása technikával két és fél millió forintba kerülne. Ehhez nemcsak egy befűzőgép kellene, hanem le kellene cserélnünk az összes most használt szerszámot: nyüstkereteket, bordákat, mert olyan rossz állapotban vannak, hogy a gép egyszerűen nem tudna mit kezdeni velük.

A befűzőműhely egyébként kímélő munkahelynek számít, a kisgyerekesek, a sérültek, a háromműszakos darálómalomban megtörtek kerülnek ide.

Megszólítom az egyik szemüveges munkásnőt:

– Hogy bírja a szeme?

– Rendben van, csak annyira romlik, ahogy az idő múlik.

– Mióta dolgozik itt?

– Tizenöt év után egyszer elmentem a Pénzverőbe, tizenegy ötvenes órabért kaptunk alapnak és egy forint „pofapénzt”.

– Ezt miért hívták pofapénznek?

– Mert azért adták, hogy tartsuk a pofánkat. Kétforintosokat készítettünk, mi szedtük le a gépről, két zsákot, harminc-negyven kilót kellett fognunk egyszerre. Vertünk ezüst-, aranypénzt is, arany százkoronásokat, ebből is vagy harminc kiló ment egy ládába, és mozdulatlanul kinyújtott karral kellett vinni, hogy össze ne karcolódjanak. A strapa volt az egyik ok, amiért visszajöttem tőlük a Keltexbe, a másik az idegesség: év végén mindig el szokott tűnni ez-az az üzemben.

– Nem maga hozta el? – kérdezzük viccelődve, a nő legyint:

– Én? Nekem az arcomon minden meglátszik. Jugoszláviából jöttem haza, vettem egy bőrkabátot, szabályosan be is írtam, a vámnál mégis kidagadtak az erek a homlokomon, és folyt rólam a víz.

Míg beszélgettünk, egy pillanatra nem állt meg a keze, derekára egy spárgát kötött, abba fűzte bele a következő fonalakat.

Egy hengerre átlag ezer-ezerkétszáz méternyi fonalat dolgoznak fel, van olyan, amelyik hat nap alatt fogy le, van, amelyik hat hétig is eltart a gépen – attól függ, milyen a felhengerelt fonal minősége és hossza, milyen szövethez használják.

– Azt ajánlom, hogy előszörre csak tizenöt percet töltsön bent a szövödében – mondja Leitner –, a zaj talán nem olyan erős, mint a gyűrűsfonóban, mégis jobban bántja a fület, mert magasabb és sivítóbb.

Bólintok, mély lélegzetet veszek és belépek. Egy nagyobb futballpálya méretű teremben hatszáznyolcvanhárom szövőgép csattog, működésük számomra felfoghatatlan, csak annyit látok, hogy nyüstök, pedálok emelkednek emberi kéz és láb érintése nélkül, egy kar vadul vágódik ide-oda. A gépek mintha nem vennék tudomásul, hogy a helyükhöz vannak rögzítve, irtózatos sebességgel sietni látszanak, a mozdonyokhoz való hasonlatosságukat fokozza, hogy fölöttük a magasban a szórófejekből párafelhő száll és oszlik el lassan. Itt is kócszakáll lóg le a gépekről, olajjal kevert benzin szaga terjeng, ezzel tisztítják a padlót – állítólag a bolhákat is elpusztítja.

A teremben nincsenek díszek, csak egy-egy brigádoklevél és feliratok: „Agrigento termék, fokozottabban ügyelj a minőségre!” – valaha megpróbáltak növényeket is berakni a szövödébe, de a gyapot rárakódott a levelekre, és megölte mindet.

A fülembe mintha víz folyt volna, de a zaj, úgy látszik, csak engem bánt, a szövőnők minden sietség nélkül járkálnak a gépek között, kötözik a szálakat, néha megállnak beszélgetni is, állukat egymás vállára támasztják, és egyenesen a fülkagylóba mondják, amit akarnak.

Feltűnik még, hogy a termet egy belső közlekedőút két részre osztja a két szövőgéptípusnak megfelelően, egy tömböt alkotnak az AT 120-asok, egy másikat az AT 140-esek. Száz-száztíz gép áll, némely délutános műszakban kétszáz is. Nem engedik letakarni ezeket a gépeket sem ponyvával, sem fóliával, azt mondják, olyan, mintha szemfedőt húznának rájuk.

– Ezekre már nincs ember, csak a tanulók dolgoznak rajtuk a gyakorlati napokon – Leitner az órájára néz –, de ennyi elég volt kezdetnek.

Hátrakalauzol a szövöde munkaköziszünet-helyiségébe. Bár ablakai a szövőteremre nyílnak, ez a helyiség jól szigetelt, csöndes, akváriumában halak úszkálnak, le lehet ülni az asztalok mellé tízóraizni, feketét inni. Művezetők, szerelők kavargatják a kávéjukat, szövőnőt nem látni.

– Ők mikor jönnek ide?

– Sajnos ritkán. Először úgy szerettük volna, ha egy mesterpartiból két szövőnő elmegy enni, és addig a másik kettő dupla számú gépet visz, aztán váltanak. Nem vállaltak ennyit egymásért, bár az is lehet, hogy egy-egy nő nem mert vállalni harminchat-negyven gépet. Így le kell állnunk, bevezettük a negyedórás szünetet – ez persze nem tizenöt perc, mert amíg újra elindítanak tizenhat gépet, az tizenhatszor harminc másodperc – összesen huszonhárom perc esik ki. Hiába építettük ezt a munkaköziszünet-helyiséget, a legtöbben nem használják, azt is restellik, ha a másik látja, hogy mit esznek.

A kávéfőzőgépet egy öreg nő kezeli.

– Hogy tetszik lenni? – kérdezi tőle Leitner.

A nő nem érti, bizonytalan mosollyal néz vissza régi főnökére.

– Hogy tetszik lenni? Mennyi a nyugdíj?

– Kevés, ezerháromszáz forint, mert még korán mentem el, 1962-ben…

– Ma körülbelül háromezer-hatszázat kapna ennyi szolgálati év után – teszi hozzá Leitner.

– …meg amit itt keresek, ötven-hatvan duplát adok el egy nap.

– Hány éves korától dolgozott a néni?

– Tizenkét éves koromban kezdtem, még kézi takácsok mellett tanultam, selymet szőttem ugrószekrényes gépen, de aztán ezek kimentek a divatból, feleslegessé váltak, ötven forintot adtak annak, aki összetört egy gépet – bocsánatkérő mosollyal legyint –, tudom hogy ez magát nem érdekli, de azért csak mondom. És dolgoztam hatvanéves koromig, és ha újra kezdeném, újra ide jönnék.

– Mit szerzett ennyi év alatt?

– Semmit, egy bérházban lakunk, a ház most negyvenéves, a csövek negyven évig élnek a falban, most kezdenek szétrothadni. Engem talán még kiszolgálnak.

A kávéval az ablakhoz megyünk, és kinézünk a szövőterembe, egy művezető és egy nyugdíjas is odatámaszkodik mellénk, bele-beleszólnak a beszélgetésünkbe.

– Mi nehezebb: a fonás vagy a szövés? Lehet ezt mérni?

– A szövés nehezebb, nemcsak azért, mert összetettebb munka, de ha a fonógépen elszakad egy szál, nem áll meg, a szövőgép viszont igen.

– Ebben a teremben most ki a legjobb szövőnő?

– Sokan vannak, általában a süketnémák kitűnő szövők.

– Látja hátul azt a göndör hajú lányt? Olyan gyors és pontos keze van, hogy talán az egész szakmában nem találni a párját, de iszik csontlágyulásig, félliterszámra a töményt.

– Ha csak inna, de elvitte magával az egyik szövőkislányt egy házibulira, és megizéltette.

– Miért?

– Előfordul ilyesmi, az egyik textilgyárban, ahol régebben dolgoztam, a lányok egymást vizsgálgatták, hogy melyikük szűz még, és ha valakit annak találtak, nem engedték, hogy úgy maradjon, férfit szereztek neki.

– Na, épp ideje, hogy menjünk – mondja Leitner –, még elrontjátok nekem Moldova elvtársat.

 

*

 

Ezen a napon huszonkét ember hiányzik a szövödéből.

– Kitört a tavasz, vagy beütött a takonykór?! Isten tudja.

Leitner mutatja a beosztást: egy szövőnő a szélesebb árut adó AT 140-es gépekből tizenhatot kezel, ha a munkaterületén belül egy oszlopot is kell kerülgetnie, akkor tizenötöt, a keskenyebb AT 120-asokból pedig tizennyolc-húsz gépet.

– Ez sok vagy kevés?

– Ki van számolva, hogy egy gépen nyolc óra alatt átlagosan hány lánc- vagy vetületfonal-szakadás fordul elő, ezeket mennyi idő alatt lehet elhárítani, és minden egyéb körülmény figyelembevételével a szövőnő a műszak négyszáznyolcvan perce alatt milyen teljesítményt érhet el rajtuk. Ez a maximum, a százszázalékos szövőterhelés természetesen csak elméleti szám, elképzelhetetlen, hogy valaki nyolc óra hosszat feszített ritmusban, egyetlen percnyi pihenő nélkül dolgozzon. A magyar szövödékben általában hetvenkét százalékos a terhelés, itt a Keltexben talán hetvennégy-hetvenhat százalék. Amerikában nyolcvanöt százalék alatt csődbe megy a vállalat, jobb helyen elérik a kilencven-kilencvenöt százalékot is. Persze jobb alapanyaggal, jobb üzemi szervezéssel, mint nálunk.

Nézzük a termékeket, nem egészen hétszáz gépen jelenleg tizenkétféle cikket gyártanak, Leitner mutat egy térképet: például a kék félhold a szövőgép felett az Agrigento, a zöld félhold az Izolda anyagot jelenti.

– Egy szövödei vezető választhat: eloszthatja úgy a munkát, hogy egy munkásnő valamennyi gépén ugyanazt az anyagot szövi – ez az úgynevezett tiszta profil. Megvannak a maga előnyei: nincs keveredés, magasabb minőségű termékekre lehet számítani. Szervezési hátránya: minden szövőnő különböző számú gépet kezel, mert az egyik anyag több időt és munkát igényel, mint a másik.

A tiszta profil akkor volna kifizetődő, ha újévtől szilveszterig ugyanazt a néhány cikket gyártanánk, de nálunk a PANYOVA-tól kapott program havonta vagy kéthetente változtatja nemcsak az áruk arányait, hanem magukat az árucikkeket is, tehát folyton mozgatni kellene a szövőnőket, változtatni a rájuk bízott gépek számát – hogy a terhelésük ne legyen több vagy kevesebb az átlagos hetvennégy-hetvenhat százaléknál. A szövőnők viszont az állandó gépeket szeretik, bizalmas kapcsolatot alakítanak ki velük, némelyik leköpködi, megrugdossa a gépet, ha nem akar menni.

Ezért inkább vegyes profilt alakítunk ki; inkább a szövőnő és az általa kezelt gépek száma legyen állandó és az áru változó – bár négy cikknél többet egyetlen nő sem sző egyszerre.

– Mennyit keresnek?

– Egy szövőnő alapbére százszázalékos teljesítés esetén tizenhárom forint ötven fillér, ehhez jön még a minőségi pótlék, a műszakpótlék, az átlagkereset háromezer-ötszáz forint körül mozog. Ha valaki hajt, plusz gépeket vállal, elérheti a négyezer-ötszázat. Ez a pénz nincs ingyen, ha rossz a fonal és szakad az anyag, a szövőnő ide-oda ugrál, húsz-huszonnégy kilométert is le kell gyalogolnia egy műszak alatt.

 

*

 

Ha a szövödében elkészül a száznyolcvan-kétszáz méteres „darab”, leszedik a gépről, hengerszállító kocsira rakják, és áthúzzák az árutisztítóba. A nyersáru a nyírógépbe kerül, a vákuum hatására a felületen levő szálvégek felállnak, és a forgókések levágják. Ezzel a munka befejeződött, az átnézőasztalokon minősítik a szövetet.

Az egyik asztalnál épp egy selejtes rész kerül elénk, jó kétszáz méter hosszban „nem szabványos” az áru, magyarul selejt. Minden leszőtt méter készítője utólag is megállapítható, áthívják a vétkest. Tiltakozásra számítok, meglepődöm, hogy a szövőnő egyáltalán nincs megriadva, elismeri a hibát, és tudomásul veszi, hogy megbüntetik, csak vállat von, mintha azt mondaná: költsétek patikára!

– Még jó, hogy egyáltalán bejött, van, aki ide se néz, csak üzen, hogy csináljunk, amit akarunk.

– Mennyibe kerül ez a kétszáz méter a szövőnőnek?

– Ezért a mennyiségért nem kap munkabért. Ebből az anyagból egy szövőgép hét nap alatt termel meg kétszáz métert – három műszakban. Egy nő húsz gépet kezel, egy gépen átlag négy-öt forintot keres naponta, ez szorozva héttel huszonnyolc-harmincöt forint.

Így aztán persze nem érdemes törődni a minőséggel. Ha „fészek” vetődik bele a szövetbe – két-három centis szélességben lazán lebegnek a szálak –, az előírások szerint a szövőnőnek le kellene állítani a gépet, és ki kellene fejteni a fonalakat, de ő csak elhárítja azt az akadályt, ami a fészket kiváltotta, és hadd menjen tovább, több méter lefut, sokkal jobban jár anyagilag.

Ezt a helyzetet az a törekvés hozta magával, hogy a vezetés mindenáron meg akarta tartani a munkaerőt, ezért szorgalmazták a mennyiségi termeléshez kötött bérfejlesztést. Ez a szövőnőnek sokkal jobban megfelel, mert a méterszámot ő is tudja irányítani, és napról napra ellenőrizheti, a minőséget viszont alig-alig, a minőség egyébként sem kizárólag a szövőnő munkájától függ.

A tőkés annak idején keményebben büntetett és bőkezűbben jutalmazott. A háború előtt a PATEX-ben Theodor Lange adott nekem mint Betriebsleiternek havi négyszáz pengőt, amivel nem kellett elszámolnom. Láttam egy szépen leszőtt kordbársony véget, adtam a nőnek egy ötpengős blokkot – a fizetése heti tizenöt-húsz pengő volt, számított ez a pénz. De ha láttam egy fészket, amit nem fejtettek ki:

– Három pengő levonás!

Kétszer csinálhatta meg, ha előfordult harmadszor is, mehetett a bérelszámolóba a munkakönyvéért.

Aztán változtak az idők, változott a stílus, el kellett jutnunk a kapitalista „úgy rúglak p…”-tól az „elvtársnő, maga megvenné ezt a szövetet?”-ig. Most nem lehet büntetnünk, ha a szövőnő ezer fészket bennhagy, akkor is legfeljebb fegyelmi eljárást lehet indítani ellene. A dolgozó három hónapig fellebbezhet, addig a „darab”-ot félre kell tenni, hogy kívánatra bármikor bemutassuk. Jön a szakszervezet, védi a dolgozót, törvény írja elő azt is, hogy a fizetésének legfeljebb húsz százalékát vonhatják le, tortúra mindenütt, melyik vezető teszi ki magát ennek?! Embereket csak a zsebükön keresztül lehet megfogni, és erre a tíz-húsz forintos levonások nem alkalmasak.

 

*

 

Mikor megkezdődött a szövöde rekonstrukciója, felmerült az a terv is, hogy meghagyják Goldberger Leó 1922-es Roscher szövőgépeit, csak automata cséveváltót szerelnek rá, de ezt az elgondolást később elvetették, és automata gépek beszerzése mellett döntöttek.

Nyugati gyártmányú gépeket is számításba vettek, de egyrészt nem állt rendelkezésre elegendő valuta, másrészt egy német cég ügynöke nyíltan megmondta:

– Mi abból élünk, hogy gépeket adunk el, de a maguk fonalaihoz mégsem ajánljuk őket.

A gazdaságossági számítások szerint sem ígérkezett érdemesnek nagyon drága automata gépeket vásárolni, ma már ennek a döntésnek is látszanak bizonyos árnyoldalai.

A gyárak általában tízéves időtartamra adják el a gépeiket, és ha a magyar textiliparban tizenöt-húsz évig is ki kell hogy tartsanak, tíz év után már sok a kopás és törés, sok alkatrész cserére szorul.

A jótállás tíz évére a gyáraknak elméletileg biztosítaniuk kellene az alkatrész-utánpótlást, de a gyakorlat sokszor mást mutat. Előfordult már, hogy egy cseh gyár leállt egy szövőgéptípussal – messze az előírt tíz éven belül –, és alkatrészek helyett az alkatrészek tervrajzait adta át, mintha azt mondaná: akinek kell, készítse el magának.

A Keltex uralkodó típusához, a szovjet AT szövőgépekhez annak idején mellékeltek tartalék-alkatrészeket is, értékben a gép árának mintegy tíz százalékát tették ki. Erről az „egységcsomag”-ról később kiderült, hogy tartalma néha egyötöde a szükségesnek, máskor az ötszöröse. A szovjet ipar akkori helyzetének megfelelően minél több kiló öntvényt akart eladni, a nagy darabokat – bőviben lévén a nyersanyagnak –, nekünk viszont a megmunkált finomabb alkatrészek kellettek volna.

Azóta a Szovjetunióban kifutott már az AT szövőgépcsalád gyártása, némelyik tagjával már végképp leálltak, ennek megfelelően az alkatrészellátás is akadozik, 1973–74-es megrendeléseket kellett felbontani, mert még mindig nem érkezett meg az áru.

A gépeken viszont már megmutatkoznak az anyagfáradtság jelei; repedések, gyakoriak a csuklós törések, mennek tönkre a tengelyek. Akármelyik gépalkatrész törik el, ki kell javítani, bármibe is kerül.

– Ha nekünk kellene egy alkatrészből kétszáz darab, azt egy gyár sem fogja elvállalni, mert neki az ezresnél kisebb széria nem fizetődik ki. Néha kénytelenek vagyunk elfogadni a gyár feltételeit, és megvesszük az ezret, bár tudjuk, hogy öt év alatt sem fog elfogyni. Aztán összejön nyolc-tízmillió forintos nem textil jellegű raktárkészlet, ami tönkreteszi a vállalat gazdasági mutatóit, a főkönyvelő szól, hogy selejtezzünk le az ezer alkatrészből négyszázat. Selejtezzük le, de nehogy kidobjuk, és úgy bújtassuk el, hogy valaki véletlenül meg ne lássa és leltárba ne vegye, mert akkor megkérdezik tőlünk, hogy került ez ide?! Kész cirkusz.

Hogy ne csak általánosságban beszéljünk, itt van a szövőbordák ügye – a bordáról elég annyit tudni, hogy egy fém alkatrész, a vetülékfonalakat szorítja le a gépen.

Régen a Goldberger gyárnak saját bordakészítő műhelye volt, három műszakban ment, ha rendeltünk valamit, három-négy napon belül küldtek belőle részszállítást. Ez megszűnt.

Aztán a KIPELLA-nak működött egy bordakészítő üzeme a Teve utcában, száz forintért csináltak egy darabot, mikor megdrágult minden, akkor felment kétszázra, jól van, ezért még senki sem szólt.

Akkor jött a határozat, hogy le kell állni a nem gazdaságos termékekkel, a KIPELLA-nál ötven évnél öregebb gépek dolgoztak – még a maszek bordakészítőktől vették őket az államosításnál –, ezzel bizony már nem ment a bolt. Kértek egypár milliót új gépekre, nem kapták meg, mire 1975-ben beszüntették a gyártást.

Borda nélkül viszont a szövőgépek nem működnek, jobb híján elkezdtünk magunk barkácsolni, két-három bordából csináltunk egyet, átkötöttünk, forrasztottunk, de a minőségen meglátszott a fuserálás, főleg a pasztellszínű szöveteinken tűnt fel mind gyakrabban a bordahiba okozta csíkosság.

Elkezdődött a rohangálás, az utazgatás, az NSZK kétezer forintot kért egy bordáért, a csehek ezerkétszáz-ezerháromszáz forintot. A cseh bordák műanyag betétesek, ha tönkremennek, nem javíthatók, még így is elfogadtuk volna, de csak féléves határidővel szállítanak, a szövőgyárvezetőnek már júniusban fel kellett volna adni a jövő évi rendelést, mikor még fogalma sincs, hogy mit fognak gyártani.

Közben egy téesz ócskavassúlyban megvette a KIPELLA kidobott gépeit, felállította, lehívott néhány szakembert, és tovább gyártja a bordákat, csak most már ezerötszáz-kétezer forintot kérnek érte, megtehetik, mert a borda közben szabadáras termék lett.

 

*

 

– A rekonstrukció után az állam tartotta a tenyerét, de nem kapta vissza azt a pénzt, amire számított. Kezdték vizsgálni az okokat, hamarosan világossá vált, hogy korszerű gépekkel csak korszerű szervezési formákban lehet dolgozni.

A pamutszövödékben ötven évig szinte változatlanul működött az úgynevezett „művezetői parti” formája. Nyolcvan szövőgépre jutott egy művezető és egy segédművezető, ők ellátták az összes vezetési, szervezési, műszaki teendőket, karbantartották és javították a gépeket.

A szövőiparban a művezető fontos és jól fizetett posztnak számított, mikor egy szövőnő örült, ha összehozta a heti tíz-tizenöt pengőt, a mester legalább hatvanat keresett, ezenkívül járt neki évi egy szövetruha, két munkaruha, harminc méter fehéráru és természetesen lakás, fűtés, világítás. Minden év december 6-án reggel nyolc órakor hívatott a tulajdonos, Theodor Lange, az asztalra ki volt készítve két pohár konyak és egy borítékban egyhavi fizetésem.

Ha én akkoriban kineveztem valakit segédmesternek, nem tudta, melyik kezemet csókolja meg, most az utolsó években viszont valósággal felháborodtak az emberek, ha ki akartam emelni őket:

– Ha valami baja van velem, mondja meg nyíltan, ne ilyen körmönfont módon tartson be nekem! – tűnődik el az élet változásain Leitner.

A mindenhez értő és mindent megjavító művezető típusa inkább csak a hagyományos szövőgépek világában élhetett meg – ezek talán hat-hétszáz fontosabb alkatrészből álltak, az automata szövőgép viszont ezernyolcszáz-kétezerből. Többé nem Jolly Jokerek kellenek, hanem egy-egy kisebb területet jól ismerő szakemberek. Az idő már Keleten is a szakosodásnak dolgozik, mesélték, hogy egy modern szövödében Izmailovszkában a szövőgépek öt egysége öt különböző színnel van jelölve, egy-egy színért egy-egy almester felel, aki az adott színű sapkát viseli, és egy jelzőkorong felcsapására odamegy a géphez. Közvetlen javításra, bütykölésre alig kerül sor, majdnem minden blokk csereszabatos, egyszerűen kiemelik, és másikat raknak a helyére.

A Keltexben is átalakították a szövöde közvetlen irányítását, a régi művezetőkből szerelésvezetők, gépellenőrök, szövőmesterek lettek, beállítják, javítják a gépeket, elvégzik a kötelező karbantartást, munkaterületet ki-ki képességei szerint kapott, mert egy hiba felismerése és kijavítása egyiküknek öt percig tartott, a másiknak két óráig.

– Mit szóltak hozzá?

– Örültek neki, az új helyükön fizikai állományba kerültek, jár nekik egy sor kedvezmény: műszakpótlék, munkáslakásépítési kölcsön és így tovább.

A munka közvetlen szervezésével ezentúl a művezetőnők, részlegvezetőnők foglalkoznak.

– Régi bánatunk volt, hogy épp a legügyesebb fiatal szövőnők mikor anyagilag összeszedték magukat, itthagyták a gyárat. Más beosztást nem tudtunk ajánlani nekik, ma már nem számít karriernek, ha valakit átkérnek bérelszámolónak vagy műszaki rajzolónak, hiszen ott a felét sem keresi meg, mint a szövőgépek mellett. Saját szakmájában viszont a legtehetségesebb szövőnő sem juthatott feljebb, nem lehetett művezető, mert nem bírta volna erővel a nehéz gépjavító munkát. Hogy ezt a feladatkört leválasztottuk, egy sor szövőnő előléphetett, ma már nyolc-tíz nő áll irányító posztokon, és a tapasztalatok szerint elérik a férfi művezetők szintjét. A legjobbak már részlegvezetők háromezer-hatszáz forintos fizetéssel, műszakpótlékkal és negyedévenként ezerforintos prémiummal.

 

*

 

Az egyik részlegvezetőnő, S., alacsony, harmincöt év körüli lány, arcán állandó jóindulatú mosoly rejti a kezdődő nagyothallást. Anyjával él kettesben, az utazás a szenvedélye, majd minden évben befizet egy külföldi társasutat. Nagy albumokban gyűjti az emlékeit – minden ország egy-egy album –, képeket, virágokat ragaszt be, verssorokat ír fel, az éjszakai műszak egyik nyugodtabb órájában nekem is megmutatta az albumokat.

– Senki nem kap ajándékot kintről, csak ha ez mind megvan már.

Az egyik oldalon feltűnik egy lepréselt, hosszú szárú havasi gyopár.

– Ezt én szedtem, olyan szép volt.

Görögországról száz-százhúsz kép, az Akropolisz romjai, Pheidiász-szobrok, az olimpiai stadion, a tenger – túlszínezett felvételek turistáknak.

– Volt egy üzlet, ahol egy az egyben elfogadták a forintot, a legtöbb képet ott vettem.

A képek közé idézeteket írt Menandrosz színdarabjaiból – eltűnődöm: hol találhatta –, aztán egy görög növénysorozat ábrái következnek. Míg nézegetjük az albumokat, az ajtó néha kinyílik, és be-becsap a szövőgépek dörgése.

S. néhány oklevelet is mutat, szavalóversenyt nyert az üzemben, brigádjával elindul a műveltségi vetélkedőkön, néha öt-hat dolgozatot is megír társai nevében.

– Eredetileg is szövőnőnek készült?

– Tanítónő szerettem volna lenni, vagy óvónő, de édesanya akkor ment el nyugdíjba háromszáznyolcvan forinttal, házmesterséget vállalt, de hiába takarított hat házat és két járdát, csak egy ház után fizették, abból nem élhettünk meg. Dolgozni mentem, és egy év alatt csak a textiliparban szerezhettem szakmát, ezerhétszáz forintot kerestem. Hat évig szőttem, munka mellett elvégeztem a textiltechnikumot, kiemeltek, ipari tanulókat oktattam.

Időközben átkértek a Metróhoz, ott dolgoztam három évig, aztán visszahívtak ide technikusnak, azokban az időkben adták ki a jelszót: „Nőket a gazdasági vezetésbe!” Részlegvezetővé neveztek ki, főnöke lettem annak, akinek azelőtt a beosztottja voltam. Nem tetszett neki, ímmel-ámmal dolgozott.

– Ha olyan jól tudja, mutassa meg!

Megcsináltam, aztán rászóltam:

– Ezentúl mindig így legyen!

Sokszor megbántam már, hogy elmentem tanulni. Négyezer-kétszáz forintot keresek mindenestől, egy jó szövőnő többet összehoz, és nyolc óra után befejezte, ki tud kapcsolódni. Én meg éjszaka számolok, szorzok: ha őt iderakom, ha azt odateszem, holnap hány gépet tudok elindítani, mit tudok termelni?! Anyám kérdezi:

– Már megint kit szidtál össze, hogy nem jött be dolgozni?

Nem tudja szegény, hogy ma nem olyan egyszerű szólni valakinek. A múltkor a főmester letolt egy lányt, mert csavargott, az illető bement a gyár egyik vezetőjéhez, és neki mondott fel. A vezető azonnal leszólt a főmesternek:

– Adok egy hetet, hogy bocsánatot kérj, ha nem teszed meg, akkor megnézheted magad.

A munkaidőnk ötven százaléka beszélgetésre megy el, nevelésre. Ha valakivel baj van, beszél vele a főmester, én, a párttitkár, a szakszervezetis – de minden hiába. A múltkor is egy segédmester két hétig hiányzott, mikor végre bejött, kérdezzük tőle:

– Hol voltál?

– Nem mindegy? Írjon be két hét igazolatlant.

Ezt persze nem lehet, mert az ilyen ügyet már fegyelmi elé kellene vinni, inkább elkenik valahogy. Hiányzás miatt még nem volt elbocsátás, legföljebb áthelyezés. A fegyelmiket sem veszik komolyan, akadt, aki azt mondta, hogy a határozatot lehetőleg jó puha papírra gépeljük neki.

És mindennap tartanak valami gyűlést a gyárban, ahonnan én sem hiányozhatok, sokszor csak későn szólnak, már nem is tudom értesíteni az anyámat, késő éjszakáig vár szegény – jó, ha egy héten kétszer hazaérek időben.

– Miért nem megy vissza szőni?

– Nekem ma már nem olyan egyszerű visszakerülni a gépre, semmivel sem lenne könnyebb, mint annak idején a gépről följebb kerülni. De arra sokszor gondolok, hogy mennyivel nyugodtabban éltem, amíg csak annyit kellett tudnom, hogy hol az indítókar.

– Ma is foglalkozik még a tanulókkal? Milyen az utánpótlás?

– A textilszakmának mindig a vidék volt a bázisa, sohasem számíthattunk érettségizett pesti lányokra, de ahogy tanítok, évről évre sötétebb anyag kerül a kezem alá. Semmi sem köti őket a gyárhoz, az 1975 júniusában vizsgázott tizenegy lányból két és fél év után egy van még nálunk, a többi már elment.

Akármilyen nehéz helyzetben is van a gyár, meg kellene néznünk, hogy kiket veszünk fel.

A Kelenföldi Textilgyár 1978 szeptemberében nyolcvankilenc szakmunkástanulót venne fel.

– Összejön ennyi gyerek? – kérdezem a munkaügyist.

– Sajnos, nem valószínű. A textilipar nem tartozik a kiemelt szakmák közé, hozzánk a munkaközvetítő sem irányít, országos napilapokban nekünk nem szabad hirdetnünk. Maradna a személyes agitáció, de a megyék sok helyütt ezt is megtiltották, azt akarják, hogy a fiatal munkaerő maradjon otthon.

Az engedélyezett vadászterületeken nem versenyezhetünk a többi vállalattal. Isten tudja hogy tudják elkönyvelni, de ismerek gyárakat, akik meghatározott számú gyerekért anyagi támogatást adnak egy-egy iskolának, még az uszodaépítésébe is beszállnak. Másutt a belépő tanulók farmernadrágot kapnak, vagy egy-egy öltözetre való ruhaanyagot.

Sajnos, néha még a hagyományos bázisfalvainkat is elveszítjük. I. községből például mindig jött nyolc-tíz gyerek, de egy évjárat elszúrta a becsületet a falu előtt, hárman elkurvultak, kettő teherbe esett. Azóta nem engedik hozzánk a gyerekeket.

– Mégis mivel próbálkoznak?

– Két-három emberünk egy autóval lemegy valamelyik távolabbi vidékre, úgy tesz, mintha nem tudna az esetleges toborzási tilalomról, benéz a környéken minden iskolába, mond egypár szót, és otthagy néhány nyomtatványt. A napokban például Sárospatak felé indulnak.

– Elmehetnék velük?

– Jó, majd szólok nekik.

 

N. Pista, a telefonos elhúzza a száját, mikor meghallja, hogy toborozni megyünk:

– Nézzék meg, hogy kit hoznak, adjanak a nívóra. Sok vezérezredes, tanár kikerült ebből a gyárból, most meg ha megszólítok egy lányt, hogy milyen jó karosszériája van, azt mondja:

– Bú!

Négyen ülünk a kocsiban: két oktatónő – ők agitálnak majd –, a sofőr és én. A beszélgetés vontatottan indul, veszélyes terepre készülünk; az egyik nagy pesti gyár toborzott ezen a környéken a múlt évben, és a felvett gyerekeknek már előre, a nyári szünidőre is fizetett ösztöndíjat, az ügy kiderült, azóta minden Pestről érkező gyári különítményre ferde szemmel néznek.

Halmaj az első falu, ahová bemegyünk, kicsi az ország, már egy másik textilvállalat, a PATEX emberei jártak előttünk. Az iskolában idén két nyolcadik osztály végez, tízen továbbtanulnak az encsi, szikszói gimnáziumban, a többiek nagyrészt Miskolcra mennek ipari tanulónak.

– És Pestre ki készül?

– Pest ide több mint kétszáz kilométer, ki engedi el a gyerekét olyan messzire? Legföljebb a cigányok, azok is csak a „Proletár”-ból, a cigánynegyedből – aki igyekszik és jól tanul, közülük az is itt marad.

Benézünk az egyik nyolcadik osztályba, feltűnik, hogy a gyerekek testileg milyen egyenlőtlenül fejlődtek; a padokban óvodás külsejű fiúk és nagydarab menyecskék ülnek egymás mellett, a falon tábla: Nemecsek raj.

Az egyik Keltexes oktatónő feláll a dobogóra, és elmondja, hogy mit ígér a gyár a jelentkezőknek: az első félévben hatszáz-nyolcszázötven forint induló pénzt, az utolsó évben ezerkétszázat, szakmunkásvizsga előtt, mikor már teljesítménybérben dolgozhatnak, elérik az ezerhétszáz-kétezer forintot. Később, ha valaki gép mellett marad és úgy tanul tovább, minden elvégzett iskoláért, tanfolyamért prémiumot kap. Az oktatónő befejezte, kitesz az asztalra egy színes PANYOVA naptárt és három jelentkezési lapot, bizonytalan hangon még megkérdezi:

– Ki gondol rá, hogy esetleg feljön hozzánk?

Két cigánylány emeli fel a karját, ők még nem döntötték el, hogy hová jelentkeznek.

A következő állomás az ináncsi iskola, itt is az igazgatót keressük. A folyosón épp tornaórát tartanak, a gyerekek a köves padlóra leterített szőnyegen vetnek tigrisbukfencet, rossz rágondolni, mi történik, ha az ugrás félresikerül.

A PATEX toborzói már itt is előttünk jártak, de sok fű nekik sem nőtt. A lányok bolti eladók szeretnének lenni, bár egy eladó csak havi ezerkétszáz forinttal indul, a szakma mégis vonzó, az előző évfolyamokból sokan kerültek miskolci üzletekbe, és ők csalogatják a többieket. A fiúkra pedig a téesz nyújtott be igényt, szerelőnek, szakmunkásnak kéri őket.

A kelenföldi oktatónő megadóan teszi le az asztalra ajándékát:

– Egy kis propagandanaptár. Ha mindenhonnan visszaküldik a jelentkezési lapokat, mi nyáron is felvesszük a gyerekeket.

Megyünk tovább, az országút mellett a hídkorlátok feketék a felcsapódó tavaszi sártól.

Encs teljesen városias képet mutat, az út mentén üzletsorok, valóságos kis áruházak, mini lakótelepek és két mozgó toronydaru további építkezéseket ígér.

– Ide kár is bemennünk – mondja az idősebb, sokat tapasztalt oktatónő.

Gibárt üres, ezen a déli órán is zárva a posta és az italbolt, egy lelket nem látni, aki útba igazítana minket, kétszer kell végigjárnunk a falu egyetlen utcáját, amíg megtaláljuk az iskolát. A gyerekek kabátjai kint lógnak a folyosó fogasain:

– Túl kicsik a kabátok!

Kiderül, hogy az iskola csak alsó tagozatos, ugyanez a helyzet a hóban-sárban elmerülő Abaújkéren is, a nagyobb gyerekek bementek a gönci kollégiumba.

Hirtelen hegyessé válik a vidék, az út melletti hevenyészett futballpálya talajából fehér kövek állnak ki, a meredeken lefutó lejtős oldal a tribün. A kocsiban nyomott a hangulat, az idősebb oktatónő, aki bent az iskolákban meg sem szokott szólalni, most felsóhajt:

– Utálom ezt a cigánykodást.

Én az elmaradó kis falukat figyelem, az összeomlófélben levő öreg házak előtt sok helyütt ott áll már a bepucolatlan új épület.

Az erdőbényei iskolában csak a kék melegítős tornatanárt találjuk bent.

– Az igazgató úr átment a szomszédba az unokájához, ha akarják, áthívhatom.

Nem akarjuk, aláíratjuk és lepecsételtetjük a menetlevelet, hogy elszámolják a napunkat. Itt is hagyunk egy naptárt a tanári szoba díszítésére – ajándékkészletünkben található még falra akasztható kalóriatáblázat, szövésmintát utánzó nyomott terítő, poháralátét – és egyéb üveggyöngyök.

Délután két óra felé megérkezünk Sárospatakra, a nap ezzel véget ért – iskolákban ilyenkor már hiába próbálkoznánk, a két szakoktatónő elmegy áruházba, moziba.

Másnap reggel Tolcsván kezdünk, az iskolát a régi kastélyban helyezték el. Már nem lep meg, hogy itt is jártak előttünk valamelyik textilnyomógyárból – könyvjelzőket, órarendeket osztogatva –, de ők sem tudtak toborozni egy lelket sem. A lányok a nyolcadik általános után elvégzik Abaújszántón a mezőgazdasági szakiskolát, és két-háromezer forintos fizetéssel kezdenek a tolcsvai palackozóban, a gyengébbek meg bejárnak az újhelyi varrodába.

Már vagy ötszáz kilométert utaztunk hiábavalóan, a sikertelenség egyre nyomasztóbb, a két oktatónő, ha tehetné, egyenest Pest felé irányíttatná az autót. Mérán az iskolaépületet túlságosan kicsinek találják, ki sem szállnak a kocsiból:

– Itt úgy sincsenek felsősök.

Balszerencséjükre találunk egy nagyobb iskolát is, ide már be kell mennünk.

– Vannak lányok is? – kérdezik a portásnőt. – Mert ha csak fiúk vannak, akkor nekünk nem érdekes.

Az oktatónők pechsorozata folytatódik: vannak lányok is, de az igazgató látva a toborzók kedvetlenségét, nem erőlteti, hogy bemenjenek valamelyik osztályba:

– Egyébként is: lezártuk már a jelentkezéseket és elküldtük a lapokat.

Szalaszend már lerótta a maga adóját a textiliparnak; egy gyerek elment a Lőrinci Fonóba.

– Az nem maguk?

– Nem.

A vidék egyre kietlenebb, a hegyoldalak sok helyütt töretlenek vagy meddők, kukoricaszárak csonkjai állnak ki a földből, mint a harmadnapos szakáll, a szőlő is eltűnt, nem maradt más, mint a hegyek peremén őrt álló fák sora.

Szemerén az iskola őrgróf Pallavicini egykori kastélyában működik.

– Ezt is csak szégyelljük – mondja az öreg igazgató –, már az utunk is olyan, hogy itt káromkodják ki magukat az autósok.

– Jönnek erre turisták?

– A múltkor járt itt egy pesti ember a fiával, mert egy könyvben olvasott róla, hogy itt a kastély előtt szép kő virágedényeket lehet látni, még az alkotójuk is meg volt nevezve a könyvben. Megtalálta az edényeket, de igen elszomorodott, hogy mennyire tönkrementek.

Én is megnézem: az edények falába szalagszerűen körbefutó pásztorjeleneteket faragtak, de már csak itt-ott lehet kivenni az alakok körvonalait. Míg megyünk be az igazgató irodájába, tekintetünk megakad egy reneszánsz bolthajtáson – törmelék téglával falazták el, kék melegítős cigánygyerekek ugrálnak előtte.

Az igazgatói iroda is lepusztult, teli van zsúfolva könyvekkel, összekötözött újságkötegekkel, néhány primitívebb szemléltetőeszközzel.

– Azt hittem, hogy kihúzom itt a negyvenéves szolgálatom végét is, de a felsősöket már bevitték Encsre, és lehet, hogy megy utána az egész iskola. 1960-ban nyolcszáztíz ember élt itt, 1970-ben hétszázötven, 1978-ban már a tanyákkal együtt sem voltunk hétszázan.

Menekülnek innen az emberek, erodált vidék, kevés a pénz, mert keveset ad a föld. Nagyon meg kell dolgozni annak, aki egy hektáron harminc mázsa búzát akar, csak az öregek vállalják. A fiatalok már látogatóba is ritkán járnak haza, inkább csak akkor, mikor apjukat-anyjukat temetik. Autóval jönnek két órára.

Gagybátoron is halódik az iskola, az igazgató elmegy nyugdíjba, egy tanítónő beköltözik Miskolcra, a másik Felsőgagyra – csak szakképzetlen nevelőkre nem lehet iskolát építeni.

A nyolcadik osztályba tizenegyen járnak, ebből négy lány. A gyerekek fizikailag elég gyengék, iskola után egy-két évig még otthon tartják őket. A községben arra számítanak, hogy a Miskolci Fonoda kitelepít ide egy fióküzemet, négy-öt asszony már bejár tanulni Miskolcra.

– Nem tudom, miért nyitnak új üzemeket, mikor a régiekben sincs elég munkás – ingatja a fejét az egyik oktatónő.

Abaújlakon alig fékezünk le az iskola előtt, egy fiatal nő fut lélekszakadva felénk, karján egy kis gyerekkel:

– Itt vagyok, aki ide való vagyok!

Kiderül, hogy ő a helybeli tanítónő, és valami hivatalos küldöttséget várt, akik pedagógusokat keresnek. Egyedül foglalkozik tizenegy alsó tagozatos gyerekkel – jövőre ez az iskola is megszűnik.

– Nem tetszett hallani valahol pedagógusi állást? – kérdezi újra meg újra, mintha nem értettük volna meg rögtön a szavait.

Már újra elmúlt két óra, az útitervünkön maradt még egy-két falunév, de nincs értelme kísérletezni, elindulunk hazafelé. A fiatalabb oktatónő rovancsol: tizenegy iskolában jártunk, tizennégy terítőt-naptárt osztottunk szét.

– És mit gondolnak: hány „lelket vettünk”?

– Nem lehet tudni, volt úgy, hogy húszan jelentkeztek, és aztán egy sem jött el, mások meg minden jelentkezés nélkül hirtelen beállítottak – falusi lányok, nem mertek megszólalni a tanítónő és a pesti vendégek előtt.

Elrakom a blokkomat, és kibámulok az ablakon: az út mellett cigánygyerekek kergetik egymást rövidnadrágban és apjuk térdig érő zakójában.

 

*

 

A tanulóotthon, vagy ahogy a környéken hívják, a „Szűzgarázs” előtt forgalmas a Budafoki út, az autóbuszmegállóban négy-öt gyárból jönnek össze az idősebb-fiatalabb férfiak. Este ide állnak ki azok, akik megitták a magukét az Erőmű büféjében, a „Taknyos Macská”-ban. Hógolyók repülnek és törnek be ablakokat, éjszaka, ünnepnapokon részegek csöngetnek be „Kovács Erzsébet”-et keresve – erre a névre mindig van öt százalék esély. Kolozsvári, az igazgató felvett néhány kiöregedett birkózót, akik szerény díjazásért a legveszélyesebb órákban fel-le sétálnak a tanulóotthon előtt, széles vállukkal, salátafülükkel rendet parancsolnak. Én is magamon éreztem gyanakvó tekintetüket, mikor beléptem a kapun.

Az igazgatónő szabadkozik, hogy nem ismeri az adatokat, de csak néhány napja került ide, elődjét el kellett távolítani.

– Miért? – kérdezem a kísérőmet.

– Az egyik kislány kidobta a szemetet az ablakon, ő rászólt, hogy ugorjon utána, a kislány megijedt, és csakugyan kivetette magát, ráesett az orvosi rendelő tetejére, és eltört a lába.

Az egyik irodába összehívnak egy csoportra való lányt, velük beszélgetek:

– Honnan jöttetek, és miért jelentkeztetek a Keltexben?

– Én Tiszavasváriból jöttem, hárman vagyunk testvérek, apám nyugdíjas. A „Pajtás”-ban olvastam a hirdetést, a munkát nem ismertem, csak annyit tudtam, hogy sokat kell majd állni.

– Mi Kántorjánosiban laktunk, otthagytam a gimnáziumot, egészségügyi szakiskolába szerettem volna menni, de ott már nem volt hely.

– És ki merne megesküdni rá, hogy legalább tíz évig itt marad a Keltexben?

Csak egy lány nyújtja fel a kezét:

– Én biztos itt maradok, mert a nővérem is itt dolgozik.

A többiek hallgatnak.

– Hogy tetszik nektek Budapest?

– Én a jelentkezésnél jöttem először Pestre, itt sokkal szemtelenebbek a fiúk, mint otthon.

– Nem is jársz senkivel?

– De, a barátnőm bátyja udvarol nekem, ő is vidéki.

– A pesti ipari tanuló lányok felnőttesebbek – mondja egy másik –, az iskolában is különválunk. Mi Keltexesek összetartunk, hiába akar minket szétültetni az osztályfőnök.

– Mi büszkék vagyunk rá, hogy Keltexesek vagyunk, itt sokkal jobb, mint a PATEX-ben, mert ott a lányoknak énekkarra is kell járniuk.

– Mit tudtok a gyár múltjáról? Ki volt Goldberger Leó?

– Valami utca van róla elnevezve.

– És ki most az igazgató?

Csak nevelőnői segítséggel „hozzák össze” Kolozsvári nevét.

– Mostanában egyszer járt lent nálunk, egy baleset után. Én legalábbis máskor nem láttam.

– Mennyit kereshet az igazgató?

– Öt-hatezret, egy jó szövőnő is összehoz majdnem annyit. A vezetőket mostanában nyomják.

– Ti mennyit kaptok?

– Az én ösztöndíjam nyolcszázötven forint. A szállás ingyenes, az étkezésért kilencven forintot fizetünk egy hónapban. Ebédre mindig meleget kapunk, vacsorára szerdán és szombaton hideget.

– Ezen kívül mire költitek a pénzt?

– Egy hónapban kétszer-háromszor is hazamegyünk, kólát iszunk, van, aki megveszi a napi egy doboz cigarettát, a színházjegy huszonöt-harminc forint.

– Gyakran jártok színházba?

– Van olyan hét, hogy kétszer is, aztán egy félévig egyszer sem.

– Én szeretem a Fa szappant, szemben a zöldségesnél negyvenöt forintba kerül egy darab.

– Névnapra, születésnapra az otthonon belül is veszünk ajándékot, és haza is viszünk.

– Ami pénzünk megmarad, azt a nevelőknél gyűjtjük össze, most ötszáz forintom van, láttam egy usankát fehér szőrméből ötszáznegyvenért.

– Tessék elhinni, nem olyan sok ez az ösztöndíj. Egy lány elment tőlünk pincérnek fizetés nélkül – csak a borravalóért, és azt mondja, hogy sokkal jobban járt.

A távozás persze nem olyan egyszerű, a tanulók a szerződésnél kötelezték magukat, hogy felszabadulásuk után két évig a gyárban dolgoznak majd, ha ennél hamarabb mennek el, vissza kell fizetniük a havi nyolcszáz-ezer forintos ösztöndíj arányos részét.

– Ballagnak fehér blúzban, virággal és csokoládéval fogadjuk őket – mondja a fonoda egyik vezetője –, aztán júliustól októberig négyen is leszámoltak. Bejöttek a szülők, leraktak az asztalra tizenöt-húszezer forintot, és vitték a gyereket.

– Miért éri ez meg nekik?

– Miért ne érné meg? A lány két év alatt megismerte Pestet, biztonságban volt, mert az otthonban fegyelmet tartottak, nem smárolhatott a leányzó a kapuban. Szerzett egy szakmunkás-bejegyzést; otthon vagy a szomszéd faluban elindul majd egy kihelyezett fonóüzem, ő eleve öt százalék pluszt kap az órabérére – és még az is lehet, hogy az üzem kifizeti helyette a húszezer forintot.

 

*

 

Kimentem Csepelre is a fonó- és hurkolótanulók iskolájába. Mikor benyitottam, a lányok épp tornáztak az előcsarnokban, hajuk piros szalaggal volt felkötve, magnózenére gyakorolták a május elsejei felvonulás élőképét.

– Nincs tornaterem?

– Nincs. Ezt az épületet eredetileg a Magyar Posztó gyári kultúrházának szánták – gyűléseknek, tanfolyamoknak, könyvtárnak, de a pénz menet közben elfogyott, nem tudták befejezni az építkezést, a minisztérium pedig csak úgy segített, ha az iskola is ide költözhet. Régebben tarthattunk tornaórákat a kultúrteremben, de most már nem engedik.

Az igazgatói irodában ülünk le beszélgetni.

– Hány gyerek jár ide?

– Kétszázhúsz-kétszázharminc – kis ingadozással.

– Milyen a színvonal?

– Az utolsó két évben erősen csökkent, az átlag ma már a 2,7-et sem éri el, sok a tiszta kettes, ha jön egy gyerek négyes körüli bizonyítvánnyal, azzal körülszaladjuk az iskolát.

A gyerekeknek legalább ötven százaléka hátrányos helyzetű, elvált vagy részeges szülők mellett nőttek fel. Szégyellik a családjukat, nem merik bevallani, hogy az egyiknek az apja le van tartóztatva, a másik éppenséggel nem is ismeri, még az osztályfőnöküknek is csak hosszabb idő után, egy-két elejtett szóval említik meg.

Sokan éltek tanyákon, könyvet, újságot nem olvastak, tizennégy évesek, és még sohasem jártak színházban. Azok jönnek, akik még a falujukon belül, a környékükön sem tudnak érvényesülni, a jobbakat leszedik a közeli városokban, például a nyíregyházi iparitanuló-iskolában is válogatnak a jelentkezők között:

– Ebből és ebből az iskolából nekünk nem kell senki – majd elmegy Csepelre.

Olyan hátránnyal kerülnek ide, amit nem lehet bepótolni kirándulásokkal, előadásokkal. Működnek az iskolában szakkörök, de csak kényszerítő eszközökkel lehet fenntartani – a gyerekek beérnék azzal a szinttel, ahová a fülüknél fogva felrángatták őket –, a részvételt beszámítjuk a magatartási jegyekbe, ha csak önkéntesség alapján menne, még az iskolai rendezvényeket sem lehetne megtartani.

Hogy ők elolvassanak egy könyvet, kétszer annyi energiájukba kerül, mint egy jó képességű gyereknek, egy vers megtanulása pedig egy féléves munkát jelent. De ha sikerélményt szereznek, az feldobja őket, a produkció akkor is megkapja a tapsot, ha a kivitel nem tökéletes.

– Itt bent az intézetben hogy haladnak?

– Ami a tanulmányi színvonalat illeti, már az általános iskolai oktatással is baj kell hogy legyen, a gyerekek ötven százaléka nem találja meg a térképen Párizst vagy Berlint, nem tudják, ki uralkodott előbb, I. István vagy Mátyás király. A tantervek szerint a nyolcadik osztályban egyenletrendszerekkel, függvényekkel kellett volna foglalkozniuk, a valóságban nem tudnak három számot egymás alá írni és összeadni, a tizedesvesszővel is képtelenek műveleteket végezni.

– Mennyi a bukás?

– Tizenöt-húsz százalék, de ez nem megbízható szám. Vannak olyan szakmunkásvizsga-bizottságok például, ahol egyetlen gyerek sem bukhat meg, mert szükség van rájuk. Azt kérdezték valakitől: melyek a kapitalista országok? Ő azt mondta, hogy Románia és Csehszlovákia – és ezzel is átment.

Magát a szövést vagy a fonást három-négy hét alatt is meg lehetne tanulni, a három év oktatási idő inkább arra való, hogy megpróbáljuk helyrehozni tizennégy év nevelési hibáit.

– Hogy alkalmazkodnak a gyerekek a városi életformához?

– Fizikailag úgy-ahogy bele tudnak illeszkedni az új viszonyokba, bár egy év után a lányok fokozatosan elhíznak – egycentis növekedésre több kilós súlygyarapodás esik –, nem sportolnak, és hiányzik nekik a fizikai munka, amiben felnőttek: a cipekedés, a jószágetetés.

Az életforma, a kapcsolatok kialakítása sokkal nehezebben megy. A lányaink általában a munkásszálláson lakó fiúkkal csavarognak. Ha a viszony nyilvánvaló veszélyeket mutat, felhívatjuk a szüleiket, meghosszabbítjuk a tanidejüket, de évek óta nem zártunk ki senkit. Nem kerülnek szembe a rendőrökkel, mint más iparitanuló-intézetek növendékei, ezeket a gyerekeket inkább a csapdába eséstől kell óvni. Volt egy lány, aki évente egyszer-kétszer terhes lett, és nem tudta, ki az apa! Egy másik lány másodéves korában szült, a fiú elvette, de már el is váltak azóta.

– A lányokban él a szándék, hogy valamiképpen megépítsék a sorsukat?

– Időnként felméréseket rendezünk, ilyenkor mindig kitűnik, hogy vágyódnak a harmonikus családi élet után, két-három gyereket szeretnének, de nincs bennük különösebb becsvágy, hogy eljövendő gyerekeik többre vigyék, mint ők. A válaszok azt is mutatják, hogy nincsenek felkészülve az életre, másodéves korukban is beatzenészek a példaképeik.

(Jobb ezeket a felméréseket óvatosan kezelni, futballedző koromban volt egy úttörő korú jobbszélsőm, egy állami gondozott fiú, aki az intézeti kérdőív „Ki a példaképed?” rovatába azt írta be, hogy Goebbels, és a nevelő találgathatta, hogy miért.)

– A gyár mennyire segít?

– Az igazgatók nem jönnek el hozzánk – kivéve a Gyapjúfonóból Szeli elvtársat –, és a szakszervezet sem szokott érdeklődni nálunk. Általános bajunk, hogy míg mi nyomtatott nagybetűkkel tanítjuk a szakmát, ők kint az üzemben írott kisbetűket látnak. Kiselejtezett gépeken tanulnak, vizsgázniuk viszont a modern gépeken kell. Más iparágakból és más üzemekből már lehet idézni jó példákat, a Beloianniszban például úgy történik a betanítás, hogy az anyagot magnószalagra vették, a nő fülére fejhallgatót tesznek, és úgy megy a gép mellé, a magnó duruzsolja neki, hogy mit csináljon.

Az üzemek légköre sem megfelelő mindig, kerültek gyerekeink olyan vidéki üzembe, ahol évekig harmincszázalékos hatásfokkal dolgoztak, az emberek ott feküdtek a folyosón, és akkor sem keltek fel, mikor az igazgatóval arra jártunk. Kirándulásra viszik a gyerekeket, és az autóbusz végébe feltesznek egypár láda sört.

Úgy látom, hogy a gyárak még nem értik igazán a saját helyzetüket: a kaputól többé nem tudnak felvenni embereket, nekik maguknak kell nevelni.

 

*

 

– Az ipari tanulók egészségügyi alkalmassága úgy módosul, mint a háborúban a katonáké: a végén mindenki megfelel – mondja az üzemi orvos –, mi is vettünk fel már lányokat folyós füllel vagy tízdioptriás szemüveggel.

(Félreértés ne essék: ez nemcsak a Keltexre jellemző, néhány évvel ezelőtt még a pápai textilgyárban is elfogadták a rövidlátó, csípőficamos vagy állával fűzőre támaszkodó tanulók jelentkezését.)

– Maga is láthatta, hogy a tanulók az ország elmaradottabb vidékeiről jönnek, ahol a csecsemő körmét nem vágják le, hanem a nagymama rágja le. Borsod-Abaúj néhány falujában még ma is romlottnak nézik azt a lányt, aki alulról is rendszeresen megmosakszik – és ezeket a hatásokat, szokásokat elhozzák magukkal Pestre. Sok a vérszegény, gyenge kondíciójú lány, gyakran tapasztalunk pofon utáni halláskárosodást.

A múlt esztendőben az év elején fejtetűt találtunk a tanulószálláson – vagy hazulról jött, vagy az iskolában szerezték, de mindenképpen a gondozatlanság eredménye. Rezisztens tetűkben, amik minden irtószernek ellenállnak, én nem hiszek, sokkal inkább a slamposság, mint a divat hozta vissza őket. Amíg fehér ingben, rövid hajjal jártak, ilyesmi alig fordult elő, a színes ingeket viszont hónapokig el lehet hordani mosás nélkül. A tisztátalanság szemmel látható és egyéb érzékszervekkel is tapasztalható, hogy finoman mondjam.

A párok gyakori váltogatása, a promiszkuitás hozta vissza a trippert és a rühöt is…

– Rüh is van?

– 1975-ben a szállókon lakó hatszáz nő közül csak egy rühös volt, utána hetenként ketten-hárman jelentkeztek. Ez a betegség ma már huszonnégy óra alatt gyógyítható, csak le kell cserélni az ágyneműt, és a rühkenőcs is színtelen ma már, nem lila, mint a háború után, mégis volt olyan lány, aki nyolcszor dobta el a receptet, és csak akkor váltotta ki, mikor a „krapek”-jának is viszketni kezdett.

– Milyen kapcsolatokat alakítanak ki a fiúkkal?

– Egy felmérés szerint az egyetemista lányok között több szüzet találtak, mint az ipari tanulók között – bár azok négy-nyolc évvel idősebbek. Előfordul, hogy tizenöt-tizenhat éves korukban teherbe esnek, sokáig azt sem veszik észre, hogy elmarad a menstruációjuk. Megbeszélik az ügyet a partnerükkel, ha lehet, megtartják a gyereket – ez a mindenáron való férjhezmenési szándék egyik taktikai eszköze. Elmennek szülni lánynéven – és asszonynévvel térnek vissza.

A tanuló- és munkásszálláson terhes lány nem maradhat meg; ha máshová nem fogadják be, a XXII. kerületi Magyar utcában a kismamaszállóba felveszik.

Tartottam a szállón egy nőgyógyászati előadást, kitettünk egy ládát, ahová be lehetett dobni a kérdéseket, tíz kérdésből kilenc a nemi életre vonatkozott.

Az orvos papírlapokat tesz az asztalra, felemelem és elolvasom egyiket-másikat.

„Hány éves kortól jön meg a menstruáció?

Mitől van az, hogy menstruáció előtt és után nyolc-kilenc napig fehér folyásom van?

Probléma-e, ha egy hónapban kétszer jön meg a menstruáció?

Két éve, hogy menstruálok, időközönként elmarad, volt már olyan, hogy nyolc hónapig nem jött meg. Betegség ez?”

– Bizony az, elhanyagolt felfázások, erőltetések, helytelen táplálkozás, kaparások eredménye.

Folytatom az olvasást:

„Egészséges-e a melltartó használata?

Milyen módon lehet elérni, hogy egy lánynak csinos melle legyen?

Nem fog-e a lánynak a melle lelógni, ha melltartót használ?

Miért van, hogy ha jóllakunk, akkor szédülünk?

Miért fáj nekem állandóan mind a két oldalt a vesém?

Igaz-e, ha egy nő hüvelyöblítést végez ecetes vízzel érintkezés után, az megakadályozza a teherbe esést?

Átlyukadhat-e a kondom használat közben?

A fogamzásgátló tabletta a későbbi szülésnél nem káros-e a csecsemőre?

Rossz nő-e, aki lefekszik egy fiúval, akit szeret?

Származhat-e abból betegség, ha egy lány több fiúval lefekszik?

Ha egy lánynak elveszik a szüzességét, folytathatják-e akkor az alkalomkor a nemi érintkezést?

Ha egy lányra rájön az érintkezési vágy, és nincs mellette fiú, mit csináljon?

Miért van az, hogy ha egy fiúval vagyok, akkor állandóan a vécére kell járnom?

Egyidős fiú és leány (17 év) között kialakulhat-e olyan szerelem, amely a későbbiekben házasságra vezet? S ha igen, kölcsönös lesz-e a megértés köztük?”

Közben egyre sűrűbben kopognak az ajtón.

– Egyelőre ennyit – mondja az orvos –, később majd beszélünk még.

Szakmunkásvizsga után a tanulók átkerülnek a gyár lányotthonába, a két épületben jelenleg mintegy négyszázan laknak, minden második volt ipari tanuló. Először a régi házba megyünk át, a gyári futballpálya mellé.

Az irodában különféle statisztikákat raknak elém, először az életkor szerinti megoszlást; a háromszáztizenegy itt lakó nő közül csak tizennégyen idősebbek huszonöt évnél.

– Ki él itt a legrégebben?

– H. Ilona hüvelyválogató 1954. X. 3-án jelentkezett be, vagyis huszonnégy évet töltött már el itt.

– Nincs reménye, hogy saját lakáshoz jusson?

– Hogyan juthat saját lakáshoz egy negyvenhárom éves, egyedülálló, kétezer-ötszáz forint körül kereső lány?

– Talán, ha valaki elveszi?

– Talán úgy. És ha annak sincs lakása?

– Csakugyan, akkor mi van? Hol lakhatnak a gyárban dolgozó házaspárok?

– A Keltex keres nekik szobákat magánházaknál, és beszáll az albérleti díjba is, egyedülálló személy kétszázhúsz forint, egy házaspár ötszáz forint hozzájárulást kap – a többit ők maguk fizetik. Általában családi házak egy-egy szobáját vagy emeleti részét sikerül megszerezni, sajnos, nem minden bérletünk tartós, mert sok a részegeskedés, a szándékos rongálás: a szekrényekbe lyukakat fúrnak, de tartottak már bicskacéldobó versenyt is – olajfestményre.

Visszatérve a legrégebbiekre: lakik itt a szálláson egy öregebb nő is, a bő szoknyás Mari néni. Mint legidősebb lány felnevelte a testvéreit, magával nem törődött. Később a húga gyerekeit támogatta, hozzájuk járt el, de ahogy múltak az évek, már csak karácsony és újév között tűrték meg, és málnaszedéskor.

Nyüsttisztító volt ezerhatszáz forintért, nagyon kevés nyugdíjjal ment el, és a szabályok szerint ki kellett volna rakni a szállásról, de hová menjen? Illegálisan szereztek neki egy új munkakönyvet, és kis pénzért-szobáért takarít nálunk, kezet akart csókolni érte az igazgatónőnek. Semmi baj nincs vele, nagyon vallásos, a többiek mindig tőle tudják meg, hogy mikor van Gyertyaszentelő.

– Furcsa élet.

– Aki a textiliparba kerül és munkásszálláson él, azon minden van egy icipici horzsolás.

Sok az intézetis gyerek, úgy jönnek ide, hogy a mosdókesztyűt sem ismerik, egy lányt minden éjszaka fel kellett kelteni, hogy mossa meg a lábát.

– Dolgos ember nem mosakszik, leizzadja a koszt – teszi hozzá Leitner magyarázólag.

– Egy szellemi fogyatékos lány vetődött intézetről intézetre, elhelyezték valamelyik textilüzemben, de a munkatársai nem találták meg vele a kapcsolatot. Az egyik tanárnő elvitte magához háztartási alkalmazottnak, de ők sem jöttek ki egymással, a tanárnő mint egy talált tárgyat leadta a Keltexben, mert nálunk kaphatott szállást. A lánynak folyt a füle, már rég meg kellett volna operálni, mi vittük kórházba. Rendbe jött, fülbevalót akart, keresnünk kellett valakit, aki hajlandó volna átszúrni az operált füle cimpáját, végül egy szülész vállalta el. Az első keresetéből egy fülbevalót vett.

Volt egy lány, aki imádta Kovács Katit, az énekesnő akárhol adott hangversenyt, mindenhova utánament, még Tolnába, Pécsre is, nagy virágcsokrokat küldött a lakására. Rengeteget túlórázott, mégsem volt semmije, csak egy nadrágja és egy lemberdzsekje.

– Mikor éljen az ember, ha nem fiatalon?!

Nem törődött a társaival, hangosan magnózott, mindenhol összeveszett, bejárta már az összes szobát, pincétől padlásig, végül kitették, gyári albérletben lakik.

Nemcsak ilyen maguknak élők, hősök is akadnak a szállóban. Egy cigánylány feljött vidékről, munka mellett elvégezte a hetedik-nyolcadik általánost, akkor felhozta az asztmás húgát, egy évre berakatta a szanatóriumba. Amíg ez a húga gyógyult, üzent a másik húgáért, az is megérkezett, addig erőszakoskodott vele, amíg el nem ment tanulni. Egy év után kijött a szanatóriumból az asztmás húga, valósággal a fülénél fogva vitte el a gimnáziumba, és beíratta. Maga a kislány színházba jár, festi a haját, hogy ne lássák rajta, hogy cigány, de zárkózott, goromba természetű. Ha megkérdezem tőle:

– Mit olvasol?

– Könyvet. Menjen innen, haggyon békén.

Az apja utcaseprő, ide jár utánuk kéregetni, ad neki egy tízest, és elkergeti.

– Mennyit fizetnek a lányok a szállásért?

– Ebben a régi házban százat, az újban százötvenet. A koszt is olcsó: az ebédjük kijön heti harmincöt forintból, és hazulról is kapnak ennivalót. Elviszik a csomagot a portáról, sokszor épp csak megnézik, hogy mi van benne, aztán egypár nap múlva bedobják a szemétbe. A hűtőszekrényben benne felejtettek levágott csirkéket.

– Engem már sokszor hívtak el innen – mondja az igazgatónő –, de mindig itt maradtam, többek között azért, mert más helyen nem tudnám ilyen színvonalon eltartani a kutyámat. Honnan vihetnék neki naponta csirkehúst?

– A húst és a sajtot nem szeretik a lányok, inkább zsíros kenyeret esznek és édességet.

– Ha szállásra-étkezésre ilyen keveset kell költeniük, azt jelenti, hogy a pénzüket félrerakják?

– A takarékkönyvüket a lányok általában odaadják a nevelőknek, mi a páncélszekrényben tartjuk, mert előfordulnak lopások a szállón, és majdnem mindig pénz tűnik el. A legmagasabb betét jelenleg huszonegyezer forint – ez két év alatt jött össze, egy állami gondozott kislánynak tizenhétezer forintja van, sokan váltanak autónyereményes könyvet.

– Ért-e már nagyobb szerencse valamelyik szállón lakó lányt?

– Nem, még senki sem nyert a lottón.

– És egy fényes házasság?

– Legfeljebb nagy esküvők fordulnak elő. Miniszter, vezérigazgató még nem nősült munkásszállásról.

– Ki veszi el ezeket a lányokat?

– Vagy otthon egy falubeli fiú, vagy itt a környékbeli gyárakból egy munkás. Sok a hebehurgya házasság, a férfiról utólag kiderül, hogy iszákos, durva, volt lány, aki otthagyta a férjét, és visszajött a szállásra.

– Egyéb kapcsolatok? Maguk mennyire értesülnek róla?

– Mi vagyunk a kerületben az egyetlen lányotthon, melynek javaslatait az abortuszbizottság vita nélkül elfogadja. A lányok nem tudják, hogy a társuk küretre megy, ha mégis meghallják, később rákiabálják egymásra. Néhányan elvállalják a gyereket apa nélkül is – általában az első komolyabb nehézségnél összeroppannak.

Megállapodunk, hogy valamelyik este visszajövök a szállásra beszélgetni a lányokkal, távozóban megnézünk néhány szobát. Valaha mindenütt tizennégy vaságy állt emeletesen, vaságy maradt még néhány, de a szobákban általában csak hatan-nyolcan laknak.

Az egyik szobába Varia szekrényeket tettek, a tetejükön üres kubai rumosüvegek.

– Alkohollal hogy állnak? Szeretik a rumot?

– Inkább pálinkát isznak kólával. Otthon reggelire orvosságnak tartják, és küldik utánuk csomagban.

Az asztalon pohárban hóvirág, mellette vizeskorsó. Az ágyak mellett subaszőnyeg takarja a falat, a takarón játékállatok: plüssmackó, plüsskutya, az ágy végében szárad a törülköző.

A fürdőszobákat nemrég hozták rendbe, rózsaszín csempével burkolták be.

– Mióta a mosdóban van hideg-meleg víz, a lányok azóta hajlandók fogat mosni – soknak lyukas a foga, és ez fájt a hideg víztől. Most egy baj van: leszedik a zuhanyozóról a rózsát, mert ez szétmossa a frizurájukat.

A folyosó kis benyílóiban mindenütt asztalok állnak néhány székkel.

– Szeretik ezeket a sarkokat, „ficakokat”, ahol nyugodtan lehet beszélgetni, cigarettázni, ezért nem kívánkoznak át az új épületbe, ahol kötöttebb a fegyelem.

A folyosón egy lány éppen pakol, megkérem: engedje meg, hogy megnézhessük a szekrényét. A hátsó falra Suzi Quatro képét ragasztotta, a felső polcon egy magnó, oldalt egy Wrangler’s farmer lóg.

– Mennyiért vette?

– Ezerötszázért.

A farmer szent, a lányok eljönnek ünnepi ruhában egy-egy nagyobb eseményre, például a ballagásra, de utána eltűnnek, és felveszik a farmert. Ha az általános iskolából megmaradt sötétkék szoknyájuk, fehér blúzuk, előbb-utóbb elajándékozzák vagy eldobják, mert szégyellik.

A másik szobában, ahová benyitunk, nincs megágyazva, a szőnyegen Scholl papucsok hevernek, az egyik polcot zsúfolásig telepakolták cipőkkel. Nézegetem a könyvespolcokat: Graham Greene: Tiszteletbeli konzul, Joseph Heller: A 22-es csapdája, cseh–magyar szótár. A falra Nyilasinak és Törőcsiknek a Képes Sportból kiemelt arcképét ragasztották, egyik ágy mellett viszont csak egyetlen nagyméretű fotó: egymást fogó férfi- és női kéz.

Kint a folyosón két lány álldogál: egy alacsony szőke és egy kövér fekete cigánylány, divatos borotvapenge zsuzsuval a nyakában. Tiltott helyen dohányoznak, meglep, hogy az igazgatónő alig-alig feddi meg őket.

– Az embernek nehéz rájuk szólni, ha tudja, hogy mi áll a gyerekek mögött, honnan jöttek. A kis szőkének az apja megölte a kislány anyját. A másik, az a borotvapengés pedig tíz állami gondozott lány vezére. Együtt dolgoztak egy gyárban, nem engedték őket a többiekhez, külön épületben laktak, rácsok mögött, erre ő mindnyájuk nevében szerződést bontott, és elhozta a csapatot.

Átmegyünk a szálló új épületébe, ezt valaha öltözőnek tervezték, de már menet közben rájöttek, hogy felesleges volna; amennyi ember megmarad a gyárban, az elfér a régi öltözőben is. Átépítették, szállodaszerű folyosókat alakítottak ki, vasalóhelyiséggel, villanygéppel ellátott varrószobával, nagy mosdókkal. Egy-egy szobában itt csak négyen laknak, a környezet kedvezőbb volna a tanulásra, hetente kétszer magyarból és történelemből korrepetálást is tartanak, de kevesen iratkoznak be valamilyen iskolába.

– Egyre inkább hazafelé tartanak.

A berendezés, a hangulat itt is hasonló, mint a régi épületben, csak egy helyen dekorálták ki a falat feliratos vásári fakanalakkal:

„Görbelábú szentségit az anyádnak,

Ha én mondom emeld fel a szoknyádat…”

„Mikor a lány gatyát mos

Akkor bizony nem álmos…”

Az egyik sarokban egy szőke lány fekszik, néhány nappal ezelőtt a gép elkapta lófarokba kötött haját és berántotta, majdnem leskalpolta, fejbőre még most is véraláfutásos.

– Hogy történt?

– Én szeretem, ha megy a gép, és aznap folyton szakadt a fonal. Nem tudtam megállni, egész nap nem ettem, és megszédültem.

– Meg persze nem volt bekötve a feje, ahogy a szabályok előírnák – mondja Leitner kifelé menet –, járhatott volna rosszabbul is, emlékszem, még a háború előtt a PATEX-ben is elkapta a gép egyik nőnek a haját, de neki le is tépte, csak oldalt maradt neki egy kis balkon.

– Mi lett vele?

– Mi lett volna?! Dolgozott tovább, a felszabadulás után a szakszervezet vett neki parókát.

 

*

 

Nem mindenki viseltetik annyi részvéttel és megértéssel a szállón lakó lányok iránt, mint a keltexes nevelőnők, akadnak, akik több fenntartással élnek. Egy másik pesti textilgyárban így beszélt róluk egy ötven körüli művezető.

– A pénz értékét nem ismerik, elmennek a belvárosba, vesznek egy nyolcszáz forintos pulóvert, otthon felpróbálják, és ha valaki azt mondja, hogy nem szép, belevágják a kukába – addig sem jutnak el, hogy elvigyék a Bizományiba. Amit a közösség, a szoba nem fogad el, azt nem hordják.

Ha egy maszek kötős szerez egy textiles lány ismerőst, az tizenöt-húsz pulóvert el tud passzolni neki, a lány a közvetítésért szokott kapni darabonként húsz forintot vagy egy pulóvert.

Hiába szórják a pénzt, nem elegánsak, mert túl feltűnően öltözködnek. Nem tudnak viselkedni, nem tanulnak nyelveket, nem olvasnak, így ma már nem lehet feljebb jutni egy nőnek. Nem lehet leülni egy első osztályú vendéglőben, és bal kézbe venni a kanalat.

Ismertem egy szövőlányt, Z. Marit. Szép volt, és adott is magára, tizenöt évig próbálkozott, hogy feltörjön, férjhez menjen vagy egy nagy „üzletet” kössön. Alkalmi manökenségig vitte, profi már nem lehetett, oda textiles nő nem kerül, az iskolázott lányok egymást viszik. Harminchárom éves korában Z. Mari feladta, és hazament Békéscsabára.

Művezetők és tőlük fölfelé már ritkán kezdenek ki velük, nemcsak azért, mert a lányok este a szállón kibeszélik, de a párt és a szakszervezet is figyeli ezeket az ügyeket. Ha mondjuk ma történik valami, holnap délig megtudja az igazgató, három órára már be is rendelték az illetőt raportra. Inkább a gépeket kiszolgáló-szerelő személyzet hajt rá a lányokra, nappal ők sem merik csinálni a játékot, inkább az éjszakai műszakban, kulcsot reszelnek az irodákhoz, és reggelre csatakos az asztal.

Nem ágylába az ember, hogy mindent tudjon az ilyenekről, de vannak esetek, amiket nem tudok elfelejteni. Vezettem egyszer egy tanfolyamot, és nagyon tetszett nekem, hogy az egyik lány, amikor leül, milyen tisztességtudóan elrendezi a szoknyáját a combján.

Végre egy rendes lány! – gondoltam.

Az egyik öreg előmunkásnő később mondta nekem, hogy a kislánynak egy nagy anyajegy van a combján, azt takargatja. Elintéztem, hogy megoperálják – talán nem kellett volna, mert a lány aztán oltári nagy ribi lett.

Egy barátja egyszer kivitte őt Iváncsára, másnap megkérdeztem a fiút, hogy szórakoztak:

– Megcsúzliztuk heten meg idesapám!

Tanulni nem tanulnak, a nyolc általánost elvégzik, de ez nem jelent sokkal többet, mint régen a négy elemi. Írni nem tudnak rendesen, olvasni azt olvassák, amit a nevelőnők tanácsolnak, vagy ami épp elöl van a könyvtárban, egyébként: -suk, -sük, eztet, aztat, jó vagy nálam, rossz vagy nálam.

 

*

 

Egyik este újra átmegyek a szállóba, hat-nyolc fiatalabb munkásnővel leülünk az egyik folyosói asztal mellé. A lányok nehezen hajlandók megszólalni, előtte mindig egymásra néznek.

– Mennyit keresnek, és mire költik?

– Átlagban háromezer forintot kapunk, havonta kétszer hazautazunk, az mondjuk kétszáz forint, erre-arra elmegy naponta ötven forint: egy doboz cigaretta, két kávé, kóla vagy sör, csoki, általában ezer-ezerkétszáz forint marad meg tisztán.

– Van maguk között, akinek kell hazaküldenie pénzt?

Senki sem jelentkezik.

– Haza pénzt? – sóhajt fel a nevelőnő. – A fizetés előtt egy héttel már nincs tíz forintjuk.

– Ad nekik kölcsön?

– Szigorúan tilos, annyit szoktunk megcsinálni, hogy a legszegényebbeknek, a volt állami gondozottaknak hozunk egy vekni kenyeret.

A kihívástól egyik beszélgetőpartnerem váratlanul lendületbe jön és kifakad – magas, vékony lány, haja tőnél barna, feljebb melírozott szőke, csíkos vászonnadrágot, hússzínű, rollnyakú pulóvert és öves kötött kardigált visel.

– Mi B.-n lakunk, apám segédmunkás, négyen vagyunk testvérek. Anyám soha nem engedett meg nekünk semmit, ami pénzbe került volna. A nővérem nyelveket szeretett volna tanulni, nem lehetett neki, az egyik húgom jól balettozott, de egy év múlva kivette, mert nem akarta fizetni a tandíjat. Apám mondta nekem, próbáljak valami jobbat, menjek el hazulról, feljöttem ide a Keltexbe.

Én úgy élek, hogy mindent megengedek magamnak. Én ha veszek egy kiló banánt, nem úgy eszem meg, hogy ma egyet, holnap egyet, mert így kitart egy hétig, hanem ha van kedvem, megeszem egy helyben az egészet, és ha úgy tetszik, bedobok húsz deka téliszalámit. Ha meglátok egy új ruhát, nekem nem kell spórolnom vagy kölcsönkérnem, hanem bemegyek az üzletbe és megveszem.

Én nem akarok úgy élni, mint az anyám, és úgy sem, mint a szobatársaim, akik folyton azzal foglalkoznak, hogy „az anyám már megint eladott egy tehenet, és vesz belőle egy szobabútort”, mert azt nézik, hogy gyarapszik a lepedő a szekrényben, és küldik haza a stafírungot.

Aztán mikor minden együtt van, hazavillognak a faluba Jóskával, aki lakatos a vasgyárban, kapnak otthon nászajándékul két tehenet, aztán dolgoznak, ötvenéves korukban körülnéznek, hogy mi is van, hogy is kellett volna élni, vagy ami még rosszabb, még akkor sem jut eszükbe.

Én minden évben elmegyek külföldre, két éve Jugoszláviában jártam, tavaly Romániában, idén megint el fogok utazni a román tengerre. Ezt az életmódot nem engedhetném meg magamnak másutt, például ha egy gyerekruhaboltban lennék eladó ezeregyszáz forintos alapfizetéssel.

A gyűrűsfonóban dolgozok, nyolc oldalt viszek, néha többet is, mert hiányzik az ember, és csak mi néhányan vállaljuk a gazdátlan gépeket. Túlóra nélkül is megvolna a négy és fél ezer forintom, de sokat tizenhat órázok, tavaly március végéig összejött a háromszáz túlórám, már nem is akarták engedni tovább.

– Hogy néz ki egy tizenhat órás műszak után?

– Mint mások, mindenkinek beesik a szeme és véres lesz, otthon nem tud elaludni. Másnap, ha éjszakás az ember, szundít egy-két órát, hajnalfelé kevesebb az abzug, el lehet vonulni egy kicsit.

– Más szakmával nem is próbálkozott?

– De, tanultam gépírónőnek is, nyolc hónapig tartott volna a tanfolyam, de én csak két hónapig bírtam. Minden másnap voltak órák, és már az elején is harminc-negyven oldalakat adtak fel, három műszak mellett nem jutottam hozzá. Nekünk tulajdonképpen minden harmadik hetünk elveszik, a délutános műszakban mi egyszerűen nem élünk.

A szállóból egyszer költöztem el egy geodétafiúhoz, aki a húgával lakott együtt. Öt nagy bőrönd holmit vittem magammal, kettőben csak könyvek voltak. A fiú húga egy diszkós lány volt, farmerben, kikeményített ingben járt táncolni, más nem érdekelte, mikor mi a fiúval elmentünk a Közlekedési Múzeumba, gúnyolódott velünk:

– Mi az, már a hippik is múzeumba járnak?

Jól éltünk, a dolog azon bukott meg, hogy egyszer hazamentem, és a fiút a legjobb barátnőmmel találtam együtt. Nézze, én aláírom, hogy egy férfi minden alkalmat kihasznál, de hát ezt mégsem tudtam megemészteni – ezzel a barátnőmmel szoktam megbeszélni mindent, tőle kértem tanácsot. Visszaköltöztem a szállásra, kétágyas szobába.

(– Arról nem beszélt, hogy öngyilkos lett? – kérdezte később a nevelőnője. – Alig tudtuk visszahozni.)

– Most Romániában van egy fiú, a tengerparton ismerkedtünk meg, ő román, de az apja lengyel és az anyja szerb. Nem egy átlagember.

A lány most is műszakra készül, elnézést kér és elvonul, távozásával a többiek mintha felszabadultak volna.

– Mennyire szeretnek itt élni?

– A szállónak sajnos rossz a híre. A múltkor taxival jöttünk a Keletitől, mondom a sofőrnek, hogy a Budafoki útra.

– A Kancakolostorba? – kérdezi a sofőr.

– Dehogy – mondtam, és inkább továbbvitettük magunkat.

– Persze mondd meg, hogy ha a szállónak rossz híre van, arról ti is tehettek – szól közbe a nevelőnő –, állandó fiúsereg nyüzsög a porta előtt, előfordult, hogy baby dollban kiálltatok az ablakba. Vagy egy másik ügy: ki vált közületek villamosbérletet? Senki, mindenki úgy számol, hogy a bérlet száztíz forint, ha egy hónapban kétszer lebukok, az még mindig csak száz forint büntetés, és ezt sem kell rögtön kifizetni – a BKV-től csomóban érkeznek a letiltások.

– Lehet, de én mégsem vagyok büszke rá, hogy ide tartozok. Szórakozóhelyen mindig azt szoktam mondani, hogy fodrász vagyok, de voltam már egyetemista is. A srácok is hazudnak, azt mondják, hogy mérnökök vagy művezetők.

– Rosszul tanultam, nyolcadik után két évre gyakorló iskolába kellett volna menni, nem volt kedvem hozzá. Az én kezem túl gyors, ha anyu nem volt otthon, két óra alatt kitakarítottam az egész lakást – és most hetenként csak kétszer járjak foglalkozásra?

Megnéztem a hirdetéseket, a Keltex tetszett a legjobban, kivártam, amíg egyszer vendégek jöttek hozzánk, és beköptem ezt a szakmát. Anyám csak csodálkozott.

– Apád mit szólt?

– A szüleim különváltan éltek, apám nem törődött velem. Most is mikor letettem a szakmunkásvizsgát és ballagtunk, körbejártuk a gyárudvart, odaszaladtam apámhoz:

– Apu, egyedül csak én lettem jeles!

Ő csak annyit felelt:

– Gondold meg, lányom, ezentúl szerényebben kell élned, mert nem tudlak úgy támogatni, mint régen.

Többet nem mentem el hozzá, most egészen egyedül vagyok, mert tavaly meghalt anyu is. A lányok szóltak, hogy mért nem járok feketében, én azt mondtam, ha segíthetnék rajta, hatvanéves koromig feketét hordanék, de neki már nem számít. Én pedig nem szeretem a feketét, minden folt, pihe meglátszik rajta.

 

*

 

A szállón lakók viszonylagos anyagi bősége és gondtalan életvitele nem jellemző általában a textilmunkásnők életére – sok fonónő-szövőnő visel aránytalanul nehéz terheket.

Pápán az üzemvezető bemutatott egy szövőnőnek, aki munka mellett esti tanfolyamon elvégezte a technikumot, négy évig tanult, és mégis a gépek mellett maradt.

– Miért tanult?

– Legyek őszinte? Mert nem szeretek már dolgozni. Tizenhat éves koromban kezdtem, tizenöt éve hajtom már a gépeket, elkoptam, előbb-utóbb meg kell jönni már a bajoknak.

– És miért nem hagyta ott a szövőállást rögtön a diploma után?

– Így alakult. A férjem asztalos volt, három évig éltünk együtt, gyerekünk született, azt hittem, végig együtt húzunk majd, de mindent elivott, elküldtem.

– Elváltak?

– Nem, mert az is pénzbe került volna. Mikor visszajöttem a gyesről, a technikusi diplomámmal elmehettem volna darabátvevőnek vagy minősítőnek kétezer-ötszáz forintért, mint szövőnő három műszakban megkeresem a négyezer-ötszázat, és kell a pénz. Most egy szoba-konyhát bérelek ezeregyszázért, de ezt később már nem bírnám, kell vennem egy lakást.

– Ha három műszakban dolgozik, kire bízza a gyereket?

– Éjszakás héten a szomszédasszony alszik nálunk, reggeles héten fél ötkor kelünk – egy órára lakunk az üzemtől –, és beviszem az óvodába, délutános héten is, este tízkor viszem haza – ilyenkor már csak egyedül ő vár bent, az óvónők haragszanak érte, de nem tudom másképp megoldani.

Mikor hazamegyek a gyárból, dolgozok tovább: egy kézigépen kötök naponta négy órát egy maszeknak. A hároméves kislányom már besegít, gombolyít nekem, a kötéssel ezerötszáz forintot keresek havonta. Tíz hónapja ment el a férjem, azóta negyvenháromezer forintért tudtam vásárolni, bútort vettem, magnót, állólámpát.

– Meddig kell ezt még csinálnia?

– Még három évig, amíg a gyerek iskolába nem megy, mert három műszakban nem lehet nevelni.

– Nyolc órát sző, két órát utazik, négy órát köt – ez tizennégy óra, ehhez jön még a háztartás, jut valamennyi idő a magánéletre is? Vannak barátnői?

– Voltak, de lemondtam róluk, mert sokba kerültek. Néha tőlük kellett kölcsönkérni, hogy meg tudjam hívni őket.

– És férfi?

– Szívesen vennék valakit, akinek kocsija van és pénze – nekem nem kell, én fizetnék magamért, csak ő se szoruljon rám –, elvinne minket kirándulni, az jó volna, de férjecskék nem kellenek.

Nyugodt, lassú hóesésben megyek be a gyárba, megnézem az éjszakás műszakot. Az irodában ott ül a főmester, tíz óra már elmúlt, de még mindig számolgatja az embereket, a Gy (gyűrűsfonó) feliratú táblán hat-nyolc szögön nem lóg ott a színes korong, jelezve, hogy nincs kezelőjük.

– Rögtön megmondom, hogy melyik gépek nem indulnak majd.

– Nincs elég túlórázó?

– Sokan jelentkeztek, de nem jöttek be.

– Mi lesz velük? Felelősségre vonják őket?

– Felelősségre? Örülünk, ha egyáltalán bejönnek holnap.

A főmester felhívja a lányszállást, a portással lehívat a telefonhoz egy lányt, aki csak pár perce érhetett haza a délutáni műszakról, és udvarol neki, hogy jöjjön vissza dolgozni. A beszélgetés kihallatszik a kagylóból, a nő vonakodik, aztán sóhajtva beleegyezik.

– Jó, de nem tudom, mikor érek oda.

– Mosson fogat és jöjjön – mondja a főmester, és levágja a kagylót. – Úgy tesz, mintha Mexikóból jönne.

Végül is a fonó szükséges hatvanöt emberéből hat hiányzik, ide-oda tologatják a fonónőket, de egy Textima és három gyűrűsgép így sem tud elindulni.

Kopognak, aztán bejön egy lány:

– Főmester elvtárs, ellopták egy új kislány farmernadrágját az öltözőben.

– Legyen szíves, küldje oda a rendészt, nemsokára én is átnézek.

A főmester legyint.

– Na, holnap reggelre már van egy biztos túlórázónk.

– Kicsoda?

– Akinek ellopták a nadrágját – úgysem tud hazamenni.

Bejönnek a művezetők is, megisszuk a szertartásos esti kávét, beszélgetünk.

– Azt mondják, régen a mesterek háremnek tekintették a fonodát vagy a szövödét, tetszés szerint választottak szeretőt a munkásnők közül, ma is ez a helyzet?

A főmester meglepetésében és dühében majdnem kiköpi a kávét.

– Nézze: a fizetésemmel nem variálhatok, mert annak minden fillérjéről tud a feleségem, jutalmat pedig a múlt negyedévben kaptam négyszáz forintot, most lesz háromszáz – milyen hülye kurvát lehetne eltartani ebből?

Az egyik művezető közbeszól:

– Azelőtt mindig volt két-három nő a kezünk alatt, aki feldobta az embert, ma már minden kísértés nélkül végigmehetek a termen, és nemcsak azért, mert öregebb lettem.

– Jönnek rózsás arcú, nevetős lányok, egy-két év alatt megkopnak, a bőrük csillog a párától, mint az indiánoké, száll a por rájuk, ahogy besüt a nap a terembe, nézzen bele egyszer: egymillió elemi szál lebeg benne, és hiába mondják, hogy ez növényi por, egészséges.

– És az éjszakák, nem valók nőnek. Már az 1928-as magyar ipartörvény is megtiltotta, hogy este tíztől reggel öt óráig nőket foglalkoztassanak, állítólag a magyar szakszervezetek kétszer is aláírták a nyilatkozatokat a nők éjszakai munkája ellen, ENSZ-határozat is tiltja – nálunk mégis megy.

– Most éjjel tizenegy óra van, maguk szerint most hány nő dolgozik Magyarországon?

Számolgatni kezdünk.

– Ötmillió munkásból hétszáz-nyolcszázezer ember dolgozik három műszakban, ennek egyharmada áll most a gépek mellett.

– Ebből mennyi a nő?

– Legalább nyolcvan százalék, nézze meg: nálunk a fonodában is van most négy-öt férfi és több mint ötven nő.

Körútra indulunk a főmesterrel, éjszaka ő az egész gyár meghatalmazott vezetője, mérnökök vagy magasabb beosztású irányítók közül senki sem tartózkodik bent.

A Fonó I-ben minden gép megy, de a kezelő létszám csak úgy jött össze, hogy tizenegy nő tizenhatórázik, vagyis a második műszakját tölti benn (ha valakit az időpont is érdekel, 1978. március 2-án történt). Egy hetvenéves öregasszony délután takarított, most csévéket pakol ládákba reggelig.

– Kemény meló – mondja a főmester –, jó mélyre kell lehajolni, én is csináltam egyszer három napig, azt hittem, a fejem szétdurran.

Megszólítom az öregasszonyt:

– Miért nem tetszik inkább aludni?

– Ó, aludni csak szokás – legyint mosolyogva.

Ebben az évben már tizennyolcadszor túlórázik, azt mondja, megéri, százhatvan forintot keres egy éjszaka.

(– Az a legkisebb baj, hogy a túlórázás sokba kerül az üzemnek – mondta később valaki –, ezenkívül még három nagy hátránya van. Egy termelési: a második nyolc órában senki sem tud úgy dolgozni, mint az elsőben, egy munkavédelmi: a túlórázókat aránytalanul több baleset éri, végül egy politikai: ezek a nők vagy elődeik valaha a rövidebb munkaidőért harcoltak, és ezt most lassan visszavesszük tőlük.)

Sok az ősz fej, egyik asszony két elvált lányát támogatja, arra kell a pénz, egy nyugdíjas nő utazni szeret, a férjével már járt Olaszországban, Spanyolországban – és ehhez a nyugdíj kevés volna.

A sötét udvaron ránk köszön a rendész:

– Jó estét, főmester elvtárs. Jöjjön át az öltözőbe, a lányok várnak az ellopott nadrág miatt.

A főmester kényelmetlen mozdulatot tesz, mintha vakarózni készülne, de aztán bólint.

– Persze, menjünk.

Két magas, vékony állami gondozott lány ül a mosdó előterében, cigarettáznak, mellettük toporog az ellopott farmer gazdája munkásnadrágban.

– Újfelvételis – mondja sajnálkozva az egyik állami gondozott –, most jött először, amíg kiment mosdani, ellopták neki.

– Milyen farmer volt?

– Super Rifle. A legjobb márka most.

– Ki lophatta el?

Az egyik lány jelentkezik:

– Szerintem a B. Mari. Két lány elment utána, a Hopcsek és a Kocsmáros.

– A Kocsmáros ügyes.

– Nono, a Hopcsek alamuszi macska, nagyot ugrik. Ha megtalálják a nadrágot Marinál, ő lesz az első, aki betakarja.

– Mit gondoltok, holnap bejön B. Mari?

– Á, ha ellopta, akkor egy darabig nem látjuk.

Közben az üldözők visszatérnek eredménytelenül, a rendész ajánlkozik, hogy felnyitja B. szekrényét, hátha ott a farmer. Az ajtó alján kilóg egy lila bugyi, száradni tették ki félig beszorítva, hogy el ne lopják.

– Minden szekrényhez van másodkulcsuk? – kérdezem a rendészt.

– Á, van ez a „herélt kulcs” – mutatja: a kulcsnak nincs pofája, csak két vékony nyúlványból áll –, ezzel ki lehet nyitni mindent. Be kell dugni, és mikor érzi az ember, hogy elkapta, akkor hirtelen fel kell rántani a lakatot. Sokat kinyitottam már vele, ha egy szekrény gyanús valamiért vagy nagyon büdös, mindig meg kell néznünk.

Közben egy ügyes mozdulattal leemeli B. Mari szekrényéről a lakatot.

– Kész.

A szekrényben nem látni mást, csak egy ócska papucsot, megfakult színes strandmelltartót, rossz farmert.

– Nincs itt.

Az állami gondozottak nem hajlandók felhagyni a gyanúval.

– Lehet, hogy abban ment haza.

A rendész még mindig a szekrényt nézi, rosszallóan ingatja a fejét.

– Nézzen be ide, milyen kosz van. A piszkos, szennyes ruhákat nem viszik haza, hanem itt tartják benn hónapokig. Ledobják alulra a havibajos rongyokat, a legyek beköpik és kukacok mászkálnak rajtuk, felette meg ott őrzik a lekvárt és a kolbászt. És mindenütt öt-tíz méter textilanyag, hogy mezítláb arra álljanak.

Az ellopott farmer ügyét függőben hagyjuk reggelig (egyébként sohasem került meg), és visszamegyünk az üzembe. A Fonó II. előtt egy nő előregörnyedve ül az udvaron, görcsei vannak, a főmester keres valakit, aki átkíséri az orvoshoz.

Folytatjuk a kört, odajön hozzánk egy fiú, láthatólag kérni akar valamit, a főmester elhárítólag int.

– Majd két óra után, szakikám, most nem érek rá – és sietve továbblép.

– Miért nem hallgatta meg?

– Tudom, hogy mit akar: iszik az anyja, iszik az öccse, segítsünk neki, hogy eljöhessen hazulról.

– És tesznek valamit érte?

– Meg kell majd nézni. Vannak köztük született áldozatok, de a legtöbb szemét, réveteg csibész, aki nem érdemli meg, hogy a nap ferdén rásüssön.

Egy óra körül jár, a főmester már ingerült – tíz órakor talán még nem mondta volna ki ezt a mondatot. Nem akarok a terhére lenni, elköszönök, egyedül megyek tovább.

Átnézek a szövödébe, most is vastag poros vatta ül mindenen, a padlón kóccsomók. A zaj kicsit enyhébb a szokottnál, száznegyvenkét gép áll – az előző nap száztíz.

Váratlanul kirepül egy orsó, és a lábam előtt esik le.

– Ez gyakran megtörténik?

– Előfordul – mondja a baleseti megbízott –, de még mindig jobb, mint ha a vetélő ugrana ki.

Évekkel ezelőtt abaposztót szőttünk a honvédségnek, az anyag erősen szakadt, egy süketnéma szövőnk próbált tenni ellene valamit, lazított a súlyokon, kivágódott a vetélő, kiütötte a szemét. Elvitték az orvoshoz, az vattát tett rá, később azt mondták, ha csak leragasztja, megmarad a látása, mert a vatta kiszívta a szemvizet.

– Mi lett vele?

– Átkerült a tmk-ra, ügyes keze volt, különleges villákat készített zongorahúrból. Itt dolgozott nyugdíjig, agyvérzést kapott, a régi brigádja segített rajta, fémkapaszkodókat szereltek a lakásajtóra és minden más helyre, amit csak lépcsőkön lehetett elérni.

1976-ban nyolcvan-kilencven alkalommal repült ki a vetélő, de ez csak a jelentett esetek száma, ha a szövőnő látja, hogy eltömődés volt az oka, általában nem szól, kitisztítja a gépet, és indít újra. Hála Istennek, többnyire lapjával találja el a vetélő az embereket.

A gépek felére már védőberendezést szereltek fel, de azért a szövöde ma sem óvóhely. Mióta Vályi Péter megégett Diósgyőrben, azóta minden gyárban előírják a miniszteri látogatások útvonalát – én a szövödét nem szoktam javasolni.

Nézelődök: a szövőnők kitették az éjszakára behozott ennivalót, de senkinek sincs kedve enni – én is bepakoltam magamnak otthon sajtot és kolbászt, de bontatlanul hazavittem, kezdem megérteni az eldobott ételek rejtélyét. Csak gyümölcshöz volna kedvem, vagy valami könnyű főtt ételhez.

– Volt egy jó eset – mondja egy szövőnő –, beállt hozzánk két lány, aki azelőtt az NDK-ban dolgozott vendégmunkásként egy porcelángyárban. Éjszaka kérdezik tőlünk:

– Mikor jön már a kocsi?

– Milyen kocsi?

– Amelyik hozza a meleg ételt. Az NDK-ban minden éjszaka járt az ételes kocsi, és mindent ingyen adtak.

– Nahát nálunk ilyen kocsi nem jár.

Elmúlt két óra, lelassulnak az őrjáratok a gépek körül, bizonytalanná válnak a mozdulatok, bemegyek az irodába, kérek még egy kávét, néhányan velem tartanak, beszélgetünk.

– Most tartottuk a huszonöt éves házassági évfordulónkat – mondja az egyik művezető –, ajándékul mind a ketten készítettünk egy-egy magnótekercset, és lejátszottuk egymásnak. A feleségem nagyon jól ír verseket, és kitűnően adja elő, én meg a három műszakról beszéltem, és úgy jellemeztem, mint a társadalomból való kirekesztettség permanens állapotát, és a kedvenc operámból, a Fidelióból vágtam alá a rabok kórusát.

Kibámulok az ablakon, a hó még hullik, de az épület mellett már tócsákban olvad.

– Télen nehezebb az éjszakázás, mert későn virrad, nyáron már három-négy óra felé világosodik a sédtető. Az ember reggel is fáradtabb, volt olyan eset, hogy elaludtam a villamoson, és ide-oda vitt.

– Nem tudom, mi a terve, Moldova elvtárs – mondja egyik reggel Leitner –, én most kaptam egy megbízatást: ellenőriznem kell a hurkolóüzem anyagfelhasználását, komoly hiányok vannak náluk, néhány tonna.

– Miért?

– Még nem ismerek minden okot. Annyi bizonyos, hogy a mérlegeiket évek óta nem tartják karban, pedig rászorulnának, én is láttam, hogy hatvankilós lányokat rátettek olyan mérlegre, melynek ötven kiló a méréshatára. De ha megfelelő műszaki állapotban volnának, akkor sem megfelelők a mérlegek, mert csak egy tizedesig mérnek, vagyis tíz dekát még jeleznek, kilencet már nem biztos, így egyetlen mérésnél nyolc-tíz méter elveszhet a háromszáz forintos importanyagból – Leitner megdörzsöli indulattól kivörösödő arcát. – Mindegy, egyelőre csak azt akarom kérdezni: kíván-e velem jönni a hurkolóba és körülnézni?

– Persze.

Elindulunk, menet közben Leitner röviden tájékoztat:

– A hurkoló a megszűnt mechanikai szövöde helyén épült még 1970–71-ben. A szövöde teljesítménye erősen csökkent a létszámhiány miatt, a PANYOVA nyomóüzemeit viszont továbbra is el kellett látnunk nyomóalapanyaggal.

– A szövőgépek teljesítményét nem lehetett volna fokozni?

– Ennek elméleti határai vannak. A vetülékfonalat mindenképpen át kell lőni a láncfonalak résein, ha ezt a műveletet felgyorsítjuk, akkor a túloldalon egyre nehezebb lesz lelassítani a vetélőt, hogy vissza is juttathassuk – ebből már sok baleset is adódott. Egy kötőgép – elméletileg – tizenöt szövőgép teljesítményét adja, de hogy mennyire válik be egy pamutgyárban, azt már látta a Goldberger gyár eladatlan kötöttáruin, és látni fogja nálunk is.

(Egy évvel később a Rábatexben jártam, mely általános vélemény szerint az ország legjobb pamutgyára, a főmérnök azt mondta nekem:

– Két dologra vagyok büszke, először arra, hogy nem nyitottunk sehol vidéki fióküzemeket, de arra még jobban, hogy egyetlen kötőgépet sem hoztak be a gyár kapuján!)

Leitner lehajol, és felvesz egy elhullajtott csévét:

– Nyolc forint, otthon meg ha elgurul húsz fillér, bemásznak utána az ágy alá.

A hurkolóüzembe érve Leitner mindig joviális tekintete elkomorodik, a régi fonó és szövő szakemberek még mindig őrzik fenntartásaikat, sérelmeiket. Ők sok évtizedes munkával küzdötték fel magukat főmesternek, üzemvezetőnek, fizetésük négyezer forint körül mozog, a hurkolóba hozott idegenek viszont négyezer-hétszázzal kezdtek. Szerintük a munkaerő elosztásában is tisztességtelen előnyt élvez a hurkoló, nemcsak az új belépőket irányítják oda, de egy alkalommal a szövödének saját emberei közül is át kellett adnia harmincat.

Bár a hurkoló berendezése modernebb és tetszetősebb, gépei újak és értékesek, a terembe lépve már az első pillanatban feltűnnek a szervezetlenség, a széteső munkafegyelem jelei.

A lányok esznek, beszélgetnek, az egyik sarokban két fiú birkózik, akinek nincs kedve beszállni a közös szórakozásba, az lassan körbe-körbesétál, hogy múljon az idő.

A hurkoló „presszó”-jába be sem lehet férni, legalább harmincan szoronganak benne. Hallottam, hogy néhány héttel korábban elveszett a presszó kilincse, és a kávézók négy óra hosszat benn rekedtek – a legszomorúbb, hogy távollétüket senki sem vette észre, éppúgy ment minden, mint máskor.

A gépek mögött szemétdombok emelkednek, tekercsek, burkoló műanyagok, celofánok, a fonalhulladék szardíniásdobozokkal keveredik össze.

– Ez is áru – mutat Leitner a hulladékra –, ennek a súlyával is el kell számolni. De látja, nincs targoncás, aki elvigye a több napos szemetet, erre oda dobnak mindent, ahonnan nem gurul el.

Megállunk a mérőgép mellett, a kezelőnő egymás után vágja ki a végekből a szennyezett részeket, látszik az olajos kéznyom, ahogy valaki levette a gépről.

– Mennyi esik ki egy nap? – kérdezi Leitner.

– Azt hiszem, kétszáznyolcvan-háromszáz méter.

Lefut a vég, feltűnik, hogy valaki egy bélyegzővel többször is lepecsételte a mérőgép gumihengerét.

– Unatkoznak, istenem.

– Mennyire szokták ellenőrizni a minőséget?

– Nem lehet minden véget külön megnézni, önminősítési rendszert vezettek be. Minden géphez kiadtak egy minősítési lapot a leggyakrabban előforduló hibákkal, ha a nő látja, hogy az éppen futó végbe is bevetődik valamelyik, be kell hogy írja, és az adott kelméhez mellékelni kell. A bérük sokban függ tőle, a háromezer forintos alapfizetéshez kilencszáz forint minőségi prémium jöhet.

Az öntudat és a szakmai tudás színvonalát ismerve az anyag húsz százalékát azért gépeken is átnézik. Ha valaki nem tüntette fel a hibákat, öt-, illetve tízszeres büntetőszorzóval vonnak le tőle.

Szerény köhintés hallatszik mögöttünk, visszafordulok: egy sovány, szemüveges férfi áll ott, zsebéből csavarhúzók néznek ki, kék munkaköpenyét felgyűrte vékony karján. Bemutatkozik: M., a hurkoló egyik üzemrészének a vezetője, kiderül, hogy valaha már találkoztunk, felmerül egy közös ismerős neve. Leitner megkönnyebbülve rábíz, és elsiet a dolga után, M. beinvitál egy kávéra az irodájába.

– Mióta dolgozol itt? – kérdezem tőle.

– 1975 óta, akkor jöttem át a Habselyemből, de már öreg kötős vagyok. Nyolcadik elemi után kezdtem, még a háború előtt, a Cash d’Or cégnél, az államosításnál én vettem át a Dukesz és Perczelt, aztán tízhónapos gyorstalpaló szakérettségit tettem, a Habselyem Váci úti gyárában végigmásztam a ranglétrát, a végén tmk-s vezető lettem.

– A Keltexben hogy érzed magad?

– Jó, hogy most jöttél, két hónap múlva már nem találtál volna itt.

Mikor a hurkolás elkezdődött, a Keltexben senki sem értett hozzá – az iskolában is mindig külön szakmának számított a fonás, a szövés és a hurkolás, illetve a kötés. Hoztak tanácsadókat, akik maguk is tanácsra szorultak volna, vezetőket, akik azért jöttek ide, mert a régi helyükön nem vállalhattak három-négy másodállást, itt megengedték nekik. Aztán elköszöntek vagy kiborultak, egyikük itt kapott infarktust az üzem küszöbén. Ami azt illeti, én megértem őt, engem is megoperáltak a gyomrommal.

R.-t, aki most ott áll az élen, eredetileg tmk-vezetőnek vették fel, harmadik-negyedik embernek, de előre kellett léptetni. Majd úgyis beszélsz vele.

Az akkori hozzá nem értést ma is látni mindenütt; takarítófülkét terveztek, de hengeremelő berendezést nem, az ezerkétszáz kilós hengereket villástargoncákkal kellett beemelni. Mikor elindultak, a piac sem volt felderítve, fogalmunk sem volt, hogy a vevők milyen árut igényelnek, a PANYOVA-nál nem tudták, mit fognak nyomni, tehát mi sem tudtuk, hogy mit kössünk, harminc gép állt másfél hónapig. Mikor jöttek végre a rendelések, akkor fonalat kerestünk: ki hajlandó gyártani nekünk, mikor hajlandó szállítani? Bejött hat napra elegendő anyag és vele egy telex, hogy a következő szállítmány csak kilenc nap múlva érkezik majd. Két év után, 1977-ben oldódott csak meg a piac- és a fonalhelyzetünk.

Te különösnek fogod találni egy alig beindult üzemnél, de a gépeink lassan tönkremennek. Egy szövőgép ötven évig gép, de mondjuk egy Coquette II. kötőgép élettartama tíz év, ennyi idő alatt az értéke lecsökken a névleges száz forintra. A mi gépeink már hétévesek, és ezen tanultak kötni az emberek, sőt szerelni-javítani is. A főtengelydarabok összekötő elemei szétrázódtak, kilazultak, szétesnek, az engedélyezett 0,02-os kotyogások helyett ennek a tízszeresét mutatja a sinusgörbe rajza. Újra kell köszörülni a főtengelyt, ki kell cserélni a csapágyakat.

Néhány éven belül a gépek teljes felújításra szorulnak majd, és ez nem sok jót ígér. Az első generált a Habselyem Kötöttárugyárban is eltolták, pedig ott teljes korú kötszövő gárda volt – kezdőktől egész a nyugdíjasokig.

Nálunk tartalék-alkatrészekkel próbálták kivédeni a bajokat, 1975-ben már annyira felhalmozódott a készlet, hogy ötmillióval csökkentenünk kellett volna, akkor jött egy új vezető, T., és másnap vett még hat és fél millió forint árú alkatrészt – hogy gyári szinten elfogadható maradjon, a teher egy részét átkönyvelték a fonodára és a szövödére.

A káosz egyre csak fokozódik, eredetileg a Coquette gépet tervezték uralkodó típusnak, aztán jött a Mayer hurkológép, később belépett a síkkötés mellé a körkötés is ODZI márkájú cseh, JUNBERCA spanyol és METO gépekkel. Egyébként ez a két kötési forma két szakmát is jelent, olyan nincs, hogy ma ezt csinálom, holnap azt.

És ha mi nagy nehezen legyártunk valamit, a Goliban nem tudják megfelelően kikészíteni. A pamutszöveteken általában javít a kikészítés, mert takarni tudja a hibákat, a kötött-hurkolt anyagnál viszont felnagyítja. Csak a második ok az, hogy nem értenek hozzá, mert csak pamutos tapasztalataik vannak, az első az, hogy modernebb rámák és hőrögzítők kellenének. Az anyag mindig nyúlik, de itt az előírt három-négy százalék helyett húsz-harmincat, és hogy az arányos szélesség is meglegyen, kifeszítik.

A Buxus fantázianevű hurkolt kelme első osztályú részaránya 66,4 százalék volt, a lemért százezer méterből negyvennégyezer métert foltos, rosszul nyomott, csíkos, elkent, koszos árunak kellett minősíteni. Százhuszonhétezer méter Aloéból negyvenezer métert találtak osztályosnak, az Ariadnéból is minden harmadik méter rossz. Nézd meg majd a raktárakat.

Itt tartottunk, mikor Leitner értem jött; R., a hurkoló vezetője szeretne velem beszélni, elköszönök.

 

*

 

R. Jenő középkorú, rövidlátó férfi, gyakran leveti a szemüvegét, és sokáig nem teszi vissza, tekintete ilyenkor titkokat tudó sámánéhoz hasonlít.

– Nagy mércével mérek, piszok nagy mércével, ez az én legfőbb hibám. Ez nagy szó, rengeteg embert formáltam már a saját képemre, és ahol ez sikerült, ott – mint a költő mondja – „meg van teremtve a nagy mű, évmilliókig elforog magától…”

A Lőrinci Csipkegyárban voltam főmérnök, tökéletes együttműködésben dolgoztam az igazgatóval, mindig azt mondta:

– Jenő, veled el tudok bukni, mert érdemes.

Szegény aztán másba bukott bele.

Ide két hónapja kerültem, itt is mindenkinek az volt a véleménye:

– Amit a Jenő mond, az szent, jobb szakembert nem találtok, mint a Jenő.

A Kutatónak külső munkatársa vagyok, húsz éve tanítok a Magyar Iparművészeti Főiskolán, ennyi idő alatt az ipar legnagyjai estek ki mellőlem sorra. Az életemben minden sikerült, talán ez lesz az első hely, ahol megbukom majd.

– Mégis mi a fő baj? – kérdezem kissé már elkábulva.

– Rengeteg szálból rakjuk össze a Törvényt, ez olyan művészetet igényel, amit kevesen értenek. Zilahy professzor mondta, valaha együtt voltunk kötszövősök Lipcsében:

– Maguk nemcsak mérnökök, hanem művészek is.

R. figyelmeztetően felemeli a mutatóujját:

– Ez most vicc lesz: az olaszok kifúrják a levegőt, bevonják tésztával, és kész a makaróni. Én is így fúrtam ki a levegőt egy körkötőgéppel, beletettem három hordszálat, és bevarrtam. Az új nemzedék ezt már nem fogja érteni, nem munkál bennük az a feszültség, ami hajtott minket.

Tanácstalanul nézek Leitnerre, de öreg mesterem komoran bámulja maga előtt az asztal sarkát, csak a nyaka vöröslik fehér inggallérja fölött.

– Aki kijön az iskolából, már mind tanítani akar engem, pedig én a semminél többet tudok – ha a konkrétumnál kevesebbet is. Néha nem bírok magammal, és rájuk szólok.

A mi korunkban még nem lehetett csak beszélni. Ne magyarázzon nekem, menjen ki a géphez, és ott csinálja meg, amit mond.

De összesen két embert találni az egész üzemben, aki be tud állítani gépeket – a többi csak fecseg. A régi üzemvezető azért állt fejre, mert hitt nekik. Én is készen kaptam őket, könnyebb lett volna nulláról indulni, mert egy már meglevő anyagot formálni nehéz, piszok nehéz.

Telefon szól, Franzoso, a gyári főmérnök jelentkezik.

– Délelőtt jártam lent a hurkolóban, mindenütt kupleráj volt, ládákban állt a szemét. Ha holnap is ilyen állapotok fogadnak, fegyelmiket osztok.

R. bólint, és leteszi a kagylót.

– Mit csináljak?! Tegnap is akkora letolást kaptam, hogy elzsibbadt a fél arcom, de hiába adom tovább. Ráordítottam a dolgozókra:

– Emberek, maguk kenyeret esznek, vagy szénát?! Mert ha kenyeret esznek, akkor gondolkozzanak.

Nem fértem be a dohányzóba, a „presszó”-ba. Szóltam nekik, erre feljelentettek a társadalmi szerveknél. Próbálok beszélni a KISZ-szel és a párttal, ha nem lesz egyetértés, bedobom a törülközőt.

Ezek között a munkások között nincs meg az öregebb nevelő mag. Másutt teljes a nemzedéki sor: nyugdíjba menőktől fiatalokig, nálunk a tapasztaltabb emberek egymás után elmennek, és fiatalok jönnek a helyükbe, öt év alatt egyetlen nappal sem emelkedett az átlagéletkor. Mindig elölről kell kezdenünk, és ez csak úgy megy, ha szerzünk egy-két embert, aki az éghajlatot formálja.

Kopognak, egy fiatalabb művezető jön be, megáll az asztal előtt, R. összehúzott szemmel ránéz.

– Te vagy az a Csaba? Nem?! Akkor küldjék be Csabát.

Lemondó kézmozdulatot tesz:

– De hát mit csináljunk?! A nagyapám van előttem, az egyszerű parasztember, gyerekkoromban kérdeztem tőle:

– Hányszor kell kapálni, nagyapa?

– Mindig, fiam, minden eső után!

Nekünk sem szabad időt nézni, dolgozni kell.

Megint bejön valaki, a raktárra panaszkodik.

– Egy nevet tessék mondani, mert olyan vagyok, mint az elefánt: nehezen jegyzek meg és könnyen felejtek.

– Major Gyula a raktáros.

– Helyes a bőgés, oroszlán.

Leitner kihasznál egy pillanatnyi szünetet, és felemelkedik a helyéről.

– Hát akkor most nem is zavarnánk tovább, Moldova elvtárs később bizonyára még visszanéz.

R. búcsúzóul melegen megszorítja a kezemet:

– Mindig szerettem az irodalmat, nemcsak olvastam, éltem is.

 

*

 

Leitner folytatja a nyomozást a hiányzó két-három tonna fonal után, átmegyünk a fonalraktárba. A gyárudvar közepén különálló épületben helyezkedik el, Goldberger Leó idejében kazánház volt, tizennégy méter magas, de csak öt-hat méter magasságig rakodnak, azt mondják, ha Salgó–Dexion elemeket szerelnének fel, egész a mennyezetig ki lehetne használni a helyet.

Körbejárunk, elvetődünk a pincébe, a kazánház egykori salakozójába is, itt még a fal is rothad. Itt megy át a fehérítő lúgvezetéke, az idő már kikezdte, ha jön egy nagyobb adag lúg, túlfolyik, az itt tárolt anyagok tönkremennek.

– Mit tudnak tenni?

– Kapunk sósavat, azzal öntjük fel a padlót.

A raktár minden helyiségében rengeteg viszonylag kisebb tétel fekszik.

– Ezeket a fonalakat próbagyártmányokhoz vettük – megkötnek és lenyomnak ötszáz méteres darabokat. Az utóbbi időben majdnem háromszáz anyaggal kísérleteztek, és tizenöt-húsz jutott el a tömeggyártásig. Mindenbe belekapunk, hallottuk, hogy divatba jött a mart kelme, csináltunk mi is mart kelmét, két tonna maradt a nyakunkon. Állandó a rögtönzés, a felvetőgépeken már feldolgozták az anyagot, mikor a program hirtelen megváltozik, és jön az egész a raktárba. Legalább egymillió forint értékű fonal fekszik el itt.

– Miért nem adják el?

– Kinek kell? Egyetlen szövetkezet sem kezd ilyen kis tételekkel. Itt öregszik meg nálunk, tárolunk már hatéves diolén fonalat is.

A raktár vezetője fiatal, lelkes ember – ezen a poszton szokatlan jelenség.

– Régóta csinálja?

– Másfél éve.

– Azelőtt?

– Technikumot végeztem, de megválasztottak függetlenített KISZ-titkárnak, onnan kértem magam ide.

– Miért?

– Kínában visszaküldik a kádereket a termelésbe, hogy el ne szakadjanak a valóságtól – az elszakadás veszélye engem nem fenyegetett, mert sohasem ismertem a valóságot. Az üzem földszintes, a mozgalmi szervek irodái a második emeleten vannak.

– Végül hogy szánta rá magát, hogy eljöjjön? Mi történt?

– A KISZ-tisztségviselők számára időnként ki szoktak adni egy cikkgyűjteményt a világ ifjúsági sajtójából, egyszer nagy megdöbbenésemre azt olvastam, hogy Azerbajdzsánban nyugdíjba ment egy Komszomol-titkár. Te jóisten! – mondtam magamban – hatvanéves korig is el lehet dolgozni az ifjúsági mozgalomban? Én ezt nem akartam bevárni, 1976-ban kértem, hogy mentsenek fel a KISZ-titkárság alól.

Azzal fogadtak, hogy irányító posztot nem tudnak biztosítani. Nem baj, a termelésben akarok dolgozni. Próbáltak üzemgazdásznak benyomni, de a létszámstop miatt nem ment, így kerültem a fonalraktárba.

Meg akarom tanulni a szakmát, beiratkoztam egy kétéves felsőfokú raktározási tanfolyamra – a felsőfokú nem mellékes, mert csak ez jár fizetésemeléssel. Azt halljuk az előadásokon, hogy minden termelés szállítással kezdődik és szállítással végződik – közben pedig raktározni kell, látni meg azt látom, hogy a raktározás ügye nálunk kilenc kilométerrel a bányabéka feneke alatt van. A beruházási összegekből százszor inkább adnak gépvásárlásra, mint raktárakra, évről évre mindig újra ki kell sírnunk a tűzoltóknál, hogy engedélyezzék az ötvenéves favázas raktárak használatát.

Az emberi feltételek sem jobbak. Az anyagmozgatók általános színvonalát ismeri, előfordult, hogy egy nap hármat vittek el a rendőrök, volt, aki hetekig lopott kocsival járt munkába.

Egy esetet mindenképpen el kell mondani. A Bayer és a Hoechst cégtől rézhengeren érkezik a fonal Nyugat-Németországból, egy rakodólapra hét henger fér rá – annyiba kerül, mint egy Zsiguli. Na most egyszer egy ilyen lapot hét teli hengerrel vissza akartak küldeni mint üres göngyöleget, szerencsére a vagonberakó munkások túl nehéznek találták és szóltak.

 

*

 

Visszamegyünk a felvetőbe, megállunk egy veszteglő gép mellett, a kezelőnője zsíros kenyeret eszik és olvas. Leitner merően ránéz – ettől a tekintettől valaha megemelkedett a szövőnők vérnyomása –, de a kislány közömbösen állja a farkasszemet, vállat von és olvas tovább.

A felvető piszkos, egy méter sem megy el anélkül, hogy valami idegen bolyh ne vágódjon bele – ezt később már alig lehet kijavítani. A hengerek koszosak, beszakadtak, némelyiken összecsúszott a fonal valami hatalmas zuhanástól.

– Honnan jön a fonal? – kérdezem az egyik művezetőt.

– Hatvan százalék a tőkés import, kisebb tételben lengyelt kapunk és magyart.

– Milyen a magyar fonal minősége?

– Ingyen próbababái vagyunk a Viscosának.

– Kurvának használnak minket, ráadásul nem is fizetnek – igyekszik Leitner az elvont tételt szemléltetőbbé tenni.

– Meg akarják akadályozni, hogy a műszál feltöltődjön statikus elektromossággal, de olyan szerencsétlenül kezelik, hogy még jobban összeragad. A szálak hol taszítják, hol vonzzák egymást, nem mennek át a gép fésűjén, a fonal szakad, egy méter áru sem jön le rendesen. Tizenhat tonna fonaluk pang a raktárainkban.

– Nézzük meg a Viscosát? – kérdezi Leitner.

– Nézzük.

Lent Nyergesújfalun a vezérigazgató egyik helyettese fogad minket, nem tudja pontosan, hogy miért jöttünk, asztalára gyártörténeti iratokat és a munkásdinasztiák névsorát készítette ki, mikor a fonal ügyét hozom elő, elkeseredik.

– Soha nem mondtuk, hogy a mi fonalunk van olyan jó, mint a Bayeréké vagy a Hoechst cégé.

– De miért nincs olyan jó? – kérdezem, és a textiliparban eltöltött hosszú hónapok alatt először kezdek kijönni a sodromból. – A kétszáz éves Goldberger gyártól nem lehet elvárni, hogy utolérje a világszínvonalat, de a Viscosáról mindenki úgy tudja, hogy a magyar népgazdaság egyik legnagyobb beruházása volt, milliárdokat költöttek rá – és alig néhány évvel ezelőtt!

– El kell hinnie nekem, hogy itt egy 1962-ben tervezett és 1965-ben felépített gyár működik – és 1978-as elvárásokat támasztanak vele szemben. A műszáliparban legfeljebb tíz évre építenek egy üzemet, láttam kint Nyugaton: olyan sebességgel hajtják a gépet, hogy csak úgy rázkódott.

– Nem félnek, hogy tönkremegy? – kérdeztem tőlük.

– Nem számít, két év múlva úgyis másikat kell vennünk.

Az elmaradásunk már ott megkezdődik, ahol az alapanyagot betöltik a gépbe, és tart egészen a csomagolóig. Nyugaton olyan gyárakat csuknak be, melyekben a fonalkibocsátás sebessége a duplája volt a miénknek.

Ezzel a lassan már korszerűtlen technológiánkkal is sokáig együtt tudtunk dolgozni a PANYOVA-val, illetve a Kelenföldi Textilgyárral. 1968-ban nagy sikere volt közös termékünknek, a Nylprintnek.

– A belőle varrott ruha főleg szeles időben volt kellemes, szélcsendben kissé megizzadt, aki viselte – egészíti ki Leitner.

– A műszál lényegében kőolajszármazék, 1974–75-ben, az olajválság idején hisztéria támadt az alapanyag körül, mindenki pánikszerűen vásárolt, akkor a PANYOVA is háromszáz tonnát vett tőlünk egy év alatt, a teljes poliamidtermelésünk tíz százalékát.

(A Poliamid 6 volt az első nagy műszálvállalkozás Magyarországon. Amerikában kísérletezték ki hadicélokra – például ejtőernyőzsinórnak használták, magyar felhasználásai közül legjellemzőbb a Habselyem Kötöttárugyár sárgulásra hajlamos fehér inge, melyet abban az időben szinte mindenki hordott.)

– 1977-ben kezdett megromlani a kapcsolatunk – minőségi okok miatt, a szovjet exportra gyártott Aloe fantázianevű cikkből a Keltex sem tudta kihozni a meghatározott első osztályú részarányt, sok volt a fonaltörés, a hurokképzésnél a fonal nem tudott áthaladni a tű fokán.

A PANYOVA-nál érvényben van egy belső utasítás, hogy ha egy nagy értékű cikknél sok az osztályos, vagyis a gyengébb minőségű áru, le kell állni vele, lemondták a második félévi rendeléseiket, huszonhat tonna fonalat vissza is vásároltunk tőlük.

Mindenképpen fenn akartuk tartani a kapcsolatot, számunkra fontos a hazai piac, mert külföldön a nyugati cégek árainak csak hatvan-hetven százalékát adják a mi fonalunkért, a GLANZSTOFF például 3,80 dollárt kap egy kilóért, mi 2,50-et. Felajánlottuk a PANYOVA-nak, hogy minősítsék ők utólagosan a mi anyagunkat, de olyan magas jóváírásokat kértek, hogy együttműködnünk tovább nem lehetett. Konkrét éves terveket már nem is dolgoztunk ki, csak alkalmi kötésekre szorítkozunk.

 

*

 

A raktárakba életveszélyesen megrakott targoncák hordják át a készárut, nemrégiben egy lezuhanó werk egy munkás fejére esett. A főnökét felelősségre vonták:

– Miért nem szólt neki, hogy ne tegyen fel annyit?

– Mondja meg, hogy biztassam őt kevesebb munkára, mikor nekünk napról napra emelik a szállítási tervünket?!

A nagy készáruraktárban nyolcszáz kilóban szabták meg a födém teherbírását – légoltalmi pince fekszik alatta –, mégis huszonöt-negyven mázsás gépek futnak rá, egy-két magasrakat anyagot hurcolva. Az árut is csak két méter magasra lehet felpakolni, de a helyhiány miatt hat méterre is felstószolják.

– A Goldberger gyár kéziraktárnak használ minket, mindig csak annyit vitet el, amennyit épp le tud nyomni – ha mi tároljuk az anyagot, a mi gazdasági mutatóink romlanak.

– Mennyi árut tartanak itt?

– A megengedett készlet öt-hatszázezer méter lehetne, de csak a hurkolt anyagból elérjük az 1,7 millió métert. Az értékét csak becsülni tudjuk, talán hatvan-százmillió forint.

– Mi fekszik itt a legrégebben?

– Az Alpes fantázianevű anyagból már majdnem négy éve, 1974 novembere óta tárolunk nagyobb tételeket, a jelenlegi készlet négyszázhúszezer méter. Az Ararátból is kötöttünk négyszázezer métert, az is itt fogja a port.

A három-négy éves anyagok természetesen a halmok alján fekszenek – ha jelentkezne értük valami váratlan vevő, ki sem tudnánk adni neki, mert ehhez szét kellene rakni az egész hegyvonulatot, és nincs hozzá sem hely, sem ember.

– Tíz főből áll az egész raktári személyzet, ebből hét tartozik fizikai állományba, számítsuk le a két átvevőnőt, akik mégsem emelhetnek, marad öt férfi. Egyikük tüdőbeteg lett, és az állandó hideg huzattól újra és újra megfázik – egy sarok nincs, ahol legalább a kezét megmelegíthetné valaki –, egy flekkes, akit ha elkap a bolondóra, elmegy csavarogni, egy meg többet tartja a zsebében a kezét, mint kívül.

– Pénz?

– Én negyven év után háromezer-nyolcszáz forintot keresek – mondja a raktár főnöke –, nyolcvanmilliós raktárkészletért felelek, és mindehhez fizikai munkát végzek és túlórázok. Nem azért mondom, ha elmennék rendésznek, megkaphatnám a négyezret. A többiek pedig épp hogy elérik a háromezer forintot, ki jön ide ennyiért?

A betonpadlón próbagyártmányok és reszlik fekszenek – ez is százezer métereket tesz ki.

– Miért nem adják el maradéknak?

– Négyméteresnél nagyobb darabokat maradéknak nem lehet kiadni, de majd szétvágjuk kétméteresekre, akkor már lehet.

És egymás után gördülnek a raktár elé a kocsik, az egyik Úriból, a Keltex kihelyezett szövödéjéből hozott anyagot, mikor lenyitják az oldalt, egerek szaladnak szét a rakományból.

– Voltak macskáink, de azok is megszöktek. De ne csak ezt a „luxus” raktárt nézze meg, menjünk át a többibe is.

A nyolcas raktár valaha bálatároló fészernek épült, az egysoros téglafal kifelé dől a belülről nekitámaszkodó árutömegtől, has alakúan kidudorodik.

– Olyan, mintha terhes volna.

Fent a háromszögletű oromfalat drótháló és száraz vadszőlőindák zárják le, a bádogtető lyukas.

– Jobb parasztember nem kötné be ide a lovát.

Belül, a szürkére festett deszkamennyezeten barnás esőnyomok látszanak, a becsurgó eső megáll a werkek tetején, aki lehúzza a legfelsőt, sugárban ömlik a nyakába víz. A védőcsomagoló fólia nyáron elolvad, télen megreped a fagytól, a fészerben most mínusz három-négy fokot mutatna a hőmérő – ha volna. Időnként a leheletemmel melegítem a golyóstollam hegyét, hogy írni tudjak.

Némelyik tárolóketrec, „kosár” még Goldberger Leó idejéből maradt meg, a vas már elfáradt, kifelé hajlik, elszakadnak rajtuk a hegesztett kötések. Utánpótlás nincs, javítás nincs, mert hegesztő sincs.

Itt is látni 1974 óta tárolt anyagokat, a négy év alatt a csomagok elszakadtak, a papírhengerek, amikre felsodorták őket, rég összenyomódtak, a szélek kilógnak, vastag szürke por borít mindent – ezt csak időnként élénkíti egy-egy olajos kéznyom. Csak kíváncsiságból megfogom egy Ararát-werk kilógó végét, a szorításom hideg nedvességet présel ki belőle.

– Pamuttal van keverve, az magába szívja a külső nedvességet.

Húsz sorban rakták egymás fölé, valaha szimmetrikusan, kötésben álltak, de már jobbra-balra elcsúsztak, ha egy megmozdul, az egész lezuhan. A tetején most egy rakodó bűvészkedik, bakanccsal tapossa az árut.

Egy-egy werk súlya tizenkét-harmincöt kiló, de nincs fogása, csúszik a kézben, ezért gyakorlatilag dupla erőt kíván. Itt is fordult elő baleset: egyik werk egy rakodómunkás fejére esett, idegsérülést szenvedett, le kellett százalékolni.

Megnézünk még egy raktárt, műszál fonalak áznak a félig nyitott fészerben, oldalt kilátszik az épület nyersfa váza, lefújták valamilyen anyaggal, így állítólag nem gyúlékony.

Egyetlen, oldalt téglával felfalazott, tiszta és félig üres raktárat látunk – lehet vagy ezer négyzetméter alapterületű –, de az a PANYOVA központi kereskedelmi szervéé, a Budaprinté, itt a Keltex nem tárolhatja az áruit.

A hulladék mindig nagy üzlet volt a gyárnak, mert a nyersanyag teljes árát elszámolta már a készáruba. Goldberger Leó idejében alig került anyag szemétbe, a hulladékot lapáttal porológépekbe rakták, ha tízszázaléknyi elemi szál kijött belőle, már megérte – a porológépet azóta összetörték. A nyersanyag gyengébb részét felfonták a vigonyfonodában, azóta ez is megszűnt, a kikészített áru maradékát pedig kedvezményes áron eladták az alkalmazottaknak különféle egységcsomagokban – ma a Goldberger gyárban sem engedélyeznek hasonló alkalmazotti vásárt, az illetékesek visszaélésektől tartanak.

A hulladékot az is csökkentette, hogy a tőkés magasan fizette azokat az embereket, akik takarékoskodtak neki, vigyáztak a minőségre; egy anyagátvevő havi fizetése kétszáz pengő körül járt, de ha megtalálta az anyagok rejtett hibáit, megkapta az ebből eredő haszon bizonyos százalékát – esetleg havi kétezer pengőt is. Napjainkban inkább csak fegyelmi eszközökkel, megtorlásokkal próbálják csökkenteni a hulladék szintjét – sikertelenül, ha szólnak, hogy sok a hulladék, napokon belül eldugul a W. C. a belevetett rongyoktól, falat kell bontani.

– A szomszédban, a Csokoládégyárban megeszik a selejtet, itt nem lehet.

A Keltex évi hét-nyolcszáz tonna textilhulladékot „termel”, szinte minden munkafázisnál keletkezik valamilyenfajta. Termelési folyamatok sorrendje szerint első a verőgéphulladék, olyan, mint a madáreledel. A kártológépekről szedik le az úgynevezett fedőléchulladékot, finomsága és értéke a feldolgozott gyapottól függ, némelyik fehér, mint a vatta, másikuk az ázott kutya szőréhez hasonlít. A szövésnél keletkező maradékokból a hatvan-négyszáz centis darabokat el lehet adni, az egy-hatvan centis méretekkel nincs mit kezdeni.

– Ki veszi meg?

– Minden maradékot a Temaforg vásárol fel, a szerződésekkel szinte egyeduralmat teremtett magának, de mit csinálhatunk? Ki venne meg a Keltextől például évi százötven tonna molinót? Hat forintot ad egy kilóért, mi bizonyos százalékát visszavásároljuk műszerrongynak harminchat forintért.

– A Keltex, ahol évente millió és millió négyzetmétert szőnek, vásárolja a géptisztító rongyot?

– Így van, csak azt ne kérdezze, hogy miért, mert nem tudom.

A raktárban a legtöbb helyet a fonalhulladék csíkostarka halmai foglalják el. Ezt is a Temaforg vásárolja fel, kérték, hogy a pamutot és a műszálat ne keverjék össze, mert a pamutból flanell készül majd, és ha szintetikus szál kerül bele, a festésnél kiég, kilyukad, a szövödében ennek ellenére mindent egybesöpörnek, a hulladék értéke így tizenkettő hatvanról öt hatvanra csökken. Ugyancsak nincs ember, aki szétválogatná a műanyagból a poliamid vagy triacetát hulladékot, ezért tíz-tizenöt forint helyett csak egy forintot kap egy kilóért a gyár.

A legtöbb hulladékot a hurkoló adja, négy-ötszáz kilót naponta, a kupacokban feltűnik egy-egy keresztorsó, melyet az én avatatlan szemem még használhatónak vél, óvatosan megemlítem véleményemet a raktár vezetőjének, meglepődöm, hogy helyesel.

– Sok keresztorsó már a szállításnál megsérül, de vannak olyanok is, amikből direkt kihúzták a hüvelyt, hogy kidobhassák.

– Miért?

– Száz oka lehet, esetleg az átlagosnál nehezebb lett volna feldolgozni, esetleg az illetőnek magának kellene a fonal, és abban reménykedik, hogy a hulladékból könnyebben el tudja lopni majd. De ha csakugyan érdekli az ügy, tudok magának valami érdekeset mutatni.

Kint a raktár előtt az udvaron egy ponyva takar le valamilyen halmot, a raktárvezető felemeli: húsz-huszonöt dobozra való keresztorsó fekszik alatta, becslésem szerint nyolcszáz-ezer kiló körüli súlyban – nyugatnémet gyártmányú műszál, csak a hurkolóból kerülhetett ide.

– Ennek mi baja van?

– Többnyire semmi, most már vizes, mert ráolvadt a hó, de amikor lerakták, még a doboz, a natúr gyári csomagolás sem volt felbontva.

– Miért tették ki ide?

– Nem tudom, még szilveszter előtt rendezkedtek, akkor dobták ki. Útban volt, túl kicsinek találták a tételt, zavart volna a leltárnál, vagy valaki egyszerűen így találta kényelmesnek.

– Mennyit érhet?

– Számoljunk csak kilónként kétszázötven forint átlagárat, három Zsiguli fekszik itt.

– És szólt róla valakinek?

– Vezetők ritkán jönnek erre, én hívtam le az egyiket, megmutattam neki, hogy kitették ide az anyagot, hivatalosan be sem jelentették. Kértem, hogy csináljon valamit, az illető neki is buzdult, megfogott egy keresztorsót.

– Na, akkor én ezt most elviszem.

Lépett kettőt, és meggondolta magát, eszébe juthatott, hogy ebben az ügyben ő csak haragosokat szerezhet.

– Nehéz, majd máskor – mondta és visszadobta.

Az illetőtől túl sokat persze nem is vártam. Három éve dolgozott már a gyárban, mikor egyik nap odament egy szövőnőhöz:

– Két kérésem volna, elvtársnő: legyen szíves, magyarázza el nekem, hogy működik egy szövőgép, aztán mondja meg, hogy juthatok vissza az irodámba.

Ott volt tőle száz méterre.

A raktár vezetője csak állával a rakodó munkások felé mutat, akik nagy bálába préselik a hulladékot, aztán a halomban álló keresztorsókra:

– És ha ők ilyen eseteket látnak, márpedig nem vakok, hogy tudom elmagyarázni nekik, hogy vigyázni kell az anyagra és takarékoskodni?!

Én még mindig nem tértem egészen magamhoz:

– Szavát adja, hogy ez az anyag zömében használható?

– Igen.

– És hajlandó maga is megfogni egy keresztorsót, és bejönni velem a hurkolóba?

– Természetesen.

Az irodában Leitner épp a hurkoló néhány vezetőjével tárgyal, R. viszi a szót.

– Sváb privilégium volt a kötés-szövés, Békéscsabáról elkerült szakemberek uralják a terepet, ez volt a Heimat. Értettek a gépekhez, de nem tudtak mintázni, holott itt végtelen a lehetőség.

Elnézést kérek a betörésért, a magammal hozott keresztorsót régi ismerősöm, M. felé nyújtom:

– Légy szíves, nézd meg, hogy mi baja van ennek – mert jobb előre kizárni ezt a lehetőséget.

M. megnézi:

– Semmi.

Elkérem a másik kopszot is a hulladékraktár vezetőjétől:

– És ennek?

M. ezt is megforgatja tenyerei között:

– Semmi, honnan hoztad?

– Ott hever a hulladékraktár előtt, talán egy tonnára való, szilveszter óta ázik kint a hóban.

R. meglepően nyugodt:

– Ki dolgozik ezzel a fonallal?

– Az Ottó.

– Hívjátok be.

Fiatal művezető lép be, divatosan lezser, nyakában mikrofonhoz hasonló golyóstoll, megnézi a keresztorsót:

– Nekünk nincs ilyen anyagunk, biztos a fonalraktárból tették ki.

Kísérőm közbeszól:

– Ne hülyéskedj, Ottó, félig ledolgozott keresztorsó is van a ládában, el tudod képzelni, hogy a raktárosok nekiálltak kötni?

Ottó végül is kénytelen elvállalni, hogy a fonal őhozzá tartozik, R. utasítást ad, hogy vételezzék vissza.

– Nehéz lesz – ingatja a fejét a raktáros.

– Miért?

– Mert hivatalosan át sem adták nekem, papíron még a hurkolóban van.

Megpróbálkozom néhány fenyegetéssel – bízva abban, hogy nem tudják, milyen keveset tehetek, de rezzenéstelen arcok fogadják szavaimat.

Együtt megyünk ki néhányan az irodából, aggódva kérdezem:

– Mit gondolnak? Fog történni valami?

– Hogyne, most visszaviszik az anyagot, illetve lehetőleg csak egy bizonyos részét, várnak néhány hetet, aztán késsel levágják a keresztorsókról a fonalat, akkor már mehet a hulladékba, senki sem szólhat érte. Majd ha beér a raktárba, esetleg megmutatom. Itt nekünk nem lehet igazunk.

– Azért ez mégiscsak egy kupleráj! – török ki magamból.

Leitner merően rám néz:

– Moldova elvtárs! Engem mindig bántott, ha egy textilipari üzemet kuplerájhoz hasonlítottak, mert én már nem egy kuplerájban jártam, és valamennyiben rend, tisztaság és fegyelem uralkodott.

Az ügyhöz még annyi tartozik, hogy néhány nappal később azt a két fiatal szakembert, akit gyanúba vettek, hogy ők tájékoztattak engem, a gyár egyik vezetője berendelte magához. Major, a fonalraktáros nagyjából tudta, hogy mi vár rá, ezért indulás előtt a hóna alá csapta a „Figyelő” egyik példányát egy hirdetésnél kihajtva: „Belvárosi textilipari vállalat gyakorlattal rendelkező fiatal technikust keres magas fizetéssel…” Mikor a vezető megkezdte az eligazítást meglehetősen emelt hangon, Major félbeszakította:

– Bocsánat, egy pillanatra! – az asztalra tette a hirdetést és rámutatott – csak azt szeretném megjegyezni, hogy magam is gyakorlattal rendelkező fiatal technikus vagyok. És most folytathatja, elnézést a közbeszólásért.

 

*

 

A belvárosi textilvállalat, mely fiatal technikusokat keresett magas fizetéssel, természetesen a Temaforg volt, a fogalmazáson felismerhettem volna az igazgató, Lukács Béla stílusát. Valaha sokat idéztem őt a MÉH-riportomban, átfutom a régi oldalakat, semmi sértőt nem írtam róla, nyugodtan felhívhatom. Megbeszéljük, hogy a következő héten megnézzük a vállalat két nagy vidéki üzemét Kunszentmiklóson és Mohácson.

Hogy elkerüljük a csúcsforgalmat, a Soroksári úton hat óra felé indulunk, Lukács már ebben a korai órában is formájánál van, kimutat a mellettünk elmaradó Magyar Gyapjúfonó és Szövőgyárra:

– Kérlek szépen, még a háború előtt itt kezdtem a szakmát mint szövő, akkoriban még Mayer gyárnak hívták. A tulajdonos Mayer testvérek ortodox zsidó vallást követtek, és ebből származott néhány bonyodalom, például a Biblia előírja a szombati munkaszünetet – se magad, se szolgád, se barmod ne dolgozzon ezen a napon –, viszont a szabad szombatot még nem találták fel, ha a gyár leáll egy napra, komoly veszteséggel járt volna. Azt találták ki, hogy minden péntek este eladták a gyárat a portásnak, azzal a kikötéssel, hogy vasárnapig anyagi következmények nélkül visszaléphetnek az üzlettől, persze vissza is „vásárolták”, az már nem az ő lelkiismeretüket terhelte, hogy szombaton a portás gyárában dolgoznak az emberek.

A gyárat Sije Vejc vezette, ő is a Mayer testvérekkel jött Lengyelország orosz területeiről, talán Łódżból, a szaktudásáról csak annyit, hogy egy raktárban, bálák között született. A szakma legnagyobb alakjai közé tartozott, minden gondolata az üzlet körül forgott. Egyszer eljött hozzá egy külföldi partnere a feleségével, Sije Vejcnek megtetszett a nő szoknyája:

– Hölgyem, megkérem magát, vesse le a szoknyáját egy negyedórára! – és lemásolta az anyagot.

Vagy lement az udvaron tárolt angol hulladék közé, és az egyik bálából kihúzott egy csíkot:

– Ezt csinálják meg!

És két héten belül az asztalán kellett lennie a kész kuponnak.

Vásárolt egyszerre egy egész hajórakomány szabási hulladékot, megnézte: sok szürke rongyot talált benne:

– Na, akkor most szürke kashát fogunk gyártani!

– Miért? Mi volt ebben az előnyös? – kérdezem bizonytalanul Lukácstól.

– Nem érted? A fele anyagot nem kellett megfesteni, mert eleve szürke volt.

Minden vállalkozásnak egy alapja volt: tökéletesen ismerte a szakmát és a gyárat, kintről az udvarról meghallotta, hogy a fonóban áll a hatos gép, és csakugyan az állt, nem a hetes vagy az ötös. Szakítóerőt sohasem laboratóriumban méretett, kihúzta a fonalat, megpengette, és megmondta, hogy jó vagy rossz.

Sije Vejc tudott bánni a hulladékkal is, a katonaságtól megvette a kenderkötélcsomókat, a munkások baltával szétvágták a tőkéken, aztán a gépek feltépték. Az udvari söpredéket is feldolgozták, a kártológépen maradt pölcöt, azt a vékony hálót, ami szétesett volna, tíz ember fogta meg és vitte el.

Magasan megfizette a beosztottjait, de megkövetelte a takarékosságot mindenkitől. Kammel, a fonoda igazgatója a tapper alatt gyűjtötte a használt borítékokat, és azokon számolt, ha a hátoldal betelt, széjjeltépte és a belsején folytatta. Kammelnak volt egy füzete is, tíz éven át jegyezte bele az adatokat, és szólt, ha a négyes gép óránként egy tizedfillérrel több áramot fogyasztott, mint régen.

Kellett tudniuk gazdálkodni; ha meggondoljuk, hogy 1929-ben egy fonógéppel kezdtek, és 1933-ban már annyi pénzük volt, hogy megvehették a bajai gyárat is.

– Mi történt velük a felszabadulás után?

– Mayerék kivitték a vagyonukat külföldre, és ott kint építettek egy gyárat belőle – a legidősebb fivért, a sánta Mayert elkapták a határon, a rabkórházban halt meg. Sije Vejcnek tiszta volt a lapja, itthon maradt, ki akarták nevezni az egész magyar kártoltgyapjúipar fődeszinatőrének. Ő el is vállalta volna, csak annyit kért, hogy megmaradhasson abban az irodában és annál az asztalnál, ahol már tizenöt éve dolgozott. Ezt nem engedték meg neki, azzal az indokkal, hogy ha Sije Vejc az új rendszerben is a régi helyén ül, az emberek azt hinnék, hogy semmi sem változott. Vejc nem vitatkozott, kiváltotta az útlevelét, és kiment Amerikába meglátogatni az apja sírját, utána táviratoztak, hogy meggondolták magukat, mégis maradhat a régi íróasztalánál, de ő addigra megkereste Mayerékat, és beállt a kinti gyárukba.

Sajnos, sok hasonló eset fordult elő. Én akkoriban egy minisztériumi igazgatóságon dolgoztam, részt vettem a len- és kenderipar államosításában, aztán pedig a gyárak szocialista átszervezésében. Egyszer jönnek hozzám Szegedről, hogy a vezérigazgatót, Tömörkény Lászlót el kell távolítani, mert kiszolgálta a tőkéseket. Mit csináljak, tudtam, ha őt leváltják, az egész ipar tönkremehet.

– Állítsanak mellé két embert – tanácsoltam nekik –, azok kísérjék el mindenhova, ha már megtanultak tőle mindent, akkor majd elküldjük Tömörkényt.

Tudtam, hogy hosszú határidőt adtam, mert erre húsz év is kevés lesz. Tömörkény reggel felvette a köpenyét, és megnézte a nyersanyagraktárat, kézzel minősített: ez jó, ez még elmegy, ezt reklamálni kell, összeállította az adott napi keveréket: vigyétek ezt a bálát meg azt a bálát. Később aztán Tömörkény lett a magyar textilipar első Kossuth-díjasa.

Ma már ilyenek nem nőnek fel, senki sem hajlandó húsz évig türelemmel tanulni, pedig ez kell hozzá, hogy az ötödosztályú gyapotból is ki tudja választani a harmadosztályú használható anyagot.

 

*

 

Közeledünk Kunszentmiklós felé.

– A Temaforgnak régen is volt itt telepe?

– Nem, ez most épült, egypár éve. Fent Pesten kitelepítésre ítélték a Teve utcai, Népfürdő utcai, Dolmány utcai üzemünket. A többi vállalat, amelyik hasonló helyzetbe került, tiltakozott, mindenáron maradni akart, én tudtam, hogy reménytelen, és az első engedelmes fiú lesz a legkedvesebb, elmentem a Fővárosi Tanácshoz, és kértem kitelepítési segélyt, adtak tizenötmilliót.

Új telephelynek Tökölt ajánlották, de nem vállaltam, hogy konkurrálnom kelljen a Csepel Autógyárral, akkor rám bízták a választást, egyetlen kikötést szabtak: több mint hatvan kilométerre kellett elmennünk Pesttől, kinéztem Kunszentmiklóst, az hatvanegy. Itt rendelkezésre állt a szükséges munkaerő, a tanács adott ingyen telket, de még így is hiányzott az építkezéshez negyvenötmillió forint, felettes szervünktől, a MÉH Tröszttől hiába kértem. Az ügyet be kellett raknom a GWSH-dossziéba…

– Az mi?

– Gott Wird Schon Helfen – Isten majd segíteni fog. Nekiláttam. Alsózsolcán csarnokelemet kínáltak szinte ingyen, hárommillióért, megvettem a forgóalapból, ami szabálytalan, sőt lehet, hogy erkölcstelen – egyetlen előnye volt: nem terhelte a beruházási keretet.

Időközben szanálták még két pesti telepünket, ezért is kaptunk valamit, az épületeket eladtam húszmillió forintért, a végén már csak tízmillió hiányzott, annyira már futotta a saját fejlesztési alapunkból.

– És nem féltél, hogy börtönbe kerülsz?

Lukács a tágas udvar közepén emelkedő új üzemcsarnokok felé mutat.

– Győztes háború után senkit sem vonnak felelősségre.

A telep elején bálákban és bontott tömegben halmozódik a rongy, egy része használhatatlan – régen a papírgyár évi három-hat ezer tonnát vitt el a kátránypapírhoz, de időközben változtattak a módszereken, többé nem használnak fel rongyot –, ezt a tömeget most el kell égetni: zsákdarabokat, tartánmintás ruha övét, egy kötött gyereksapkát látok benne.

A hasznos anyag származás szerint három csoportra oszlik; az első a magyar háztartásokból begyűjtött rongy – ez lehet vegyes vagy szekrénytiszta, a második az NDK-ból érkező és a legértékesebb: az NSZK-tól vásárolt rongy, évi kétezerötszáz tonna.

A vontató épp most hoz be egy NDK-s szállítmányt, egy műszőrme bélésű nagykabát áll ki belőle, megtapogatom.

– Ezt Szabolcsban még hordanák.

– Van itt olyan, amit még maga is felvenne.

A tételt félreteszik, reklamációra kerül sor, a ferencvárosi pályaudvaron feltörték a vagont.

– Valószínűleg a vasutasok.

– Nem létezik – tör ki belőlem –, ilyen nem fordulhat elő.

– Akkor mivel magyarázza, hogy a rongy helyén már találunk vasutaszászlót, sőt kerékvizsgáló kalapácsot is?!

Erre nincs mit válaszolnom, inkább követem egy másik szállítmány útját, a rongy futószalagra kerül, portalanítják, különválogatják a tisztát a piszkostól, és továbbszortírozzák: fehér-e vagy színes.

Egy félreeső teremben egy öreg cigány párnákat tép szét, a tollat kirázza a földre – szemét napszemüveg takarja el, a szájára zsebkendőt kötött, jöttömre kicsit félretolja:

– C kategóriás prímás vagyok, régebben eljártam Tassra a Halászcsárdába, de csak hét hónapra akartak volna szerződtetni, nem jött volna ki több havi kétezer-hatszáznál. A nyugdíjra is gondolni kellett, beálltam ide a feleségemmel együtt.

– Honnan jönnek ezek a cihák?

– Főleg a kórházakból, az egyik párnából egyszer előkerült egy írás, hogy valami két testvér aludt rajta, és mind a ketten sárgaságban haltak meg. Mind össze van hugyozva, véres, jobb szeretem a külföldi tollat, mert legalább nem tudom, hogy ki alól jött.

A párnákból kiszedett toll megy Kecskemétre, ott tisztítják és exportálják, amelyik toll már nagyon töredékes, az puskaporhoz szolgál alapanyagul.

A kitérő után újra a futószalagon mozgó ruhadarabokat nézzük. A szalag mellett álló nők egy forgó körkéssel korctalanítanak, levágják a gombokat, csatot, cipzárakat, hogy az anyag egyenletes simává, lapszerűvé váljon, a készdarabok tarka halomban egy nagy ládába hullanak.

– Senki sem figyeli, mi kerül ki a keze alól, átment már a rostán munkaversenyben nyert kitüntetés – ki is küldtük valahova Nyugatra. Egyszer egy őrnagy jött le hozzánk ellenőrizni, mert az egységéhez egy horogkeresztes zászló került le géptisztító rongynak.

Az NSZK-ból érkező bálákat külön kezelik, kiválogatják a még hordható darabokat – ez a teljes anyagnak mintegy harminc százaléka –, és eladják. A nagyját a Békéscsabai Méretes Szabók és Szűcsök viszik el, de bőven marad az üzemben rendezett vásárokra is. Egy ing ötven forint – a nyloning huszonöt, de nem kell senkinek –, a felnőtt cipő húsz forint, a gyerek tíz – de akad kabát, kosztüm, zakó is. A vásárokon vad veszekedések törnek ki, az emberek odaállnak a fogas elé, és átfognak egy egész nyaláb árut:

– Elkelt, az enyém!

Alaszkában az aranymezőknek lehetett akkora vonzásuk, mint ezen a környéken a rongynak. Állítottak át már vasúti jelzőt, félretolták a vagont és kirabolták. Mátészalkától Medináig sereglenek ide a cigányok. Bent az üzemben is nagy a kísértés, előfordult, hogy egy munkás esőkabátban és gatyában jött be dolgozni, azzal a szándékkal, hogy majd itt benn kiegészíti az öltözékét, a kerítés mellett gyakran találni zsákokban lopásra gondosan előkészített ruhacsomókat.

– Hogy kerülnek ide ezek a viszonylag modern és tetszetős holmik?

– Németországban a hitleri időkben rendkívül szigorúan szervezték a hulladékgazdálkodást, katonai fegyelmű cégek foglalkoztak vele, de most az NSZK-ban a tőke már menekül innen. A gazdasági törvények világszerte a hulladékok felhasználása ellen szólnak. A szabványos, reguler anyag mondjuk száz egységbe kerül, a hulladék pedig csak húszba vagy harmincba, de ez egyre kevésbé befolyásolja a késztermék árát, abban egyre nagyobb a bérhányad, a munkásnak kifizetett összeg és az egyéb járulékos költségek. Ha akarsz egy példát: egy nyugatnémet fonómunkás egy órára jutó béréből két kiló gyapotot lehet venni, időnként hármat.

Az NSZK-ban most karitatív formában folyik a gyűjtés, a papok vagy a városi tanácsok szétosztanak műanyag zsákokat, mindenki dobja bele megunt, felesleges ruhadarabjait a biafrai gyerekek vagy az aszálytól sújtott közép-afrikai néger törzsek javára. A jótékonysági szervek a ruhát eladják, a pénzt átutalják a meghirdetett célra, a zsákok pedig egy vagy több belga céghez kerülnek. A belgák fajtánként szétválogatják az anyagot: ötven zakót vagy ötven nadrágot egybecsomagolnak, és kiküldik Afrikába vagy a Közel-Keletre, ahol Libanon a nagy elosztó centrum. Mi is ebből a gyűjtésből vettünk.

– Hogy lehet ilyen üzletekhez hozzájutni?

– A mi szakmánkban ugyanaz a jelszó, mint régen a cserkészeknél: légy résen!

Néhány évvel ezelőtt Hamburgban szökőár pusztított, és elöntött egy hajót, melyen húsz-harminc vagon magyar textiláru is feküdt, a törülközők, pamutszövetek hónapokig áztak. Hazaszállították, az Állami Biztosító átvette, és igyekezett eladni. Behívtak engem is, az első, amit kérdeztem:

– Volt viszontbiztosításotok?

– Igen.

Szóval nem a magyar állam fizet rá! – gondoltam.

– Ennyit és ennyit adunk kilójáért – őszintén szólva, nem mondtam nagy számot.

– Annyiért nem adjuk, hullarabló vagy!

– Igen? Sok szerencsét.

Utánunk próbálkoztak az Alkalmival, a Bizományival, a ktsz-ekkel.

– Jaj, ez sok, ezt megvenném, de az nem kell… – és így tovább, a végén mégiscsak nekünk adták el.

Mikor kibontottuk a bálákat, csurgott a víz belőlük, rendbe hoztuk, ahogy tudtuk, persze OK – osztályon kívüli – áru lett, de egy részét még exportálni is tudtuk, a vállalat ötmilliót keresett ezen a bolton.

– Ha ilyen nagy összegek forognak kockán, főleg a nyugati üzletkötéseknél nem fordul elő, hogy megpróbálják megvesztegetni a magyar cégek képviselőit?

– Én a saját praxisomban egy ilyen esetre emlékszem. A svédekkel kötöttünk egy kompenzációs üzletet, Wurlitzer készülékeket adtak valami két-hárommillió dollár értékben. Szerencsére Bécsben el tudtuk adni a gépeket, ők sem schillingben fizettek, hanem le lehetett vásárolni az összeget fonalban. Én mentem ki válogatni egy tőzsdemegbízotthoz, Singer úrhoz.

– Ez kell, nem az – mondtam neki egy tételnél, Singer rám néz:

– Ha azt veszi, odaadom magának a jutalékom felét – kétezer-ötszáz dollárt. Akkor ennyi volt egy Volkswagen ára. Mint tudod, Skodám van.

(Egy másik textilgyár igazgatója is beszélt erről: – Nyugaton pontosan tudják, hogy mennyi pénzzel és milyen megkötöttségekkel engednek el minket tárgyalni. Egyszer egy német cég saját bérelt szállodai szobáiban helyezett el minket, nem kellett fizetnünk, de a búcsúzásnál odaadták a számlát, ha akarunk, számoljunk el vele otthon.

Adnak egy prospektust, majd a repülőn nézzük meg. Kifelé a repülőtérre menet felbontottam a magamét: 200 márka volt benne, visszaküldtem a sofőrrel. Pestre érkezve már várt minket a nyugati cég megbízottja, szinte letérdelve kért bocsánatot, de a magyaroknál először fordult elő ilyen reagálás.

– És maga mit visz ki ajándékba?

– Ami „repit” én kivihetek; saját anyagainkat dobozokban, naptárakat, azt még a sofőrnek sem adhatom oda – legfeljebb a portásnak. Saját pénzemen veszek tokajit, nádudvari cseréptálakat.

A szakma „királyainak” tartott külkereskedelmi üzletkötők lehetőségei sem súrolják a felhőket:

– Egy évben harminc-negyven napot töltök el nyugati kiküldetésben, ez arra elegendő, hogy felöltözzek, megvegyem a gyerek ruháit és játékait – tisztességesen többet nem lehet összehozni.

Meg van szabva, mit kaphatunk a tárgyalófeleimtől. Vacsora- és ebédmeghívást csak akkor fogadhatunk el, ha épp az üzleti tárgyalások idejére esik – ha máskorra szól, vissza kell utasítani. Az ajándékok értéke nem lépheti át a háromszáz forintos határt – egy karton cigaretta, egy üveg ital, egy töltőtoll, persze nem arany Parker. Minden ajándékot ott helyben ki kell bontani és meg kell nézni, ha például egy gyűrűt találunk benne, vissza kell adnunk.

– Még soha nem fogadott el háromszáz forintnál drágább holmit?

– De, egyszer. Harminc párizsi hálókomplét mutattak nekem, és arra biztattak, hogy vigyek haza kettőt – egyet a feleségemnek, egyet, akinek akarok. Ezt elfogadtam.

– Nem érezte megvesztegetésnek?

– Nem, mert tárgyalások után kaptam, szerintem köszönet volt, amiért sikerült becsapniuk.

– Valamilyen más módon tud pénzt szerezni magának?

– Frankfurtban működik egy szexbolt, ahol mindent lehet kapni, újságoktól egész a filmekig. Egy tízperces pornófilm hatvan-hetven márkába kerül, veszek kettőt-hármat, berakom egy „furulyá”-ba – olyan henger alakú keménydobozba, melyben a mérnökök hordják a műszaki rajzokat –, és kiviszem, egy arab országban nyolcvan-kilencven dollárért el tudom adni.

– Ez mekkora kockázattal jár?

– Rizikónak nem nagy, inkább pofa kell hozzá. Rá van írva a névjegyedre, hogy „export manager” vagy, és leállsz negyven dollárral üzletelni.

– És ha valaki mégis lebukik?

– Az utolsó tíz év alatt nem hallottam arról, hogy valaki ilyen ügyekért börtönbe került volna, mindig „kimosták-kimostuk egymást”.)

Lukács még hozzáteszi:

– A megvesztegetés veszélyén kívül még arra is vigyáznunk kell, hogy a tájékozatlanságunk miatt ne adjunk ki felesleges pénzt. Egyszer rendeltünk volna egy gépet az NSZK-ból a TECHNOIMPEX-en keresztül, megkaptuk a választ: tízezer márka. Elintéztem egy ismerős osztrák céggel, hogy kérjenek ők is árajánlatot ugyanerre a gépre – nekik hétezret mondtak. Sok nagyvállalat bécsi főügynöksége a népi demokratikus vevőknek eleve rászámít hét százalék pluszt, a pesti alügynök pedig rátesz még hármat.

 

*

 

A hulladék minősége egyre romlik, általában keverten, osztályozatlanul kerül be a gyűjtőhelyekre, mind több benne a színes áru – pedig a fehér a kifizetődőbb, mert a festés költségeit meg lehet takarítani. Példaként Lukács a Habselyem Kötöttárugyárból érkező lánchurkolt hulladékot említi, ott elégették, mert semmire sem tudták felhasználni, itt sem lehetett feltépni alapanyagnak, szigetelő lapokat készítenek belőle. A fuvarköltség és a munkabér viszont egyre nő – a kunszentmiklósi üzem mindinkább a szabályszerű új fonalakhoz fordul.

Nyergesújfalui műszálból tűnemezelt szöveteket készítenek, két-három négyzetméteres darabokban út- és vasútépítéseknél használják fel. Ingoványos talajokon feleslegessé teszi a vésést, a tőzeget, megszűri a vizet, alatta megszilárdul és megkeményedik az iszap, soha nem rothad el a földben.

– Van egy konkurrensünk, egy dán cég, mikor bemutatót tartottunk a műanyag szőnyegeinkkel, ellopták a meghívottak névsorát, és mindegyiküknek küldtek egy levelet, hogy ők is szállítanának, jobb minőségben és olcsóbban.

 

*

 

Magát a mohácsi Temaforg üzemet már ismertem a régi MÉH-riportjaim idejéből – szabályszerű gyár kevés egyéni vonással –, úgy gondoltam, a hulladékgazdálkodás szempontjából érdekesebb lenne a nyersanyagtelep. Mikor meghallotta a kívánságomat, Lukács felsóhajtott:

– Fiat voluntas tua.

A telep Mohács szélén fekszik, vele szemben egy néhai csempegyár. (A csempegyárat annak idején nyolcvanmillióért építették, de egy napig sem dolgozott, mikor elkészült, kiderült, hogy eltervezték, sem az alapméretek, sem az oszlopok elhelyezése nem megfelelő, a szükséges gépsorok nem férnek el benne.) A telep raktáraiban és udvarán legfeljebb háromszázötven vagon árut lehetne tárolni, de több mint ötszáz vagonnyit zsúfoltak be. Az udvar esőben-hóban ázik, a kihasadt zsákokból fekete fésűsgyapjú fonal lóg ki, széttaposott bálák terpeszkednek a tócsákban.

– Mennyi anyag megy tönkre?

– Évi egymillió forint lehet a veszteség. Csak az exportra menő anyagárukat tudjuk megvédeni. Napi két vagon anyagot küldünk ki.

– Ez milyen üzlet?

– Attól függ, kinek – nekünk nagyon rossz. Kimegy a műszálhulladék ötven-hatvan centért, és ötdolláros fonalként tér vissza – és nem kilókról van szó, hanem félmillió dolláros tételekről.

– És miért nem dolgozzuk fel mi magunk?

– Nincs hozzá gép és termelési tapasztalat. Ha akarsz egy összefoglaló számot: az országban keletkező textilipari hulladéknak mintegy nyolcvan százalékát exportáljuk – ebbe a miénknél gazdagabb ország is belegebedne.

A Keltex két frissen nyugdíjba vonult vezetője: Berger Antalné, a volt párttitkár, és Leitner lelátogatott elbúcsúzni Úriba, a gyár kihelyezett szövödéjébe, maradt szabad hely a kocsiban, én is lementem velük.

Bergernét hamarabb ismertem, semmint személyesen találkoztunk volna – ha igaz az, hogy minden intézmény egy-egy jelentős ember meghosszabbított árnyéka, akkor a Keltex mai hangulatát nem kis részben még mindig ő határozza meg, pedig betegsége miatt hosszú ideje nem dolgozhatott már teljes erővel.

Nekem rögtön szembetűnt a különbség a Goldberger és a Keltex gyári magatartásformák között. A Goliban szinte semmit sem tekintettek szentnek, viccek keringtek a szocialista brigádokról, a kommunista szombatokról is, ha ezeket a vicceket elmondtam a Keltexben is, gyakran néztek vissza rám komor, sőt lesújtó tekintettel – persze csak bizonyos rangon felül.

1977-ben a XI. kerületben dolgozó gyári dolgozók közül csak minden huszadik volt párttag – a Keltexben minden hatodik-hetedik. Azokban az években, mikor a gyár nem tudott nyereséget fizetni, senki sem rohant feljelentést tenni a Rádióba, a minisztériumba – mint más helyeken oly gyakran. A közvéleményt megdolgozták, vagy ami még csodálnivalóbb: a közvélemény megdolgozta saját magát.

A pártirodában is minden még Bergernét idézi, a falburkoló lambéria, Lenin és Honecker képe, az oklevelek, a font vesszőkosarakban a futónövények.

Kihasználva az alkalmat, hogy végre beszélhetek vele, az 1950-es évekre terelem a szót.

– Abban az időben a textiliparnak is megvoltak a maga futtatott sztahanovistái?

– A textiliparban nem lehet úgy kiugratni valakit, mint mondjuk az esztergapad mellett vagy lent a bányában, itt változtathatatlan feltételek határozzák meg a teljesítményt, például a gépek fordulatszáma – szól közbe Leitner.

Bergerné eltűnődik.

– Én csak egy nőre emlékszem, B.-nére. Akkoriban egy átlagos szövőnő hat-nyolc Roscher gépet hajtott, B.-né elvállalt harmincat, igaz, hogy kapott hozzá két segítőt és két külön fűzőnőt. B.-né nem szerette ezt a szerepet.

(A Széchényi Könyvtárban is csak egy nyomot találtam: Varga Domokos 1951-ben kiadott könyvét Ormai Árpádné sztahanovista szövőnőről.

Ormainé a Hazai Fésűsfonóban dolgozott, és a szokásos egy-két gyapjúszövőgép helyett 1949. augusztus 15-én négy, 1950 tavaszán hat gépet vállalt. Élmunkás címmel tüntették ki, 1950 februárjában Kossuth-díjat kapott, még abban az évben sztahanovista lett, és kétszer is a Szakma Legjobb Munkása.

Társadalmi rangjára és megbecsülésére jellemző a könyv következő részlete:

„November 6-án az Operaházban rendezett díszünnepségen megszólította Ormainét Rákosi elvtárs. Régebben is találkoztak néhány alkalommal, most mindjárt ráismert:

– No, Ormainé – kérdezte mosolyogva –, hogy megy hat gépen a szövés?

– Megy az igen szépen, Rákosi elvtárs, nincs semmi baj vele.

– De aztán vannak-e követők?

Ormainé kicsit szégyenkezve mondta:

– Bizony még kevesen.

– Csak igyekezzen, legyenek többen is.

Mikor aztán elbúcsúztak, Rákosi elvtárs még felfedezte Ormainé ruháján az élmunkás kitüntetést, a Kossuth-díjat és a sztahanovista jelvényt:

– Lássa, milyen szép ez a három itt egymás mellett – mondta neki búcsúzóra –, legyen büszke rá, Ormai elvtársnő. Mert ezeket nem adják ingyen.

Ormainé hirtelen zavarában azt sem tudta, mit mondjon erre, csak hebegett valamit, míg Rákosi elvtárs kezet fogott vele. De ezt a néhány szót mint a negyedik és legnagyobb kitüntetést vitte magával haza aznap este.”)

Bergerné sorsa is jellemző arra az útra, melyet a textilmunkásnők megtehettek a géptől a magasabb posztokig, a Trabant hátsó ülésén kuporogva meséli.

– Pedagógus szerettem volna lenni, de a mostohaapám öt lányt nevelt, nem tanulhattam. Elmentem dolgozni a Gyöngyházgombgyárba, de nem sokkal később csökkentették a termelést, nekem is felmondtak.

1937-ben kerültem át a PATEX-be fonónak, a mostohaapám kifestette a művezető lakását, hogy felvegyenek. Akkoriban a gyárban minden a művezető akaratától függött, például, ha rászállt valamelyik lányra és az ellenkezett, akkor vagy-vagyra vihette a dolgot. És a művezető nem azzal fizetett, hogy vett a lánynak bugyit, hanem ha az akkordot nem tudta teljesíteni, beírt neki álló órákat, és megkaphatta a pénzét.

Előbb tizenkét órát dolgoztunk, csak aztán lett nyolc óra a munkaidő. Tíz pengőt kerestem hetenként, ebből két pengő hatvan lett volna a villamos, persze inkább gyalog jártunk munkába és haza, egy óra alatt értem ki Budafokra. Hogy gyorsabban haladjak, hazafelé becsöngettem a kapukon, mert ilyenkor rohanni kellett, nehogy ott találjanak a kapu előtt.

A férjem is ott dolgozott a PATEX-nél, ács szakmában, valaha még gyerekkorában csúzlival belelőttek az egyik szemébe, arra rosszul látott, ezért nem vitték el katonának. Nekem viszont 1942-ben el kellett jönnöm a gyárból, mert megszületett a fiam, és nem volt senki, aki vigyázzon rá.

Előbb albérletben laktunk, aztán egy szoba-konyhás barlanglakást örököltünk a nagyapámtól Budafokon, fenn a Kiskőbánya utcában. A konyha meg volt építve rendesen, a szobát viszont belevájták a mészkőbe, három lépcsőn kellett lemenni, nem járta a levegő, sokat kellett szellőztetni.

1946-ban a férjem egyik ismerőse újra elhívott dolgozni a Keltexbe, akkoriban kellett az ember, minden új belépőért fejpénzt kapott: négy méter textilanyagot. Nemsokára újból abba kellett hagynom a munkát, mert megszületett a második fiam is, csak 1948-ban mentem vissza állandóra. A férjemmel egymást váltó műszakba kértük magunkat, hogy valaki mindig a gyerekekkel lehessen.

Kezdettől fogva végeztem mozgalmi munkát, én olyan jó beolvasós szakszervezetet szerettem volna. Például egy főnöknek volt egy újítása, hogy a fonodai söpredékből készítsünk fonalat, de ez az anyag elkoszolta, tönkretette a gépeket, addig verekedtünk, amíg le nem álltak vele.

1949-től a szakmai minimum megszervezése lett a cél a gyárban – sok szövőnő nem tudott szorozni-osztani, mindenképpen meg kellett rá tanítani őket, hogy legalább az alapdolgokat: a teljesítményüket, a keresetüket ki tudják számolni.

Szakszervezeti műhelytitkár lettem, 1950-ben vettek fel a pártba, 1952-ben „feketén” függetlenítettek, a munkaverseny-irodán bújtattak, ott szerveztem a brigádmozgalmat, a szakoktatást. Hivatalosan 1954-ben kerültem a Pártbizottságra, az elődömet visszaküldték szőni, kaptam tőle egy kulcsot, hogy majd jön és átadja a dolgokat, azóta egyszer láttam – autóbuszból.

Magam sem tudom, hogy teltek el azok az évek, mennyit dolgozott a férjem helyettem otthon, mert akkoriban nem lehetett háromnegyed négykor kiviharzani a kapun, az volt a jó káder, aki éjfélig bent marad. Egy ablak világít…

Még végigcsináltam a rekonstrukciót: először vettünk egy gomblyukat, aztán egy gombot, de kabátra már nem tellett. 1964-ben hosszú hónapokig a Fonó II. kivételével minden üzem fel volt forgatva, bontottak és építettek. Mire betelepítették az új gépeket, az emberek már megutálták őket, annyit kínlódtak velük. Klíma, előművek nélkül szerelték fel a gépeket, ezer fonalból hat-hétszáz is elszakadt egyszerre.

Minden évben november 15-ig úgy látszott, hogy nem hozzuk a tervünket, akkor reggel-délben-este jöttek a rendkívüli taggyűlések, bedobtunk mindent, nagy nehezen elértük a száz százalékot, a minisztérium adott kölcsön annyit, hogy hat-nyolc nap nyereséget fizessünk, és évről évre így fedték el a bajokat.

Most már néhány éve nagyon kivan a szívem, nyugdíjaztak, de ha bemegyek a gyárba és hallom, hogy állnak a gépek – ez most is az én gondom. Nem tudom, mi lesz ezzel a gyárral, meddig sorvad, emlékszem olyan évekre, mikor még majdnem négyezren dolgoztunk a Keltexben.

 

*

 

Kétségtelenül ez a beszélgetés volt az út tartalmasabb része, maga Úri kevés érdekességet tartogatott. Az üzemet az hívta életre és tartja fenn napjainkban is, hogy a Keltexben hiányzik mintegy száz szövőnő és ennek következtében kétmillió méter áru. Célszerűnek látszott a kihasználatlan és kevéssé termelékeny szövőgépeket vidékre telepíteni, olyan környékre, ahol rendelkezésre áll a szükséges munkaerő.

Az első kezdeményezés Tápióságon csődbe jutott, a gépeket végül a MÉH vitte el, csak néhány alkatrészt szereltek le róluk és hozták el tartaléknak – Úriban sem ment az ügy minden zökkenő nélkül.

Az úri téesz először bérmunkát vállalt a Keltextől, minden leszőtt méterért meghatározott összeget kapott, az alacsony termelékenység miatt így nem találta meg a számítását, ezért változtatott a feltételeken: csak a munkaerőt biztosította, a termet, ahol a gépek álltak, bérbe adta mintegy kétszázezer forintért, a termelés és a szervezés minden gondja a Keltexre maradt.

Az Úriban előállított nyersszövet olcsóbb, mint ha külföldről kellene behozni, de drágább, mint ha a kelenföldi gyárban szőtték volna le. Túl a bérleti díjon, a magas szállítási költségeken – Úri negyven kilométerre fekszik a központi telephelytől, a fonalat és a lánchengereket teherautóknak kell kivinni, a szövetet is ők hozzák be –, az anyagot még magasabb munkabér is terheli. Tízezer vetésért Kelenföldön nyolcvan fillért fizetnek, itt egy forintot – más kérdés, hogy az úri szövőnők sem visznek haza milliókat, mert a lassúbb gépeken csak alacsonyabb vetésszámot lehet elérni.

A PANYOVA vállalati érdeke – a szükséges nyersszövet biztosítása – súlyosan sértette a Keltex gyári érdekeit, Úri évi két-hárommillió forintot vitt el. Volt olyan éves mérleg, hogy Kelenföld négyszázezer forint nyereséget tudott felmutatni, Úri pedig hét-nyolcszázezret, persze náluk is maradt.

– Akkoriban jöttek hozzánk a Budapesti Pártbizottságtól – mondja Bergerné –, hogy vegyünk részt az „Egy gyár – egy magtár” mozgalomban. Szemben az Erőmű már épített egy termelőszövetkezetnek, vállaljunk mi is valahol. Elfutott a méreg.

– Úriban jó lesz?

– Jó, ott is jó.

– Hát nem építünk senkinek! Túl azon, hogy kétszer annyi pénzük van, mint nekünk, épp most lapátolták ki a magtárból a búzát, hogy üzemet csináljanak belőle.

Végignézzük az üzemet, Goldberger Leó klasszikus Roscher gépeit hozták le ide talpfákon, szerkezetük mechanikus, a szövőnőnek kell pótolni a hét-nyolc percenként lefogyó csévéket – ezt a műveletet Kelenföldön automata végzi.

Meglepő, hogy itt is minden harmadik-negyedik áll, nincs ember. Nem vált be az eredeti feltételezés, hogy a nők szívesebben maradnak otthon, ha helyben teremtenek nekik munkalehetőségeket, főleg a lányok vonakodnak hazajönni, nekik programnak számít a napi vonatút Pestre, és a találkozás a bejáró fiúkkal növeli férjhez menési esélyeiket.

Az alig kétezres falura egy másik nagyvállalat, a Transzvill is rátelepült, a kisebb vállalkozásoknak pedig se szeri, se száma; a környéken működött például egy üzem, ahol a kitüntetések vörös díszdobozait készítették. A „gyarmat”-nak szánt Úri maga is gyarmatosító lett, egy kis autóbusz hordja be a munkásnőket a környező falvakból: Gombáról, Farkasdról, Sülyről.

A meglevő munkásanyag nem mérhető a Keltex tapasztalt és fegyelmezett törzsgárdájához. A három műszakot nem lehetett megszervezni, az éjszakázást csak tíz állandó ember vállalta. Temetéskor, disznótor idején, de a városban már rég elfeledett ünnepeken: Pünkösdhétfőn, Úrnapján is sokan elmaradnak. Munkaritmusukból általában hiányzik a hajtás, hogy minél többet keressenek, a fizetés inkább csak kiegészíti a család egyéb jövedelmét.

A gépek kihasználtsága a szerényen tervezett hatvanhat százalékot sem éri el, valahol hatvan százalék körül mozog. Újra felmerül a kérdés: miért kell ilyen áldozatokkal, erőbedobással hasonló gyökértelen üzemeket fenntartani, mikor az ipar törzsét alkotó nagy szövödék jövője is bizonytalan? Persze a választ Úriban sem lehetett megtalálni.

Szólnak, hogy menjek át az ebédlőbe, Bergernét és Leitnert búcsúztatják. Leállították a gépeket, a teremben összegyűlt az egész műszak, most tűnik fel, hogy a munkásnők között milyen sok a fiatalon elhízott lány és asszony.

Leitner formás beszédet tart, végigfut a negyvenhárom éven és kétszázhuszonkét napon, amit a textiliparban eltöltött, az első harminchat gépes kis szövödétől a PATEX-en át a Keltexig, átveszi az ajándékot, és elindulunk hazafelé. Már a kocsiban kérdezem Leitnertől:

– Milyen iskolákat végzett?

– Annak idején kimaradtam a gimnáziumból, később munka mellett tanultam. Magánúton letettem az érettségit és elvégeztem az egyéves textilipari technikumot. Mérnöki diplomám nincs.

– Úgy emlékszem, többször is említette, hogy a PATEX-ben főmérnöki beosztásban dolgozott.

– Igen, ennek megvolt a maga története. A PATEX német tulajdonba tartozott, és így a felszabadulás után hadizsákmányként a Szovjetunió kapta meg. Szovjet igazgató és magyar főmérnök vezette a gyárat.

A főmérnök egyszer lement a Székesfehérvári Könnyűfémműbe, és hagyta magát rábeszélni, hogy a cérnaorsókat ezentúl alumíniumból készítsék. Két darabból öntötték le neki, a magas fordulatszámú gép persze szétrázta, és kirepült, megszegecseltek külön minden darabot, de ez sem tartott semeddig. A szovjet igazgató dühös lett, leváltotta a főmérnököt, és felajánlotta nekem, hogy lépjek a helyére. Harmincéves voltam, nem tudtam, el merjem-e vállalni, elmentem apámhoz tanácsért.

– Nézd – mondja apám –, én ebben nem adhatok tanácsot. Ha nem fogadod el, megharagszanak rád, ha elfogadod, akkor is – azok, akik meg vannak győződve, hogy ők alkalmasabbak lettek volna erre a posztra.

Csak egy dolgot ajánlhatok neked: ha mégis elvállalod a megbízatást, ellenségeidet tedd olyan helyre, ahol pénzzel kell foglalkozniuk.

– És aztán mi lett?

Leitner elmosolyodik és kinéz az ablakon:

– Igyekeztem olyan helyre tenni őket.

 

*

 

Végigjártam a Keltex többi „gyarmatát” is. Tázláron a régi Fáklya mozi helyiségében rendeztek be egy lánccsévélő üzemet, a régi nézőtéren két gépsor áll, az előcsarnokban pedig egy.

Az üzemvezető szobájába egy külső lépcsőn kell felmenni, egyik falba különös apró ablakot vágtak – először azt hiszem, hogy kémlelő, melyen keresztül a vezető ellenőrizheti a munka menetét, de hamar kiderül, hogy itt helyezkedett el a gépház, és ez az ablak a vetítőnyílás.

A nők többségének ez az első ipari munkahelye, eddig többnyire a saját földjükön dolgoztak, sokan tanyán éltek, de a tanyák villamosítása leállt, az élet lehetetlenné vált, beköltöztek a községbe.

– Eleinte még kijárnak a tanyára disznót nevelni, reggel-este etetik őket, de rá kell jönniük, hogy egy disznón nem marad több hasznuk ötszáz-ezer forintnál, mert a drága kukoricát már nekik is a boltban kell megvásárolniuk. A paraszti munkából már nem vállalnak mást, mint a jól jövedelmező tavaszi csemeteültetést.

Ipari munkahely viszont kevés akad Tázláron, a népművészeti szövetkezet foglalkoztat huszonöt bedolgozót: hímezni lehet, gyerekruhát varrni, de a kereset kevés, az átlag a havi ezerötszáz forintot sem éri el. A csévélőben a fizetés magasabb, nagyjából „kelenföldi” szinten mozog, háromezer forint körül, sok a jelentkező, meg lehetett szervezni a három műszakos munkarendet. Néhányan két-három hét után kilépnek, nem bírják a gépzajt, az éjszakázást, de a többség megköt.

A gépek tizenkét-tizenhat évesek, az oldalukról is eltűnt már a festék, de sokkal feltűnőbb, hogy milyen kevés gondot fordítanak a munkásnők emberi körülményeire. Nincs öltöző, a fürdőszobát egy vízcsap helyettesíti, szekrények híján az ablakokat pakolták tele ridikülökkel, táskákkal, egyikből felvágott takaratlan kenyér áll ki, vastag pihe borítja. A fonalraktárban kidőlt oldalú ócska kályha ég, állandó tűzveszéllyel fenyegetve.

– Nem lehetne valamit tenni az emberekért?

Itt nincs válasz, később egy másik téeszben az elnök azt fejtegette, hogy az egészségügyi beruházások a munkásnők keresetét rövidítenék meg:

– Mert, kérem, vagy virág kell a gomblyukba, vagy pénz a zsebbe.

 

*

 

A bodoglári üzem már kint a tanyák között fekszik, hepehupás, homokos út visz befelé az épülethez, a bejárattól nem messze gémeskút, árnyéka egy öreg CU-s Wartburgra vetődik. A kocsi egy fiatal művezetőé, ő a legmagasabb rangú ember, akit benn találunk.

– Ide való?

– Nem, bent laktunk Halason albérletben. Mikor a második gyerek is útban volt már, huszonegyezer forintért vettem itt egy tanyaépületet ezerkétszáz négyszögöles telekkel. Azóta ráköltöttem még nyolcvanezer forintot, de hol kapnánk lakást százezer forintért?

Nyolc disznót tartunk, tehenet, bikát, az állattartásból bejön annyi, amennyit régen a feleségem a gyárban megkeresett. Tíz-tizenkét éves tanyai munka és lemondás után vehetünk majd egy városi házat. Még sok fiatal ki fog jönni ide lakni és dolgozni.

Gépteremnek egy régi, vályogfalú gabonaraktárat rendeztek be, egy 1890-es gyártmányú Schweiter csévélő dolgozik itt, az alkatrészek méltóságteljes lassúsággal mozognak, a karokat kifényesedett acélsúlyok rögzítik, a csévélő nem zajosabb, mint egy varrógép, inkább zümmög, mint zakatol.

A gépet a közelben lakó tanyasi lányok kezelik, a csévéken maradt fonalat mentik – dolgozzák át. Egy kilóért tíz forint jár, a gyakorlottabb parti egy műszakban száz forint fölött keres.

Állományilag a földterület gazdájához, a Szabadság Tsz-hez tartoznak, de nemrégiben egy súlyos anyagi veszteség nyomán a téesz kénytelen volt a lányokat ideiglenesen átengedni a Keltexnek. Kacsákat neveltek, az előző évben is huszonötezer darabot készítettek fel eladásra, a BARNEVÁL már vissza is igazolta a szállítást, de nem vitte el rögtön, egy hirtelen viharban a kiskacsák beleragadtak a sárba és megdöglöttek, az ezer és ezer állatot bulldózer tolta be a gödörbe. Négy és fél millió forint veszett el, a tagok munkabérére sem maradt elegendő fedezet.

A lányok a paraszti munkából csak a műszak idejére szakadnak ki, délutánjaikat-estéiket elviszi otthon a három-négy tehén és a háztáji föld, napszámba viszont már nem hajlandók elmenni, a téesz vezetői egyszer bejöttek az üzembe alkalmi kapásokat keresni, de százötven-kétszáz forintért sem vállalták.

A pénzt, amit keresnek, szüleik általában meghagyják a lányoknak, kelengyére gyűjtenek, és arra, hogy előbb-utóbb beköltözhessenek a városba – Szegeden vagy Halason szándékoznak letelepülni, de egy lakható ház mindenütt legalább háromszázezer forintba kerül.

Már a tanyasi házban is megpróbálnak változtatni az élet hagyományos keretein. Arcukat, körmüket festik, fürdőkádat állítanak fel lefolyóval, bent az üzemben megszokták a neonfényt, otthon is, ahogy belépnek, már gyújtják fel a lámpát.

A környékbeli fiúkat lenézik – minden lépésüket, kalandjukat ismerik –, az egyik lány négyhónapos terhes, mégsem hajlandó férjhez menni partneréhez.

– Nem érdemel meg engem.

Inkább a közelebbi városokban rendezett bálokra járnak be ismerkedni.

A bodoglári téesz télre néhány segédmunkásnőt és egy férfiakból álló brigádot is kölcsönadott a Keltexnek, ők fent laknak Budapesten, a gyár rózsavölgyi munkásszállásán, hétfőtől csütörtökig napi tíz-tizenkét órát dolgoznak, aztán a következő hétfőig szabadok.

A lányok hüvelyt válogatnak, a férfiak gépeket pucolnak: padon ülve dolgoznak – pihengetnek, nem vernek nagy port, félórát is eltologatják maguk előtt a kócot.

– Miért éri ez meg a Keltexnek?

– Egyrészt: valamit azért mégiscsak csinálnak – hosszú ideje most először fordul elő, hogy a tmk teljesíteni tudta a géptisztítási tervét, tisztább gépeken pedig kevesebb a szakadás. Másodszor: kétezer-háromszáz forint havi fizetést kapnak – annyit, mint egy frissen felszabadult ipari tanuló –, és ez javítja az egész gyár bérszínvonalát, a fontos embereinknek többet adhatunk az átlagosnál.

A gyár és a téeszbrigád kapcsolata mégsem ígérkezik hosszú életűnek. Időnként el-elmaradnak, egyikük két hétig nem jelentkezett, mert motorvezetést tanult. Hétfőnként a Kelenföldre tartó brigád útközben meg-megáll egy féldecire, amivel esetleg a kapát vagy a lapátot megfoghatták volna, de a gyárba nem engedték be őket. Álltak a portán, és kiabáltak:

– Ha így bánnak velünk, egyáltalán nem fogunk bejárni!

 

*

 

A régi józsefvárosi ház a század elején kuplerájnak épült emeleti körfolyosókkal, ahová a lányok kiállhattak közszemlére tenni bájaikat, zárt belső udvarral – földje most keményre döngölt, kopár, csak a sarkokban áll négy reménytelen ecetfa. Az emeleteket a Számítástechnikai Intézet kapta meg, a földszint az ideggondozóé lett – eligazító táblákat alig látni, de a kísérőm, a Keltex művezetője ismeri a járást:

– Kezdjük az elején, a nyüstteremben.

Bent a teremben négy-öt beteg szövéshez használatos nyüstszálakat válogat – selejtez, aztán rárakja a nyüstszemeket. A rádióban zene szól, egy tekintélyes, szemüveges beteg dirigálja a társait.

– Egyforma hosszúkat válasszon, ne keverje össze a pirosakat, a piros mindig egy oldalra kerüljön.

Akihez szól, a beosztott kitett maga elé mindent, amire délig, a munkaidő végéig szüksége lehet: a sapkáját, egy piszkos zsebkendőt, egy doboz Kossuthot, a szipkáját, és folyton szipogva dolgozik.

– Cirip, cirip, soron kívül – morogja a fogai között, önmagát biztatva.

– A nyüstválogatás állítólag jó hatással van a szellemileg elmaradott emberre – mondja a művezető –, otthon teljesen egyedül éltek, elszoktak a beszédtől, egy mondatot sem tudtak összehozni, itt mégis egy közösséghez tartoznak. Lehet, hogy így van, én ehhez nem értek, de annyit látok, hogy ebből a teremből ritkán lép előre valaki, évekig ülnek itt maguknak.

Ugyanilyen lehangolónak találom a „papírtermet” is, ahol a betegek pulóverek kezelési utasításait húzzák be egy műanyag tokba, és utána színes fonálra fűzik fel, másik asztalnál művirágokat készítenek. Napi hat órát dolgoznak, a fizetés nyomorúságos: a „pulóveresek” öt-hatszáz forintot keresnek havonta, a művirágosok háromszáz körül.

Közben a foglalkoztató fiatal orvosa megtalált minket, megkérdezem tőle:

– Milyen örömöt vagy sikerélményt adhat egy betegnek, hogy papírszirmokat fűz fel egy csupasz drótra?

– Tudjuk, hogy nem volna szabad – mondja sóhajtozva –, de nem halmoznak el minket alkotó munkákkal. Még nézzék meg a géptermet is, aztán beszélgetünk.

A gépteremben azokat a fonalmaradékokat csévélik át, melyeket a Keltexben a szövőgépek rajtahagytak az orsókon. Ennek az anyagnak a java a már látott bodoglári üzembe megy, ide csak a silányabb minőség jut, ami erősen kuszált, a feldolgozott fonal nem is kerül vissza a gyárba, hanem valamilyen szövetkezet viszi el – cipőzsinórbélés lesz belőle.

Ide is egy kiérdemesült Schweitzer gépet helyeztek ki a Keltexből – a gyár szerelői tartják karban –, huszonnégy fejjel működik, egy-egy beteg három-négy fejet kezel, bent a gyárban huszonhét-huszonnyolcat hajt egy nő, igaz, hogy modernebb gépeken és jobb anyagokat dolgoz fel.

– Mennyit keresnek?

– Kilenc forint körüli órabér jön ki.

– Ez jó fizetésnek számít?

– Hát ha meggondoljuk, hogy régebben zacskót ragasztottak – ezer darabot három forint ötven fillérért.

A gép kezelői között találni régi fonónőt, tizennyolc év körüli fiút, akinek az arcát apró fekete pontok lepik el, mintha közelről rálőttek volna egy vaktöltényt, én egy volt orvosi műszerészt szólítok meg, aki idegösszeroppanással került ide még évekkel ezelőtt:

– Ötven százalékra minősítettek le, de most már hamarosan meggyógyulok. Bent a gyárban fenntartják a helyemet.

Arrább sétálunk, mikor hallótávolságon kívülre érünk, megkérdezem az orvost.

– Lehet, hogy csakugyan visszakerül a régi munkahelyére?

– Nem lehet. Ide a gépterembe félig-meddig gyógyultan kerülnek az emberek, nem kell őket visszaküldeni a klinikára, de ez a legtöbb, amit elérhetünk. Maga a gépterem is visszahúzó szerepet tölt be; a betegek jól keresnek, jól érzik magukat egymás között, zárt közösség alakul ki, az emberek nem is akarnak elkerülni innen.

A művezető hozzáteszi.

– Régebben abban reménykedtünk, hogy ha valaki itt belejön a munkába, ideiglenesen átkerülhetne a Keltexbe hasonló beosztásba – visszavezető utat építenénk neki a társadalomba. Egy-két esetben megpróbáltuk, de senki sem vállalta.

– Mit gondol: kicsúfolták volna őket?

– Sajnos, ez egész biztos.

– Igen, az idegbaj az egyetlen betegség, amin az emberek nevetni szoktak.

Egy darabig még figyeljük, hogy koppannak a lefogyott orsók a fém gyűjtőládában, aztán átmegyünk az orvos szobájába.

– Valami zenét? – kérdezi.

– Köszönöm, most zavarna. Az üzemi orvosoktól azt hallottam, hogy a textilgyári munkások között az átlagnál több a neurotikus, mi indokolja, hogy itt ugyanazt a munkát az idegbetegek gyógyítására próbálják felhasználni?

– Nem minden típusú idegbeteg alkalmas erre, a neurotikusokat tönkreteszi a monoton munka, de ez az állandó szabályos munkaritmus a tudathasadásban szenvedőket, a szkizofréneket megnyugtatja – és nálunk azért ők vannak többségben. Akarnak valami zenét? Vagy van még kérdése?

– A szkizofréniát a hajlam vagy a külvilág eseményei váltják ki? Lehet ezt tudni pontosan?

– Ebben megoszlanak a vélemények, szerintem a hajlam a döntő. A magyar irodalom és a képzőművészet nagy szkizofrénjeinél mindig szokás megnevezni egy-egy történelmi eseményt mint kiváltó okot, de ez ritkán stimmel. József Attila esetében például a Tanácsköztársaság bukását, ennek következményeit említi egy könyv – pedig akkor már volt neki egy gyerekkori motiválatlan öngyilkossági kísérlete.

Persze hajlam ide vagy oda, az illető végigélhet egy egész életet úgy, hogy nem bukik ki, de ez ritka szerencse. Általában húsz-harminc éves korban bekövetkezik az első nagy kirobbanás, a beteg körül felbomlik a család, a munkahely közössége, és a legközelebbi közösséget már csak nálunk találja meg vagy egy hozzánk hasonló helyen.

– Mennyit tudnak a betegek a saját állapotukról?

– Nem sokat. Igyekszünk minél szűkebb tájékoztatást adni az idegbetegségekről, ha nyilvánosan és részletesen tárgyalnánk meg, új és új rétegek tanulnák meg például a neurotikus viselkedési formákat és jellemző szókincsét.

Nemcsak dolgoznak nálunk, az úgynevezett munkaterápia itt sem teljes értékű, mert a munka önmagában nem rehabilitálja a beteget, nem vezeti vissza az életbe. Kis- és nagycsoportos foglalkozásokat tartunk, a betegek festegetnek, írnak, kerámiát készítenek, eljátszottak egy dramatizált Ezópus-mesét: A macska és Aphrodité-t.

Állandó baráti kört hoztunk létre a munkánk iránt érdeklődő emberekből, az ő példájukat lássák maguk előtt a gondozottak és nem a beteg életfelfogást. Járnak hozzánk zenészek, középkori furulyamiséket adtak elő. A falakat Kulifay Tamásék festették ki.

Mielőtt távoznánk, még egyszer bemegyünk a gépterembe, a művezető meghallgatja és feljegyzi a gépkezelők kívánságait.

– Mennyiért jönne ide dolgozni? – kérdezem tőle már kifelé tartva.

– Semmiért, de ha muszáj volna, eljönnék, mint ahogy ez a fiatal doktor is itt él velük. Mindent meg kell csinálni, amit az ember elképzelhetetlennek hinne, azt is. Például mikor az apám meghalt, nekem kellett felöltöztetnem őt a sógorommal. Támogattuk, és úgy adtuk rá az ingét, a háta még meleg volt, ahogy feküdt rajta.

A Keltex üzemi orvosa március elején keresett meg.

– Nehéz ügyben kérem a segítségét, az üzemben március 15–16-án kellene tartanunk a véradási napokat. Nagyon szeretném, ha el lehetne halasztani.

Egy levelet nyújt át, abban foglalta össze az ellenérveit.

„…1. Gyárunk dolgozóinak túlnyomó többsége nehéz fizikai munkát végez – sok köztük a vérszegény.

2. Március hónapban a leggyengébb a szervezet ellenállóképessége, ezért a vérszegénység még fokozottabban jelentkezik.

3. A Textilipari Dolgozók Szakszervezetének elnökségi tájékoztatója szerint az iparban a táppénzes állomány százaléka rendszeresen magasabb az országos átlagnál.

4. Tart az influenzajárvány, és ez különösen a fiatal korosztályt érinti.”

– Ez nemcsak az én véleményem, a táppénzes állományt felülvizsgáló csoportvezető főorvos is teljes mértékben egyetért velem – az orvos rám néz vastag szemüvege mögül –, újra mondom: nem azt szeretném, hogy elmaradjon a véradás, csak halasszuk el őszre, mikor a nők szervezete könnyebben elviseli.

– Szólt már valakinek?

– Az igazgatási osztályon próbáltam reklamálni, de azt mondták, hogy ezen már nem lehet változtatni.

– Miért nem?

– Mert az időpontot már kinyomtatták a vöröskeresztes naptárban.

Én is igénybe vettem minden lehetséges összeköttetésemet, de a minisztériumi közbenjárás sem volt elegendő: március 15-én és 16-án mintegy kilencven liter vért vettek a Keltex munkásaitól és munkásnőitől – személyenként négy decit.

Úgy látszik, nemcsak a siker, hanem a kudarc is összehozza az embereket, eredménytelen vállalkozásunk után az orvos bizalmasabban beszélt velem.

– Ez a vashiányos vérszegénység, amit említettem, ma már nagyvárosi és általános textilipari betegségnek számít, fáradtsággal, szédüléssel jár. A nők erősen lefogynak, ha tizenhatóráznak, öt-hat kilót is veszítenek a súlyukból.

– Mit tud tenni?

– Három vagy hat hónapra felmenthetem őket az éjszakázás alól, vagy végképp kivetetem a gépek mellől. De ebben a gyárban épp az a réteg hajt a legjobban, amelynek a legnagyobb szüksége volna a kíméletre. Egy fonónőt méhvérzéssel és trombózissal áthelyeztettem a meóra, most vissza akar menni a géphez, mert ebből a pénzből nem tud a család megélni.

Egy huszonkét éves lány harminckét kilós testsúllyal három műszakban dolgozott, levettem a gépről, most két hónap után már kér, hogy engedjem vissza, nem akar kiesni a megszokott környezetéből, ahol segítettek neki a többiek. És lehet, hogy vissza is kell engedjem majd, mert most sem jobb neki. Rossz az én lelkiismeretem – mondja az orvos, és nézi maga előtt az íróasztal lapját –, a létszám csökken, a követelmények fokozódnak. Gyakran panaszkodnak magas vérnyomásra, a szívre, koszorúér-elmeszesedésre. Soha sehol ennyi rossz mandulát nem láttam, mint itt – a párás levegő lehet az oka.

– Kapnak a munkásnők nyugdíjkedvezményt?

– A fonónők és szövőnők minden öt, gépen töltött év után egy évvel hamarabb mehetnek el nyugdíjba – ezt valósnak tartom, ennyivel gyorsabban is öregszenek. Sajnos, ez a kedvezmény nem terjed ki mindenkire, nem jár például a kártológép-kezelőknek vagy az előfonónőknek, bár éppolyan magas terhelésű munkát végeznek, mint a többiek – csak az ő beosztásukat hivatalosan sem tekintik szakmunkának. Viszont egyesek még a Corvin mozi pénztárából is jönnek igazoltatni a szövőgépnél töltött éveket – a kedvezményt ők is megkapják, hiába kerültek el innen esetleg tíz-tizenöt éve.

A zajártalomról kérdezek, az orvos áthívja audiológus kolléganőjét.

– A zaj először az idegrendszerre hat, aki nem használ fülvédő vattát, azt munka után kezdi zavarni a csend, este lefekvéskor cseng a füle. Az agyi vérkeringés romlik, sok az ájulási érzés, helyzetmegítélési zavarok lépnek föl, nem tudják megítélni, hogy a gépen mennyire futnak tőlük a fonalak. Aztán jönnek a szívpanaszok és a fekély.

Persze a leggyakoribb következmény: a hallássérülés. Általában három év után már mindenkinél kimutatható, de már a fiatalok, az ipari tanulók között is találni beteget. A mai fiatal nemzedék sokkal sérülékenyebb, mint a régiek.

– Miért?

– Csak találgatni tudunk. Feltehetőleg alacsony a vérnyomásuk, és ez még védtelenebbé teszi őket a zaj ellen. Értágító vitaminokkal próbálkozunk.

– Sajnos, az életmódjuk is gyöngíti az ellenállásukat – szól közbe az orvos –, nem pihennek akkor sem, mikor megtehetnék, keveset esznek és sok tömény alkoholt fogyasztanak, húsz-huszonöt cigarettát elszívnak naponta.

– Az egész országban rohamosan nő a hallássérültek száma. Az emberek annyit vándorolnak munkahelyről munkahelyre, hogy harmincöt-negyven éves korára szinte már mindenki dolgozott hallást károsító környezetben: zajban, széngázban, ólommal, vegyszerekkel, mart lemezekkel. Ép fülű embert alig találni köztünk, az ország lakosságának negyven százalékáról el lehet mondani, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben meg van támadva a hallása.

– Hogy lehetne védekezni a zaj ellen?

– Lehetne műszaki eszközökkel: beburkolhatnák a gépeket, vagy átállíthatnák távirányításra, hogy a szövő- vagy fonónőnek be se kelljen lépni a gépterembe, át lehetne építeni a csarnokokat, lefedni a rezgéseket ideálisan vezető és felerősítő beton- és üvegfelüteket, fapadozatot lerakni alá, netán habot – de kár is róla beszélni, biztosra vehetjük, hogy erre úgysem kerül sor.

– Miért nem?

– Mert például a Keltex szövödéjének hangszigetelése többe kerülne, mint amennyit maga a szövöde megér. Egész Magyarországon csak egy helyen oldották meg elfogadhatóan a zaj elleni védekezést: a Ferihegyi repülőtéren. Maradna tehát az egyéni egészségügyi védelem.

– A svéd vatta a fülbe?

– Igen, például az is.

Az orvos ingatja a fejét:

– A nők közül sokan idegenkednek tőle, és ha ennyi ember nem szeret valamit, azzal a nagy számok törvénye alapján valami baj lehet. A SZOT is évenként más-más zajvédelmi eszközöket ajánl a prospektusaiban – nyilván maguk sincsenek megelégedve a mostaniakkal.

A munkásnők azt mondják, ha beteszik a vattát a fülükbe, szédülnek, evés közben egyre beljebb nyomódik a fülkagylóban és megfeszül. Nem hallják a gépet…

– A száz-száztíz decibeles zajban meghallják?

– Igen, valahogy úgy érzékelik, mint a halak a víz rezgését. Még egy, lehet, hogy laikus megjegyzésem van – folytatja az orvos –, a zaj lényegében rezgési ártalom, tehát hiába zárjuk el a fület vattával, az egész koponyát továbbra is ugyanúgy éri és roncsolja a maga módján.

– Lehet, de amíg nincs jobb, a vatta használatát mégis meg kellene követelni. Ezt csak a textiliparban kezelik ilyen lezserül, más helyeken, például az Április 4. Gépgyárban, ahol az emberek huszonöt forintos órabérben dolgoznak, senki sem kockáztatja meg, hogy hazaküldjék, amiért nem használja a védőeszközöket.

– Ha a műszaki védelemre nem telik a gyárnak, az egyéni egészségügyi védelemhez pedig az emberekből hiányzik az akarat, mégis mit lehet tenni?

– Marad a „süketpénz” – ha valaki a munka során hallássérülést szenved, tizenöt-húsz százalékos fizetéskiegészítést kérhet – nálunk mintegy háromszázhatvanan kapnak. A „süketpénz” csak két évig jár, akkor egy újabb vizsgálat következik, a járadékot csak akkor hosszabbítják meg, ha az illető hallása az eltelt idő alatt tovább romlott – ha ugyanazon a szinten maradt, nem adnak neki semmit. Az a szívszorító helyzet alakult ki, hogy néhányan szándékosan nem védekeznek, szántszándékkal arra törekednek, hogy a hallásuk tovább romoljon.

– Ha úgyis megsüketülök, legalább fizessék meg!

– Hallókészüléket használnak?

– Harmincöt-negyven éves emberek nem szívesen hordanak bumfordi szerkezeteket a fülük mögött, egy külföldi szemüvegkeret, mely elrejtené a hallókészüléket, kilencezer forintba kerül, az SZTK háromezer forintot térít meg belőle.

– És milyen változások várhatók?

– Nem tudni, az egészségügyi törvény 1972-ben született, és még mindig nincs meg hozzá a végrehajtási utasítás.

– De a zajszintet előbb-utóbb csökkenteni kell, nem haladhatja meg ennyivel az előírt értékeket.

– Van még egy lehetőség: fel lehet emelni az előírt zajszintet nyolcvanról nyolcvanötre, vagy ha kell, százra.

 

Hasonló állapotokról számolt be a többi gyár üzemi orvosa is. – A munkásnők naponta tíz-tizenkét órára kiszakadnak a családból, és itt bent a munkahelyen nem várja őket megfelelő harmonikus környezet. Ideges panaszokkal jelentkeznek nálam, fejfájással, végtagzsibbadással, remegéssel, sírási kényszerrel, szívszúrásokkal – ennek kevés a szervi alapja, de távlatilag fekéllyel, magas vérnyomással, mozgásszervi betegséggel fenyeget.

A három műszak terhelésétől megváltoznak a vér alakos elemei, az egyébként is eleve vérszegény terhes anyákat legkésőbb a negyedik-ötödik hónapban le kellene venni a gépről.

Fizikailag főleg a fiatalok satnyák, lúdtalpasok, sokukról kiderül, hogy már iskolás korukban összeestek az erős napsütésben. Később sem sportolnak, nem hajlandók elvégezni a napi munkaközi tornát. Az én személyes erőszakoskodásomra a technikai rajzteremben bevezették, de később ott is abbahagyták.

A nemi életet korán kezdik, az állandó partnerek mellett sok kalandot is megengednek maguknak. Védekezésre csak az első „baleset” után gondolnak. Tizennyolc éves korig általában nem szabad hormonális fogamzásgátlót felírnunk, mert kellemetlen következményekkel járhat: hirtelen fogyással, kiszőrösödéssel.

Sokan így már tizenhat-tizenhét éves korban teherbe esnek, ötven százalékuk elmegy küretre, a másik ötven megszüli a gyereket. Elképzelheti, milyen tartósak a korai gyerek kikényszerítette házasságok, hamar szétválnak, egy-egy nő néha három asszonynéven is szerepel a kartonján: volt már Tóthné, Kovácsné, Horváthné.

Az irodisták többet törődnek magukkal, hamarabb mennek el orvoshoz, a fizikai munkásnők között gyakoribbak a betegségek, erősebb az elhasználódás. Az arcuk nem öregszik olyan gyorsan, mint a testük, a mellük és a combjuk hamar leereszt, elveszti feszességét. Érdekes, hogy a vasiparban épp fordítva áll a helyzet; ott az arc megy tönkre az olajtól és a szennytől, de a test masszív marad.

Sok a rossz, veszélyes szokás: az emberek festékes kézzel esznek vagy dohányoznak, ha sósavat töltenek át, nem vesznek fel védőszemüveget, de ki kell mondanunk: a legtöbb betegség nem ebből következik, hanem az üzem adott körülményeiből.

Vegyszerekkel dolgoznak, és az árt a májnak, asztmát, ekcémát vált ki. Az éjszakai műszakban nem tudnak enni – sok az emésztőszervi beteg, vagy vegyük az iparra legjellemzőbb foglalkozási ártalmat: a hallássérülést. A zaj szintjét nehéz csökkenteni, de a meglevő védekezési lehetőségeket is ritkán használja ki a vezetés. Lehetne manipulálni például a gépek telepítésénél, keménygumi alapra kellene lerakni, ami felfogja a rezgést. Nem volna szabad a fonoda falait hullámlemezekkel borítani, mert ezek felerősítik a zajt, ha hozzányúl az ember, érzi, hogy remeg az egész.

A zaj alacsony frekvenciájú, az egész testet károsítja, ingerlékenységet, alvászavart okoz. Ami az érzékenységet illeti, személyenként változik, vannak szerencsétlen alkatok, melyekről már egy félév után kimutatható a zaj hatása, de két év után már szinte mindenkinél.

– Az üzemi orvosokat mennyire becsülik meg?

– Vannak orvosi szakmák, melyek már a születésüknél az elitbe tartoznak, például a genetikus vagy a neonatológus, mi is friss hajtás vagyunk, de mi rögtön rongynak születtünk.

Rangunk nincs, bent a rendelőintézetekben már a „pótszékeket” is kiadták, nálunk a szükséges helyeket sem lehet betölteni. Sok közöttünk a törött egyéniség, a beteg, a nehezen fegyelmezhető, a magányos, a gyerekeit egyedül nevelő. Én is kórházban dolgoztam mint kórboncnok, a formalintól asztmát kaptam, és ezért jöttem ide. Tudományos fejlődésre alig-alig van lehetőség, én egy üzemorvost ismerek, aki kandidatúrára vállalkozott.

– Fizetés?

– A kereset papíron nem rossz, én négyezer-négyszáz forintot kapok és ezeregyszáz forint üzemorvosi pótlékot, de kocsit kell tartanom, mert akinek nincs kocsija, annak előbb-utóbb lába nem lesz.

Borravaló nincs, én nem tudok betegtől pénzt elvenni, legföljebb ha egy madárfigurát hoz, hogy ezt én faragtam magának. Ezt már tudják rólam, nem is nagyon próbálkoznak, a múltkor egy férfi, akit leszoktattam az ivásról, az küldött négyszáz forintot, visszaküldtem neki.

– Vidéken hogy áll a helyzet?

– Ott még rosszabb. Ha üzemorvosi állást hirdetnek, általában szerepel az a mondat: „lakás megbeszélés tárgyát képezi” – vagyis nincs.

– Arra sohasem gondolt, hogy felesleges munkát végez?

– Nem, legföljebb az jut eszembe, hogy mennyivel többet tehetnék. Sok példát látok, például egy gépgyárban az orvos tette szóvá, hogy az arab exportra készülő gépeken a biztonsági észlelő berendezéseket jobbra és fent kell elhelyezni, mert a sémi írás olvasata jobbról balra halad.

Másik gyárban az orvos az menedzserbetegségekről próbált felmérést készíteni.

– Mire ment?

– Az üzem kijelölt huszonöt vezetőjéből tizenegy el sem jött – talán attól féltek, hogy a párhuzamos pszichológiai tesztekből kiderül vezető állásra való alkalmatlanságuk –, a tizennégy vállalkozóból hatot vissza sem lehetett engedni a helyére, olyan súlyos betegek voltak, csak nem tudtak róla: cukor, szív, ideg.

Kísérőm, a Lenfonó és Szövőipari Vállalat főagronómusa jól vezet, állítólag ha lemegy a családjához a Balatonra, az M7-esen újságot terít a volánra és olvasgat, most mégis idegesen szorítja a kormányt, fejét jobbra-balra forgatja. Az esős-szeles nyárban a búza és a rozs mindenütt megdőlt, olyan, mintha valamilyen hatalmas állat hempergett volna végig a táblákon.

– A len hogy áll?

– Harminchárom százalékos kárral számolunk, ebből tíz százalék a jégkár, a többit a viharok tették tönkre – megcsavarták a lent, és belenyomták a földbe, a gép semmilyen irányból sem tud belemenni. Kézzel talán ki lehetne nyűni egy keveset, de a kóró véresre marja a tenyeret, háromszáz forintos napszámért sem kapunk rá embert, csak hatvan szovjet katona látott neki Simontornya körül.

– És mi lesz a megdőlt terméssel?

– A fekvő len lassan elrothad a felszálló erős párolgásban, meggyújtani egyelőre még nem szabad, nem engedi az adminisztráció. Írást kell adnunk a téesznek, hogy a len üzemi feldolgozásra nem alkalmas, mert a Biztosító csak így fizet. Kutyaszorítóba kerültünk: ha adunk írást és a téesz megkapja a pénzét, ott hagyja a lent a sárban, meg sem próbálja menteni legalább a menthető egy részét, ha nem adunk írást, akkor jövőre nem köt szerződést velünk.

– A lenfonó és Szövőipari Vállalat mennyire érdekelt a len termesztésében?

– Minden magyar textilgyár készen kapja a nyersanyagot: a pamutot, a gyapjút, a műszálat, egyedül a mi vállalatunk van kötelezve rá, hogy megtermeltesse magának a lent. Mint, mondjuk, egy cukrászda a cukorrépát.

Ez a textilvállalat húsz egyetemet végzett agronómust foglalkoztat, átvett és fenntart egy agrotechnikai kutatóintézetet Szombathely mellett, lenmagot vásárol Hollandiában, és dotálva adja tovább a termelőknek.

– Mennyi a támogatás?

– Jelentéktelen: mi ötezer forintért vesszük meg a holland mag mázsáját, és hatszázért kapják meg a téeszek. Mi granuláltatjuk a műtrágyát, és mi szállítjuk ki.

– A gépek is magukhoz tartoznak?

– Azok is. Mivel a minisztérium megköveteli, hogy a lentermesztést az egyéb növényi kultúrák szintjén tartsuk, a betakarítást is gépesíteni kellett, négyszáz lenkombájnt vettünk másfél millió dollárért, aztán bálázógépeket kétszázezer forintért – a téeszek százhúszezerért kapják meg tőlünk.

– És a téesz mit ad?

– A földet és a munkát – de azt is csak úgy, ha egy bizonyos árbevételt mindenképpen garantálunk nekik, tehát egy rossz termés kockázatát sem ők vállalják. Az utolsó öt évben kétszer kellett emelnünk a len felvásárlási árát, jórészt saját erőből: 1974-ben harminc százalékkal, 1976-ban újabb harminc százalékkal, akkor ment fel a kukorica, a dohány és a többi konkurrens növény ára, nekünk is lépést kellett tartanunk velük.

Mintegy hatvan téesz és egy-két állami gazdaság dolgozik nekünk. Magyarországon nyolc-tízezer hektáron termelnek lent, ez tulajdonképpen elég is volna, de ez a terület száz-kétszáz hektáros darabokban megoszlik a dunántúli határvidéknek szinte a teljes hosszában, Drávaszabolcstól Kapuvárig, a feldolgozó üzemeink viszont az ország belsejében helyezkednek el: Budapest környékén, Győrben, Komáromban. Mindig és mindenhová szállítanunk kell, a szállítás viszont drága vagy egyszerűen megoldhatatlan.

A len laza és nagy térfogatú, például egy IFA teherautóra fel lehet rakni száz mázsa búzát, de lenből jó, ha ötven mázsa rámegy. Egy mázsa lenkóró ára háromszáz forint, de ha ezt mondjuk a simontornyai téeszből a legközelebbi lengyárba, Drávaszabolcsra akarjuk vinni, mázsánként hatvan forint szállítási költség rakódik rá.

Kétszáz rendszámtáblás szállítóeszközt kell üzemben tartanunk, ezek sem a legjobbak. Van például tíz Carpati teherautónk, melyeket harminc-negyvenezer kilométer után nyugodtan leselejtezhetnénk. Ez nem a mi sofőreink gondatlanságából ered, országszerte így áll a helyzet; pár évvel ezelőtt három-négyezer Carpatit vásároltunk a románoktól, és a fele sem fut már.

– Nem volna egyszerűbb vasúton szállítani?

– A MÁV csak ritkán ad nekünk elegendő és megfelelő vagont. Bajainkat növeli a különböző vasúti mellék- és szárnyvonalak megszüntetése, mert mi nem mondhatjuk azt, amit a hansági paraszt, mikor megszűnt a vasút a petőházi cukorgyár felé:

– Majd aki felszedte a vasutat, felszedi a répát is!

Drávaszabolcson is felszámolták a vasutat, és az állomásépületet a régi főnök kapta meg. Új utat kellett építenünk, de a tervezett nyomvonalba beleesett az állomásfőnök udvari kútja, saját költségünkön kellett betömetnünk és egy új kutat fúratnunk.

Komáromi gyárunkban nyolcszáz méteren át traktor vontatta a vagonokat, akartunk venni egy mozdonyt, de közölték velünk, hogy kár a gőzért, meg kell szüntetni az egész iparvágányt, mert napi tíz vagon alatt gazdaságtalannak számít, mi pedig csak nyolc vagont adtunk fel, illetve fogadtunk.

Budakalászon jövőre szűnik meg az iparvágány, eddig legalább éjszaka szállíthattunk, de a HÉV-et most átalakítják gyors HÉV-vé, éjszakánként karbantartást kell majd végezni, ipari szállításokat többé nem engedélyeznek. Van egy csomó saját vagonunk, kidobhatjuk őket.

Mindezt összevetve: a vállalat negyvenöt-ötvenmillió forintot költ évente a szállításra, hogy viszonyítani tudjon: az egész évi nyereségünk hetvenmillió forint körül mozog.

– Ezek után, amit elmondott, érdemes lent termelni és feldolgozni Magyarországon?

– Ki tudja?! Már eljutottunk oda, hogy azt is kiszámolták: Tokajban nem érdemes bort termelni, mert ráfizetéssel jár. De hát valamit kell csinálni.

Ha ez a téma felmerül, mindig Horváth Edét emlegetik és a győri Rába gyárat, nem szoktam vitatkozni, de gondolja meg: csinálnak évente hatszáz traktort, vagy akár ezer-kétezer traktort – el fogja ez tartani egész Magyarországot?! Vagy ürítsünk ki három megyét, építsünk üvegházakat paradicsomnak-paprikának, egy negyedik megyébe pedig repülőtereket, és exportáljunk? Ez olyan nagy üzlet volna?! Azt hallottam, hogy tavaly a zöldségexport is több mint száz forintért termelt ki egy dollárt.

– És ha csak a len termelésével állnának le, importálnák az alapanyagot. Nem kapni a világpiacon?

– Mi az, amit nem lehet kapni a világpiacon? Csak az a kérdés, hogy mennyiért. Egy tonna tilolt len 1971-ben negyvenháromezer devizaforintba került, 1975-ben már elérte a hatvannyolcezret, és tovább emelkedik az ára. Ezt mi nem győznénk.

De van néhány szolid, megbízható adat, mely a lenipar léte mellett szól – minden nehézség ellenére. Magyar nyersanyagot felhasználva hétmillió dollárt exportálunk – közvetlenül és hárommillió dollárt közvetve – az anyagainkból készített konfekciótermékeken keresztül. A lenipar az egyetlen, mely nagyobb tételben tud méterárut eladni az Egyesült Államoknak – és így tovább.

 

*

 

A len nem is a sok esőt, inkább az erdővel körülvett ködös-párás földeket szereti, ezért nőnek a világ legjobb lenjei Írországban, a La Manche csatorna mentén, a Szovjetunió északibb európai területein – ahol a búza csak senyvedne.

Itt lent Baranyában, Bogádmindszenten megfér egymás mellett a len és a búza.

– A parasztember valaha szerette a lent, mert csak száz napig használta a földet, és korán, még a gabona előtt pénzt hozott. Zalában egyenesen szent növénynek számított, mert az erodált rossz talajon a holdankénti tizennyolc mázsa másodosztályú lent mindenképpen kifizették a parasztnak akkor is, ha semmi sem termett. Háború után az inflációban a gyárak vászont, abroszt adtak a kóróért – ez is megérte.

A len minden gyomot elvisz magával, utána harapni lehet a földet, ha búza kerül a helyére, öt-hat mázsával többet ad az átlagnál.

– Csak arra kell vigyázni, hogy ne felejtsünk el vetni! – teszi hozzá a főagronómus az elnök szavaihoz.

Most a bogádmindszenti téesz negyven hektáron vetett lent, kétezer-négyszázharmincegy mázsa kórót takarított be, minden költséget leszámítva hektáronként nyolcezer forint tiszta haszon maradt.

– Akkor miért nem vetnek nagyobb területen lent?

– Mert a len nyüvése sokkal nagyobb munka, mint két búzaaratás. A búzánál mindent elvégez a kombájn, legföljebb egy-két teherautó segít neki, de a lennél ahogy a gép kinyűtte a kórót a földből, felszedni már kézzel kell, felrakni a kocsira, lerakni a gyárban, és honnan vegyek hozzá embert?

Az elnök mutat egy felmérést: 1971-ben egy hektár búza három munkanapot igényelt, a kukorica tizennégyet, 1975-ben a búza már csak kettőt, a kukorica hármat. A rostlen kézimunka-igénye viszont alig csökkent: 1971-ben tizenegy nap, 1975-ben még mindig nyolc nap hektáronként.

Kimegyünk a földekre. A nehéz, esős nyár nyomai itt is meglátszanak, a len sok helyen megcsavarodott, és alatta újra kikelt, újra kihajtottak az apró kék virágok, néhol egész zöld szigetek maradtak lábon – itt a gép nem boldogult.

Bár még csak kora délután van, a lennyüvő gépek már leálltak, nem csak a len érik nehezen, ember sincs a második műszakra.

– Senki nem akar túlórázni.

Nekem más motoszkál a fejemben:

– Ezeket a gépeket másra is lehet használni?

– Nem, ezek célgépek, csak lennyüvésre valók.

– És nem luxus megvenni négy-ötezer dolláros gépeket, ha egy évben alig két hetet dolgoznak?

– Próbáltunk kölcsönkérni lennyüvő gépeket Szlovákiából, ahol a len csak később érik be, de magas bérleti díjat számítottak volna, ezenkívül: csak személyzettel együtt adták volna, és minden alkalommal át kellett volna festenünk a gépet védőfestékkel – ennyit azért nem ér.

Úgy látszik, a téeszelnöknek sikerült mozgósítani a háttérben egy gépkezelőt, mert a tábla végén megjelenik egy nyüvőgép. Elindul, hogy bemutassa a nyüvés technikáját, de akárhogy is igyekszik, az ő nyomában is ott marad a len fele zölden és kuszáltan. Nem sokkal később le is áll a gép, a kezelő egy konyhakéssel kiszedi a nyüvőből a beakadt csomókat, pedig erre a gépre egy különleges emelő is fel van szerelve – egy református pap újítása, aki egy Kapos menti faluban mellékfoglalkozásként traktort, nyüvőgépet vezet.

– Lehetne beszélni ezzel a pappal?

– Megpróbáljuk megkeresni. Ezen a nyáron legalább kétezer hektár lent nem lehetett kinyűni rendesen – mondja a főagronómus –, leszedjük, amit tudunk, a többiből zöldtrágya lesz.

A közelben épp egy reménytelenül megdőlt búzatáblát égetnek: meggyújtanak egy ócska autóköpenyt, a traktor láncon maga után húzza és mindenütt elhagyja a tüzet.

 

*

 

Csak az összehasonlítás kedvéért megnéztünk még egy lenföldet a nagypeterdi téeszben. Dzsipre szállunk át a Volgából, a téesz agronómusa ül a kormány mellé. Még vezetés közben is egyik cigarettáról a másikra gyújt, óvatosan megkérdezem:

– Miért szív ennyit?

– Elveszi a szomjamat.

– Nem volna jobb inni inkább?

– Tíz község tartozik hozzánk, gondolja meg: ez tízféle víz. Így is akárhogy vigyázok, estére mindig megy a hasam.

Kapaszkodok egy fogantyúba, és kibámulok az ablakon: az úttól jobbra és balra már mindenütt sárgállik a tarló.

– Nehéz volt idén az aratás?

– Az aratás már régen nem nagy munka, csak a tankönyvekben elfelejtették átírni a szöveget. Mindig dühbe jövök, ha a szakszervezet ilyenkor látogat ki érdeklődni, hogy a kombájnosok megkapják-e az ebédjüket? Ez csak ilyenkor érdekes, tizenegy hónapig senki sem kérdezi meg tőlük, hogy mit esznek, esznek-e egyáltalán? – Legyint. – Bár a lennyüvés menne úgy, mint az aratás.

A lenföld kiválasztása tankönyvbe illene: könnyen felmelegedő vályogtalaj, közeli erdősáv védi, most délben is vékony pára lebeg fölötte. Meleg van, a tegnap levágott len már zörög a tarlón, az agronómus mutatja.

– Napon szárított, egyiptomi technológia. Fáraófazon.

A len itt is megdőlt, ami a gép haladásával ellenkező irányba hajlott, azt már nem lehet lenyűni, a termés harmincöt-negyven százaléka a földben marad. A tábla néhol olyan, mint egy kiszáradt, napégette nádas, a kopár részeket felveri a kamilla, vagy ami még rosszabb, a kiirthatatlan kakaslábfű, keserűfű. Leguggolok és közelebbről is megnézem: azokon a részeken, ahol hetekkel ezelőtt dőlt meg, ott már el is korhadt a len, ahogy megfogom, szétporlik a kezemben.

– Ötven mázsát terveztünk, de örülnénk, ha negyven meglenne, és nem tudom, az is hogy kerül be a lengyárba. Felesbe is odaadnánk, ha valaki összekötné és felrakná a kocsira. Kiszámoltam: háromszáz forintos napszámnak felelne meg, de így sincs jelentkező. Nincs ember.

Régen csak az egy Szentdénesen, egy kétezer hektáros községünkben több gyalogmunkás volt, mint most a téesz tíz falujában együttvéve. Az asszonyok elmentek haza, a fiatalok meg elvonulnak a városba.

Néhány éve próbáltunk valamit: a faluban elhalt öregek puszta házaiba távoli vidékekről hoztunk embereket. Egy fillérük sem volt, nem baj – mondtuk nekik –, majd ledolgozzátok. Két-három év alatt letörlesztették a ház árát, aztán megvették az autót is, és elkezdtek lezserkedni:

– Én sem kötöm le magam a téeszhez. Én magam intézem a saját sorsomat. Szóval nincsenek gyalogmunkások, lent pedig nem lehet nevelni nélkülük.

Az agronómus elnéz a lentábla fölött:

– Pedig ezen a zergejárta vidéken a len kiirtaná a gazt. Ott, ahol azok a régi elhanyagolt földek vannak, készítené elő a búzát.

Elindultunk visszafelé, kint az út mellett látjuk, hogy egy középkorú parasztember szőlőtőkéket hasogat fel baltával.

– Mit csinál, Ferenc?

– Meguntam már. A szőlőnek nem gazda kell, hanem szolga.

Beszállunk a dzsipbe, az agronómus elfordítja az indítókulcsot:

– Így megy ez mindenben, csak azt nem tudom, hogy hová megy és meddig megy?

 

*

 

A már említett református pap, aki „maszek”-ban traktoros és műszaki újító, a kaposfüredi termelőszövetkezetben dolgozik. Mikor odaérünk, éppen lent nyű valahol a látóhatár szélén, társa traktorral megy utána, hogy odahívja hozzánk.

Szíjas, sovány ember, munkásnadrágot és kockás parasztinget visel, alsókarjára sebeket mart a tüske és a szúrós gaz, füléből vatta áll ki. Bemutatkozunk, szerencsére olvasta az egyik könyvemet, hajlandó beszélgetni velem, szívélyes mozdulattal helyet kínál az árokparti füvön.

– Tiszteletes úr most is pásztorizál?

– Igen. 1953-ig segédlelkész voltam, akkor kerültem Somogyaszalóra parókusnak, önálló gyülekezetű papnak. 1967-ben helyeztek át Felsőmocsoládra – szolgálati érdekből, ugyanis oda sok község tartozott, és az idős pap kocsi nélkül, gyalogszerrel nem tudta ellátni a munkát. Cserélt velem, és azóta is Mocsoládon vagyok.

– És mióta végez fizikai munkát?

– 1961 óta. Három gyerekünk volt, a fizetés kevés, más református lelkészi családban az a szokás, hogy az asszony állást vállal, sajnos, az én feleségem egészsége nem olyan. A pénz viszont kellett, gépre szálltam, alkalmazott lettem a „kolhozban”. A gép egyébként gyerekkoromtól érdekelt, apám mérnökember volt, műhelyfőnök az Óbudai Gázgyárban.

– És melyik a fő munkahelye?

– Ugyanezt kérdezte az adminisztrátorlány is tavaly, mikor megújítottam a személyi igazolványomat és be kellett írni mind a két állást, melyik legyen a másodállás? A téesz, mondom neki. Nem akarta beírni, hogy volna a téesz a második, mikor egész héten a traktoron ül, a templomban pedig csak vasárnap?!

– A fizetés mit mutat?

– Egy jó évben nyolcvan-kilencvenezer forint körül keresek – a pénznek legalább a hatvan, de lehet hogy a hetven százaléka a téeszből származik, az Egyháztól harminc-harmincötezer forint jön – a stólától függően.

– Hogy tudja összeegyeztetni ezt a két munkát?

– Néha bizony nehéz. Ha egy temetés adódik, rohanok a kocsival a földekről, maszatos a kezem, mert esetleg egy leesett láncot raktam vissza a traktorra, a víz le se hozza, addig csiszolom a tenyerem a betonon, amíg megtisztul. És belsőleg még nehezebb átállnom, tíz órát zötykölődtem a traktor nyergében, aztán tessék megjelenni egy halottas gyülekezet előtt, és mondani valamit – lehetőleg olyat, amiből épülni tudnak. Vasárnap nem megyek be a „kolhoz”-ba, délelőtt két községben szolgálok, a délutánt magamra fordíthatom, és télen, mikor nem dolgozom, akkor pótolom, ami év közben kimaradt a tanulásból.

– Az Egyház mit szól ehhez a két álláshoz?

– Az Egyház hallgatólagosan elnéz felette, hivatalosan nem veszi tudomásul. Otthon gyakorlatilag én tartom el az egyházamat.

Nincs ebben semmi szörnyű, a hivatástudat nem csökken a munkától – a pap elmosolyodik –, ezért én nem haragszom Istenre.

És követjük tovább a len útját, a drávaszabolcsi lengyár felé fut a kocsi. A térkép, amiből navigálok, legalább tízéves, a hajtogatások mentén darabokra szakadt, üggyel-bajjal rakosgatom egymás mellé a lapokat. Szemem hirtelen megakad egy halvány betűkkel nyomott helységnéven: Gyűrűfű – az első magyar falu, mely megszűnt, mert az utolsó lakosa is elköltözött, neve jelképpé vált, „Gyűrűfű” ma már a régi paraszti életforma pusztulását jelenti.

– Mennyire lehet ide Gyűrűfű?

A főagronómus a vállán keresztül megnézi a térképet:

– Bükkösd, Korpád, Gyűrűfű, olyan harminc kilométeres kerülő.

– Megnézhetnénk? Belefér az időnkbe?

– Miért ne? – és a főagronómus már csavarja is el a kormányt – az is Lenország, vannak a közelben földjeink.

Bükkösdig kiépített út vezet, ott kétszer eltévedünk, amíg valaki megmutatja, hogy egy régi kúria mellett el kell fordulni jobbra, fel a dombokra, egy löszös partoldalba vágott keskeny szekérútra, ha jönne velünk szembe egy kocsi, nem tudom, hová térnénk ki előle. Aztán a part is elmarad, az út kiszélesedik és eltűnik, a lakott világ utolsó emléke egy szürke mikrobusz félrevetett, rozsdálló karosszériája, utána szabad virágzó rét, ameddig a szem ellát. Csak találgatni lehet, hogy jutunk el Korpádra, végül egy arra tévedt motoros igazít el minket. Megköszönjük, nézünk vissza a tükörből a motorosra; megállt, várja, hogy eltűnjünk.

– Szerinted mit keres itt ez a motoros? Hétköznap délelőtt?

– Lehet, hogy maradt egy facér nő Gyűrűfűn? Vagy Korpádon?

Közben beértünk Korpádra, a főagronómus körülnéz:

– Megvan itt minden, csak két tábla hiányzik a falu elejéről és a végéről.

– Mit kellene ráírni?

– Feltámadunk!

A faluban csak négy vagy öt család él, de az ő munkájukat sem látni, a házak faláról régen lehullott a tapasztás, az udvarokat kötésig felverte a gaz, ami virág nő, az is olyan burjánzó, haragoszöld levelű, mintha temetőben nőne. Megállunk a falu szélén, az autó motorzúgására egy ötven körüli, mezítlábas nő jön elő a második házból, nekitámaszkodik a kerítésnek jelezve, hogy szívesen beszélgetne.

– Miből élnek az emberek itt Korpádon? Például maguk.

– Nekem a férjem bejár dolgozni Pécsre a Közműhöz, naponta nyolc kilométert gyalogol be Bükkösdig, elég szegénynek, már hatvanhét éves.

– Télen hogy jut le?

– Ha nagy hó esik, akkor itthon marad.

– Régóta itt laknak?

– Tetszik tudni, mi nem vagyunk idevalók. A férjem hirdette magát, úgy mentem feleségül hozzá, akkor költöztünk ki ide, tizenkétezer forintért vettük meg ezt a házat.

– Elég olcsón.

– Egy jászberényi asszonyé volt, ő a háború után kapta mint sváb házat – lehalkítja a hangját –, a szomszédunkban most is egy sváb ember lakik, a múltkor lelopta a juliskababunkat, és mikor szóltunk érte, verekedni akart. De én lefogtam az uram kezét. Szerb származású, egy évben háromszor is jár haza az anyjához Jugoszláviába, ha megüti a szomszédot, börtönbe kerül, és többé nem engedik ki.

– Meddig maradnak itt Korpádon?

– Mikor ideköltöztünk, volt egy lovunk, abból éltünk, hogy szerződtünk egy pékkel és mi hordtuk szét a kenyerét a falvakba. Aztán egyszer magunk patkoltuk meg a lovat, valamilyen patamérgezést kapott, tetanuszt, és megdöglött. Négyéves, sodrott csikó volt. Most nevelünk két disznót, eladjuk és teszünk hozzá, úgy talán tudunk venni egy másik lovat. Ha lesz lovunk, beljebb költözünk.

A kerékvágta kitaposott út átvisz a falun, az utolsó ház előtt balra tér el.

– Nem jó út! – mondja egy hajlott hátú, középkorú férfi, aki a ház háta mögül figyel minket. Mivel más út nem látszik, a főagronómus mégis balra fordítja a kormányt, de alig halad húsz métert, csikorogva fékez: egyméternyi mély vízmosás vetődik keresztül az úton, a vízmosáson túl pedig minden nyom eltűnik a sűrű gazban.

– Ugye, hogy nem jó út – nyújtja ki a karját neheztelve a férfi –, hová akarnak eljutni?

– Gyűrűfűre.

– Csak a hegyeken keresztül lehet, amerre a traktorok járnak.

Most már tétovázunk.

– Eljönne velünk? Megmutatná az utat?

– Szívesen. Amúgy is ki kellene mennem, mert azt hallottam a rendőröktől, hogy tegnap éjszaka megástak két sírt a gyűrűfűi temetőben, pénzt kerestek, vagy ékszert.

Nyögve kapaszkodik be mögénk az autó hátsó ülésére:

– Volna dolgom; idő előtt le kellett szednem a babot, mert sok a seregély és a veréb, kiterítettem száradni a padlásra, azt kellene forgatnom, de ráér majd holnap.

– Maga Korpádra való?

– Nem, én úgy kerültem ide. Pécsen laktunk, de tizenöt év munka után nyugdíjba kellett mennem. Baj volt a gerincemmel, még katonakoromban szedtem össze, a határőröknél szolgáltam, és négy-öt órákat feküdtem a hóban.

A professzor azt mondta, hogy megoperál, de csak úgy, ha adok egy papírt, hogy az én felelősségemre. Nem adok, professzor úr! – mondtam neki – ha én megjavítottam egy motort, sohasem írattam alá a sofőrrel, hogy a te felelősségedre történt.

Leszázalékoltak, hatszáztizenöt forint öregségit kaptam. Leköltöztem Ibafára méhészkedni, de mindenkit az én méhem szúrt meg, feljelentettek a tanácsnál. Na, ha ennyire az utatokban vagyok, akkor elmegyek előletek, hatezer forintért megvettem ezt a házat Korpádon. Méhészkedek, az egyik szoba üres, ott csirkéket tartunk, különben nem jutunk húshoz, egy hónapban nem eszek meg egy kiló húst.

– Vadat sem?

– Azt sem, könyörgök a vadászoknak, adjanak egy kicsit, de még a belszerveket is elviszik.

– És most hogy bírja magát egészségileg? – kérdezi a főagronómus.

– Télen semminek sem hívnak, huszonöt fok melegben kezdek éledni, aztán naponta tizenöt-húsz méhcsípés úgy-ahogy rendbe hoz.

Út errefelé nincs, a hegyoldal párkányszerűen kiszélesedő részén haladunk, tüskés ágak vágódnak a szélvédőnek és a kocsi oldalának. Balra tőlünk egy földön fekvő, megfeketedett körtefa tűnik fel:

– A traktorosok kiégették a lódarazsak miatt, aztán a dózerral segítettek neki.

Az autó hátulja az ösvény bakhátához verődik, a főagronómus szerszámokat szed elő, mi a korpádi emberrel előreballagunk.

– Azok ott már a gyűrűfűi szőlők. Azon a pincesoron senki sem mehetett úgy végig, hogy meg ne kínálják. Kijöttek a Gazdaságból szántani tízen; öten dolgoztak a traktorral, öten ittak, ide már nem jött ki rendőr ellenőrizni.

A régi tanyázó helyekből bizony már nem látszik más, mint pár beszakadt agyagos barlang, egy-egy falból kiálló törmelék deszkával – csak a képzelet tudja felépíteni a régi boltozatokat.

Benézünk a temetőbe, itt még él minden, járható az út, a fejfákon látni a belefoglalt fényképeket – valaha majd hideg pára szivárog az üveglap alá, és elhomályosítja az ülő asszony és a mögötte álló, vállára támaszkodó férfi arcát –, nylonfóliák védik a hazalátogatók művirágkoszorúit. Megkeressük a megásott sírokat, borzongva nézek le a halottgyalázók hosszú, keskeny aknájába, de csontok helyett csak sárga földet látok az alján.

A főagronómus itt ér utol minket, együtt törünk át a temetőt a falutól elválasztó cserjésen, lehullott magból megnőtt kis fákon, jobb híján a táskámat tartom magam elé, mégis összevissza csíp a sűrű bokrokban virágzó csalán.

– Hogy kerül ide ennyi csalán?

– Ahol valaha trágya volt, ott csalán nő.

– Ahol szerves anyag rothad, ott megjelenik – fogalmazza meg tudományosabban a főagronómus.

Mikor kiérünk a sűrűből, lenézünk a parton: egy felhagyott téglaégető kemence látszik, alatta a domb oldalába egy agyagbánya mély karéja vágódik. A főutca elején még áll az egyik villanyoszlop – egy görbe akácfát hántoltak le szükségből –, csillog rajta a porcelán foglalat, a másik oszlopot már kivágta a Stihl fűrész – Gyűrűfű annak idején az első falvak közé tartozott a környéken, ahová bevezették a villanyt.

A korpádi ember megáll az egykori gyűrűfűi főutca elején, csönd van, azt is meghallani, ha egy-egy nyári száraz levél lehullik.

– Nem szeretek ide kijönni, mert elfogultság van bennem. Mintha hidrogén pusztította volna el a népet.

Én, aki nem jártam itt korábban, el sem tudom képzelni az egykori falu arcát, fantáziámat semmi sem segíti, minden eltűnt már a közeli erdő terjeszkedő nyári zöldjében.

Elindulunk befelé a szokatlanul széles úton, valaha eperfák álltak mellette, de azokat is kivágták már, előttünk egy dózer tolólapja sértette fel az utat. Ezen a részen egy ház sem maradt talpon, az elköltöző embereket állítólag kötelezték, hogy döntsék össze maguk után, a rendőrség attól tartott, hogy csavargók bújnak meg majd bennük.

Küszködve a csalánnal, áttörök egy-egy romos falig, kecskedarazsak donganak körül.

– Tessék vigyázni, hátha van ott egy lekávázott kút, némelyik tizenöt méter mély.

A fal valaha egy tömésház homlokzatát alkotta, az ablak félkörét is vályogból tapasztották, díszítésül egy sor féltéglát iktatva be. Még látszanak a régi meszelés nyomai, de az ablak mögül kinéz a földi bodza, bent a szoba helyén erdei rekettye burjánzik, a romok tetején meg rezgő nyárfa nőtt.

A ház körül az egykori életnek semmi nyoma sem látszik, csak egy földbe vert cölöpsor idézi fel a régi gazdák keze nyomát – talán valami fészer alapja lehetett, előtte pedig egy kis eke fekszik a földön.

– Ötös Kühne eke – mondja a főagronómus.

Kérdezem tőle a falu helyét elborító rét egyik-másik feltűnőbb virágát:

– Az a fehér virágos a somkóró…

– …ezt vad sárgarépának is mondják – teszi hozzá a korpádi ember.

– Piros gomboshere, sárga szarvaskelep…

– …az a csupa pihés az iszalag. A vasszeder most még zöldben van, ezután érik majd, olyan sűrű lesz, hogy a szarvasbika sem megy bele.

Három-négyszáz méter után egy keresztút metszi a főutcát, ez volt a falu közepe, pléhkrisztus jelöli, a corpus lábát és ágyékát már leette a rozsda.

– Ott bolt, ott tejcsarnok állt, mindenről gondoskodott a nép, diófákat ültettek, a legjobb bikákat Gyűrűfűn nevelték, Szentlászlóról is ide jártak vásárolni.

A keresztúton túl végre feltűnik egy félig-meddig ép ház, átcsörtetünk felé a csalántengeren.

– Bele ne lépjenek egy szögbe, mert csak az Egyisten menti meg az életüket.

Harminc méter mély, téglázott falú kutat kerülünk ki épp az utolsó pillanatban, belenézek: a deszka, amivel a biztonság kedvéért letakarták, a víz színén úszik. A ház mellett egy ritkásabb, napsütötte kerti tisztáson karikába csavarodott kígyó sütkérezik, megjelenésünkre minden sietség nélkül tűnik el a bokorban. Szememmel követem útját a megrezzenő fűben; a sövény alján arasznyi sárga cölöpöket vertek a földbe.

Az eresz alá felakasztva kiszáradt hártyás kígyóbőrt lebegtet a szél. Ez is tömésház, a vedlő vakolat alatt csak néhol tűnik fel egy-egy belevetett téglasor vöröse. A gerendák is kirothadtak, a ház alatt, a löszbe vágott pincében felgyűlt a víz.

Bemegyünk a házba, fönt a meglazult-megritkult cseréptetőn át belátszanak a felhők. A konyhában valaha nyitott tűzhelyen főztek, a füstölő egy fára volt felakasztva. Átlépünk a küszöbön, a szoba közepére egy pár bakancsot vetettek, a főagronómus arrébb tolja cipője orrával.

– Ha ez a két bakancs beszélni tudna.

– Bizony, elmondaná, hogy milyen jól élt itt a nép – a korpádi ember körülnéz –, akárhányszor jövök, mindig hiányzik valami; tavaly óta a Bergmann-csöveket is kilopták a falból.

A szoba sarkában iskolás könyvek darabjai hevernek, belenézek egy nyitott számtankönyv-roncsba: „írj fel egy törtet…” Hirtelen egy sikló mászik ki az ablakkeret alatti résből, észrevesz minket, de nem tér el, fejét felemelve támad. A főagronómus felkap egy deszkát, és pépesre zúzza a kígyó fejét.

– Rég látott embert, már nem fél tőle – vélekedik a korpádi ember –, de ebből most tanulhat.

Közben beborult, az erdő felől hűvös szél kerekedik, sietve elindulunk visszafelé, ha felázik a fű, a kocsi nem tud lemenni a hegyi ösvényen. Kísérőnk is nyugtalan:

– Ha villámlós-csattogós az idő, nálunk rögtön kikapcsolják a villanyt.

– Nem látja majd a tévét.

– Nem kell nekem a tévé.

Bent a faluban az egyik ház udvarán öreg cigányasszony vánszorog, próbál behajtani a kamrába néhány sovány csirkét a vihar elől, úti vezetőnk lesújtóan bólogat felé:

– Ez is egyedül él most, mert az unokája meg van híva egy kis nyaralásra – a rendőrség által. Lerobbant a mezőn egy kombájn, abból kilopott valami alkatrészt, és meglátta a mezőőr, lett belőle háromezer forint büntetés, vagy egy hónap elzárás. Megérdemelte a gazembere, ha rajtam múlik, felakasztattam volna.

– Ez az igazi magyar falu – mondja mélabúsan a főagronómus, mikor magunkra maradtunk a kocsiban –, négyen laknak benne, már egyik sem idevaló, és mind haragszik a többire.

A drávaszabolcsi lengyár területe az 1950-es évek elején, a „láncos kutya” időkben a legszigorúbban zárt határsávnak számított, ha egy reflektor átvilágított a túlpartra, onnan figyelmeztetés nélkül átlőttek.

Szerettem volna beszélgetni valakivel, aki itt dolgozott a háborút megelőző és az azt követő néhány évben, a kedvemért behívattak egy nyugdíjas munkásnőt, D.-nét.

– 1943-ban vitték el a férjemet katonának, pólyában látta utoljára a lányunkat, öt évet töltött kint fogságban, már iskolába járt a gyerek, mikor hazajött.

Minden énrám maradt, szerencsére volt állásom, itt dolgoztam a faluban a Szántó–Benedikt-cégnél. Hatkor kezdtük a munkát a tilolóban, és este hatkor végeztünk, nyolcvanfilléres napszámot kaptunk és a kommenciót: babot, búzát, pozdorjás kályhát, villanyt. A kommencióból megéltünk, a pénzt el tudtuk rakni. Sokan visszasírják azokat az időket, vissza kellene adni nekik emlékeztetőnek, én még a saját részemet is nekik adnám.

Jött a háború, 1944 decemberében kitelepítettek minket a harcok elől Diósviszlóra, öt hónapig laktunk ott, ezalatt a gyárat szétbombázták. Minden tönkrement, amit lehetett, igyekeztünk magunkhoz menteni, az áztató helyét mi hadiasszonyok felszántottuk, bevetettük búzával és krumplival, a termést szétosztottuk magunk között. Lebontottuk a régi munkáslakásokat is – ahová nyáron az áztató bandákat telepítették be –, és széthordtuk az anyagot. Én is beraktam egy nagy kupacot az udvarunkba, hátha valaha még építeni tudunk, jól kiégetett régi téglák voltak, annak idején az eszéki vár falaiból hozták el őket.

1946-ban szóltak, hogy lépjek be a kommunista pártba:

– Hadiasszonynak ott a helye, hamarabb hazajön a férjed, és hamarabb kapsz mindent: földet, jószágot, házat.

Így is történt, beléptem, a hadiasszonyok csoportosultak, jól ment nekünk. Három holdat osztottak nekem: egy hold belsőséget, tizennyolc aranykoronásat, és két holdat kint az ártérben – alig kellett adót fizetni utána. Aztán kaptam egy házhelyet is.

– Azelőtt kié volt?

– Kurucz Józseftől vették el, még él az öreg, naponta elmegy a házunk előtt, ami az ő telkén épült, de még soha nem szólt egy szót sem.

Egyik este behívnak a pártba:

– Menj el Gödreszentmártonba, ott egy kulákasszonynak van két pár tehene, az egyiket kiutaljuk neked. Itt a papír róla. Elmentem, az asszony épp kint legeltette a teheneket a réten:

– Ne haragudjon – mondtam neki.

– Mindegy, ha elveszik, inkább maga vigye el, akinek kell, mint egy cigány, aki csak levágja.

Sajnáltam az asszonyt, két gyereke volt, biztos hiányzott neki ez az egy pár tehén, amelyik húsz liter tejet is megadott naponta.

Aztán megint behívtak: menj el Szederkénybe, kiirtunk neked egy sváb házat, nézd meg: elfoglalod-e.

A régi gazda, egy öreg férfi a házzal szemben lakott egy nyári konyhában, egyedül a két unokájával, vejét és a feleségét elvitték Németországba, a fiatalasszonyt pedig Oroszországba. Mondom, sváb ember volt, inkább csak írni tudott magyarul, úgy mondta el, amit akart. Kérdezte: komolyan ide akarok-e jönni, mert ő mindent nekem ad, csak segítsek felnevelni az unokáit.

Én nem tudtam volna végignézni, hogy abban a házban lakjak, amiért egy napot sem dolgoztam, hat szobában, aki építette, az meg egy nyári konyhában! Visszamentem a pártba, és megmondtam, hogy nem kell a szederkényi ház.

Később el akartak küldeni bábaképző iskolába, de a tájékozottságom nem felelt meg a valóságnak, valami vezércikket kérdeztek, és nem tudtam. Utána szépen lassan elmellőztek a pártból, ki is maradtam minden vita nélkül.

– Hogy tudta megművelni a földet?

– A sógorom itthon maradt, mert eltört a lába. Sehogy sem akart összeforrni, sántított, mikor mindenkit összeszedtek, őt akkor sem vitték el. Ez a sógorom segített.

A mezőre csak papírral lehetett kimenni, meg volt szabva, hogy reggel hatkor engedtek ki és este hatkor jöhettünk vissza. Így is akadt, aki átjárt a Dráván, egy szomszédom ide is, oda is kémkedett, aztán mind a két helyen lebukott: a jugók felakasztották volna, volt annyi esze, hogy inkább hazajött a börtönbe.

1949 októberében tért vissza a férjem, sokáig annyit sem tudtam, hogy él-e, csak abban az évben adott hírt magáról. Már szóltak is, hogy nyilváníttassam holttá, havi ötvenhat forintot ígértek érte, ennyi járt a hadiözvegyeknek, de mondtam, hogy nekem nem kell.

1950 őszén alakult meg a téesz, harmadik típusú, jött a községi bíró agitálni.

– Dezső bácsi, ne is jöjjön, mert felesleges. Különben is tudom, hogy még maga sem vitte be a földjét.

Jött helyette egy férfi aktatáskával:

– Maga az a híres D.-né, aki nem akar belépni?

De aztán olyan szépen beszélt, hogy a végén aláírtuk a papírt. Arra gondoltunk, hogy én maradok a közösben, a férjem pedig elmegy dolgozni, abból valahogy megélünk, de szegényt kiemelték, előbb ügyvezető iskolára küldték, aztán a Földművesszövetkezethez helyezték.

Talán tíz-tizenöt ember dolgozott rendesen az egész téeszben, azok, akik tudták, hogy csak ez után élhetnek. Akinek volt tartalékja, nem járt be, kivitt magával az erdőbe egy üveg bort, és végigaludta a napot. Étel is akadt még, aki meg tudta fojtani a malacát, megfojtotta csendben.

Aki bejárt, annak sem sok hasznát vették, direkt úgy etették a lovakat, hogy legyengüljenek, ne tudja a téesz használni őket – csak a pénzért tolongott mindenki. Én egy nap négy hold szárat is felkötöttem 2,8 munkaegységért, a társam is megkapta ugyanezt, pedig egész nap a boglyában aludt. Szóltam, hogy ez így nem mehet tovább, eltettek a disznók mellé, anyagöbéket neveltem, száznyolcvan göbe után nyolc-kilenc malacot kaptam természetben és munkaegységet. Meg voltam elégedve.

Aztán irigykedni kezdtek a férjemre, ő akkor a Szövetkezetben dolgozott, mivel fent a megyénél szerették őt, nem merték bántani, hogy mégis rúgjanak rajta, tőlem vették el a disznókat. Ki akartam lépni a téeszből, de ez akkoriban nem ment olyan könnyen, be kellett íratnom magam helyett a lányomat, ő aztán férjhez ment, és elköltöztek Sztálinvárosba – oda el kellett engedni az embereket.

1955-ben lejött körülnézni Papházi a kenderesektől, ami régi gépet talált, azt már csak össze lehetett törni és beolvasztani, az nem is érdekelte, inkább az áztatást akarta elindítani. Eljött a férjemhez beszélgetni: vállalná-e a toborzást? Elfogadtuk, a faluban nem volt más munkaalkalom.

Úgy indultunk el, hogy a lekaszált kendert behordták, lerakták a betongödrökbe, szorítófával lenyomták és ráengedték a fáradt harkányi vizet. Nyolc napig rothadt az áztatóban, aztán kézzel feladogatták, az emberek a derekukon húzták el szárítani, egyszerre egy mázsát fogtak.

Aztán lassan rendbe hoztuk az üzemet is, 1956 őszén eltakarítottuk a romokat, 1958-ban ment el az első műszak. Még megértem, hogy a kendert felváltotta a len Drávaszabolcson, aztán elmentem nyugdíjba.

 

*

 

A munkahelyek felé tartva még sietve elmagyarázzák a fontosabb tudnivalókat: a lent azért kell áztatni, mert a kóróban egy sűrű ragasztóanyag található, ezt mindenképpen fel kell oldani-lazítani, hogy később a gerebenező és tiloló gépek le tudják tisztítani a rostokat.

Amit látunk, több mint lehangoló. Már vagy három hete elromlott az ELAN daru, kézzel kell kirakni az áztatómedencéket. A betonmedence két és fél méter mély lehet és vagy tíz-tizenkét méter hosszú, százharminc mázsa lenkóró fér el benne, persze vizesen legalább a duplájára nő a súly.

Egy-egy kéve harminc kilónál is többet nyom, egy lendülettel nem is lehet kidobni, ötször kell villára venni, amíg felkerülhet a medence mellett várakozó vontatóra, előbb középre lökik, aztán kóróból kitaposott lépcsőfokokon hányják egyre följebb. A munkát nehezíti, hogy a duplára fogott szál, mellyel átkötözték a kévét, áztatás közben elrothadt, akármilyen óvatosan fogják meg, gyakran elszakad és a kóró széthull.

Most négyen dolgoznak lent a medencében, úgy látom, mind a négyen cigányok, lemászok melléjük a rothadó len állatkerti savanyú bűzébe, még a szél sem fúj, megreked a levegő.

– Erre a munkára még rabokat sem kapnak – mondják, és felhasználva a váratlan szünetet, rátámaszkodnak a villanyélre, kigombolják ingnyakukat.

– A kéverakás melyik testrészt veszi leginkább igénybe?

– Mindet: a lábat, a kart, a derekat.

– Meddig lehet bírni ezt a munkát?

– Húsz évig talán, de az már világrekord, és nem itt született meg. Reggel fél négykor kezdtük ma is a pakolást, hogy végezzünk, mire erősebben süt a nap, de jó, ha délután háromra be tudjuk fejezni.

– Mennyit keresnek?

– Ezerhatszáz forintot adnak egy medence kirakásáért, nyolcan csináljuk, váltva egymást, egy emberre kétszáz forint jut.

– Először úgy akarták megállapítani a normát, hogy csak százhúsz forint jöjjön ki, mondtuk, hogy tegyenek hozzá még egy forintot, és adják a koldusnak, azt felelték, hogy akinek nem tetszik, az elmehet. Körülnéztek mindenütt, csak mikor sehol nem kaptak verebeket, akkor emelték fel a pénzt.

Van úgy, hogy egy áztatómunkás a szezonban megkeresi a havi ötezret, előfordulhat, hogy hat-hétezret is, de itt nincs szabott munkaidő; nyolc vagy tíz óra, itt csak a teljesítményt nézik. Mikor kimászunk a medencéből, annyi erőnk sincs, hogy elmenjünk sörért.

A legfiatalabb a rakodók közül hozzáteszi:

– És az áztatómunkás hiába mosakszik meg, két hét múlva is érződik rajta a rothadó len szaga. Ide már csak az jön, aki nagyon akar pénzt keresni.

– Így van – mondja a művezető, aki fent a medence partján hallgatta a beszélgetést –, ha azzal jönnek, hogy az orvos kiírt könnyebb munkára, nem mehetek le a medencébe, akkor már tudom, hogy az illető felépítette a házát, nem hajt tovább.

Követjük a megrakott vontató útját a szárítótér felé – régen szamarak húzták a kocsikat fából eszkábált síneken. A gyár egyik vezetője, hogy enyhítse az előző beszélgetés hatását, megjegyzi:

– Nem valami értelmes emberek.

Amúgy is tele vagyok lelkiismeret-furdalással, hogy embereknek így kell dolgozni, ezt már nem bírom elviselni:

– Ha a munkához elég értelmesek, a véleményüket is meg kell hallgatni.

– Egyszer H.-n egy érettségizett gyerek, egy technikus is beállt áztatónak – mondja a művezető –, a felesége tanítónő volt, akkor kerültek H.-ra, kellett a pénz. Száz forintból kilencvenet a fiú keresett meg, a nő csak tízet, a vége mégis az lett, hogy az asszony le-„büdös áztató”-zta a férjét, és elváltak.

Lejjebb egy csoport cigány „sátoroz”: a medencéből kikerült kévék felállítva száradnak sátorhoz hasonló alakzatban, a „sátor” belseje nedves, ki kell fordítani, hogy ott is érje a levegő. Többnyire cigányasszonyok, -lányok hajladoznak a kévék fölött, férfi csak mutatóban akad köztük; egy-két iskolás korú fiú és a művezető: Marci bácsi. Ahogy figyelem, az ő munkája inkább olyan távoli felügyeletből áll, a havi háromezer forintját azért kapja, mert embereket toboroz és összetartja őket; tavaly huszonegy sátorozót hozott, idén már csak tizennégyet, és ezekből is sok elszökne, reggelenként végig kell járni utánuk a falut, és költögetni őket: gyertek már dolgozni.

– Mi a baj? Keveset keresnek?

– Keresnek ezek négyezer forint fölött, de sokallják a tíz-tizenkét órás műszakokat meg a bent hagyott szabad szombatokat.

Én valaha még eljártam a gazdákhoz, és ingyen dolgoztam egy-két napot, hogy majd az aratásra biztos felvegyenek, de ma sok a munka, és mindenütt jól fizetnek, ez rontja meg a cigánynépet is. Elmehetnek a téeszbe borsót szedni, egy kilóért három forintot kapnak, egy szorgalmasabb nő reggeltől estig leszed másfél mázsát, rögtön kifizetik neki – és ráadásul másutt megvan a bejelentett állása, csak betegállományba véteti magát. Vagy vesszőt fonnak, egy semmi kis kosárért megkapnak harminc-negyven forintot.

– Mire költik a pénzt?

– A mai cigányok másként esznek és isznak, mint a régiek. Mi valaha prószával mentünk el kaszálni, ők meg a zsíros kenyeret, a szalonnát is utálják. Megünneplik a magyar húsvétot, a szerb húsvétot, a magyar újévet, a szerb újévet, mindent. Ha főznek, a krumplihoz nem is nyúlnak, nyolc-tíz literes fazekakat megraknak hússal, aztán tart, amíg tart. Most már, az utóbbi időben kezdenek egy kicsit megkomolyodni, a legtöbben házat vettek.

– Házat? Hol?

– Alsószentmártonban a horvátok házait.

– És a horvátok hová mentek?

– Azok meg bent Siklóson vettek maguknak kőházakat két-háromszázezer forintért. Most arra Alsószentmártonban már csak cigányok laknak, egy magyar család maradt: a tanítóék.

Dél van, a sátorozók az árnyékba húzódnak, ebédelni, a csapatból egy tizenöt-tizenhat éves cigánylány válik ki, és szégyenlősen odalép az öreghez:

– Marci bácsi, adjon húsz forintot.

– Jól van, de mikor adod meg?

– Hát én nem arra gondoltam, hogy megadom.

– Hanem hogy képzeled?

– Hát majd összekapaszkodunk érte – mondja és elfut.

Bent a gyár területén álló szolgálati lakásokba is cigányokat tettek, a hosszú földszintes házak előtt a pocsolyás rétet elborítja a szemét, egy szétreccsent, rothadó gyerekágy mögül színes tollú pekingi kacsa bukkan elő, megfürdik a sárban. A keresztbe kifeszített köteleken piros, tarka ingek, blúzok száradnak. Klottgatyás cigánygyerek jön le vízért a nyomós kútra, oldalára hulladékfából faragott tőrt kötözött.

Még levisznek a gubózóba, az ebéd miatt már itt is rég leállt a munka, de a zárt színben még mindig száll a por, a kinyűvött len gyökerein rajta maradt a sár. Nagy tartályban áll a lenmag, biztatnak, hogy kóstoljam meg, jóízű, legfeljebb egy kicsit meghajtja az embert. Jegyezgetek, de gondolataim Alsószentmárton ügye körül forognak. Vagy tíz évvel ezelőtt már jártam a faluban, a népművészeti szövetkezet sokác bedolgozóival beszélgettem, szeretném újra látni.

 

*

 

Alsószentmárton főutcáján fut a kocsi, egy ablakból túl élénk lilába és pirosba öltöztetett játékbabát mutat felénk egy gyerek. A sokác szövő-fonó asszonyoknak persze se híre, se hamva már, minden felénk forduló arc kordovánbarna.

A falu közepén, a tanácsépület előtt állunk meg. A kirendeltség vezetője hetven körüli sovány, ősz férfi – annak idején Siklós község utolsó bírója volt –, utolsó hónapjait tölti itt, tél végén elmegy nyugdíjba.

– Ki jön a helyére?

– Majd valami tiszteletdíjas, aki nem ismer senkit, és őt sem ismeri senki – mondja és közben ki-kinéz az ablakon, lesi a buszt, amivel hazamehet, mert ő sem itt lakik már.

– Hogy lett Alsószentmárton cigány falu? Éltek itt már régebben is?

– A cigányok annak idején egy telepen laktak kint a falu szélén, tízen-tizenöten egy egyszobás házban, az így nem maradhatott, azt tűrni nem lehetett. 1965 után, ahogy kezdtek megüresedni a házak bent a faluban – kihalt a gazdájuk vagy elköltözött –, a cigányok jelentkeztek, hogy megvennék. A felsőbbség segítette őket, hogy megszűnjön a péró, a telep, a házaknak már amúgy sem volt áruk, ötven-száznyolcvanezer forintot kértek értük, és a cigányok még ehhez is kaptak állami támogatást.

Arra viszont senki sem számított, hogy amelyik sokác mellé cigány költözött, az nem akar megmaradni a faluban, a sokácok egymást biztatták, így aztán lassan mindegyik elszállingózott innen.

– És legalább a faluszéli telepet le lehetett bontani?

– Hogy lehetett volna?! Az öregek benne maradtak, meg jöttek új cigányok idegenből.

– Ma hogy él a falu?

– Hogy mondjam? Van olyan cigány, aki jobban karbantartja a házat, mint régen a sokácok, önkéntes rendőr, tanácstag kerül ki közülük, mégsem jó rájuk nézve, hogy így magukra maradtak. Iparos nincs a faluban, az állatkihajtás is megszűnt, mert nem maradt annyi jószág, hogy érdemes legyen pásztort tartani. Jó, ha sertést nevelnek, vagy legalább baromfit.

Vezetékes víz nincs, senki nem szorgalmazza, három közkútból kettő rossz, ásott kutakból isznak. Lehetne még sorolni a bajokat, például a községi lármafa sem jó már három hónapja, és nincs, aki megjavítsa. Bár, az igazat megvallva, nekem nem hiányzik.

– Orvos?

– Hetenként egyszer jön ki Egyházasharasztiból.

Közben feltűnik a busz, az öreg kirendeltségvezető elnézést kér, kitessékel minket; gyorsan lezárja az ajtót és eltrappol. Megnézünk egy-két házat, meglehetősen rossz állapotban vannak. Egy gerendás épületnek csak épp bedeszkázták az oldalát, a fa felületén már korhad, tíz évnél tovább akkor sem él, ha éjjel-nappal javítják.

A földes házak pedig átnedvesednek, falaik nyáron is izzadnak, és árasztják magukból a dohszagot. A szétzilálódott cserepek alatt a padlást télen hóval fújja tele a szél, nyáron az eső csorog be, és a deszkák között a fugákon befolyik a lakásba.

Kérdezgetem a lakókat, mind azt mondják, hogy túlságosan magas az OTP-törlesztés, van, aki kétezer-háromszáz forintot fizet havonként. Hiába vettek öt-hat szobás házat, csak az egyik szobában áll valamilyen bútor, a többibe nem jutott.

Bemegyünk a falu egyetlen „magyar” családjához, a tanítónő házába. Mindenütt a szerény, de megalapozott jólét jelei látszanak, az udvaron egy Zaporozsec áll, hátul a tornácon nagy üvegekben kovászos uborka érik a napon, a tanítónő lánya töltögeti – maga is tanítani készül mint képesítés nélküli pedagógus.

A nagyszobában ülünk le, innen is rálátni az elhagyatott nyári iskolaudvarra.

– Milyen gyerekek járnak ide?

– Sok a hátrányos helyzetű, sőt értelmi fogyatékos gyerek, hetvenkét tanulóból ötven cigány – magyarázólag hozzáteszi –, a többiek a környékről járnak be.

– Nyolcadik után sokan tanulnak tovább?

– Aki iskoláztatni akarja a fiát vagy a lányát, az a cigány család elmegy a faluból legalább Siklósra, vagy előbb a gyereket küldik be a kollégiumba, aztán később utánaköltöznek ők is. Ezek nem vállalnak semmiféle közösséget az itteniekkel, még a nevüket is megmagyarosítják, a régi boltosunk is Cserni Péterből Szabolcsi Péter lett.

Persze a tömeg, az átlagemberek nem tudnak elmenni innen, még ha akarnának, akkor sem. Ha valaki beköltözne Siklósra, ott nem kapna még egyszer állami támogatást, mint itt, a házvásárlásnál. Az itt maradó gyerekeket legalább arra szeretnénk rászorítani, hogy szakmát válasszanak, de egy osztályból csak hárman-négyen mennek el ipari tanulónak, most ketten jelentkeztek Komlóra.

– A falu életmódjában sok a jellegzetes cigány vonás?

– Akad, a kilencszáz emberből legalább százötven nem tud írni-olvasni. „Divatos” a vallás, az öregek is most kötnek házasságot pap előtt. A lányok tizenkét éves korukban mennek férjhez, ekkor többnyire már terhesek, tizenhárom évesen szülnek, a gyerekek utolérik az anyákat. Tablettákat régebben senki sem használt, de már sokan nem akarnak több gyereket egynél-kettőnél, inkább szép lakásra törekszenek, színes televízióra gyűjtenek – ezek elmennek az orvoshoz.

– Mennyi alkohol fogy a faluban?

– Valaha folyt az ital, ha késeltek Alsószentmártonban, a rendőr ki sem jött: üssék agyon egymást! Próbáltunk KISZ-klubot létesíteni, hogy legalább a fiatalok szem előtt legyenek, de nem nagyon sikerült, külön klubot kellett nyitni a sokácoknak és külön a cigányoknak. Ma már van, aki elkerüli a kocsmát, de még kevesen gondolnak rá, hogy lehetne másra, jobbra elkölteni a pénzt.

A tanítónő észreveszi eltöprengő arcomat:

– Magának nem tetszik ez a falu?

– Hogy őszinte legyek, nem nagyon.

– Maga kívülálló, ha itt élt volna, megértené, hogy nem volt választás: Alsószentmárton vagy cigány falu lesz, vagy elpusztul. És akkor nem tudom, a Lengyár is honnan venné maradék embereit?!

A kapuvári lengyárat csak néhány száz méter választja el az osztrák határtól.

– Kifelé tart az út az országból, itt még úszni sem kell hogy tudjon, aki szökni akar. 1956-ban itt disszidáltak iparunk nagyjai. Soha annyi szakmai ellenőrzést nem tartottak nálunk, mint abban az évben, van egy rossz kazánunk, ezt legalább harmincan vizsgálták fölül. Az óvatosabbak tűzoltóruhát húztak álcázásul, de a többség csak úgy civilben állított be hozzánk.

Minden este búcsúeste volt akkoriban nálunk, ami magyar nótát nem ismertek, arra megtanítottuk őket, hogy legalább énekelni tudjanak majd magyarul. Itt találkoztak az embercsempészekkel – pénzt hagytak nálunk, ha átjutottak a határon, visszaküldtek egy kulcsot, ez volt a megbeszélt jel, hogy ki lehet fizetni a vezetőt.

A határőrök elszeleltek ugyan, de az aknazár megmaradt, a disszidálók egy traktort engedtek előre kikötött kormánnyal, hogy az robbanjon fel, ha akna van az útjában, ők lemaradva egy másik traktoron követték. Csak 1957 után szedték fel a zárat, ebben az ingoványos, kotú talajban száz métereket is elvándoroltak az aknák, a katonák mindennap úgy indultak a munkába, mintha halálra ítélték volna őket. Most már modernebb a határőrizet, de most is sokszor kísérleteznek felénk disszidálni akarók, ismerik már a drótokat, leszigetelik és szabad az út, de azt nem tudják, hogy csak a következő jelzőrendszerig.

A téma adott, megkérem K.-t, a lenipar egyik vezetőjét, hogy próbálja felsorolni azokat, akik 1956-ban az ő közvetlen szakmai környezetéből disszidáltak, és mondjon néhány szót a sorsukról.

– Csak a nevükből kitelne egy könyv, vegyünk sorra néhányat, csak úgy, ahogy eszembe jut.

S. Pál, okleveles gépészmérnök, a felszabadulás előtt az egyik budapesti fonógyár igazgatója volt, mint nélkülözhetetlen ember bent lakott a gyárban. A felszabadulás után a minisztérium iparpolitikai főosztályán lett főrmérnök, ő készítette elő a főosztályvezető minden jelentősebb döntését, a tudta nélkül egy levelet sem lehetett elküldeni. Csak úgy mellesleg: bridzs-szakkönyveket is írt.

Anyagi okok mellett a felesége változó hangulatai is közrejátszottak abban, hogy disszidált Svédországba. Göteborgban a Királyi Textilkutató Intézet len-kender osztályát vezette, aztán a CHALMERS főiskolára ment át, megszerezte a svéd műszaki doktorátust. Felesége kint meghalt, másodszor is megnősült, egy svéd vasúti vezető özvegyét vette el.

S. György, szövödevezető volt Budakalászon, aztán osztályvezető a minisztériumban, szorgalmas, nagy munkabírású, sokadik generációs textilszakember. Felesége kiugrott apáca volt, de a világi életben is bigottan vallásos maradt. Ők is 1956-ban mentek el a fiukkal együtt. Gyuri szövödevezető lett a Berner Leinen Webereinél. Villát épített magának, Citroën DS–12-vel járt, a gyerekét évente kétszer sítáborba küldte. 1959-ben főbe lőtte magát, senki nem tudja, hogy miért.

G. József, a felszabadulás előtt a Magyar Kender-Juta vezérigazgatója volt, a legnagyobbak egyike, aki valaha ebben a szakmában dolgozott. Manchesterben szerezte meg a diplomáját, de még vezérigazgató korában is saját szerszámkészletet tartott, ha baj volt a gépekkel, félretolta a művezetőt, és ő javította ki, a festékkonyhán egyedül kevert ki színeket.

1949-ben börtönbe zárták…

– Miért?

– Ki tudja?! Nem volt egyedül. Mikor kiszabadult, Csillaghegyen lett főtechnológus. 1956-ban az USA-ba ment, a philadelphiai központi CRAFTEX cég pennsylvaniai gyárát vezette. Volt egy trükkje, mellyel ott is megalapozta és fenntartotta a tekintélyét: minden vasárnap délelőtt bement, végigjárta az üzemet, felmérte a hibákat, és hétfő reggel, mikor a sleppel a nagy szemlét végezte, úgy tett, mintha akkor, kapásból vette volna észre. Mérhetetlenül jó anyagi körülmények között élt, 1973-ban infarktust kapott és meghalt.

B. Lajos, fiatal gépészmérnök, tudományos érdeklődésű szakember, aspiráns. Budakalászon dolgozott mint főtechnológus, azt hiszem, őt a kalandvágy vitte ki. Jelenleg docens a hollandiai DELPHY egyetemen.

D. Ferenc, Csillaghegyen volt szövödevezető, ma kint az Egyesült Államokban is szövödevezető egy rövidáruipari vállalatnál. Anyagi okok miatt ment ki.

– Mennyit keresett?

– Azt nem tudom, de a saját akkori fizetésemre emlékszem: 1956-ban én a minisztériumban dolgoztam mint csoportvezető havi ezerhétszázhetven forintért, ebből még levonták a Békekölcsönt.

(Később kezembe akadt a Csillaghegyi Lenárugyár 1956. évi Kollektív Szerződése: egy üzemvezető ezernégyszázhatvan és kétezer-egyszázkilencven forint között kereshetett. A vállalati igazgató fizetése kétezer-hétszázhatvan forint és háromezer-kétszázhúsz forint között mozoghatott, a munkások órabérét két forint tizenegy fillér és négy forint nyolcvanhárom fillér között lehetett megszabni.)

K. György, Csillaghegyen a kikészítő vezetője volt, jelenleg a Hoechst cég ausztráliai és új-zélandi képviselője.

K. Ferenc, A Karolina úton volt fonodavezető. Jelenleg Svédországban él, a külkereskedelemben dolgozik. Szintén anyagi okok miatt disszidált.

D. György, a Selyemipari Vállalat igazgató főmérnöke volt, kint halt meg Kanadában.

Sz. Pál a minisztériumból, az ország egyik legjobb szövős szakembere.

F. László a minisztériumból, korábban a Kötszövő főmérnöke.

B. Mihály. Előbb a Rábánál dolgozott mint főkonstruktőr, aztán nevezték ki a Rábatex műszaki igazgatójává. Előbbi helyén részt vett a Rába Botond tervezésében, később pedig Kossuth-díjat kapott egy textilipari műszaki találmányáért.

– Mi volt az?

– Ha csakugyan érdekli, megmondhatom: az izoponderikus szádkiemelést sikerült megoldania. Disszidálása után a svájci Rüti gyárhoz került konstruktőrnek.

– Voltak, akik disszidáltak, aztán visszajöttek?

– Voltak. B. Ferenc a Magyar Gyapjúfonó és Szövőgyár műszaki igazgatója volt, elment és hazatért, vállalva minden következményt.

B. József viszont ügyesen csinálta: szerzett magának egy nyugati ösztöndíjat, azt letöltötte, aztán kint élt még három-négy évet. Nem jött haza üres kézzel, hozott egy papírt, hogy Bécs valamelyik külvárosában az ottani kommunista pártszervezetben társadalmi munkát végzett. Itthon „megették” ezt a papírt, B. kimosta magát, és újra igazgató lett.

– Előfordul, hogy a kapitalista cégeknél disszidens magyarok intézik a Magyarországgal kapcsolatos ügyeket?

– Nagyon ritkán. A keleti blokkból kiszakadt szakembereket inkább „utazó mérnöknek”, „Reiseingenieurnek” használják fel a vállalatok. Magyarok csak elvétve akadnak a partnereink között, inkább a nyelvünket beszélő románok, szlovákok.

De térjünk vissza a disszidensekre. 1956-ban elment az országból mondjuk kétszázezer ember, ebből százezerrel nem sokat vesztettünk, mint mondani szokás: nem többen voltunk velük, csak sűrűbben, de a másik százezer hiányzik.

 

*

 

Az 1950-es években tíz megszűnő kis lenüzem helyett átlag egy új épült, ezek közé tartozik az 1952-ben létrehozott mikosdpusztai gyár is.

Egyszer már jártam itt – még vasúti ügyekben –, itt történt, hogy az igazgató megtiltotta a kopogtatást, egy jelzőkészüléket szereltetett irodája ajtajára, ha valaki akart tőle valamit, be kellett nyomnia egy gombot, és egy zöld vagy piros lámpa felvillanása közölte a legmagasabb döntést: beléphet-e. Alig három év telt el azóta, de mintha egy vihar söpörte volna el a régi vezetést, szinte minden magasabb poszt gazdája lebukott.

Az igazgató, a főkönyvelő, a főgépész, a főművezető, a raktáros és még néhányan bíróság elé kerültek saját céljaikat szolgáló feketefuvarokért, ellopott csövekért, ajtókért, lemezekért, házuk építésénél gyári rezsiből gyári embereket dolgoztattak és így tovább.

A kisebb szabálytalanságoknak se szeri, se száma nem volt, elég egyet idézni közülük. A kultúrházban időnként kedvezményes árusítást rendeztek a vállalat termékeiből, a dolgozók negyven-ötven százalékos kedvezménnyel vásárolhattak ezernégyszáz forintos értékhatárig. Egy gyári művezető viszont tizenkétezer forintért csomagoltatott be árut, és az egészet rögtön eladta egy vásározó kereskedőnek, aki kocsijával mindenki szeme láttára a gyárkapu előtt várakozott. Jellemző a visszaélések méreteire, hogy ez a művezető mint viszonylag jelentéktelen bűnös megmaradhatott a helyén.

A Lenfonó és Szövőipari Vállalat vezérigazgatója, Beck Tamás ezt a lebukássorozatot arra próbálta felhasználni, hogy a régebbi, zömében nyolc elemit végzett gárda helyett végre mérnököket tegyen a gyár élére. Ez így talán egyszerűen hangzik, de a szakmában ma gyásztörténeteket mesélnek arról, hogy mekkora vállalkozás fiatal mérnököket a textiliparba csábítani.

A PANYOVA vezetői évről évre megjelennek a Műegyetemen, hívják a friss diplomásokat, de azok általában három kérdést tesznek fel: kaphatnak-e lakást a vállalattól, elkerülhető-e a három műszakos beosztás, van-e remény, hogy egy-két év múlva termelő beosztásból íróasztal mellé juthatnak? A PANYOVA kénytelen volt három „nem”-mel felelni, és a jövő mérnökei unatkozva legyintettek.

A majd hétezer főt foglalkoztató Lenfonó és Szövőipari Vállalaton belül Beck Tamás hiába keresett volna megfelelő mérnököt Mikosdpuszta élére. Bár a vállalatnál – mint Magyarországon általában – mindenki mindig tanul – a szakmunkás technikussá, a technikus üzemmérnökké, az üzemmérnök mérnökké, a mérnök szakmérnökké képezi magát –, mégis egyre kevesebb ember hajlandó a termelés közvetlen irányításával foglalkozni. Egy közgazdász már húsz éve végzi a különböző iskolákat. Beck egyszer megkérdezte tőle:

– Tulajdonképpen mit szeretnél csinálni?

– A nyugdíjasokkal szeretnék foglalkozni.

– És ezért tanultál húsz évig?!

Ha akarjuk, akár jelképnek is tekinthetjük, hogy a Textilipari Kutatóintézet kihelyezett részlege, mely a budakalászi gyár területén létesült, erős drótkerítéssel választotta le magát a gyártól, és külön bejáratot nyitott az utcáról.

Végül Beck Győrben talált két fiatal mérnököt, akik hajlandók voltak lemenni Mikosdpusztára, kedvükért a vezérigazgató összeveszett a járási pártbizottsággal, akik ellenezték, hogy idegenből hozzanak vezetőket. Háromszobás, hideg-meleg vízzel ellátott lakást kaptak és négyezer-hatszáz forintos fizetést. A két fiatal vezetőt Beck később is „futtatta”, az egyiket külföldi tanulmányútra küldte, a másikat vezetőképzőre, a Balaton mellett továbbképzésen vettek részt – mégis alig egy év múlva az igazgatóvá kinevezett fiatal mérnök felmondott, a másik, a főgépész is távozni készül.

Az igazgatóval, a főgépésszel, egy öreg lenipari szakemberrel és Beck Tamással ülünk le beszélgetni a mikosdpusztai irodában, Beck alig titkolja felindultságát.

– Megmondom maguknak őszintén: nemcsak a kárba veszett fáradságot és pénzt sajnálom, hanem az is fáj, hogy a régi vezetők most tapsolhatnak maguknak: mi hat elemivel többre jutottunk, mint ők a diplomával! Mire hivatkozhatok én legközelebb, ha le akarok cserélni egy régi vezetőt egy fiatal szakemberrel?!

Az igazgató – kék köpenyes, vékony fiú – halk hangon megismétli indokait; legfőbb érve, hogy a felesége beteg, ha hirtelen rosszullét tör rá, nehezen vihetik orvoshoz. Másodikként azt említi, hogy nem talált magának megfelelő baráti környezetet.

– Némely értelmiséginek itt az a legfontosabb intellektuális időtöltése, hogy a húsgyárban megveszik a csontokat, lefaragják róluk a húst, és kolbászt készítenek belőle a pincebulikra.

Beck félbeszakítja:

– Ne beszéljünk mellé: maga sem bírta a felelősséget, és nem tudott bánni az emberekkel.

Az igazgató vállat von:

– A zalai emberekkel nem lehet.

– Mi az, hogy zalai emberekkel nem lehet?! Örülnünk kell, hogy a vállalatnak van egy üzeme, ahol nem kell munkaerőgondokkal küszködni. Egyelőre. Különben is, milyen fogalom az, hogy zalai ember?

Az öreg lenes szakember, aki eddig szótlanul ült az asztal mellett, most mosolyt erőltetve, de neheztelő hangon közbeszól:

– Ne haragudjon meg, igazgató elvtárs, lehet, hogy maga jól képzett mérnök, kiváló vezető, de két fontos dolgot egyelőre még nem tud: nem tud együtt élni az emberekkel, és nem tudja hajtani őket.

– Mit kellett volna csinálnom?

– Időnként ki kellett volna menni az áztatógödörhöz, megkérdezni a lányokat: honnan kapjátok a vizet? – és inni velük egy kannafedéllel. Meg kellett volna mutatni nekik a fogásokat, például, hogy kell felrakni a sátrat – persze előbb nekünk magunknak is érteni kellene hozzá.

Ami a fegyelem megtartását illeti, arra is mondhatok egy példát. A régi járási titkár egyszer kijött hozzánk látogatóba, és látta, hogy a rakodók fent a kazal tetején kézről kézre adogatnak egy demizsont.

– Miért isznak? – kérdezi tőlük.

– Mi? Mi nem iszunk – és eldugták a demizsont a kazalba. A járási titkárnak volt bátorsága, és szétdobatta velük az egész kazlat, hogy előkerüljön a demizson. Egynapi munkába került újra felkazlazni, de én is azt mondtam, hogy megérte. Maga az ilyen döntésektől félt.

A fiatal igazgató nem válaszol, de arcán látni az elhatározottságot: nem mondhatunk neki olyat, ami megingatja távozási szándékában. Kár a vitáért, csak egyet kérdezek:

– Hová megy?

– Győrbe részletszerkesztőnek egy gyárba.

– Mennyit fog keresni?

– Négyezer-kétszázat.

– Vagyis négyszázzal kevesebbet, mint itt. Miért mond le a pénzről fiatal ember létére?

Beck válaszol helyette:

– Megéri, mert ott nyolc óra munka után leteszi a lantot, nem kell állandó készenlétben élni, mint itt, igaz?

Végignézzük a gyárat, berendezése lényegesen modernebb, mint a drávaszabolcsi vagy a kapuvári, de itt is akad néhány múzeumba kívánkozó gép.

– Nem lehetne ezeket is kicserélni?

– A mostani gazdasági szabályozók szinte lehetetlenné teszik. Hadd mondjak egy példát: a jánossomorjai üzemünkben működik egy ötvenéves kézi tiloló, gondoltunk rá, hogy beállítunk helyette egy modern turbinát, de aztán letettünk róla. A turbina tizenötmillióba kerülne, többet nem termelne, mert a nyersanyag mennyisége adott, csak a régi gép munkáját végezné el gyorsabban, így a pénzt csak a munkabér megtakarításából lehetne behozni. A munkabér viszont a költségeknek alig tíz-tizenöt százalékát teszi ki, a tizenötmillió forintos beruházás talán a gyár egész hátralevő idejében sem térülne meg. Magyarországon minden eszközigényes termelés eleve halálra van ítélve.

Nagy csattanással leáll az egy-két hete renovált turbina, az öreg lenes csóválja a fejét:

– Erre mondják, hogy a gazda szeme!

Eszembe jut, hogy a bányákban a fegyelem egyik legbiztosabb mutatójának azt tartották, hogy az emberek mennyi idő alatt hajtják végre a tűzriadót. Megkérem Becket: rendeljen el tűzriadót, a vezérigazgató bólint, kiadja az utasítást, lábunkat a tűzoltómedence peremére támasztjuk, és figyeljük a fejleményeket.

Fejvesztett kapkodás kezdődik: a riasztócsengő nem szólal meg – vagy elfelejtették benyomni, vagy nem működik –, az igazgatót látjuk elfutni a lakása felé, többször üzenünk érte, de egyelőre nem mutatkozik. Beck elgondolkozva néz maga elé.

– Egyszer azt hallottam valakitől, hogy az elkövetkező háború legnagyobb szervezési csodája az lesz, ha löveg, lőszer és tüzér ugyanarra a helyre kerül.

Tizenkét perc telik el, míg megjelennek a tűzvédelemre beosztott emberek a szivattyúval, beindítják, kiderül, hogy a motor nem kapja fel a vizet, szétdobják a szivattyút, szerelgetnek. Már húsz perce várakozunk, mikor a tömlőből végre kifröccsen a víz. Ha valóban kitört volna a tűz, ennyi idő alatt talán az alapokig leégett volna az egész üzem.

 

*

 

Bár a komáromi lengyár jóval közelebb fekszik Budapesthez, és nem szántóföldek közepén, hanem bent a városban helyezkedik el, ide is nehezen lehetett igazgatót találni.

– Akárkinek is ajánlottuk, az illető pesti lakással rendelkezett, és nem vállalta. Magyarországon ma egy pesti lakás a komoly egzisztencia alapja és nem egy igazgatói állás vidéken.

Végül a Karolina úti Fonógyár igazgatóját hozták le Pestről, döntése érthetetlennek tűnik; huszonöt évet töltött el a régi helyén.

– Nem volt lakása, vagy másodszor nősült? – kérdezem tőle, mert eddigi tapasztalataim szerint csak erről lehet szó. Szinte minden vidékre települő szakemberről kiderült, hogy elvált a feleségétől, elvette a titkárnőjét vagy valamelyik fiatalabb kolléganőjét, és a lakásért vállalta el az új állást és a leköltözést.

– De volt lakásom és nem váltam el.

– Biztos?

– Biztos.

Állja a farkasszemet, mit csináljak, el kell hinnem.

– 1961-ben építettem fel a házamat Pesterzsébeten, minden úgy áll benne, ahogy elterveztük. Mikor felépült, az első gondolatom az volt, hogy megért-e ilyen nagy fáradságot, de a második már az, hogy meddig élvezem majd.

– Itt Komáromban milyen körülmények között lakik?

– Itt is egy háromszobás lakásban, de egyedül, feleségem és a gyerekeim Pesterzsébeten maradtak.

– Végül is: miért vállalta el Komáromot?

– Amiért elvállaltam, az a következő: ötvenegy éves vagyok, szerettem volna még egyszer bizonyítani, mielőtt elmegyek, és erre a komáromi környezet megfelelőnek látszott – ezt a gyárat volt honnan felhozni. Főleg az első lépéseket tettük meg nehezen, meg kellett győznöm az embereket, hogy képesek önálló munkára, eddig szinte madzagon vezették őket. A munka most sem könnyű, teljes sikert aratni lehetetlen, reggel, mikor az ember felébred, azt tekinti a fő céljának, hogy azon a napon ne kényszerüljön az elkerülhetetlennél nagyobb kompromisszumokra.

– Tudod, mit mondott Tóth Béla bácsi: minden mulandó, csak a kompromisszum örök – teszi hozzá Beck.

– Miért nem lehet teljes sikert aratni? – kérdezem. – Mi a kizáró ok?

– Sok van. De talán nézzük meg a most felépült pozdorjalemez-üzemünket, ott jobban megérti a bajainkat.

Ballagunk keresztül a gyárudvaron.

– Egy kapitalista országban éppilyen nehéz egy gyárigazgató munkája?

– Vannak könnyebbségek – mondja Beck Tamás –, például, ha Amerikában lennék igazgató, akkor csak egyféle dollárral kellene számolnom, most külön dollárszorzóm van a seprűre, külön a festékre, külön a lenre, mindenre.

– És a fizetések?

– Megy valamelyik kapitalista országba is gyárakat nézni?

– Igen, Ausztriába.

– Akkor kérdezze meg ott, ha én mondanám az összegeket és az arányokat, azt hinné, hogy panaszkodni akarok.

Már a gyár belső udvarán haladunk, Beck az egyik üzemépület felé mutat:

– Nézze: ott az erkélyen két pali Rómeót játszik. Odakapom a fejem: csakugyan két fiatal munkás könyököl a korláton, és bámul lefelé, most már a hallgatag komáromi igazgató is megszólal:

– Mit keresnek ott?

A két fiú válasz nélkül eltűnik. Keveslem az erélyt az igazgató hangjában, de Beck leint:

– Hangosabban nem lehet szólni nekik, soha nem tudhatjuk, melyikük apja vagy nagybátyja rendőr vagy vöröskeresztes megbízott a városban, ha ma megszidom az unokaöccsét, holnap betart a gyárnak.

Kiértünk az új pozdorjalemez-üzem elé, meglepően szerény méretű épület, nagyobbra számítottam.

– Eredetileg egy gubózó állt a helyén, cipőkanállal kellett beszorítani ide.

– A gépek újak?

– Mikor voltak itt új gépek?! Már a kezdet is jellemző, tudja, hogy indult el a komáromi fonógyár? 1915-ben a központi hatalmak elfoglalták Belgiumot, hadizsákmányként elkobozták a textilgyárak berendezéseit, a jó gépek Csehországba kerültek, a maradék Komáromba – az épület felé mutat. – Szóval ezek is zömében használtak, egy belga cég adta el nekünk egyik franciaországi üzemének leszerelt gépeit.

– Jó üzlet volt megvenni?

– Valószínűleg jó üzlet volt, de az ügy nem ilyen egyszerű. Olyan tőkés partnert kellett keresnünk, mely nem kért effektív pénzt a gépekért, hanem belement abba, hogy majd pozdorjalemezekkel törlesszünk. Öt évig az övék lesz a teljes termelés harminchárom százaléka, ez elég nagy tétel, mert az üzem óránként két tonna pozdorját dolgoz fel. Mi mindenképpen jól jártunk, mert a pozdorját eddig eladtuk, ha tudtuk; ha nem, akkor eltüzeltük.

– Általában könnyű üzletet kötni tőkés partnerekkel?

– Sajnos nem, többek között azért nem, mert túlságosan jól ismerik a helyzetünket, nem tudunk titkot tartani. A múltkor egyik olasz üzletfelünk odaadja nekem az Olasz Gazdasági Kamara bizalmas jelentését, mely közli a tagjaival, hogy a magyar vezetés mindenáron erőlteti a nyugati exportot, és ezért jelentős engedményekre hajlandó az üzletkötéseknél. Azt mondja nekem az öreg kereskedő:

– Jó, jó, mérnök úr, én megértem, hogy kell maguknak a dollár, csak azt nem értem, hogy miért kell ezt mindjárt nagydobra verni?!

Az üzem gyakorlatilag már elkészült, néhány nap múlva hivatalosan is átadják majd. Reggel nyolc óra már elmúlt, mikor benyitunk a csarnokba, meglepődök, hogy alig egy-két embert látni a gépek között. Beck idegesen körülnéz, félrehúzza a száját, aztán meggondolja magát, és nem szól semmit.

– Hányan dolgoznak ebben az üzemben? – kérdezem.

– Harminchatan.

– És kint Franciaországban?

– Talán tizenhárom-tizennégyen. Egy négyelemis francia irányította az egészet, csak úgy mellesleg: még az üzem teherautóját is ő vezette, egy nyugdíjas könyvelő kontírozott heti két órában. Nekünk van három mérnökünk: egy faipari, egy gépész- és egy vegyészmérnök – mind a három nappali szakon végzett, nem afféle „kegyelemdiplomás”. Egy-egy gépsort kint egy-egy ember kezelt, nálunk már csak munkavédelmi szempontból is eleve kettő, de inkább négy vagy öt.

Az emberi munka ilyen mérvű pocsékolása kint Nyugaton lehetetlen volna. Az Egyesült Államokban láttam, hogy egy néger postás egy személyben egy egész postahivatalt vezetett. Egy dzsippel járt, a kocsi egyik oldalán felvette a leveleket, a táviratokat, a pénzt, a másik oldalon kézbesített, ürítette a levélszekrényeket. Másik példa az idő megbecsülésére: hallottam Amerikában egy református istentiszteletet, a pap előre bejelentette, meddig fog tartani az egész, és ezen belül ő mennyit fog prédikálni.

Már a csarnok közepe felé járunk, Beck szeretné működés közben látni az új német szivattyút, egy villanyszerelő kellene, aki elindítaná.

– Hol vannak a villanyszerelők?

– Nyolctól fél kilencig reggeliznek – mondja a kísérő mérnök –, és most még csak negyed kilenc múlt.

– Miért? Nincs ebédidejük?

– De az is van.

– Vagyis gyakorlatilag egy órát vesznek el a munkaidőből. Mondja meg nekik, hogy azonnal jöjjenek ide.

A mérnök lassan, komótosan elballag, a vezérigazgató háborogva dől neki a falnak:

– Már az is magyar kedvezmény, hogy az ebédidőt fizetjük. Nézek a mérnök után: még mindig nem ért ki a csarnokból.

– Mintha a mérnökei se nagyon törnék magukat.

– Nincs bennük semmi becsvágy, például hogy azt tűznék ki célul maguk elé: felteszem az életemet rá, hogy ezt az üzemet Európa vagy Közép-Európa legjobb pozdorjalemez-üzemévé fejlesszem. Nem, ők folyton azt bizonygatják maguknak, hogy a fizetésükért épp eleget dolgoznak, a becsvágy már nem lenne megfizetve. Eszembe jut egy rendőrtiszt, aki 1956 októberében a közelünkben lakott, mikor zengett az ég, akkor is folyton otthon láttam, csodálkozva kérdeztem tőle:

– Te nem mész sehová? Nem csinálsz semmit?

– Majd hülye leszek összelövetni magam havi kettőezernyolcszázért.

És semmi kényszerítő eszköz nincs a kezemben. Mikor főmérnök voltam Szegeden, a saját hatáskörömbe vontam az újítások elbírálását, mindenkinek értésére adtam, hogy ha nem hajt a munkahelyén, két-három évig nem fogadják el egyetlen újítását sem. Belátom, hogy nem volt éppen a legkorrektebb megoldás, de ez is több volt a mostani semminél.

A mérnök egyedül jön vissza, a villanyszerelők a vezérigazgató utasítására sem hagyták abba a reggelit.

– Most mondja meg: mit tudok csinálni? Gorombáskodhatok, büntethetek. De ha most az indulás előtt kilép két villanyszerelő, kész vagyok. Még egyet tehetnék – a komáromi igazgatóra mutat –, levonhatnám Anti prémiumát, hogy miért nem tart fegyelmet! De tudom, hogy nem ő az oka, reggel hatra bejön, és estig hajt, és ezzel együtt nem keres annyit, mint egy villanyszerelő. Őtőle vegyem el a pénzt? Azt kérdezte: miért nem lehet kompromisszumok nélkül vezetni egy gyárat vagy egy vállalatot? Most már talán sejt valamit.

Kifelé indulunk, Beck még mindig füstölög:

– Lehet, hogy húsz-huszonöt év múlva ebből már senki sem ért majd semmit, azt fogják mondani ránk, hogy itt hülyék barkácsoltak?!

A gyárudvaron egy férfi és egy nő jön szembe velünk, száz vagy százhúsz méterre lehetnek, mind a kettő egy-egy hordót hoz a vállán. Beck felém fordul:

– Hajlandó fogadni velem, hogy ezt a két hordót saját maguknak viszik? Egy a tízhez adom.

– Miből lehet megállapítani ilyen messziről?

– Mert ha a gyárnak vinnék, akkor ketten hoznának egy hordót.

Kisvártatva összetalálkozunk velük az udvar közepén.

– Hová tetszenek vinni a hordókat?

– Most vettük – mutatnak a kékre festett Hoechst vegyszeres tartályokra –, már megint felemelték az árát!

– Igazán sajnálom – mondja Beck Tamás –, csak tessék vinni nyugodtan. Viszontlátásra.

 

*

 

– Az én mesterem, R. János, akitől a szakmát tanultam, csak hatelemis parasztember volt, de sohasem ment ki a gyárba másként, csak megborotválkozva és kipucolt cipőben – mondja az öreg lenes. – Évtizedeket dolgozott végig, de még 1957-ben is visszahívták a nyugdíjból, hogy segítsen rendet teremteni az egyik gyárunkban. Nem vállalta el rögtön, előbb kijárt a gyárba, figyelt egy hétig, aztán azt mondja az igazgatónak:

– Háromféle ember létezik, igazgató úr: aki előre köszön nekem, ez jó, másodszor: aki fogadja a köszönésemet, ez is jó, harmadszor: aki nem fogadja a köszönésemet, ez már rossz, de most az egész hét alatt egy ilyet sem találtam, el merem vállalni, hogy rendbe hozom a gyárat.

– Él még az öreg?

– Él. A kenderesektől ment el nyugdíjba, lent lakik valahol Sarkadon.

Ezt is beírtam a többi közé, és elfelejtettem, majd egy év múlva, mikor Szegeden jártam az egyik kendergyárban, akkor jutott eszembe R. János neve. Beszélni szerettem volna vele, a gyárban adtak egy kocsit, és egy mérnökkel kimentünk Sarkadra.

Jöttünket előre jelezték neki, a gondosan megborotvált, sovány, ősz hajú ember a kapuban várt minket, tisztelettel, de tartózkodóan köszönt. Előrement és átvágott a telet váró udvaron, egy üvegház lebontott vastartóit kerülgetve.

– Ha lehetne, a nagy szobába mennénk, a feleségem nincs jól, ilyenkor a konyhában szeret üldögélni.

Tisztán tartott, jól berendezett szobában ülünk le, R. egy sor cédulát, jegyzőkönyvet készített, húsz-harminc évvel ezelőtti vetésterületekről, termésátlagokról, mikor az életéről kérdezzük, szolgálatkészen elteszi.

– Erdélyben születtem, Váradszőlősön. A falunk az első világháború után Romániához került. Egyik este a kisbíró bekopogtatott hozzám és a többi legényhez: vigyázzatok, holnap reggel visznek titeket román katonának. Tizenhárman, akik nem akartunk román katonák lenni, átszöktünk a határon Magyarországra.

Munkát itt sehol sem kaptam, végül be kellett állnom határcsendőrnek Debrecenbe. Nem akarom elhallgatni az igazat: nagyon sokat tanultam náluk rendet, fegyelmet. Mondjuk, ha az utasítás úgy írta elő, hogy a radírt és a léniát az íróasztal bal alsó fiókjának jobb belső sarkában kell tartani, elmehetett bármelyik őrsre Csengertől Bajánsenyéig: a radírt és a léniát a meghatározott fiók meghatározott sarkában találta.

Mikor megnősültem, otthagytam a csendőrséget, és eljöttem a feleségem házához Sarkadra. Bekerültem a Kendergyárba átvevőnek, a beszállításnál tizennégy-tizenöt emberrel dolgoztam, de a szezon végén lejárt a szerződésem. Vártam, mi lesz velem, az igazgató egyik nap behívatott.

– Elindítjuk az éjszakai üzemet is, maga fogja vezetni.

– Nem értek hozzá.

– Ha valami baja van, csengessen be hozzám.

Három évig éjszakánként tanultam a szakmát: kicsapni, tilolni – még ma is, ahogy valaki megfogja a lent vagy a kendert, már látom rajta, hogy ért-e hozzá.

Alig találtam meg a helyem Sarkadon, a cég átrakott Nagylakra a lenesekhez. Azért volt rám szükség, mert Győri, a gyárvezető szerződtetett egy belga mérnököt tanácsadónak, és én kísérgettem egész nyáron. Sokat tanultam ettől a mérnöktől, ahogy odaállt a géphez, nem lógatta a kezét, hanem tövezni kezdte a lent, mintha azt akarná, hogy más is lássa és megszokja: egy gyárban mindig dolgozni kell. A belga is meg volt velem elégedve:

– Maga tud a legtöbbet, mert mindig kérdez.

Májusban a leltárra lejött Tárnok, a pesti igazgató, levizsgáztatott, nem az elméletből faggatott, hanem megnézte, tudok-e tilolni?! Csak akkor havidíjaztak, majdnem négy év után lettem végre alkalmazott.

– Mennyit keresett?

– Százhúsz pengőt kaptam havonta, hozzá évente egyhavi fizetésemet remunerációnak, évenként öt mázsa búzát, negyvennyolc kiló szalonnát, nadrágot, bakancsot és persze lakást. Vásároltam egy kis földet is, búzát vetettem bele, de Tárnok igazgató úr lebeszélt:

– Maga csak a lent figyelje, ne törődjön mással.

Így is volt, a len maradt az életem mindvégig.

– Abban az időben hogy dolgozott ez az iparág?

– A két háború között negyvenhárom len- és kendergyár működött Magyarországon. Körzeti termelés folyt, a kóró rövid úton és lehetőleg tengelyen jutott be az üzembe. A gyártás alig járt rezsivel, valahol egy patak mellett felhúztak egy pajtaépületet, és kész volt. Kapuváron az Alpokból leolvadó hólét használták áztatáshoz – a létező legjobb lágy víz. Elszívóberendezésekről talán nem is hallottak, a port vagy kisöpörte az uralkodó szél a félig nyitott lentörőkből, vagy ha mégis összejött, valaki felszedte egy talicskába és eltolta.

– Miért nem szereztek be modernebb gépeket?

– Semmi nem indokolta volna. Munkaerő volt bőven, és az olyan kis kócerájok mint Furkópuszta is állták a versenyt a legkorszerűbbnek mondott dunaföldvári gyárral, négy fillérért tiloltak meg egy kiló lent.

1950-ben államosították az egész magyar lenipart. Még felkutatni sem volt könnyű a tanyavilágban meghúzódó kis üzemeket, legtöbbjükhöz a villanyhálózat sem volt kiépítve, egy pozdorjával fűtött kazán adta az energiát, este tíz óra felé füttyentett kettőt: vigyázzatok, tíz perc múlva nem lesz áram.

Falujuk határán túl csak tanácsi engedéllyel vállalhattak munkát az emberek, ez az intézkedés felbomlasztotta az iparunkat éltető legfontosabb hagyományokat. Évtizedeken át az egész ország számára egy-egy község adta egy-egy munkakör legjobb szakembereit: Komádi a tilolókat, Tótkomlós a lenáztatókat, Csanádpalota pedig a kendereseket.

A szokások szigorú előírásai szerint kellett velük bánni. Le kellett utaznom a helyükbe, mindig április elsején, a régi cselédfogadások napján kötöttem velük szerződést. A bandagazdával tárgyaltam: szedjen össze embereket, általában tizenöt párt toborzott. Egy pár többnyire egy családból került ki, az áztató az összbér hatvan százalékát kapta, a marokszedő negyvenet. A szerződésnél három-négyszáz pengő járt az embereknek, de erősebb parti nem vett fel pénzt előre. Jobban szerették egyben kézhez kapni a szezon végén – általában meg kellett keresniük egy hold jó föld árát.

Mikor útra keltek, vagonban előreküldték az ágyat-asztalt, maguk pedig személyvonatra ültek, sokan az egész családjukat magukkal hozták, az áztatós házakban telepedtek meg.

Négy órakor a bandagazda megverte a sínvasat, és elkezdődött a munka, napi tizenhat-tizennyolc órákat dolgoztak, délben evés után pihentek egy nagyot, aztán mentek tovább. Szép és gondos munkát végeztek, villaheggyel nem értek hozzá a lenhez, mert a rost elcsúszik, megtörik tőle. Legfeljebb ha a medence mélyebb volt a szokottnál, pótlékot kértek.

Ha valaki vizesen kötött vagy nem takarított fel maga körül, a bandagazda tisztje volt, hogy szóljon neki, de erre ritkán került sor. Büntetés pálinkában történt, a vétkes egy-két litert fizetett a bandának. Ha valakit mégis el kellett küldeni vagy menet közben kiesett, nem vettek fel a helyébe új embert, szétosztották a munkáját és a bérét.

Az ötvenes években először a bandagazda tizenöt százalékos pótlékát vették el – azért kapta, mert a mázsánál ő figyelte és ellenőrizte a mérést –, valami olyan indokolást adtak, hogy „elegünk volt már a munkásarisztokratákból!”. Aztán bevezették és szigorúan meg is tartották a nyolcórás munkaidőt, felbomlott az addig egységes munkakör: szárazkötőkre, berakókra – persze a kereset is lement a felére. Mégis csak akkor borult össze a kártya végképp, mikor a különböző falubelieket is keverni kezdték egy munkahelyen belül, így akarták megszüntetni Komádi, Tótkomlós és a többi híres falu hagyományos előjogait.

Egyszer hat standbeli mezőhegyesi áztató és hat lenben gyakorlatlan cibakházi parasztember került egy brigádba. A mezőhegyesiek már délfelé kirakták a maguk medencéjét, a cibakháziak még a felénél sem tartottak. A mezőhegyesiek vezére bement, kihozott egy égő petróleumlámpát, és letette a cibakháziak mellé.

– Minek ez délben?

– Hogy lássatok majd kirakni!

Vasvillával mentek egymásnak.

– Ezek a változások engem nem érintettek – mondja R. –, dolgoztam tovább. Reggel ötkor mindig bementem a gyárba, körülnéztem, hat órakor már ott álltam a kapuban, és lestem, hogy ki késett el. Műszakváltásoknál mindig ott szerettem lenni, mert akkor látszik a legjobban az emberhiány, tudtam pótolni a tartalékból.

Lógást nem tűrtem, de gyors munkára sohasem biztattam, mindig azt mondtam az embereknek:

– Nekem ne csináljatok egy mázsával sem többet, mint amennyit tisztességgel lehet, mert az anyag harmadosztályú lesz, nem érünk vele semmit.

Kocsmába soha nem jártam, mert magam tartóztattam volna le magamat: én is fizetek másnak, más is fizet nekem, aztán az a vége, hogy nem nézem meg, mikor kell kivetni a lent a medencéből, vagy ha valami csibészséget látok, kénytelen vagyok eltűrni, mert az ivócimborám csinálta. Mindenkinek, aki vezetésre vállalkozik, azt tanácsolom, hogy legyen hozzáférhetetlen.

– Feljebb, magasabb állásba nem akart jutni?

– Sohasem. Ha jött egy új igazgató, mindig megkértem, hogy jöjjön velem végig a gyáron, hadd lássák az emberek, hogy engem is ellenőriznek. Sohasem lázítottam, beláttam: valaha csendőr voltam, akármit mondok, rosszul hangzik, nekem a hideg levest is meg kell fújnom.

Egyszer szóltam, hogy ne vegyenek fel gubózni mindenféle festett körmű nőket, mert úgyse fognak dolgozni. A vezetők azt felelték: semmi köze hozzá! Nem felejtették el nekem, ezért is küldtek el időnek előtte nyugdíjba.

– Ha ma hívnák, visszajönne?

– Már nem, a feleségem beteg, egész nap mellette kell lennem.

– És ha tanácsokat kérnének?

– Ha még egyszer megszólalhatnék, azt mondanám, hogy azokra kell támaszkodni, akik értenek a lenhez.

– Ezt külön ki kell mondani?

– Igen, mert nálunk mindig mindenütt „idegen iparosok” vannak; aki borbélynak való, azt rendőrnek teszik, aki meg rendőrnek van teremtve, azt erőnek erejével borbélynak küldik.

Egy üveg bort vesz elő:

– Megkínálhatom magukat egy kis borral?

– Kérünk.

Az öreg felélénkül, magától is megszólal: – Az egyik barátom most járt kint Lengyelországban, azt mondja, hogy ott sokkal nagyobb rangja van a lennek, mindenütt hirdetik: Polski Len.

– Nálunk ez valahogy elmaradt.

– Régebben erre is figyeltek. Sokszor eszembe jut: valaha egy lengyár vagy kendergyár igazgatója nagyobb úr volt, mint egy kétezer holdas földbirtokos. Hátaslovat tartottak, nyaranta lejártak a francia tengerpartra. Tömörkény igazgatónak lent Szegeden pilótavizsgája volt, repülőgépet akartak neki venni, hogy azzal járhasson telepről telepre.

Tölt mindenkinek, aztán koccintásra emeli a poharát:

– Adja az isten, hogy a lenipar még egyszer felvirágozzon Magyarországon.

Hasonlóan a többi textilgyárhoz, a Lenfonó és Szövőipari Vállalat üzemei is évről évre csökkenő munkásgárdával kénytelenek megoldani feladataikat; az 1967-ben még hatezerkilencszáz fős létszám tíz év alatt négyezer-nyolcszázra olvadt le. A Vállalat hiába próbálkozik béremeléssel és különféle kedvezményekkel: óvodát, bölcsődét, társasházak építését támogatják, a komáromi gyárban ingyen reggelit adnak, Budakalászon kozmetikai és fodrászati szalont rendeztek be – a költségek felét a Vállalat fedezi –, az eszközök közül – jellemző módon – szinte csak a törzsgárda megbecsülése hiányzik, húszéves munkaviszony után is csak havi ötven forint fizetéskiegészítés jár.

Legtöbb munkását a Vállalat Karolina úti Budapesti Fonógyára veszítette el, nyolcszáz emberből alig háromszázötven maradt, feljegyeztek olyan évet is, hogy minden ötödik fizikai dolgozó elment. Az asszonyok többsége faluról jár be, ha kilép a gyárból, otthon keres munkát, többnyire egy műszakos helyen, ha esetleg mégis ragaszkodik a textilszakmához, alig néhány száz méterre fekszenek a Keltex és a Pamuttextil üzemei, ahol lényegesen kedvezőbb munkakörülmények várják.

Hogy a gyár teljes kapacitással termeljen, legalább ötven új ember kellene, a fonónők minimális létszámából is legalább tíz százalék hiányzik. A Budapesti Fonógyárban évente ezerhétszáz-ezernyolcszáz tonna fonalat készítenek – ugyanannyit, mint 1967-ben, mikor kétszer ennyien voltak, ezt a szintet csak úgy lehet tartani, hogy a gyártás néhány műveletét és vele együtt a szükséges gépeket vidékre telepítették: Szombathelyre, Mikosdpusztára. Lent a lengyárakban gerebenezik és kártolják a lent, még a port is kiverik belőle – itt a Karolina úton, a város közepén nem tudják hova tenni a port, össze kell préselni, hogy egyáltalán elszállíthassák. Kész kártolt szalag érkezik vidékről, csak épp be kell fűzni a gépbe. A kártszalag egyébként egy spárgaszínű, savanykás szagú, tizenkettő-tizenöt kilós lentömeg.

Itt is végignéztem egy éjszakai műszakot – sötétben minden világosabb –, a művezető udvariasan fogadott, de a szája széle remegett az idegességtől.

– A lengyárak már napok óta nem szállítanak, azt mondják, hűvös volt, nem lehetett megfelelően előkészíteni az anyagot, meg hogy indulnak a mezőgazdasági munkák, oda kell csoportosítani az erőket. Most a kevés ember is sok, próbáltam elküldeni szabadságra, akit csak tudtam, de nem mindenki hajlandó elmenni. Nem tudok munkát adni az asszonyoknak, a tizennégy fonógépből általában csak hét fut, de volt már úgy is, hogy hat.

Benézünk az előfonóraktár kamráiba: teljesen üresek, használatlanul állnak halomban a piros, sárga, zöld színű csévék. A fal melletti padokon fonónők ülnek ölbe tett kezekkel, egyszerre csak a létszám felének jut gép, váltják egymást – most könnyebb beszélgetést kezdeni velük.

– Mennyit keresnek?

– Ha minden szabályosan menne és túlteljesítenénk a száz százalékot, négyezer forint is összejönne – persze egy vagy két éjszakás héttel, így viszont nem lesz meg a háromezer sem.

– Mire kell a pénz?

– Mire? Élni. Budaörsön lakunk egy régi sváb házban az apósomnál, egy vizes szobánk van a férjemmel és a fiammal. Tizenöt éve adtuk be a kérvényt tanácsi lakásra, most már belátom, hogy nem megy, neki kell látnunk építkezni.

– Én Kápolnásnyékről járok be, este fél nyolckor léptem ki a kapun, és reggel nyolcra érek majd haza – és háromezer forintért? Ennyit otthon is megkeresek a sörpalackozóban, és ráérek felkelni félórával a munkakezdés előtt.

Sétára indulunk a művezetővel, lábunk előtt a padló vaslemezein összetapadt kócgömböket görget a huzat. Nincsenek nagy teljesítményű beépített elszívóberendezések, mint a Keltexben vagy a Pamuttextilnél, jár ugyan egy „elefánt” a fonógépek között, de annyi por keletkezik, hogy nem tud megbirkózni vele.

Néha feltűnik egy-egy modernebb gép, például egy nyugatnémet Mayer gyártmányú automata csévélő, de azt is eredetileg pamutfonodába szánták, megpróbálták átalakítani lenre, de nem sikerült megfelelően, mert a finom por lerakódik és rengeteg érintkezési hibát okoz. A gépek fölött minden csövön hosszú lenszakállak lógnak le.

– A szükséges páratartalom sincs meg, nyolcvanöt százaléknak kellene lenni, és jó, ha van hatvan-hatvanöt.

Egy dublírozógép is épp most áll le, elfogyott az anyag, talán egy arasznyi maradt a tekercsen. A művezető már csak legyint.

– Talán jobb is, hogy nem csinálunk semmit, a szövödékben így is halomban áll az elfekvő fonal, a raktárkészletünk az ötszöröse annak, ami kellene. A vevők mindig mást rendelnek, mint amire mi készülünk, néha egy ezerkilós tétel kedvéért is át kell állítanunk a gépeket – és annyit sem lehet keresni az anyagon, hogy az bejöjjön.

A folyosó végéről tátongó üres géptermekbe látni be, valaha itt álltak a vidékre levitt gerebenezők és kártolók.

– Amíg itt voltak ezek a gépek, tudtuk, hogy milyen anyagra számíthatunk, mire kell vigyáznunk a fonásnál, most viszont isten tudja, mit küldenek a zsákokban. Száz meg száz kilométerről szállítani a kártszalagot, mibe kerül az?! És még jó, ha ideér.

Hiába nem volt emberünk hozzá, meg kellett volna gondolni, hogy megbontsuk-e a termelés egységét. A tőkés annak idején egy gépet sem állított be ide feleslegesen, mindnek volt valami célja. Csak meg ne bánjuk, mert én már láttam egypár ilyen esetet.

Ott volt például a Wein és Tschorner gyár, az ő gépeiken csinálták Sztálin hetvenedik születésnapjára a százhúsz személyes damasztabroszt százhúsz szalvétával, diófa ládában vitték Moszkvába. Aztán valaki rosszat álmodott, és 1952-ben szétverték az egész gyárat, a Beloiannisz raktára lett. Ma egyik üzemben sem tudnak olyan damasztterítőket csinálni, mint ők.

A pesterzsébeti Juta gyár gépeit, ezer szövőszéket háromezer tonna kapacitással eladták Indiában, leszerelték, generálozták, közben India meggondolta magát, visszamondta az üzletet. De a gépeket már nem rakták vissza helyükre, levitték Óvárra egy monarchia korabeli laktanyába, és onnan hordták szét őket alkatrésznek.

1953-ban elvették a Karolina úttól a drótkötélgyártást, odaadták Miskolcra, a gépeket leszállították, és azonnal ki is dobták a hulladéktelepre. Most meg a kártolók és a gerebenezők.

Járkálunk az üres termekben, az egész gyárban nincs már más érték, mint az épület maga.

– Mégis mi a terv?

– Azt hallottam, hogy a minisztérium hirdetett egy pályázatot a lengyel poliészter fonal feldolgozására, arra jelentkezett a Vállalat is, ha megnyerik, azt telepítik ide. Mindegy, len már úgysincs.

 

*

 

Ez a pangás persze nemcsak a Karolina úti Fonógyárra jellemző, hasonló vagy még leverőbb hangulatú éjszakai műszakot láttam például a Kenderipar egyik szegedi gyárában.

A párhuzamosság szinte tökéletes, a gyártási folyamat néhány fázisát itt is kitelepítették, elvitték a gépeket Komádiba, Márianosztrára, Kaposgyarmatra, a gyárba előkártolt tekercsek érkeznek – ha érkeznek, mert a kihelyezett üzemekben nincsenek képzett szerelők, kis hibákért is hetekig állnak a gépek.

Tizenhárom fonógépből itt is csak kettő dolgozik ma éjszaka.

– Miért nem mennek a gépek? – kérdezem a művezetőt.

– Ezeken a Spinnbau gépeken viszonylag vékony fonalakat lehet készíteni, és most, úgy látszik, nem kell senkinek, nincs rendelés.

– Akkor miért tartanak éjszakai műszakot?

– Ki tudja? Lehet, hogy attól féltek, úgy járnak, mint a ruházati ipar: egyszer időlegesen megszüntették a harmadik műszakot, soha többé nem tudták visszaállítani. Inkább vállalják a rezsit: világítást, fűtést. Egyébként délután is csak hat gépet indítottak el.

– Maga mit csinál egész éjszaka?

– Hát előbb beírom a naplót, mert az hozzátartozik a rendhez, aztán segítek a két működő gépnél, fogok egy kosarat, és hordom, ami kell.

– Nem unalmas?

– De, az egész nagyon unalmas. 1967-ben a Szegedi Textiltechnikumban huszonöten végeztünk, ebből öten maradtak textilesek, a többiek elmentek más szakmába: benzinkutasnak, de még liftkezelőnek is.

Beszélgetés közben majd felbotlunk néhány földön heverő hatalmas ládában.

– Mi van bennük?

– Új olasz gépek, nagyjából azt tudják, amit ezek a régi Spinnbauk.

– Amiknek a fonalára nincs igény?

– Pontosan.

Az egyik sarokban a nyugdíjkorhatárt már messze túllépett öregasszony rakosgatja a csévéket.

– Hány éve tetszik itt dolgozni?

– Még csak ötven éve, tizenkét éves korom óta. Apám fapásztor volt, tutajokra vigyázott, 1914-ben elvitték katonának, fogságba esett, anyám itt maradt hét gyerekkel. Nappal a Bach malomban zsákolt, éjjel mosott a katonákra. A szemétből kiszedtük a kenyérhéjat és megettük, egy iskolát sem jártam, nem volt hozzá se cipőm, se ruhám.

Két nővérem már itt dolgozott a gyárban – nagy híre volt, állítólag az állami hóhér kötelét is itt verték nemzetiszínű fonalból –, ők kommendáltak be engem leszedőnek. Anyagot hordtam, nagy súlyt nem kellett emelni, de sokat óráztunk, a munka reggel hattól este hatig-nyolcig tartott, délben mindenkit kizavartak, mert a gyárban nem lehetett enni, leültünk itt a körúton, anyám főzött hármunknak paprikás krumplit, azt kanalaztuk.

Tizenhárom éves koromban már gépre tettek, és megtermeltem azt, amit a felnőttek, szemmérték kell hozzá figyelni, hogy melyik orsó fogy le a leghamarabb.

Közben az apám hazajött sebesülten, a család nem sok hasznát látta, egész nap feküdt, és szidta a papokat: én csak akkor megyek többé templomba, ha a kalapomat beviszi a szél, meg ivott, ugyanúgy kellett dolgozni mindannyiunknak, mint régen.

– Sohasem próbált más szakmát?

– Volt nekem egy vágyam: színésznő szerettem volna lenni, szubrett, még később is, mikor férjhez mentem, akkor is kiváltottam a bérletet, az uram focizott, én mentem színházba.

A felszabadulás után lett volna még egy nagy lehetőségem, Nagygyörgy Mária, a későbbi igazgatónk nyomott tanulni, írni ezt, ragozni azt, hiába mondtam neki, hogy ami délelőtt nem ment, az délután már bajosan. Csak a nevemet tudom leírni ma is, írok betűket, de nem tudom összefogni őket. Egyszer írtam egy levelet Kiskunhalasra az egyik rokonomnak, kicsúfoltak érte, többet nem próbáltam. Később beválasztottak a megyei pártbizottságba, küldtek ide, küldtek oda, de mindenki azon akadt fenn, hogy miért nem tudok írni?!

Huszonkilenc éves koromban mentem férjhez, az uram a Tiszamenti Fűrészeknél dolgozott mint osztályozó, jó munkás ember volt, de könnyelmű, előfordult, hogy az egész pénzét elkártyázta a Cziva kocsmában. Két gyereket szültem, ki kellett maradnom a gyárból, mosni és takarítani jártam, hogy legyen mit ennünk.

1950-ben a húgomat lerokkantították nyombélfekéllyel, elvállalta, hogy vigyáz a gyerekekre, akkor én visszajöttem a gyárba. Azóta itt vagyok, egyetlen napot sem töltöttem táppénzben, nem fáradok el, pedig én nem szedtem azt a sok vitamint és tablettát.

Ezerkilencszáz forinttal mentem el nyugdíjba, de visszajárok dolgozni, tizenegy forintos órabért kapok.

– Miért gyüssz? – kérdezik tőlem, merthogy mást se mondjak, a mi családunkból is négyen dolgoztak, és egy sem jár vissza nyugdíj után a gyárba.

– Nem veszem el senki helyét. Addig gyüvök, amíg meg nem halok.

Tudom én, hogy szálka vagyok a fiatalok szemében. Ők már nem szeretnek dolgozni, a gépüket is trehányan hagyják, csapják, vágják. Én olajozom és kenem a gépet, az is úgy kívánja az olajat, mint én a kosztot.

Minden félórában elengedik őket a gép mellől cigarettázni. Édes gyerekem – mondom az egyiknek –, mi volna, ha csak kétóránként mennél el bagózni? Magának semmi köze hozzá! Látod, ebben igazad van.

És ha nincs teljesítmény, akkor kipótolják a pénzüket hivatalosan.

Én otthon is dolgozok: savanyúságot rakok el, befőttet – eladni, a házunkban van egy hentes, annak kalácsot sütök, protekciós adagokat kapok érte, csont nélkülit. Itt a gyárban összegyűjtöm az ócska ruhákat, mindegyiket megveszi valaki.

– Szükség van rá, hogy még mindig ennyire törje magát?

– Nem menne másképp. A fiam faipari technikumba járt, de jól futballozott, korán bekerült egy felnőtt csapatba. Lógott az iskolából, és én hiába büntettem, az apja büszke volt rá, mindig adott neki pénzt. A vége az lett, hogy a gyerek éjjel-nappal ivott, lezüllött. Elvonóra vitték, most már otthon van, tabletták nélkül, és dolgozik. Tőle nem fogadok el pénzt, négy évig nem keresett, vegyen ruhát magának.

A lányom irodavezető, férjhez ment, de aztán elvált, és ő is hazajött. Ő ezerhatszáz forintot ad, azt mondom neki, hogy a bátyjától is annyit kapok. A pénz felét elteszem, és apránként visszaadom neki, szeret utazni, elment Moszkvába, adtam neki kétezer forintot, elment Szófiába, adtam neki nyolcezret.

Bizony, így élünk, kedves uram, épp hogy, az én nemzedékemből senki nem épített kőházat.

A Csillaghegyi Lenszövő valaha a textilipar kiemelkedő gyárai közé tartozott. 1925-ben alapította a német Salzmann dinasztia – minden magyarországi tőkebefektetés hamarosan megtérült, mert a magyar fonó- és szövőmunkás átlagosan harminc-negyven százalékkal kevesebb bérért dolgozott, mint az osztrák, és legalább ugyanolyan minőségű árut termelt. Még az is kifizetődőnek számított, hogy olasz fonalat hozzanak be Csillaghegyre, itt feldolgozzák és a készárut újra kivigyék.

Az épületeken kívül nagyobb beruházásokra alig volt szükség, a termelést a német anyavállalat kiselejtezett előkészítő és szövőgépeivel indították meg – a továbbiakban is a kasseli Salzmann gyár már amortizálódott felszerelése került Csillaghegyre. Szociális berendezésekre nem sokat költöttek, az öltözőt falba vert szögek helyettesítették, a munkások az egyetlen udvari csapnál mosakodhattak.

Mégis a gyár felszabadulás előtti húszéves története egyetlen sztrájkot nem jegyzett fel, ezt talán az emberanyag is indokolja. A munkásgárdát jórészt Buda környéki sváb lányokból toborozták, mintegy biztosítva a német nyelv és német szellem folyamatosságát, a gyár hivatalos levelezésében még 1944-ben is szerepelt a „mit deutschem Gruss”, német üdvözlettel záróformula.

Az eleve engedelmes tömeget kemény drill tartotta féken, még a női W.C.-re is kémlelőablakot vágtak, és néha maga az igazgató kopogott rá a sokáig bent ülő nőkre.

A Salzmann cég sikerrel állta a harcot a konkurrenciával. Míg például a szegedi kendergyár csak napról napra kerülte el a bukást, Csillaghegyen építkeztek és magas osztalékot fizettek a részvényeseknek. Szinte a megindulástól kezdve katonai cikkek gyártását helyezték előtérbe: ponyvákat, sátorlapokat, gázálarctokokat, hátizsákokat szőttek és varrtak – és az idők viharos járása hosszú évekig kedvezett nekik.

Az utolsó német igazgató, Herbert Retzow 1944 októberében ünnepélyesen rábízta a gyárat az akkori szövödei főmesterre, utána autóba szállt, és hazamenekült Németországba, a szovjet csapatok alig hat héttel később elfoglalták a környéket.

A gyárat háborús kár nem érte, de 1945 februárjában árvíz tört Csillaghegyre. „A felrobbantott Duna-hidak roncsain összetorlódott a zajló jég, megduzzadt a folyam vize, elöntötte az egész Római-partot, Csillaghegyet. Rövidesen 1 méter 30 centis jeges víz hullámzott a műhelyekben, ázott a gépeken az áru, rozsdásodtak az alkatrészek, csak a gépek teteje állt ki szigetként a vízből…” – emlékszik vissza az egykori gyártörténet.

„Miután az ár elvonult, az őrség néhány közelben lakó dolgozó segítségével hozzálátott a mentéshez. A raktárban találtak négy vagon kenderfonalat motringban, ezeket felakasztották száradni a tetőtraverzek alá erősített hosszú rudakra.

A Csillaghegyi Lenárugyár a vidék legmélyebb területén fekszik, máshonnan már elvonult a víz, de a gyár körül még júniusban is csónakkal jártak. A talajvíz olyan erős nyomást fejtett ki, hogy a kazánházból augusztusig nem lehetett kiszivattyúzni a vizet, mert félő volt, hogy a talajvíz az egész épületet alámossa.”

Csak 1945 augusztusában indult meg a termelés előbb nyolc gépen, aztán néhány újabb is a helyére került.

A potsdami döntések értelmében a német érdekeltségű gyárak százszázalékos részvényjoggal hadizsákmányként a Szovjetunió tulajdonába kerültek – ez a határozat a csillaghegyi gyárra is vonatkozott. A gyártörténet egy érdekes jegyzőkönyvet idéz: a részvényesek rendkívüli közgyűlésén Salzmann Heinrich Karl, Retzow Herbert, dr. Reh Pál, Rinke Kurt és dr. Winter Károly urakat igazgatósági tagságukból azonnali hatállyal felmenti és helyükbe Nyikolajev Miklóst, Skulanov Szergejt, Kolosin Miklóst és Tyihomirov Teodort, a Szovjetunió megbízottait igazgatósági tagokká kinevezte. A gyár 1952-ben került vissza a magyar állam tulajdonába.

1952 és 1955 között a termelés százötven százalékra növekedett, bár a munkások kaotikus műszaki körülmények között dolgoztak. A szövőgéppark huszonhétféle típusból állt össze, és semmiféle rendszerben nem csoportosították őket.

„A szövödei segédmester, miután a lefogyott gépet kiszerelte, az üres lánchengert kidobta az udvarra, aztán elindult az előkészítőbe, maga után húzva a hengerhordó kocsit. Itt a gépeknek, falaknak, ládáknak támasztott befűzött hengerek közül kikereste a számára legmegfelelőbbet, és a gépek közti kanyargós ösvényen betolta a szövödébe, mert közlekedőút nem vezetett a műhelyen keresztül. A szövöde általános képét az összevissza felállított széles és keskeny, könnyű és nehézgépek, a transzmissziós szíjak dzsungele és a gépek fölött lógó villanykörték jellemezték. A műhely közepén ijesztő méretű kötéljárat futott végig…”

„A legfontosabb javítási művelet a hegesztés volt – idézi egy másik emlékezés –, ha mégis pótalkatrészre vagy csak egy csavarra volt szükség, akkor a művezetőnek a télen-nyáron az udvarban tárolt ócskavasból kellett kikeresnie. Ha az időjárás nagyon száraz volt, vödrökkel öntözték a vizet a szövőgépek alá, hogy a levegő szükséges páratartalmát legalább részben biztosítsák, a finomabb, gondosabb kezelést igénylő gépeket nemegyszer inkább leszerelték és elraktározták. A helyzetképhez tartozik még az is, hogy az udvart és a gyár területén levő utakat nyáron vastag por, esős időben pedig mély sár fedte, az elavult épületek tetején becsurgott az eső és a hólé, a gépek fölé ilyenkor sátorponyvákat húztak.”

Tartozunk az igazságnak azzal a megállapítással, hogy az elkövetkező évek során komoly erőfeszítéseket tettek, hogy megteremtsék a gyár belső rendjét, és a termelést szervezettebbé tegyék. Megszüntették a fonodát, leszereltek százhuszonhat szövőgépet, a dróton lógó villanykörtéket neoncsövek váltották fel, valamennyi gép átállt egyedi villanymotor-meghajtásra – és még hosszan lehetne sorolni a változásokat. A Csillaghegyi Lenárugyárban 1953 és 1962 között több mint negyvenmillió forintot fordítottak beruházásokra és felújításokra – ami abszolút mértékben nem túl sok, de a textilipar akkori helyzetét tekintve kiemelkedően nagy összeg.

A korszerűsödő csillaghegyi gyár természetesen átalakította gyártmányszerkezetét, nem készített többé úgynevezett háztartási szöveteket: lepedőt, törlőruhát, törülközőt, sajtvásznat, molinót, flanellt és más pamutárukat, helyette a csillaghegyi hagyományok szellemében ponyva, viharkabátanyag, műszaki szövetek gyártására állt rá. Ezek a cikkek mindig is szélesebb piacra számíthattak. 1957 óta Csillaghegy folyamatosan exportál, 1961-ben termékeinek 57,4 százalékát küldte külföldre: Angliába, Finnországba, Ghanába, Hollandiába, Kuwaitba, az USA-ba, a Szovjetunióba, Vietnamba.

Úgy tűnik, egy minden szempontból egységes, virágzó gyárat fosztott meg önállóságától az a döntés, mely 1963-ban létrehozta a szakma nagyvállalatát, a Lenfonó és Szövőipari Vállalatot, és Csillaghegyet is ennek a fennhatósága alá utalta.

 

*

 

Most, 1978 nyarán Csillaghegy fulladásos erőfeszítéseket tesz, hogy fenn tudja tartani termelésének kereteit. Az 1962-ben még közel ezerkétszáz fős létszám időközben hétszázra csökkent, és csak az utolsó évben további száz embert veszített az üzem.

Utánpótlásra nincs remény, a közeli Flórián Áruház magához vonzza a környékbeli asszonyokat, az Óbuda Tsz virág- és növényházat nyit a szomszédos Budakalász határában. Az üzem vezetősége sokáig abban reménykedett, hogy az új békásmegyeri lakótelepre költözők közül jelentkezik majd negyven-ötven fő – ehelyett a lakótelepen megnyílt Közért és Patyolat üzletek csábítottak el további embereket a gyárból.

Az utánpótlás másik hagyományos forrása az iparitanuló-képzés volna, de az Csillaghegyen sohasem folyt. Korábban, azokban a boldog időkben, mikor még válogatni lehetett az emberekben, a jelentkezők számára a mostani kultúrteremben állítottak fel négy tanulógépet, ott minden fizetés és juttatás nélkül kellett gyakorolniuk esetleg évekig, a gyárba már csak a szakmai fogások birtokában kerülhettek be.

A három műszakhoz legalább hetven szövőnő kellene, a tényleges létszám viszont negyven-ötvenöt között ingadozik – ebből is sokan hiányoznak különféle okok miatt. Ragadjunk ki találomra egy létszámjelentést, mondjuk május 15-ről, egy hétfői napról: délelőtt tizenöt szövőnőből tizenhárom dolgozott, délután húszból tizennégy, éjszaka huszonegyből tizenöt – és ezt még jó aránynak tekinthetjük, mert csütörtöktől kezdve minden héten megnövekszik a hiányzók aránya. Egy szövőnő átlagosan tíz gépet kezel, gépenként átlagosan százméternyi termelést számíthatunk, az adott napon száznegyvennyolc szövőgépből negyven állt.

A lyukakat itt is csak emberhússal lehet betömni – úgy-ahogy. Az üzem negyvennégyezer túlórát használt fel, az engedélyezett két százalék helyett némely gyárrészlegben közel tíz százalékot. Itt is találni olyan asszonyt, aki egy évben több mint ötszáz plusz órát dolgozott le. A pálmát kétségkívül egy hengerhordó segédmunkás vitte el, aki egyetlen negyedévben négyszáz túlórát szedett össze, mert kollégája Baracskára kapott „beutalót”, és senki sem volt, aki a helyére álljon.

Nemcsak a ledolgozott órák száma, a fizikai megterhelés is növekszik, a PICANOL szövőgépeknél az intenzitás már korábban is elérte a nyolcvanöt százalékot, most a csévetöltő (stekkoló) munkát is áthárították a szövőnőkre gépenként napi négy forint bérkiegészítésért.

A termelésből kiemelt adminisztrátorokat agitálják, hogy menjenek vissza a gép mellé legalább a harmadik negyedévben, mikor a bölcsődék bezárnak és a fiatal családanyák kénytelenek kivenni a szabadságukat. Ez az akció bár látszólag hasznos, kedvezőbb arányokat teremt az üzemen belül fizikaiak és alkalmazottak között, valójában igen kockázatos vállalkozás, hiszen ezeket az asszonyokat annak idején sokszor egészségük megromlása miatt vették ki a gépek mellől. Aki jelentkezik, tizenhat forintos garantált órabért kap, és ha egy hét fizikai munkát vállal, kétszáz forint, két hét után háromszáz, tíz hét után ezer forint jutalmat.

Általában hetven-hetvenöt százalékra teljesítik a normát a termelésbe visszatérők, ha meg is őrizték kondíciójukat és szakmai ismereteiket, a munka az eltelt évek alatt sokkal nehezebbé vált.

 

*

 

Bár a saját gépei állnak, vagy csak részben vannak kihasználva, Csillaghegy kénytelen bérmunkákat kiadni, hogy a tervét teljesíteni tudja. Békésszentandrás, Baja segíti ki, sőt Budapesten a Laky Adolf utcában a Kefe- és Seprűgyártó Vállalat is dolgozik neki – erről majd később részletesen írok.

A szervezettségnek ez a felbomlása nagy többletköltségekkel jár. Kövessük végig egy termék egyik lehetséges útját. Csillaghegy nem rendelkezik saját fonodával, ezért a ponyvákhoz szükséges pamutfonalat vásárolni kénytelen, megveszi például Kaposváron, onnan fel kell hozatnia Budapestre. Innen leviszik Békéscsabára, ahol felcérnázzák – az egyágú fonalból többágút készítenek –, onnan visszahozzák Budapestre, nincs elegendő szövőkapacitás, tehát a cérna lekerül a békésszentandrási szövödébe, a szövet aztán újra visszajön a budapesti kikészítő üzembe, csak innen szállítják a vevőhöz. Az anyag és később a készáru tehát több mint ezer kilométert utazott, és közben a minőségi ellenőrzés is szinte lehetetlenné vált, hét-nyolc százalékkal megnő a selejt, illetve az osztályos áruk aránya.

Csillaghegy ezekkel a „segédmotorokkal” is csak nehezen tudta teljesíteni az 1978. első féléves tervét, ki kellett rabolni az üzemet, alig maradt félkészáru, mellyel el lehetne kezdeni az év második felét – sőt más eszközökhöz is kellett folyamodniuk.

Lenézek a raktárba: majdnem üres.

– Ilyenkor félév végén minden árut kiküldünk, hogy ne lépjük túl az engedélyezett raktárkészletet, hatvankét-hatvanhárommilliót, elküldünk például ötezer méter anyagot Miskolcra.

– Ahol esetleg nincs is rá szükség.

– Nem esetleg, biztos nincs rá szükség. Ott az anyag „kibekkeli” a leltárt, aztán visszaküldik nekünk.

– Milyen indokkal?

– Valamilyen minőségi kifogással. A textilszakmában olyan is előfordul, hogy eladnak olyan árut, ami még kész sincs – hogy a féléves forintbevétel magasabb legyen. Persze kéz kezet mos, mi is teszünk apróbb szívességeket.

– Lebukási veszély?

– Legfeljebb az egész magyar iparral együtt bukhatunk le – mindenütt ezt csinálják.

Az egyik sarokban néhány vég anyagból a hibajelek tömege lóg ki:

– Ki veszi meg a gyenge minőségű árukat?

– Van egy olasz üzletember, Farinellinek hívják, az vásárol a negyedévek végén bóvlit vagontételekben, magas kedvezményt adnak neki, egy harmincforintos anyagot megkap húszért.

– A raktáros ilyenkor a leltárnál mennyiben felelős az áru mennyiségéért?

– Nincs hiány. Mondjuk, megy ki áru exportra, minden hiba után tíz centi kedvezményt adunk, ha visszaküldik, a Belker már nem kapja meg ezt a kedvezményt, így a háromezer méteres tételből sokszor száz méter pluszunk lesz. Ezzel lehet variálni az elszámolásoknál.

– És ha nem küldenek vissza exportárut?

– Akkor értesíteni kell a körzetileg illetékes plébánost, mert csoda történt. Ha a bóvlit megreklamálják, általában megadjuk vagy jóváírjuk, mert egy nemzetközi döntőbíróság összehívása többe kerülne. Arról nem is beszélve, hogy kapaszkodunk a vevőkbe.

 

*

 

Mind a három üzemrész a kapkodás és rögtönzés hangulatát árasztja magából. A szövőelőkészítő létszáma az 1971-es száznyolcvan főről kilencvenkettőre zuhant vissza, nagyobb teljesítményekre már rég nem vállalkozhat, örül, ha a közvetlen kiszolgáló munkát el tudja látni. A helyzet az elkövetkező években csak tovább romlik, a munkásnők hatvanöt százaléka már betöltötte negyvenedik évét, a közeljövőben tíz-tizenkét asszony vonul majd nyugdíjba, akik az utolsó években rengeteget túlóráztak, messze erejük fölött teljesítettek, hogy minél magasabb nyugdíjat kapjanak.

– Az üzem szempontjából korán mennek el, de a maguk szempontjából meg lehet érteni őket. Tíz éve dolgozom itt, de csak egy asszonyra emlékszem, aki ötvenöt éves korában még szőtt és tökéletesen egészségesnek lehetett mondani, a többieket már rég el kellett tenni fűzőnőnek, tisztítónak, meósnak. Ha más nem, a hallása mindenkinek tönkrement.

– És el tudja képzelni – kérdezem az üzemrész vezetőjét –, hogy a kieső munkaerőt új gépek pótolni tudják?

– Nem, mi már rég elveszítettük azt a munkaerőt, melyet a modernizálás révén megtakaríthatnánk. A fejlesztés akkor kellett volna, mikor még egész vonat hozta az embereket Pilisvörösvárról, de azóta a PEMÜ elvitt mindenkit.

Ha valami csoda folytán mégis jönnének a leniparba környékbeli emberek, akkor a budakalászi üzembe fognak menni, ott fejlesztenek, ott építik fel az új munkásszállót, nálunk meg felszámolják a régi kultúrházban levő leányotthont.

A szövödében is a kényszer diktálja a szervezést. Hiába hiányos a létszám, a legfontosabb exportanyagoknak mindenképpen menni kell, a szövőnőket gyakran átcsoportosítják, esetleg számukra ismeretlen gépekre kerülnek, mert a Lenfonó és Szövőipari Vállalat szövödéiben legalább hat-nyolc különböző típusú szövőgépet találni a különféle szovjet AT gépektől a PICANOL-on keresztül a modernnek nevezett SZTB-kig, a szervezést tovább nehezíti, hogy szinte minden szövőgépet másféle csévélőgépek szolgálnak ki. A gépeket gyakran nem adottságaiknak megfelelően használják, például a könnyű pamutárura való AT 105-ösökön nehéz farmeranyagokat gyártanak – a beállítást végző szovjet szerelő be sem akarta rakni a hengert, tiltakozott, hogy tönkreteszik a gépet.

Azok a szövőnők, akiket nem helyeznek át, általában pluszgépeket kapnak, tíz gép helyett tizennégyet kell kezelniük. Hiába növekszik a gépek száma, a szövőnők egyéni teljesítménye visszaesik, hatszázezer vetés helyett jó, ha ötszázötvenezret teljesítenek, a minőség is romlik, hiába gyalogolnak kilométerekkel többet, a fizetésük csökken.

– A textilipar úgy van berendezve, hogy valaki mennél többet dolgozik, annál kevesebbet keres – mondja egy szövőnő.

Ugyanerről beszélt egy idősebb cérnázónő is.

– Napi száz forintot kereshetek, ha több jön össze, visszavágják a normát, nem érdemes hajtani. Négy évem van hátra, de ha nem laknák itt a gyár mellett, még ma is elmennék.

Segédmunkásokat itt nem találni, a legjobb szövőnők is maguk cipekednek.

– Most nyár van, miért nem vesznek fel szünidős diákokat?

– Leszoktak rólunk, tavaly húsz gyerek jelentkezett, idén csak kettő. Maximálták a keresetüket: kilenc forintot kaphatnak a közvetlen termelésben és hét ötvenet az irodában. Nem sok, kellene még egy kis méz a madzagra, javasoltam, hogy adjunk nekik egy-egy farmert, mibe kerül az nekünk? A selejtből bőven kitelik, és megbolondítja az egész iskolát. De a főnökök nem járultak hozzá, csak egy jutalomkönyvet és egy textiles naptárt engedélyeztek.

Mint szinte minden textilgyárban, Csillaghegyen is találni olyan gépeket, melyeket néhány évvel ezelőtt nagy reményekkel és nem kis pénzért vásároltak, és most mozdulatlanul, hasznavehetetlenül állnak egy-egy sarokban vagy egy lehetőleg félreeső teremben.

– Három MALIMO gépet hoztunk – jellegét tekintve inkább kötőgépnek lehet tekinteni, mint szövőgépnek –, függönyanyagokat, takarókat lehet készíteni rajtuk.

– Modern gépek?

– Teljes automatika: elöl bemegy a búza, hátul kijön a pék, hogy nincs kenyér. Kezdetben fegyveres őr állt mellettük, annyira féltették, aztán kiderült néhány dolog; először: Magyarországon nincs olyan gyár, amelyik vállalná ennek az anyagnak a kikészítését, aztán meg arra jöttek rá, hogy az NDK-ból olcsóbban kapjuk a kész malimót, mint amennyibe ezeken a gépeken a nyersáru kerül. Azóta itt állnak, és addig jó, amíg állnak, mert kevesebb a kár. Néha leszőnek ötszáz-hatszáz métert.

Van itt más is. Vettünk a csehektől Kovo Jacquard fejeket a szövőgépekhez, darabonként negyvenezer forintért. Tíz darabból hetet el sem indítottunk.

Lementem a pinceraktárba megnézni a Kovókat, két sorban három-három gép fekszik egymás fölött a polcokon, öt éve már, hogy lerakták őket ide, még ép rajtuk a zöld festékbevonat, de itt-ott rozsdásodnak.

– Miért vették ezeket a gépeket?

– Arra gondoltunk, hogy átállunk a nehéz bútorszövetekre, akkor kellett volna, aztán kiderült, hogy nem megy, megszűnt Csillaghegyen a Jacquard-szövés.

– Nem lehetne eladni valakinek?

– Tud rá vevőt? Odaadnánk könyvjóváírással is, csak vigyék. Pomázon egy szövetkezetnél dolgoznak gépek, de ők is kétszer meggondolják, hogy újakat vásároljanak, mert sok adót vágnak rá. Maszek meg azért nem vesz, mert csak meghatározott összegeket kereshet – olyan négyezer forint körül –, csalni nehéz, mert még a villanyórát is megnézik nála, hogy mennyit fogyasztanak a gépek.

– Mégis, ki tervezi meg a gépvásárlásokat?

– Nem tudom, lehet, hogy senki. Hallottam egy új gyárról, aminek a berendezését úgy vásárolták meg, hogy a vezetők kimentek Olaszországba, a térdükre fektettek egy térképet: no, ebben a városban még nem jártunk, menjünk el ide is, vegyünk valamit.

 

*

 

A harmadik üzemrészben, a kikészítőben nemrég hajtottak végre rekonstrukciót, a munka alatt nyitva tátongott a tető, a szél befújt, a hó beesett, a vállalkozás most már a befejezéshez közeledik: egy-két kőműves dolgozik, nyolcan-tízen bámulják.

A szövödéből átszállítják a nyers anyagot, átnézik, az asszonyok kisollókkal lecsipkedik róla a kilógó szálakat, egy Interlock géppel összevarrják – a gép bár a különféle vásárokon díjakat nyert, a sűrű, nehéz ponyvákkal nem boldogul, sorozatban törik el benne a tű.

A következő állomás a festöde. Már lassan egy fél éve járom a textilgyárakat, de a bejáratnál legyökerezik a lábam. A festöde mintegy hat méter magas, térdmagasságtól egész föl a plafonig átláthatatlan köd tölti be, a hőmérő már a bejáratnál harminckét-harminchárom fokot mutat, a relatív légnedvesség kilencven százalékos. Csak két gép dolgozik meleg vízzel – ezeknél harmincnyolc fok körül jár a hőmérséklet, ha minden géphez meleg vizet használnának, a teremben negyven fok fölötti értékeket lehetne mérni.

A jiggerekből sűrű hullámokban folyik ki a víz a padlóra, átáztatva, még a gumicsizmákat is, a festők fejét pedig állandó vastag pára veszi körül, van, aki egy hét alatt három és fél kilót fogyott.

A terhelés itt is keményebb az átlagosnál, tizenhárom fő hiányzik a létszámból, egy vizes henger súlya közelíti az egy tonnát, és egy embernek kell végigtolni a kigödrösödött klinkertégla padlón.

– Mi tartja itt a maradék gárdát?

– A pénz, az órabér átlaga tizenöt forint, de ők hajtják a kezelő nélkül maradt gépeket is, az pedig felviszi a keresetet.

Csak az ajtóhoz jön be valami levegő, minden ablak mozdíthatatlanul be van zárva.

– Az ablakokat miért nem lehet kinyitni?

– Kondicionálni akarták a levegőt, elszívóberendezéseket is felszereltek – csak most épp nem működik.

Kimegyünk az udvarra, felbámulunk a háztetőre, oda szerelték fel az elszívó motorját, impozáns jelenség, ezüstösen csillog a napfényben, egy rakétakilövőre hasonlít.

– Nekünk valahogy nincs szerencsénk ezekkel az új gépekkel. Inkább valami szabadtéri szoborkiállításra kellett volna vinni.

Mély lélegzetet veszünk, és visszamegyünk a terembe, egy félmeztelen festő jön elénk:

– Főnök, kellene vagy húsz tiszta vödör.

– Minek?

– Laci fent a masszánál nem kap levegőt, hordana fel magának.

Én is felmászok a rothadó lépcsőn, közvetlenül a tető alatt, a forró üstök mellett legalább ötven fok lehet, minden lélegzetvételt kétszer is meggondol az ember, mert a levegő telítve van égető ecetsavgőzökkel.

A trópusi párás melegben minden korrodálódik, az ablak új acélkeretéről vastagon vedlik a máz, az új Arthos mosógép is megrozsdásodott; a védőrácsokon nyoma sem maradt a festéknek, másutt is már csak nyomokban találni.

– Mennyi ideje áll itt, hogy ennyire tönkrement?

– Egy évnél fiatalabb, az emberek azt rebesgetik, hogy csak azért vették meg, mert a piacon ez volt a legolcsóbb, nincs kellően rozsdamentesítve. Megmondom őszintén: én sohasem rajongtam ezért a gépért, vásárlásnál lespórolták róla a vegyszeradagoló szerkezetet, ezért például savat nem tud rendesen mosni, és általában nem a mi nehéz áruinkra való.

Egy fiatal férfi lép elénk civilben, a főnökkel a kilépési papírját akarja aláíratni.

– Könyvtár, raktár rendben van?

– Hová megy?

– Maszekhoz.

A főnök aláírja:

– Sok szerencsét.

– Miért nem próbálta visszatartani? – kérdezem.

– Minek? Két hónap alatt összesen tíz napot dolgozott, eljárt egy kőműveshez maltert hordani, háromszor annyit keresett, mint itt. Maga mivel agitálná őt?

Az új Textima feszítőráma még nem működik.

– Egy évig állt kint az udvaron, a ládákba belefolyt az eső és a hólé, mire felállítottuk, már lejárt a szavatosság határideje, ha menet közben kiugrik valami baj, bütykölhetjük magunk.

Persze ezekre a szavatosságokra ritkán lehet hagyatkozni. A Vállalat vett csak gyűrűsfonó gépeket, az eladónak a szabályok szerint legalább tíz évig biztosítania kell az alkatrészutánpótlást, de ők leálltak a típussal. Sok veszekedés után ideadták az alkatrészek rajzait, de nem tudtuk elkészíteni, ki kellett selejteznünk a gépeket.

Másik ügy: az egyik demokratikus országban megreklamáltunk egy hibás gépet, erre ők azt mondták, ők szívesen kifizetik a kárunkat, viszont akkor ők is beterjesztik a követeléseiket a tőlünk vásárolt szerszámgépek és hajók hibái miatt. Persze leintettek minket.

Egyelőre még az öreg Textima gépsoron fut az anyag, mikor csavarodik le a hengerről, kétcentis szikrákban sül ki az elektromos töltés.

– Sok műszálat használnak fel?

– Sokat. A nyersanyag összetételében a len aránya talán a tíz százalékot sem éri el, csak a katonai célokra gyártott ponyvákban van több, az egyéb ponyváink tiszta pamutból készülnek.

A gépsor végén sodorják fel a ponyvát: egy férfi tereli rá az anyagot a szerkezetre, egy nő pedig egy hosszan futó papírszalagot tart a kezében, mely együtt tekeredik fel a ponyvával, mutatva a hosszát.

– Ehhez a munkához két ember kell? Nincs erre gép?

– A Vállalat vett egy átnézőasztalt, amelyik fel is sodorta volna az árut, de túl nehéz volt neki a ponyvaanyag, mindig kézzel kellett továbbítani.

A csillaghegyi szövőgyár igazgatónőjével megyek ki Zuglóba, a Laky Adolf utcába a Fővárosi Kefe- és Seprűgyártó Vállalathoz, ő hivatalos dolgait intézi majd – a zuglói gyár bérszövést végez Csillaghegynek.

Már belépéskor feltűnik, hogy az előtér és a lépcsőház tágasabb, mint más üzemekben, a küszöbök alacsonyak vagy hiányoznak, maguk a lépcsőfokok is szélesebbek és mélyebbek a szokásosnál, biztonságosabban lehet járni rajtuk – mintegy magyarázatként egy kék köpenyes vak ember jön velünk szembe a korlátba kapaszkodva.

Az irodában gondozott külsejű, megnyerő modorú férfi fogad minket: doktor Solymos, az igazgató, maga is csökkentlátó, a gátlások visszatartanak, hogy megkérdezzem tőle, milyen mértékben, a beszélgetés során úgy tapasztaltam, hogy csak a tárgyak körvonalait képes kivenni homályosan. Megmutatja nekünk, hogy kell a Braille-írást olvasni.

– Sajnos, elég kevés könyvet tesznek át, a budapesti Vakok Könyvtára harmincezer kötetből áll, összehasonlításul megemlítem, hogy a lipcsei kétszázötvenezer.

Próbálok rákérdezni, hogy mekkora munka lehetett számára eljutni a diplomáig, de doktor Solymos udvariasan kitér. Feketekávét hozat, utána be akarja mutatni a gyárat, kérem, hogy mielőtt elindulnánk, mondjon néhány szót a vakok társadalmi helyzetéről, életkörülményeiről.

– A háború előtt tíz-tizenkétezer vak ember élt Magyarországon, többnyire közúti, üzemi balesetek vagy a cukorbajjal járó szövődmények következtében veszítették el a látásukat. Sorsukról alig történt állami gondoskodás, Horthy Miklósné és Bethlen grófnő irányította a vakokat támogató gyűjtőakciókat, de ezek a gyűjtések inkább kolduláshoz hasonlítottak.

1902-ben alakult meg a Vakokat Gyámolító Országos Intézet, ez nem alamizsnát adott, hanem munkaalkalmat próbált teremteni, kefekötés, seprűkötés mellett egy kéziszövő műhelyt is berendeztek, de ez sem oldotta meg a foglalkoztatás gondjait.

1949-ben állami rendeletet adtak ki, akkor hívattak be engem is a minisztériumba.

– Maga lesz az igazgató, tessék kitalálni valamit, hogy minden vak ember kezébe kenyeret tudjunk adni.

Magyarországon ma sincs munka nélküli vak – legfeljebb az illető saját hibájából. Nyolcszázan dolgoznak mint telefonközpontosok, százharmincan mint gyógymasszőrök. Érdekes, hogy a vak masszőrhöz szívesebben járnak a betegek, talán azért, mert nem látja testi hibájukat – még Amerikából is térnek vissza hozzájuk páciensek évről évre – doktor Solymos elmosolyodik –, valaha én is megpróbálkoztam vele, a Vasas Sportklubnál segédkeztem.

Tudunk vak jogászokról, pedagógusokról…

– Zenészek?

– Zenészek is vannak, de a közvélemény mintha túlbecsülné ezt a munkalehetőséget. Soha nem felejtem el, 1968-ban az Angol Vakok Szövetségének százéves jubileumi kongresszusát tartották Londonban, egyszer csak feláll egy szociológus:

– Uraim, fontos hírem van! Sikerült megoldanom a vakok munkába állításának kérdését: minden vak kapjon egy zongorát, és tanuljon meg játszani rajta.

Akik ezekre a magasabban minősített szakmákra nem alkalmasak, azok kerülnek a mi üzemünkbe. A munkák négy ágra oszlanak: kefekészítés, seprűkészítés, kooperációs műhely, szövöde – a százhatvan fős létszámhoz ennyi is sok.

Néhány hagyományos munkaterület szinte magától elsorvad, a kosárfonást abba kellett hagyni, mert ha a vak keze eldurvul, analfabétává válik, mert nem tudja érzékelni a Braille-írás finom jeleit. A kefe- és seprűipart is halálra ítélték, mikor törölték az országos szakmunkásjegyzékből – a csipkeverőkkel és gyertyaöntőkkel együtt –, többé nem lehet ipari tanulókat foglalkoztatnunk ebben a szakmában, legfeljebb egy-két maszek kefekötő vak kisiparos jelentkezik nálunk vizsgára, de ők természetesen a saját műhelyükben dolgoznak.

A szakmák fogynak, a rászorulók száma növekszik. Egyre több fiatalról kell gondoskodnunk, néhány évvel ezelőtt a vakok általános iskolájába alig tudtunk összeszedni egy tanulócsoportra elegendő gyereket, most minden helyünk foglalt.

– Mi az oka ennek?

– A fogamzásgátló tablettákkal való visszaélés és a fokozódó alkoholizmus következtében egyre több gyerek születik vakon. Most háromszáz tanulóval foglalkoznak a nevelők, ebből százan nem fogják tudni elvégezni az iskolát, mert úgynevezett halmozott sérültek – nemcsak vakok, hanem értelmi fogyatékosok is. Úgynevezett „C” osztályokba teszik őket, megkapják a bizonyítványt, de szakmunkás nem lehet belőlük.

Vidéken még rosszabb a helyzet, néha tizenhat éves gyerekek sem tudnak írni-olvasni – a család vagy nem törődik velük, vagy agyondédelgeti őket, számukra az az egyetlen megoldás, ha hozzánk kerülnek.

Vállalatunknál minden négy munkásból három csökkent munkaképességű, a vakok mellett foglalkoztatunk némákat, süketnémákat, értelmi fogyatékosokat is – Magyarországon ez maradt az egyetlen önálló célvállalat, például a mozgássérültek régi szövetkezete egy szabványos üzem kebelén belül dolgozik tovább.

Nem vagyunk jótékonysági intézmény, a rehabilitáció meghatározott tervfeladatokkal van összekapcsolva, 1978-ban a vállalatnak nyolcvannégymillió forint termelési értéket kell produkálnia. Ezt a szintet nem volt könnyű elérni, gondolja meg: a vak régen fillérekért dolgozott, a seprűt eladó ügynök többet kapott a seprűért, mint a seprű készítője.

– Az itt dolgozó emberek más bánásmódot igényelnek, mint egy szabályos gyár munkásgárdája?

– Aki vakon születik vagy nagyon kicsi gyerekkorában vakul meg – például diftéria következtében –, azzal nincs különösebb idegi-lelki probléma. Ők is mondják azt, hogy „kék az ég”, de ez az ő számukra csak egy elvont kifejezés, ami szinte semmit sem jelent. Nehéz feladatot azok hárítanak ránk, akik felnőtt korukban veszítik el a látásukat: a fegyveres testületekben szolgáló fiúk, akik valamilyen gyakorlaton vagy baleset következtében vakulnak meg és az otthonukat is elvesztik, mert úgy szégyellik, hogy a falujukba sem mernek visszatérni. Tavaly egy harmincegy éves laboránsnőnek a gőz tette tönkre a szemét, mikor megvakult, a férje elvált tőle, és a kislányát is elvették, mert nem tudta gondozni. Ezek az emberek érthetően hol tombolnak, hol magukba roskadnak, velük kapcsolatban nem hagyhatunk eluralkodni magunkon semmiféle szentimentalizmust, meg kell magyaráznunk nekik: ha dolgozik, be tud illeszkedni a társadalomba, ha nem, akkor elveszett.

– Milyen a munkarend?

– A heti munkaidő nálunk harminchat óra, hatórás, illetve hét és negyed órás műszakokban dolgozunk, hogy minden héten ki tudjuk adni a szabad szombatot. A munkafegyelem sokkal jobb, mint a szabályos vállalatoknál, a vakok soha nem késnek, hóesésben vagy csúszós időben is legalább húsz-harminc perccel a hivatalos kezdés előtt megjelennek, pedig van olyan dolgozónk is, aki Monorról jár be. A munkaidő kihasználása is jobb, mint az átlag – a fizikai állománynak több mint nyolcvan százaléka teljesítménybérben dolgozik –, ahol a norma hajtja az embert, ugyanakkor a másik szárnyon, az irodákban éppolyan laza a fegyelem, mint bárhol Magyarországon.

Szocialista brigádokat szerveztünk, ahol a látó és a vak együtt dolgozik, a brigádvállalások között olyanok szerepelnek, hogy a látó segít bevásárolni vak társának, vasárnap elviszi a múzeumba, és mivel nálunk tilos hozzányúlni nemcsak a képekhez, de a szobrokhoz is, elmondja, hogy mit ábrázolnak.

– Kereset?

– Jövedelmük magasabb, mint a látóké. 1978. január elejétől minden vak, legyen egyetemi tanár vagy kefekötő, havi kilencszáznyolcvan forint személyi járadékot kap. Ha állapotuk indokolja, minden akadékoskodás nélkül nyugdíjba helyezik őket, utána visszajöhetnek az üzembe, korlátozás nélkül dolgozhatnak és kereshetnek. Ebből a három forrásból négy-ötezer forint havi jövedelem is összejön.

Takarékoskodnak, a betét nagysága változó, van, aki ötezer forintot tett be, van, aki százezret. Tíz évvel ezelőtt, mikor szövetkezeti lakásakcióval próbálkoztunk, ötvenen tudták volna betenni a negyvenezer forintos beugrót. De aztán ez az akció befulladt.

– Most hogy juthatnak lakáshoz?

– A Vakok Szövetsége évi öt lakást kap, ezenkívül a tanácsok is segítenek, mégis 1978-ban húszan vártak hiába kiutalásra. Néha feleség és férj külön-külön intézetben lakik, jönnek panaszkodni, és én hiába magyarázom, hogy nem teljesíthetjük azonnal az igényeiket, hiszen csak a mi kerületünkben, Zuglóban száz család lakik nem nehéz, hanem életveszélyes körülmények között, és őket sem tudják lakáshoz juttatni.

Munkaidőn túl egyébként ugyanolyan életet élnek, mint a látók, és ugyanazokat a típusokat is lehet megtalálni köztük: van józan, van részeges, van sokat olvasó, futballdrukker – többnyire fradisták –, szoknyapecér. Eljárnak hangversenyre, színházba.

Nagyobb ünnepeken itt bent a Vállalatnál rendezünk bált – máshol egy vak ember nem tud táncolni. Ilyenkor, sajnos, sokan isznak, már a bál előtt bemennek a KISZ-bizottsághoz, és bejelentik: ha csak kóla lesz, nem jövünk el. A büfés érdekelt a forgalomban, persze ő is szítja a tüzet. A mulatság hangoskodásba torkollik, a két szomszédos kórházból átszólnak, hogy a betegek nem tudnak aludni. Annyiban a mi üzemünk is felnőtt a többi magyar üzem mellé, hogy nemcsak jeles ünnepeken isznak az emberek, hanem többen fizetésnapokon is berúgnak, és utána nem jönnek be dolgozni.

A vakok mozdíthatatlanul ragaszkodnak a környezetükhöz, és keresik egymás társaságát, ha lehet, maguk között is házasodnak. Szombathelyi üzemünkben csak férfiak dolgoztak, a fiatalabbak egymás után jöttek át hozzánk, mert itt vak lányokkal is találkozhattak.

Közben a csillaghegyi igazgatónő végzett hivatalos teendőivel, doktor Solymos int:

– Ha úgy gondolja, megnézhetjük az üzemet. Kezdjük a klasszikus foglalkozással: a kefekötéssel. Az első emelet az övék.

 

*

 

Mikor az igazgató kinyitja előttünk a kézi kefekötő műhely ajtaját, gépcsattogással keveredő harsogó zene csap az arcunkba. A teremben hét vagy nyolc asztalt helyeztek el, minden asztal mellett hét-nyolc vak férfi vagy nő ül, kezükben egy-egy kefe testét tartják, a nyers fényezetlen fa nem árulja el, hogy ruha- vagy más kefe lesz belőle. A szőrt vagy műszálat egy automata adagolja, pont annyit, amennyi egy előre kifúrt lyukba belefér, egy gyors kézmozdulattal rögzítik, és így megy órákon keresztül, szorgalmasabb munkás egy műszak alatt háromezer-ötszáz ilyen pamatot is befűz. Fejük a munka ritmusára állandóan rángatózik, de jókedvűek, át-átkiabálnak egymásnak. Egyszerre a hangok még inkább felerősödnek: a rádió most közvetíti a lottósorsolást.

– Lehet, hogy öt perc múlva milliomos leszek – mondja egy fiú üres szemgödrökkel.

– Akkor hozzád megyek feleségül.

Egy másik teremben automata gépen folyik a kefekötés, a kézimunkához hasonlítva tizenötszörös a termelékenység. Magas világtalan férfi áll a gép mellett, az igazgató bemutatja:

– N. elvtárs, nagyon szeret olvasni.

– Igen, a könyv az egyetlen jó barát.

– Moldova elvtárs író.

– Nem ismerem a nevét, mert én csak németül szoktam olvasni, de az író fontos – mondja a vak ember –, az író fontos, mert olyan, mint a nagyító, az életet nagyítja.

Kint a folyosón doktor Solymos széttárja a kezét.

– Lehet, hogy monoton munka a kefekötés, de a nyolcvannégymillió forintos termelési értékből negyvenmilliót ők hoznak.

A kooperációs műhelyben dugaszolókat, kapcsolókat szerelnek össze előre kikészített elemekből – a Telefongyár megrendelésére. Az itt dolgozók között kevesebb vakot találni, annál több a debilnek látszó, torzult, horpadt fejű, merev tekintetű fiú és lány, értelmi fogyatékosok és süketnémák.

– Vak és hallósérült emberek nehezen férnek meg egymás mellett – mondja a művezető –, mert a vak nem tud szájról olvasni, és ez idegesíti a süketnémát. Előfordul, hogy valakit megszólítanak, és az szájon vágja a társát.

A jövedelemben rendkívül nagy a szóródás, van, aki ezernégyszáz, van, aki négyezer forintot keres havonként. Emiatt sok a vádaskodás, húszoldalas feljelentéseket írnak a művezető ellen, azzal vádolják, hogy részrehajló a munka elosztásánál.

– Magam is jól ismert alak vagyok a Rádiónál, Televíziónál mint hajcsár és szélhámos – mondja doktor Solymos –, van olyan dolgozónk, aki évente kétszer beindítja az apparátust különféle indokokkal: el akarjuk venni a lakását, vagy meg akarjuk gyilkolni. És az illetékeseknek minden feljelentéssel hivatalból foglalkozni kell, még akkor is, ha valaki azt írja, hogy őt Weisz Mariska delejezi Kispestről.

A seprűkötőbe épp csak benézünk, alig néhány ember dolgozik ezen a részlegen:

– Nincs cirok, elmegy exportra, át kell térnünk itt is a műanyagra.

Megemelek egy műanyag seprűt: két-három kilóra becsülöm, egyelőre nem veszek. Megyünk tovább az utolsó állomás, tulajdonképpeni célunk: a szövöde felé.

 

*

 

– Még 1958-ban meg akarták szüntetni ezt a részleget, akkor tizenhat kéziszövőgép állt itt, melyen minden fonalat a kéz és a láb külön munkájával kellett beütni, mintha valaki zongorázna. Lepedőket, méreten kívüli törülközőket, konyharuhákat gyártottunk, melyet az ipar nem vállalt el, mert nem találta kifizetődőnek. A felszámolástól az mentette meg a részleget, hogy viszonylag modernebb gépeket telepítettek át hozzánk: tizenöt német TEXTIMÁ-t és tizenhat szovjet AT 105-öst.

– És az sem tartotta vissza magukat, hogy ezek a szövőgépek rendkívül zajosak? Akárhogy nézzük, mégiscsak rehabilitációs munkahelyekről van szó.

– A zaj bizonyos tekintetben előnynek számít, mert a vak dolgozók könnyebben észrevették, ha leállt a gépük, de távlatilag az a tervünk, hogy süketeket állítunk ide, nehogy a vakok hallássérültekké is váljanak.

– Mit gyártanak ezeken a gépeken?

– Munkaruha-alapanyagot készítünk Csillaghegynek, évi négyszázötvenezer folyómétert.

– Ha a vakok nem vállalnák, ki szőné le helyettük ezt a mennyiséget? – kérdezem a csillaghegyi igazgatónőt.

– Senki – mondja.

– És a minőség milyen?

– Jobb, mint az átlag, kilencvenkét százalékban első osztályú az áru.

A szövő-előkészítőben látók dolgoznak, megnézem az ócska transzmissziós szíjjal meghajtott felvetőgépet, csak az imádság tartja egyben. Mikor a budakalászi lenszövőben leselejtezték, először Szekszárdra szállították – a Lenipar itt akart kiépíteni egy új vidéki bázist, mikor ez a vállalkozás létszámhiány miatt befulladt, áttelepítették Bonyhádra, majd az ottani újabb csőd után került vissza a gép Pestre, ide a Laky Adolf utcába.

Maga a gépterem keskeny, viszonylag kis helyiség, a két gépsor között alig marad közlekedő korridor, a szűk helyen felerősödik a zaj. Itt már csökkentlátók és vakok is dolgoznak. Egy kék munkaruhás férfi a homlokát szinte a láncfonalakra fektetve kötöz egy hengert, másikuk gépet pucol, tapogató ujjaival tereli rá a szálakat a partvisra.

Feltűnik, hogy sokan munka közben is a kezükön tartják az órájukat, gyűrűiket.

– Nem veszélyes?

– De igen, mégsem veszik le, mert attól félnek, hogy utána nem találják meg.

Átmegyünk a szövőirodába, az ajtó a két helyiség között szabályszerűen kilincsre nyílik, de mivel a nyitva hagyott ajtót a vakok nehezen találnák meg maguk mögé hátranyúlva, egy primitív automatika zárja: egy madzagot az ajtó belső felére kötöttek, átvezették egy falra szerelt fogaskeréken, és a madzag végére szerelt ellensúly húzza be az ajtót. A súly csúszik a falon, kimarja, finom barna por gyűlik össze alatta.

A művezetőt egy nagy textilgyártól hívták át, érdeklődöm, milyen anyagi feltételekkel, de udvariasan kitér a kérdés elől. Munkájuk mindenesetre nehezebb a megszokottnál, például mikor a kooperációs műhelyben egy félig béna munkás összecsinálta magát, a művezető mosdatta ki.

– Kik jönnek dolgozni a szövödébe?

– Leginkább azok a csökkentlátók és vakok, akik el akarják kerülni a durvább munkát.

– Milyen színvonalon dolgoznak?

– Ha én író lennék, csak erről a szövödéről írnék könyvet, néha csodákat élünk meg. Két vetülék-csévélőgépünkön egy vak és süketnéma testvérpár dolgozott, a viszonylag modernebben a fiú, a régibb típusún a lány. Mikor a régebbit egy automata gépre cseréltük fel, arra tettük át a férfit, és kértük, hogy tanítsa be a húgát a saját régi gépére. Három hétig szinte éjjel-nappal bent voltak, a férfi újra és újra lerajzolta a mozdulatokat húga tenyerébe, betanította, és mind a ketten előbbre léptek, mehettek új gépre.

A falon felemelkedik majd lesüllyed a fogaskeréken áthúzott súly, egy vak ember jön be.

– Hány óra van, S. úr? – kérdezi a művezető, és rám kacsint, hogy figyeljek. Most tanulom meg, hogy a vakok órájáról hiányzik az üveglap, a vak ujjai hegyével kitapogatja a mutatók állását:

– Egy óra, rögtön fájront.

 

*

 

Szerettem volna beszélgetni egy vak szövőnővel, mivel ebben a műszakban csak csökkentlátók dolgoztak, még egyszer kimentem az üzembe, mikor a másik parti került délelőttre.

A művezetőt elhívták, várni kell rá, körülnézek addig a szövödében. A gépek fele automata, a többin, ha lefogy az orsó, kézzel cserélik ki – ezeken dolgoznak a vakok. Néhány kiegészítő berendezést is szereltek rá: egy zöld lámpát, ezzel a művezetőt hívhatják, és egy pirosat, ezzel a látó fűzőnőt – az ő segítségük nélkül nem mennének a gépek, ezt mutatja a felállás is: egy szabályos szövödében száz gépre jut egy fűzőnő, itt harmincegy gépre négy. A vetésszámlálóról hiányzik a szokásos üveglap, és Braille-rendszerű számok is mutatják a gép teljesítményét.

Közben megérkezik a művezető, nem a múltkori, aki ha író volna, könyvet írna a szövödéről, ez fiatalabb és kritikusabb, időnként elejt egy-egy keserűbb megjegyzést.

– A vakoknak könnyű, egyikük kiköltözött Újpalotára, és két hónap alatt megkapta a telefont, az én kérelmem pedig már ötéves.

Egy ideig együtt nézzük a munkát:

– A vakoktól mennyivel követelnek kevesebbet, mint a látóktól?

– Nem teremthetünk más feltételeket, a gépnek csak egy sebessége van, lassítani nem lehet, tehát az intenzitása olyan, mint bármelyik külső üzemben.

– És az elszámolás?

– Mindenki, aki gépre kerül, az normában dolgozik. Szegeden működik egy hasonló szövöde, ahol órabérben fizettek, de azt hiszem, már ők is áttértek a teljesítménybérezésre. A tervet így is nehéz teljesíteni, mert például ebben a műszakban is tizenkét nyugdíjas szövő dolgozik és csak három aktív. A nyugdíjasokkal munkaszerződést kötünk: hány órát vállal és milyen időbeosztásban. Van, aki csak délután hajlandó, mert a férje is akkor dolgozik, a délelőttös műszakot kihagyja. Nyugdíjast hiányzásért nem lehet büntetni, ha kisüt a nap, sokan otthon maradnak, vagy ha végképp megunják a szövést, elmennek vonaljegyeket árulni valamelyik pályaudvar elé, rosszabb esetben kéregetnek.

– Mennyit keresnek?

– Attól függ, hány gépet kezel az illető, és milyet, van olyan vak, aki automata gépen is tud dolgozni, az ő keresetük négyezer-kétszáz forint körül mozog.

Hátul a terem mélyén kigyullad a zöld lámpa, a művezető odasiet, néhány perc múlva jön vissza:

– Lánchengert kötöznek, minden fonalat kézzel sodornak össze, segíteni kellett.

– Gyakran hívják?

– Gyakran, van, aki azért gyújt lámpát, mert a cukor kiesett a szájából, keresse meg a művezető. Üljünk be az irodába, áthívom azt az asszonyt, akire kíváncsi, ott jobban tudnak beszélgetni.

A vak szövőnő alacsony, kövérkés, negyven év körüli asszony, az ő arcára is kiül az üzemben már megszokott tétova, jóindulatú mosoly, mégis beleizzadok, amíg összeválogatom a kérdés szavait:

– Mikor veszítette el a látását?

– Tizennégy éves koromban kezdett el romlani a szemem, elvittek kórházba, de az orvosok megmondták, hogy zöldhályog, nincs remény. Feljöttem Z.-ből, a falumból Pestre a Vakok Intézetébe, álltam az ajtó mögött, és néztem, hogy mennek, nekem is így kell majd.

Még mikor láttam, elkezdtem gyakorolni, bekötöttem a szemem egy kendővel, és úgy próbáltam mosakodni, főzni, mosni, vasalni. Aztán lassanként elsötétült.

– Hogy viselte el?

– Nem volt olyan nehéz, szerintem a süketnémáknak sokkal nehezebb, mert ők beszélgetni nem tudnak. Itt nálunk is dolgoztak süketnéma fűzősök, sokkal idegesebbek voltak, mint a vakok, orsókkal dobálták egymást.

– A férje látó?

– Nem, én tisztánlátóhoz sohasem akartam menni, mert lesz valami veszekedés, valami elgurul, és nem találom meg rögtön, megkapom: miért nem veszed fel, nem látod?

Két férjem volt, az első férjemet a szülei elrontották a kényeztetéssel, nem tudott más családban élni.

– Menj vissza, jó fiú, az anyádhoz – mondtam neki. A második férjem, az megvan, ő is itt dolgozik az üzemben.

– El tudja képzelni a férje arcát?

– Hosszúkás a feje, az arca kerek. Nem tapogatom, tapogatja ő eleget, mikor borotválkozik.

Eszembe jutnak az igazgató szavai a vakok szenvedélyéről:

– Szereti a férje az italt?

– Nem – mondja az asszony, és megrebben az arca –, hogy szeretné?

– Mekkora a család?

– Három gyerekünk van, mind a három tisztánlátó, a huszonegy éves fiam nyomdász, egy lányom ápolónő és egy tízéves kis vakarékot otthon tartunk még. Az ápolónő lányommal sok baj van, elszökött a fiújával, nem is akartuk visszaengedni a lakásba, de a bíróság kötelezett rá minket.

– Hogy tudta felnevelni őket?

– Mikor a két nagyobb született, akkor még láttam annyit, hogy melyik ruhácska fehér, melyik rózsaszín, tudtam mosni rájuk.

A művezető közbeszól:

– A született vakok türelmetlenebbek, dolgozik nálunk egy férfi, ultrás vízzel mosta a csecsemőt, és amikor sírt, megverte.

– Hol élnek?

– Lebontották a régi házat, most költöztünk új lakásba, tizennyolcezer forintot kellett letennünk, Kispestről járunk be, és vak embernek több idő megy el az utazásra, jobban ki is fárad, mert nem szokták átadni a helyet a buszon.

– Mit akar ez a vak? Nem a lába beteg, állni tud.

– Szórakozás?

– Sokat kirándulunk, olcsó az utazás, százharminc forint a buszbérlet egész évre, a vasúton személyzeti jegyet válthatunk, járunk Mórra, Békés megyébe a rokonokhoz. Egyszer voltunk a Tátrában is busszal, de sajnos köd volt, nem lehetett látni semmit.

– Mit láthattak volna?

– Hallgatom, hogy a látók mit beszélnek, és én is el tudom képzelni magamnak.

Az asszony engedelmesen ül, de látszik rajta hogy szeretne már visszamenni a gépe mellé. Elköszönök tőle, a művezető kikíséri, aztán mosolyogva visszajön:

– Tudja, mit mondott? Maga sokat kérdezett, de azt mégsem tudta kiszedni belőle, hogy a férje mennyire iszik.

És még egyszer végig kell mennem a szövőtermen, a szövők morogva-szitkozódva szólnak át egymásnak.

– Akkor vannak viták, ha a született vakok reggel rosszkedvűek, nem tudják fegyelmezni magukat, mert aki vak, annak az idegeivel is baj van. Nyelik-nyelik a monoton munkát, kirobbannak, aztán megy minden tovább.

A Csillaghegyi Lenszövő nem tartozik a Vállalat legjobb és legfontosabb gyárai közé, helyzete mégis az átlagosnál jobban foglalkoztatja a vezetés figyelmét – talán az üzem régi hírnevére, hagyományaira való tekintetből. Ennek a figyelemnek volt köszönhető, hogy 1976-ban megbíztak egy kutatócsoportot, hogy készítsen felmérést az üzem belső állapotáról, hangulatáról, adjon tanácsokat a kibontakozás lehetséges útjairól.

Meg kell hogy mondjam: a magam részéről rettegve fogok a kezembe minden olyan tanulmányt, mely érthető tényeket, példákat elvetve, felfoghatatlan sémákkal dolgozik – legalábbis számomra felfoghatatlanokkal. Hogy mondanivalómat világosabbá tegyem, hadd idézzek ebből a csillaghegyi tanulmányból egy „kutatási tervrajzot”, egy „design”-t.

„Főelmélet: a valódi (nem megfigyelhető) változók egymással való kapcsolata.

 

 

Szerencsére a következő szöveg segíti az eligazodást: „…a fent kifejtettek a főelmélet vonalán mozogtak még részletesebben is, mint a modellben ábrázolva van. (Az expektancia kognitív blokkjában ugyanis elkülöníthető még az a kalkuláció, ami az erőfeszítés és a teljesítmény és a valenciával bíró ellenszolgáltatás kapcsolatának valószínűségi szintjére irányul…)”

Az nem számít, hogy én nem értem ezt a szöveget, még az is hagyján, hogy a hasonló felmérések drágák, több százezer forintba kerülnek, az a legnagyobb baj, hogy a gyakorlatban a világon semmire nem lehet használni őket. Nemcsak egy nyolc általánost végzett személyzetis áll tehetetlenül a táblázatok és elvont megfogalmazások előtt, de a mérnöki végzettségű igazgatók sem boldogulnak velük. Egyikük magából kikelve fordult a gyárról szóló tanulmány szerzőihez:

– Ez engem nem érdekel, ha akarnak segíteni, a következőre válaszoljanak. Van kétmillió forintom, azt mondják meg nekem, hogy ebből hány latrinát, hány budit és hány angolvécét építtessek az üzemben és hol? Egyelőre ugyanis bakancsban állnak bele a csészébe, és összetörik.

A csillaghegyi üzemről készült tanulmány azonban tartalmaz néhány érdekes gyakorlati megfigyelést is. Az üzemi légkör megromlásának okait kutatva megemlítik a régi csillaghegyi gárda önérzetét, mely még mindig nem heverte ki a gyár önállóságának elvesztését.

– Negyven év önállóság után kiskorúsítottak minket.

A gyári önállóság most valóban igen alacsony fokon áll. Minden fontosabb kérdésben a Központ dönt, a gyár legfeljebb csak javaslatot tehet – mindenféle partizánakciót szigorúan büntetnek, a gyár igazgatónője egy ízben megrovást kapott, mert tárgyalt egyik exportpartnerével.

A csillaghegyiek anyagi veszteségeket is sérelmeznek.

– Csillaghegy önállóan jobban reuzált – mondja egy művezető –, a nyereségrészesedésnél húsz-huszonöt napokat vittünk haza, most meg csak borravalót kapunk, két-három napokat. Hogy magyarázzuk meg ezt a dolgozóknak? Akkor lehetett venni a részesedésből egy mosógépet, most pedig én a huszonnyolc letöltött évemre viszek haza ezerharminc forintot. A csillaghegyi csoda most is létezik: gyenge alapanyagból, hiányos alkatrészellátással, munkaerőgondok közepette is jól termelünk, de a nyereségünk már vállalati nyereség, el kell tartanunk a Fehér Házat – ez a Budakalászon emelkedő központi épület –, és vállalnunk kell a rostlentermesztés harminc-ötvenmilliós ráfizetését – mi, akik alig használunk lent.

– Azt mondják, a Vállalatot azért alakították, hogy rendet teremtsen, megszervezze a termelést, olcsóbbá, kifizetődőbbé tegye a gyártást. Mi ebből csak olyanokat látunk, hogy a munkaruhaanyagot méterenként hatvan-hatvanöt forintért tudjuk előállítani – és a kínaiaktól megkapjuk ugyanezt harminc-harmincöt forintért.

Időközben összegyűlt közöttünk néhány régi csillaghegyi, ők is beleszólnak a beszélgetésbe:

– Egyik anyagunkból az ügynökök kivittek egy négyzetméteres mintadarabot, a vevő rendelt belőle tízezer métert. A szövéshez olyan egyenlőtlen vetülékfonalat kaptunk, hogy huszonötezer métert kellett legyártanunk, amíg tízezer elfogadhatót ki tudtunk válogatni.

– A száznegyvennyolc szövőgépen ötvenféle termék fut. Beck Tamás mint mérnök tudja, hogy a megrendelések csak háromezer méter fölötti nagyságban gazdaságosak, mert ha a gépeket új termékre szereljük át, rengeteg időt veszítünk, néha két-három műszak is rámegy, de ugyanez a Beck Tamás mint vezérigazgató kénytelen elfogadni az ezer-kétezer méteres nyugati megrendeléseket is.

– Nyugatnémet fonalból készítettünk egy vásárdíjas szövetet napernyőkhöz – ötéves színtartósságot garantáltunk. Ekkor valaki fent kitalálta, hogy minek az importfonal, ezt Békéscsabán is tudják csinálni. Le is gyártották, de folytak a színek, átvérzett, öt tonna anyag rothad belőle most is. Aztán a leszőtt anyagból csináltak kamionokhoz sátrakat, persze mind beázott – napellenzőhöz készült az anyag, és nem esővédőnek.

Minőséget várnak el tőlünk, és soha nem kapunk másodosztályúnál jobb fonalat. Állandóan válogatni, keresni kell a fonalat, az embereink beleőrülnek.

– Azelőtt egy fonalraktáros volt, a Gyenes bácsi, mióta átszerveztek minket, öt ember végzi ezt a munkát…

A művezető legyint:

– Hagyjuk, emberek, a dolognak egy forsza van: mi csillaghegyiek nem tudunk „kalásziul” – a Központ pedig Kalászon van.

Ez az utolsó mondat akár jelszó is lehetne. Csillaghegy hagyományos bázisa: a szorgalmas sváb munkásgárda és a belőle származó, vele fegyverbarátságot kötő középvezetők egységes záróréteget alkotnak a Vállalat újító törekvéseivel és a törekvéseket képviselő, kívülről jött szakemberekkel szemben. A tanulmány idéz egy tanulságos példát, egy főkönyvelő jellemzését a csillaghegyiek és a Vállalat oldaláról.

„I. Kibírhatatlan természetű, parancsolgató, önző, pénzéhes karrierista, mindenkit letaposó, felelőtlen ember” – mondta róla egy csillaghegyi.

„II. Ritka kivételes képességű szakember, végre változtatni akart a tűrhetetlen állapotokon, ő volt itt az állóvízbe dobott kő” – ez persze a Vállalat értékelése.

Az illetőt egyébként egy súlyos könyvelési hiba buktatta le, amibe állítólag a környezete kergette bele.

A csillaghegyiek a mozgalmi szervekben is szilárd bázisokat építettek ki maguknak. „Valakit figyelmeztetek, erre mellettem egy funkcionárius sírva fakad, később tudtam meg, hogy a beidézett a rokona volt” – idézi a tanulmány a Vállalat egyik vezetőjét.

Ezek a pozíciók hatékonyabbak, mint gondolnánk, minden kinevezés, megbízás csak a mozgalmi szervek jóváhagyásával történhet, az igazgatónő minden döntését megkontrázhatják, egy tisztviselőt sem vehet fel a hozzájárulásuk nélkül.

Minden fizetési ügyben, ami több mint egy embert érint, konzultálni kell a szakszervezettel, minden szervezési, baleseti, munkavédelmi ügyben vétójoga van. A funkcionáriusok általában nem mondják semmire, hogy igen vagy nem, hanem a vezetőséggel mondatják ki a véleményüket.

 

*

 

Hadd jegyezzem meg közbevetőleg, hogy a hatásköröknek ez az éles ütközése nemcsak csillaghegyi sajátosság, hanem az egész vállalatra, az egész magyar textiliparra is jellemző, hadd idézzem néhány gyár és vállalat vezetőjét:

– Miért kell nekem egy kapcsolatrendszert melegen tartani, tájékoztatni embereket olyan dolgokról, amikbe úgysem avatkozhatnak bele, csak azért, hogy ne sértődjenek meg? Előfordul, hogy egy döntést kilencven embernek kell aláírni, akik közül nyolcvanötnek fogalma sincs az ügyről. A közgazdasági főosztály azzal foglalkozik, hogy fénymásolatokat küld ide-oda.

– Egy Vállalati Szakszervezeti Tanács ülése kilenctől két óráig is eltart, és olyan, mint egy kívánsághangverseny, csak kérnek az emberek: kapjanak prémiumot a befejezetlen gimnázium után is, a „Kiváló Katona” és a „Kiváló Véradó” jelvényért, de senki nem áll fel, hogy én így és így tudnék jobban dolgozni.

– Ha egy gyár fontos, ha mindenki ebből kapja a megélhetését, miért nem lehet úgy szervezni, hogy én, a gyár vezetője szabadon és kizárólagosan a termeléssel törődjek? Miért az én dolgom, hogy ki végezte el a nyolc általánost, miért kell nekem oktatási, szociális kérdésekkel törődnöm? Van valamennyi közgazdasági áttekintésem és mérnöki szakismeretem, most miért kell döntenem olyanokban, melyek annyira távol esnek tőlem?

– Ők tulajdonképpen nagyon könnyen beszélnek, egy szakszervezeti titkár teljesítménye nem függ az üzem teljesítményétől. A múltkor megszereztük az Élüzem címet, szerettünk volna nekik is pénzt adni, el kellett menni a felettes osztályvezetőikhez, hogy engedélyt kapjunk rá. Ugyanannyit adtunk nekik, mint például a szövödénk vezetőjének, ezer forintot, erre megjegyezték, hogy másutt egyhavi fizetést szokás.

– Ragaszkodnak a régi vezetőmodellhez, azt emlegetik, hogy az elődöm jelesebb ünnepeken csapra üttetett egy hordó sört, leült az emberek közé, és úgy beszélte meg az ügyes-bajos dolgokat.

– Van úgy, hogy a minősítésemet a saját titkárnőmmel beszélik meg, mert ő a szakszervezeti megbízottunk. El kellene végre dönteni, hogy ki irányít és kiket, mert ez így nem mehet tovább. Ha értem a dolgomat, ne szóljanak bele, ha nem értem, rúgjanak ki.

 

*

 

Hallgassuk meg a másik felet is, ahogy a tanulmány jelzi: a Vállalat vezetése ismeri a csillaghegyi helyzetet, és neki is megvannak a maga fenntartásai. A csillaghegyi önállóság ilyen fokú megszüntetését azzal indokolják, hogy a gyárban nincsenek megfelelő színvonalú termelésirányítók és vezetők. A létszám 46,5 százaléka az általános iskolát sem fejezte be, középiskolát alig 17,8 százalék végzett – ők is nagyrészt a gyárban szereztek textiltechnikusi oklevelet, márpedig ezeken a belsőleg szervezett tanfolyamokon köztudomásúlag igen nehéz megbukni. A gyár ügyvitelében öszesen egy főiskolát végzett ember dolgozik, igazgatási vonalon ugyancsak egy.

– Csillaghegynek előbb fel kell nőni emberanyagban, ismeretekben, csak aztán teremtheti meg a maga belső önállóságát. A vita még tart, a megoldás, úgy gondolom, csak akkor születik meg, mikor az idő és a körülmények kényszere tisztázza majd a magyar nagyvállalatok létének jogosultságát – általában – és kapcsolatát a gyárakhoz. Ez pedig, félek, soká lesz.

A találkozást Tóth Bélával a Lenfonó és Szövőipari Vállalat vezérigazgatója szervezte meg, reménykedett benne, hogy ez a beszélgetés majd derűsebbre hangolja a textiliparról kialakított véleményemet.

Ez a név nem először és nem is utoljára tűnik fel ebben a könyvben, Tóth Béla a szakma „legnagyobb öreg”-ei közé tartozik. A háború előtt a Kistex fonodáját vezette, a felszabadulás után magas minisztériumi beosztásban segített újjáépíteni a magyar fonóipart, többek között egy leselejtezett angol fonógyárat vásárolt meg és telepített át a Lőrinci Fonóba, később döntő részt vállalt az egész iparág szervezésében. Emberi stílusáról csak egy mozzanat: ha a magyar ipart képviselte külföldön, úti keretéből többnyire csak másodosztályú szállodára futotta, de hogy küldetése tekintélyét megőrizze, úgy tett, mintha osztályon felüli nemzetközi hotelben lakna, tárgyalópartnereit ide invitálta és látta vendégül – saját zsebére.

Tóth Béla már túl jár hetvenedik évén, öltözéke, egész megjelenése öregesen zilált, de higgadtan és pontosan fogalmaz, tartózkodik minden közvetlen értékeléstől, mintha azt kívánná, hogy a hallgatója maga vonja le a következtetéseket.

– A háború előtt a magyar textilipar nemcsak a belső piacra dolgozott vagy sok évre előre megkötött szerződéseket teljesített, a gyárak nemzetközi tőkés csoportok kezében voltak, vagy azokkal szoros kapcsolatot tartottak fenn – szabad út nyílt előttük az európai piacokra is.

A konkurrencia természetesen ugyanilyen lehetőségekkel rendelkezett, mindenáron fenn kellett tartanunk a versenyképességünket.

A Kistexben is, ahol akkoriban dolgoztam, rendkívül szigorú volt a beszámoltatás, a lehető legkisebb befektetéssel kellett a legjobb árut előállítanunk. Arra tanítottak minket, hogy ha tízszer végigmegyünk az üzemen, tízszer fogjuk meg az anyagot, és gondolkozzunk rajta. Reggel hatkor lementünk a raktárba, és bálánként minősítettük a gyapotot, mert ha Ágoston Manó vezérigazgató megkérdezte tőlünk, hogy egy tételből mit lehet kifonni, nem volt szabad tévednünk.

Ma a magyar fonodák többsége csak nagy erőfeszítéssel tudja hozni a nyolcvanas fonalfinomságot, mi száznegyvenes fonalat szállítottunk a HPS cégnek, mely aztán az egész világon úgy árulta, mintha a saját terméke volna.

Az emberanyagot ennek a célnak megfelelően választották és képezték ki. Én Reichenbergben végeztem, még 1932-ben, de mikor beléptem a gyárba, zsebre kellett tennem a diplomámat, és olajozóként dolgoztam, meg kellett tanulnom a szakmát.

A művezetők olyan hatékonyan szervezték és irányították a munkát, hogy egyszerűen nem érte volna meg automatizálni a termelést, mert az automata gépek több helyet foglaltak volna el, de abszolút mértékben nem nyújtottak volna magasabb teljesítményt.

A gépek mai elhanyagolt állapotát látva gyakran eszembe jut az akkori karbantartási rendszer. Mondjuk egy szövödének volt húsz tartalékgépe, ezekkel lecseréltek húsz másikat, melyek már rég futottak, rendbe hozták, ezekkel megint leváltottak húsz gépet, néhány év alatt végig tudtak menni az egész üzemen.

Nem használtunk elvont, általános mutatókat, Ágoston Manó negyedévenként összegyűjtötte a műszaki vezetőket és az ügynököket, az első kérdése mindig ugyanaz volt:

– Mit adtatok el, fiaim? – és ezt kezdtük elemezni.

De hagyjuk a múltat, menjünk tovább.

Ha a textilipar jelenlegi helyzetét kívánjuk megítélni, ne legyünk igazságtalanok, ne felejtsük el, hogy a felszabadulástól 1967-ig ez az ipar a legalacsonyabb eszközértékkel három műszakban dolgozott. Embereit is csak rosszul tudta fizetni, a nehézipar mindig túlléphette a bérkereteit, a textiliparnak folyton bért kellett megtakarítani. Sok textiles szakembertől hallhatja azt a kissé túlzó véleményt, hogy a magyar nehézipar a könnyűipar munkájából és áldozataiból épült fel a háború után.

Ilyen emberi és műszaki körülmények között alakult ki az a rendszer, hogy a textilipari termelés irányítói nem értékben, hanem mennyiségben gondolkoztak, a terveket csak tömegcikkek gyártásával lehetett biztosítani. A korábbi márkajelleg eltűnt, termékeink színvonala leromlott, hadd említsek egy példát: az olasz pamutáruk négyzetmétersúlya átlagosan tizenöt-húsz százalékkal alacsonyabb, mint a miénk, és nem azért, mert ritkábbra szőtték, hanem mert finomabb fonallal dolgoznak.

Egyelőre a rekonstrukció nem tudta megváltoztatni az alapvető tömegáru jelleget, az ipar ma nem árut termel hanem elsősorban tervet. Az új nagy beruházások közül a fonodák BD és a szövödék SZTB gépen tovább durvítják a gyártmányszerkezetet – nem alkalmasak valóban finom árukra.

Igaz, a külső körülmények nem segítik elő a kedvező változásokat. Ha egy bizonyos piacon bevezettünk egy árut, és megpróbálnánk most ugyanazt az árut finomabb fonalból készíteni, megtehetjük, de a költségeink megnőnek, és egy fillérrel sem kérhetünk érte többet. A piacról való kilépést pedig nem engedik a tervek, az igazgatók néha valósággal imádkoznak, hogy lépjen vissza az exportpartnerünk, vagy legalábbis csökkentse a rendeléseit. Különös és szomorú jelenség, hogy ha a fonal finomodik, a jövedelmezőség csökken, az pedig csak arra vezethet, hogy nem hozzuk ki a nyersanyagban rejlő teljes értéket.

Akik a dolgokon alapvetően változtatni tudnának: a kutató- és szervezőintézetek anyagilag önfenntartásra vannak kényszerítve, kis munkákra kell koncentrálniuk, ahelyett hogy összipari célokat tarthatnának szem előtt, például nemzetközi példaalapot, adatbankokat teremtenének. Így fordulhat elő, hogy egy intézet megtervez valamelyik vállalatnak egy gépsort, és egy másik vállalat egy lényegileg hasonló gépsort megvesz külföldön.

Ami magát a gépvásárlást illeti, emlékszem rá: a tőkés nem vásárolt előre gépeket, csak ha közvetlen szükség diktálta: új cikkekre állt rá, vagy új gyárat alapított – nálunk viszont a gépvásárlás gyakran öncéllá válik. Ha ellátogatok valamelyik gyárba, a főmérnök nem azzal fogad, hogy gyere, nézd meg, milyen szép árut gyártunk, hanem azzal, hogy: gyere, megmutatom a gépeinket. Az ambíció eltávolodott az ügy lényegétől.

Megveszünk egy nyugatnémet gépet, és elfelejtjük, hogy itt nem jelenik meg hozzá a technika telefonhívásra, és nem tudjuk nyújtani azt a karbantartást, amit a gép igényel. Rosszabb körülmények között tehát lényegesen drágábban termelünk rajta, aztán az árut a gép szülőhazájában akarjuk eladni. Reális elgondolás ez?! A vezetés sajnos nem ér el odáig, ahol ezek a dolgok történnek.

Ilyen tekintetben nem számolhatunk javulásra a közeljövőben sem, mert a gyárak mozgékonyságához még kevésbé lesznek meg az anyagi eszközök, mert vissza kell majd fizetnünk a rekonstrukcióra felvett összegeket.

Úgy gondolom, ilyen az általános kép, miben lehet akkor reménykednünk? Vegyük a világ bármely dolgát, az igazi érték sohasem az állagban van, hanem a szóródásban, a megszokottól elütő vállalkozásokban. A textiliparban is lehet látni ilyen törekvéseket, és én ezekben bízom.

A Győri Lenszövő kiemelkedő helyet foglal el a Vállalat üzemei között, az évi nyolcvan-kilencmilliós össznyereségből hetvennégymilliót Győr hozott. Talán ez az oka, hogy a Vállalat itt próbál továbblépni, szerződést kötött a New York-i Werner International céggel a győri szövöde leghatékonyabb átszervezésére. A Werner cég vállalta, hogy a szövők munkájának hatásfokát 5 százalékkal, az egész üzem termelékenységét harmincegy százalékkal megnöveli. Ehhez hatvanegy tanácsadási hetet tartott szükségesnek, egy hét díja az 1978-as időszakban kétezer-négyszázötven dollár, 1979-ben pedig kétezerhatszáz dollár – New Yorkban fizetve, minden levonás nélkül, ehhez jön még nyolc százalék utazási költség. A munka még most – 1979. március elején – is tart, az üzemben két szakértő tevékenykedik.

– Mit tudnak ezek az emberek? – kérdezem az igazgatót.

– Semmi olyat, ami a technikumi tankönyvekben ne volna leírva, arra törekednek, hogy tiszta gépen, megfelelő fonallal jól képzett szövőnők dolgozzanak.

– És miért kellett akkor idegeneket hívnunk?

– Két oka is van: mi már a technikumi anyagot is elfelejtettük, másrészt: mi magyarok csak akkor értjük meg egymást, ha tolmácson keresztül beszélünk, egy magyar mérnöknek az emberek egyszerűen nem fogadtak volna szót.

A szakértőknek szinte minden intézkedése a műszaki vezetés munkájának bírálatát jelenti. A megelőző karbantartás éveken át elmaradt, a gépeket elfogadható állapotba kellett hozni, egy-egy alkatrész cseréjénél kiderült: az anyák és a csavarok annyira tönkrementek, hogy csak fúrással lehetett kivenni őket, vízmértékkel és vinklivel újra be kellett állítani a gépeket.

Az üzem iparosgárdája sem tudta átlépni az árnyékát, kényelmesebb munkatempóhoz szokott, és csak nehezen teljesítette az új követelményeket. A szakértők jelentéseikben megemlítik, hogy egy dobtár felújítását a tmk-lakatosok tizenhat óra alatt végezték el – egy feldühödött szövőmester nekiesett, és két óra alatt megcsinálta. Más esetben a szakértők azzal fenyegetőztek: nem engedik elindulni az átképzett szövőnők egyik csoportját, mert úgy látszott, hogy az előírt időre a gépek nem lesznek kifogástalan állapotban.

A szövödei munka másik alapvető meghatározója a fonal, a szakértők ezzel szemben is súlyos kifogásokat emeltek. A beérkező tételekben gyakran keverednek a vékonyabb és vastagabb, illetve a világosabb és sötétebb fonalak, nincsenek jól felcsévélve, piszkosak, a kétágú fonalról kiderül, hogy csak egyágú és így tovább.

A szakértők javaslatára a gyár – az utóbbi húsz évben talán először – visszaküldte a rossz fonalat a készítőknek: Kaposvárnak például negyvenhárom ládát – egy ládába körülbelül száz kiló fonal fér.

– Így kell rászorítani a fonógyárakat, hogy törődjenek a minőséggel – jelentette ki határozottan az egyik szakértő.

– Ez így nagyon szépen hangzik – teszi hozzá a szövöde egyik vezetője kesernyésen –, csak az a helyzet, hagy a fonógyárak jelenleg minden kiló fonalukat legalább öt helyre el tudják adni. Háromszor-négyszer visszaküldjük az áruikat, és esetleg azt érjük el vele, hogy jövőre nem kötnek velünk szerződést, vagy olyan ütemben szállítanak, hogy nem fogjuk tudni teljesíteni a tervünket.

Ami meglepő: a Vállalat saját fonodáiból, a Karolina útról és Komáromból érkező lenfonalak minősége is elképesztően gyenge. A január 12. és 19. között leszállított tételeket ellenőrizve a Karolina úti fonal egyharmadánál nem megfelelőnek találták a szakítóerőt, a komáromi fonalnak pedig több mint negyven százaléka színcsíkos volt.

Bár a hibák menet közben újra és újra megmutatkoztak, a termelékenység mégis néhány hónap alatt százötvenhat százalékra növekedett – ez az eredmény, úgy gondolom, szinte kizárólag a szövőnők érdeme.

 

*

 

Az üzemben négyszázharminc szövőgép dolgozik – a géppark régi jó szokásaink szerint itt is négy-öt típusból tevődik össze –, az AT gépekre beosztott szövőnők tíz gépet kezeltek, a termelékenyebb és gyorsabb SZTB-kből pedig nyolc-at, az egész átszervezés végső céljaként a gépek számát felemelték az AT-knál tizenhatra, a SZTB-knél pedig tizenkettőre.

A tervezet szerint háromhetes tanfolyamokon kellett felkészíteni a szövőnőket az ötven-hatvan százalékkal megnövelt feladatokra. A két külföldi szakértő különféle munkafogásokat oktatott; a régi takács- és feszítőcsomók helyett újabbakat mutattak be, elmagyarázták, hogy kell megszervezni a mozgást a gépek között, igyekeztek belesulykolni tanítványaikba, hogy ha több gép áll egyszerre, mindig oda menjenek először, ahol a hiba hamarabb elhárítható.

A szakértőket meglepte a szövőnőgárda színvonala, a nők már a felmérő kísérleteket – három-három tű berakása ötven lyukba, különféle formák gyors felismerése és elhelyezése – messze a szintidőn belül teljesítették.

– Az üzem legjobb szövőnőinek, például Frau Sinkónak tulajdonképpen semmi újat nem mondhattunk – vallotta be önkritikusan az egyik szakértő –, legfeljebb arra késztettük őket, hogy még egyszer végiggondolják azt, amit tudnak.

Sinkó Zsuzsáék csoportja alig tíz nap alatt elvégezte a három hétre tervezett tanfolyamot, és visszament a gépekre.

 

*

 

Sinkónéval még 1978 nyarán találkoztam, külön felhívták a figyelmet rá, mint a szakma igazi mesterére, még a régi AT gépeken is ezer forinttal többet keresett, mint bármelyik szomszédos szövőnő, az SZTB gépeken pedig elérte a havi öt-hatezer forintot, több pénzt vitt haza, mint az üzem igazgatója.

A csinos, negyven körüli asszony, mint aki érzi, hogy megteheti, nyíltan, szabadszájúan fogalmazott:

– Ki akartak emelni, de én nem megyek, nemcsak a pénzért, de ha itt azt akarom mondani, hogy az Isten erre-amarra, akkor kimondom, ha vezető lennék, viselkednem kéne.

Innen a gép mellől negyvenhét éves koromban elmehetek nyugdíjba – vidáman kitárja a karját –, akkor kezdődik majd az élet, járok a strandra, felcsípek egypár csinos fiút.

Mikor újra összetalálkoztunk az igazgató irodájában, alig ismertem rá Sinkó Zsuzsára, bár egy év sem telt el a beszélgetésünk óta. Mintha minden régi baja egyszerre tört volna rá, zsebkendőjével folyton törölgeti a szemét – operálták a könnycsatornáját, és a műtét nem sikerült teljesen, lábai is érzik a két trombózist.

– Még vagy tizenöt évvel ezelőtt a szövödében dolgozott egy öreglány, aki mindig panaszkodott, hogy fáj valamije, akkor kinevettem, és most reggelenként már én sem azt nézem, hogy mi fáj, hanem hogy mi nem fáj. Este otthon rángatózik a lábam.

– Az orvos mit mondott?

– Menjek el sétálni. Éjszaka meg a derekam fáj, nem tudok aludni.

– Hogy sikerült az átállás nyolc gépről tizenkettőre?

Az igazgató is ott ül az asztal mellett, most felemeli a kezét:

– Ha zavarom, kimehetek.

– Maradjon csak nyugodtan, nekem csak egy véleményem van a dolgokról. Ha egy szövőnő elmegy valamelyik gyárból, az mindig az egészsége miatt megy el, mert úgy érzi, nem bírja, amit követelnek tőle. Tizenhárom éves korom óta dolgozok itt, három évig voltam állandó éjjeles a gyerekeim miatt, „vándor szövő”, kiálltam az útra, és mindig oda raktak, ahol hiányzott az ember, de most először gondoltam rá, hogy elmegyek. Persze hét évvel a nyugdíj előtt már nem változtatok.

– Ha nem muszáj, nem vállalta volna el a többletgépeket?

– Nem. De hát ne itt beszéljünk, jöjjön be a szövődébe.

Kis kerülővel megyek le, útközben megnézem a régebbi típusú AT gépeket. Némelyiken, akárcsak Csillaghegyen, farmeranyagot szőnek, a könnyű pamutárura tervezett gép csak kínlódik vele. A fonal egyenetlenül cérnázott, a fehér és kék szálak különválnak, a len sűrűn szakad, egy szövőnőnek egy műszak alatt nyolcszázszor is kell kötöznie. Elszívás, légkondicionálás nincs, a sédtető alatt nyáron megreked a meleg, negyven fok körül jár, jobb híján locsolni szokták a tetőt.

Az SZTB terem már első pillantásra is tisztábbnak és jobban szervezettnek tűnik, kevésbé zajos és zsúfolt, feleannyi szövőnőt sem látni, ezek viszont pillanatnyi megállás nélkül járnak a gép körül. Egy AT gépen átlag háromezer-kétszáz fonal fut, itt esetleg hétezren felül, és ezzel arányosan megnőttek a hibalehetőségek is.

– Amíg tíz AT gépet kezeltem, közben olvasni tudtam, keresztrejtvényt fejteni, itt meg enni is úgy eszek, hogy odakészítem a kaját az egyik gépre, aztán mikor odaérek, bekapom, persze lehet, hogy addigra belepi a por.

Lépkedek Sinkó Zsuzsa nyomában a zöld linóleum padlón; a gépek melletti „frontvonala” mintegy százhúsz lépés, pontosan nem mérték, de a szakértők becslése szerint tizenkét-tizenöt kilométert tesz meg egy műszak alatt. Terhelését fokozza, hogy viszonylag alacsony termetű, az SZTB gépek pedig magasak, egy-egy befűzésnél valósággal fel kell kapaszkodnia rájuk.

– Nem azért panaszkodok, mert magamat akarom kímélni, higgye el, de az iskolában mi azt tanultuk, hogy a legdrágább dísz az álló gép, és én egyszerűen nem tudom nézni. Már amikor nyolc gépet kezeltünk, akkor is sok volt a gépállás, most pedig, ha elmegyek a vécére, az összes gép leáll, mire visszajövök.

– Ne haragudjon, Zsuzsa, de azt hallottam, hogy a Rábatexnél egy szövőnő nem is tizenkét, hanem tizenöt gépet kezel. Nyugat-Németországban pedig huszonöt-harminc Sulzert.

– Az ő munkájukat nem lehet a miénkhez hasonlítani, feleannyit sem kell kötözniük, mert nem dolgoznak lenfonallal és a poliészter is kevesebb náluk. Sokkal jobbak a műszaki körülményeik, mindig az előkészítés dönti el a szövés minőségét, és nálunk hatvanéves felvetőgépeken készítik a lánchengereket, nincs rajta elektromos fonalőr, ha egy fonal elszakad, azt csak húsz méter után veszik észre, ezen a darabon egy-egy fonal hiányzik, majd nekünk kell helyrehozni. Február 24-én csak úgy próbaképpen megnéztek huszonnégy hengert, egyetlenegy felelt meg a követelményeknek.

Azt mondják, ha három fonal hiányzik, az üzemvezetőnek kell szólni, ha öt, az igazgatónak, ha ez így volna, én lehívhatnám az egész vezérigazgatóságot.

Egyik nap fél négykor jelentettem, hogy az egyik gépemen rossz a henger, fél nyolckor találtak végre valakit, aki megállapította, hogy csakugyan rossz – és én ezért álltam négy órát. Papíron harmincöt takarító dolgozik, és koszos a gyár…

– Mégis nőtt a termelés, sőt az első osztályú áruk aránya is – és mindenki azt mondja, hogy ez elsősorban maguknak köszönhető.

– Higgye el, a szövőnőkön nem múlik majd, hogy a gyár többet termeljen, de ne szakadjon a mi nyakunkba az egész teher, mert ettől félek.

– Otthon a család mit szól? Mennyiben érzik meg a maga benti gondjait?

– Azt hiszem, semmiben. A férjemmel, szegénnyel nincs bajom, neki főzhetnék egy héten ötször mákos tésztát, hatodszor megenné másnaposan is.

A gyerekeimet viszont, azt hiszem, elrontottam egy kicsit, mindig mindent megadtam nekik: húst, könyvet, ruhát, néha talán többet is, mint kellett volna. De én tizenhárom éves koromban már bejöttem ide szőni, ami nekem hiányzott, azt nekik pótolom be.

Kétszobás lakásban lakunk, minden évben lemegyünk a Balatonra vagy külföldre, erre spórolunk, nem kocsira. Győrben színházi bérletünk van, de most lesz Simándi József búcsúestje az Operában, mind felmegyünk Pestre.

– Nem változott a véleménye? Ha eléri a nyugdíjkorhatárt nem marad még néhány évig a gépek mellett? Hiszen még negyvenhét éves sem lesz.

– Egy percig sem maradok. Kiszámoltam, hogy addigra harmincnégy szövőévem lesz, a lányom már végez a főiskolán, a fiam kész szakmunkás – miért hajtsak?

Varsó felől száztíz percet késett a Polónia expressz, ez az én vonatomat is elverte, az elképzelhetetlenül piszkos szerelvény háromnegyed nyolc helyett tíz órakor ért le Kiskunhalasra. Minden bajban van valami szerencse, végig tudtam olvasni néhány hivatalos jelentést a Halasi Kötöttárugyár fejlődéséről és mostani helyzetéről, melyeket az indulás előtti utolsó este sikerült megszereznem.

A gyár engedélyokiratát 1974. március 26-án adta ki a Könnyűipari Minisztérium, felépítése az eredeti tervek szerint 728,4 millió forintba került volna, de az 1976. január elsejétől életbe lépő áremelkedések, támogatások megszüntetése és egyéb indokolt többletköltségek miatt 36,4 millió forinttal megnövekedett, adjuk össze: 764,8 milliónál tartunk.

A Halasi Kötöttárugyár elsősorban tőkés behozatalt pótolt volna, termékei felváltották volna a magyar üzletek polcain az olasz, svájci, angol kötöttárukat. A tervezés még ezzel sem érte be: a halasi pulóvereknek be kellett volna törni a tőkés piacokra is, 1977–78-ban 1,2 millió darabot kellett volna exportálni, egyedül Olaszországba közel egymilliót.

Ezt a célkitűzést, bármilyen merészen is hangzik, meg kell értenünk: a gyár jórészt Nyugaton vásárolt gépekkel, olasz modellekkel dolgozik, és tőkés importból származó fonalakat dolgoz fel, valahol meg kell térülnie a befektetett valutának.

A gyárat sokáig a magyar ipar, sőt az egész népgazdaság nagy reménységei között emlegették, egy magas rangú állami vezető kijelentette: az ország nyugodtan tekinthet a jövőbe, mert olyan beruházások lépnek be hamarosan, mint a Halasi Kötöttárugyár, ezek után meglepetésként hatott a hír 1978 elején, hogy a gyár egész gazdálkodása összedőlt, akár a kártyavár.

A hivatalos ellenőrző felmérések szerint: a Halasi Kötöttárugyár termékei korszerűségben, választékban és minőségben elmaradnak a követelményektől, a gyár drágábban termel, mint a többi hasonló magyar vállalat, sőt árai az importáraknál is magasabbak – ez főleg azért baj, mert az egész gyárat import kiváltására hozták létre –, az ügy ahhoz hasonlít, mint mikor egy pénzhamisító egy hamis ötforintost öt forint negyven filléres önköltséggel állít elő.

A gyár a magyar könnyűipar legnagyobb beruházásai közé tartozott, ennek megfelelő teljesítményt vártak el tőle. Évi ötszázötven tonna síkkötött árut kellett volna gyártania – körülbelül két és fél millió darab pulóvert, kardigánt és gyerekruhát. Jelenleg a gyár teljesítőképességének alig felével-harmadával dolgozik, és ez a megtermelt árumennyiség is nagyrészt hiába vár vevőre. 1976-ban a termelés ötven százaléka volt előre lekötve – szaknyelven; „befedve rendeléssel” –, 1977-ben már csak negyvenkét százalék, és rendelők a későbbiekben sem jelentkeztek.

Majdnem kétszázezer darab kötöttáru maradt raktáron, és a kereskedők lélektanához tartozik, hogy a raktárban levő árut, bármilyen szép is legyen, sohasem becsülik annyira, mint azt, amit maguk rendeltek. Csak akciós tételekben lehetett túladni ezen az árutömegen, az Alkalmi Áruházakban ezekben az időkben lehetett száz forintért divatos pulóvert kapni – a leértékelésekből csak 1978 első felében hétmilliós veszteség származott. A gyárat megalapozó Állami Kölcsönszerződés meghatározta a termékek várható átlagárát is, előírásai szerint egy pulóvert, kardigánt, gyerekruhát vagy kötött sportmezt átlagosan százkilencvennégy forintért kellett volna eladni, a valóságban a százhuszonnégy forintot sem érték el, sokszor még a felhasznált fonal értéke sem térült meg.

Az alacsony termelési szint miatt a gyár aránytalanul sok munkabért fizetett ki. Nemcsak a gépek állnak, hanem az emberek is, 1977-ben hatvanhatezer álló órát számoltak el a veszteglő munkásoknak – ez hatszázhatvankétezer forintot tesz ki. A munkások azonban nem érték be ezzel a minimális bérrel, el akartak menni a gyárból; hogy megtartsák őket, a vezetés garantált átlagbért állapított meg. Összesen két és fél millió forint folyósított munkabér mögött nincs semmiféle termelés.

A Halasi Kötöttárugyár tartozását nemcsak egy laikus nem tudja felbecsülni, a szakértők is csak egy-egy tájékoztató adatot tudnak mondani. A beruházás elhúzódása miatt csak az állami kölcsön kamatai 13,1 millió forintot tesznek ki, 1978. május 31-én 178,3 millió forint hitel járt le, június elseje óta a vállalat egyszámlája ellen megkezdődött a sorbaállás.

Itt tartottam az olvasásban, mikor feltűnt a kiskunhalasi vasútállomás bejárati jelzője, felsóhajtottam és a vállamra húztam táskám szíját:

– A többit majd természetben.

A sínek mellett gyerekkori barátom, T. Zoli vár, ő most a Halasi Kötöttárugyárban dolgozik. Évek óta nem láttuk egymást, a vonatlépcsőről próbálom felmérni a változásokat külsejében: mintha konszolidálódott volna, mióta elkerült Pestről, haját oldalt fésüli, hogy takarja növekvő fényes homlokát, egyik kezében slusszkulcsot szorongat, másik kezével hol lekapja, hol felteszi a szemüvegét, de cirkuszi birkózóhoz méltó roppant válla és nyaka mintegy görcsben előrehajol, megmutatkozik a régi gerincporcsérv-műtét hatása.

Nem tudjuk, mit illik tenni ilyenkor, zavartan mosolygunk, végre kezet fogunk.

– Gyere – mondja –, kint a kocsi az állomás előtt.

Útközben körülnézek az állomáson:

– Itt bukott le az állomásfőnök?

– Igen, az üzemi demokrácia súlyos megsértéséért.

– Most hol van?

– Állítólag jobb helyre került Békésben.

Taxitól kiselejtezett sárga Zsiguli vár minket, már az egész karosszériája porhanyós a rozsdától, alul pedig már áttetszően töredezett, mint egy őszi falevél, amit szétrágtak a hangyák. Beülök, bekötöm magam, közben a kilométerórára nézek.

– Hatvanezer van a kocsiban?

– Írj elé egy kettest. Volt, hogy naponta jártam fel Barcsról Pestre. Először nézzük meg a gyárat?

– Jó.

Alig pár méterre a városhatárt jelző táblától kockaszerű, egybeszabott épület áll, rajta nagy betűk: Halasi Kötöttárugyár. Amennyire az út engedi, Zoli körbevisz az autóval.

– Jó kukoricaföldek helyén építettetek egy rossz gyárat – mondom neki. Zoli egyelőre vitatkozik:

– Úgy tudom, ez az egyetlen magyar beruházás, ami időre felépült és megfelelő minőségben.

Leparkolunk és bemegyünk a portán. Zoli a kötöde üzemvezetője, rangban ötödik-hatodik embere a gyárnak, de a helyzetét úgy becsülöm, hogy ha az én látogatásomból botrány tör ki, védtelen lesz minden bosszúval szemben. Amennyire megoldható, el kell kerülnöm azt a látszatot, mintha Zoli csempészett volna be a gyárba és amit tudok, tudni fogok, az tőle származik. Ezért szóltam a minisztériumban, hogy ők jelezzék a jöttömet, és a „biztosítás”-t folytatni kell.

– Zoli, először menjünk fel az igazgatóhoz, jelentkezzünk nála. Illik a gazdánál kezdeni.

Hosszú folyosón megyünk végig, a lépcsőfordulónál két kék köpenyes lány áll a korlátnak támaszkodva, beszélgetnek. Az igazgatónak csak az előszobájáig jutunk.

– Sípos elvtárs tudja, hogy jön Moldova elvtárs – mondja a titkárnő –, de most egy minisztériumi küldöttséggel tárgyal. Szíveskedjen ebéd után visszajönni.

Zoli tanácstalanul széttárja a kezét, látni rajta, hogy sajnálja az időmet:

– Addig kivel akarsz beszélni?

– Valamelyik városi vezetővel, ha lehetne, a tanácselnökkel.

Felhívjuk, a titkárnő jelentkezik: a tanácselnöknél fogadás van, most mondják a pohárköszöntőket.

– Hát akkor a városi első titkárral.

Zoli újra tárcsáz:

– Ő is a tanácselnöknél van, a fogadáson. Gyere, nézzünk be az üzembe, van egy kis dolgom bent, aztán menjünk el hozzánk. Akkor majd ebéd után visszajövünk – mondja Zoli a titkárnőnek, és félszegen meghajol.

Lassan baktatunk lefelé a lépcsőn:

– Ilyenkor, ha fogadás van, ki a város gazdája?

– Nem kell, hogy is mondják, túldimenzionálni az ügyet.

A fordulónál még most is ott áll a két kék köpenyes lány, és beszélget – szinte a panoptikumfigurák változatlan testtartásával.

– Nincs valami őrült hajtás nálatok.

– Sajnos. Nézz be ide.

Zoli belöki egy iroda ajtaját: a kis helyiségben legalább négy íróasztal áll, mindegyik íróasztalra ketten-hárman könyökölnek és beszélgetnek. Zoli bocsánatkérően mosolyog, mintha csak véletlenül nyitott volna be ide, mond valamit, aztán megyünk tovább.

– Ez mi volt?

– Az agytröszt: a technológia.

– Mit csinálnak egész nap?

– Nem tudom. Annyi biztos, hogy mindent nekünk kell kitalálnunk lent az üzemben.

A különböző üzemek, üzemrészek – a kötödétől egészen a készáru minőségi ellenőrzésig – egy kétszázötvennégy méter hosszú folyosóról nyílnak, ideális „földszintes” üzem, a szállítás gyors és egyszerű, a folyamatok könnyen sorbaállíthatók.

Először Zoli birodalmába, a kötödébe megyünk be. Spanyol, NDK, NSZK gépek tucatjai állnak a teremben, de a szó szoros értelmében állnak, mert alig egy-két gépen forognak az orsók. A huszonhét körsíkkötőből öt dolgozik, a síkkötő gépekből is minden második-harmadik fel van nyitva, és a szerelők turkálnak a belsejében.

– Miért állnak a gépek?

– Miért? Nincs rendelés.

– Állati ráfizetéssel járhat. Világítást éppúgy kell fizetni, mintha mennének a gépek, a klímaberendezés is működik, a munkásokat is fizetni kell, az adó, az eszközlekötés…

– Nem mi dolgozunk a legrosszabbul Magyarországon. Mi legalább a gépeket karbantartjuk és megőrizzük, hogy alkalmas maradjon arra a munkára, amire való. Debrecenben például összetörték az új gépeket.

– Ti téemkáztok, a gépek meg közben elavulnak.

Zoli elhúzza a száját.

– Nem tudod, mit beszélsz. A magyar textiliparban ezek a gépek még 2000 körül is modernnek számítanak majd.

Benézek a kötöde irodájába, Zoli aláír néhány elmaradt beszámolót, közben a művezető röviden jelent: ma reggel huszonnyolc főből tizenhárom jött be dolgozni.

– Mi lesz velük? Büntetés? Fegyelmi?

– Ha hülye lennék – mondja a művezető. – Maga nem ismeri ezt a népet, elég annyit kérdezni tőlük: miért nem dolgoznak rendesen, és egy félóra múlva hozza a felmondását. Most különösen nehéz a helyzet, Kiskunhalas alatt olajat találtak, a kutak állítólag többet adnak, mint az algyőiek, az olajosok minden munkaerőt felszippantanak: fizetéssel, lakással. És a többi vállalat is versenyez velük, üptre emelik a fizetéseket. Így teszik gazdaggá Halast.

Megyünk tovább, a szabászatban egy nő körfűrészhez hasonló forgókéssel vágja méretre az egymásra halmozott kötött lapokat. A gép fölött most délelőtt is neoncső ég.

– Hogy bírja a szeme ezt a fényt? – kérdezem a szabásznőtől.

– Mikor hazamegyek innen, otthon mindig sötétnek találom a lakást, pedig három százas körte ég benne.

– Milyen teljesítményre képesek a szabászaitok? – kérdezem Zolit.

– A harmadát érik el annak, amit papíron terveztünk, persze lehet, hogy ebben a gép is hibás.

– És a minőség?

– A hulladék nagyon magas, a norma hatvannégy egész négytized tonnát engedélyez, mi pedig száztíz tonna fölött járunk.

Elsétálok jobbra és balra, de bárhová is nézek, sehol sem látom a Keltexben vagy a Kistexben megszokott rutinos munkásnőket, akik csak a legszükségesebb, könnyednek látszó mozdulatokkal gépek sorozatát kezelték, közben átszóltak egymásnak, viccelődtek, itt mindenki izzad, feszülten erőlködik, mintha izmaikkal akarnának segíteni a gépnek.

– Az emberanyagotok milyen?

– Nézd: a dolgozók felének ez az első ipari munkahelye, húsz-harminc évig szőlőt kötözött, most pedig odaállítjuk egy olasz gépsor mellé. Egy munkafázist, mondjuk a kapálást, nagyon jól megcsinált, de egy pulóver megkötésénél több síkban kell tájékozódnia, és ez esetleg meghaladja a képességeit. A közvetlen irányító gárda nem tud segíteni nekik, maga is botladozik, előfordult, hogy száz pulóver eleje és háta helyett kétszáz hátat szabattak ki.

– És a fiatalok?

– Ők elég gyengék. Szakmunkás-bizonyítványt kapnak olyan lányok is, akik egy gépbe nem tudnak befűzni rendesen. Három-négy hónapig pótlékot kell adnunk a teljesítménybérükhöz, hogy valami pénzt lássanak.

– El tudod képzelni, hogy ebből az anyagból olyan munkásgárda alakul ki, amelyik megtartja ezt a gyárat?

– Gondold meg, kik jöhetnek a földekről az iparba?! Magyarország a hárommillió koldus telke volt…

– Gyönyörűen beszélsz, valami szónokiskolát végeztél?

– …itt még harminc év után sem lehet magas szellemi színvonalra számítani, a mezőgazdaságból felszabaduló nőket nem tehetjük rögtön számítógép-vezérlésű gépekre, fenn kell tartani alacsonyabb szintű ipart, vagy ha nincs, teremteni kell.

– Ami az alacsony szintet illeti, ebben a tekintetben a textilipar ideális.

Zoli nem hagyja zavartatni magát:

– Ideális, mert ha a nők szőnek-fonnak-kötnek, tulajdonképpen az egyik régi házi munkájukat folytatják. Az igazi baj nem az, hogy nehezen illeszkednek bele a gyári körülményekbe, hanem az, hogy ők maguk nem hajlandók belsőleg is munkássá válni, most sem maguknak dolgoznak, hanem mint őseik, a régi kun summások, a gazdának, és csak akkor hajtanak, ha muszáj, ha figyelik őket.

– Azért egy ilyen szegény ország, mint a mienk, nem engedhet meg magának ilyen pedagógiai kísérleteket – százezer tanulóval. Ha más példa nem volna rá, itt a Halasi Kötöttárugyár.

Zoli fölteszi, lekapja és újra fölteszi a szemüvegét.

– Egyébként nehogy azt hidd, hogy a gyár a munkások miatt került ebbe a „kútba”. Száz rossz varrónő sem tud akkora kárt okozni, mint egyetlen slendrián tervező.

Ez a gyár nem úgy indult el, mint a nagykönyvekben áll, hogy felhúzták az összes épületet, helyreraktak minden gépet, szépen kiglancolták, a miniszter átvágta a szalagot, aztán jöttek az asszonyok-lányok, és dolgozni kezdtek. Itt már a kulcsátadás előtt tervet kellett teljesíteni, ahogy egy terem elkészült, már beraktak egy-két gépet, és dolgoztak rajta. Sőt a falak még nem is álltak, mikor már berendeztek egy ezerötszáz négyzetméteres ócska csarnokot, csak hogy működhessenek a már leszállított gépek, a művezetők éjjel lopták ki a motringokat a raktárból, hogy minél magasabb legyen a termelési szint. Azzal persze senki sem törődött, hogy X minőségű és mennyiségű anyagból mennyi készárut is kellene kihozni, a gyártmányokhoz utólag készítettek leírást.

– Ez az AS szabvány.

– AS? Mit jelent ez?

– Ahogy Sikerült.

– Lehet. Persze aztán az egész tömeg árut csak leszállított áron lehetett eladni.

Nem volt itt sem idő, sem hely, hogy valamit is kipróbáljunk, vagy legalább végiggondoljunk, már csak a kész üzemben derült ki, hogy mit néztek el a tervezők: termek alapterületét, eszközöket, lespórolták a raktárépületet.

Az üzemrészek teljesítőképessége nem fedi egymást: a csévélő kétezer darab kötöttáru anyagát tudja átbocsátani, a szabászat háromezret, a kötöde meg ha kell, nyolcezret. De mivel a gyártás egy összefüggő folyamat, a legszűkebb pont, a homokóra nyaka határozza meg, hogy milyen gyorsan pereg a homok; nálunk a csévélő kétezres teljesítménye az alap, és az összes többi részleg gyakorlatilag túlméretezett. Hogy valami arányt tartsunk, az egyik üzemrész két műszakban dolgozik, a másik háromban.

Az egyik csarnok mélyéről magas, őszes-kopaszos férfi integet felénk:

– Szervusztok, mindjárt jövök.

Rémlik, hogy valaha már találkoztam vele, de nem tudom, hol, Zolira nézek.

– Ki ez? Kellene ismernem?

– Nem létezik, hogy ne ismerd: L. Pali. Valaha városi könyvtáros volt, most ő a gyári népművelő. Messze a jobbak közül való, mert legalább csinál valamit: tanfolyamokat, zenekart.

– Függetlenített?

– Naná, majd függő.

– Miért kell egy ekkora gyárnak egy függetlenített népművelő.

– Ezt ne tőlem kérdezd. Egyébként ismerek olyan gyárat is, amelyre hatvan-hetven függetlenített állás rakódik rá.

A népművelő már jön is, menet közben legényesen átölel egy-egy asszonyt, fogai villognak barna arcában.

– Szépen le vagy sülve – mondom, hogy mondjak valamit.

– Egy gyári csoporttal lent üdültünk a román tengerparton. Gondoltam, most úgyis állnak a gépek, rábeszéltem a lányokat, vegyék ki a szabadságukat, és megszerveztem az utat. Ennyivel is kevesebb a ráfizetés, hálás lehet nekem a gyár. Gyertek be egy kávéra a szobámba.

A szobában még minden új: a bútorok, a képek, a folyóirattároló polcok, a hatalmas hangszóró, a lemezjátszó.

– Szóval most itt művelem a népet. Én aztán minden voltam már, csak akasztott ember nem, az is csak azért nem, mert nem találták a kötelet – és L. nevet a saját tréfáján.

– Nem tudod, hány főállású művelődési munkatárs dolgozik jelenleg Kiskunhalason?

– Azt hiszem, harmincnyolc-negyven, de ez elég kevés, egy ekkora városban nincs filmklub, nincs zeneiskola. Persze ezek a dolgok nem mai keletűek, rengeteg kéz van benne.

Dolgozott például a tanácsnál egy közművelődési felügyelő, rendes, szolgálatkész srác volt – ez lett a veszte. A főnökök mindig neki szóltak:

– Jánoskám, beállított egy küldöttség, meg kellene makkoltatni őket, dobjál meg minket valami pénzzel.

Honnan vegye? Csinált a gyerek egy számlát arról, hogy író-olvasó találkozót tartott a városban, az író helyett aláírt nyolcszáz forint tiszteletdíjat, kivette a kasszából, és odaadta a főnököknek. Aztán vérszemet kapott, már saját zsebre is dolgozott. Azon bukott le, hogy az egyik író időközben kicserélte a személyi igazolványát, megváltozott a száma, a közművelődési felügyelő persze nem tudta, a régit írta alá, aztán ez valakinek feltűnt. Vagy kilencvenezer forintot „sikított” össze.

Ebéd előtt még átmegyünk Zoliék lakására, náluk alszom majd. Szabályos blokkház, négyemeletes – nem több, mert akkor liftet kellene építeni –, az egyik lépcsőházban a Halasi Kötöttárugyár vásárolta meg a bérlőkijelölési jogot, negyven lakást, összesen tizenhatmillió forintért – itt csak gyári emberek laknak. Kinézek a konyhaablakon: egy felhagyott régi temetőre látni.

– Mi van? Szoktatod magad?

Zoli kényelmetlenül csavargatja a nyakát:

– Nem valami optimista, az igaz.

– Miért jöttetek le Kiskunhalasra?

– Már évek óta vándoroltunk Aranyoskával, a Habselyemben dolgoztam, aztán mikor a Keltexnél elindult a kötőüzem, áthívtak oda, aztán egy szövetkezetben, a PEVDI-ben vezettem a kötödét, egész addig, amíg a szövetkezet kapott egy nagy bőrdíszmű-megrendelést, oda dobta át az összes emberét, felszámolta a textilrészleget, én mehettem, aztán Barcs, untam már. Itt kínáltak lakást.

– Pesten nem volt lakásotok?

– De, egy kétszobás blokklakás egy tizenhat emeletes házban. A lányom felnőtt, úgy nézett ki, férjhez megy, neki akartuk hagyni. Itt anyagilag mindenképpen jól jártunk, nekem ötezer-egyszáz az alapom, az éves prémiumom tizenötezer, Aranyoskának a régi helyén kétezer-négyszáz forint fizetése volt – huszonnégy év után, szabászképzettséggel –, itt háromezer-ötszáz fölött keres, kettőnknek összejön havi tízezer forint. Tavaly kifizettük a huszonnégyezer forint használatbavételi díjat a lakás után, idén tizenhétezer forintért vettünk új bútort az egyik szobába.

– Meddig maradtok itt?

– Nem határoztuk meg előre, öt évet írtunk alá, utána a lakást átminősítik tanácsi lakássá, ha úgy alakul, esetleg el lehet cserélni.

Kirakom a holmimat a válltáskámból, aztán megyünk vissza az üzembe ebédelni. Zoli szerez egy jegyet, beállunk a tálalóablak előtt húzódó sorba. Unalmamban forgatom a fejem: a kőpadlós nagy terem egyik sarkában fehér terítővel letakart asztalon akad meg a szemem; középen egy alacsony, kövér, gondosan fésült férfi ül, mellette egy szovjet katonatiszt és néhány civil ebédel – öltönyük szabásából ítélve valószínűleg ők is szovjetek.

– Ezek kik?

S. – Zoli egyik barátja, aki velünk várakozik – csak az állával feléjük mutat:

– Az ott középen a városi tanácselnök, mellette Kiskunhalas szovjet testvérvárosának a küldöttsége. Úgy szervezték meg, hogy pont tizenkét órára hívták meg őket gyárlátogatásra, aztán: „Ha már itt vagytok, ebédeljetek meg, elvtársak!” Az „A” menü mellé tettek nekik két üveg bort.

– Ezért az ebédért már nem kell írók aláírását hamisítani.

– Ezért már nem, kijön egy százasból.

Ebéd után felszólunk telefonon, de az igazgató még mindig nem ér rá, újra átmegyünk L.-hez kávét inni. Jöttöm hírére négy-öt ember összegyűlt beszélgetni, a főmérnök és a főkönyvelő nincs közöttük – ők már korán reggel elmentek, feltehetőleg nem akartak nyilatkozni –, a jelenlevőknek viszont kevés a vesztenivalójuk, nyugodtan nézik nyitott jegyzetblokkomat az asztal közepén.

– Milyen célkitűzéssel építették ezt a gyárat?

– Állítólag az 1960-as évek végén tartottak egy KGST-tanácskozást, és ezen megállapodtak, hogy a táboron belül Magyarországnak jut a kötöttárugyártás. Ezzel később senki sem törődött, a többi ország is vígan fejlesztette a maga kötöttáruiparát, de mi komolyan vettük, és két nagy gyárat építettünk, egyet Mátészalkán és egyet itt.

– Mi a különbség a két gyár között?

– Nagyjából azonos összegbe kerültek, de a mátészalkai beruházást a Budapesti Finomkötöttárugyár kapta meg és hajtotta végre a saját embereivel, ez a gyár Halason viszont önálló vállalat.

– Itt ki irányította a beruházást?

– Az akkori és jelenlegi igazgató: Sípos János.

– Ő textiles szakember?

– Nem, több mint húsz évig dolgozott a politikai apparátusban, utoljára mint városi első titkár.

– De textillel mikor foglalkozott?

– Soha. Az apparátuson kívül csak a hadseregben szolgált néhány évig, másról nem hallottam.

– És akkor miért őt bízta meg a minisztérium?

– Nem őt bízta meg a minisztérium. Már ki volt nevezve igazgatónak egy textilmérnök, mikor a megye vagy a város, vagy mind a kettő, közbeszólt: nekik szuverén joguk eldönteni, hogy a területükön épülő üzembe kit neveznek ki igazgatónak, áthúzták a minisztériumi döntést, és Sípost jelölték.

– Miért?

– Nem voltam ott, nem tudom, legfeljebb úgy kombinál az ember. A városban egymás után buktak le a vezetők: panama, korrupció, erőszakoskodás. Sípos nem szállt be egy buliba sem, mégis rossz fényt vetett rá mint első titkárra, hogy ilyen dolgok egyáltalán előfordulhattak.

Többen is közbeszólnak:

– A másik az, hogy Sípos már túl régen ült a székében, a megyei vezetők újítani akartak.

– Más városokban már nappali szakon végzett diplomás az első titkár. Itt is megvolt a jelölt.

– De miért nem maradt meg Sípos a politikai apparátusban, ahol volt két évtizedes gyakorlata? Lehetetlen, hogy ne találtak volna neki helyet.

– Állítólag a megyei pártbizottságon kínáltak neki állást a káderosztályon, de azt nem fogadta el. Azt gondolhatta, ha elmegy Halasról és az új helyén nem első titkár lesz, akkor mindenki lebukott embernek tartja majd a városban. Akkor jött a Kötöttárugyár terve, ebbe már belement, mert itt első ember, igazgató lehetett. Végül a minisztérium is elfogadta, hoztak mellé kívülről főmérnököt és főkönyvelőt, de már mind a ketten a felmondási idejüket töltik, a jövő hónapban elmennek.

– A gyár vezetői közül ki halasi származású?

– Halasi származású mérnök tudtommal egy sincs a gyárban. Halasi az igazgató, a párttitkár, a szakszervezeti titkár, a KISZ-titkár, a jogtanácsos, a személyzetis, meg persze a főportás, a munkavédelmis, a gondnoknő…

Közben beszólnak: Sípos elvtárs befejezte a megbeszélést, vár a szobájában. Távozóban még kapok egy tanácsot:

– Számolja össze, hányszor mondja valamire, hogy igen vagy nem!

Sípos ötven körüli, középtermetű férfi, az első benyomásom róla kedvezőbb, mint a személye körül szállongó hírek. Kopasz, arca kissé tésztásan fellazult, de van stílusa, nyugodtan, halkan beszél, magatartásában megőrzött valamit az egykori katona fegyelmezettségéből és összefogott rendjéből. Homloka most egy vékony csíkban vérzik, a folyosón bevágta egy ajtó sarkába, míg beszélgetünk, kölnit önt egy zsebkendőre, a sebre szorítja, úgy próbálja elállítani a vérzést.

Körülnézek a szobában: két oldalon a falakat beépített szekrények takarják, túloldalt az íróasztal mögött egy modern vonalú szék. Ami meglepő: az egész szobában sehol sem látni könyvet, önkéntelenül felmerül bennem utolsó beszélgetőpartnerem, a lenszövős vezérigazgató Beck Tamás irodája, minden polcot, íróasztalt, szekrényt elborító könyv- és folyóirat-áradatával – de hát ez csakugyan ízlés dolga, és az is lehet, hogy a csukott szekrényajtók mögött itt is halomban állnak a könyvek.

Sípos feketekávét hozat és egy-egy pohár vörös bort, de mindent csak kínál, semmit sem erőltet. Udvarias megjegyzést tesz régebbi könyveimre, megemlít egy közös ismerőst, látszólag teljesen közömbös számára, hogy elfecsegjük-e az előttünk álló néhány órát, vagy a gyár sorsáról beszélgetünk.

Először egy néhány napja megjelent újságcikkre kérdezek rá, a riporter elég súlyos dolgokat írt a gyárról – szervezetlenségről, adósságokról, munkafegyelemről. Sípos széttárja a karját:

– Én egyszerűen nem tudom komolyan venni ezt a cikket. Olyanokat mond, hogy krumpliszedés idején sok a hiányzó a gyárban, pedig azt még a gyerek is tudja, hogy Kiskunhalas nem krumplis környék. Még ha szüretet írt volna. Másik: őszerinte a Diamant gép NSZK gyártmány, pedig az NDK-ban készítették! Nem tudom, ha a német elvtársak kezébe kerül ez a cikk, mit szólnak majd hozzá, ilyenekkel járatjuk le a tekintélyünket!

Ezen a nyomon kár volna továbbmenni, fordítok a beszélgetésen:

– Szeretném végre egy illetékestől megkérdezni: miért került éppen Kiskunhalasra ez a kötöttárugyár?

– Ezen a helyen eredetileg a Pamutnyomóipari Vállalat kezdett el építkezni, egy nyolcszáz gépes szövödét akartak. Felhúzták egy tizenkétezer négyzetméteres csarnok vázát, már lábakon állt az épület, mikor elfogyott a pénzük, saját erőből nem tudták finanszírozni tovább.

– Ezt az építkezést nem lehetett beilleszteni a textilipari rekonstrukcióba?

– A rekonstrukció általában nem engedélyez új építkezéseket, legfeljebb felújításokat. Az építkezés leállt, a tető beázott, út sem vezetett hozzá, még gabonatárolónak sem lehetett használni. Két évig állt így elhagyatva, az újságban egyszer lehoztak egy fényképet, lehetett látni rajta, hogy a csarnok közepén kivirágzott egy napraforgó.

Két év után bizalmasan közölték velünk, hogy a tervek szerint ezer-ezerötszáz tonnával növelni fogják a kötöttárutermelést Magyarországon, új gyárak kellenek. Kiskunhalas sikerrel pályázhatna a – Pamutnyomóipari Vállalat itt maradt félig kész épületére hivatkozva –, ha biztosítani tudnánk a szükséges munkaerőt.

A tanács szerint hétezer főnyi szabad munkaerő rejlett a város vonzáskörzetében – ezt úgy állapították meg, hogy a munkaképes korú lakosság számából kivonták a már munkaviszonyban állók számát –, de ez túl optimista becslésnek tűnt, mert szabad és felhasználható munkaerőnek tekintette a főorvos feleségét és a vándorcigányokat egyaránt. Nekünk ezerötszáz ember kellett volna, de józan becsléssel ennyire nem számíthattunk, beértük volna ezerháromszázzal is – mikor kellett volna, ennyien sem jelentkeztek. A tanács munkaügyise rámenős gyerek volt – nemhiába szolgált valaha az ÁVO-nál –, rávágott egy halom kimutatásra az asztalon:

– Itt a munkaerő!

– Jó, de hogy keressük meg?

– Az a ti dolgotok.

Nekiláttunk. A népszámlálás idején egy felmérő biztos csak úgy mellesleg felírta magának, hogy a város környékén ki nem áll munkaviszonyban. Elkértük a listát, és írtunk mindenkinek, hogy jöjjenek el hozzánk. Piaci napokon délelőtt, a többi nap délután beszélgetéseket szerveztünk velük, elmondtuk, hogy mire készül a gyár, háromszáz ember jött el, ebből százat meg tudtunk tartani.

Másik nagy körlevelünket azoknak küldtük el, akik a nyolc általános után nem léptek munkaviszonyba, nekik továbbtanulási lehetőségeket kínáltunk. Busszal hordtuk át a gyerekeket és a szüleiket Hódmezővásárhelyre megmutatni nekik a szakmát egy jól működő gyárban.

– Végül sikerült összeszedni elegendő munkaerőt?

Sípos egy dossziét vesz elő, némelyik iratot elkérem tőle, odaadja, de mielőtt átnyújtaná, még egyszer gondosan végigolvassa, lelkemre köti, hogy még hazautazásom előtt juttassam vissza – egyszer még a portást is megbízta, hogy ha lát, figyelmeztessen.

– A kötödébe kétszáztíz embert terveztünk, lett százkilencvenkilenc, a konfekcióba hétszázkilencven helyett háromszázhuszonnégy és így tovább, a hiányt általában ipari tanulókkal pótoljuk.

– Van olyan munkakör, ahol százszázalékosan betöltötték a tervezett keretet?

– Igen, kilencven adminisztrátort irányoztunk elő, és meg is van mind a kilencven. Mindezt összevetve a két és fél millió darab kötöttáru termeléséhez ezerkétszázhetvenöt fő volna szükséges, a gyár jelenlegi létszáma majdnem annyi: ezeregyszázharmincnégy fő.

– Vagyis az eredeti terv teljesítéséhez kicsit kevés, a jelenlegi rendelkezésekhez kicsit sok?

– Valahogy így – mondja Sípos és elmosolyodik.

– Az új gyár szervezését maga irányította?

– Én kaptam rá megbízást.

– Ismerte korábban a textilipart?

– Csak pártmunkás koromban láttam néhányszor Baján az új jerseyanyagot gyártó gépsorokat.

– Mi az eredeti szakképzettsége?

– Vízvezeték-szerelő vagyok, két és fél évig tanultam a szakmát, de egy félévig sem gyakorolhattam, a tizennyolcadik születésnapomat már a DISZ megyei bizottságán töltöttem.

– Szerette a tanult szakmáját?

– A mesterem kilenc inast szabadított fel már előttem, de állítólag tőlem várta a legtöbbet. Engem az vonzott ebben a munkában, hogy itt nem lehetett csalni. Akkor még ólomcsövekkel dolgoztunk, az volt az igazi, a mai PVC csöveket könnyebb összeforrasztani, de ha mondjuk egy hangrobbanástól megremeg a ház, bent a falakban is elmozdul a csövek vékony gyári összeillesztése. Az ólomcső viszont masszív, úgy hajlítottuk, hogy kívül lepucoltuk, belülről száraz homokkal megtöltöttük, és óvatosan, lassan adtuk az ívet.

Az utolsó komolyabb szakmámba vágó munkát a Pártfőiskolán végeztem. Az egyik társunknak volt egy félháza Budakeszin, juttatott sváb lakás, nem akart beköltözni a városba, mert a beteg feleségének jót tett a hegyi levegő. Nem volt bevezetve a házba a víz, a sógora, valami kontár lakatos, ígérgette, de nem mert nekivágni. Nekem panaszkodott, hogy honnan szerezzen egy mestert magának. Majd mi megcsináljuk – a kertben bent volt a vezeték csonkja, hatvan méter árkot kellett kiásni és a bekötést elvégezni. Egypár napra mindenki visszatért a régi szakmájához, járt a főiskolára egy postás, aki értett a vezetékek fektetéséhez, ő jelölte ki az irányt, egy katona, aki elhozta az alakulatát segíteni, én meg szereltem. Mire letelt a tanév, a budakeszi házban működött a mosdó, W. C., fürdőkályha, minden.

– Azután milyen iskolákat végzett?

– Az előbb mondtam, hogy Pártfőiskolát, tulajdonképpen tanár vagyok. Főiskolában taníthatnék marxizmust vagy középiskolában világnézeti tárgyakat.

– De textiliparral kapcsolatos tanulmányokat később sem folytatott?

– Azt nem.

– Megenged egy kérdést? Ha alapfokú textilipari ismeretekkel sem rendelkezett, hogy merte elvállalni egy textilgyár vezetését?! Miben reménykedett?

– Majdnem harminc évet töltöttem el különféle vezető beosztásokban, úgy gondoltam, hogy az a tőke, amit a vezetés általános ismereteiből tapasztalatként összeszedtem, annak egy textilgyár irányításában is kamatoznia kell…

A szám szélén kicsúszna egy megjegyzés, hogy ilyen alapon egy tengerjáró hajó kapitányi posztját is elvállalhatta volna, de erőt veszek magamon, mert ha ezt kimondom, vége a beszélgetésnek.

– …abban bíztam, hogy adnak mellém két-három embert, akik ismerik a textiles szakmát, én pedig az átfogóbb kérdésekkel foglalkozhatok. Ez sajnos nem valósult meg, a főmérnök és a főkönyvelő régi szakember volt ugyan, de hosszabb távon egyik sem szándékozott Kiskunhalason maradni, gyakorlatilag már egyikük sem tartozik a gyár kötelékébe. A főrmérnök pótlását megoldottuk saját erőnkből, de főkönyvelőnk jelenleg nincs. Bent a minisztériumban foglalkoztak az üggyel, két személy is kombinációba került: egy pesti gyár főkönyvelője, akinek meghalt a felesége és mindenképpen el akart kerülni a régi környezetéből, lejött, körülnézett és nem vállalta. A másik, egy pénzügyi szakember le sem jött. Az illetékesek most azt tanácsolják, hogy próbáljak meg főkönyvelőt keresni – itt helyben…

Nekem változatlanul nem megy a fejembe, hogy valaki alapfokú szakmai ismeretek nélkül elvállalta egy gyár igazgatását.

– És nem félt?

– Félni?! Mitől?

– A textilipar bonyolult szakma, teli elvont fogalmakkal: rendement, denier, sanforizálás, mercerizálás és így tovább, aki ezeket nem ismeri, azt egy ravasz és rosszindulatú munkatársa úgy húzza csőbe, ahogy akarja.

– Én nekivágtam, bíztam magamban.

– És ha legalább utólag jelentkezett volna egyetemre, vagy ha az sok, legalább technikumba?!

– Mikor, azt kérdezem, mikor járjak én iskolába? Reggel hatkor bejövök, hogy nyugodtan tudjak beszélni valamelyik munkatársammal, és este öt-hat óra felé megyek haza…

Sípos felemeli a hangját, tudom, hogy ilyenkor már nem érdemes folytatni egy beszélgetést. Elköszönök azzal, hogy délután még visszanézek – négy óra előtt visszaértünk, de Sípost már nem találtam bent a gyárban.

 

*

 

Másnap a festödében kezdjük, az üzem berendezése még az én laikus szememben is elképesztően modernnek tűnik: szabályozók, szárítók, spanyol próbafestő apparát, hangtalan automatikák, két ujjal megpörgethető óriási olasz centrifugák – csak az a meglepő, hogy délelőtt fél tízkor egy lélek sincs az egész üzemben.

– Sztrájk?

– Azon könnyebb volna segíteni – nincs víz Halason! Mikor még délelőtt is dolgozott a festöde, az üzemi konyhán nem jött víz a csapokból.

– Volt úgy, hogy kazániszap folyt ki a csőből, egyenest rá a hófehér motringokra. Inkább leálltunk a délelőtti műszakkal, az orsózó amúgy sem tud ellátni minket.

Ugyanez a szervezetlenség látszik a kapcsoló laboratóriumok berendezésén is. A műszakiak kértek egy mikroszkópot, a kérést visszaigazolták, aztán mikroszkóp helyett kaptak egy nagyértékű import olvadáspontmérőt, ami után egy kohász szakember mind a tíz ujját megnyalhatná, de itt a Kötöttárugyárban csak a port fogja. A készüléket nekem is megmutatták, kénytelen voltam elismerni, hogy könnyű összetéveszteni a mikroszkóppal, mind a kettőnek csöve van, amibe bele lehet nézni.

Népesebb tájakra igyekezve átmegyünk a fonalraktáron. A Salgó–Dexion-elemekből összeszerelt fémpolcokat ellepik a fonalak, nézegetem a márkajelzést a papírládák oldalán: ERNST MICHALKE, ASAHI, GUGELMANN, FORET-AUGSBURG – a szakma nagy nevei. A polcok alatt a kiborult keresztcsévéktől nem látni a padló színét.

Kint a gyárudvaron is – végig követve a kerítés vonalát, szinte második kerítést alkotva – ládahalmazok emelkednek. A szél lefújta róluk a polietilén védőfóliát, ha valamelyikben mondjuk festett pamutot tárolnak, már egyórás esőtől romlani kezd az áru minősége, és van olyan szállítmány is, amelyik már évek óta vár sorsára az udvaron, például a Linda fantázianevű kártolt gyapjúfonal. Egy-két hónap múlva a ládákról leázik a jelzés, és többé senki nem tudja megállapítani a tartalmukat és a származásukat, még egy szakértő sem tudja eldönteni, hogy például egy 40/2-es Crumeron saját fonal-e, vagy valamilyen bérmunkához küldték alapanyagnak.

A tájékozódás bent a fedett raktárban sem könnyebb, előfordul, hogy egyszerűen nem találnak meg egy-két tonna fonalat, behelyettesítik valamivel, vagy újból megrendelik, aztán egy félév múlva előkerül egy polc alól.

– Felelősségrevonás?

Kísérőim és a raktárosnő szinte egyszerre vonnak vállat:

– Itt ilyesmiért nem szokás szólni.

– Nézd meg: ott is százszámra kerülnek a gombok a szemétbe.

Ez már nekem is sok, elfordulok és kibámulok az ablakon. Előttünk az udvaron egy panorámás buszból három ember fehér keresztorsókat pakol ki, kapkodva, türelmetlenül dolgoznak, a kopszok tucatszámra zuhognak le a földre.

– Ezt az anyagot honnan hozták?

– Kisszállásról, ott is van egy raktárunk.

– Meg lehetne nézni?

– Miért ne?

És újra fut velünk Zoli sárga Zsigulija, a hátsó ülésen ott szorong a raktárosnő és két hozzánk csapódott műszaki is.

– Mennyi fonal van raktáron?

– 1978. január elsején százhatvan tonna volt, az előírások szerint ötven-hatvan tonna lehetne.

– Én úgy tudom, hogy maximum harmincöt tonna.

Az egyik műszaki előredől az ülésen:

– És ezzel együtt nehogy azt gondolja, hogy sok a fonalunk! Idén a tervezett háromszáznegyvenezer darab áruból negyvenezret épp fonalhiány miatt nem tudunk legyártani. Évente kétszer, márciusban és szeptemberben mutatjuk be a kollekciónkat, ha idejében el akarjuk kezdeni a gyártást, legkésőbb októberben fel kell adni egy keretrendelést a fonalkészítő gyáraknak: ilyen és ilyen színben kérjük az anyagot, ilyen és ilyen szállítási ütemben. Mi meg egyszerűen nem adtuk fel a rendelést, a legfontosabb fonalakból, például az Acryl 20/2-ből a felét sem fogjuk megkapni annak, ami kellene.

– Ki az oka vagy mi az oka?

A műszaki vállat von:

– Ki tudja? Hozzá nem értés? Linkség?

– Ez nagyrészt már évek óta gyűlő elfekvő készlet – egyébként ezer és egy oka van.

1977-ben a gyár egymillió-háromszázhetvennyolcezer darabhoz szükséges fonalat rendelt meg, de alig a felét gyártotta le, hétszázhetvenegyezer darabot. A fonalmegrendeléseket viszont nem mondta le, illetve olyan későn tette ezt, hogy a szállító cégek már nem vették tudomásul a bejelentést, és elküldték a fonalat. Most a raktárakban várja a feltámadást.

Az anyagnyilvántartás áttekinthetetlen, azt jegyzik fel, hogy hány kiló anyagot tárolnak, és nem azt, hogy milyen színű és mire lehet felhasználni.

Jön a fonal ládákban, a ládákat kötbér terheli, vissza kell adni őket, a fonalat átrakják zsákokba, de senki sem tudja, hogy melyik zsákban mi van.

Közben megérkeztünk Kisszálásra, Zoli túl a birkacsárdán fékez le, a téesz régi központi irodaépülete előtt – állítólag engedély nélkül húzták fel, azért kellett a téesznek kivonulni belőle és átengedni a Kötöttárugyárnak raktár céljaira.

A háromszintes nagy ház teljesen elhagyatott, a raktárosnő sorra nyitogatja az ajtókat, a három szint minden helyiségét elöntik a fonalakat tartalmazó papírládák és a kigurult keresztorsók. Még a régi zuhanyozóban is feltornyozták őket, de fonalas ládák zárják el az egykori üzemi konyha kiadóablakát, a páncélszekrény alsó nyitott részében is három violáslila kopsz árválkodik. Az ajtókat kiszedték, és a folyosón a falnak támasztották, hogy még a küszöbökre is lehessen pakolni.

Életnek sehol semmi nyoma, csak hangyák vonulnak az egyik ajtófélfán felfelé, és egy félhomályos sarokban szárad két kolbásznyi macskaürülék.

– Mennyi fonal gyűlt itt össze?

– Már mondtam: körülbelül negyven tonna.

– Mibe kerül a legolcsóbb fonal és mibe a legdrágább?

– Van, amelyiknek csak százkilencven forint kilója, de találni itt különlegesen injekciózott fonalat is, melyet beoltottak elektrosztatikus feltöltődés ellen, legalább ezer forintba kerül kilónként. Van itt továbbá tizenkét tonna mintafonal gyártmányfejlesztéshez, vagyis új termékek kikísérletezésére.

– Tizenkét tonna fonal kísérletezni? Minek ennyi?

– Minden tételhez egy-egy nyugati út tapad, valamit fel kellett mutatni a kiutazóknak, hogy mivel töltötték az időt, és mintafonalat venni kétségkívül a legegyszerűbb.

– Mindent összevetve mennyi érték fekszik el ebben a raktárban?

– Egy kilót számoljunk szerényen négyszáz forintos átlagárban, ezt szorozzuk meg negyvenezerrel, ha nem tévedek, tizenhatmillió forint jön ki.

– És nem szabad elfelejteni, hogy ez a kisszállási raktár csak az egyik a Kötöttárugyár három raktára közül – még csak nem is a legnagyobb.

– Mennyit lehetne visszahozni ebből a temetőből?

– Attól függ, milyen módszerrel. Ha én mint maszek kötős kapnám meg ezt a raktárat, felkötném az egészet pulóvernek, és az árából megvenném a fél Kiskunhalast. Állami szervezésben három ember kétéves megfeszített munkája kellene hozzá, hogy ezt a csődtömeget el lehessen adni – komoly anyagi veszteség mellett.

Az anyag egy része már tönkrement vagy végleg kiszorult a divatból: a poliészter fonalakat ma már senki nem veszi meg, a három évnél öregebb poliészter már nem használható, törik, pattog, nem hajlékony, de a kutyának sem kell mondjuk a 40/2-es Brillant vagy a 40/2-es gyapjú-acryl fonal sem.

Kifelé tartva tekintetem utoljára megakad egy mosdókagylón, ebben is egy láda trevira fonal áll – az Ernst Michalke cég szállította.

– Melyik vezető látta ezt a raktárat?

– A legmagasabb rangú, aki ide kijött, szerintem az anyaggazdálkodási osztályvezető volt.

– Fölötte senki?

– Senki. Fönt senki sem tudja, mi van itt Kisszálláson.

– Vagy ha tudják és mégis engedik, akkor annál rosszabb.

 

*

 

Utolsó állomás: a raktárban a késztermékeket nézegetjük. A pulóverekről, kardigánokról nincs mit mondani, nem rosszabbak, de nem is szebbek a magyar átlagnál. Zoli figyeli az arcomat, hogy melyik tetszik, tétován kiemel egyet-egyet, és mutatja. Nehogy véletlenül megvegye valamelyiket ajándékba, sietve kiveszem a kezéből, és visszateszem a csomóba.

– Vannak saját tervezőitek?

– A művészek Pestről járnak le másodállásban, havonta egy-két napra.

– Mekkora szériában készülnek ezek a pulóverek?

– Volt már nyolcvanezres, de ezren aluli is.

– Melyik a jobb nektek?

– A mi gépeinknek a nagy széria felelne meg, de ugyanabból a pulóverből nehéz eladni tízezernél többet.

– Exkluzív áruk?

– Nincs hozzá szakember, ezért túl hosszú az út a tervezéstől a gyártásig, és az eredmény mindig kétes. Pedig erre lehetne igazán rárakni a rezsit.

Néhány ládában rövid ujjú pamut sportmezeket látok, a nyakrészükre kis barna cédulát ragasztottak.

– Mind anyaghibás – mondja mellettem az egyik művezető –, de a főnök azt mondja, nem baj, a lelátóról úgysem veszik észre.

Másik polcon kötött női alsónadrágok halmozódnak, kellemetlen vastag anyagból.

– Kéjelhárító bugyi – mondja S. fahangon –, jobb, mint az Infecundin.

A csomagoló területének jó kétharmadát homokszínű, megrakott papírládák foglalják el – legalább kétszázhúsz-kétszázharminc karton, rajtuk olasz felirat.

– Mi van bennük?

– Pulóver, kardigán.

– Exportra megy?

– Exportból jön. A kooperációs partnerünk, az olasz Rubertex nem vette át, majdnem ötezer darabot küldött vissza.

– Miért?

– Minőségi kifogásokkal. Például az egyik pulóvermodellnél a rollnyaknak úgy kellett volna lehullani, hogy takarja a varrást.

– És nem takarta.

– És nem takarta. A másiknál hullámzott a keresztcsík, aminek egyenesnek kellett volna lenni, vagy a vasalás rontotta le az árut.

– Szóval a kifogások alaposak voltak?

– Sajnos.

– De ennek miért Olaszországban kellett kiderülni? Nem lehetett volna hamarabb rájönni?

– A Rubertex emberei itt jártak Halason, és elfogadták az árut, lehet, hogy azt gondolták: majd otthon elkezdenek szőrözni, és árengedményt kérnek, de közben ott is erősödött a piaci dekonjunktúra, és amit tudtak, inkább visszaküldtek.

– Miért kell nekünk pont ezzel a Rubertexszel kereskedni?

– Nem tudom, azt mondják, a tulajdonos, valami Rubertelli, baloldali érzelmű ember, azért választottuk éppen őt kooperációs partnernek.

Kezd érdekelni ez a kapcsolat, fent az irodán elkérem a Halasi Kötöttárugyár és a Rubertex között létrejött kooperációs keretszerződést – Sípos a lelkemre köti, hogy okvetlenül adjam vissza –, és belelapozok. Hátam mögött a kísérőim próbálnak feltűnés nélkül beleolvasni a gépelt lapokba, nem ismerik az ügyet – nem először tapasztalom, hogy a vezetés nem árasztja el őket információkkal.

Az együttműködés szinte a gyár születéséig nyúlik vissza. A Rubertex vállalta a Halasi Kötöttárugyár műszaki patronálását, tanácsaival támogatta a szervezést, természetesen nem ingyen: összesen kétszázharmincezer USA-dollárért.

Mikor a termelés műszakilag már folyamatosan ment, második lépcsőként módszereket, know-how-kat adott át, divatszolgáltatási útmutatást nyújtott, modelleket engedett át további kétszázötvenezer USA-dollárért.

– Mit jelent az, hogy modelleket enged át? – fordulok vissza kísérőimhez.

– Maga a Rubertex egy kisüzem, amely ezer vagy kétezer bedolgozót foglalkoztat. A bedolgozók persze mind igyekeznek, hogy a cég tőlük rendeljen, kitalálnak új modelleket, ezerszámra lekötnek mintapulóvereket, és viszik be a központba, szerintem a Rubertex ezekből passzol át nekünk néhány százat.

Harmadik lépcső: a Rubertex átveszi az ő útmutatásai és modelljei alapján készült kötöttárukat a halasi gyártól a következő ütemben és mennyiségben:

1977-ben minimálisan százezer darabot,

1978-ban minimálisan százötvenezer darabot és így tovább, az ötödik évben, az együttműködési időszak csúcsán háromszázezer darabot, mindent összevetve egymillió darabot.

És hogy alakultak a szállítások a valóságban? A gyár kereskedelmi osztályvezetőjétől kapok egy kimutatást az 1978. augusztus 21-én érvényes számokról:

„1977. évi Rubertex-rendelés 92.953 darab

Kiszállított mennyiség 44.809 darab…”

– Szerintem nem volt ennyi, csak negyvenezer! (Igaza lehet, egy hivatalos ellenőrző felmérés is negyvenegyezret említ.)

– Kinek a hibájából maradtak el a szállítások?

– Látva a helyzetünket, a Rubertex eleve lecsökkentette a rendelést hetvenezer darabra, de ezt sem tudtuk hozni. Alapanyaghibák miatt kiesett tizennégyezer darab, gyártási problémák és határidőcsúszások miatt még tizenkétezer, visszajött ötezer darab minőséghibás, maradt tehát tisztán harminchétezer körül.

– Nem sok.

– Még mindig több, mint 1978-ban, olvasd tovább.

„…1978. évi Rubertex-rendelés 17 ezer darab, melyre teljesítés nem történt.”

– Magyarul: egy pulóvert sem küldtünk ki?

– Egy darabot sem.

Még átfutom a szerződés kiegészítő paragrafusait, jogi formulákhoz nem értő szememnek úgy tűnik, mintha minden egyes pont az olasz cégnek volna előnyös. A műszaki patronálás kétszázharmincezer dolláros összege két Rubertex szakember százhúsz napos halasi közreműködését foglalja magában, de csak a munkabérüket, a szállást és az ellátást már a magyar fél fedezi. A százhúsz munkanapon felüli szolgáltatás díja ötven dollár naponként, ehhez jön még a szállás, az ellátás és az utazási költségek. Ha a Halasi Kötöttárugyár szakemberei utaznak ki tapasztalatcserére, minden költség a halasiakat terheli.

És ha legalább megérné! De még a kooperációs szerződést elemző hivatalos tanulmány is kénytelen megállapítani: „Véleményünk szerint a szervezési munkákra kifizetett összeg nem áll arányban az eddig végzett munkával, mert a betanulás, a termelésirányítás és az ellenőrzés, valamint a minőségszabályozás területén még nagyon sok a tennivaló…”

Kész, egymásra teszem a gépelt lapokat.

– Most mi a kapcsolat a Rubertexszel?

– Nem sok. Rendel olyan modelleket, amikhez nekünk nincs fonalunk, ő veszi meg Olaszországban, és kifizetteti a Hungarotexszel. A fonal göbös és szakadékony, ha átcsévélnénk és átparaffinoznánk, akkor lehetne kezdeni valamit vele, de ki fizeti meg ennek a költségeit?! Inkább megy az „elfekvő”-be; Kisszállásra vagy ide a Gyapjúbegyűjtő raktáraiba.

 

*

 

És újra kávét iszunk L. szobájában, közben lopásokról beszélgetünk.

– Nehéz kivinni a „szajrét” a portán, ha valaki gyári pulóverben jön be, azt bélyegzésnél be kell jelenteni.

– Egy textilgyárban nem az a nagy lopás, ha valaki „megfúj” egy pulóvert. A régi helyemen volt egy művezető, aki kétszáz maszek kötőgépét gondozta, a kocsijában behozott egy törött alkatrészt, megjavíttatta a gyári műhelyben száz forint borravalóért, aztán beépítette a maszek gépébe kétezer forintért. Ő igen, ő kárt okozott.

– Ezek piti trükkök – mondja megvetően S. –, és én mindig lenéztem a kis kaliberű tolvajokat. Mikor az N.-i kötöttárugyárban dolgoztam, ott is loptak körülöttem, mint a szarkák, már nagyon untam.

– Egy kis nagyvonalúságot, gyerekek – mondtam –, úgy kell lopni, hogy a rendész hozza utánad a cuccot.

– Te csak ugatsz.

– Majd megmutatom. Vegyetek nekem egy doboz konyakos meggyet.

Megvették, megettem az egészet, az üres dobozt pedig teleraktam platina kötőtűkkel – lehetett benne legalább tízezer forint érték. Mentem ki a kapun, kezemben a doboz, a többiek nézték, hogy viszem ki. Benyomom a motozásjelző lámpát: piros, átkutatnak. A konyakmeggyes dobozt rátettem a rendész rádiójára, ott hagytam és kisétáltam az utcára.

A többiek röhögtek rajtam: ugye, neked is csak a szád jár, mikor lélekszakadva szalad utánam Tatár, a sánta rendész.

– Sanyi, Sanyi, ott hagyta a bonbont.

– Köszönöm, Tatárkám – mondtam, a hónom alá csaptam a dobozt, és elballagtam vele.

– A tűket utána visszavitted?

– Persze – mondja S. és hunyorít.

L. észreveszi, hogy alig figyelek a beszélgetésre:

– Kire vagy még kíváncsi? Kereshetünk itt néhány neked való figurát még. El tudlak vinni például egy tanárhoz, aki a régi Kálváriadomb ásatásán talált egy lator szobrot, belenézett egy repedésébe, és úgy látta, hogy a lator külseje alatt egy mélyebb réteg rejtőzik, egy XII. századbeli Krisztus-figura. Tizenhét éve pemzlivel simogatja a latrot, várja, hogy egyszer majd csak előbukkan alóla a Krisztus.

– Ez most nem érdekel, inkább a város vezetői közül szeretnék találkozni valakivel.

– Mondd meg, hogy kivel.

– Ha lehetne, Sípos utódjával a pártbizottságon.

– Várj, rögtön felhívom.

L. előtt most nincs akadály: egy hangos nevetés a bemutatkozásnál, néhány bók a titkárnőnek, aztán pár bizalmas szó, és el van intézve, hogy doktor Szabó Miklós, a kiskunhalasi városi pártbizottság első titkára este fogad minket a munkahelyén.

– Milyen doktor? Jogász?

– Nem, magyar-történelem szakos tanár, a gimnáziumból hozták el.

Szabó harmincöt év körüli szemüveges férfi, ideges túlhajtottságát állandó félmosoly és szándékoltan lassú értelmező hanghordozás takarja. Elénk jön, és beinvitál minket a szobájába, poharakat tesz az asztalra, borosüveget nyit. Óvatosan körülnézek: nagy tárgyalóasztal, a falakon egy-két kép, a polcokon a környék reprezentatív termékei: modellek, dobozok, rajzok, egy kisebb üveg, benne fekete folyadék, úgy gondolom, az első olajlelet, amit a város határában találtak, könyvek, térképek, újságok. Koccintunk, aztán a titkár várakozóan rám néz:

– Mi járatban nálunk?

Próbálom megismételni a kérdést, amit néhány nappal korábban Síposnak tettem fel:

– Azt szeretném megkérdezni mint az egyik illetékestől, hogy ez a gyár miért éppen Kiskunhalason épült fel?

– Miért? Maga szerint hol kellett volna felépíteni?

– Úgy gondolom, hogy valahol ott, ahol a textiliparnak megvannak a maga hagyományai, következésképp a kialakult szakembergárdája.

– Szakítani kellene végre azzal a nézettel, amely kategóriákra osztja az országot: Budapesten legyen az ipar, Dunántúlon a bányák, a Duna-Tisza közén pedig szőlő-gyümölcs-birka. Ha csak a hagyományokat tekintenénk, Kiskunhalason ma is csak egyetlen iparágat lehetne folytatni: a baromfifeldolgozást, mert azzal már a háború előtt is foglalkozott itt a Schneider cég. Nem lehetne vasüzem, olajbányászat és így tovább. Jelenleg huszonhárom vállalat és gyár működik a városban, tessék.

Szabó elém tesz egy jegyzéket, belenézek: hogy a szám minél magasabb legyen, ide sorolták a pékséget és a szikvízüzemet is, de minek erről vitatkozni? Bólintok.

Zoli az asztal túlsó oldalán viszont szárnyakat kap a titkár szavaitól, újra teljes hévvel védi a gyár ügyét.

– Az emberek nem hajlandók tudomásul venni, hogy a világ változik, az előítéletek kőbe vannak vésve. Néhány ével ezelőtt egy szakmai úton kint jártam Ausztriában, és a partnerünk meghívott minket vacsorára a villájába. Összejött nála egy csomó osztrák és cseh mérnök, üzletember, és tudod, hogy miről beszélgettek az ötödik whisky után? Azt mondták, hogy Ferenc József nélkül, de fel kellene támasztani a monarchiát, mert életképes konföderáció volna ma is: Ausztriáé lenne a kereskedelem, Csehországé az ipar, Magyarországé a mezőgazdaság. Valahogy te is így gondolkozol Kiskunhalasról és a textiliparról!

A hirtelen váltástól megdöbbenve nézek Zolira, szólni sem tudok, szerencsére Szabó folytatja:

– A huszonhárom üzem közül egyedül a Kötöttárugyárat soroltuk „A” kategóriába, minden támogatást megadtunk neki, például szabad munkaerőt sokáig csak oda lehetett irányítani.

De azt hiszem, maga itt egy dolgot félreért, tisztázni kellene: a Kötöttárugyár nem hozza a pénzt Kiskunhalasnak, hanem elviszi. Az utak és a szolgálati lakások költségeit még 1974-ben tervezték meg, és az akkori árakon kalkuláltak, márpedig azóta egy-egy lakás legalább százezer forinttal többe kerül, az utakról nem is beszélve. A város eddig tizennégymillió forintot fizetett rá a gyárra.

Megrázom a fejem.

– Csak azt nem értem, miért hoznak ennyi áldozatot?

– 1950-ben a megye területén száz mezőgazdasági munkás négyszázötven embernek termelte meg a húst, tejet, kenyeret és a többi élelmiszert, 1976-ban már ezernegyvenhat embernek, vagyis két parasztból legalább egyre már nincs szükség a földeken. Hova tegyük őket? A férfiak ügye egyszerűbb, de hová menjenek a nők?

– Van épp elég gyár Magyarországon, sok is.

– De ők itt akarnak élni, és szeretnék itt megkapni azt, amit a többi magyar állampolgár.

– Nem kapják meg?

– Gondolja meg: Kiskunhalason 1911-től 1963-ig egyetlen iskola sem épült. A művelődési helyzet többi területéről, gondolom, L. Pali beszélt magának. Még egy jellemző apróságot: tudok olyan ötszáz lakosú mátrai falvakról, melyeket már bekapcsoltak az országos távhívásos telefonrendszerbe, Kiskunhalas város kimaradt belőle. Nekem személyes meggyőződésem, hogy csak az iparosítás hozhatja be ezt a lemaradást és teremthet itt méltó szintű kultúrát.

– De miért éppen egy kötöttárugyár?! Vagy ez teljesen véletlen?

– Nem egészen véletlen. A város alig néhány kilométerre fekszik a jugoszláv határtól, az emberek jól ismerik az ottani árakat. A gyár telepítésének időszakában kint sokkal olcsóbban lehetett jerseyanyagot kapni, mint nálunk, az emberek ezen mérték le a mi rendszerünk színvonalát, politikai kérdés volt olyan gyárat építeni, amelyik megszünteti ezt a különbséget – Szabó elmosolyodik –, egyébként textiles szakmai fejtegetéseket ne várjon tőlem, politikai munkás vagyok, univerzális dilettáns.

Megértem, hogy az a mentegetőzésszerű mondat azt jelenti: fejezzük be a témát, a gyár ügyében mást már nem mondhatunk egymásnak, legfeljebb többet. Kint már besötétedett, lopva az órámra nézek: harmadik órája beszélgetünk.

– Fogadjuk el, hogy Kiskunhalasnak szüksége volt egy kötöttárugyárra és a kötöttáruiparnak éppen Kiskunhalasra, akkor is indokolatlannak látom, hogy a gyár igazgatójává egy olyan embert neveztek ki, aki semmiféle textilipari képzettséggel vagy ismerettel nem rendelkezett.

A párttitkár szeme összeszűkül a szemüveg lencséje mögött, ma este először óvatosan válogatja a szavakat, nyilvánvalóan nem akar rosszat mondani az elődjéről:

– Sípos János csakugyan nem volt textiles, de mint igazgató mégis egy sor olyan dolgot elintézett, amit más az ő helyén nem tudott volna.

– Mit?

– Például sokáig a pártbizottság épületét használták az épülő gyár irodájául, mert kint még telefon sem volt, nem is akartak adni, én magam interveniáltam érte a szegedi postánál, megmondom őszintén, nem tettem volna meg, ha egy idegen ül a Kötöttárugyár igazgatói székében, intézzék el ők maguk vagy a minisztérium. Az utak sem épültek volna fel Sípos János kapcsolatai nélkül.

Ha mindenképpen ítélkezni akarunk, én a magam részéről sokkal inkább elítélem azt a két szakembert, akinek segítenie kellett volna Sípost: a főmérnököt és a főkönyvelőt. Nem szabad elfelejteni: nem Sípos János volt a gyár legjobban megfizetett embere, ő hétezer-kétszáz forintot keresett, a főmérnöke pedig kilencezret. És Sípos legalább feltette az életét erre a gyárra, de a főmérnök még a felkínált lakást sem fogadta el, pedig az kiskunhalasi szinten luxuslakásnak számított, mert közben építkezett Pesten a Tigris utcában. El lehet képzelni, hogy egy percig is komolyan vette Kiskunhalast?! Itt ki kellett venni a kezéből a termelés irányítását, mert folyton azt hangoztatta, hogy „ő inkább beruházási vénájú mérnök”, és tudja, hová ment innen? Termelési osztályvezetőhelyettesnek a Budapesti Finomkötöttárugyárba! A fővárosban ért a termeléshez?

Ami pedig a főkönyvelőt illeti, lehetőségei a gyáron belül egy időben megközelítették a teljhatalmat, itt, ennél az asztalnál fogadkozott, ígérgetett, de eredményeket ő sem tudott felmutatni.

– Ez mind igaz lehet, de ne haragudjon: nem érv! Mások hibái nem menthetik Sípos magatartását. Nem illik visszaélnem a vendég jogaival, de szerintem a gyár mostani helyzetéért maga is felel! Nem lett volna szabad meghagynia Sípost a gyár élén.

Azt várom, hogy a párttitkár megsértődik, de csak leveszi a szemüvegét, és tenyerével meggyűri az arcát:

– Egyszer majd évek múlva, amikor én már újra tanár leszek, talán elmesélem magának, hogy mit kellett nekem verekednem ezen a poszton. Három-négy év alatt fegyelmik sorozatát kellett kezdeményeznem, legalább tizenöt városi vezetőt váltottunk le, nem akárkiket és nem akármiért! Korrupcióért, a munkahelyi demokrácia tűrhetetlen megsértéséért, csalásért, lopásért. Meneszteni kellett a tanács elnökhelyettesét, a Földhivatal vezetőjét, a kulturális felügyelőt, a technikum igazgatóját, a helyi Nemzeti Bank egyik vezetőjét, a vasúti állomásfőnököt, de még egy pártbizottsági munkatársat is.

– Ő mit csinált?

– A felügyelete alá tartozó téeszek földet béreltek a nevében Jánoshalmán – különféle csalásokkal –, háztáji földet vettek igénybe hamis lemondó nyilatkozatokkal és így tovább. Aztán az egyik téesz elültette a dohányt és a pritaminpaprikát, a másik megkapálta, a harmadik gondozta, a negyedik leszedte a termést és eladta. A pártbizottsági munkatárs azt sem tudta, merre van a földje, ő csak a készpénzt kapta meg.

Menesztettük, de azt hiszi, kaptunk a helyére embert? Saját régi tanítványomnak kellett könyörögnöm, hogy egy messze jobban fizetett állásból jöjjön el a pártbizottságra dolgozni. Igazán csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a gyári főmérnök kész lakást kapott volna, de én a saját kezemmel építettem fel a házamat, hétezer órát dolgoztam rajta, adósa voltam minden rokonomnak, és a fürdőszobában évekig csak lavór állt, mert kádra már nem tellett. De nem erről van szó.

Én, legalábbis én nem hallottam Sípos Jánosról, hogy lopott, üzletelt volna, az államtól kapott lakásért hatszoros árat kérjen, szőlőjét kapáltassa, lakását takaríttassa beosztottjaival, nőkkel ocsmány hangon beszéljen. De ha maga tud ilyet, bizonyítsa be, és én abban a pillanatban intézkedni fogok.

Szabó az indulattól reszkető kézzel tölt magának egy pohár bort:

– Nem fog örökké a Kiskunhalasi Kötöttárugyár igazgatója maradni, már most is egy négytagú bizottság kezében van a döntések joga, Szajbély, a békéscsabai igazgató a gyár tényleges igazgatója, de nekem feltett szándékom, hogy Sípos Jánosnak tisztességes visszavonulást kell biztosítani.

 

*

 

Néhány héttel utolsó látogatásom után felhívott otthon Zoli lánya:

– Apu küldött neked egy pulóvert, feladom postán.

A csomagból egy zöldesfehér mintájú pulóver került elő, Zoli miután hiába figyelte az arcomat, hogy mit szeretnék, a gyár termékei közül maga választott nekem ajándékot.

Felpróbáltam, a méret megfelelt, mégis valami furcsát éreztem rajta, nyújtózkodtam a tükör előtt, akkor tűnt fel, hogy az új pulóver mind a két hónaljban ki van szakadva – műstoppolóhoz kellett vinni.

Nehéz leírni Jankovich Nándornak, a gyár vezérigazgatójának a külsejét: ötvenöt-ötvennyolc éves, az átlagnál valamivel magasabb termetű férfi, néha feszesen tartja a derekát és pattogva beszél, bajuszáról és korrekt öltözetéről is egy régimódi katonatiszt jut az ember eszébe, máskor elhagyja magát, az asztalra támaszkodik, vonásai szétzilálódnak a fáradtságtól, hanghordozása mintha segítséget kérne, aztán váratlanul alig fékezett indulatrohamban tör ki.

Infarktusa óta nem iszik szeszt – meg kell mondjam, nem tudom, hogy azelőtt ivott-e –, a titkárnője szinte minden félórában behoz egy pohár hideg citromos málnaszörpöt. Jankovich készült a beszélgetésre, bal könyöke mellett egy köteg grafika és adatokat tartalmazó gépelt lap halmozódik, hogy ne kelljen számokat jegyeznem, mikor a megfelelő témához érünk, sorra átnyújtja őket.

– Ez a gyár alig hetvenéves, még él az az ember, aki vízhordóként dolgozott a gyár építkezésén. A cseh Grab család alapította 1905-ben, talán azért választották épp Győrt, mert félúton fekszik Bécs és Pest között. Győrön kívül Szentpéterváron is fenntartottak egy üzemet, az ma is létezik, „Proletarszkij Trud”-nak hívják, mi a nevünkben is fenn akartuk tartani Grabék emlékét, a Graboplast első szótagja ezt jelzi.

Kezdetben asztalterítőket, padlókárpitokat készítettek néhány ezer négyzetméteres mennyiségben, később Grabék egy szövödét is építettek, és Angliából hozatott új gépeken megkezdődött a híres Grab-féle flanell gyártása.

– És a műbőrgyártás mennyire tartott lépést a korral?

– Németországban már 1936-ban nagyüzemi szinten foglalkoztak a PVC-vel, Grabék feltehetőleg tudtak róla, és felismerték a jelentőségét, de a család félzsidó volt, ráadásul szociáldemokrata beállítottságú, pontosan tudták, mi vár rájuk, és nem ruháztak be egy fillért sem a műbőrüzembe, hanem megmaradtak az 1905-ös profilnál. A magyar ipar aztán negyven évig nem hozta be ezt a lépéshátrányt.

A felszabadulás után a gyár régi tulajdonosa és vezetői elmentek külföldre: Grab Mihály, Edelstein és a többiek. Edelstein nemrég járt itthon, látta a városi standunkat, tanácsokat akart adni, de már a beosztott mérnökök is többet tudtak nála. Meghívtuk Győrbe, a régi teniszpályáját kereste.

Én 1946-ban, fogság után jöttem ide dolgozni, szenet lapátoltam az udvaron, életem fő vágya az volt, hogy egyszer salakozó lehessek. A fűtő olyan magasan állt fölöttem, hogy az ő helyét meg sem mertem pályázni, jóllehet akkoriban szinte minden fűtő analfabéta volt, én meg elvégeztem a hat osztályt. Később, ahogy lehetett, továbbtanultam, munka után elvégeztem a textilipari technikumot, kiemeltek, a raktár vezetője lettem.

A gyárrészlegek közül sokáig csak a szövöde működött, 1944-ben az amerikai repülőgépek a vasútállomást célozták meg, és a Grab gyárat találták el, meghalt egy csapat munkaszolgálatos, akik éppen légvédelmi árkokat építettek.

A gyárat a könnyűiparba sorolták, ott is a perifériára szorultunk, támogatást nem kaptunk, csak a saját erőnkből tudtunk haladni. Lassan előkerültek a műbőrgyártáshoz szükséges vegyszerek: benzol, nitró, 1948-ban elértük a háború előtti szintet, napi kétezer négyzetmétert, meg voltunk győződve, hogy ezzel a teljesítménnyel a Grab a világ legnagyobb műbőrgyárai közé tartozik. Szerencsére nem értettünk semmihez, és ez sok bajon átsegített minket.

1950–51-ben indultunk el a PVC-vel, a gépeket magunk építettük prospektusokból, a régi tulajdonosokkal leveleztünk, hogy meg tudjunk oldani egy-egy technikai nehézséget. Az alapanyag Nyugat-Németországból jött, de szörnyű körülmények között dolgoztuk fel, a gépek okádták a sósavgázokat, nem öntöttük, hanem szinte sütöttük a PVC-t; ülésbőrnek, táskabőrnek. Akkor csináltuk azokat a bizonyos vastag műbőr kabátokat, melyek merevek voltak, mint a búvárharang, hidegben pedig törtek.

1956-ban a gyár még mindig nem érte el az évi ötmillió négyzetmétert, de már felhívtuk magunkra a figyelmet. Itt a gyáron belül megalakult egy műbőrkutató részleg, nem élt sokáig, október-novemberben a munkatársak nagy része disszidált – Dorogi István, a vezető most beosztott mérnök a Bayer cégnél, Weil Ernő pedig Ausztráliában dolgozik.

A régi igazgató nem disszidált, de ő sem jött vissza Győrbe, róla elég annyit mondani, hogy ebből a gyengén működő gyárból élüzemet csinált, mivel termelési eredményekkel nem tudta elérni, munkabért takarított meg, még levett az emberek havi hat-nyolcszáz forintos fizetéséből.

Engem neveztek ki a helyére, korábban nem jöhettem számításba, mert a háborúban nyugati fogságba estem, és ez az ötvenes években rossz pontnak számított. Tisztában voltam vele, hogy itt már nem elég, amit tudok, tovább kell tanulnom.

– Jelenleg mi a végzettsége?

– Ötvenöt éves koromban szereztem meg a gépészmérnöki diplomát, már egy infarktus után.

– Tanárai és évfolyamtársai tudták, hogy egy vezérigazgató ül a padokban?

– Nem, én az ilyet mindig szégyelltem. Nem értem azokat a mérnökeimet, akik lent a Balaton mellett igazgató úrnak hívatják magukat.

1958-ban tettem az első nagyobb körutamat Nyugat-Németországban, láttam a kölni, a krefeldi gyárakat, hazaérve tomboltam, hogy mennyire le vagyunk maradva – kineveztek nyugatimádónak. Mindenáron új gépeket akartam, mikor a Könnyűipari Minisztérium nem adott pénzt, mentem a Külkereskedelmi Minisztériumba, a végén kikönyörögtem kétszázötvenezer dollárt, akkor ez még több mint egymillió nyugatnémet márkát tett ki, három év alatt kellett visszafizetnünk.

A Chemolimpexen keresztül hoztuk be az első gépet; a nyugatnémet gyártó cég nem adott referenciákat és leírásokat, mert az üzleti titoknak számított, elénk raktak egy darab műbőrt: tessék, erre képes a gép, hozzák ki belőle.

A gép elméletben mindent tudott, addig tizenhét helyen készítettünk el egy tekercs műbőrt, ez a gép maga kent, zselatinozott, préselt. Addig háromméteres sebességgel termeltünk, ez felgyorsult tizenöt méterre, és bár ugyanazt a „búvárharang” műbőrkabát-alapanyagot állítottuk elő, az anyag még most is reagált a hidegre, de már puha volt a tapintása.

Hat hónap alatt kellett átállnunk erre az új gépre, nehezen boldogultunk vele, két hónap után vissza is akartuk küldeni, de aztán kitanultuk, többet tudtunk róla, mint azok, akik készítették. Megbütyköltük, hogy a duplájára nőtt a sebessége, sőt lekoppintottuk a rendszert, a saját rezsiműhelyünkben építettünk egy ugyanilyen gépsort. 1962-ben kaptunk egy univerzális SPOONER gépet, aztán vettünk egy laminálót, gépparkunk lassan kifejlődött, 1965-re elértük az ötszáznyolcvanmillió forint éves termelési szintet, ez több mint a duplája volt az 1960-asnak.

1963-ban vonták össze a textilipari vállalatokat, olyan monstrumok jöttek létre, mint a huszonötezer embert foglalkoztató PANYOVA. Minket is hozzá akartak csatolni a Rábatexhez, de kiderült, hogy egymagunk többet termelünk, mint az egész győri textilipar, így önállóak maradhattunk.

Nem akarom további számokkal untatni, csak még annyit legyen szabad megjegyeznem, hogy egy pillanatra sem álltunk meg, 1977-ben 2,629 millió forint termelési értékkel 400 millió forint nyereséget hoztunk, 1978-ban egy ember majdnem egymillió forint értéket állít elő.

Lehet, hogy kívülről úgy tűnik, simán, zökkenők nélkül haladtunk előre, de higgye el, minden lépésért évek pusztultak el az életünkből, idegek mentek tönkre, és sokszor a börtön árnyékában jártunk.

Mikor az első műbőrből készült raktárunkat kezdtük építeni – részben kényszerből választottuk a műbőrt, mert felfalazni nem tudtuk volna az épületet –, Dunaújvárosban vettük meg a fémvázat, Sárosi, az Építővállalat igazgatója planíroztatta el a terepet, Horváth Ede gyártotta le a csarnok lábait – tizenötmillió forintot fizettünk ki nekik egyszámlára úgy, hogy hivatalosan senki nem tudott róla.

– Ezt hívják fekete beruházásnak?

– Ezt. 1967-ben már állt a csarnok váza, hogy be tudjuk fejezni, kértem még tizenötmilliót a győri Fejlesztési Banktól, tízszeres fedezet volt rá, de a bank nem adott:

– Hogy képzeli?

Aztán elmentem fölfelé, ott adtak. Mikor kész lett a csarnok, kétszáz forintra megbüntettek – de utána kaptam prémiumot.

Amit lehetett, mindig mi magunk építettük fel, ma is úgy gondolom, hogy a beruházásokat nem szabad kivitelező vállalatokra bízni, mert abból csak pörösködés származik. A főmérnökömet felmentettem minden munkája alól, és legfőbb kötelességévé az építkezés irányítását tettem. Kétszáznegyven ember állt a rendelkezésére, más gyárakban jó, ha egy-két kőművest talál, nálunk van harminc.

– Sohasem szorultak idegen munkaerőre?

– Dehogynem, például a vlies-üzem festékkonyháját a Magasépítő Vállalat kőművesei húzták fel. A munkahelyükön ötnapos munkahétben dolgoztak, fizettem nekik annyit, hogy ne menjenek haza, hanem szombaton és vasárnap nálunk fogják meg a kőműveskanalat. De ez rendkívüli eseménynek számított.

Minden lehetőségre lecsaptunk. 1960 végén, de valamikor már novemberben, légóiskolára rántották össze az igazgatókat. Egyszer megyünk kifelé az előadóteremből, mikor megfog Tóth Béla bácsi a minisztériumból:

– Nándi, nincs valami szabad kapacitásod? Maradt a beruházási keretből másfél millió, de csak úgy tudjuk odaadni, ha vállaljátok, hogy január elsejére befejezitek azt, amibe belekezdtek.

Elvállaltam, nekifogtunk egy kétezer négyzetméteres raktárnak, mindenki dolgozott: planíroztunk, rohangáltunk Dunaújvárosba tégláért. Az emberek még szilveszterkor is falaztak, hogy újévre kész legyen, éjszaka én vittem le húsz üveg bort nekik.

– Mi lett volna, ha csak január harmadikára készül el?

– Semmi a világon, az ember csak magát hajtja.

Január hatodikán átadtuk a raktárt, sok vendéget hívtunk, ünnepség előtt mindenki bejött hozzám egy feketére, egy stampedlira, csak egy ember maradt kint a folyosón, hogy nem kér semmit: a bank képviselője, épp csak azt nem mondta, hogy őt nem lehet lekenyerezni. Mikor megvolt az avatás és megnézett mindent, odajön hozzám:

– Hát most elmondom őszintén: azért jöttem, hogy leleplezzem magát. Amikor bejelentették, hogy nekikezdenek az építkezésnek, épp aznap közölte velünk az Építővállalat igazgatója, hogy a fagyok miatt leállnak a munkával. Hát akkor maguk hogy tudnak dolgozni? – gondoltam – itt valami kóklerség kell hogy legyen! De most, hogy láttam a raktárt, gratulálok, és most már én szeretnék koccintani magával.

– Ki vezette ezt az építkezést? A főmérnök?

– Nem, hanem a karbantartók főnöke, egy hatelemis régi asztalos. A lovak szerelmese volt, nyolcszázhatvan lóerő fölött rendelkezett, de a saját lova 0,2 lóerővel, az kellett neki. Mikor kikergettük a lovakat a gyárból, el akart menni, alig tudtam visszatartani.

Gondolhatja, hogy tervezésre nem volt idő, kivittem az asztalost magammal az eljövendő raktár helyére.

– Gyere! – és a sarkammal húztam a földre egy derékszöget, aztán harminc méterre onnan egy másik derékszöget – itt fog állni a raktár, és erről több szót nem akarok hallani. Ezenkívül egy dolgot tehetsz: január másodikán lerakhatod az asztalra a papírt, hogy mibe került neked ez az építkezés, mennyit kérsz az embereidnek túlórára, jutalomra, és én alá fogom írni.

Ma azt a raktárat két mérnök nem csinálná meg egy félév alatt.

– Aztán mi lett azzal az asztalossal?

– Hatvanéves korában halt meg, új párt talált – Jankovich egy magyarázó és megértő kézmozdulatot tesz a levegőben –, nekiállt házat építeni egyedül. Tüdőgyulladást kapott, nem ismerték fel, félrekezelték, mire kórházba vitték, már csak három napja maradt hátra.

– Csak közbevetőleg kérdezem: volt halottja a gyári fejlesztésnek?

– A fejlesztésnek nem volt, a gyárnak igen. Tizenkét évvel ezelőtt az impregnálóteremben történt egy robbanás. Kellett vennünk egy impregnáló gépet, százhúszezer dollárért kaptuk volna meg a legjobbat, én azt akartam, de szorítottak minket, hogy válasszunk egy olcsóbbat húszezer dollárért, a célnak az is megfelel – végül engednünk kellett.

Mi úgy tudtuk, hogy a gép robbanásmentes, sajnos, a gép nem így tudta. A beindulás utáni ötödik percben a gépből áradó gőzök elérték a robbanási szintet, ha akkor nem kapott szikrát, a veszély megszűnt, mert az elegy utána töményebb lett és nem robbant – mint ahogy a metán lent a bányában is csak egy bizonyos keverékarányban veszélyes, felette már nem.

Volt egy főmérnökünk, Danyikó Károly, harmincöt éves ember két gyerekkel, ő ismerte a legjobban az impregnálót, mikor lelátogatott hozzánk a miniszterhelyettes, neki szóltam:

– Karcsi, gyere, mutasd meg a gépet.

Bementünk az impregnálóterembe, alig néhány perce indult be a gép, Karcsi előszedte a golyóstollát, hogy felrajzoljon valamit, a csíptető, úgy látszik, szikrát adott, és mintha egy atombomba robbant volna fel, kékeslila tűz folyt végig a termen, kigyulladt a ruhám, égett kezem-lábam. Mikor eloltottak már és kötöztek, a főmérnököt kerestem:

– Hol van Karcsi?

A robbanás a tetőt is szétnyitotta, egy gerenda épp rázuhant, agyonütötte, aztán ráesett az égő benzintartály, egy kis véres folt maradt belőle a padlón.

Megindult a vizsgálat, kiderült, hogy ebből a bizonyos impregnáló gépből két példány készült, az egyik hozzánk került, a másik Ausztráliába, de azt már rég leállították. Sőt a gyártó cég is csődbe ment, már az utódjához fordultunk kártérítésért, de nem akartak fizetni: ők nem felelősek. Utánanéztünk és kinyomoztuk, hogy a cég rengeteget szállít a Szovjetuniónak, megfenyegettük őket, hogy közöljük az ügyet a szovjet illetékesekkel, akkor adtak végre hatszáznegyvenezer forintot a főmérnök családjának. Mi pedig kaptunk a minisztériumtól egy üzembiztos gépet százhatvanezer dollárért.

– Azt mondják, hogy a gyár szinte mindent ennek a főmérnöknek köszönhet.

– Még fogja hallani ezt néhány emberről. Danyikó Karcsi rendkívül tehetséges ember volt, ezt senki nem tudja jobban, mint én. Hogy ő elment, mindenki azt mondta, le fog állni az egész gyár. Akárhogy is fájt, meg kellett támadnom az emlékét, be kellett bizonyítanom, hogy rajta kívül is vannak embereink, akik meg tudják oldani a feladatokat, ha kell, a legnagyobbakat is. Láthatja, minden megy tovább. Elvárom attól, aki majd a helyemre lép, hogy ugyanígy eloszlatja az én legendámat is. De erről ne beszéljünk, ha lehet. Hol is tartottunk?

– Az asztalosnál, aki felépítette a raktárat. Építkeztek máskor is terv nélkül?

– Előfordult, de előtte végigjártuk Európát, és megnéztük, hogy mi a legjobb megoldás.

– Ez nem túl kockázatos?

– De igen, a kockázat rendkívüli, és mi rengeteget hibáztunk, legalább százmillió forintba került, hogy felhozzuk az üzemet, termékek tömegét rontottuk el és kényszerültünk áron alul eladni, szinte minden új gépünket eltörtük – de meg tudtuk javítani őket.

Kifizettük a tanulópénzünket, mégis azt merem mondani, hogy nagyon hamar megtanultuk azt, amit tudnunk kellett, ha nem így történik, ez az üzem legalább tíz évig ráfizetéses lett volna. A Graboplast ma az egyetlen műbőrgyár Magyarországon, de ha egy másodikra is szükség lesz, azt nekünk kell majd felépíteni, elindítani és segíteni, amíg nyereséget hoz az országnak, mert senki másnak nincsenek tapasztalatai ebben.

– És mi lett volna ezzel a gyárral, ha maga vagy maguk – gondolok itt a többi vezetőre – kívülről jöttek volna? Nem értettek volna a szakmához, csak úgy kinevezték volna magukat.

– Én a Graboplastba nem kinevezve vagyok, én itt elfogadva vagyok, azt hiszem, mindenki által. Ha csak kinevezve lennék, az milliókba került volna az országnak, mert hogy magamat megóvjam, sündisznóállásba kellett volna húzódnom, és lehetőleg mindenre nemet mondanom, hogy én mindenesetre lefedezzem magam.

– És így, most, mennyire szabad a keze?

– Hogy érti ezt?

– Mit tenne például, ha ennek a gyárnak nem a vezérigazgatója lenne, hanem teljhatalmú tulajdonosa valamelyik kapitalista országban? Mit tenne?

– Azonnal elbocsátanám a gyár létszámának húsz százalékát, legalább hatszáz embert.

– Most miért tűri meg őket?

– Háromszázat különféle humanitárius meggondolásokból hagyok meg a helyükön, a másik háromszázat pedig azért, mert nem tudok róluk, nem segítenek az osztályvezetőim, hogy felderítsem őket. Na, látja, ezt a másik háromszázat szívesen kirúgnám.

– Biztos benne, hogy létezik ez a másik háromszáz?

– Biztos. Sehol a világon nem láttam, hogy egy présgépen hatan dolgoznának, csak nálunk – most imádkoztam le a létszámot ötre, jövőre, ha minden jól megy, csak négy ember marad. De ehhez kell a gépen dolgozó munkások akarata is, mert ha ő nem ért egyet velem, be tudja bizonyítani az én elgondolásom ellenkezőjét, elszabotálják az anyagellátást, lelazsálják a minőséget, és a végén tönkrement anyagok kerülnek a csomagolóba. Ha hiszi, ha nem, alig valamivel kevesebben dolgoznak a gyárban, mint a nagy gépesítés előtt, az pedig istenkáromlás. És alig látni biztató jeleket.

A vér elönti az agyamat, ha bemegyek az üzembe és látom, hogy valaki felugrik a jöttömre! Miért ugrik fel? Ha a munkája olyan, hogy ülhet, akkor maradjon ülve, ha nem, akkor hogy mert leülni?! Ebben a gyárban, ha valaki nem figyel, egy perc alatt huszonötezer forint kárt tud okozni. Meg akarja fogni a Mari seggét? Fogja meg, de úgy, hogy közben a gépet figyeli.

Jankovich nem tud szabadulni a felkínált ötlettől:

– Rosszul mondtam az előbb, hogy hatszáz embert bocsátanék el! Ha a Graboplast nem Győrben volna, hanem mondjuk Bécsújhelyen, és az enyém volna, eladnám a fele gyárat; a fertőszentmiklósi kihelyezett üzemrészt, a szövödéket, tartanék ezer embert, akit közvetlenül meg tudnék figyelni, és ez az ezer hozna ugyanannyi nyereséget, mint most háromezer-háromszáz.

– De ha eladná a szövödét, honnan volna textilalapanyaga?

– A legelőkelőbb módon megvenném. Most nem tehetem, mert a magyar textilipar egyszerűen nem szolgál ki megfelelően. Ha a vevő hoz egy mintát, hogy ezt kéri, most átlagosan három hét alatt teljesíteni tudjuk, ha bevonnánk a boltba mondjuk a PANYOVA-t, egy évvel hamarabb le kellene adnunk a specifikációt. Ha három hónap alatt nincs meg az áru, nyugati vevő abba az üzletbe már nem megy bele.

És a minőség?! Tudja, miről látni, hogy egy műbőr honnan származik? A hátáról; ha piszkos a fonal, magyar, ha tiszta és simára van „esztergálva”, akkor külföldi. Ezért kell saját szövödét fenntartani.

– Kik a legjobb üzleti partnerek?

– A csehek, főleg a prágaiak, náluk a műbőrgyárak csak kilométerárut gyártanak, olcsó közszükségleti cikkeket, a cseh bőrdíszműgyártás ezért állt rá a mi anyagainkra. Eljönnek hozzánk, körülnéznek, ha látnak egy próbarongyot, már viszik is. És ha valamit kifogásolnak, azt is úri módon teszik:

– Ez és ez a baj.

– Mennyi a károtok?

– Nem az számít, javítsátok ki.

Egyébként úgy tudom, a műbőrért fűrészáruval fizetnek Magyarországnak.

– És a magyar műbőripar?

– Nézze, a feldolgozóknak és a műbőrgyártóknak sohasem voltak közös jelszavaik, ők azt mondják: semmilyen műbőrt nem lehet tisztességesen feldolgozni, mi meg azt, hogy nincs rossz műbőr, csak rossz feldolgozó. Annyi mindenesetre biztos, hogy fanyalognak az áruinktól, drágállják, kifogásolják, általában egy évvel később vásárolják meg az anyagainkat, mint a csehek, ennek néha szomorú következményei vannak, a Raznoexport-versenytárgyalásokon a csehek sokszor a Graboplast-anyagokból készült termékekkel győzik le a magyar ipart, és viszik el a sok millió rubeles üzletet.

– Nincs saját konfekciórészlegük?

– Sajnos nincs. Én akartam, a BT-t, magyarul a selejtet dolgoztuk volna fel – most az araboknak adjuk el kilónként negyven centért. Nem mertem belevágni, mert ha felvettem volna kétszáz embert, a létszám növekedése évekre tönkretette volna a bérkereteket. Ma már verem a fejem a falba, vállalni kellett volna mindent, vagy elmenni a Munkaügyi Minisztériumba feloldást kérni. Ha volna egy saját ruházati és díszműáru-konfekciónk, befolyásolni tudnám a túl óvatos készítőket, kényszeríteni az újra. De most már mindegy, azt szokták mondani: kár belesírni a kiömlött tejbe.

– És Nyugattal milyenek az üzleti kapcsolatok?

– Megpróbálunk mindent, a Chemolimpexszel közösen nyitottunk egy irodát Frankfurtban Trematex néven, itt indulunk el az új anyagainkkal. Az iroda a szokásos harminc-negyven nap helyett kilencvennapos fizetésre adhat el, a forgalom hárommillió évente, az iroda önfenntartó, és még hét százalék nyereséget is hoz, de a lényeg nem ez, hanem az, hogy többé-kevésbé pontosan fel tudjuk mérni az anyagok várható sikerét.

– Csak anyagokról van szó?

– Csak anyagokról lehet szó, konfekcióban még egyelőre nem mérkőzhetünk a németekkel vagy a franciákkal.

Az állam akart adni nekem exportjogot, de én nem akartam csak eladó lenni, nem vállaltam, csak úgy, ha önállóan vásárolhatok is. Mindenképpen saját export-import irodára törekszem, bízom benne, hogy meg is lesz, ha nem is most, belátható időn belül; már gyűjtöm a fiatal, nyelveket tudó embereket, és küldöm tanulni a Chemolimpex irodáiba. A Chemolimpexszel való együttműködés egyébként csak 1977-ben negyvenötmillió forintba került nekünk, ha ezt nem kellene kifizetnünk, sokat javulna a valutakihozatalunk.

– Elképzelhetőnek tart egy nagyobb betörést a nyugati piacra?

– Meg kell hogy mondjam őszintén: nem, a feltételek, amik között a kapitalista cégekkel versenyzünk, nem azonosak. Negyvenéves előny a műbőrgyártásban, teljes piaci ellátottság, tájékozódás – ezt talán még be lehetne hozni, de a kapcsolatok rendszerében nem tudjuk legyőzni a hátrányt. A tőkések nem felejtik el nekünk, hogy mi a szocialista országok szövetségi rendszerébe tartozunk, érezhetően visszaesnek a rendelések, ha a nemzetközi helyzet kiéleződik.

– És a személyes kapcsolatok?

– Itt még nagyobb a hátrány. Például ha egy autógyár, mondjuk, a Volkswagen cég rendel kétmillió négyzetméter műbőrt tőlünk, akkor mi tudunk vinni a kereskedelmi igazgatónak – aki a további rendeléseket döntően befolyásolni tudja – egy porcelán lovat négyezer forintért, azt is a Chemolimpexszel közösen, a nyugati cég pedig ad neki két pfennig jutalékot méterenként, az négymillió pfennig, negyvenezer márka. Kitől fog rendelni legközelebb?

Jankovich az órájára néz:

– Már fél kettő?! Ennünk kellene valamit, engedje meg, hogy meghívjam ebédre.

Az üzemi étkező felé tartva átmegyünk az udvaron, az irodaépület szélvédett oldalánál egy félfedél alatt, melyből most ki vannak szedve az üvegtáblák, száz és száz kaktusz és más cserepes növény zöldell, az udvar közepén pedig egy agavé nyújtózkodik, mellette tábla jelzi a magasságát, az adott napon, augusztus 10-én: 7 méter 15 centi. Jankovich megáll mellette:

– Van olyan nap, hogy húsz centit nő. Én ültettem még harminc ével ezelőtt, Leányfaluról hoztam a hajtást.

– Meddig él az agavé?

– Csak egy nyáron.

– Ez a hatalmas fa?

– Igen, ősszel elpusztul, és indul egy új sarj.

Már megszoktam, hogy egy átlagos textilgyárban a munkások ügyet sem vetnek az igazgatóra, vezérigazgatóra, legfeljebb közvetlen ismerősei biccentenek felé, az agavé mellett álldogáló Jankovich előtt viszont senki sem haladhat el úgy, hogy ne köszönne neki. A szemekből óvatos figyelem sugárzik, mintha arra készülnének, hogy megvédjék magukat a vezérigazgató hirtelen és erélyes számonkérésével szemben. Jankovich minden köszönést viszonoz, de senkivel sem bizalmaskodik.

– Ha nem egy műbőrgyárba kerül, hanem szabadon választhatja meg a sorsát, mihez kezdett volna?

– Hogy az iparon belül maradjak, például egy fonodáért, ahol minden szám adott és kötött, nem tudtam volna lelkesedni, de már egy vertikális textilvállalat élén, amilyen például Pápa vagy a Kőbányai Textil, már hoztam volna magam. Vállalat, mondom, és ebben a szóban számomra benne van a vállalkozás fogalma, a kockázaté. Ez az én világom.

– Arra nem gondolt, hogy katona legyen?

Jankovich elmosolyodik:

– Jó volna tudni, hogy ez most bók vagy sértés. De nem, soha nem akartam katona lenni.

Az üzemi étkezőből két külön bokszot kerítettek le, az egyiket „magyaros”, a másikat „vadász” ebédlőnek rendezték be, nehéz, népies bútorokkal, a falakon szőttessel, kancsókkal, trófeákkal, nekünk a magyarosba terítettek – a harmadik tányér Jankovich titkáráé. Körülnézek, és ahogy illik, megdicsérem a bokszot.

– Nem különös, akkor jutott eszünkbe, mikor megszorították a reprezentációt. Mindenképpen meg kell hívnunk a gyárban tárgyaló üzletfeleinket ebédre vagy vacsorára, itt egyharmadába kerül, mint bent a városban a Vörös Csillagban, egy alsóbb osztályú helyen pedig azt kockáztatom, hogy a cigányzenész a vendégünk nyakába rókázik.

Jankovich lassan, étvágytalanul kanalazza a levest:

– Azok az ebédek! Reprezentáció! Minket ilyenre nem tanítottak, nekünk megszégyenülve magunknak kellett megtanulni. Lassan ettem, hogy lássam, más hogy használja az evőeszközt, és utánoztam. Most már tudom, hogy kell bánni a halkéssel, de azt mondom, hogy minek?

Nem tanultam viselkedni, húszéves korom körül került a kezembe az első és utolsó illemtankönyv, annak is csak egy leszakadt fejezete, épp arról szólt, hogy kell udvarolni egy özvegyasszonynak.

Minket nem tanítottak meg, hogy kell elviselnünk a kudarcot, hogy kell túllépnünk rajta, mi a kudarcon örökké rágtuk magunkat – képzeljen el egy tábornokot, akinek megszakad a szíve, ha csata közben egy szakasz elpusztul.

Mi egyhónapos iskolát sem kaptunk, de a gyár most már két fiatalt is elküldött menedzseriskolára, az egyik harminckét éves, a másik harmincöt. Ők igazgatók lesznek, nyelvet tanulnak, viselkedni, tájékozódni, és ez az egy év tanulás öt évvel meghosszabbítja majd az életüket.

Ebéd után visszamegyünk az irodába, a titkárnő újabb citromos málnaszörpöt hoz, Jankovich várakozóan rendezgeti bal könyökénél az adatokkal telegépelt lapokat.

– Jankovich elvtárs, ugye, maga diktátor?!

A vezérigazgató felhúzza a szemöldökét:

– Én? Miből gondolja?

– Ahogy előbb az udvaron álltunk az agavé alatt és az emberek mentek el mellettünk, úgy láttam, mindenki tart magától.

– Lehetséges, ezt tőlük kellene megkérdezni. Gyakran kiabálok, de még soha senkit nem bántottam igazságtalanul. Azt hiszi, megtehetné ezt ma egy vezető egy munkással?! Fordítva hamarabb.

– Ezenkívül úgy tűnik, hogy ebben a gyárban minden a maga kezében összpontosul, és ha magával valami baj történne, az egész Graboplast megáll.

– Azt hiszi?!

Jankovich megnyom egy csengőt az íróasztal lapjának alján: – Kéretem N. elvtársat – magyarázóan int felém –, ő a személyzetisünk.

Sovány, alacsony férfi nyit be, lehet, hogy már mániámmá vált, de az ő szemében is ugyanazt az óvatos tartózkodást látom, mint az udvaron mellettünk elhaladó munkások tekintetében. Jankovich csak a legszükségesebb szavakkal összeismertet minket, aztán azonnal a tárgyra tér:

– N. elvtárs, engem autóbaleset ért és meghaltam.

A személyzetis elbámul.

– Ezt hogy érted, vezérigazgató elvtárs?!

– Ha velem történik valami, ki áll a helyemre és mikor?

– Tamaskovics elvtárs holnap reggel.

– Tamaskovics elvtárs is ott ült a kocsiban, akkor ki áll a helyemre?

– B. elvtárs.

Jankovich szemében kaján fény gyúl:

– Ő szívinfarktust kapott, mikor meghallotta, hogy minket baleset ért. Ki lesz a vezérigazgató?

– D. elvtárs.

– Ennyit akartam, köszönöm, N. elvtárs, elmehetsz – Jankovich megvárja, míg becsukódik az ajtó a személyzetis mögött. – Hét lehetséges vezérigazgatót és kilenc főmérnökjelöltet tudnék felsorolni magának. Egész le üzemvezetőkig ki van dolgozva ez a rendszer, mindenkinek a személyi lapjára rá van tűzve a lehetséges utódok neve – ezt nyugati cégektől tanultuk, ahol bárki is hal meg, egy napra sem állhat le a termelés.

– Kívülről nem jöhet vezető?

– Isten irgalmazzon az idegentől, az a legnagyobb szégyen. Nem is jogosult a létre az a kollektíva, amelyik nem tudja kitermelni a vezetőit, minden gyárban minden helyre van megfelelő ember. Minden újonnan jött csak lent kezdhet nálunk.

– És ha többet tud, mint a fölötte álló?

– A Graboplast az ország egyetlen műbőrgyára, másutt hol tanulhatta volna meg a szakmát?

Ennek a rendszernek egyébként van még egy nagy előnye: ebben a gyárban huszonhárom éven keresztül mindenki mindig csak előre ment. Ha pedig valaki előrelép, az új helyén mindig igyekszik rátenni egy lapáttal.

– Elméletileg tehát mindenki előtt nyitva van az út a vezérigazgatói székig?

– Elméletileg igen, gyakorlatilag nem. Például dolgozik nálunk egy mérnök, a képességei elérik a csillagokat, de ha iszik, nem tudja fékezni magát – és előfordul, hogy iszik. Nem javasoltam a minisztériumnak a kádertartalék-állományba.

– Van kedvenc beosztott-típusa?

– Mindig azokat szerettem, akik, mint mondani szokás, nem várnak délig, hogy felfedezzék a Napot. A példaképem ebben Tóth Béla bácsi volt a minisztériumból, egyszer lejött ellenőrizni, kiment a szeméttelepre, körülnézett és elköszönt:

– Na, akkor én megyek.

– És a gyár, Béla bácsi?

– Mit nézzek rajta? Innen is láttam mindent.

Az én titkárnőmnek is elég annyit mondanom:

– De a jóistenit ezeknek! – és ebből megír egy hosszú üzleti levelet.

Mindent összevetve nincs okom panaszkodni az embereimre, a távollétemben jobban megy a munka, mint ha bent vagyok a gyárban – és ennek így kell lenni.

Beszélgetés közben órámat csuklóm belső oldalára csavarom, hogy feltűnés nélkül megnézhessem az időt: három óra elmúlt, ötkor indul a vonatom haza, és még ki kell érnem a pályaudvarra. Akármilyen óvatos voltam, Jankovich észreveszi a mozdulatomat.

– Kivisszük kocsival az állomásra – csönget, behívatja a titkárát –, légy szíves, szerezz egy kocsit fél ötre, Moldova elvtársat ki kell vinni a vasútra.

A titkár zavartan mosolyog.

– Ne haragudj, vezérigazgató elvtárs, de jelenleg egyik kocsink sincs bent, és nem tudom, hogy érnek rá.

Jankovich kínnal teli lemondó mozdulatot tesz.

– Hallotta ezt?! Én, a vezérigazgatója kérem, hogy magát, aki a vendégünk, aki írni fog a gyárról, vigye ki az állomásra, és ő erre azt mondja, hogy nincs kocsi! Beszélhet így egy menedzser?! Hát nem beül inkább a saját autójába, taxit hívat vagy rabol egy kocsit az országúton?! – még egy rövid mondatot lök ki a fogai közül. – Legyen kocsi, és befejeztük. Igen?

A titkár kihátrál, Jankovich feláll a helyéről:

– Annyi időnk még maradt, hogy legalább a házi mintatermünket megmutassam. Szerettem volna a műbőrüzembe átvinni, de ez már holnapra marad.

Kint az előszobában a titkár újra csatlakozik hozzánk, liftbe szállunk, egy vagy két emelettel följebb egy viszonylag kis alapterületű terembe nyitunk be. Jankovich felgyújtja a lámpákat – szokatlanul erősek, távolról is érezhetően öntik magukból a forróságot. A fénysugarakban nemcsak alapanyaglapok és -tekercsek tűnnek fel, hanem a belőlük készült modern fazonú cipők, anorákok, női táskák és kazetták is – egy részük magyar szövetkezetek munkája, más árukat külföldön gyártottak le. Találomra felemelek egy cipőt, és megnézem a talpát, bele van préselve: „vero cuoio”, valódi bőr.

– Nem törekszünk arra, hogy egyszerre mindent műbőrrel pótoljunk. Beérjük egy-egy résszel is, ennél a cipőnél a fejjel. Egy női kosztümnél közelebbről is megfigyelem az ujj végén a szél elvarrását, az anyag itt jóval vastagabbnak tűnik, mint a természetes bőr.

– Igen, a műbőrnek kell a konfekció, anélkül nem érvényesül.

– Konfekcióval sem mindig.

– Egyet tisztázni kell: a bőr különb anyag, mint a műbőr. Ha volna évi nyolcvan-százmillió dollárunk bőrbehozatalra és a készárut olcsón tudnánk adni, a Graboplastot fel kellene robbantani. A PVC-anyag olyan, mint a villany vagy a vonat, szolgáltatás.

Az átlagember is szeretne divatos holmikban járni, de a bőrt nem tudja megfizetni. Nézze meg: ez a krokodilhatású kazetta hatszáz forint, ugyanaz bőrből ötezer. Szebb a bőr? Szebb.

Holnap vagy holnapután a bőr még drágább lesz, ki van számítva, hogy az emberiség kétszázalékos szaporulatára csak nulla egész hattized százalékos bőrtermelési növekmény jut. Jelenleg kétmilliárd ember jár mezítláb, előbb-utóbb cipőt akar, mit gondol, miből fognak annyi cipőt kiszabni?

Magyarországon most szinte nincs is különbség a bőr- és műbőr cipők ára között, de 1981-re nálunk is megszűnik az állami dotáció, a teljes bőrértéket bele kell építeni az árakba, meglátjuk, ki fog megadni ezerhatszáz forintot egy pár cipőért?!

 

*

 

Másnap reggel, mikor bekopogtam hozzá, Jankovich szinte ugyanabban a testtartásban könyökölt az íróasztalán, mint előző délután, mikor elváltunk.

– Hogy utazott?

– Köszönöm, és maga hogy töltötte az estét?

– Éjjel Bécs III-at hallgattam egész addig, amíg a szpíker azt mondta, hogy nulla óra van és péntek, de egy óra felé megint felébredtem. Reggel háromnegyed hatra jöttem be a gyárba.

– Közel lakik?

– A gyári kolónián a régi igazgatói lakásban, eredetileg kétszázötven négyzetméteres volt, de nekünk száz elég, a többit leadtam. A feleségemmel élek és a két fiammal.

– Hogy jön ki a fiaival?

– Elég jól. Mikor az iskolában dolgozatot kellett írni nekik arról, hogy ki a példaképük, mind a kettő azzal kezdte: nem az apám. De hát így van ez rendjén, „legyen minden magyar utód különb ember, mint apja volt”. De egyelőre még nálam laknak.

A titkárnő behozza az elmaradhatatlan citromos málnaszörpöt.

– Maradt valami kérdés tegnapról? Ha nem, akkor megnézhetnénk a műbőrüzemet, azt mindenképpen én akarom megmutatni magának.

– Tisztában vagyok azzal, hogy ilyet nem illik kérdezni, de szeretném tudni, mennyi a jövedelme?

– Nem titok, 1977-ben összesen százharminckétezer forintot kerestem.

– Ez a legmagasabb kereset a gyárban?

– Nem, például a műbőrgyáregység vezetője tavaly elérte a száznegyvenezret. A rang, amit valaki betölt a gyárban, nem mindig azonos a fizetési listán elfoglalt hellyel. A főmérnök, aki egyben vezérigazgató-helyettes is, nincs a tizenöt legjobban kereső ember között, mert az ő fizetését a minisztérium határozza meg hivatalból, és ennyit adtak. És még kérni sem mehetek, hogy emeljenek neki, mert mindenki azt mondaná, hogy Jankovich a helyettesének kér, de valójában magának akar többet.

– Hogy aránylik a maga jövedelme a gyár fizikai dolgozóinak a keresetéhez?

– Tavaly a könnyűipari tárca összes üzeme közül a Graboplast fizetett a legjobban, az éves átlagkereset pár száz forint híján elérte a negyvennyolcezer forintot. Ami az arányokat illeti: én körülbelül két egész kéttizedszer annyit keresek, mint egy szövőlány, és legföljebb a kétszeresét annak, amit egy műbőrgyárrészlegben dolgozó betanított munkás összehoz.

– Ezt az arányt helyesnek tartja?

– Erről nagyon nehéz beszélni. Én, aki tudom, mi a nyomor, én nem kifogásolhatom ezt az arányt, nekem ezzel egyet kell értenem. Azt is tudomásul veszem, hogy az egész béketábornak az az érdeke, hogy Magyarországon rend és nyugalom legyen, és azt mondják, ezt csak úgy lehet fenntartani, ha nem húzzuk szét nagyon a fizetéseket.

Az éjszaka, mondom, Bécs III-at hallgattam, és egy kommentátor a néppárti vezért, Tauszt idézte: „Ne vigyük túlzásba a szocializálást, mert a végén nem lesz érdemes vállalkozni!” Nálunk is meg lehet figyelni valami hasonlót, persze más körülmények között, a minisztériumokban megbeszéléseket tartanak, ahol azt tárgyalják, hogy valamelyik vezető túl sokat keres, és tenni kellene valamit ellene, ha bérfejlesztést küldenek, azt csak a munkások fizetésemelésére lehet fordítani. A fizikai állományba tartozók átlag hatszáz forinttal keresnek kevesebbet, mint a nem fizikaiak, pedig azok közül százketten végeztek egyetemet és ötvenen főiskolát.

Minden az egyenlőség felé halad, mint ahogy a hegyek ki akarnak simulni és mocsárrá válni, csak régen ötszáz évenként ismétlődött meg ez a folyamat, most pedig minden héten.

Az sem számít, hogy valaki hitelre felépített egy gyárat, hogy kenyeret adjon háromezer-négyszáz családnak, nem, ez a mondat már inflálódott, mondjuk úgy, hogy háromezernégyszáz ember lóg ezen a csöcsön, és megél, meg kell hogy éljen, mert ha ez a gyár tönkremegy, nem lesz hová menjenek, rajtunk nem fognak segíteni, mint a Vörös Csillag Traktorgyáron.

Az sem számít, hogy a fejlesztés első szakaszában évekig napi tizennégy órát dolgoztam, és most 1980-ig újra 1,3 milliárdot kell beruháznunk, de ez nem támogatás, hanem kölcsön, úgy kell gazdálkodnunk, hogy megteremtsük a feltételeit annak, hogy 1983-ig visszafizessük az utolsó fillérig. És meg is lesz, mert én nem írok alá veszteséges mérleget, illetve ha a helyzet úgy alakul, kötelességem lesz aláírni, de utána hazamegyek, és a Mannlicherommal szájba lövöm magam. 1980-ban még felterjesztem a jelentést, aztán én nem tartozom senkinek, és senki sem tartozik nekem.

– De erre maga rámegy.

– Igen, megígérem magának, hogy utána meghalok, megtettem, amit kellett, és nincs tovább – már helyéről felemelkedve mondja különös elnyújtott hangon, mintha egy régi tanító hanghordozását keresné. – Egy tálentumot adott az Úr, és megveri azt, aki elássa, és csak egyet mutat fel, holott tízet kellett volna hoznia. Nézzük meg a műbőrüzemet, nem akarom befolyásolni, de két jelző illik rá: lenyűgöző és félelmetes.

Az első, ami meglep: az üzem szokatlanul be van szorítva a környező épületek közé. Mikor mondom neki, Jankovich legyint:

– Hiába szóltam, hogy kell nekünk ez a terület fejlesztésre, kilencvenhat lakásos telepet építettek a vasút és a gyár közé. Mintha máshol nem lett volna szabad telek.

Bemegyünk a portán, Jankovich úgy figyeli a terepet, mint egy sakkozó a táblát. Hárman beszélgetnek egy kapcsolóterem előtt, rájuk szól:

– Mi az, kérem? Sajtófélóra?

Valamit hebegnek és eltűnnek. Álldogálunk a gyártás első stációjában, a keverőüzemben, senki sem jön fogadni minket, pedig a titkárságról nyilván átszóltak. Jankovich ideges, de egyelőre nem mutatja, kénytelen-kelletlen átveszi a tájékoztató szerepét:

– Régen ötven-hatvan mérleg állt ebben a teremben, ezt most egyetlen gép helyettesíti, ez a PFISTER keverő, ötszáz kilós tételeket mér húsz deka pontossággal. Annyiba került, mint huszonöt Zsiguli, de ötvenmillió közvetlen hasznot hozott eddig, és még hozzászámolhatunk hatmillió értékű minőségjavulást. Régen ugyanis vödröztünk, egy vödörbe vagy tizennégy kiló ment, vagy tizenhat, és ez meglátszott a kész műbőrön. Hatéves garanciával adták, nálunk legalább tizenkét évet fog dolgozni.

– Előfordult már, hogy egy gép vásárlásánál más szempont is érvényesült, mint a célszerűség?

– Politikai szempontokra gondol?

– Igen.

– Mi csak arra voltunk tekintettel, hogy tudja-e a gép azt, amire nekünk kell. Sajnos előfordult, hogy a Gy.-i Keményítőgyár berendezését egy olyan cég szállította, amelyik támogatta a Francia Kommunista Pártot. Ha egyszer kimegy a gyárba, kérdezze meg, mit kínlódtak vele – és reklamációnak ilyenkor helye nincs. Nekünk is fel volt kínálva hasonló „üzlet”, de mi kitértünk előle.

Már negyedórája várakozunk, lehetetlen nem észrevenni, hogy Jankovich topog az idegességtől:

– Megkérdezhetem, hogy mire várunk?

– A legkisebb dologban sem szeretném félrevezetni, ezért el kell mondanom, hogy ma ebben az üzemben súlyos szabálytalanság történt. Az üzem két vezetője közül egynek minden körülmények között bent kell tartózkodni, az első embert én tegnap elengedtem, a helyettese viszont a tudtom nélkül ment el, csak egy cédulát hagyott az asztalomon, hogy valami balatoni telekügyet kellett elintéznie sürgősen, ha nem megy le, a tanács kisajátítja a területét. Erre én majd visszatérek velük, de egyelőre be kell érnünk azzal, hogy a harmadik vagy negyedik ember vezet végig minket az üzemen. Tegnap azt kérdezte, hogy mit csinálnék, ha nem a vezérigazgatója, hanem a tulajdonosa lennék a gyárnak, egyet elfelejtettem mondani: behívatnám a „tizenkét apostol”-t – így nevezzük a gyár szűkebb irányító stábját –, és valamiért rájuk szólnék, mondjuk:

– Legközelebb fehér ingben, uraim! Igen?!

És farral mennének ki az irodámból. De én most már kijátszott kártya vagyok, régen még tudtam utasítani, de most már csak magamat eszem.

Egyelőre az alkalmi helyettes sem mutatkozik, sétálunk a bemérő-keverő üzemben, nézem a műbőr alapanyagait: osztrák PVC, lengyel festék, szovjet benzol, magyar csak a lágyító, a nyersanyagszerkezet itt is olyan lehet, mint a textiliparban. Egy forduló után feltűnt, hogy áll néhány gép.

– Mi húszszázalékos gépi tartalékkal dolgozunk, egy kapitalista, aki bármikor bármit vásárolhat, persze nem képez tartalékokat. Emellett kilencvenmillió forint értékű pótalkatrészt tárolunk, de pont azok nem akarnak eltörni, amiket pótolni tudnánk – a szentségit neki! –, harmincmilliót kiselejtezhettünk belőle.

Végre jön a kísérőnk, alacsony termetű fiatal férfi, meglep, hogy nem munkaköpenyt visel, hanem pulóveringet és fehér jerseynadrágot.

– Miért hord fehér nadrágot? – kérdezem tőle – hiszen ez nagyon piszkolódik.

– Ó, ez nagyon hálás, könnyen mosható. Most vettem az árleszállításnál…

Jankovich közbeszól:

– Majd én megmondom, hogy miért vett fel fehér nadrágot, azért, mert ma nem akart bemenni az üzembe. Induljunk, igen?! – de Jankovich már nem bízza kísérőnkre a tájékoztatást, ő maga sorolja az adatokat. – Itt a gyár létszámának alig egyhatoda dolgozik, hatszázhúsz ember, mégis ők hozzák szinte a teljes termelési értékünket.

– Három műszakban megy az üzem?

– A termálgépek miatt kötelező, ha mindennap engednénk lehűlni, aztán újra felfűtenénk őket, az élettartama lemenne az egyharmadára.

Egy emelet magasságú, vagy nyolcvan méter hosszú gépsoron tetszetős barna műbőr fut végig, a gépsor végén nagy bahira tekeredik.

– Ez egy Bruckner gyártmányú gépsor, nálunk működik a legjobban, a cég ide hozza a vevőket referenciára.

A másik gépsornál viszont nincs egy lélek sem, üresen és hidegen állnak a hengerek. Jankovich a kísérőnkhöz fordul: – Miért áll ez a gép?

A fehérnadrágos egy nagyot nyel:

– Hengert cserél.

– Esetleg meg tudná mondani, hogy mikor lesznek kész a hengercserével?

– Nem tudom.

– Akkor majd én megmondom: pontosan fél kettőre, hogy a műszak vége előtt már ne kelljen új munkába kezdeni.

Jankovich legnagyobb megdöbbenésére a másik nagytermelő gépsor sem működik.

– Ez miért áll?

– Nincs ember.

– Hányan hiányoznak?

– Nem tudom.

– Maga most elmegy, és mire mi a terem végére érünk, hozza a létszámjelentést, igen?! – Jankovich füstölög. – Elmentek a vezetők a Balatonra, felborul az egész program. Tudja, miről van szó? Tegnapra vártak minket, és a maga látogatása egy nappal eltolódott.

A hatalmas teremben csak egy helyen lehet csoportosulást látni, az adminisztrátorok neonnal kivilágított szobájában sűrű tömeg tolong, borítékokat nyitnak fel, pénzt számolnak, papírszalagokat fordítanak a fény felé.

– Fizetés délelőtt tizenegy órakor, munkaidőben, ez is szabálytalan.

Közben előkerül kísérőnk a létszámjelentéssel: a műszakból tizenkét fő betegség miatt hiányzik, huszonheten ma vették ki a szabadságukat.

– Ennyien egyszerre?! Miért?

– Nem tudom.

– Hogy hívják?

A kísérőnk értetlen arckifejezéssel mondja a nevét.

– Köszönöm, csak szerettem volna hallani, hogy valamit tud. Elmehet, nincs szükségünk magára.

Kísérőnk ennek ellenére nem mer távozni, tisztes távolból, de követ minket.

– Levonatom a féléves prémiumát, tízezer forintot, és ez még csak az első lépcső…

Jankovichra nézek:

– Főnök, mondhatok valamit?

– Tessék.

– Itt maga hiába csap szét.

– Lehet, lehet, hogy hiába. De majd meglátjuk.

Továbbra is nagy az ellentét áru és termelési körülmények között: a működő gépeken olyan műbőrök futnak, melyek nemcsak Magyarországon, de a világ minden nagy áruházában feltűnést keltenének.

– Azt akarjuk, hogy valódi bőr benyomását keltse, még a szaga is legyen bőr, mert ma már ez is megoldható.

És a húszmilliós gépsor végén egy ember kézzel egyengeti az anyagot, hogy ne ráncosan tekeredjen fel, húszmilliós gép ilyen kiegészítő „alkatrésszel”! Fent a kenőgép kezelőhídján harmincnyolc-negyven fok meleg van és átható vegyszerszag, beszélgetek néhány szót az ott dolgozó munkásnővel, nem látszik elégedetlennek: havi négy és fél-ötezer forintot keres, régi helyén, a Kekszgyárban néha a fele sem jött össze.

Átmegyünk egy kisebb terembe, a nyomógépek között sétálunk, mikor váratlanul feltűnik egy kendős nő, és alig néhány méterre tőlünk végigönt a gépek közti betonjárdán egy vödör koszos vizet, papírdarabok, kócok úszkálnak benne. Jankovich mereszti a szemét, mint aki nem biztos benne, hogy jól lát, magához hívatja a művezetőt, és a tócsára mutat:

– Ez mi volt?

A művezető feszült, de rezzenéstelen arccal válaszol:

– Portalanítanak.

– Trágyalével?! Gondom lesz magára is, menjen innen! – Jankovich megáll, és lemondó gúnnyal széttárja a kezét. – Még mi szépet mutathatok?

– Az összerakót szeretném látni, a készáru csomagolását.

– Kérem.

Most már Jankovich nem lepődik meg, hogy csak a kézi munkások dolgoznak, az egyik fóliázógép törött, a másikon leégett az ékszíj, azért áll. Bólogat:

– Azt hiszem, mehetünk.

– Ma ha benézünk egy baromfiólba, kitör a csirkevész.

– Valahogy így.

A „magyaros” bokszban már rég megterítettek ebédre, a titkár feszengve vár minket:

– Mit láttak? Tetszett az üzem?

Jankovich ujjával rajzol a terítőre:

– Kérlek szépen, én azt mondtam Moldova elvtársnak, hogy ez az üzem lenyűgöző és félelmetes, ebből a félelmetes stimmel, mert ekkora kuplerájt sehol a világon nem láthatott volna, mint ma nálunk.

– Csakugyan?

– Az üzem ötven százalékkal sem ment, egyetlen ember nem volt a helyén, egyetlen ember nem törődött a termeléssel – Jankovich végre kitör magából. – Dögölj meg, szocializmus, hadd legyünk újra rabszolgák.

Reggel, mikor a keresetekről beszéltünk, nem akartam mondani magának, de a munkás hiába kap meg mindent, nem szorítja a keblére a rendszert, hanem megássa a sírját. Én horvát származású vagyok, talán észrevette a beszédemen, hogy azt a hat elemit is nemzetiségi iskolában jártam, de már négy nemzedékem volt magyar katona, hadd érezzem magam magyarnak, amikor kijelentem: bár a fele volna meg bennünk a japán hűségnek és szorgalomnak.

Itt mindenki pusztít, és ezt csak nálunk és most teheti meg, a kapitalisták régen már akkor szóltak, ha a villanyóra egy fillérrel többet mutatott, mint szokott, nekem két művezetőm néhány hete bikaviadalt játszott két elektromos targoncával, összetörték, egy targonca négy Skoda gépkocsi ára, az egyik művezetőnek a lába is megrepedt, és az SZTK még a kórházi költségeket is visszaterhelte ránk, mert a baleset gondatlanságból eredt. De én megölök valakit, nem hagyom ezt.

A magyar ember kitér a felelősség elől, ezt most már vezetőnél, fizikai munkásnál egyformán észre lehet venni. Én soha nem hagyom szó nélkül, ha valami hibát látok, és azt kell tapasztalnom, hogy ha valakit mondjuk háromszor letolok a raporton, az illető elmegy a gyárból – ha más nincs, fele pénzért. Egy szakmányvezető vegyész nálunk háromezer-hétszáz forintot keresett, ma már hatezernél tartana, de ő elment a városhoz fekáliát vizsgálni ezerhétszázért. Egy gépészem tanár akar lenni, mert ha a gyerek hülye, legföljebb megbukik, de ha itt leáll a gép, hárommillió forint esik ki a termelésből, és ezért bizony megítélik őt.

Persze hogy könnyebb ott, ahol költségvetésből dolgoznak, elköltik a pénzt, és nem kell mérleget csinálniuk: a szolgáltatásnál, a tanácsnál, a testületeknél, de egy forrásból fakad ez a fekete keserű víz: mindenki kitér a felelősség elől.

Jankovich lassan megnyugszik, int a titkárának:

– Tölts a vendégünknek, amiért mi már nem tudunk inni, azért ő még szeretheti a bort. Az nem lehet igaz, amit ma látott, ilyen gyár nem hozhat évi kétmilliárdot és egy félmilliárd nyereséget. Ilyen csak egyszer fordulhat elő egy életben, ami ma délelőtt. Persze, amit most látott, azt nem lehet letagadni.

Látni az arcán, hogy mire gondol, de azt is, hogy inkább összeszedi a második infarktust, akkor sem mondja ki. Elgondolkodom, ha Kiskunhalasra leutaztam még egyszer, megnézni, hátha mégis tévedtem, ennyit a Graboplast is megérdemel:

– Jankovich elvtárs, szeretném még egyszer megnézni a gyárat valamikor a hónap végén.

Az erőszakkal fegyelmezett vonások, a szürkülő bajusz megremeg:

– Köszönöm. Jöjjön bármikor, ne is jelentse be magát, nehogy azt higgye, hogy külön készültünk. Meg fogja látni, hogy ez a gyár valóban lenyűgöző és félelmetes.

 

*

 

Este nyolckor, épp hogy hazaértem a vasútról, szól otthon a telefon:

– Jó estét, itt Jankovich Nándor.

– Jó estét, mi történt?

– Még bent vagyok a gyárban, az előbb jártam végig az üzemet, a termelés kifogástalanul megy, de ez most nem érdekes, azt kutattuk, hogy mi történt délelőtt. Én csak arra gondoltam, hogy fizetést osztottak és holnap szabad szombatot tartunk, de kiderült, hogy ma volt a nyári árleszállítási időszak utolsó teljes napja, külföldi árucikkeket is bedobtak a boltokba, az emberek megőrültek, hogy vásárolhassanak. Ahogy megkapták a fizetésüket, nem bírtak magukkal, háromnegyed kettőkor szabályosan megrohamozták a portát, és kitörtek – akár 1956-ban.

– Létezik, hogy egy munkásnak vagy egy művezetőnek a könnyűipar legjobban fizetett gyárában nem volt otthon ötszáz forintja egy pulóverre vagy három lábasra?

– Hogyne lett volna, de azt a pénzt takarékban tartják, és sajnálták volna kivenni, mert kamatot veszítenek. Ezért került életének legmélyebb pontjára a Graboplast. Viszontlátásra, várjuk, ahogy tud jönni.

 

*

 

És a titkárnő már hozza is a citromos málnaszörpöt.

– Milyen következményekkel járt a múltkori „fekete péntek”? – A fehérnadrágostól, ha emlékszik még rá, elvontam az egész éves prémiumot, huszonötezer forintot.

– Erről maga egyedül dönt?

– Igen, van évi ötmillió forintos prémiumkeretem, egyetlen megkötés: úgy kell felhasználnom, hogy teljesítsem a tervet. A főnököt nem büntethettem meg, mert formailag kimentette magát, de be akartam vonni egy vállalkozásba közreműködőként, és ezek után kihagyom, ez húszezer forintot jelent neki.

Újra elindulunk végig az üzemen, most kezdem érteni, miért mondta Jankovich, hogy lenyűgöző és félelmetes. Mindenhová jut ember, és mégsem alakulnak ki csoportosulások, nem látni a más gyárakban oly megszokott homályos sarkokat selejtes vagy eltévedt áruval, mellette „dekkoló” munkásokkal, tömítetlen, fúvó gőzcsapokat, alatta feltört padlót összegyűlő víztócsákkal – sajnos, Magyarországon már ez a szint is lenyűgözőnek számít.

Minden gép fut, megállunk a legújabb, nemrég felszerelt gépsor mellett.

– Három hónappal a beérkezés után ez a gép már termelt, hat hónap múlva pedig már három műszakban dolgozott. A kezdet kezdetén ez legalább egy évig tartott volna. Felnőtt a műszaki gárda, van olyan gépkezelőnk, aki egy év alatt ötmillió forint értéket állít elő.

– Mennyibe kerül egy gépkezelő betanítása?

– Legalább félmillió forintba, nem a munkaruha vagy az ösztöndíj a nagy tétel, hanem az, hogy egy vagyont ront el, amíg megtanul a gépen dolgozni. Nézze ezt a hordozópapírt, métere negyven dollárcent, mennyi megy tönkre és hányszor kell megállítani a gépet.

– Milyenek a keresetek?

– Itt a műbőrrészlegen tavaly senki nem keresett kevesebbet évi ötvenezer forintnál.

– Ez a kifizetett munkabér hogy aránylik a kész műbőr árához?

– A munkabér az önköltség öt-hat százaléka nálunk, egy nyugatnémet gyárban esetleg eléri a harminc százalékot is. Ha én ennyit tudnék fizetni, akkor NB/I-es fiúkat kapnék és nem a Mari néni lányait, akiket előbb meg kell tanítani a W. C. használatára. Én hajlandó lennék többet fizetni, de nem engedik, „mit akar ez a Graboplast?!”

– És bejönne a különbség?

– Bőven, kevesebbet állnának a gépek javítás miatt, nem adódnának zökkenők a termelés és a szállítás ütemében, aranypecsétet nyomathatnánk az áruinkra, mint kint a Freudenbergék. De hát ez csak álom, azokkal kell dolgozni, akik itt vannak.

Körülnézek:

– Van ebben a teremben valaki, aki félti a helyét?

– Nincs. Itt csak a becsület tartja a helyükön az embereket.

Hirtelen csattanással leáll a gépsor. Jankovich nyugtalanul figyeli a javító műszerészeket, csak akkor megyünk tovább, mikor a kezelőnő előtt újra zavartalanul fut a szalag.

– Mennyi ideig él egy gépsor?

– Minél hamarabb meg kell keresnünk a pénzt, amibe a gép és anyag került, hozzá a hasznot, aztán gép és áru megdögölhet. Ez a Bruckner gép például nyolcéves – mutat oldalra Jankovich –, még van benne talán öt év. Ez a másik gépsor tízéves, és már lebontjuk – külsőleg még úgy mutat, hogy sok üzemnek, sok országnak csurogna érte a nyála, de a piac olyan igényekkel jelentkezik, amiket ezen a gépsoron nem lehet kielégíteni. Ilyen gyakori cseréket persze csak jól menő gyár engedhet meg magának, ha öt-hat évünk rosszul sikerülne, a mi gépállományunk is elöregedne, és nem volna különb, mint valami könyvkötő vállalat melléküzeme.

– Milyen gyakran változtatják a termékszerkezetüket?

– Évente kétszer, egy átlagos gyártmány élete öt év, ebből másfél év a felszálló ág, két és fél év a görbe gerince, másfél év a leszálló ág. Öt évnél tovább nem szabad megtűrni egy terméket. Tavaly le akartam mondani részvételünket az Őszi Vásáron, mert nem voltam megelégedve a fejlesztésünkkel. Nekünk csak új dolgokkal szabad kilépnünk az emberek elé, nem lehet átkeresztelni a Pintyőkét Belladonnára, mint a gyapjúsok vagy a pamutosok teszik.

– Vannak saját tervezőik?

– Vannak, átmehetünk hozzájuk, de megmondom előre, ne várjon túl sokat.

Egy zsúfolt szobában négy húsz és harminc év közötti tervező ül, egy fiú és három lány – egyiküknek, mintha a magyar ipari tervezés jelenlegi állapotát jelképezné, csuklóból hiányzik a jobb keze. Jankovich elnézést kérően mutat körbe:

– Ez csak ideiglenes megoldás, a régi helyükön kényelmesebben dolgozhattak, de el kellett jönniük, mert oda a számítógép került.

A tervezőkhöz fordulok:

– Mit végeztek?

– Iparművészeti Főiskolát, de ott csak síktervezést tanultunk, negatívban tervezni nem tudunk, itt pedig arra volna szükség.

– Mennyit keresnek?

– Háromezer forintot, háromezer-ötszáz forintot.

– Mióta itt dolgoznak, hányszor jártak külföldön?

Csak egyikük emeli fel a kezét:

– Én egyszer.

Bárhogy is próbálkozom, közvetlen főnökük és a vezérigazgató jelenlétében passzívak maradnak, viaskodni nincs értelme, elköszönök tőlük.

– Nézze, ez már a harmadik tervezőgárdánk – mondja az udvaron Jankovich –, először a Goldberger gyár tervezett nekünk, aztán hoztam neves művészeket, de az egész gárda itthagyott minket. Akkor vettem ide ezeket a gyerekeket, jelenleg a legidősebbnek sincs négy évnél több gyakorlata. Támogatom őket, egy házaspárnak már adtunk lakást, a többiek is kapnak, megpróbálom elintézni, hogy külföldre is utazhassanak, de az az igazság, hogy egyelőre komolyabban nem számíthatok rájuk. Ez front, itt nem a művészet uralkodik, mint az Akadémián. Hiába nem tetszik nekem egy anyag, ha valaki megrendeli, legyártom, mert „tetszés” rovat nincs az év végi elszámolásban, és a bank tartja a markát.

Az idők megváltoztak, az egész világ mintha egyetlen vállalat volna, nem kell mindent nekünk magunknak kitalálnunk. A fő vadászterületeink a bőrvásárok, ott szerezzük meg a mintáinkat, mert amit ma ott bemutatnak, holnap az lesz a divat.

– Mindent sikerül megszerezni?

– Egyszer egy öreg igazgató azt mondta nekem: ami jó, azt meg kell venni vagy el kell lopni. Akár így, akár úgy, lépést kell tartanunk. Ha egy félévet lemaradunk a gyártmányfejlesztésben, két év kínlódással talán be lehet hozni, de egy év lemaradás már kiszámíthatatlan válságot teremt.

– Mitől fél a legjobban?

– Ezt hogy érti?

– Mi történhet olyan, ami tönkretehetné a Graboplastot?

– Ha kiéleződik a nemzetközi helyzet. Mondtam már, hogy így is folyton érzem a nyugati partnerek szemében: rondák vagytok, mert a Blokkhoz tartoztok, de ha egy krízis alakul ki, és ők nem vesznek tőlünk, mi nem veszünk tőlük, előáll a cipzárrendszer, és kinyílik a belünk. Egy háborúról nem is szólva, elvisznek háromszáz embert katonának, a gyár színejavát, és becsukhatunk.

Búcsúzóul még egyszer átvisz a készáruraktárba, megmutat néhány új gyártmányt.

– Nincs senki, aki megmondaná róla, hogy nem valódi bőr. Hajlékony, puha fogású, meleg – és Jankovich arcát a műbőrbála tetejére fekteti.

Napjainkra végképp eltűntek az „örök időkre szóló”, kétszer kifordítható öltönyök és hat-nyolc kilós télikabátok – a fiú felnőttségének egyik első erőpróbája volt, hogy ezt a nehéz ruhadarabot fel tudja-e segíteni apja vállára –, ma az emberek egy-két évre vásárolnak, a divat változó irányzataihoz alkalmazkodva. A szín és a minta, az anyag egész megjelenése minden eddiginél fontosabbá vált; a laikus azt gondolná, hogy a textiltervezők kulcsszerepet töltenek be a gyáron belül – és ha körülnéz, megdöbbenve tapasztalja ennek az ellenkezőjét. A Goldberger gyárban és a Keltexben már rég nem dolgoznak tervezők, a PANYOVA négy nagy nyomógyárát a Kistex, a Pamutkikészítőgyár és a Textilfestőgyár látná el új mintákkal, de az ő munkájukat is teljes részvétlenség, sőt bizonyos lenézés kíséri.

– Miért alakult ez így? – kérdezem a Kistex egyik nyugdíjas mérnökétől.

– Nézze: 1945 után a textiliparnak fel kellett öltöztetni egy rongyos országot, legyen minél több nadrág, mindegy, hogy milyen. A tömegáru apostolai elítéltek minden exkluzív anyagot, baltával vágatták szét a rendkívül finom munkát adó, de kevéssé termelékeny filmnyomó asztalokat, a Keltexben összetörték a selyemgyártó gépeket: a kreppelőt, a selyemfelvetőt, az ezüst Rütiket, a gyapjúiparban is kidobták a nyírókat, a vigoureux gépeket – mert többé úgysem készítünk tisztagyapjú-szöveteket –, egyszóval minden finomabb anyaghoz, kisebb szériához használatos célgépet. Minták ezreit-tízezreit selejtezték ki és égették el – a gyárak az egykori világhírű magyar anyagokból, saját régi termékeikből még pár négyzetcentis kivágásokat sem tudnak mutatni.

Taggyűléseken is kimondták a hivatalos véleményt: „A tervezők ugyanolyan dolgozói a gyárnak, mint a portások.”

– Ma már sokat változott a helyzet – mondják a Kistex rajztermében –, mert alig van olyan portás, aki hajlandó volna annyi pénzért dolgozni, mint mi.

– Én a vezető helyettese vagyok, és harminc év szolgálattal a hátam mögött a húsz év után járó összeg minimumát keresem, háromezer-hatszázötven forintot. Ha két ember munkáját végzem el, ötvennégy pont helyett száztízet szerzek, akkor kapok ezer forint prémiumot egy negyedévre, de dolgoznak nálunk rajzolók havi kétezer-négyszáz–kétezer-nyolcszáz forintért is. Aki idejön, azt nem a pénz csábítja.

– Napi nyolc órát ülünk a fehér papír előtt, szellemileg, fizikailag kimerülünk, a színek is fárasztják a szemet, néha felnézünk a lapról az asztalok közötti zöld növényekre, de én is három és feles szemüveget viselek, és nem ismerek olyan kollégát, aki szemüveg nélkül úszta volna meg ezt a munkát. Csak nyáron a két hét szabadság alatt tudjuk megpihentetni a szemünket.

– Csak kötelességeink vannak, rangunk nem nagyon. Száz százalékig felelünk a vevőktől érkező megrendelések teljesítéséért – beleértve a postamunkákat is; előfordult, hogy egy külföldi partner az érkezése napján idead valami tervet azzal, hogy még az itt-tartózkodása alatt szeretné látni anyagon. Előírásszerűen meghatározott mennyiséget kell megtermelnünk, nincs alkotó napunk, és nem áldozhatunk egy hónapot egy rajzra akkor sem, ha esetleg különösen fontosnak tartjuk.

– Milyen pályát futnak be a rajzaik?

– Minden hónapban, ha elegendő számú rajz jön össze, bent a vállalatnál mintaválasztást tartanak. Először gyárthatóság szempontjából nézik át a terveket: megfelelnek-e a technikai követelményeknek, például a rajz kontúrja nem lehet teljesen zárt, mert akkor átfolyik a másik színbe, utána következik a tulajdonképpeni választás, melyik mintát ajánljuk a Hungarotexnek és a belföldi partner vállalatoknak.

– Magukat meghívják erre a rendezvényre?

– Nem, csak a rajzterem vezetője vesz részt a mintaválasztásokon, ő is beleszólási jog nélkül.

– A döntésekkel egyet szoktak érteni?

– Nagyon ritkán, a legszebb minták leesnek az asztalról. Ha készítünk hatvan rajzot, abból mondjuk tíz igen jó, exkluzív színvonalú – ezekből általában egyet sem választanak ki.

Az egyik rajzolóasztaltól közbeszól egy fiatal nő:

– Volt egyszer egy kedvenc rajzom, úgy jött vissza a zsüriről, hogy a hátoldalán egy gumitalpú cipő nyoma látszott.

– Tavaly az A.-i kultúrházban kaptam egy termet, rendezhettem végre egy kiállítást, harminc tervemet textilen kértem a vállalattól, talán ötöt kaptam meg, a többit le sem nyomták, vagy csak éppen annyit, amennyi a kollekcióhoz kellett, és egy centi nem maradt belőle.

– A Belker biztosra akar menni: görögös mintákat rendel, kékfestőt, pizsamákat, öregasszony-anyagokat. Formálisan minősítenek, nem azt mondják, hogy ez szép, az pedig nem szép, hanem: ez a minta nem kell, mert középvirág már van elég. A kollekció sivár, ha mindet egy színállásban nyomnák le, fél méterről sem lehetne őket megkülönböztetni egymástól: egy kis pötty, egy kis folt. Jó, én értem, hogy a Belker fizet, ki kell szolgálni, de az ő kívánságai mellé össze kellene állítani egy száz-kétszáz darabos kollekciót is, amit meg lehetne mutatni, ha jön egy komoly vevő.

Ha a minta véletlenül megfelel a kiválasztáson, még akkor is ezerszer elveszhet. A technikai rajzteremben is azt keresik, hogy mi az egyszerűbb, mivel lehet tervet teljesíteni, egy igényesebb mintát, ha nincs rajta külön sürgetés, mindjárt félredobnak, néha egy évig is heverhet.

De még bent a gyárban is, mikor a mintát már felvitték a rotacsövekre, akkor sem biztos, hogy menni fog, ha egy nyomó úgy érzi, hogy nem tudná elég gyorsan pörgetni, vagy csak kis szériákat rendeltek belőle, bemegy a raktárba a csövek közé, és csak egy kicsit meggyűri a szitát, vagy hozzáér a cigaretta parazsával, és kész.

– Ismerik a terveik további sorsát?

– Nem, legföljebb annyit szoktak mondani, hogy ez meg az műszálas anyagra megy, de ez sem biztos, mert ha csak pamut van, akkor pamutra nyomják. Délben, ebédszünetben nézünk át a gyárba, hogy legalább lássuk, mi lett belőle.

Arról fogalmam sincs, hogy mennyit adtak el az én mintámból, mennyi ment belőle exportra, mennyi fogyott el itthon, pedig ez doppingolná az embert.

– Maguk vásárolnak a saját anyagaikból?

– Én megtervezek valamit – de nincs pénzem rá, hogy egy métert is vegyek belőle.

– Egy métert sem?

– Egy métert sem. Kétezer-négyszáz forintot keresek, eljöttem a szüleimtől, albérletben lakom négyszáz forintért. Iparművészeti gimnáziumot végeztem, mégis a minimum alatt vagyok kétszáz forinttal, azt mondják, nincs rá pénz.

– Különmunka?

– Mit csináljak? Fessek kendőket? Nyolcórás rajzolás után ki tud leülni újra a papír mellé?!

– Önállósítani csak nagyon kevesen tudják magukat, hogy az Alapnak dolgozzanak vagy nyissanak egy kis filmnyomó műhelyt.

– A Szövetségbe vagy a Képzőművészeti Alaphoz szinte lehetetlen bejutni. Az Alap és a PANYOVA időnként rendez egy-egy mintatervezési versenyt, de itt már a kiírás is megalázó: ami pályázatot beadunk, az automatikusan a vállalat tulajdona lesz, akkor is, ha nem díjazzák – az nem számít, hogy a versenyre otthon készülünk fel és nem a gyárban a hivatalos munkaidő alatt. Ami meg a díjakat illeti: képesek ezerforintos megosztott második díjat kiadni.

Ha az Ez a Divat-ban bejön egy fénykép valamilyen ruháról, akkor mindenkit megemlítenek egész a manöken nagymamájáig, de hogy az anyagot ki tervezte, az nincs odaírva. Rólam elég annyit tudni, hogy én vagyok az „59-es”, ez a rabszámom már nyolc éve.

– Külföldre milyen gyakran utaznak? Mennyi pénzt ad rá a vállalat?

– Egy főre évente ezerhatszáz forint jut. Eddig csak belföldre szerveztek tanulmányi utakat, most próbálják a népi demokratikus országokra is kiterjeszteni – persze ugyanabból az ezerhatszáz forintból.

– Harminc év alatt kétszer voltam Nyugaton: egyszer Párizsban, egyszer Frankfurtban, akkora élmény volt, hogy évekig éltem belőle.

– Küldtek ki már úgy tervezőket tanulmányútra, hogy pénteken reggel indultak, és hétfőn már vissza is kellett jönniük, nézhették a bezárt üzletek kirakatait.

– Pedig higgye el, behoznánk a pénzt a vállalatnak. Érkeznek hozzánk francia minták, háromszáz-ötszáz frankot adtak darabjáért – ha átszámítom, egy rajz majdnem egyhavi fizetésembe került –, és semmi különös, ha lehetőséget kapnánk, a magyar tervezők is elérnék azt a szintet.

– Mint ahogy a háború előtt el is érték már – igaz, hogy nem ilyen körülmények között. A régi tulajdonos, Ágoston idejében a rajzterem a Kistex gyár lelkének számított, Ágoston majdnem mindennap benézett, rajzokat-mintákat hozott és vitt; a tervezők ötleteit nemcsak a Kistex használta fel, de osztrák, sőt francia cégek is megvásárolták. Akkoriban egy tervező kétszáznyolcvan pengővel és karácsonyi tizenharmadik havi fizetéssel, ha bevált, ezreket kereshetett, és amit lerajzolt, azt egyetlen vonás megváltoztatása nélkül kellett megvalósítani.

 

*

 

N., az egyik nagy gyapjúfonó és szövőgyár tervezőrészlegének vezetője már túl van minden indulaton, szárazon-szomorkásan fogalmaz.

– Nálunk is ugyanaz a folyamat játszódott le, mint a pamutiparban, hagytuk elveszni az értékeinket. Állt nálunk egy 1923-as Jacquard gép, ipartörténeti ritkaság és értékes célgép – minden alkatrésze fából készült, a platinatű kivételével, senki sem törődött vele, szétázott, szétrothadt. A mintaszövöde, mely a fejlesztés műhelye kellett volna hogy legyen, az 50-es években betegek gyűjtőhelyévé vált, akkor legfeljebb háromméteres végeket szőttek le, vezetőknek. És a módszerek alig változnak, ma is azok az emberek vezetnek, akik ezt a szervezési formát szokták meg.

Én megértem őket is, mert fuldoklanak a napi problémákban, úgy védik magukat, ahogy tudják – tervelmaradásért már vontak felelősségre igazgatókat, elmaradt gyártmányszerkezetért még nem.

Egy évben két kollekciót kell készítenünk, a kereskedelmi igazgató megadja, hogy egy-egy cikkből hány új mintát kér, most először, az 1979. második félévre tervezett kollekciónál közölték velünk, hogy hová szánják, de más vevőigényeket nem ismerünk.

– Segített volna, ha előre tudják, hogy hová mennek az anyagok?

– Tulajdonképpen nem sokat, nincs elegendő ismeretünk a divatról, nemcsak Kenyáról vagy Kanadáról, de az európai áramlatokról sem.

– Mikor járt utoljára például Párizsban?

– 1966-ban. Négy-öt évenként kiküldik valamelyikünket az INTERSTOFF-ra, akkor is jutalomból.

– Van a gyárnak utazási kerete?

– Igen, de ezt nem ránk fordítják.

– Hanem kire?

A tervező diplomatikusan vállat vont, mástól kellett megtudnom, hogy a gyárból a párttitkárnőt küldték ki Angliába. (Ez egyébként általánosnak mondható irányzat, például a Bajai Finomposztógyárban az évi hét-nyolc nyugati útból a vezérigazgató-helyettes hármat kapott – az egyik tervező utoljára két éve járt Hollandiában egy bútorkiállításon, a másik három éve Frankfurtban, a harmadik 1968 óta a Szovjetunióban sem.

A tárgyilagosság kedvéért meg kell említenünk, hogy néhol a tervezők maguk nehezítik meg a saját helyzetüket. A Rábatex kiküldte volna néhány emberét egy finnországi stúdióba, de egyikük sem tudott nyelveket, arra is képtelenek lettek volna, hogy egy boltban kenyeret vegyenek.)

– Akkor honnan szerzik az információkat?

– Jár nekünk néhány külföldi folyóirat, például a Paris Echos füzetei, vagy például a Drapperia Olaszországból, de ezek legfeljebb a jelenlegi helyzetet mutatják, azt nehéz volna kisilabizálni belőlük, hogy milyen lesz az ízlés egy-két év múlva, a mi mostani kollekciónk pedig akkorra készül. Nekünk legfeljebb visszapillantó tükrünk van.

Megismétlem a Kistexben feltett kérdést:

– Az elfogadott terveiket mennyiben tudják megvalósítani?

– A termelésnek minden összetevője akadályt jelent – kezdve az alapanyagtól. Azt talán tudja, hogy a magyar gyapjúból nem lehet igazán szép árut készíteni, mert vastag, durva, a vizelettől erősen sárgás – a külföldről behozott gyapjú pedig drága. Az áru értékének nyolcvan százalékát az anyag ára teszi ki – az az észbontó helyzet állt elő, hogy Magyarországon minél nehezebb egy szövet, annál többe kerül, márpedig a világpiacon egyáltalán nem ér többet az ezer gramm négyzetmétersúlyú szövet, mint a kétszáz grammos, sőt!…

Nem tudunk igazán finom fonalakat készíteni, és a színválaszték nem elégséges, hogy megfelelően tudjunk mintázni, egy-egy fonalból ötven-hatvan árnyalat kellene, és jó, ha húsz-huszonnégy rendelkezésre áll.

Azok a szakemberek, akik még értettek a gyapjú kikészítéséhez, a poliészter-korszakban mind elmentek nyugdíjba, most egy új gárdát kellene kialakítani, de ez nem megy az egyik napról a másikra. Hosszú évek után most először tudok magának a gyárunkban készült tisztagyapjú-szövetet mutatni, de például Bajának még most sincs egyetlen tisztagyapjú-gyártmánya sem.

A szerződés a legnagyobb kedvezmény megadásáról elvben megnyitotta volna előttünk az amerikai piacot, jöttek is látogatók az Egyesült Államokból, de megismerve felkészültségünket és színvonalunkat, csak tömegcikkeket hajlandók vásárolni tőlünk, magas poliésztertartalmú anyagokat, amin jóval kevesebb a haszon.

És hogy végül magunkról szóljak, szerény véleményem szerint így sohasem hozhatjuk be a nyugati vállalatok előnyeit.

– A többi gyár sem áll jobban?

– Miért állna? Ugyanazokat a külföldi lapokat olvassák, mint én, az anyagszerkezeteink, a mintáink gyakran összefutnak.

– Milyen éles a konkurrenciaharc a magyar gyárak között?

– Teljes a piaci anarchia, ha a Hazai Fésűfonó kihozza a „Pester” anyagot, egy másik rögtön jelentkezik a „Mester”rel, és tíz forinttal aláígér, verekednek a piacon. Ugyanakkor a két világcég, a Hoechst és az Enca el tudja osztani egymás között a vadászterületet, az egyik inkább a pamutiparnak szállít, a másik a gyapjúiparnak.

A magyar kereskedelmi vállalatokkal sem tudunk értelmesen együttműködni. Például egy szombathelyi specifikáción egy ember döntött, hogy a megyei áruházak és szövetkezetek mit vásároljanak tőlünk, aztán átszólt a szomszéd szobába:

– Bandikám, gyere át, és nézd meg női szemmel.

Akad olyan partnerünk, aki kijelentette, hogy Kaposváron az emberek nem szeretik a zöld színt! És nekünk komolyan kell venni őket, néha még arra is rákényszerülünk, hogy átdolgozzuk a kollekciónkat.

– Értek már el átütő sikert valamelyik gyártmányukkal?

– Nem, nincs igazi „árucikk-lovasunk” – az isten mentsen tőle továbbra is, mert sem a gépparkunk, sem az alapanyag nem elégséges ahhoz, hogy egy igazán nagy tömegigényt ki tudjunk elégíteni.

– És ha valamelyik tervük mégis kiugróan jól sikerül, akkor mi történik?

– A főnökeink általában megértően tudomásul veszik, többször megúsztuk már letolás nélkül. Nekem egyetlen kötelességem és prémiumfeltételem van: a kollekció határidőre készüljön el – a minőség nem tényező.

– Nem gondolt rá, hogy elmenjen innen?

– Igen, hát esetleg elmennék, de hol találok olyan helyet, ahol jobb körülmények között tudnék tervezni? És sajnos ezt a főnökeink is tudják.

Jó néhány évvel ezelőtt a gyártmánytervezők között rendeztek egy felmérést, olyan kérdés is szerepelt, hogy:

„Ha újra kezdené, ugyanezt a szakmát választaná?”

– Akkor azt írtam, hogy „igen”, ma már nagy „nem”-et mondanék. Nem szeretek bejárni a gyárba – úgy jövök, mintha rugdosnának befelé, haza pedig mintha húznának.

– És ha a mai eszével választhatna szakmát, mi lenne?

– Fene tudja, talán erdőőr.

 

*

 

Nemcsak a tervező ízlése szorult a termelés perifériájára, bent a gyárakban is leálltak a „segédmotorok”, nem számítanak többé a régi szakemberek tapasztalataira és tanácsaira.

– Régebben meghallgatták a véleményünket – mondja egy nyomóüzem vezetője –, tizenöt évvel ezelőtt még minden divatbemutatóra meghívtak, megkaptam a divatlapokat is.

Gyakran előfordult, hogy a vevő szabad színválasztással rendelt, vagyis ránk bízta, ilyenkor mindig megkérdeztek minket. Mi tudtuk már, hogy kerülni kell a nemzeti színeket, Iránba ne küldjünk lilát, mert ott az a gyász jele, zöldet, mert ez a próféta lobogójának a színe.

Sok anyagot mentettünk meg; ha a kelmén feltűnően hibás volt a csíkozás, akkor eltakartuk egy erős fedőmintával, például op-art-tal, mikor még divatos volt. Százezer méter khaki színű vászon feküdt el a raktárban, akkor a tervezőknek még volt kapcsolatuk velünk, lejöttek, megkérdezték, hogy mit ajánlunk. Nyolcezer henger közül választottam ki egy cserkészliliomot, eladtuk, mint a cukrot.

Ma már a mintának nincs becsülete, a PANYOVA-nál egy ülésen három óra alatt háromszáz minta sorsáról dönt a tanács, kint pedig a Hungarotex a legolcsóbb és legpitiánerebb terveket veszi meg.

Mulhause-ban a textilüzem mellett áll egy múzeum, ahová 1932 óta minden desszinből be kellett küldeni egy fél méter anyagot. Jártam ott, megnéztem a vendégkönyveket, nincs hét, hogy japánok ne keresték volna fel a gyűjteményt, fotózzák, másolják és felhasználják a régi mintákat. Magyar nevet nem nagyon találtam, nálunk, ha fejleszteni akarnak, mindig az alapanyaggal kísérleteznek, különféle műszálakkal és keverékekkel, sohasem az anyag egész megjelenésén: a színen és a mintán próbálnak változtatni.

Külföldön ha bemegy a gyárba egy vevő, eléteszik a mintát, a vevő megnézi, változtatásokat kér: ezt a virágot nem oda szeretném, hanem ide, rögtön hívják a rajzolót, vázlatot készít, megmutatja: így gondolta? Színben megfelel? És a vevő rendel. Négy héten belül meg kell hogy kapja az anyagot, mert ha nem, akkor elkezd alkudni az árból.

Hozzánk hiába jönne rendelni a világ legjobb vevője is, mert a felelősséget mindig passzolják tovább, szabók leveleznek egymással, eltelik egy-másfél év, amíg egy minta végigfut, állandó késésben vagyunk.

Mikor a pötty lett a divat, mi kijöttünk törökmintás modellekkel, nézi a kereskedő.

– Pöttyös van?

– Az nincs.

A kereskedő kirakatta a kollekciónkat, ránézett és ásított, aztán felhívatott két gépírónőt, és velük választatott ki néhány anyagot, azokból rendelt pár száz métert. Most már ilyen nem fordulhat elő, mert a kereskedők be sem teszik a lábukat a gyárba.

Szerintem a magyar textiliparban nem élhetnek meg akkora vállalatok, mint a PANYOVA, mert egyszerűen képtelen követni a divatot, és egy textilanyag nem kifli, hogy akárhogy is sikerült, valaki majd csak megveszi. Kis és rugalmas üzemeket kellene kialakítani, mert itt mindig az arat, aki először hozza ki a slágert, és minél gyorsabban.

 

*

 

A forma és a minta szerepét nemcsak a textiliparban becsülik le, hanem többé-kevésbé az egész magyar könnyűiparban. Egy nyugati cipőipari szaktanácsadó így számolt be az egyik magyar cipőgyárban szerzett tapasztalatairól:

„A tervezési osztály a központi épületben helyezkedik el, és a csoportvezetőn kívül öt tervezőből áll, plusz egy főből, aki jelenleg otthon tervez. Ez sokkal kevesebb, mint amennyire szüksége volna egy olyan gyárnak, mely évenként több mint hatmillió pár cipőt állít elő…

Sem piackutató információt, sem megfelelő statisztikai adatokat nem kapnak. Külföldi tervezésű cipőkkel alig rendelkeznek – díszítőelemeik is Magyarországon készültek, csak egy kis részük francia. Anyagokra vonatkozóan csak magyar színkártyákkal rendelkeznek, a tervezői szobában egyáltalán nincsenek mintabőrök. Szinte egyetlen külföldi tervezésű felsőrészt sem látni, a divatlapok is el vannak zárva a szekrényekbe. Az osztály nem kelt olyan benyomást, mint akármelyik sikeres olasz stúdió, de még olyan hatást sem, mint egy hasonló angol gyár tervezőrészlege, nem látni félkész tervezéseket vagy reklámképeket, nincsenek eleven színes dekorációk, a tervezők úgy öltöznek, mint bármelyik tisztviselő, az osztály egyáltalán nem áraszt magából művészi atmoszférát. Ilyen körülmények között nem várható a tervezések művészi színvonalának emelkedése…”

A textiliparhoz hasonlóan itt is hosszú a tervezésbonyolítás időszaka. Ha kiadják a kollekció elkészítését elrendelő utasítást, másfél év is eltelik, amíg az első késztermék megjelenik a belföldi piacon, a szocialista piacon ez két-három évig is elhúzódhat. Nem kell külön mondanunk, hogy ez mennyire csökkenti a cipők divatértékét és az elérhető nyereséget.

Mire kell ez a rengeteg idő? Egy példa felsorolja azokat az állomásokat, melyeket a belföldi piacra szánt kollekció bejár a tervezési utasítástól a bemutatásig.

„1. Az első általános útmutatót a marketing csoport feljegyzés formájában összeállítja, és a kereskedelmi igazgató aláírásával ellátva átadja a műszaki főosztálynak.

2. A műszaki főosztályvezető ezt a feljegyzést továbbítja a gyártmányfejlesztési osztálynak. A tervezés megkezdődik, és a készdossziék előbb a gyártmányelőkészítési osztályra kerülnek kalkulálásra, majd vissza a tervezőkhöz a szükséges létszám megállapítására, végül kiírják a gyártó üzemrészeknek.

3. A gyártó üzemrész elkészíti a mintacipőket, és átadja a mintateremnek, mely továbbítja a gyártmányfejlesztési osztálynak zsürizésre.

4. A zsüri vezetője a műszaki igazgató, a zsüri tagjai az árosztályról, a kereskedelmi főosztályról és a termelési főosztályról kerülnek ki. A munkában részt vesznek a modelltervezők is, de sem az anyagmegrendelési, sem a marketing csoport nem képviselteti magát. A zsürire még nem készülnek árkalkulációk, a modelleket gyakran módosítják, ismételt kalkulálásokra és kiírásokra van szükség.

5. A módosított modellek új normáit ismételten továbbítják az árosztályhoz új ármegállapításra.

6. Az elkészült kollekciót bemutatják a felső vezetőknek, akik megtekintik és esetleg további módosításokat vagy kiegészítéseket rendelnek el.

7. A kollekciót elfogadása után az értékesítési osztálynak továbbítják, amely közvetlen kapcsolatban van a nagykereskedelmi vállalatok képviselőivel, és megrendezik az előbörzét. A kollekció ebben az állapotában sem árral nincs ellátva, sem körülbelüli szállítási dátumot nem lehet adni.

8. Az előbörze után körülbelül egy hónappal az értékesítési osztály megrendezi a börzét, mely az alábbiak szerint zajlik le:

9. A nagykereskedelmi vállalatok képviselői kiválasztják a megfelelő modelleket, és esetleg módosításokat kérnek. A modell kiválasztásával egy időben közlik az igényelt párszámokat és a határidőket.

10. A kereskedelmi és gazdasági igazgató a szerződés visszaigazolásával egy időben közli az árakat a nagykereskedelmi vállalatokkal.

11. A nagykereskedelmi vállalatok vagy elfogadják a szerződésben közölteket, vagy újabb javaslatot tesznek.

12. Az anyagtervezési csoport megállapodik az anyagot szállító vállalatokkal a szállítási időpontokban – ezeket továbbítják a kereskedelmi főosztálynak, mely egyezteti őket a készáru kiszállítási határidejével, és az esetleges módosításokkal visszaküldi az anyagtervezési csoportnak.

13. A szállítási határidők tisztázása után a beszerzési osztály megkapja az anyagokra vonatkozó szerződéseket.

14. A műszaki igazgató vezetésével a gyáregységek képviselői és a termelési főosztály vezetője meghatározza az egyes modellek gyártási helyeit.

15. Ezt követően részletes program készül nagyvállalati szinten, melyet minden gyáregység és főosztály megkap. Az anyagokat beszállítják, a gyártás megkezdődik, és a befejezett modellt előkészítik az expediálásra…”

Ez a folyamat hat-tizenkét hónap alatt fut le – ha minden rendben megy, esetleges zökkenők további hónapokkal tolják ki a határidőket. Az adott gyárban az 1973. év folyamán százharmincegyszer változtattak a programon, ennek következtében újra és újra módosítani kellett a modelleket, sőt néha a termelés részleges leállítására is sor került.

Ha meg kellene mondanom, hogy a textiliparban eltöltött másfél-két év alatt mi hatott rám a legnyomasztóbban, egy Kistex gyári emlékemet választanám.

A szövödében többé-kevésbé modern szovjet AT gépeket állítottak fel, a régi Roscher szövőszékeket leszerelték, maradékaikat lerakták egy építés alatt álló csarnokban, de túl a roncsokon, a halmokban álló deszkákon nyolc öreg gép most is működik. Egy szövőnő, akinek már csak négy éve van hátra a nyugdíjig, nem volt hajlandó átmenni az új AT gépekre, a kedvéért tartják üzemben a Roschereket – meg azért a néhány ezer méterért, amit le lehet szőni rajtuk.

Az asszony feje kendővel van bekötve, járkál egyedül az üres teremben a beolajozódott parkettacsíkon, csak a segítőjével, egy idősebb nővel vált néhány szót. Megállás nélkül dolgozza végig a nyolc órát, mert a gépmatuzsálemekről hamar lefogy a vetülék, a nyolc gépből kettő-három mindig áll.

Lehet, hogy igazságtalanul, de ez az üres teremben, régi gépek között gürcölő szövőnő számomra jelképezett valamit az egész magyar textilipar mostani helyzetéből.

De hát csakugyan halálra ítélt kísérlet volna a magyar textilipart vagy legalább néhány gyárat európai színvonalra felhozni? Ha nem is eleve lehetetlen, de igen nehéz vállalkozás volna, harminc-negyven éves lemaradást kellene behozni.

Már több példa mutatta, hogy a textilipar milyen mértékben szorult háttérbe a felszabadulást követő két évtizedben. Az iparosítási politika az ország minden anyagi erejét a nehéziparra összpontosította, az első ötéves tervben a beruházások kilencven százalékát irányították ide, és a második tervidőszakban is nyolcvanegy százalékot. Ennek következtében a textilipar, mely 1940-ben a magyar ipari össztermelés tizenöt százalékát adta, 1965-ben a hétszázalékos részesedést sem érte el.

Ezt a helyzetet a textilipari rekonstrukció sem változtatta meg alapvetően, annál kevésbé, mert az ipar legtekintélyesebb szakemberei szerint valódi rekonstrukcióról nem is lehet beszélni.

Mi tíz év alatt mintegy húszmilliárd forintott költöttünk a rekonstrukcióra, míg például az NSZK minden hasonló szándék nélkül csak az üzletileg gyenge 1978-as évben is 1,1 milliárd márkát fordított gépi beruházásra, a termelési érték 3,4 százalékát, kedvezőbb körülmények között ez az összeg elérhette volna az öt százalékot is.

A rekonstrukció egyéb ismérveit sem lehet felfedezni nálunk. Ez a folyamat a világon mindenütt leépítésekkel és összpontosításokkal járt együtt, 1959 és 1977 között Angliában csak Lancashire grófságban hétszáznyolcvanhárom gyárat zártak be, az NSZK-ban huszonegyezer kisebb-nagyobb vállalatból tizenegyezer maradt meg. Nálunk alig hallani gyárak megszűnéséről, 1972-ben csődbe jutott a Gyapjúmosó és -Szövőgyár, ahelyett hogy megszüntették volna, gyáregységeit átcsapták a Hazai Fésűsfonóhoz. A ruházati ipar hatvannégy felügyeleti vállalata jelenleg is háromszázhatvankét telephelyen termel – minden központi gyárhoz öt-hat kisebb-nagyobb gyarmat tartozik.

A rekonstrukció másik velejárója a géppark nagymérvű fejlesztése lett volna. Angliában milliószámra cserélték ki a fonóorsókat és ezrével a szövőgépeket, nálunk egyre nő az elavult, értékben nullára leírt gépek aránya – 1970-ben 4,2 százalékot tett ki, 1974-ben már 11,6 százalékot. Bár szereztek be új gépeket, ezek nem emelték az ipar általános minőségi szintjét, az SZTB gépeken például magasabb fonalfinomságú szöveteket nem lehet gyártani – egyszerűen szükség volt rájuk, ha a negyedik és ötödik éves terv mennyiségi követelményeit teljesíteni akarta az ipar. Legfeljebb szerény fejlesztésről lehet szó, semmiképpen sem az alapokat érintő rekonstrukcióról.

A „rekonstrukció” – ha mégis elfogadjuk ezt a meghatározást – másik szervi hibája az volt, hogy akkor került rá sor, mikor a központi irányítás-szervezés háttérbe szorult, a vállalatok szabad kezet kaptak beruházásaikhoz. Többé-kevésbé mindenki saját tetszése szerint vásárolt. A rendelkezésre álló pénz sehol sem volt elegendő a géppark teljes felújításához, csak egy-egy szakaszon tudtak korszerűsíteni; az automata svájci „bálabontó elefánt”-ot 1927-ből származó gyűrűsfonók követik, a textilgyárak hasonlatossá váltak egy óriáskígyóhoz, mely lenyelt egy kecskét, itt kidudorodik a teste, másutt viszont megmaradt eredeti vastagságában.

A Bajai Finomposztógyárban nyolcszázmillió forintot ruháztak be, ebből hatszázhetvenmilliót költöttek gépekre, szinte a termelés egész vonalát korszerűsítették, szovjet SZTB és olasz gépeket vásároltak, bevezették a körkötést – csak épp a legfontosabbra, a kikészítő üzemre nem jutott pénz.

Korábban kártolt szöveteiket, „közületi posztó”-ikat gond nélkül el tudták helyezni, új termékeikre viszont nem találnak piacot. Jerseyanyagukból például egy vállalat előbb hétszázezer métert rendelt, majd az igényét hetvenötezerre mérsékelte. Baja kénytelen bérmunkákat kérni a többi magyar gyapjúgyártól – ami a világ legrosszabb üzlete, mert az igazi hasznot mindig a készárut kibocsátó cég fölözi le. Mutatják ezt a számok is, a „rekonstruált” gyár 1978 első félévét tizennégymillió forintos veszteséggel zárta.

(Külön tragédia, hogy még erre a balsikeresnek tűnő bajai vállalkozásra is sorozatban mentek rá az emberek: K. igazgatóhelyettest három infarktus után leszázalékolták, az értékesítési osztály vezetője itt bent a gyárban halt meg ötvenkét éves korában, ugyanez a sors érte S. főosztályvezetőt, a kereskedelmi főosztály vezetője súlyos betegséggel ment nyugdíjba, maga az igazgató is hosszú hónapokat töltött kórházban.)

Másutt, ahol viszonylag versenyképes árut gyártanak, ott a munkások védelmét szolgáló berendezésekre nem fordítanak elég pénzt, mint például a győri Richards gyárban. A perzselőben a tolóajtókat is lezárják, hogy a pernye ne szálljon ki, a karbonizáló gép viszont százötven fokon dolgozik. A festödében ha csak az egyik szárítógép megy, a hőmérséklet akkor is negyven-ötven fok között mozog, a kádakból vastag sugárban ömlik a forró víz, és a tetőről is az emberek nyakába zuhog a lecsapódó pára. Védekezésül a munkások télen-nyáron kitörik az ablakokat, és állítólag néha megfürdenek a használaton kívül álló lazafestőgépben.

Huszonöt-harminc textilgyárat jártam végig, de csak egyről mondhatom el, hogy megfontoltan és átfogóan hajtották végre a gyár fejlesztését, és jó esélyeik vannak, hogy legalább a textilipar európai középmezőnyéhez felzárkózzanak, ez a gyár a győri Rábatex.

(Elgondolkoztató, hogy ha példákat akarunk felhozni magyar ipari kezdeményezésekről, valódi menedzseri teljesítményekről, egyre gyakrabban folyamodunk Győrhöz. Horváth Ede mellett „márkás” névnek számít a Marton János is, míg a lélekszámban nagyobb Miskolc vagy Debrecen véleményem szerint még adósa az országnak hasonló látványos vezetői eredményekkel.

– Mi lehet ennek az oka? – kérdeztem egyszer egy öreg mérnöktől.

– Egyszerű, uram – felelte –, más ország, ez Pannónia volt annak idején, az pedig Dácia.

Persze ez csak anekdota, a fejlődés kovásza sokkal inkább Győr fekvése – félúton Bécs és Budapest között századok óta élvezi mindkét nagyváros jó néhány kisugárzását –, az átlagosnál mindig magasabb iskolaivégzettség-szint és a megyei-városi vezetés, melyről az igazgatók egybehangzóan állapították meg:

– A legfőbbet teszik, amit tehetnek: hagynak minket dolgozni.)

 

*

 

– Ugyanúgy kezdtük, mint mások – mondja a Rábatex főmérnöke –, a szövödénkben minden födém mozgott, a gépek szinte táncoltak a helyükön. A fonoda valaha ágyúöntő csarnoknak épült, és ez meglátszik az arányain: tizenegy méter magas, az alapterülete tízezer négyzetméter, szállt benne a por, nem tudtuk klimatizálni, a meleg néha elérte a negyvenöt fokot.

Volt a gyárunknak egy magas beosztású vezetője, aki a nyugdíja előtti utolsó években „kirabolta” a gyárat, mindenáron termelési eredményeket akart felmutatni, még egy gépjavításhoz sem járult hozzá. 1964-ben, mikor a rekonstrukció végre elindult, egymilliárd forintra lett volna szükségünk, ahelyett kaptunk ötven-százmilliókat, felbontottuk a terveinket tíz-ötvenmilliós egységekre, és azokat valósítottuk meg egymás után. Körülöttünk a legtöbb gyár kapkodott, ha látott egy gépet, amiről úgy érezte, hogy tudja használni, azonnal megvette, mi húsz-huszonöt céget jártunk végig, amíg kiválasztottunk valamit.

Mindenekelőtt átszerveztük a fonodánkat, én is ott kezdtem a szakmát még segédmesterként, saját szememmel láthattam, hogy mennek tönkre a tizenhat éves lányok néhány év alatt, a por a bőrüket marja ki, az aszfalt a lábukat nyomja meg, a lelkem ügye volt, hogy segítsek rajtuk.

Nem találtunk generálkivitelezőt, tizenkét vállalat dolgozott a fonodában, felépítettük a klímaberendezést – ötvenmillió forintba került –, kicseréltük a gépek egy részét, a padlót – és közben fenn kellett tartanunk a régi szintet, az országos fonalhiányban egy dekával sem csökkenhetett a termelés.

Átmegyünk a fonodába. Az üzem jelenleg évi ötezer tonna anyagot dolgoz fel – minden kapkodás és alkalmi rögtönzés nélkül. Az anyagmozgatás annál olcsóbb, minél kevesebbet kell mozgatni az anyagot, a vonat a bálákkal bejön egészen az udvarra, onnan targoncákkal viszik tovább. Egyetlen bálát sem tárolnak a szabad ég alatt, a legelsők között oldották meg a raktározás ügyét. Bent a fonodában is kísérő nélküli vonatrendszer szállít.

– Japán fonodákban összesen két mozzanatba avatkozik bele az ember a termelésben: ha elszakad a szál, és a folyamat végén, ahol a kész csévéket dobozokba rakják – mégis legalább egyszer lássa valaki az anyagot. Mi is tovább szeretnénk automatizálni, két japán szakembert hívtunk meg.

Csöndes, megviselt arcú férfi csatlakozik hozzánk, a fonoda vezetője, tőle kérdezem:

– Az új műszaki körülmények hogy alakították át az üzemi szervezetet?

– Száz és száz ember került új helyre, a munkásokkal viszonylag könnyen megegyeztünk, de a vezetőkkel meg kellett vívnunk a magunk harcát. Meghatároztuk, hogy egy műszakban lehetőleg ne dolgozzon kettőnél több művezető, mert csak így lehet áttekinteni, hogy ki miért felel. Az irányító posztokra a legalkalmasabb embereket igyekeztünk tenni, a fizetéseket általában nem emelhettük, de az előfonóban egy „nehéz fiú”-t hatszáz forintos plusszal raktunk odább, hogy egy jól szervező fiatal szakember állhasson a helyére. Volt, aki vonakodott a magasabb beosztástól:

– Hát ha rákényszerítenek, akkor vállalom.

– Értem, szóval, ha valami nem sikerül, akkor mi legyünk az okai.

Az illetőt meghagytuk gépmesternek.

A fonoda vezetője reménytelenül legyint:

– Én a gépektől sohasem féltem úgy, mint az emberektől: nincs szájuk, hogy visszabeszéljenek, és lábuk, hogy elmenjenek. Jelenleg hatvan fővel kevesebb ember dolgozik nálunk, mint amennyit a rekonstrukció végére terveztünk, pedig még hol vagyunk attól?! Ez a létszám tovább már nem csökkenhet, mert egy ilyen szervezett üzemben, mint a miénk, egyetlen ember kiesésével kétezer orsó áll le.

– Utánpótlás?

– Most emelik fel a tanulóidőt két évről háromra, lett volna hat jelentkezőnk, de ezek után egy sem fog itt maradni, elmennek kiszolgálónak valamelyik boltba vagy áruházba.

– A fonás vagy a szövés olyan bonyolult szakma, hogy három év kell hozzá?

– Ugyan, az üzemmérnöki képzés nem tart annyi ideig, a mi munkánkba három hónap alatt bele kell jönni egy ügyes kezű lánynak.

Minden gondja ellenére ez a fonoda példaképe lehet a hasonló magyar üzemeknek, fonalfinomságban felülmúlja vetélytársait, és a biztosított folyamatos termelés jeleként az országban először ők alakítottak ki fonalkollekciót.

 

*

 

– A fejlesztés előtt pelenkát, egészségügyi lepedőket, munkászsebkendőt, szabvány méterárut készítettünk; ahogy műszakilag megerősödtünk, éreztük, hogy ebből a gyárból jobb és értékesebb anyagokat is ki tudnánk hozni.

Arra nem vállalkozhattunk, hogy egyszerre kísérletezzünk ágyneművel, asztalterítővel, ruhaszövetekkel, egy cikkcsoportot választottunk ki: az inganyagokat. Négy évig próbálkoztunk, de nem ment. Az inganyag divatcikk, amit lépéshátránnyal nem lehet eladni, mi pedig mindig csak azt tudtuk, hogy ma mi a divat, arról már nem voltak információink, hogy mit lehet eladni két év múlva, amikor az anyag megjelenik majd a piacon. Azt hiszem, a többi gyárban is ezt mondták.

– Igen. Saját tervezőikre nem számíthattak?

– Igazi tervezői gárda sohasem tudott kialakulni nálunk. Négy iparművészt is szerződtettünk – már egy sem dolgozik a gyárban, egyikük disszidált, másikuk elment fotósnak, a harmadik maszekolni kezdett, a negyedik elvált és visszaköltözött Pestre.

Mostani tervezőink fiatalok és tehetségesek, de egyelőre sokat nem lehet várni tőlük. Egyikük, aki már kezdett belejönni a szakmába, veszélyeztetett terhes, a másik most ment férjhez, Győrben nem kaptak lakást, lent a Tatai-tó mellett béreltek egy víkendházat, a nő vonattal jár be mindennap – sokáig nem győzheti.

Visszatérve: be kellett látnunk, ha belepusztulunk, akkor sem tudjuk elérni, hogy önerőnkből igazán szép inganyagokat készítsünk. Elhatároztuk, hogy keresünk egy nyugati együttműködő partnert, így kerültünk össze az osztrák Getzner, Mutter és Társai Textilművekkel.

Azért választottuk éppen őket, mert nagyjából egy súlycsoportba tartozunk, termelési értékünk azonos szinten mozog – azzal a különbséggel, hogy Getznerék létszáma alig a fele a miénknek, és ők tizenhétmillió négyzetméter anyagért kapják meg ugyanazt a pénzt, mint mi harmincmillió négyzetméterért.

Getzneréket is érdekelte a kapcsolat, ellátogattak hozzánk Győrbe, nem jöttek sokan, de mindenki itt volt, aki kellett, három ember két nap alatt végigment az egész gyáron.

1974. május hatodikán aláírtuk a szerződést. – A főmérnök egy műbőr kötésű nyomtatványt vesz elő. – Ha érdekli nézze át.

„…Felek: Hungarotex, Rábatex, illetve Getzner, Mutter és Társai Textilművek, Bludenz Bleichestrasse 1.

A szerződés tárgya: pamut és pamutkeverékű szövetek előállítása a magyar partner által az osztrák partner részére. Az ehhez szükséges gyártási kapacitás létrehozására a magyar partner körülbelül hárommillió USA-dollár értékű beruházást eszközöl.

Az osztrák partner átfogó műszaki segítséget biztosít, hogy a magyar partner javíthassa termelékenységét és gyártmányainak minőségét.

A tanácsadás díját a felek 900.000 schilling évi átalányban állapítják meg. Ezért az összegért az osztrák partner munkatársai minden tudásukat és ismeretüket a magyar fél rendelkezésére bocsátják a tanácsadói tevékenység keretein belül, mely kiterjed:

1. A gépek szerelésére

2. Gyártási technikára és szervezésre a fonoda, szövöde és a kikészítő üzem minden területén

Az átalány fedezi azokat a munkákat, melyeket az osztrák partner Bludenzból irányít, ezenkívül a magyar fél kiküldheti munkatársait Bludenzbe évi kétszázötven napra, hogy az osztrák partnernél tanulmányozzák a gyártási folyamatokat.

A magyar partner fizeti az osztrák kiküldöttek szállodáját reggelivel, és napi négyszáz forintot jóváír az osztrák félnek…

Szövetszállítás: a magyar partner kötelezi magát, hogy a szerződés időtartama alatt minimum 8,5 millió négyzetméter pamut és pamutkeverékű szövetet gyárt és szállít le. Az osztrák partner kötelezi magát, hogy ezt a mennyiséget a szerződés időtartama alatt a magyar partnertől megvásárolja.

A divatos ing- és ruhaanyagoknál minden olyan minta, melyet az osztrák partner alkotott, minden színállásban zárolt a magyar félnek Ausztriában, Svájcban és az NSZK-ban. Azoknak a mintáknak az eladása, melyeket az osztrák partner felvesz értékesítési programjába, világviszonylatban zároltak a magyar partner számára.

A magyar partner eredeti szövetkonstrukciójával és az osztrák partner mintáival készült ágyneműcikkek minden színállásban zároltak a magyar partner számára. Ugyanez a helyzet, ha a szövetkonstrukció az osztrák féltől származik…”

– Ezt a kapcsolatot együttműködésnek hívják?

– Igen.

– Miben különbözik a bérmunkától?

– Nem tudom, nem vagyok sem jogász, sem nyelvész. Annyi biztos, hogy ez a kapcsolat tette nagy hírűvé a Rábatexet.

„Azokat a szövetszállítmányokat, melyek a megegyezett szabványnak részben vagy egészben nem felelnek meg, a magyar partner rendelkezésére lehet bocsátani, amely az összes felmerülő költséget, mint szállítás, csomagolás, raktározás stb. az osztrák partnernek jóváírja. A partnerek minőségi hiányosságokkal kapcsolatos véleményeltérése esetén felkérik a WIENER WARENBÖRSE döntőbíróságát, melynek döntése ezután mindkét partner számára kötelező. A döntőbírósági eljárás költségeit az a partner viseli, melyet a döntés elmarasztal…

A szállítási határidők kötelezőek, túllépésük esetén az osztrák partner négyhetes póthatáridőt engedélyezhet. Amennyiben kívánja, az osztrák partner továbbra is ragaszkodhat a szállításokhoz, vagy megtagadhatja a késedelmes szállítmány átvételét…”

– Ilyen esetek nem fordulnak elő, a szerződésben lekötött évi 1,8–1,9 millió négyzetmétert mindig ki tudjuk szállítani. Sokkal több vitánk adódott már a minőség körül, ők is mást tartottak hibának, mi is, elkészítettünk közösen egy mintasort, „etalon”-t, és ennek alapján döntünk.

A magyar szabványok néha indokolatlanul igényesek, főleg ami a viselési tulajdonságokat illeti; magas szakítószilárdságot, színállóságot követelnek meg. Ha kimossák az anyagot, nem változtathatja meg a színét, pedig például a kékfestőt régen csak akkor tekintették valódinak, ha eresztett, ugyanez vonatkozik most a farmeranyagokra. Az osztrák szabványok viszont elsősorban az áru megjelenésére vonatkoznak. Valaki azt mondta: a magyar szabványok szerint készült áruk arra valók, hogy sötétben hordják őket.

 

*

 

Átmegyünk az összerakóba, hogy megnézzünk néhány kész anyagot. Az átnézőn most éppen egy sima vászon fut, a kezelőnő félpercenként állítja le a gépet, hogy bejelöljön egy-egy újabb hibát.

– Sajnos, a cseh UTAZ gépeken nem tudunk vásznat szőni, nincs rajtuk fonalőr, csak a szövet szélén érzékeli a vetülék szakadását, ha a hiba beljebb adódik, nem tud mit kezdeni vele.

– Ezt az anyagot átvennék Getznerék?

– Nem, ők rendkívül érzékenyek a szövőhibákra. A magyar exportelőírások négyméterenként tűrnek el egy hibát, ők csak nyolcméterenként fogadnak el egyet. Nincs ugyan ráírva, hogy melyik anyagokat szállítjuk nekik, külön prémium sincsen kitűzve – hallgatólagosan mégis jobban odafigyelünk.

– Hol minősítik a készárukat?

– A Getzner cég ránk ruházta ezt a jogot, teljes márkafelelősséget vállal a Rábatexben gyártott anyagokért. Persze igyekszünk tartani az állásainkat, a vászonárukból csak hatvan százalékot ítéltünk megfelelőnek, a tarkán szőtt anyagoknál jobb az arány. A Getzner-rendelések egyébként az egész gyárban megemelték a termelés minőségi követelményeit.

– És hogy fizetnek Getznerék?

– Viszonylag jól – azokhoz az árakhoz képest, melyeket általában el tudunk érni. A szerződés rögzítette az árakat, ennek megvannak a maga előnyei és hátrányai: mikor a világpiacon zuhantak az árak, a garantált összeget akkor is megkaptuk, de konjunktúrában sem jut több nekünk.

Nem érjük be egy kizárólagos nyugati partnerrel, már a nyugatnémet BRENET cégnek is szállítunk nagyobb tételeket, évente mintegy nyolcszázezer métert.

Termelésünknek több mint a fele megy tőkés exportra, többé nem érhetjük be annyival, hogy leszőjük az anyagokat és kész – külön szolgáltatásokat is kell nyújtanunk. Ha a vevőnek tetszik az anyag, akkor nemcsak egypár négyzetcentis kivágást kell hogy tudjunk adni, hanem esetleg tíz ingre elegendő mennyiséget, hogy a nagykereskedő megvarrassa és megmutathassa a kiskereskedelmi hálózatának. Ki kellett cserélnünk a teljes színkártyánkat, a színeink most már élnek, régen a világoskék is szürke volt.

Az anyagaink ma már megállnák a helyüket a nemzetközi kiállításokon is, de sajnos nem a mi ötleteink és mintáink viszik őket. Ebbe nem nyugszunk bele, ha másképp nem megy, megpróbálunk együttműködni az Iparművészeti Főiskolával.

A főmérnök eltűnődik:

– Azt hiszem, csak akkor értheti meg a mi helyzetünket, ha megnézné a Getzner gyárat is. Az igazgatónk szeptember elején utazik ki hozzájuk Bludenzbe, próbálja elintézni, hogy maga is vele mehessen.

Egy álló napot utaztam: vonattal mentem le Győrbe, onnan a Rábatex kocsijával vittek az osztrák–svájci határ mellett fekvő Bludenzig, az út teljes hossza megközelítette az 1100 kilométert. Még este a szállodában is a torkomban éreztem a benzin és az olaj hánytató szagát, két pohár sört vacsoráztam.

A Getzner cég vezetői másnap reggel tízre vártak minket, időben oda is értünk a gyár elé, és leparkoltunk, de alig tettünk néhány lépést, ijedten utánunk szaladt a portás, és megkért, hogy álljunk arrább, mert az egyik főnök parkolóhelyét foglaltuk el. A Lajtától nyugatra a parkolóhely már nemcsak néhány négyzetméternyi területet jelent, ahol elfér egy autó, hanem rangjelző is, a Bayern München középcsatára, Gerd Müller jövedelmével egyenrangúan fontosnak tartotta, hogy az övé a klub egyes számú parkolóhelye.

Egyszemélyi diktatúrán alapuló gyári szervezés már alig-alig létezik Ausztriában, a Getzner, Mutter és Társai céget sem egy ember irányítja, hanem egy népes tanács, csapat, termelési, kereskedelmi és egyéb felelős szakvezetőkkel, háttérben meghúzódó öreg szürke eminenciásokkal, ennek megfelelően minket is három-négy öregebb-fiatalabb úr fogadott a tárgyalóteremben. Teát, kávét hozattak, aztán a jelenlevők korelnöke vázolta a cég történetét és mostani helyzetét.

Ezen az alpesi környéken ősidők óta állattartásból éltek az emberek, iparral nem foglalkoztak, legfeljebb télen szőttek néhány méter kenderszövetet a pincékben elhelyezett kezdetleges gépeken. A pamutot később „playboy” velencei keresztesek hozták magukkal Ausztriába. St. Gallenben, Augsburgban alakultak ki a pamutipar első központjai.

Meghallva az idők szavát, 1818-ban Bludenzben Christian Getzner, Frank Xaver Mutter és Andreas Gassner megalapította az első textilfeldolgozó tömörülést meglehetősen szerény alaptőkével, Andreas Gassner például nyolc tehénnel szállt be.

– Ezek jelenleg szövőnők – jegyzi meg az egyik száraz humorú fiatalabb főnök.

A vállalkozás sikere felülmúlta a legvérmesebb reményeket is, néhány évvel később már négyezer ember szőtt-font Getzneréknek bedolgozó rendszerben, hamarosan még tovább léptek, maguk fehérítették, nemesítették, festették szöveteiket.

Viszonylag hamar elkezdődött a gépesítés – a cég erőműveket telepített a várost átszelő Ill folyóra –, ma is egész Ausztria legnagyobb energia-magántermelői közé tartoznak.

Jó érzékkel ismertek fel minden üzleti esélyt, mikor 1918-ban idehozták a vasutat és harmincezer ember dolgozott az építkezésen, Getznerék jelentéktelen házi sörfőzdéjüket gyárrá fejlesztették – a Fohrenburg sör ma is márkának számít Vorarlbergben. Ötven évvel később ugyanilyen érzékkel szálltak be a fellendülő műbőriparba. Tevékenységük középpontja azonban mindvégig a textilgyártás volt és maradt.

A gyár két fonodából, két szövödéből és a központi kikészítő üzemből áll. Évi tizenhatmillió négyzetmétert termelnek, gyártmányszerkezetük hasonlít a Rábatexéhez – tarkánszőtt ing- és blúzanyagok, ágynemű, szabadidő-ruhák, de üzleti politikájuk hasonlíthatatlanul mozgékonyabb és sokoldalúbb, mint a magyar gyáré.

Minden eszközzel arra törekszenek, hogy bővítsék a választékukat. Jóllehet egyetlen nyomógéppel sem rendelkeznek, kollekciójukba felvették a divatos nyomott ágyneműt is – a nyomó alapanyag nagyrészét Romániából vagy Jugoszláviából szerzik be, és a nyomást is idegenekkel végeztetik. Elvállalnak kompenzációs üzleteket: adtak már Jacquard mintás ágyneműt Jugoszláviának nyersszövetért cserébe, belementek abba is, hogy a románok pénz helyett sörösüvegekkel vagy paradicsommal fizessenek – bécsi irodájuk tevékenysége már rég nem korlátozódik a textilanyagokra.

Hetvenöt országba exportálják áruikat, az inganyag szakmában a három-négy vezető vállalat közé tartoznak, ágyneműben őket tekintik Ausztria első cégének – helyzetüket ennek ellenére súlyos gondok nehezítik.

Az inganyagok árát limitálták, a vevők is kevesebbet rendelnek, világszerte feltört a konkurrencia. Az ágyneműpiacon pedig három-négy éve szaporodnak a bajok: négy versenytárs cég is eladási nehézségekkel küszködik, és tönkreteszi az árakat.

– Miért nem szüntetik meg ezeket a cégeket?

– Szociális okokból, olyan környékeken helyezkednek el, ahol nincs más munkaalkalom; a cseh határ mellett, Augsburgban, Lörachban és így tovább. Bécs mellett is találni szanálásra váró üzemeket.

Bár a szövőgépeinket nemrégiben kicseréltük, és ha akarnánk, tudnánk növelni a méterek számát, terveinket nem a mennyiségre, hanem a divatos színekre és mintákra építjük. Mi nem lánc- és vetülékrendszereket adunk el, hanem illúziót és hangulatot: az anyagra festett vagy nyomott mintákat.

Ezzel a felfogással a mi kockázatunk fokozódik, a termelés egész folyamatát senki sem képes utánozni, de annak ki vagyunk téve, hogy az anyagainkat lemásolják, lekopírozzák, tudjuk, hogy a mintakollekciónkat két héten belül számtalan cégnél tüzetesen átvizsgálják. Nem is a nagy konkurrens cégek lopnak tőlünk, hanem a vevők, mert a maguk kis műhelyeiben olcsóbban tudják legyártani a mintákat, mint ha kifizetnék a mi árainkat. Mit tehetünk? Próbáljuk megválogatni a vevőinket – és ha azt igénylik: mintákat is eladunk nekik.

Ilyen körülmények között a tervezők, a deszinatőrök adják ki az evangéliumot, annyi szabadságot élveznek, mint régen az udvari bolondok. Havonta harminc-harmincötezer schillinget keresnek – négyszer-ötször annyit, mint egy szövőnő (emlékszünk, hogy a Kistexben ez az arány alig volt jobb az 1 : 1-nél, esetleg 1 : 1,5-nél), de a deszinatőröket nem is annyira pénzzel fogjuk meg, hanem a munka szabadságával. Annyit utaznak, amennyit szükségesnek tartanak információk gyűjtésére, vásárlátogatásra, számtalanszor ellátogatnak az üzletfelekhez, mert a világ legkifizetődőbb vállalkozása az, ha a vevővel együtt alakítjuk ki az árut.

Tudjuk, hogy a tervezőinket – éppúgy, mint a többi igazán jó szakembereinket – sokfelé csábítják; bécsi üzemekbe, vidékre és külföldre, csak akkor nyugszunk meg, ha egy szép nagy házat építenek itt Bludenzben, és születik néhány gyerekük.

Egy hátránya van a tervezők teljes szabadságának: nem lehet látni, mikor használódnak el végképp alkotó energiáik. Néhány deszinatőr idősen is tud fiatalos divatot tervezni, de ezt kivételnek kell tekintenünk, bizonyos életkor után általában megtörténik a váltás.

 

*

 

Minden termékcsoporttal külön deszinatőrök foglalkoznak, N. például csak ágyneműanyagokat tervez:

– Felosztottuk egymás között a területet, hogy fel tudjuk dolgozni a szükséges információk tömegét.

– Melyik szakágon lehet többet keresni?

– Nem tudom, mindannyiunkkal egyéni szerződést kötöttek, és nem ismerem kollégáim fizetését. Annyi biztos, hogy a mi lehetőségeink elmaradnak némely más ország mögött. Svédországban a deszinatőr nevét beleszövik a szövet szegélyébe, Nyugat-Németországban a tervezők általában előre kikötik a szerződésben, hogy mennyivel részesednek egy-egy mintájuk kiugró sikerében. Én terveztem már két olyan damasztanyagot, melyekből egy-egy millió méternél többet adtak el, de én külön egy fillért sem kaptam utánuk, nálunk a minta a vállalat tulajdona, és tetszése szerint rendelkezik vele.

– A munkarendje mennyire kötött?

– Pontos határidőre kell elkészítenem a mintákat és összeállítanom a kollekciót. Ezek a határidők nem túlságosan megterhelők, bár történnek óvatos lépések az új felé, de alapvetően a régi kollekciónkra alapozunk, a cikkek hatvan százalékát a már bevált anyagaink adják, és csak negyven százalék jelenthet változást – kísérletet. A tervezésnél is igyekszünk a régi anyagok gyűjteményére támaszkodni, még az 1800-as évekből is őrzünk kivágásokat. Épp most használtuk fel ágyneműhöz egy 1840-es salzburgi népviselet mintáját.

Nincs olyan segédeszköz vagy információ, mely ne állna a rendelkezésünkre. Az egész emelet a tervezőké, megtalálja a polcokon az összes erdei virág, tengeri hal, kagyló, gomba, trópusi növény rajzát és színeit, könyveket tetszés szerint, gyűjteményeket.

A vállalat meghozat nekünk minden jelentősebb újságot, nemcsak a szakfolyóiratokat, mert például egy-egy hirtelen filmsikerről szóló jelentés is hozhat üzletet, most készítünk trikókat a „Samstag Abend” szereplőinek arcképével – augusztus legvégén kezdték játszani a filmet, október elején már kapható lesz a trikó.

– Gyakran utazik? Hol járt 1977-ben?

– 1977-ben? Nem tudom pontosan, jártam a vevőinknél, bemutattam a terveinket…

– A vevő rendelhet mintákat?

– Nálunk nem rendelhet, csak választhat azok közül, amiket elébe teszünk, a szerepe kritizáló és nem alkotó. Aki diktálni akar, elmegy Hongkongba – ott tetszése szerint kiszolgálják.

Ezeken az utakon kívül voltam Frankfurtban, Walesben, Milánóban, Párizsban, Münchenben, Svájcban, általában kiállításokat néztem meg – a tervező a mellére teszi a kezét –, nézze: ha én el akarok menni három hétre Párizsba vagy föl a hegyekbe, szólok a főnökeimnek, és holnap reggel indulhatok, baj csak akkor lesz, ha kétszer-háromszor üres kézzel jövök vissza, új ötletek nélkül. A cégnek megéri; ha idegenektől kell mintákat vásárolni, egy francia rajzért két-háromezer frankot kell adnunk, egy német inganyagminta pedig száz-négyszáz márka.

– Ha elkészít mondjuk száz tervet, abból hányat valósítanak meg?

– Általában minden másodikat – ez nem függ az illető terv esztétikai értékétől: nálunk az a jó ötlet, amit el lehet adni. – Sohasem gondolt rá, hogy itthagyja a gyárat és önállóan dolgozzon?

– Nemrégiben találkoztam egyik kollégámmal, aki saját műhelyt nyitott, kérdeztem: hogy van megelégedve; azt mondta: sokkal régebben meg kellett volna tennie ezt a lépést. Lényegesen többet keres, mint én, de nincs estéje, szombatja, családja – lehet választani, kinek mi tetszik.

 

*

 

Lemegyünk a gyárba, az épületek alig különböznek a hasonló rendeltetésű magyar üzemektől, a kikészítőbe itt is sédtetőn esik be a fény, de szembeötlően kevesebb embert látni, mint nálunk. Még a hatalmas nyírógépet is csak egy munkás szolgálja ki – igaz, hogy beépített emelőszerkezetek segítségével.

– Nincsenek tartalék munkásaink, és új jelentkezőkre sem számíthatunk. A környékünkön magas a foglalkoztatottsági arány, és sokan járnak át dolgozni Svájcba és az NSZK-ba – Vorarlberg tartományból több mint nyolcezren. Bludenzből főleg egy közeli kötélpályaépítő társaság és egy darugyár viszi el az embereket – húsz-huszonöt százalékkal többet keresnek, mint Ausztriában.

Ha ma valakinek eszébe jutna, hogy egy gyárat építsen Bludenzben, el sem tudna indulni, mert nem kapna embert.

– Mi a megoldás?

– Az egyszerűbb: vendégmunkásokat szerződtetni, a környékünkön a BMW-nél és a BROWN-BOVERI-nél minden második-harmadik dolgozó idegenből jött. Mi is alkalmazunk törököket és jugoszlávokat, de inkább automatizálásra törekszünk.

– Mennyibe kerül, ha egy ember munkáját géppel akarják helyettesíteni?

– Változó, itt a kikészítőben például négyszázezer schilling. Az az elv, hogy a beruházásnak négy-öt év alatt meg kell térülnie a megtakarított munkabérből. Éppen ezért nehéz egy bizonyos szinten túl tovább automatizálni a termelést, mert már csak nagyon drágán lehet kiváltani egy-egy embert. Nézzünk egy példát.

Bemegyünk a festödébe, ahol két ember dolgozik egy AEG gépen.

– Ha őket, az ő figyelő szemüket géppel akarnánk helyettesíteni, legalább ötmillió schillinges gépi beruházás kellene, ennek a tőkének az évi tízszázalékos kamata ötszázezer schillinget tesz ki, ennek a két munkásnak viszont összesen csak kétszáznegyvenezer schilling fizetést kell adnunk egy év alatt – nyilván nem fogunk sietni az automatizálással.

A gépeken török és cirillbetűs felirat- valamelyik jugoszláv nyelven, ugyancsak három nyelven írták ki a falakra a biztonsági utasításokat. A gépek között feltűnik néhány szokatlanul barna bőrű arc, sima fekete hajuk fénylik.

– Török vendégmunkások. Meg vagyunk elégedve a teljesítményükkel, az osztrák dolgozók között akadhat selejtes ember, de a törökök mind teljes értékű munkások. Nagyon hajtanak, szeretik az éjszakai műszakot, mert harmincszázalékos pótlékot kapnak – a belföldiek szívesen átengedik nekik ezt a beosztást.

– Mit gondol, meddig tartható fenn a három műszakos munkaszervezés?

A termelési igazgató széttárja a karját:

– Ami engem illet, remélem, hogy örökké – persze a lehetőségeket az szabályozza, hogy mit tudunk fizetni az embereknek. Általában minden a beruházott tőke és a munkabér arányától függ, csak a tőkeigényes munkahelyeken érdemes megszervezni az éjszakai műszakot – egy varrodában olcsóbb még két varrógépet venni.

Nézegetem az árukat: papírszerű vékony anyag fut át a kalander hengerpórjain.

– Afrikába megy.

A másik rámán félhold-csillagos mintájú anyag feszül.

– Ez tetszik magának? – kérdezem a kísérőmet.

– Az én ízlésem nem számít, a vevőnek kell hogy tessen. Ha olyan anyagokat gyártanánk, ami nekem tetszik, akkor lehet, hogy egy métert sem tudnánk eladni.

Beljebb, a Monforts gépek mellett itt is, ott is látni oszlopnak támaszkodó embereket, kísérőm is észreveszi őket:

– Talán rájuk lehetne bízni még egy gépet, de lehet, hogy ez a minőség rovására menne.

– Elképzelhető, hogy mégis akad a gyárban egy-két felesleges ember?

– Bizonyára van, de én nem tudok róla, mert még ebben az órában intézkednék.

(– Higgye el nekem, hogy Nyugaton éppúgy bomlik a fegyelem és a munkaerkölcs, akárcsak nálunk – mondja egy magyar vállalat vezetője –, egy nyugatnémet gyárban egyszer lift helyett gyalog jöttem le a lépcsőn, be-benéztem a szobákba, ugyanúgy eszegettek, manikűröztek. Negyed ötkor a labor már náluk sem vállalt munkát, pedig a munkaidejük papíron ötig tartott:

– Majd holnap – mondták.)

A minőség ellenőrzését különös gonddal szervezték meg a Getzner gyárban, például a szövödéből kikerülő nyersszövetet a kikészítő üzem minősíti és nem maga a szövöde, mint a Keltexben, mivel a szövödének a hibák eltussolása állna érdekében. Mielőtt a gyárból kikerülne, minden méter készárut átnéznek, és – pletykaként hallottam, tehát úgy is adom tovább – fontosabb vevőiknél „jóindulatúra hangolt” alkalmazottakkal tartanak fenn kapcsolatot, akik ha selejtes végeket találnak a bludenzi szállítmányban, titokban értesítik Getzneréket, és módot adnak rá, hogy még az átvétel előtt helyrehozhassák a hibákat.

– Mennyi az első osztályú áru aránya?

– Kilencvenhat-kilencvennyolc százalék.

Be-benézünk a kiszolgáló műhelyekbe: százhatvan asztalos, lakatos és más szakmunkás dolgozik itt.

– Nagy a veszélye annak, hogy olyan dolgokat is megcsinálnak, amiket sokkal olcsóbb volna készen megvenni.

– Minden szükséges alkatrészt be tudnak szerezni?

– Az csak természetes, senki sem vásárolna olyan gépeket, melyekhez nem biztosítják a megfelelő utánpótlást, az utóbbi tíz évben nem fordult elő ilyen eset. Ha egy gépgyár nem biztosít teljes és megbízható szolgáltatást, az csődbe kell hogy menjen.

A Rábatex igazgatója felsóhajt:

– Mikor nálunk felszerelték az új szövőgépeket, az előírt kilencvenöt százalékos hatásfok helyett csak hetven százalékot lehetett kihozni belőlük, mikor nem írtuk alá a jegyzőkönyvet, a szerelők nem értették, hogy miért nem, más magyar gyárakban nem csináltak belőle problémát.

Átvisznek a gyár legkevésbé korszerű üzemébe: a régi festödébe.

– Ez az a határ, ahová még épp hogy kapunk embereket. Aki látta például a gőzben-párában elmerülő csillaghegyi jiggereket, vagy a Richards gyár már említett festödéjét, az nem érti a mentegetőzést; a levegő, a hőmérséklet elviselhető, és a legöregebb gép sem idősebb huszonöt évesnél. Csak arra gondolhatunk: semmiképp sem akarják megengedni, hogy a szűkebb keresztmetszetek bárhol is lelassíthassák a termelés folyamatát.

 

*

 

Meghívnak minket vacsorára, fent a szálló tetőteraszán ülünk le a cég egyik fiatalabb vezetőjével, felülről látjuk egész Bludenzet, mintha csak egy terepasztalon néznénk.

– Mi az ön rangja a cégnél? – kérdezem vendéglátónkat.

– Én vagyok a „Fiú” és az „Örökös”. Nálunk a rangok nemzedékről nemzedékre szállnak, a Gassnerekből már a nyolcadik generáció dolgozik a gyárban. Csak a tekintély csökken, régen a mi gyárunk vezetői az egész várost is irányították, ma már a Getznerek és Gassnerek eltűntek a hivatalok éléről. Az az igazság, hogy a bludenziak még dolgozni sem jönnek hozzánk szívesen.

– Ha valaki mégis itt marad, azt mi tartja meg a cégnél?

– Ki tudja?! A hagyományok, a büszkeség a gyár termékeire – és a vállalati lakás, ezerháromszáz emberünkből háromszázötvenen laknak a mi házainkban.

– És a közös érdekeltség?

– Mire gondol?

– A munkások jövedelme mennyiben függ az egész vállalat jövedelmezőségétől?

– Ha nem tudná, „munkások” nálunk nem dolgoznak, csak „munkatársak” – kérdezze csak meg a személyzeti osztályvezetőnktől.

– Itt is van ilyen beosztás?

– Természetesen; nekünk is kellett tanulnunk önöktől. Visszatérve a kérdésre: a munkás jövedelme független a cég eredményességétől, csak az üzletileg jó években több szokott lenni a fizetésemelés. Az üzletmenetet a részvényeseink érzik meg jobban, de egyelőre ők sem panaszkodhatnak: az elmúlt évben tizenhét százalék osztalékot fizettünk a pénzük után.

Már említettük, hogy sajnos épp a legjobb embereinket nem mindig tudjuk megtartani. S. úr, aki önöket végigvezette a gyáron, a jövő hónapban átmegy a konkurrenciánkhoz, a Hämmerle céghez.

– Miért?

– A Hämmerle cég pályázatot hirdetett termelésvezető mérnöki beosztásra, és ötvenhárom pályázó közül S.-t választották ki.

– Nem próbálták meg tartóztatni őt?

– Próbáltuk, de mi nem tudtuk megadni neki azt a pénzt, amit Hämmerléék kínáltak.

Bár tudom, hogy ez Ausztriában illetlenségnek számít, megkérdezem:

– Milyen összegről van szó?

A fiatal főnök meglepetésemre nyíltan válaszol:

– S. úr körülbelül évi egymillió schillinget fog keresni – ebből természetesen lemegy az adó, de hozzájön néhány kedvezmény: szolgálati kocsi és így tovább.

Később az egyik Rábatexes leverten mondta:

– Mi ezzel az álláscserével nagyon rosszul jártunk.

– Miben érint minket az, hogy S. úr átmegy az egyik osztrák cégtől a másikhoz?

– Abban, hogy az új vállalata, a Hämmerle cég most készül együttműködésre a Pápai Textilgyárral. S. úr ismeri a mi összes lehetőségeinket, megegyezéseinket az osztrák partnerekkel, pontosan tudni fogja, hogy mit követelhet Pápától és mit érhet el nálunk.

 

*

 

Érdekelne az éjszakai műszak. Getznerék készségesen hozzájárulnak, éjjel egy óra felé benézünk a szövödébe. A portán nem ül senki, a minket kísérő mérnöknek kulcsa van a kapuhoz. Jöttünkre fel sem néznek az emberek, a munka ritmusa nyugodt, de folyamatos.

– Van, aki most túlórában dolgozik?

– Azt hiszem, nincs, általában kerüljük a túlóráztatást. Egy szövő a tizedik óra után már sokat hibázik.

Nőt sehol sem látni; jugoszláv és török férfiak állnak a gép mögött, sok közöttük az állandó éjszakás.

– A török munkás éjszaka is mindig a helyén van, nem lóg a vécén vagy az udvaron.

Megszólítok egy török vendégmunkást, megkérem, hogy írja bele a nevét a noteszomba – ennek nincs különösebb fontossága, csak emlékszem egy régi mondásra: „akinek tudjuk a nevét, az inkább megmondja nekünk az igazat”. Az alacsony, bajuszos férfit DAISZER KAISERI-nek hívják.

– Mióta dolgozik itt?

– Kilenc éve, otthon is szövő voltam, tulajdonképpen azért hoztak ide, mert jól futballoztam, a Getzner gyár csapata jórészt most is törökökből áll.

– Megtalálta a számítását?

– Törökországban óránként húsz schillinggel kerestem kevesebbet, mint itt, úgy tervezem, még három-négy évig maradok itt.

– Mire gyűjt?

– Egy kis lakást és egy vendéglőt szeretnék építeni otthon – körülbelül félmillió schillinget kellene hazavinnem.

– Nehéz lesz visszaszokni a régi környezetbe?

– Csak a gyerekeknek, ők barátkoznak az osztrák gyerekekkel – mi, felnőttek egymás között élünk, egymást hívtuk ki, írtunk a barátainknak: gyertek ki. Jártunk toborozni is még az „ipari népvándorlás” idején.

– Még most is jönnek újak?

– Ma már nem kell az ember, a termelés visszaesett.

– Mi a legmagasabb rang, amit egy vendégmunkás elérhet az üzemben?

– Előmunkások lehetünk, esetleg szövödei művezetők, talán a gyerekeink többre vihetnék – de hát ez már nem szokott kiderülni, mert csak néhányan telepednek le itt végleg.

(Másnap délelőtt a gyári kolónián láttam a törökök szálláshelyét, ráérő emberek vizsgálgattak egy Volkswagen mikrobuszt – új szerzemény lehetett –, a ház előtt a kötélen négy farmernadrág szárad. A kertekben rengeteg furcsa, a környéken soha nem látott virág nő, zöldbab fut fel a karókra – és az udvar végén látszanak a hófödte hegyek.)

Éjjel kettőre jár, de minden gép fut. Egy-egy szövőmunkás tizennyolc-húsz gépet kezel, a gépszám magasabb, de a munka kevesebb, mert egy óra alatt legföljebb kétszer szakad el a fonal a gépen.

Feltűnik, hogy szinte minden gépen más és más árut szőnek.

– Húsz évvel ezelőtt még gépek tucatjain futott ugyanaz a cikk, de rá kellett jönnünk, hogy a nagy német cégekkel csak úgy állhatjuk a versenyt, ha választékosabb, kisebb tételekre állunk át.

Kifelé tartunk, a Rábatex igazgatója még egyszer visszanéz a terembe.

– Figyelje meg: itt senkinek sem kell szólni, mégis dolgozik mindenki, és vigyáz az anyagra; sehol sem hever a földön egy eldobott cséve. Ha eljön hozzánk egy év múlva, nálunk is ugyanezt kell hogy lássa.

 

*

 

Búcsúzóul az együttműködésről beszélünk a Getzner cég vezetőivel:

– Már az első világháború előtt kiépítettük kapcsolatainkat külföldi partnereinkkel, Egyiptomtól Magyarországig, és ezt a rendszert most is igyekszünk fenntartani.

A Rábatexszel kötött szerződés fő előnyei közé tartozik a viszonylagos földrajzi közelség és az a körülmény, hogy nekik csak részben kellett mintákat szállítani, míg például a jugoszláv vagy portugál partnerünket nekünk kellett volna ellátni mindennel.

Műszakilag és gépi felszereltségben Győr most már eléri az európai színvonalat, de minőség, gépjavítás, üzemen belüli szervezettség tekintetében még van mit tenni. A piaci kapcsolatai sem megfelelőek, a velünk kötött szerződés nélkül nehezen érvényesülnének.

De ezt a lemaradást partnerünk igyekszik behozni, emberei hosszú heteket töltöttek el üzemeinkben, főleg a gyár szívében: a mintatervezésben, új módszereket tanultak: a fóliára való rajzolást és így tovább.

Meg vagyunk győződve, hogy ha ez a szerződés lejár és újat kötünk, a Rábatex felnőttebb partner lesz, mint a múlt alkalommal volt.

 

*

 

Hazafelé az autó hátsó ülésén jegyzeteimet nézegetem, most tűnik fel, hogy az a szó, mely a legtöbbször fordult elő beszélgetéseinkben: kreativität, alkotókészség.

– Nálunk most mi a „slágerszó”?

– Talán a „gyártmányszerkezet”. Ez is jó szó, csak az „alkotókészség” maguktól az emberektől vár valami többet, a „gyártmányszerkezet” pedig valahonnan kívülről.