Petróleumfáklya

Vacsora után kimentem a gátra. A víz feljött egészen a falu széléig, a nyáron harmincméteres, átlábolható Berettyó-csatorna most olyan széles, mint a Balaton Tihanynál. Elöntötte az árteret, elborította a nagy őszibúza-táblákat, csak a kutak gémei emelkednek ki, és az egykori bolgárkertészet közepén áll még egy kis fehér ház, de a hullámok nekicsapódnak, messziről is hallani, hogy potyog le a vakolata nagy darabokban. A víz homályosan fénylik, már lement a nap, de még minden felismerhető, de már bizonytalan, olyan, mint öt perccel a teremtés kezdete előtt, mikor az Isten még nem választotta el a világosságot a sötétségtől.

Elindulok kifelé a gáton, a ruganyos, döngölt agyag átveszi a hullámok ritmusát, még a cipőtalpamon keresztül is érzem a finom remegést, jólesik menni rajta. Néha visszanézek: a kis, fehér ház lassan elmaradozik, megfordul a fejemben, hogy majd még vissza is kell jönnöm ezen az úton.

Már majdnem egészen besötétedett, mikor egy kanyar után, a távolban, földbe szúrt petróleumfáklyát látok meg, lángja az üvegkeretben is ide-oda hajlik, a mögötte álló szivattyútelep körvonalai alig kivehetőek. A fáklya fényében magas és vállas, ötven év körüli férfi kotorja hosszú nyelű csáklyájával a telephez vezető csatorna medrét. Szürke cejg munkásnadrágot visel, gumicsizmájába tűrve, ingét a leereszkedő hűvösségben is magasan felcsavarta a karján. Megállok fölötte a csatorna partján.

– Jó estét.

– Jó estét.

Most érzem meg, hogy elfáradtam, próbálok nekitámaszkodni a petróleumfáklyának. A földbe szúrt nyél nem bírja el a súlyomat, meginog, úgy, ahogy tudom, visszanyomom a földbe. Leülök. A férfi, talán gátőr lehet, talán gépkezelő, nem néz fel rám, csáklyája újból és újból megcsobban a vízben.

– Ráférne már egy mélyebb kotrás is. Kétoldalt kiárad, eltömte a szikes anyag, a feketehínár meg a habarcs.

Mikor befejezte a munkát, feljön, vizes tenyere helyett a csuklóját nyújtja. Kiáll a zsebemből egy újság sarka, a gépkezelő (már csak maradjon gépkezelő) rám néz.

– Milyen lapja van?

– Sport.

– Hogy végzett a Vasas az Ózddal? Kezdtem hallgatni, de 1:0-nál bedöglött a telep.

– Győzött. Megnyerte a bajnokságot.

Komor, barna arca most boldog.

– A Vasas legyőzhetetlen, mióta visszament Angyalföldre.

Még mindig az újságot nézi, feléje nyújtom.

– Magának adhatom.

– Magának nem kell?

– Már kiolvastam.

Óvatosan, csak az ujjai hegyével fogja meg a papírt.

– Egy hónapig nem lesznek üresek az esték.

– Egy hónapig?

– Maga még nem tudhatja, hányszor el lehet olvasni egy újságot. Hűvösödik, nem jön be?

– Csak egy percre. Indulnom kell visszafelé.

A gépkezelő kiveszi a petróleumlámpát a fáklya üvegkeretéből, és előremegy vele. Csak belülről látom, hogy milyen kicsi ez a szivattyútelep, nyolc-tíz hasonló kitelne a hatalmas hosszúfoki állomásból, mely másodpercenként huszonöt köbméter vizet emel át a Körösbe. Gépei is régiek, kibetűzöm rajtuk a márkát: Schick és Danubius, a tisztaság tökéletes, a dugattyúk alatt tepsik fogják fel a lecsurgó, kék olajat. Most alacsony a vízállás, nem működnek a gépek, olyan csend van, hogy önkéntelenül is dideregni kezdek.

A gépkezelő egy kis, betonozott padlójú oldalkamrában lakik, de még ez a helyiség is tágnak tűnik, olyan kevés holmit tart benne, egy ágy, egy asztal, két szék, az asztalon bedöglött telepes rádió, rajta egy negyven év körüli asszony képe. Civil ruhája falba vert szegen lóg, a szegre csomagolópapírt akasztott, hogy megvédje a szövetet a nedvességtől és a festéktől. Az asztalfiókból kendőbe csavart kenyeret vesz elő, széles, paprikás szalámival együtt elém teszi:

– Maga nem eszik?

– Ha lemegy a nap, én már nem tudok enni.

Ki- és bekapcsolja a néma rádiót. Állammal intek az asszony fényképe felé.

– A felesége?

– Az.

– Ő is itt lakik?

– Nem, Pesten.

– Hét végén persze haza szokott menni hozzá?

– Két éve nem jártam otthon.

Abbahagyom az evést.

– Elváltak?

– Nem váltunk el. Csak így jobb.

– Miért jobb?

Elhúzza a száját.

– Nézze, ha akarja, elmondhatom. Nekem mindegy. Csak maga fogja megbánni. Úgy van ez, mint ahogy olvastam régen, ha az egyik indiánt megmarta a kígyó, és a másik kiszívta belőle a mérget, a méreg a másiknak a testében keringett tovább. Ilyen az is, ha az ember meghallgatja a bajait valakinek.

Nézi a petróleumlámpa lángjának szegélyét, amely olyan fehéren világít, mint a forró ezüstpapír.

– Mit is mondhatok a feleségemről? Már a felszabadulás előtt is dolgoztam a munkásmozgalomban, nem kell magyaráznom, el tudja képzelni anélkül is, hogy mennyit szenvedett mellettem egy asszony. Néha nem is értettem, miért tart ki mellettem, kaphatott volna különb férfit is. Igaz, csak cselédlány volt, de alig ismertem olyan asszonyt, aki úgy adott volna magára, mint ő. A bőre olyan tiszta volt, hogy átlátszott rajta a vér futása. Ma már tudom, hogy éppen azért szeretett, mert kommunista voltam. Nem olvasta Marxot – én se nagyon –, de a legrendesebb nők fel akarnak nézni az emberre, akivel élnek, és a meggyőződés felemel.

Hányszor elveszítette a helyét miattam, pedig mindig ott maradhatott volna, ha elválik tőlem, de amikor kiszabadultam, ő mégis ott várt engem a gyűjtő előtt. Egy kosarat tartott a karján, abban elfért az összes megmaradt holmink: a tányérok, a kanalak és a sötét öltönyöm. Azt is meg kell mondanom, hogy nem mindig bántam vele úgy, ahogy megérdemelte. Feketelistára kerültem, hónapokig luftoltam, ilyenkor szinte bent laktam a kocsmában. Ha elfogyott a pénzem, elküldtem egy gyereket a Zsófihoz, mindig adott néhány pengőt. Persze, ami a kocsmai élettel vele jár, gyakran hozzám csapódott egy-két nő is, Zsófi haragudott ezért.

Tulajdonképpen nem ezek a dolgok fájtak neki a legjobban; még az sem, hogy évekig egy kis spájzban laktunk, ahol egész éjszaka égetnünk kellett a villanyt, mert ha leoltottuk, előjöttek a svábbogarak a repedésekből, az bántotta a leginkább, hogy ilyen életkörülmények között nem lehetett gyerekünk.

Hányszor kivirágzott, hányszor megteltek a mellei, olyan lett a bőre, mint a halovány gyöngyház, de sohasem tarthattuk meg a gyereket. Néha még arra sem jutott pénzünk, hogy kórházba vigyem, orvos keze alá, telepi öregasszonyok hajtották el hagyma zöld csíráival, jóddal, teli lavór vizet raktak a fal mellé, és beleugratták, hátha az ijedtség és a forró víz együtt majd használ. Használt is mindig. Aztán negyvenegyben elvittek katonának, nem jöttem haza csak a háború után.

A feleségem is belépett a pártba, együtt dolgoztunk, együtt jártunk le a falura segíteni a parasztoknak, és persze agitálni. Én is faluról kerültem fel (itt születtem, Békéscsaba mellett, úgy hívják azt a részt, hogy Jamina), de mégis mindig elcsodálkoztam, mennyivel könnyebben talál rá megfelelő hangra a parasztokkal, mint például én.

Mikor 1949-ben kiemeltek engem, őt is hivatali állásba akarták tenni, de nem ment, azt mondta, mindenki azt hinné róla, hogy karriervágyból csinálta az egészet. Cselédkedni nem akart tovább, azokban az években nem is nagyon lett volna hol, kitanult előfonónak, pedig akkor már közelebb járt a negyvenhez, mint a harminchoz. Én a régi szakmámban, egy öntödében lettem főművezető, mind a ketten elég jól kerestünk, természetesen szerettünk volna gyereket.

Teltek, múltak az évek, de nem sikerült. Zsófi sorra járta az orvosokat, injekciókat kapott, masszázst és erősítőket, nyáron fürdőbe küldték, de minden hiába. Végül az egyik orvos megmagyarázta neki, hogy a szakszerűtlenül végrehajtott elvetélések tönkretették a méhét.

Zsófi nem sírt, csak a munkából aztán mindig egyenesen hazajött, és a lakásban minden asztalt, fotelt, vitrint telehorgolt terítővel. Néha én is hazamentem korábban, hogy elüldögéljek a feleségem mellett – beszélni nem tudtunk miről –, de máskor nem bírtam rászánni magam, végigcsavarogtam az estét. Zsófi nem szólt érte, nem is várt meg – tudta, ilyenkor már nem akarok találkozni vele –, kikészítette a gázrezsóra a vacsorámat, csak épp meg kellett gyújtani alatta a lángot. A lábasnak nekitámasztott egy cédulát, hol találok gyümölcsöt és savanyúságot, eleinte még írt néhány sort a cédula aljára, talán, hogy menjek be hozzá, vagy beszélni akart valamit, de rögtön, ahogy leírta, vastagon áthúzta, nem tudtam elolvasni belőle egy szót sem, reggel pedig, ha megkérdeztem, mit írt, nem felelt rá. Aztán ezek az áthúzott üzenetek is elmaradtak.

Szokásommá vált, mielőtt felszálltam volna a trolibuszra, megittam egy féldecit, hogy könnyebben elaludjak. A városligeti fordulónál, nem messze a megállótól, egy árusítóbódé késő éjszakáig nyitva tartott, nem szerettem kocsmába beállni, inkább elsétáltam idáig. Egy öregember demizsonból parasztpálinkát mért. Furcsa öregember volt – azt mesélték, mint altiszt szolgált a régi hadseregben, folyton hangosan káromkodott, de ő azt hitte, csak magában beszél, nem hallja senki. Egy mondása még gyakran az eszembe jut: „Csak addig érdemes élni, amíg az ember meg tud állni lábujjhegyen!”

Egy este az öregember eltűnt a bódéból – lehet, hogy többé nem tudott lábujjhegyre állni –, egy fiatal lány került a helyébe. Mély torokhangon énekelt, ha megfordult, a csuklóján csörögtek a karperecek. Táskarádiót hozott magával, és egy kisgyerek fényképét. A harmadik vagy negyedik este megkérdeztem tőle: ki ez a gyerek. Azt mondta, az öccse. Egy hét múlva bevallotta, hogy a fia.

Megvártam, amíg végez, segítettem neki felrakni a rácsokat, és hazakísértem. A kapu előtt azt mondja: ha nem értem félre a meghívást, felmehetek hozzá. A házat, melyben lakott, szállodából alakították át, a lakások egy szobából álltak, meghagytak benne minden régi szállodai felszerelést: tükröket, gyertyaformájú falikart, csempéket. Még a háború előtt jártam néha afféle szállodákban, azokhoz hasonlított. Amit a lány vagy asszony – hogy mondjam – hozott magával, az sem volt sokkal különb: ócska bútorok, két fotel, ha leült rájuk az ember, szállt fel a por belőlük, színehagyott, kinyúlt kardigánok és egy szaxofon. Kérdeztem: ez minek? Szerelmes volt a Budapest Hotel grilljének szaxofonistájába, bár az tudni se akart róla, minden szabadnapján beült a grillbe, és nézte a zenészt. Azt hitte, ha megtanul szaxofonozni, közelebb kerül hozzá.

Miért maradtam ott mégis ezen az éjszakán, és még sok más éjszakán ezentúl is? Azt hiszem, azért, mert a szoba egyik sarkában ott álltak a kisfiának a játékai, és én valójában soha nem tudtam beletörődni abba, hogy nem lehet gyerekem. Sokat kínlódtam azokban a hónapokban. Próbáltam alkalmazkodni a lányhoz, vagy talán a lány korához: méret utáni ingeket rendeltem, másképp fésültem a hajam, mégis azok a húsz-huszonöt éves fiúk, akik esténként mindig ott lebzseltek a városligeti bódénál, összesúgtak és nevettek a hátam mögött. Tudtam, nincs miért tiltakoznom, a fiamnak kellene járni ezzel a lánnyal. Ha volna fiam.

Amikor teherbe esett, odaálltam Zsófi elé, és kértem, hogy váljunk el, mert szeretném elvenni feleségül a gyerek anyját. Zsófi beleegyezett, csak arra kért, menjünk el egy jó orvoshoz, és még egyszer vizsgáltassuk meg magunkat: teljes lehetetlenség-e, hogy gyereket szüljön még valaha?

El is mentünk, kiderült, hogy Zsófinak nem lehet gyereke, de nekem sem. Ugyanis még a második világháborúban trippert kaptam, kikezeltek belőle, de a betegség azzal járt – én magam sem tudtam erről –, hogy elveszítettem a megtermékenyítő képességemet. A szaxofonos lányt más ejtette teherbe, talán a szaxofonista, talán azok közül valaki, akik a bódé körül ácsorogtak, talán más.

 

 

Már feljött a hold a vizek fölé, egy darab száraz kenyérhéjat török mind apróbbra.

– Ide miért jött le?

– Nem bírtam ki Pesten. Már az is fájt, ha egy idegen ember belenézett az arcomba. Egy barátom elintézte, hogy lejöhessek ide, ahol legalább itthon vagyok, ismerek minden földtúrást, és végzek valami hasznos munkát. Mert nagy megnyugvás a bajban, ha azért nem vész el a helyünk az emberek között.

– Mikor a legnehezebb?

– Télen. Így nyár felé már könnyebb, rövidülnek az esték.

– És a felesége?

– Rá sokat gondolok. Tudom, hogy mindvégig többet szenvedett, mint én, néha szeretnék egy vigasztaló levelet írni neki, de nem mozdul rá a kezem.

– Most húsvétkor sem megy el hozzá?

– Nem. Jövőre talán. Jövőre majd egyszer elmegyek hozzá. Most még nem lehet.

Hogy ne kelljen többet mondania, kibontja a Sportot, és közelebb csúsztatja a petróleumlámpához. Félhangosan mormol maga elé:

– Vasas–Ózd négy null. Béke utca, tizennégyezer néző.

Felnéz.

– Tizennégyezer ember. Sokan voltak.

– Az állóhely teli volt.

– Én is oda szoktam járni.

– Jó éjszakát.

– Jó éjszakát.

Hűvös szél indul, mozgásba hozza az eltömődött csatorna vizét, új és új hullámokat vág neki a zsilip rozsdálló elzáró rácsának.