Tolvaj Ferdinánd

Az 1950–51-es évadban a labdarúgás szakértőinek legnagyobb meglepetésére a kőbányai Victória csapata végzett a másodosztályú bajnokság keleti csoportjának élén, és ezzel jogot nyert, hogy a következő szezonban a legjobbak között szerepeljen.

1947 óta – mikor Kőbánya utolsó képviselői: a Törekvés és a Kőbányai Barátság kiestek az első osztályból – a kerület egyetlen csapata sem tudott visszajutni, bár olyan nagy vállalatok egyesületei harcoltak köztük, mint a Sörgyár, a Drasche téglagyár vagy a MÁV Északi Főműhely. A Victória viszont egyike volt az utolsó társadalmi egyesületeknek, csak néhány száz futballkedvelő kőbányai munkás és kisiparos tagdíjára támaszkodott.

A vidéki mérkőzésekre – bármilyen messze is játszottak – csak vasárnap reggel utaztak el, mert szállodára vagy más éjszakai szállásra nem volt pénzük, szerelésüket vezető szurkolójuk: a saját költségén velük utazó Cirbusz vitte egy hátizsákban. Néha már egy-két órával a kezdés előtt megérkeztek a mérkőzés színhelyére, ilyenkor leültek valamelyik városszéli kocsmába pihenni, de legtöbbször az állomásról egyenesen a pályára kellett sietniük, ahol már bemelegített, a várakozás idejét „cicajátékkal” eltöltő ellenfél és négy-ötezer pfujoló drukker várta őket.

Kopott kék-fehér mezük mégis minden évben feltűnt a másodosztályú bajnokság mérkőzésein. Játékukat inkább a szív, mint a technikai tudás jellemezte, tömzsi hátvédeik nyögése kihallatszott a nézőtérre, ha egy-egy gyorsabb szélsővel próbáltak lépést tartani, dresszük már az első negyedóra után megsötétedett az izzadságtól. A mérkőzés után, mikor lehajtott fejjel ezüst nyakláncukat a foguk között tartva beléptek az öltöző ráccsal fedett aluljárójába, a szurkolók joggal mondhatták nekik az elismerés szokásos tőmondatait.

Ha az évek folyamán egy-egy kiemelkedő tudású játékos nőtt fel náluk – legtöbbször egy lendületes, kitűnően fejelő középcsatár, akinek karcsú, nyúlánk alakjában az agyagos kőbányai föld mintha meg akarta volna mutatni, mire képes, mint ahogy a kiégett téglagyári mezőkön, a satnya tábla közepében néha egy-egy szál hihetetlenül magas kukoricát növeszt –, ezt a játékost a bajnoki szezon végével elvitte valamelyik nagy egyesület. Ha esetleg mégis otthon maradt, rövid idő alatt elveszítette a lendületét, lemaradt az előrevágott labdától, s esetenként az újságos standok és kocsmák előtt összegyűlő szurkolók indulattal emlegették annak az elvált asszonynak a nevét, aki tönkreteszi középcsatáruk erőnlétét.

Ilyen körülmények között a Victória nem ért el különösebb eredményeket, általában épp hogy elkerülte a kiesést, ezért hatott váratlanul az 1950–51-es bajnokság megnyerése. Az bizonyult döntőnek, hogy a játékszínvonal általános leromlása közepette fokozatosan érvényesültek a Victória harcos erényei.

A bajnoki öröm elültével a játékosok, a vezetők és a szurkolók munkához láttak. A következő szezonban Közép-Európa legjobb csapatait kellett fogadniuk: a legendás Honvédet, a Bástyát, a Dózsát, a Vasast, a Ferencváros utódját: a Kinizsit, és erre az elhanyagolt népligeti pálya alkalmatlannak bizonyult volna. Újjáépítették a rozoga lelátót, az állóhelyek betonlépcsőin cementtel betömték a fagy okozta repedéseket, kiirtották a feltörő papsajtdudvákat, mintegy öt méter hosszúságban kibővítették a játékteret, úgyhogy hitelesíteni lehetett elsőosztályú mérkőzések lejátszására. Az összeállításon nem terveztek nagyobb változtatást, új játékosoknak sem lelépési pénzt, sem állást nem tudtak biztosítani, a csapatot ifjúságiakkal egészítették ki. Mégis bizakodva várták az idény kezdetét, úgy gondolták, hogy azok az erények, melyek a második osztályban jellemezték az együttest, az élvonalban is elegendőek lesznek a tisztes helytálláshoz.

Június elején a sportkör vezetősége hivatalos levelet kapott, melyben a Labdarúgó Szövetség közölte, hogy feloszlatja a Victóriát, mivel semmiféle üzemet vagy vállalatot nem képvisel, sportpályáját és jogát az elsőosztályú bajnokságban való részvételhez átruházza a kisipari szövetkezetek csapatára: a Lendületre. A Lendületet ettől a pillanattól fogva a gyűlölet és a bosszú vágya vette körül a külvárosban.

Abban az időpontban, mikor a Victória helyébe lépett, a Lendület futballcsapata valójában még nem is létezett. Megalakítását a szövetkezeti központ csak a Victória bajnoksága után határozta el, hogy létrehozza a szakma reprezentatív sportegyesületét, ennek következtében most azokhoz a békeállományú katonai alakulatokhoz hasonlított, melyeket egy vezető stáb alkot – katonák nélkül. Az új vezetőség elbocsátotta a Victória volt játékosait az edzővel együtt. Mivel alig néhány hét állt rendelkezésre a bajnoki rajtig, a szakértők kételkedtek, hogy sikerül-e megszervezni az új csapatot, de a kételkedők elhallgattak, mikor a népligeti pálya körül három bőrkabátos szövetkezeti vezető kíséretében feltűnt Acht Simon hajlott, botra támaszkodó alakja.

Senki sem hitte volna, hogy Acht Simon bezárja a bélyegüzletét – melynek hátsó helyiségében naphosszat külföldi folyóiratokat lapozgatott, várva, hogy megszólaljon az ajtó fölé akasztott csengő –, és még egyszer kezébe veszi egy csapat irányítását. 1947 óta, mikor a legjobb kőbányai futballistákat: Kiss II-t, Schubertet, Zörgőt eladta az olaszoknak, Újlakit pedig a franciáknak, visszafelé gyalog kelt át a Brenneren, jobb lába elfagyott, és amputálni kellett, azóta nem foglalkozott a labdarúgás ügyeivel, a Lendület nagy pénzeket ígérhetett neki, hogy most mégis visszatért.

Autót bocsátottak a rendelkezésére, Acht Simon két tucat összehajtott átigazoló lapot tett a tárcájába, és elindult. A vidéki pályákat nem találomra járta végig, noteszében ott sorakoztak a kiszemelt játékosok nevei, most derült ki, hogy a bélyegüzlet visszhangtalan magányában is figyelte az új tehetségek jelentkezését. Amerre járt, a csapatok elveszítették azokat a játékosaikat, akiknek kedvéért a környékbeli parasztok órák hosszat bicikliztek be vasárnaponként a mérkőzések színhelyére.

Mikor az új játékosok először futottak ki a népligeti pálya gyepére, Acht nem tudta visszafojtani a mosolyát: magukkal hozták azokat a jegyeket, melyek vidéki csapatukban megkülönböztették őket a többiektől, a sportszárat vagy egészen alul kötötték meg, vagy hagyták ráhullni a bokájukra, cselezés közben bal karjukat maguk elé tartották, és vállukat túl széles mozdulatokkal ingatták, Achtnak úgy tűnt, mintha egy olyan zenekart látna, mely csupa prímásból áll. Ez nem érdekelte túlságosan, ő a háttérben maradt, a csapat szakmai munkáját hivatalosan Tömör István, egy Lengyelországból hazatért edző irányította, akit a Lendület számos nagy egyesület elől kaparintott meg.

A tréningek zárt kapuk előtt folytak le, csak délután ültek ott a lelátón a játékosokhoz tartozó nők. Acht, aki állát botjára támasztva a lelátó felső sarkában húzódott meg, fentről végigkövette, hogy cserélődnek ki ezek a nők. Nem csodálkozott: a csapat mögött álló szövetkezeti elnökség jól fizetett állásokba rakta be a labdarúgókat, akik a szakmát képviselték a legjobbak között, öltözködésükhöz, igényeikhez többé nem illettek a vidékről felhozott menyasszonyok. Alig telt el néhány hét, és akár a város többi sikeres embere mellett, köröttük is megjelentek a vékony és elegáns, fiatal nők. Acht felhívta Tömör figyelmét, hogy fokozottabban kell ellenőrizni a játékosok sportszerű életmódját, de egyelőre semmiféle kilengésre nem bukkantak.

Augusztus elején Tömör elég érettnek találta a Lendület csapatmunkáját ahhoz, hogy edzőmérkőzést vívjon egy alsóbb osztályú együttessel, ellenfélnek az Oetl vasöntöde csapatát hívták meg.

A mérkőzésre egy szerdai napon került sor – kora délután. A gyárakban még nem ért véget a munkaidő, mégis már jóval kezdés előtt megindult a tömeg a népligeti sétányokon a volt Victória-pálya felé. Akadt köztük olyan, aki reggel korábban jött be, mások műszakot cseréltek, hogy láthassák ezt a mérkőzést, akit másképp nem engedtek el a munkahelyéről, kivett egy napot a szabadságából, melyet éppen azért hagyott bent, hogy az esetleges hétköznap délutáni meccsekre szabaddá tehesse magát. Ez a tömeg nem hasonlított arra az alkalmi közönségre, mely évenként néhányszor, többnyire válogatott meccseken, megtölti a stadiont, de egyébként közömbösen hagyja a futball. Akik most a sétányt borító száraz faleveleken lépkedtek, a futballpályákon töltötték fiatalságuk vasárnapjait, s bár fiatalságuk elmúlt, életük tengelyéből nem esett ki a labdarúgás, munkájuk fáradtságát és unalmát hosszú beszélgetésekben vezették le, melyek középpontjában mindig egy-egy játékos vagy csapat állt. Magánéletükben sokszor elviseltek alaptalan sérelmeket, de sohasem voltak hajlandók eltűrni jogtalanságot a futballpályán és a környékén, most is azért jöttek el, hogy kifejezzék elkeseredésüket és haragjukat a Victória méltatlan sorsa miatt. Maga a küzdelem nem ígérkezett túlságosan érdekesnek, a harmadosztályú Oetl vasöntöde legyőzése nem jelenthetett feladatot az NB I-es Lendület számára.

Az árnyék, melyet a lelátó a pályára vetett, még csak a bal kapufákig húzódott, hosszanti éles vonással kettéosztotta a játékteret egy sötét- és egy világoszöld részre. Az állóhelyi közönség, hogy védekezzen a hőség ellen, levetette a kabátját, most tűnt fel, hogy legtöbbjüknek foltozott vagy rongyos az inge, testük kilátszott az anyag hasadékain. Italárusok éretlen sört és államilag előállított borpótlékot, Itókát hordtak körbe, a zavaros ital hamarosan a fejekbe szállt a tűző napon, a nézőtér egyhangú zsibongását egyre gyakrabban törték meg a kiáltozások: kártyázó társaságok vágták egymáshoz a lapokat, vagy a nézőtéren emelt hullámfogó gátnál megszorult emberek verekedtek össze.

Kevéssel három óra után a föld alatti kijáró vaskeretében feltűntek a Lendület játékosai. Míg bemelegítő körüket futották a játéktér körötti salakon, harsogó fütty és kiáltozások fogadták őket. Először Cirbusz rikoltása hangzott fel, majd átvette az egész nézőtér. A zaj akkor sem csillapodott le, mikor rendőrök ugrottak be a tömeg közé, és a leghangosabbakat kezdték kiemelni. A tömeg nem engedte elvinni őket, karjukba és derekukba nehéz, olajos kezek kapaszkodtak bele, volt, aki feltárt, csupasz mellét döngette, mások karukat hátul összefogva vállukkal lökdösték a rendőröket.

Fönt, a tribün felső sarkában Acht Simon elmosolyodott, állával ütögette botja kampóját, majd a kis tréningpálya felé fordult, ahol az Oetl vasöntöde csapata végezte bemelegítő tornagyakorlatait. Először azt hitte, rosszul lát, mikor a nyolcas számot viselő játékosban Gráf Poldit, a Törekvés 1942-es aranycsapatának csatárát ismerte fel. Akkoriban Poldi a legjobb magyar építőcsatárok közé tartozott, pontos labdáinak – mint mondani szokás – szeme volt, edzésen egyszer fogadásból harmincméteres rúgással lelőtte egy kisfiú fejéről a kalapot, anélkül hogy a gyereknek valami baja esett volna. A háborúban légnyomást kapott, feje gyógyíthatatlanul reszketett. Még megpróbálkozott a játékkal, de hogy a Törekvés 1947-ben kiesett az első osztályból, végképp visszavonult, csak a tribünökön lehetett látni elhordott, de mindig gondosan vasalt szürke ruhájában, karján esernyővel. Acht eltűnődött, hogy az Oetl csapata milyen céllal vehette őt elő újból. Poldi képességei nyilván még kopottabbak, mint 1947-ben, de megőrizhette felülmúlhatatlan érzékét, hogy pontos labdákkal szolgálja ki a partnereit, most valószínűleg egy tehetséges, tapasztalatlan csatárt akarnak játékba lendíteni mellette. Acht önkéntelenül a jobbszélsőt kereste a bemelegítő játékosok között, de sehol sem látta a hetes számot.

Már mind a két csapat felállt a kezdéshez, mikor az Oetl csapatának jobbszélsője megjelent a pálya szélén. Tizennyolc év körül járhatott, de mellére szegezett feje, nyugodt és kényelmes tartása sokkal többet mutatott. Egy vak, zsávolyos útépítőmunkás formaruhát viselő öregembert és egy tizenöt-tizenhat éves, kültelki viszonylatban rendkívül elegánsan öltözött lányt vezetett végig a salakon. Leültette őket a középjelzés mellett elhelyezett kis padra, a vak öregembert a kislány gondjaira bízta, majd letépett egy fűszálat, szája szögletébe vette, és felemelt karral jelezte, hogy játékra készen áll. Jelentkezésére az állóhely egész közönsége üdvrivalgásban tört ki, bár nyilvánvalóan nem ismerték a fiút, Acht megkérdezte a szomszédjától, hogy hívják a jobbszélsőt, de az válaszul csak széjjeltárta a kezét, néhány sorral lejjebbről kiáltották fel, hogy Tolvaj Ferdinánd.

Az Oetl gyár kezdte a játékot. A középcsatár jobbra gurította a labdát, Gráf Poldi, anélkül hogy egy lépést is tett volna vele, élesen előrevágta a Lendület tizenhatosának jobb sarka felé. Acht az elgondolás habozás nélküli keresztülviteléből látta, hogy begyakorolt taktikai elemet alkalmaznak, melyet a jobbszélső gyorsaságára és szemfülességére építettek. A védelem mögötti holttérben két játékos futott a labda felé: a Lendület kapusa és Tolvaj Ferdinánd. Acht fentről úgy ítélte meg, hogy körülbelül egyszerre érik el, ha a szélső kapura küldi a labdát, a vetődő kapus el tudja zárni a szöget a lövés elől. Már félig visszafordította tekintetét a felezővonal irányába, hogy az ellentámadást figyelje, mikor megdöbbenve látta, hogy a jobbszélső nem lő egyből kapura, hanem a talpával visszahúzza a labdát, megvárja, amíg a kapus tehetetlenül a földre zuhan, majd nyugodt mozdulattal a hálóba emeli a labdát. Egy perc sem telt el a kezdés óta, a kapu mögötti nagy versenyóra mutatója még kiinduló helyzetében állt.

Az állóhely közönsége felugrott a helyéről, az első sort a tomboló tömeg a kerítéshez nyomta, a betonoszlopok több helyen is eltörtek, és csak a rendőrség akadályozta meg, hogy a nézők a pályára tóduljanak. Az Oetl-játékosok összeölelkeztek, még a mindig kimért Gráf Poldi is belevetette magát a forgatagba, csak a gól szerzője, Tolvaj Ferdinánd húzódott ki a helyére, a partvonal mellé, mintha semmi köze nem volna a történtekhez. Szólt néhány szót a vak öregembernek, aztán egykedvű, majdnem komor arccal újból az ellenfél kapujára nézett.

Acht tudta, hogy a jobbszélsőnek nem véletlenül sikerült a gól előtti elegáns megoldás. Tapasztalt szemének ez az egy mozdulat elegendő volt ahhoz, hogy felismerje: Ferdinánd azok közé a nagy csatárok közé fog tartozni, akiket hozzá hasonlóan a külvárosi grundok és a házak közötti, sokszor tenyér nagyságú pályák neveltek fel, akik már hároméves korukban rongylabdával „dekázgatnak” a ház falánál, tizennyolc éves korukban válogatottak lesznek, és még harmincon túl, kifáradva, hiányos erőnléttel is képesek arra, hogy a világ nagy stadionjaiban Magyarország vagy új hazájuk javára döntsék el a mérkőzést. Magatartása is hasonlított hozzájuk, a játékos kedvnek még a nyoma is hiányzott belőle, a futballt éppoly kevéssé tekinthette játéknak, mint egy matematikus a maga egyenleteit.

Acht felkelt a helyéről, lebotorkált a tribün lépcsőin, és odaszólt Tömörnek a pálya szélére, hogy a gyors jobbhátvédet, Budát hozza át a bal oldalra, és a balfedezetet is vonja vissza a jobbszélső elé, így Ferdinánd hármas védőgyűrűbe került.

A Lendület, melyet megzavart a gyorsan bekapott gól, fokozatosan magához tért, a négy előretolt csatár állandó mozgással a gólhelyzetek sorozatát teremtette meg, és valamivel a félidő vége előtt ki is egyenlített. Az állóhely némán fogadta a gólt, csak a szemközti lelátón ugrott fel néhány elegáns fiatal nő.

A levonulásnál is látszott a két csapat közti erőnléti különbség: a Lendület frissen, futólépésben vonult az öltözőbe vezető, föld alatti lejáró felé, az Oetl játékosai viszont – akár egykor a Victória – felhajtották átizzadt dresszüket, volt, aki mezítláb ment le, mert feltörte lábát a bőrszeges cipő. A mérkőzés kimenetele nem látszott kétségesnek.

Mintha végképp feladta volna esélyeit, és csak tisztes vereségre törekedne, az Oetl vasöntöde a második félidőben átcsoportosította harcrendjét: a két összekötőt visszavonta a kapu elé, a hátvédek vonalába, a balszélső és a középcsatár pedig az ellenfél támadó fedezetét zavarta. Elöl csak Ferdinánd maradt, őt viszont szorosan fogta a hármas gyűrű, ráadásul Ferdinánd nem is harcolt a védőkkel. Mikor újra és újra hagyta, hogy a védők megszerezzék a labdát, az állóhely közönsége kifütyülte passzív játékáért. Ez látszólag éppoly kevéssé érdekelte, mint az üdvrivalgás a gól után, lassú, nehézkes lépésekkel ide-oda sétált a partvonal mellett, szája szögletében még mindig azt a fűszálat forgatta, melyet a mérkőzés előtt szakított. Achtot nem tévesztette meg a viselkedése, tudta, hogy a jobbszélső nem akarja elforgácsolni az erejét, ugyanakkor így próbálja elaltatni a rá ügyelők éberségét, és egy kedvező előreadással kapura fog törni közöttük. Annyira imponált neki a nyugalma és elszántsága, hogy nem hívta fel Tömör figyelmét a fiú elgondolására.

Az Oetl játékosai egy-egy hosszú vágta után teli szájjal vették a levegőt, ha földre kerültek, előbb a térdükre álltak és megtámaszkodtak, csak úgy tudtak felemelkedni. A versenyórát mintha a védők sóhajtása tolta volna előre, mutatója lassan elhagyta a felet, majd egyenletes zökkenésekkel közeledett a negyvenötödik perc felé. Közben az Oetl megerősített védelme sikeresen verte vissza a támadásokat, kiütközött, hogy a Lendület csatárai most játszanak először együtt, nem értették meg egymás elgondolásait, a belsők sorra lemaradtak a kapu elébe lőtt átadásokról. A lelátó hamarosan betakarta árnyékával az egész játékteret, a védőket így legalább a szemükbe sütő nap nem zavarta.

Már alig volt hátra néhány perc, mikor a pálya középső harmadában Gráf Poldi szerezte meg a labdát. Az összekötő haja az izzadtságtól a fejére tapadt, látni engedte feje búbján a kopasz foltot, csak szemöldöke tartotta fel a verejtéket. Két cselt csinált felsőtestének rutinos mozdulatával, majd mélyen beledőlve a rúgásba, úgy, hogy combja ráfeküdt a mellére, szája pedig kinyílott az erőlködéstől, hosszú labdát vágott előre.

Ferdinánd érte el a labdát elsőnek. Két védője keresztezni próbált, hogy szabálytalanul „ollóba” fogják őt, de kilépett közülük, teljes erővel egymásnak rohantak és összeütötték a fejüket, tenyerüket az arcukra szorítva hemperegtek a földön. Az állóhely nevetésben tört ki, de rögtön utána izgatott kiáltozással küldte a fiút tovább előre.

Ferdinánd csak a labda alatti kerek, fehér mészrétegből látta, hogy már a 11-es pontnál jár, mikor a kapus kifutott eléje. Jobbra döntötte a vállát, mintha a bal sarkot venné célba, a kapus el is dőlt ebbe az irányba, ő viszont kifordított lábfejének puha mozdulatával a jobb sarokba gurította a labdát. Buda utánarúgott, de Ferdinánd átugrotta a lábát, megfordult, és nyugodt, kényelmes lépésekkel elindult a felezővonal felé. Acht Simon – bár ez a gól csapatának vereségét jelentette – elismerően összeütötte a tenyerét.

A mérkőzés végén a rendőrök sem tudták feltartani a pályára betóduló tömeget. A vállukra akarták emelni Ferdinándot, de a fiú kitért előlük, a vak öregemberhez és az elegánsan öltözött lányhoz lépett. Karon fogta őket, és vitte magával az öltöző felé.

A nézők nagy része betért a közeli kocsmákba, hogy megtárgyalja a mérkőzés részleteit. Úgy érezték, ezzel a győzelemmel az Oetl bosszút állt a feloszlatott Victóriáért is. Csak nyolc óra után szűnt meg a jókedv, mikor meghozták a hírt, hogy Acht Simon rögtön a mérkőzés után szerződési ajánlatot tett Ferdinándnak, és a fiú, aláírva az átigazoló lapot, a Lendület játékosa lett.

Tizenöt éves kora óta, mikor apja egy kátrányos, úgynevezett „fekete” út építésénél megvakult a hirtelen elé öntött bitumen felcsapó gőzétől, a család elsősorban Ferdinánd keresetére támaszkodott. Először homokot talicskázott az öntödében, de ebből a fizetésből nem tudtak megélni; az edzőkemencéhez kérte magát.

Nyolc óra hosszat egy, a pékek gödréhez hasonló mélyedésben állt, és vashoroggal negyven-ötven kilós fémtárgyakat emelt ki. Apja is pótolt néhány forintot a háztartáshoz: összegubancolódott rafiaszálakat oldott ki és tekert fel nehéz, tömpe ujjaival, sőt – ami Ferdinándnak a legjobban fájt – a nyolc általános elvégzése után húgának is el kellett menni a kőbányai fonodába segédmunkásnak.

Most azért írta alá az átigazoló lapot, mert Acht a Lendület mögött álló kisipari szövetkezet nevében olyan állást kínált fel, mely sokat könnyített életkörülményeiken.

Bár nem hivatalba került, mint a Lendület többi játékosa, hanem egy műanyagprés mellé, lehetővé vált, hogy húgát kivegye a fonodából, és középiskolába írassa be. Az Achttól kapott lelépési pénzből ruhákat vásárolt neki, jóllehet eddig is ráköltötte fizetésének azt a részét, mely a legszükségesebbeken kívül fennmaradt, büszkeségét találta abban, hogy húga, Kati kiválik a többi hasonló korú telepi lány közül.

A következő hét szerdáján a Lendület labdarúgó csapata idénykezdet előtti taktikai megbeszélést tartott, ezen már részt vett Ferdinánd is. A játékosok, akik csak a pályáról, mezbe öltözötten ismerték őt, meglepetve látták, hogy semmiben sem különbözik azoktól a suhancoktól, akik rövid ebédidejüket kihasználva, kihasadt külsejű labdát kergetnek a gyárak és a műhelyek udvarán. A kőbányaiak hagyományos, kék micisapkáját viselte, a sild mellett kétoldalt fehér gombbal, a tetején bevarrott osztattal és bojttal, a bojtra lyukas kétfilléreseket húzott rá.

Egy pillanatra sem engedett fel új társai között. Ha valaki szólt hozzá, sokáig és gyanakodva nézett rá, mielőtt válaszolt volna. Húga meg szokta várni, kint, a klubépület kapuja előtt. Ferdinánd neki sem engedte meg, hogy bármelyik játékossal szót váltson. Egyszer előfordult, hogy mikor kijött az öltözőből, Katit elmerült beszélgetésben találta Budával és Simonyival.

Ferdinánd szótlanul ránézett, és mintha tudomást sem venne róla, elindult a sötét töltésoldalon hazafelé. Kati abbahagyta a beszélgetést, és utánaszaladt, de nem tudta megbékíteni a bátyját, aki napokig nem szólt hozzá. Ez után az eset után Ferdinánd megtiltotta, hogy kijöjjön a népligeti pályára.

A csapat tagjai megérezték benne az idegent. Hogy Ferdinánd magatartása a hetek múlásával sem változott meg, ellenszenvük nyílt gyűlöletbe csapott át.

Az edzéseken elkezdődtek az ugratások, ezekben Buda, a jobbhátvéd járt élen, aki nem felejtette el a nézőtér harsogó nevetését, mikor Ferdinánd egymásnak ugratta őket, és gólba vitte mellettük a labdát. Edzések után, mikor a fiú meleg vízben tusolt, odament hozzá, és levizelte az oldalát. Néhány alkalommal Ferdinánd nem vette észre, de hogy végül meghallotta a többiek nevetését, és megértette, min nevetnek, lerázta magáról a vizet, Buda elé lépett (a jobbhátvéd majdnem egy fejjel magasabb volt nála), és hosszan az arcába nézett. Buda fel akarta nyomni az orrát, de nem jutott hozzá, mert Ferdinánd sarkát, melyet vastag szaruréteggel vont be a gyakori mezítlábas futball, Buda lábujjai közé csapta. A hátvéd fájdalmában felrántotta a lábát derékig, és kézbe fogta, védtelenül hagyva így az arcát, a fiú úgy állon vágta, hogy majd hanyatt esett a fürdőmedencébe. Ferdinánd körülnézett, majd látva, hogy senki sem jelentkezik Buda helyére, visszaállt a csap alá, és folytatta a tusolást. Ez az incidens csak a nyílt ugratásoknak vetett véget, Ferdinánd érezte, hogy egyre sűrűsödik körülötte a többiek gyűlölete.

Így érkezett el augusztus 29-e, az 1951-es, egyfordulós bajnokság kezdete. Indulásnál vezetői azt a célt tűzték a Lendület elé, hogy harcolja ki a bentmaradást az első osztályban.

A Lendület az idénynyitó fordulóban a Salgótarjáni Tárna ellen játszott, a híres salgótarjáni hegyipályán, mely ugyan csak tízezer embert fogad be, de a pálya feletti hegyoldalban az ingyenes nézők további ezrei helyezkedtek el. Ferdinánd, aki először vett részt első osztályú mérkőzésen, teljesen nyugodtnak látszott. Mikor a rekedt mikrofon bemondta az összeállításokat, és meghallotta a saját nevét, lehajolt, letépett egy szál füvet, megnézte, aztán elgondolkozva a szája sarkába vette. Míg a játékvezető kivárta, hogy a stopper másodpercmutatója a hatvanas jelzéshez érjen, Ferdinánd szemével megkereste a nézőtéren apját és húgát, bólintott feléjük.

Ferdinánd az első félidőben egyetlen labdát sem kapott. Simonyi, az összekötője néha egészen ráhozta a labdát, a fiú erőteljes gyorsasággal megindult, maga mögött hagyta a védőjét, mikor a labda pengéséből meghallotta, hogy Simonyi nem őt tette lyukra, hanem keresztlabdával a balszárnyat futtatta. Az eset többször is megismétlődött, Ferdinánd tudta, hogy nem véletlenről van szó, a társai szándékosan égetik őt. A félidő végén úgy vonult le, hogy cipője fényes orrán egyetlen rúgás nyoma sem látszott.

A szünetben Tömör, az edző felhívta a belső csatárok figyelmét, hogy gyakrabban foglalkoztassák Ferdinándot. Senki sem válaszolt neki, a játékosok a padlót nézték maguk előtt, csak mikor Tömör erélyesen megismételte a szavait, akkor tettek vontatott hangon ígéretet.

Ferdinánd nem várt tőlük irgalmat. Apja elbeszéléseiből emlékezett rá, hogy a régi nagy kőbányai csatárokat: Kardost, Dérit és a többieket, mikor az Újpestbe, az MTK-ba vagy a Ferencvárosba kerültek, hogy égették le a saját partnerei, csak azért, mert nem tudták levetkőzni magatartásuk darabosságát, és nem tudtak feloldódni a már befutott játékosok között. Letörten, kiégve tértek vissza kőbányai csapatukba, és csak kevésnek maradt ereje, hogy újból elérje régi formáját, legtöbbjük lelki betegen, tehetetlenül vergődött a pályán.

A második félidő elején bebizonyosodott, hogy nem tévedett.

Bár látszólag tömték labdákkal, a feléje küldött átadásokat öt-tíz centivel mindig rövidebbre méretezték a kelleténél, úgyhogy a salgótarjáni védőjátékosok érték el előbb, de a látszat az volt, hogy Ferdinánd csak a lassúsága miatt marad le róluk. Ezen a módszerükön akkor sem változtattak, mikor a Salgótarján megszerezte a vezetést. Amit a fiú nem hitt volna: a mérkőzés kimenetelénél fontosabb volt számukra, hogy őt leégessék.

Ferdinánd átnézett a túloldali tribünre, megkereste apját és húgát, messziről csak Kati piros ruhájáról vette észre, hol ülnek. Eltűnődve rágogatta a kesernyéssé váló fűszálat, és végiggondolta helyzetét. Jelenlegi helyén – a műanyagprés mellett – majdnem kétszer annyit keresett, mint az öntödében, munkája egyetlen hátránnyal járt, szokatlanul gyakran osztották be éjszakai műszakra. Ferdinánd ez ellen sem tiltakozott, az éjszaki pótlék tizenöt százalékot emelt az órabérén. Acht Simon Kati számára is talált különmunkát: hetenként kétszer mint bakfismanöken lépett fel a szövetkezeti divatbemutatókon. Ferdinánd sajnálta, hogy nem láthatja húgát ilyenkor, ugyanis a bemutatók kivétel nélkül azokon az estéken zajlottak le, mikor ő éjszakai műszakban dolgozott. Életkörülményei odahaza feljavultak, lassan kicserélték a régi bútorokat, felruházkodtak, apjuknak sem kellett többé rafiát bogozni, de Ferdinánd nem kételkedett, hogy abban a pillanatban visszazuhannának régi szegénységükbe, mikor őneki nem menne a játék, és más venné fel helyette a hetes számú dresszt.

A mérkőzés huszadik percében Ferdinánd otthagyta a partvonalat, és a pálya szélességében kezdett mozogni. Mintha egy harmadik csapathoz tartozna, ellenfélnek tekintette nemcsak a salgótarjániakat, hanem a Lendület játékosait is. Bárki tartotta birtokában a labdát, összecsapott vele, ha sikerült megszereznie, nem adta tovább, hanem egyedül tört a salgótarjáni kapura, lendületes cselei után még a pálya fölötti hegyoldalon is felmorajlottak a nézők.

Egy akciója végén már belül járt a salgótarjáni 16-oson, mikor elpattant tőle a labda, a hátvéd puhán hazaemelte kapusának. Ferdinánd a kapusra nézett, észrevette, hogy mivel ötméteres körzetben nem tartózkodik a kapu előtt egyetlen csatár sem, túlságosan kényelmes lépésekkel jön ki. Érezte, hogy mikor a labda leszálló ívébe kerül, a kapus egy pillanatig tehetetlen lesz a legkisebb irányváltoztatással szemben is. A fiú teleszívta tüdejét, magához szorította a karját, előrevetődött, métereket repült a levegőben, ugrás közben összehúzta magát, de még így is elérte a labdát: halántékáról pattant le a fűre, onnan pedig a kapu jobb alsó sarkába.

Hogy megtette a magáét – ez a gól nyilvánvalóan biztosította helyét a csapatban –, Ferdinánd visszatért eredeti posztjára a partvonal mellé. A Lendület játékosait felrázta az egyenlítés, próbálták megszerezni a győzelmet jelentő gólt is, melyért az előírások szerint fejenként kétszáz forinttal több prémiumot kaptak volna, de Ferdinánd ezentúl egyetlen támadásba sem kapcsolódott bele. Ha véletlenül hozzákerült a labda, zsonglőrködni kezdett vele, akár ha a grundon játszana, majd kényelmes mozdulattal találomra elrúgta. Látszólag teljesen hidegen hagyta, hogy csapata meg is nyerhetné a meccset. Mikor Tömör idegesen bekiabált neki, sajnálkozva kitárta a kezeit. A mérkőzés végén maga elé engedte a többieket, és a labdaszedő gyerekek gyűrűjében vonult le.

Az idő már lassan őszbe fordult. Ferdinánd kora délutánonként, mikor edzésre menet átvágott a népligeti sétányokon, lehullott vadgesztenyéket rugdosott maga előtt. A fák alatt senki sem járt őrajta kívül, csak a szemétdombok környékén kóborolt a bokrok között, piros sapkájában a bolond Vilma. Egy gimnazistába karolt bele, s míg a gimnazista óvakodva nézett jobbra-balra, ő a füléhez hajolva suttogott, szavait kiázott kezének mozdulataival kísérte. Ha észrevette Ferdinándot, elengedte a gimnazista karját, és az út közepéről átkokat szórt utána. Ferdinánd leszegte a fejét, és tovább pöckölte maga előtt a vadgesztenyét, tudta, hogy Vilma csak azt mondja, amit másoktól hallott. Általában minden szemrehányáson túltette magát, hogy miért játszik a Lendületben, úgy érezte, senkinek sincs joga beleszólni az ő életébe.

Előfordult, hogy egyedül Ferdinánd jelent meg az edzésen; ahogy Acht Simon előre sejtette, a csapatban kezdett meglazulni a fegyelem. Tömör este tíz órakor végigjárta a játékosok lakását: már pizsamában találta őket, de Acht, aki szeretett sétálni az éjszakai, néptelen utcákon, látta, hogy még kapuzárás előtt autó jön értük, fölveszi őket, és eltűnnek a városba vezető úton. Tömör kezdetben megpróbált fellépni a kilengések ellen, de a játékosok azzal fenyegetőztek, ha elvonja valamelyikük kalóriapénzét, vasárnap egyikük sem vállalja a játékot. A szövetkezeti központhoz is hiába fordult, a sportosztály vezetői a játékosok mellett álltak ki, Acht gyakran látta őket is a városba tartó éjszakai autókon. Végül is Tömör hátrált meg, persze, ezek az engedmények maguk után vonták a fegyelem további lazulását, előfordult, hogy az edző csak a hét közepén és a mérkőzésen találkozott a csapatával.

Ferdinánd szerette ezeket a magányos tréningeket. Tömör rövid iskolázás után magára hagyta; vagy sétált néhány kört, labdát vezetgetve, vagy célba lőtt a rúgófalra rajzolt kapu előtt. Mikor kezdett sötétedni, melegítőt húzott, és futott a népligeti sétányokon, száraz faleveleket fejelt le a fák alsó ágairól, mire visszaért a pályára, a sporttelep klubházában már égtek a lámpák.

Egyik este a folyosó árnyékában meghúzódva ötven év körüli, fogatlan, borostás férfi várta Ferdinándot az öltöző előtt. A gyér világításban a fiú csak sokára ismerte fel Cirbuszt, az egykori Victória vezető szurkolóját. Cirbusz a vállánál fogva félrevonta, közölni szeretett volna valamit Ferdinánddal, de nem itt, a pályán, hanem másutt, ahol nem hallgathatják ki a beszélgetésüket. Ferdinánd ki akart térni előle, de Cirbusz komoly fejbólintással bizonygatta, hogy rendkívül fontos dologról van szó.

Megvárta, míg a fiú felöltözik, némán melléje szegődött, és intett, hogy menjenek a népligeti vurstli felé. A mutatványos park egykori kapujánál már letörtek a forgókerék faszárnyai, lépéseik zaját felfogta az utakon felmagzó fű. Ferdinánd gyerekkorában járt erre utoljára, most akármerre nézett, régi emlékeinek pusztulását látta. Bezárt az Óriástükör, csak oldalfirmáján maradt meg a régi felírás: „Jobb egy órát nevetni, mint egy évet sírni!”, eltűnt a futballkapu a „Ki tud jobban tizenegyest rúgni?” bódéból, és csak egy kerek, vörös márványpadló jelezte, hol rendezték régen a horgászversenyeket.

Nézelődéséből arra rezzent fel, hogy Cirbusz megáll a vurstli egyetlen világos, még nyitva tartó épülete: a kocsma előtt, kinyitja az ajtót, és egy kézmozdulattal előreengedi. A nagy kocsmaterem sarkában ültek le, Cirbusz fél liter bort rendelt, akart tölteni Ferdinándnak is, de a fiú elhárító mozdulattal rátette kezét a pohár szájára. Cirbusz magában ivott, aztán elővette a bőrtárcáját, és kotorászni kezdett benne. Ferdinánd azt hitte, hogy a Victóriát hozza majd elő, és valóban, régi csoportképeket lapozott végig, anélkül hogy kivette volna őket a tárcából: elsárgult, egymás tarkójához támaszkodó, bajuszos arcok tűntek fel egy pillanatra, majd egyre világosabb fényképek, a játékosok hosszú nemzedékei, akik egymást váltották a Victória kék-fehér mezében. Végül Cirbusz egy kis alakú képet húzott ki, és Ferdinánd üres pohara mellé tette.

Ferdinánd felemelte a képet, és megnézte. A fotó egy fiatal lányt ábrázolt, térden állt a virágos, régimódi falikárpit előtt, és ívben hátrahajtotta a fejét. Arcát annyira eltorzította a részeg vigyorgás, hogy Ferdinánd alig ismerte fel benne a húgát. Olyan heves undor fogta el, hogy csak mellére szorított ököllel tudta visszatartani a hányingerét. Cirbusz észrevette arcán az irtózást, telitöltötte a poharat, Ferdinánd reszkető kézzel felhajtotta. Ahogy magához tért, faggatni kezdte Cirbuszt, hogy kik készítették a felvételt, és hogyan került hozzá. Cirbusz nem válaszolt a kérdéseire, megbeszélték, hogy másnap este találkoznak, csak arra kérte a fiút, semmilyen formában ne említse meg a dolgot Katinak.

Másnap Ferdinánd megint éjszakás műszakban dolgozott. A munkakezdet előtti létszámellenőrzésnél megpróbálta elkérni magát, de a művezető hallani sem akart arról, hogy elengedje. Határozottságából Ferdinánd megértette, hogy külön utasítást kapott őrá vonatkozóan.

Felvette a munkaruháját, és a gép mellé állt, de egy félóra múlva az olajtartó konzervdoboz fedelével mélyen belevágott a tenyerébe. Nem törődve a művezető fenyegetéseivel, hogy feljelenti szándékos balesetért, jelentkezett az orvosnál, aki bekötözte a kezét, és engedélyt adott, hogy kimehessen a portán.

Cirbusz a gyárfal szemközti lámpaoszlopánál várakozott, halkan dünnyögött bele a szájharmonikájába. Mikor Ferdinánd kilépett, csak egy pillantást vetett a kötésre, és elmosolyodott, megértette, hogy a fiú milyen módon tette szabaddá magát. Elindultak.

Először a Jámbor Vilmos kultúrházba mentek, ahol a szövetkezeti ruhabemutatókat szokták rendezni, itt lépett fel hetenként két este Kati mint bakfismanöken. Fél tizenegyre értek oda, a portás már összerakta a székeket a nagyterem szélén, épp söpörni kezdett az üres helyiségben. Ferdinánd emlékezett rá, hogy apja szerint húga éjfél körül szokott hazaérni, valamivel később, hogy a vak öregember a műsorzáró Himnusz után kikapcsolja a rádiót. A portás viszont azt állította, hogy Kati most is végzett már kilenc óra előtt. Ferdinánd meg akart bizonyosodni, hogy húga közben nem ment-e haza, nagy kerülővel útba ejtették a hosszú, földszintes bérházat, de a bezárt ablakok mögött a rádió macskaszemének zöld fényében csak a vak öregember sétált saroktól sarokig. Ferdinánd megértette: azért osztották be éjjeli műszakra azokon a napokon, mikor Kati fellépett a szövetkezet bemutatóin, hogy ne legyen módja ellenőrizni a húgát. Rábízta magát Cirbuszra, aki szemmel láthatóan tudta, hogy merre kell keresni a lányt.

Átvágtak az Óhegyen a bányatavakon, melyeket egy feltöltött, salakos út választott ketté, közben Cirbusz egyetlen magyarázó mozdulatot sem tett. A Juranics telepen túl Ferdinánd már nem ismerte a környéket, gyerekkori kalandozásai csak eddig terjedtek. A telep elhanyagolt házai már jórészt összedűltek, a romok közül régi zöld sportújságok és törött tányérok világító darabjai látszottak ki. Nem messze a teleptől, a szemétdombon, az éjszakás teherautók most hordták ki a közeli gyárakból a hulladékot, alatta használható árukat is kicsempésztek: cementet, egészséges sörárpát, üvegeket; rongyos guberálók alkudoztak rá. Elhagyva a szemétdombot, Cirbusz meglassította lépéseit, és az egykori Álom mozi épületére mutatott.

Bár a homlokzatán még ottmaradtak a meghajló vasbetűk, a mozi már régen nem működött, egy kisipari szövetkezet kapta meg raktárhelyiségül. Körbejárták az épületet, a gépházba vezető lépcső vasajtaja előtt négy autó parkírozott. Cirbusz egy homályos sarokban elkapta az ereszvas támasztópántját, és lábaival fogást keresve felhúzódzkodott a mozi lapos, kaviccsal felszórt tetejére. Lenyújtotta a kezét, felsegítette Ferdinándot is, szájára tett ujjal jelezte: vigyázni kell, hogy ne csikorduljon meg a kavics a sarkuk alatt, majd előrement. Hosszú percekbe tellett, míg óvatos lépésekkel megközelítették a tető síkjából kiemelkedő volt gépházat. Cirbusz arcát a vakolathoz szorítva benézett az ablakon, kisvártatva mozdulatlan arccal átengedte a helyét Ferdinándnak.

A kavargó cigarettafüstben a fiú először Budát ismerte fel, valószínűleg azért, mert a szobává átalakított egykori gépházban ő volt a legmagasabb, különben is ő állt legközelebb az ablakhoz. Öt-hat teli poharat fogott össze egy marokba, és a sarok felé vitte, ahol elmosódott körvonalú párok feküdtek egymás mellett a behurcolt heverőkön. Buda feléjük nyújtotta a poharakat, akkor könyökükre támaszkodva felemelkedtek, és Ferdinánd végre meglátta a húgát félig meztelenül, még ivás közben sem engedte el a mellette fekvő Simonyi nyakát.

Ferdinánd öklével belecsapott az ablaküvegbe, sérült keze rögtön átvérzett, de nem tudott beugrani, mert a gépház ablakát vasrács védte belülről. A benti társaság – bár valószínűleg nem is sejtette, hogy ki törte rá az ablakot – felugrott, és szertefutott, akár a vízibogarak, ha valaki meggyújtja a konyhában a villanyt. Felborították az üvegeket és az ételestálcákat, dübörögve menekültek a gépházi lépcsőn a bejáratnál várakozó autók felé. Ferdinánd le akart ugrani a mozi tetejéről, hogy szembekerüljön velük, de Cirbusz, aki féltette a fiút a túlerőtől, belékapaszkodott. Ferdinánd próbált kiszabadulni a szorításából, ide-oda hemperegtek a tetőn, a kiálló kavicsok feltépték a ruhájukat, és belenyomódtak a bőrükbe; mire a fiúnak sikerült lerázni magáról Cirbuszt, az autók után már a por is elült a sötét éjszakai utakon.

Hamarabb ért haza, mint a húga, bezárta a lakás ajtaját. A kulcs elfordulására apja felébredt, és Katit kereste. Ferdinánd visszafogott hangon elmagyarázta neki, hogy mi történt, hozzátette, Katit többé nem engedi be a lakásba. Az öregember nem tiltakozott, mióta megvakult, a döntés jogát mindenben átengedte a fiúnak, tudta, hogy különben is hiába próbálna szót emelni a lányért. Ferdinánd rászólt, hogy ne sírjon. Az öregember újból bekapcsolta a rádiót, hogy a fiú ne hallja meg szaggatott lélegzetvételét. Kati ezen az éjszakán nem jött haza. Másnap Ferdinánd, aki feltételezte, hogy apja beengedné a lányt, egy pillanatra sem mozdult ki a lakásból, kezét saját maga kötözte át, edzésre csak akkor ment el, mikor apja kiült a kis ház előtti kertbe. Az edzésen egyedül ő jelent meg, rövid ideig iskolázott Tömörrel, amikor az edző magára hagyta, nem végzett külön gyakorlatokat, hanem egyenesen hazament.

Kati sötétedés után jött meg, ingadozó lépéseiből Ferdinánd a bezárt ajtón keresztül is kitalálta, hogy húga részeg. Kati csak nehezen tapogatta ki az ajtón a kilincset, először lenyomta, majd látva, hogy nem enged, rángatni kezdte. Hosszú időbe tellett, míg megértette, hogy kizárták. Kiabálni kezdett, felverte az alvó házak nyugalmát, átkozta a szegénységet, mely meggátolta, hogy úgy éljen, ahogy szeretne, esküdözött: inkább elzüllik, mintsem még egyszer gyárban dolgozzon, vagy visszamenjen az iskolába. Szidta Ferdinándot, apjukat, sőt még halott anyjukat is. Mikor elfáradt a kiabálásban, végigvetette magát a ház előtti, sárga keramitkockákon és nyöszörgött. A vak öregember ki akarta nyitni neki az ajtót, de Ferdinánd lefogta a kezét. Arcát a fal hűvös olajfestéséhez támasztotta, és úgy figyelte húga egyre halkabban koppanó lépéseit.

Lefeküdt, de nem tudott elaludni, Kati szavai jártak a fejében, hogy a szegénység elzárta előle az utat. Ferdinánd a saját életére gondolt, többet állt ki és többet dolgozott, mint a húga, mégsem jutott eszébe, hogy megszegje azokat a szokásokat, melyek szerint a telepi környezete élt. Apja megvakulása után természetesnek találta, hogy ezentúl neki kell eltartani a családot – bár akkor még tizenötödik évét sem töltötte be – az ellen sem lázadozott, hogy a legszükségesebben kívül mindenről le kellett mondania, hogy Kati jobban öltözködhessen, mint a telepi lányok általában. Ferdinánd most nem talált indokot maga előtt, amivel felmenthetné a húgát. Nem számított ritkaságnak, hogy a lányok teherbe estek telepi vagy környékbeli fiúktól, vétküket elmosta az idő, akár elvette őket a gyerek apja, akár nem, de ha valaki gyűlölte a telepet, és idegenekkel kezdett ki, hogy elkerüljön onnan, az többé nem térhetett vissza, jóllehet senki sem szólt hozzá egy rossz szót sem. Ferdinánd mégsem tudta megnyugtatni a lelkiismeretét, már hajnalodott, amikor hasra fekve kinyújtózkodott az ágyon, és elaludt.

A következő héten Kati minden éjszaka eljött a bezárt lakás elé, hol könyörgött Ferdinándnak, hol fenyegette. Bár a fiú sohasem nyitotta ki neki az ajtót, mégis újból és újból visszatért, reményeit talán az is táplálta, hogy apja egyre határozottabban a védelmére kelt, de úgy látszik, azt is meghallotta, hogy Ferdinánd nem enged, mert a második hét elején már nem jelentkezett, csak a holmijáért küldte el egyik barátnőjét.

Időközben Ferdinánd keze meggyógyult, az orvos kiírta munkára. Tudta: amíg ő a gyárban tartózkodik, húga keresni fogja az alkalmat, hogy beszélhessen apjukkal, de nem bánta. Úgy gondolta, hogy ezek a találkozások nem változtatnak a helyzeten. Katit látta néha: kint a népligeti pálya előtt várakozott Simonyira. Amit bátyja odahaza nem engedett meg neki: festette magát, ettől amúgy is sápadt arca papírfehérnek látszott. Ferdinánd számára ismeretlen kabátot és kalapot viselt. Ferdinánd éppoly szótlanul haladt el mellette, mint mikor első ízben találta beszélgetésben elmerülve Budával és Simonyival. Nekivágott a sötét töltésnek, az út elején jobb meggyőződése ellenére megállt, és úgy tett, mintha a cipőfűzőjét kötözné, de Kati nem szaladt utána.

Az idő késő őszből lassan télbe fordult: a ház előtti őszirózsák levelein ezüstös foltok ütköztek ki, a csigák tapadós, fehér réteggel zárták le házukat, a gyárak fölött terjengő füstöt az erősödő szél egyre gyakrabban verte be a telepre. A vak öregember délfelé lesétált a bányatavakhoz, az agyagos partokon még melegített a nap, két-három vedlő kákabuzogányt hozott magával.

Egyik este – már december elején – a fiú hazatérve a munkából, már a házsor elejéről meglátta, hogy bent, a lakásban ég a villany. Megdöbbent: az öregember, ha magában üldögélt, nem szokta meggyújtani a lámpát, szomszédok pedig csak ritkán jártak át hozzájuk.

Még mielőtt belépett volna, bent, a lakásban eloltották a villanyt, de Ferdinánd újból meggyújtotta. Kati már lefeküdt, ágya mellett, az éjjeliszekrényen az iskolai könyvei sorakoztak. A szekrényajtót nyitva hagyta, látszott, hogy ruháit és fehérneműit már visszarakta a polcokra. Ferdinánd megértette: a húga kész helyzet elé akarta állítani, arra számított, hogy ha ágyban fekve találja, bátyja nem küldi el őt. Ferdinándot fölingerelte ez az alattomosság, egy csomóba fogta össze a lány holmiját, és bőrönddel együtt az asztalra dobta.

Kati sikoltozni próbált, de Ferdinánd pillantására elhallgatott. Ferdinánd újra a szekrényhez lépett, ingei alól kivette összegyűjtött pénzét, egy százforintost lehúzott a csomóból, a többit a ruhák tetejére rakta. A lány szótlanul öltözködni kezdett.

Az öregember Ferdinánd elé állt, és igyekezett jobb belátásra bírni, hiszen a testvéréről van szó. Ferdinánd nem válaszolt. Mivel hatástalanul ismételte meg a kérését, megfenyegette a fiút, hogyha most nem bocsát meg a húgának, nehéz óráiban majd ő sem kap irgalmat. Ferdinánd a fogai között azt felelte, hogy életében még sohasem kapott irgalmat, mindig a legrosszabb történt vele. Megértve, hogy Ferdinánd hajthatatlan, az öregember a szekrényhez botorkált, ő is csomagolni akart, hogy elmenjen Katival. Ferdinánd visszatartotta; sokkal egyszerűbb, ha ő megy el, apja és húga pedig ottmarad a lakásban. Holmiját bekötözte egy foszlott, régi asztalterítőbe, félútról még visszafordult: a megmaradt százast a többi pénz közé rakta. Becsukta maga után az ajtót, de így is kihallotta, hogy húga erélyes hangon magyaráz valamit, és apja helybenhagyólag dünnyög.

Sietős lépésekkel elhagyta a telepet, de aztán tanácstalanul megállt, fogalma sem volt, merre induljon. A telepi embereket kivéve nem ismert senkit, akinél eltölthette volna az éjszakát. Vállán a batyuval kiment a pályaudvarra. Mivel a váróteremben a rendőrök minden órában igazoltatták az utasokat, Ferdinánd egy vakvágányon álló szerelvény egyik kocsijába mászott fel. Azt hitte, üresen találja majd a kupékat, de a legtöbbet magukra zárták a várakozás ideje alatt összeismerkedett alkalmi párok, csak a másik kocsiban akadt egy olyan szakaszra, ahol eltölthette az éjszakát. A csomagtartóban felejtett papírokat végigterítette a padon, hogy testét megvédje a felszálló hidegtől, batyuját szétbontotta, és betakarózott a ruháival. Sokáig forgolódott, az ülés minden lécét külön megérezte a bőrén. Hogy visszatartsa könnyeit, megesküdött, hogy bosszút fog állni azért, ami vele történt, ökölbe szorított kézzel aludt el. Hajnalban a tolatómozdonyok füttyére ébredt, az éjszaka leesett havat a szél beverte a kupéablak résein, magára dobott ingei, kabátja és viseltes pulóvere csillogott a fagytól.

Ennek a hétnek a vasárnapján, december 20-án került sor az 1951-es bajnoki szezon utolsó fordulójára. A táblázat alsó felében a csapatok keresztbe verték egymást, a Lendület szerencsésen került ki ezekből az összecsapásokból, Ferdinánd sokszor meg tudta szerezni a győztes gólt csapata számára. Ha a Lendület a hátralevő mérkőzésén döntetlent ér el, a vetélytársai győzelme esetén is bent marad az első osztályban.

A mérkőzést megelőző szerdán Acht leült a játékosokkal, és elmagyarázta nekik, hogy a saját egzisztenciájukat teszik tönkre, ha hagyják kiesni a csapatot. A szövetkezeti elnökség nem támogathat egy második vonalbeli együttest úgy, mint egy első osztályút. A figyelmeztetés eredménnyel járt, a Lendületben még sohasem vették olyan komolyan az edzéseket, mint éppen ezen a héten.

A Lendületet szállító autóbusz reggel indult el a népligeti pálya elől, és már tíz órakor megérkezett Miskolcra. A játékosok korán megebédeltek egy szállodában, utána lefeküdtek, hogy kipihenjék magukat a mérkőzés kezdetéig. Ferdinánd megvárta, amíg elcsendesedett a folyosó, felöltözködött, s elkerülve a szálló halljában üldögélő Achtot és Tömört, az oldalkapun kiosont. Autóbusszal kiutazott Perecesre, és fürkésző szemmel felmérte a délutáni mérkőzés színhelyét. Éppen két kölyökcsapat játszott a pályán, a kinyúlt felnőtt dresszeket öt-hat csavarással gyűrték fel a könyökük fölé. Szünetben Ferdinánd bement az üres játéktérre, senki sem szólt rá, hogy jöjjön ki; kék micisapkájában, feltűrt gallérú, vékony kabátjában nem különbözött a szegényes bányászkülváros fiataljaitól. Sétált néhány lépést, majd kipróbálta, hogyan lehet megfordulni és elrugaszkodni a pálya talaján. Csodálkozott, hogy a játéktér nem olyan gyors és csúszós, mint a lefagyott, havas pályák általában, nem lesz szükség a cipőn a biztonságot adó, magas bőrszegekre, sőt azok nehézkessé teszik majd a mozgást. Mielőtt lement volna a pályáról, kényelmes rúgómozdulatot tett, mintha egy elképzelt labdát küldene kapura. Mire visszaért a szállodába, a játékosok már felöltöztek, és a hallban üldögéltek. Tömör utolsó utasításait hallgatták. Ferdinánd állát feltámasztva tenyerével, leült az egyik sarokba.

Társai már bemelegítéskor bizonytalanul mozogtak, sem az edzőnek, sem a játékosoknak nem jutott eszébe, hogy a hó alatt nem fű, hanem salak borítja a pályát, amihez másképp kell alkalmazkodni. Csak Ferdinánd faragta le fél magasságig a bőrstoplit, hogy ne csúszkáljon. Az egyre sűrűsödő felhők havat ígértek, Ferdinánd reménykedett, hogy csak a második félidőre indul meg a havazás, és társainak nem lesz módjuk kicserélni a szerelésüket. Elégedetten ment ki az ülőhely előtti felásott részhez, lehajolt a göröngyök közé egy megmaradt fagyos fűszálért. Mikor felemelkedett, tekintete összeakadt Katiéval, a lány kihívóan állta a pillantását, végül is Ferdinánd hajtotta le a fejét. A játékoskijárónál felharsant a bíró sípja, a fiú szája sarkába vette a fűszálat, és visszasietett a játéktérre.

A Lendület ellenfele, a perecesi Tárna a bajnokság utolsó helyén állt, bárhogy is alakuljon a mérkőzés eredménye, már nem menekülhetett meg a kieséstől. A perecesi csapat, mint ahogy várható is volt, nem küzdött teljes erővel; játékosai visszahúzták lábukat az összecsapásokból, bizonytalan labdákra nem rajtoltak rá. Bár a Lendület középcsatárát és a jobbösszekötő Simonyit hátravonta a védelem erősítésére, mégis gyakran megközelítette a perecesi kaput, a nézők előtt érthetetlennek tűnt, hogy a megújuló támadások közül miért nem végződik egyik sem góllal? Senki sem gondolta volna, hogy a Lendület akciói Ferdinánd lábán mennek tönkre. A fiú behúzódott összekötője szabadon hagyott helyére, és a labdák tömegével szolgálta ki társait, csak ezeket az átadásokat öt-tíz centivel rövidebbre méretezte a kelleténél, éppúgy, mint társai az őfelé küldött passzokat a bemutatkozó mérkőzésen. Ha valamelyik Lendület-csatár mégis gólhelyzetbe került, Ferdinánd vagy elcsípte előle a labdát, és bevitte a védőkbe, vagy ha már nem tudta megszerezni, egy alig észrevehető lökéssel megbillentette társát, aki egyensúlyát elvesztve fölé lőtt. Így történt, hogy a Lendület fölénye ellenére gól nélkül vonult le az első félidő végén, s ezért mégsem hibáztathatta senki Ferdinándot.

Szokásához híven most is messze maga elé engedte a többieket, utolsónak indult el az öltöző felé. A dróttal fedett bejárónál megállt és kérdő tekintetet vetett Cirbuszra, aki telefonon megkérdezte a többi mérkőzés eredményeinek alakulását. Bár a Lendület vetélytársai szintén még csak az első félidőt fejezték be, máris olyan előnyt szereztek, hogy győzelmük biztosítottnak látszott. A Lendületnek mindenképpen meg kellett szereznie az egyik pontot, hogy bennmaradjon az első osztályban. Ferdinánd elégedetten lépett be a kongó öltözőfolyosóra.

Még ki sem hűlt tenyerei között a langyos teáscsésze, mikor az öltöző ablakán át észrevette, hogy világító, sűrű pelyhekben megindul a hó, a szünet végére már egy világosabb réteg takarta be a letaposott pályát. A játék úgy alakult, ahogy Ferdinánd előre gondolta is; a friss havon még nehézkesebbnek bizonyult a magas talpszeggel kivert cipő, a Lendület játékosai nehezen fordultak, mozgásuk sokat veszített gyorsaságából. A pályához jobban alkalmazkodó perecesiek sorra lefutották őket, csatáraik azonban éppen úgy nem tudták kihasználni helyzeteiket, mint az első félidőben a Lendület.

Tíz perccel a mérkőzés vége előtt az állóhely közepén megszólalt a finist jelző kolomp, de ez a játék képén nem változtatott, a csatárok már belenyugodtak a döntetlenbe. Egyedül Ferdinánd figyelt fel rá, körülnézett, látta, hogy a perecesiekben már nincs annyi erő, hogy gólt lőjenek. Mivel Ferdinánd gondolatban az életét tette fel rá, hogy a Lendület elveszítse ezt a mérkőzést, és kiessen az első osztályból, hozzálátott tervének megvalósításához, mely még az üres vasúti kocsiban eltöltött éjszakán fogant meg benne. Mindenekelőtt végignézte a szerelését, dressze ujját magasan felgyűrte, csupasz karral nehezebb lesz visszarántani őt, mint az ingébe kapaszkodva. Lehajolt, és gondosan átkötötte a cipőfűzőjét, még a bőrszegekről is lekaparta a ráfagyott havat, nehogy elcsússzon. Minden mást rendben talált magán, mély lélegzetet vett, és kinyújtózkodott, hogy figyelmét felélénkítse, öklével néhányszor kicsit felütötte az állát.

Mikor megszerezte a labdát, és elindult vele a saját kapuja felé, egy pillanatig senki sem értette, mire készül. Mind a nézők, mind a játékosok azt hitték, hogy időhúzási szándékkal vezeti át a labdát a Lendület térfelére, ahol társai biztonságos fölényben vannak a perecesi támadókkal szemben. Már közeledett a tizenhatoshoz, mikor a Lendület védői Ferdinánd elszánt arcából megértették, hogy gólt akar lőni a saját csapatának. A védelem felzárkózott előtte, Ferdinánd egyedül nézett farkasszemet hat játékossal. A védők fokozatosan hátráltak, le akarták csökkenteni az iramát, de hogy Ferdinánd egészen rájuk vitte a labdát, a tizenhatos vonalnál mégis kénytelenek voltak nekitámadni. Először Budát cselezte ki, a hátvéd utánarúgott, eltalálta jobb bokáját, Ferdinánd felnyögött, de tudta, mivel kívül helyezte magát a játékszabályokon, nem számíthat a bíró segítségére. Most már a nézőtér is felfogta Ferdinánd szándékát, a kiáltozások között a fiú egy pillanatra hallani vélte a húga hangját.

Bal lábbal vezette tovább a labdát. Valaki könyökkel oldalba vágta, Ferdinándot elborította a fájdalom, körmeit a tenyerébe mélyesztette, és könnyes szemével a kapura nézett. Cselei sorra bejöttek, a védők jobbra-balra csúsztak előtte, esés közben még utánanyúltak, és letépték a dresszét. A tizenegyes pontnál járt, mikor a kapus kifutott eléje, őmellette is elhúzta a labdát. A kapus ököllel beleütött a gyomrába, Ferdinánd meggörnyedt a kíntól, de kitépte magát a kapus öleléséből, aki vissza akarta rántani. Továbbvitte a labdát, majd közvetlenül a gólvonal előtt belsővel a kapu jobb sarkába helyezte. Még hallotta a bíró kettős sípszavát, mellyel a gólt jelezte – ezzel a góllal a Lendület kiesett az első osztályból –, és Cirbusz artikulátlan diadalüvöltését, aztán megfordulva maga körül, elájult. Esés közben szája szögletéből kihullott a kissé összerágott, fagyos fűszál.

A következő évben a Lendület a másodosztályú bajnokságból is kiesett, a szezon befejeztével a szövetkezeti elnökség feloszlatta a csapatot.

Ferdinánd rögtön a perecesi mérkőzés után összepakolta a holmiját, és eltűnt Kőbányáról. Többé senki sem látta őt, csak szállongó hírek érkeztek felőle, mintha a kazincbarcikai hidak alatt kóborolt volna egy időben, mások szerint megnősült valahol az északi hegyekben, és már két gyereke is van. De a kőbányai kocsmákban nem adtak hitelt ezeknek a híreszteléseknek. Tudták, hogy az olyan futballista, mint Ferdinánd, nem hagyhatta abba a játékot, még mindig akad néhány ember, aki megesküdne rá, hogy Ferdinándot egy brazil nagyegyesület vásárolta meg százezer dollárért, az szöktette meg egy repülőgépen, és most náluk játszik, idegen név alatt.

1962. május 14.