Éjszakai villamos

M. M.-nek ajánlom

 

Éjfél körül jár, most a legsűrűbb a sötétség Kőbánya felett. Ha valaki kiállna az út közepére, és kitárná a karját, úgy tűnne, mintha roppant terheket tartana. De nem áll ki senki, az utcákon nem járnak emberek. Az autóbuszok és a villamosok is rég leálltak, csak egy nappal nem használt, viharvert villamoskocsi: „a Bánatszekér” köti össze Kőbányát a Körúttal.

A vonal elején, amíg elszórt házak, kukoricaföldek és vasúti átjárók között halad a villamos, csak falkába verődött kutyák loholnak át a kocsi előtt, de ahogy elhagyja az Élessarkot, és beépültebb környékre ér, az alvó utcák és terek között már felbukkan egy-egy ember.

A bezárt kocsmával szemközti posztján ott őrködik Fernandel, a szemüveges rendőr. Valaha jól élt: követségi épületek előtt teljesített szolgálatot, gyakran kapott egy kis külföldi cigarettát, konzervet, de az átkozott játékos természete elrontotta a szerencséjét. Ugyanis az volt a szokása, hogy esténként elbújt az őrbódé mögött, és ha valaki arra jött, hirtelen előreugrott, szamárfület mutatott, és rákiáltott az illetőre:

– Bakk!

Aztán egyszer egy öregemberre kiabált rá, aki a szívéhez kapott, és a boncolásnál kiderült, hogy ő a konzul.

Fernandel most telefonál, a „Jó éjszakát, gyerekek” meseszolgálatot hívja, végighallgatja, és amikor a csilingelés a mese végét jelzi, újból feltárcsázza. Így tölti el a hosszú órákat reggelig.

Valamivel lejjebb, egy bezárt műhelyben ég a villany, fényénél Burján, a suszter sakkozik Zweck Jenővel, az áccsal. Burján elgondolkozva könyököl a fekete-fehér linóleum mellett, cigarettáját a feje fölé tartja, és ráveri a hajára, már kupacban áll rajta a hamu.

A kultúrház kis mozitermében maszek „fekete” vetítés folyik. Bencsura, a nagy erejű szállító ugyanis nem nézhet meg vígjátékot rendes mozielőadáson, mert minden viccen úgy nevet, hogy azt hiszik, szándékosan botrányt akar csinálni, és kivezettetik a rendőrrel. Bencsura úgy segít magán, hogy minden csütörtökön befizet egy százast a kultúrház pénztárába, és a gépész tíztől éjfélig még egyszer levetíti a filmet – csak neki. Most ott ül az üres nézőtér közepén, és kedvére mulat, nevetése kihallatszik az utcára.

A sötét házak között csak az alsó pályaudvar fehér épülete áll fényben.

A pályaudvar állomásfőnöki szobájában az asztalra borulva ott alszik a forgalmista, az egyik padon pedig Ali bácsi, az öreg hordár szendereg.

Hirtelen megszólal a géptávíró, a kattogásra Ali bácsi felriad, megrázza a forgalmistát, az rémülten néz fel.

– Mi van?

– A gép.

A forgalmista álmosan nyújtózkodik, feláll.

– Mennyi az idő, Aladár?

– Éjfél körül.

– Éjfél? Akkor mit akarnak? Hol van még a nyíregyházi személy?

Leül az asztalhoz, fogadja a jelzéseket. Már az első szótól úgy megdöbben, hogy hangosan desifríroz.

– Két… perc… múlva… megáll… önöknél… az… éjféli… expressz…

Kapkodva veszi fel a kabátját.

– Úristen, Aladár! Mikor állt meg utoljára az expressz Kőbánya-alsón?

– Harmincnyolcban, az eucharisztikus kongresszuson. Egy bíboros áldoztatott a vonatablakból.

– Menjen a marha vicceivel.

Ali bácsi is igyekszik méltónak lenni a pillanathoz, könyökével megdörzsöli piros sapkáját.

Még nem látni az expresszt, de a sínek rezgése már jelzi a közeledését. Ali bácsi és a forgalmista kint állnak a fogadórampán, idegesen toporognak. Ali bácsi találgat.

– Mégis, miért áll meg nálunk?

– Talán valaki le akar szállni.

– Ki szállna le nálunk a nemzetközi gyorsról?

A forgalmista vállat von, és kifordítja a tenyerét: még találgatni sem tud. És a kanyarban már látszik az impozáns vagonokból álló gyorsvonat. Fékez, a szerelvénysor megállapodik, de egyelőre semmi mozgás nem mutatkozik rajta, amely okát adhatná, hogy miért állt meg ezen a teljesen jelentéktelen pályaudvaron. A forgalmista és a hordár várakozóan figyelnek: végül is egy fiatal férfi lépked le az utolsó kocsi lépcsőjén.

Furcsa ez a férfi: még nem lehet több harmincévesnél, de az arcát már elborítják a ráncok. A lárvaszerű, kiélt arc fölött csak a sűrű, fekete haj őrzött meg valamit a fiatalságból. Magatartása rendkívül összefogott és mértéktartó, mozgása viszont könnyed és lendületes, mint egy artistáé vagy egy parkett-táncosé. Öltözékének szabása is ezt a mozgékonyságot segíti elő, lazán követi a test természetes vonalait. Öltözékében a fekete szín dominál, fekete nagy kofferje és kis szív alakú bőröndje is, amit kezében tart. Még egy dolog tűnik fel rajta: gomblyukában csillogó acélrózsát visel.

Ahogy leszáll, a vonat lassan továbbindul, és kigördül az állomásról. Ali bácsi tanakodva nézi a jövevényt, oldalba löki a forgalmistát.

– Szólítsa meg.

– Szólítsa meg maga. Mindig azt mondja, hogy tud franciául.

– Mintha ismerném valahonnan.

– Honnan?

Végül is Ali bácsi lép közelebb.

– Taxi bitte?

– Nem. Csak a villamosmegállóig megyek.

Az ismeretlen férfi előremegy, Ali bácsi összenéz a forgalmistával, vállat von, aztán elbaktat a bőrönddel. A forgalmista szintén teljesen értetlen arccal megy vissza az állomásépületbe.

 

 

Az alsó pályaudvar előtti kis teret átható, fehér villanyfény világítja meg, a még nyitva tartó vendéglő ablakai sárgás fényükkel alig észrevehetőek. A tér egy darabig néptelen marad, majd kisvártatva az ismeretlen férfi jön ki az állomásépületből, mögötte Ali bácsi hozza a bőröndöt. Cipősarkuk élesen kopog a téren, akárha egy szoba zárt falai között visszhangzana. Az idegen lassan megy, néhány lépésenként megáll és körülnéz. A tér egyik sarkában egy régimódi, jó állapotban levő konflis áll. A bakon vastag pokrócba takaródzva ott alszik a kocsis, de hátul a bőrlebernyeg alatt nem ül utas. Az idegen nézi a konflist, mintha ismerné valahonnan, rámutat.

– Ez még megvan?

– Meg, kérem. Ez az utolsó pesti konflis, a vezetőnőt szokta hazavinni a vendéglőből.

Szolgálatkészen:

– De addig még csinálhat egy fuvart. Felkeltsem?

– Nem kell. Ki most az üzletvezetőnő?

– Egy fiatalasszony: Meskó Tiborné. Épp mostanában halt meg az ura.

Az idegen lassan megismétli magában:

– Meghalt Meskó.

– Talán tetszett ismerni?

Az idegen nem válaszol, hanem újból ő kérdez.

– És mi a vezetőnő keresztneve?

– Györgyinek szokták szólítani.

– Jól van.

A tér túlsó felén ötven-hatvan méternyi távolságban most érkezik be a megállóba az éjszakai villamos. Senki sem várta, így megállás nélkül megy tovább. Ali bácsi az idegenre néz.

– Elment. Ne hívjak mégis taxit?

– Nem kell. Mikor jön visszafelé a villamos?

– Egy jó félóra múlva.

– Bemegyek a vendéglőbe, egy félóra múlva szóljon be nekem.

– Igenis.

Az idegen eltűnik a vendéglő ajtaja mögött.

 

 

Az idegen, miután belépett, félrehúzódik az ajtóból, és körülnéz. A vendéglőt nemrégen alakíthatták át, a falat népies festmények díszítik: pásztortűz, lopóval bort szippantó paraszt, tulipángirlandok. A terem elején négytagú cigánybanda játszik, figyelmesen szemügyre veszik a vendéget, aztán összenéznek, és szótlanul, csak arcfintorokkal és szemöldökrángatásokkal találgatják, hogy van-e benne pénz.

Az idegen szinte szabadon választhat, hogy melyik asztalhoz üljön le, már csak alig néhány ember tartózkodik a teremben: két-három részeg, pincérek, más, már bezárt kőbányai vendéglőkből. A sarokban egy szerelmespár suttog, a pultnál egy rendőrposzt feketét iszik.

Az idegen egészen hátul ül le, még el sem helyezkedett, mikor a prímás lelép a dobogóról, és beledőlve a nótába, fenekét felemelve elindul felé. Az idegen szánakozó mosollyal hagyja, hogy közelebb jöjjön. Mikor odaér az asztalhoz, akkor szól rá:

– Legyen szíves, küldje a pincért.

A prímás arcáról eltűnik a mosoly.

– Kérem.

Visszafelé menet már nem is hegedül, beszól a lengőajtó mögé.

– Bal hetes vendég.

Fiatal, de máris kövér, bajuszos, agresszív magatartású pincér jön elő, unottan kérdezi.

– Tetszik?!

– Hozzon egy üveg konyakot.

A pincér bizalmaskodva rátámaszkodik az asztal sarkára.

– Nem lesz az sok?

– Vegye le a kezét az asztalról, Szépfiú.

– De értse meg: kétszáz forint.

– Nem kérdeztem. Hátra arc, indulj.

A pincér indulatba jön.

– Micsoda hang ez?

– Szóval nem megy el az asztaltól?

– Nem.

– És nem hoz konyakot?

– Nem szolgálom ki magát, már biztos részeg.

– Hármat számolok, addigra elmegy az asztaltól, tizenkettőt, addig idehozza a konyakot.

Többet nem mond, de ez nyomasztóbb minden nyílt fenyegetésnél. Belenyúl a fogpiszkálótartóba, a pincérre néz: az sápadtan, de elszántan áll az asztal mellett, a helyzet olyan, hogy egyszerűen nem lehet elmennie. Az idegen elmosolyodik, kivesz egy csomó pálcikát, egyet letesz az asztalra.

– Egy. Magát szerethetik a nők, Szépfiú, magán van mit fogni nekik.

A pincérnek még tart a bátorsága, a férfi leteszi a második pálcikát is, úgy, hogy az derékszöget alkot az elsővel.

– És ahogy nézem, maga visszaél ezzel. Kegyetlen, szeszélyes, összetöri a szívüket, úgy, ahogy én fogom a maga gyönyörű, modern fejét.

Mintha csak véletlenül tenné, befelé fordítja kabátja hajtókáját. Egy körömreszelőszerűen lapos, de hosszú, esetleges verekedésben teljes értékű kés csillan meg, eddig az acélvirág rögzítette, mint mágnes. A pincéren, akit a különösen választékos beszéd amúgy is megzavart, végigfut a remegés. A harmadik pálcika is lekerül az asztalra egy négyszög harmadik oldalaként.

– Három.

A pincér sietve megfordul, és elmegy, a férfi befejezi a négyszöget.

– Négy.

A furcsa párbaj viszonylagos csendben játszódott le, az étteremben senki sem vett észre semmit. Az idegen továbbra is egyenként rakja le a pálcikákat, még két négyszöget formál ki. Még kész sincs a harmadik négyszög, mikor a pincér meghozza a konyakot. Szótlanul húzza ki a dugót az üvegből, fehér asztalkendővel letörüli a dugaszolás maradványait, és tölt egy pohárba.

– Két pohárba töltsön, Szépfiú.

Mikor ez is megtörtént, a férfi rászól:

– Most pedig küldje ide a vezetőnőt, lesz egy-két szavam a maga modoráról.

A pincér elmegy, az idegen hátradől a székén, nem nyúl egyik pohárhoz sem. Kisvártatva fekete pulóveres, fekete szoknyás, szőkére festett, harminc év körüli nő jön ki a lengőajtó mögül, megjelenésére mindenki felfigyel, néhányan köszönnek is neki. A nő csodálkozva néz körül, hogy ki hívatta. A férfi felemeli a kezét, hogy észrevétesse magát, de nem szól egy szót sem. A nő feléje néz, ráismer, és arcára kiül a megdöbbenés. Az idegen figyelmeztetően a szájára teszi az ujját, hogy visszatartsa bármilyen meggondolatlanságtól. A nő megérti a jelzést, közömbös léptekkel megy az asztalhoz, és le akar ülni egy székre, de az idegen sziszegve rászól.

– Mutatkozz be.

A nő kezet nyújt.

– Meskóné vagyok, üzletvezető.

– Kezit csókolom. Foglaljon helyet. A kiszolgálásról szeretnék beszélni önnel.

A vendégek figyelme elterelődött, de a beszélgető pár továbbra is fenntartja a formákat. Mellőzik a közvetlenség látható jeleit, hangjuk azonban visszafogottan is egyenetlen az indulatoktól és az emlékektől.

– Laci.

– Ne szólíts a nevemen.

– Valami nem stimmel?

– Minden oké, de senkinek sem kell tudni, hogy hazajöttem. És hozzád jöttem először.

A nő felé tolja az egyik poharat.

– Igyál.

Györgyi elmosolyodik.

– Egy egész üveggel vettél?

– Igen. Ugyanis te fizeted.

– Én? Miért én?

– Nem emlékszel a fogadásunkra? Aki először jön vissza az éjféli gyorssal Kőbányára, annak a többiek fizetnek egy üveg konyakot.

Számonkérő hangon:

– Hol vannak a többiek?

A nő lehajtja a fejét, nem válaszol. Az idegen tovább kérdez.

– Meskó meghalt. Schwarcz Ervin?

– Megőrült. Voltam nála egyszer a Lipótmezőn: sétál az udvaron, időnként kinéz a kulcslyukon, és kiköp, aztán sétál tovább. Folyton mosolyog, azt hiszem, nagyon jól érzi magát.

– Jellen?

– Megnősült, és elment vidékre. Hét gyereke van, és háromszoros tokája.

– Akkor ketten maradtunk: te meg én. Egyedül fizeted a konyakot.

Györgyi kutatóan néz az idegenre.

– Kiddet, a Nyári Kölyköt nem kérdezted?

– Őróla tudok. Hiszen ő már 52-ben lelépett a galeriből. Ha jól emlékszem, bevágódott a rendőrségnél, százados, ugye?

Az idegen elgondolkozik.

– Igen, őbenne volt valami, ahogy eltakarta a száját a tenyerével, és nem beszélt.

– De azt nem tudod, hogy valaki 56-ban rálőtt, és nyomorék lett?

– Nem, nem tudtam.

– Laci.

– Mondtam, hogy ne hívj így. Mit akarsz?

– Nem te lőttél rá?

– Miért, ő azt mondta, hogy én?

– Ő nem mondott semmit.

– Akkor miből gondolod?

– Tudom, hogy haragudtál rá. Ő buktatott le azzal a nagy rakomány nylonórával 55-ben, őmiatta kerültél börtönbe.

Györgyi könyörögve megismétli a kérdést:

– Te voltál?

– Nem én voltam, de most már fejezd be.

– Kerüld el őt. Nem tud aludni, éjszaka mindig fent van, a vállán egy táskarádió lóg, azzal csavarog.

– Nem félek tőle. Igyál.

Koccintanak és isznak.

– Miért mentél feleségül Meskóhoz?

– Egyedül lakott, be akartak telepíteni egy sokgyerekes családot hozzá. Neki ajándékoztam a kezemet.

– Ezzel a kövér pincérrel már volt dolgod?

A nő túl gyorsan válaszol.

– Igen.

– Szóval még nem. Igyál.

Isznak. Mikor letették a poharat, Györgyi megkérdezi:

– És veled mi van?

– Régen volt egy jó tulajdonságod.

– Sok volt, melyikre gondolsz?

Elmosolyodik.

– Arra, hogy nem kérdezősködtem?

– Nem. Arra, hogy amit ivás közben hallottál, azt elfelejtetted.

– Ez a jó tulajdonságom még megvan.

Az idegen szótlanul tölt újból, ivás után beszélni kezd.

– Emlékszel, mit mondott Schwarcz Ervin, mikor megkérdeztem, hogy miért nem disszidál?

– Nem emlékszem, lehet, hogy akkor is ittunk. Mit mondott?

– Azt mondta: „Ha magamat itthon hagyhatnám, akkor disszidálnék. De magammal együtt?! Akkor itthon is maradhatok” – a sírjára azt kellene írni: „Itt nyugszik Schwarcz Ervin, akinek igaza volt.”

– Ervin még nem halt meg.

Az idegen összehúzza a szemét.

– Igen, hiszen mondtad, hogy a Lipóton van. Miért gondoltam én akkor, hogy meghalt?

– Nem tudom.

Újból isznak, sokat és gyorsan, mégsem lesznek részegek. Inkább élesedik szavaik, meghatározásaik biztonsága, fokozódik belső figyelmük.

– Te emlékszel rá, mennyi ideig készültem, hogy kijussak külföldre. Kibírhatatlannak tartottam, hogy harmincéves korunk után ugyanott maradjunk, ahol a fiatalságunkat eltöltöttük, s az emberek lássanak minket fokról fokra megöregedni. Inkább meghalni valahol egy idegen helyen, ahol soha semmit sem vártak tőlünk, és ezért nem néznek ránk csalódottan.

Györgyi az idegenre néz.

– Mindannyian ezt mondtuk, és mégis te voltál az egyetlen, aki elment. Mi sohasem csináltunk semmit: előbb ortodox kommunisták voltunk, aztán neológ anarchisták, ma a társadalomról vitatkozunk, holnap a vallásról, holnapután a szerelemről. Időnként megpróbáltuk a Jungfrau jegét felolvasztani a fenekünkkel. De te elmentél.

Az idegennek jólesik az elismerés, de csak egy pillanatig, aztán arca elkomorodik, és fáradtan támasztja alá az állát a tenyerével.

– Mindegy. Látod, én is hamutartóba kerültem.

Végigméri a nőt.

– Nagyon szép vagy, Györgyi. Új frizura?

– Új fej.

– A baba a régi?

– A régi: törhetetlen celluloid. De ezt nem lesz módodban ellenőrizni.

Az idegen, inkább gálánsan, mint őszintén, felsóhajt:

– Kár.

– Most mihez kezdesz?

– Megkeresem Erzsikét, a feleségemet, és elviszem magammal.

Két útlevelet mutat a nőnek, Györgyi belenéz az egyikbe: tizennyolc-húsz éves, szőke, sápadt lány képe van beleragasztva. Az idegen állával az útlevelek felé bök.

– Ezer dollár volt darabja.

– És jó?

– Minden link igazolvány addig jó, amíg komolyan meg nem nézik. De miért néznék meg komolyan?

Elrakja a két útlevelet.

– Itthon nem tudnál élni a feleségeddel?

– Nem.

– Ő pedig nem fog elmenni veled. Már a gyerek miatt sem.

– Nem ismered őt.

Györgyi nem akar vitatkozni.

– Jól van, nem ismerem.

Az idegen visszafogottan, csöndesen beszél, de szavai teli vannak indulattal, kétségkívül szereti a feleségét, vagy legalábbis nagyon akarja szeretni.

– Te nem ismered őt. Éveket várt rám, és ha akarnám, várna, ameddig él.

– Várni nem cikk. Az ember saját anyagából felépít egy férfit, és azzal elbeszélget. De mikor itt van, akkor elviselni?

Az idegen eltűnődik, tulajdonképpen most kezd el gondolkozni Györgyi ellenvetésén.

– És ha neked van igazad? Akkor mi van? Akkor is csak ezt az egyet tudom megpróbálni. Róla még vannak illúzióim, és neki még vannak rólam. Ő sokkal erősebbnek hisz, mint vagyok, s ettől talán erősebb leszek.

Ábrándozik.

– Kis parasztlány volt, fekete kalauzruhában és hófehér blúzban.

– Mindig volt érzéked a szimbólumokhoz.

A férfi nem hajlandó tudomásul venni a megjegyzést.

– A semmiből teremtettem. Minden gondolatát tőlem kapta.

Györgyi ráteszi a kezét az idegen karjára.

– Ne dőlj be saját magadnak. Én emlékszem ennek a „teremtés”-nek a kezdetére. Ott állt a lány…

Kimutat.

– …az ablakon túl, és ti egy üres sörösüveget forgattatok Meskóval. Aki felé megáll az üveg szája, az megy ki megszólítani a nőt. Csinálj, amit akarsz, de vigyázz magadra. Ha egy szálat elkaphatnak a lelkedből, úgy felfejtik, mint macska a terítőt.

Erre nincs válasz.

A cigányok ez alatt a beszélgetés alatt kis szünetekkel, de végig játszottak, most abbahagyják a zenét. A prímás ünnepélyes hangon bejelenti:

– Kedves vendégeink, a zeneszolgáltatás fél óra hosszat szünetel, mert a genfi adó közvetíti Beethoven hegedűversenyét Jascha Heifetz előadásában, és mi szakmai szempontból szeretnénk meghallgatni.

A prímás leül, és babrál az asztalon egy rádiókészülékkel. Hosszú sípolás és vartyogás után nagy nehezen megtalálja Genfet. Először soknyelvű idegen szöveg jelenti be a műsort, majd felhangzik a hegedűverseny első tétele.

A férfi koccintásra emeli poharát.

– Szóval, elfelejtesz mindent, amit mondtam.

– Már nem emlékszem semmire.

Isznak, aztán leteszik a poharat, és szótlanul nézik egymást. A rádióból árad a hegedűverseny, a prímás egy képzeletbeli hegedűvel és vonóval követi Jascha Heifetz játékát. Az idegen vidáman nézi.

– Mit gondolsz, ha adnék egy húszast neki, utána ő is eljátszaná a hegedűversenyt? Cimbalomkísérettel?

– Nem tudom. Próbáld meg.

Ali bácsi, az öreg hordár nyit be a vendéglőbe, és az idegenhez lép.

– Jó estét. Nemsokára jönni kell a villamosnak.

– Rendben van, várjon meg kint.

Ali bácsi kimegy, az idegen feláll, kézbe veszi a bőröndjét.

– Most valami verset kellene mondanom, ugye?

– Úgy veszem, mintha mondtál volna.

– Soha többé nem látlak.

– Úgy néz ki. Vigyázz Nyári Kölyökre.

Megismétli:

– Táskarádiót hord a vállán.

– Majd vigyázok. Isten veled.

– Isten veled.

Az idegen lehajol, és megcsókolja a nő kezét, aztán kilép az ajtón.

Györgyi a helyén marad, kényelmesen kinyújtózkodik a székén, és behunyt szemmel mosolyog.

A kövér, fiatal pincér oson elő, az idegen után néz.

– Fizetett, Györgyi?

– Megmondtam, hogy neked nem vagyok Györgyi. Különben is fizetett. Nekem fizetett.

Kétszáz forintot vesz elő a tárcájából, és odaadja a pincérnek.

– Ha zárás után visszajön, és keres engem, be kell engedni. Ha le van húzva a redőny, akkor is.

– Vissza fog jönni?

– Azt mondtam, akkor, ha visszajön.

Györgyi maga elé néz, mosolyog, és egyszerűen nem veszi tudomásul a pincér jelenlétét. Bent, a körúti végállomáson már várták a villamost az első éjszakai utasok: színházból hazatérők, cigányok, egy-egy elkésett részeg, vasútról érkezők. Még van néhány perc indulásig, Zemon, az öreg vezető ott ül egy padon a pihenő előtt.

Teherautó fordul be a Csokonai utcába, messziről jöhetett, mert kerekét és ponyváját beverte a sár. Lefékez: egy harminc év körüli, barna arcú, zömök férfi száll ki a vezető mellől. A sofőr leadja a táskát, aztán a kocsi elmegy. A férfi körülnéz, mintha keresne valakit, észreveszi a vezetőt, odalép hozzá, kezet fognak.

– Hazajött, Matisz?

A férfi elmosolyodik.

– Nem haza, csak vissza. Egy kis lázam van. Két nap szabadság, de lehet…

Nem fejezi be a mondatot, kezét a homlokához emeli, és bocsánatkérően néz a vezetőre, hogy személyes ügyeivel tartja fel. Leül mellé a padra, cigarettával kínálja meg, rágyújtanak. Behunyja a szemét, látszik az arcán, hogy szédül a láztól.

– Két nap szabi, aztán tovább, Matisz?

Bólint.

– Tovább.

– Mit csinálnak?

– Víziművet a Bodrogon. Hogy leapadtak a folyók! A Dunán látszik az ínségszikla csúcsa. Azt mondják, régen ilyenkor éheztek a hajósok.

– Most a Bodrog jön? Már hányadik éve csavarog?

– Mit csináljak?

– Nősüljön meg.

Mosolyt erőltet magára, legyint.

– Öreg legénynek nem való a május.

Lehajtja a fejét.

– Nehéz. A férjével verekedni, aki ezer kilométerre van ide?! Aki nincs itt, az mindig szebb és jobb. Bár visszajönne, csak egyszer visszajönne. Sokkal könnyebb volna.

Félszegen a vezető felé fordul.

– Maga ismerte őt?

– Ismertem, a Neuspiller szabómester fia volt.

– Milyen volt?

– Olyannak indult, mint akármelyik úrifiú, de 49-ben meghalt az apja, akkor elkezdett zülleni. Kirúgták az egyetemről, csavargott. Érdekes egy fráter volt. Ha egy helyben ült, mint én most, a kezét az ölébe vette, és lehunyta a szemét, akkor is érezte az ember, hogy teli van nyugtalansággal, és lehet, hogy egy perc múlva kést fog.

– Mi volt a szakmája?

– Luftolt. Futballistákkal barátkozott, ő adta el nekik a nylonórákat meg ilyesmik, de tulajdonképpen Erzsike tartotta el. 56-ban kiment Kanadába, nem nagy kár érte.

Matisz körülnéz.

– Hová ment Erzsike?

– Elvitte a gyereket a bölcsődébe.

Matisz kinyitja az aktatáskáját.

– Hoztam neki valamit.

Egy nylonzacskót vesz ki, valamilyen piros gyümölcs van benne. A vezető megnézi.

– Szamóca. A hegyekben még van?

– Még van.

Közben Erzsike odaér. Arca nem sokban különbözik az útlevélben látott fényképétől, szőke és kékszemű, az a típus, akit magyar Szűz Máriának szokás mondani. Matisz zavartan felkel, és kezet nyújt.

– Jó estét, Erzsike.

A vezető feláll.

– Előremegyek már, körülnézek.

Felmászik az első peron lépcsőjén, a peronon ott áll egy másik kalauznő, köszön neki.

– Szervusz, Ancsurka. Már végeztél?

– Igen, óra tízre.

– Egyébként?

– Férjhez megyek, Józsi bácsi.

– Gratulálok, Ancsurka. Kihez?

– Nézze meg, itt a képe.

A vezető megnézi a képet, nem az a kimondott leányálom.

– Hogy tetszik?

– Nézd, Ancsurka, te élsz majd vele. Biztosan nagyon rendes.

– Ugye csúnya?!

– Szóval, mit mondjak?…

Ancsurka elrakja a képet.

– Bár ne tetszene senkinek, akkor legalább biztos nekem maradna.

A vezető elnéz a pihenő felé, Erzsike és Matisz beszélgetnek a lámpák árnyékában.

 

 

Az idegen és a hordár még mindig ott várakozik a villamos alsópályaudvar előtti megállójánál. Nem messze tőlük még nyitva tart egy újságos, bódéjában éles fényű karbidlámpa világít. Az idegen Ali bácsihoz fordul.

– Kihozzák még esténként a holnapi Sportot?

– Ó, már régen nem.

– Akkor az újságos miért van itt?

– El akarja adni az összes újságját, addig nem megy haza. Akik jönnek a fél hármas személlyel, megveszik.

Az öreg hirtelen felfigyel.

– Valahol megállt a villamos.

Rálép a sínre.

– Mégpedig nem is olyan messze.

Az idegen csodálkozik.

– Honnan tudja?

– Érezni a síneken, éppúgy, mint a vasútnál.

Most, hogy az idegen is megszólalt, Ali bácsi meg meri kockáztatni a kérdést.

– Olyan ismerősnek tetszik lenni. Nem tetszett valaha Kőbányán lakni?

– Nem, sohasem laktam Kőbányán.

Az idegen elmosolyodik.

– És amikor laktam, akkor sem tetszett.

Hogy ilyen erélyesen letorkolták, Ali bácsi nem meri folytatni a beszélgetést. Újból rálép a sínre.

– Még mindig nem indult el.

 

 

A villamos csakugyan vesztegel, az ablakai sötétek. Erzsike a csapóajtón könyököl, a vezető lent áll a kocsi mellett és cigarettázik.

– Matisz jobban lett?

Erzsike megijed.

– Beteg volt?

– Nem mondta?

– Nem. És nagyon rosszul van?

A vezető bánja, hogy szólt, igyekszik menteni a menthetőt.

– Á, biztos csak meghűlés. Hiába, vízzel dolgozik.

– Nincs aki egy teát főzne neki.

Egyre hangosabb tánczene hallatszik, a vezető és Erzsike meglepődve felnéz. Egy fiatal, valószínűtlenül sovány férfi közeledik feléjük, epolett nélküli, tehát civil használatra átalakított, viseltes, de tiszta, kék rendőrtiszti egyenruhában. Nyakát – valamilyen sérülés következtében – mereven tartja, de mozgásában van valami a bogarakat pusztító énekes és harcias madarak gráciájából. Bal vállán bőrtokos táskarádió lóg, valamilyen külföldi tánczene szól benne. Elmerülve hallgatja, néha biccent a fejével, és maga elé dünnyög.

– Torrero, torrero olé!

A villamosnál megáll.

– Mi van, Józsi bácsi? Jó estét.

– Szerbusz, Nyári Kölyök. Zárlatos a vezeték.

– És ez olyan nagy baj?

– Nekem nem.

A vezető befelé int.

– De van fönt egy csomó kubikos, rakodni voltak a hetes kapunál. És most lekésik a vonatot.

Nyári Kölyök ideges lesz, kikapcsolja a rádióját:

– Esküszöm, a szocializmusban három link hely van: az Ecseri piac, az SZTK és a te kocsid. De talán a te kocsid a leglinkebb.

Körbejárja a villamost, aztán visszajön, és előrenéz a Kőbányai úton.

– Arra lejjebb miért égnek a lámpák?

– Ott nem zárlatos a vezeték.

– Ott már tudnál menni?

– Tudnék.

– Mennyire lehet az ide?

– Olyan jó ötven méter.

– Jól van.

Nyári Kölyök fellép a kocsiba.

– Emberek! Halló! Ébredjenek fel!

Álmos, tehetetlen árnyak mozdulnak meg a sötét ablaküvegen túl, Nyári Kölyök tovább beszél.

– Szálljanak le, meg kell tolni a kocsit. Tíz lépés az egész, utána alhatnak tovább. Mozgás! Mozgás!

Egymás után szállnak le a kubikosok, arcuk gyűrött, fáradtabbak, mint mikor elaludtak, csak Kölyök mozog élénken, ledobja a kabátját, pattog a hangja.

– A pilóta meg Erzsike szálljon fel, mi meg adjunk neki, emberek.

A vezető felszáll, kioldja a kéziféket, a többiek pedig nekiállnak a hátsó ütközőnek. A legjobban Nyári Kölyök erőlködik, szaggatottan jön belőle a szó.

– Toljatok is valamit rajta, ne csak a pofátokat fújjátok fel. Hó-rukk!

A villamos döccenve megindul, utána simán szalad, a vezető csak néha igazít egyet az indítókarral. Kölyök dünnyög.

– Esküszöm, lefutunk a térképről.

Nyolcvan-kilencven méter után újból kigyúlnak a lámpák, a kocsi túljutott a zárlatos részen. A vezető megállítja a kocsit.

– Köszönöm, emberek.

– Nincs mit.

A kubikosok visszaszállnak, elhelyezkednek, és máris újból elalszanak. Nyári Kölyök felveszi a kabátját. A vezető leszól neki.

– Nem szállsz fel?

– Nem, Józsi bácsi, most sietek.

– Hová sietsz?

– Azt mondja egy vasutas, hogy megállt az Alsón a nemzetközi gyors, és valaki leszállt róla. Nem láttad, hogy ki volt?

– Nem.

– Nem baj. Jó éjszakát.

Kölyök lassan lemarad, hallani, hogy újból bekapcsolja a vállán lógó rádiót, és dünnyög maga elé.

– Ó, csa-csa-csa.

A vezető hátraszól Erzsikének.

– Erzsike.

– Tessék?

– Majd az Élessaroknál ébressze fel a kubikosokat.

– Igen.

A villamos megáll az alsó pályaudvar előtt, bevárja, amíg egy fekete ruhás férfi, aki ott várakozott bőrönddel a kezében, felszáll a hátsó peronra, aztán továbbindul.

 

 

Az idegen egyedül van a villamos sötét hátsó peronján, bőröndjét a kapcsolószekrényre teszi, aztán az ablak alsó, kék festékkel be nem fedett részén benéz a kocsiba. A padon csak alvó, félrebillent fejű rakodókat lát, de kinyílik az első peron ajtaja, és Erzsike jön végig a kocsin. Az idegen hátrahúzódik a kapcsolószekrényhez, úgy, hogy az arca sötétben maradjon. Oldalt egy használt átszállójegy fekszik, felveszi, összehajtogatja, és a kezében tartja. Erzsike kilép a peronra, és behúzza maga mögött az ajtót.

– A jegyeket kérem.

Az idegen szótlanul átnyújtotta az összehajtogatott átszállót, Erzsike kibontja.

– Ez lejárt.

A férfira néz, felismeri, de nem tud mást mondani, mint az előző mondatot.

– Ez lejárt.

Az idegen lassú mozdulatokkal a peron sarkába vezeti Erzsikét. Az asszony hagyja vezetni magát, arca mozdulatlan, de kezével görcsösen markolja a férfi karját. Mikor Erzsike feje nekitámaszkodik a sötét üvegnek, a férfi megcsókolja először az arcát, aztán a száját. A kalauznő most tér magához.

– Laci.

És most ő fogja át a sápadt, megöregedett férfiarcot, és csókolja, ahol éri. Mikor lecsillapodott, szorosan odabújik a férjéhez, és lassú, elnyújtott hangon beszélni kezd.

– Télen tudtam, hogy nem jöhetsz, amíg a hó el nem olvadt a ház előtt, megpróbáltam nem gondolni rád. Milyen hosszú-hosszú tél volt. De most nyáron már mindennap vártalak.

Újból megcsókolja az idegent.

– Olyan jó, hogy itt vagy. Már két levél is visszajött, amit írtam neked. Arra gondoltam, hogy valami bajod történt.

Az idegen átfogja Erzsike vállát.

– Jól érezted, sokszor meg akartam halni.

– Miért?

– Esténként mindig egyedül voltam, korán lefeküdtem, még sötét volt, mikor felébredtem, de nem tudtam elaludni újból. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy megőrülök. Feküdtem az ágyban, és idegen volt a testem saját magamnak, nem éreztem, hogy a kezek, amiket látok, az én kezeim. Felgyújtottam a lámpát, de csak régi újságok feküdtek az ágyam mellett, idegen nyelvű újságok, nem értettem őket, nem oldottak fel semmit. Féltem az őrülettől, hangosan beszéltem, és arra gondoltam, hogy jobb lenne meghalni, de még nem akartam. Meg akartam őrizni magam, hogy egyszer még visszatérjek. Kerestem valami emléket, ami újra megtölt belülről, de minden emlékem üres volt, csak te nem. És rád gondoltam.

Elhallgat, homlokát az emlékezéstől sűrű izzadság verte ki. Erzsike előveszi a zsebkendőjét, végigtörüli a férfi arcát, aztán lassan, ügyetlenül végigsimogatja.

Váratlanul kinyílik az ajtó, megrezzenve néznek föl: a vezető áll a kocsiból kitóduló fényben, csöndesen, de szemrehányóan mondja Erzsikének:

– Erzsike, miért nem keltette fel őket az Éles-saroknál? Most vissza kell menniök.

A kalauznő ugrik.

– Megyek, Józsi bácsi.

Eltűnik a kocsiban, hallatszik a hangja, ahogy ébresztgeti a rakodókat.

A vezető kint marad a peronon, figyelmesen nézi az idegent.

– Ha nem tévedek, maga az, Neuspiller?!

Az idegen állja a farkasszemet, de nem szólal meg.

– Szóval visszajött?

– Baj?

– Baj? Miért volna baj? Jobb későn, mint soha.

Köszönés nélkül behúzza maga mögött az ajtót, és visszamegy az első peronra. Az idegen rátámaszkodik a csapóajtóra, kinéz: a rakodók leugrálnak a lépcsőn, és futva tartanak a felső pályaudvar felé. Az eső már elállt, fúj a szél, a himbálódzó lámpák fénye megvillan a rakodók lapátjának a vasán.

A villamos elindul. Kisvártatva visszajön a kalauznő, szorosan odabújik a férjéhez.

– Ugye, most már itthon maradsz?

Az idegen gondolkozik, hogy mit válaszoljon, aztán határozottan bólint.

– Itthon.

Összeölelkeznek, és néznek ki az elmaradó, sötét utcára, a kalauznő ábrándozik.

– Reggel majd együtt megyünk a gyerekért. Meg sem fogod ismerni, már olyan nagy.

Az idegen hallgat.

 

 

A kalauznő és az idegen ott állanak egy kis, kör alakú ház előtt, a ház alapjának átmérője alig lehet több három méternél. Amíg Erzsike előveszi a ház kulcsát, az idegennek eszébe jut a nő egyik mondata, hogy mindig nyitva hagyta az ablakot, úgy várta őt. Ellenőrizni akarja, ujjheggyel megnyomja az üveget, az ablak enged. Az idegen elmosolyodik.

Belépnek a házba, kívülről alig képzelhető, hogy a vastag körfal egy ennyire kis szobát zár magába. Erzsike felgyújtja a villanyt, az idegen még nem járt ebben a házban, körülnéz.

A szoba alapterületének legnagyobb részét elfoglalja az ágy, ezenkívül alig fér el benne bútor. Az ágyon a kisfiú nagy, kopott, barna mackója ül, az óvodába a kisebbik mackót vitte el magával. A szobában szanaszét még sok játék hever a padlón: színes dobozok, képeskönyvek, egy luftballon.

Az ágy mellett könyvespolc áll sok könyvvel, a polc fölött kis, szecessziós hangulatlámpa világít. Amikor beléptek, Erzsike ezt gyújtja meg a mennyezetről egy szál dróton lelógó villanykörte helyett. A lámpa mellett az idegen képe van egy keretben: ezen a fényképen sokkal fiatalabbnak látszik, arca még kifejez valami tehetetlen elszántságot, készenlétet a cselekvésre, aminek mostanra már nyoma sem maradt. Oldalt egy kisasztal, két szék fogja közre, az asztalon nagy tál kompót: almából, szilvából; karikára vágott citromszeletek úszkálnak benne.

– Ez az a ház, amiről írtál?

– Ez.

– Ki építette?

– Nem építették. Egy kaszárnya sarkán állt, figyelőtorony volt. A remízben tudták, hogy lakás kell nekem meg a gyereknek, idehozták daruval. Matisz pedig megcsinálta belülről.

– Ki az a Matisz?

– Egy szerelő. A többiek segítettek neki. Józsi bácsi pedig padlózott.

A kalauznő, ahogy belépett a szobába, elfogódott lett, túl hirtelen és céltalan mozdulatokat tesz, értelem nélkül rakosgat arrébb tárgyakat.

– Nem akarsz egy kis kompótot?

– Most nem.

A kalauznő mégis odamegy az asztalhoz, hozzáér a merőkanálhoz, a kanál belecsúszik a kompótostálba. Nem nyúl utána, legyint.

– Nem baj.

Arrébb tolja az asztalt, láthatóvá válik egy gyerekágy felső pereme, az ágy fölött pedig a falon egy öt-hat éves kisfiú képe.

Az idegen leül a díványra, hátratámaszkodik a könyökére. A dívány mellett egy rajztáblát vesz észre, felemeli: a táblára szögezett rajzlapon egy ceruzával rajzolt zongorabillentyűzet látszik.

– Zongorázni tanulsz?

– Igen. Itthon ezen gyakorolok.

– Mit játszol?

– Czernyvel kezdtük, most a Tűzlovast.

– Érted is, amit játszol?

– Nem tudom.

Az idegen elmosolyodik.

– Miért nem tudod?

– Neked félek beszélni. Régen mindig nevettél, ha azt mondtam, hogy receft vagy minyom.

Az idegenen most is végigfut valami ideges rángás az így kiejtett szavaktól, de úrrá lesz magán, és újból mosolyog.

– Ülj le.

A kalauznő leül a dívány átellenes sarkába.

– Gyere közelebb.

Erzsike nem megy, az idegen nem nyúl utána. Kezébe veszi a játékmackót, a hátára fekteti: sír. Megismétli néhányszor, közben figyelmesen nézi a feleségét, és mintha a rajta észlelt jelekből indulna ki, megkérdezi:

– Megöregedtem?

A kalauznő közelebb húzódik.

– Nem. Pont olyan vagy, mint régen.

Az idegen megnézi a lámpa mellett álló, néhány évvel ezelőtti képét, aztán magába merül. Erzsike tétován szólal meg.

– És én?

– Mi van veled?

– Milyen vagyok?

Az idegen szótlanul játszik a mackóval, a játék újból és újból felsír. Erzsike lassan felszabadul a gátlások alól, egyre lendületesebben beszél.

– Száraz a bőröm, esténként mindig bekentem krémmel, és jártam kozmetikushoz is, pedig hidd el, nem érdekelt az egész.

– Akkor miért jártál?

– Azt akartam, hogy mire visszajössz, szépnek találj. Csak neked akartam szép lenni. De olyan sokára jöttél, már alig tudtalak várni.

– Volt valakid?

– Csak te.

Magához húzza az idegen fejét, és végigdőlnek az ágyon. Erzsike a férfi homloka elé teszi a kezét, hogy bele ne üsse az ágy karfájába.

– Vigyázz. Már elfelejtetted, hogy rövid neked az ágy?

Otthagyja a kezét az idegen homlokán, másik kezével eloltja a kislámpát. A sötétben feldől a játékmackó, és szinte emberi hangon felsír.

 

 

Mintha az idegen gondolataiból merülne fel, a pályaudvari vendéglő látszik furcsa visszás fényeivel. Elmúlik éjjel egy óra, zárnak.

A terem üres, a cigányok most mennek, sorra elköszönnek a sarokasztalnál számolgató üzletvezetőnőtől.

– Jó éjszakát kívánok.

– Jó éjszakát, Györgyike.

A vezetőnő fejbólintással fogadja a köszönést, a cigányok átbújnak a félig lehúzott redőny alatt, majd a térről még egyszer behallatszik élénk vitájuk.

– Kérlek, Bélám, a Menuhin szokott jógaülésben gyakorolni, és nem a Heifetz.

A pincér összehajtogatta a terítőket, most végigjárja a termet, és eloltja a falilámpákat. Györgyi rászól.

– Nézd meg, a mosdóban nem maradt-e valaki!

A pincér bemegy a teremből nyíló mosdóhelyiségbe, és egy részeg öregembert hoz ki a gallérjánál fogva. Az öreget láthatólag nem érdekli, hogy rángatják, mutatóujjával integetve morfondírozik.

– Mindenkinek van istene, a mókusnak is van istene! Vagy nincs?

Gondolkozik a váratlanul felmerült lehetőségen.

– Csakugyan. Lehet, hogy nincs.

Megkérdezi a pincért.

– Maga szerint van isten?

– Majd jól belerúgok a fenekedbe.

– Ez nem válasz. Hiába, ez nem válasz.

A pincér kidobja az öreget, és becsukja mögötte az ajtót. Leveti fehér kabátját, a fogason lóg megkötött nyakkendője, felveszi, aztán a sarokasztalhoz lép.

– Milyen volt az esténk?

– Gyönge, mint mindig.

– Minek Kőbányára vendéglő? Nyitottak volna helyette három kocsmát. Gyerekkoromban, emlékszem, színházat próbáltak csinálni itt, de az is megbukott.

Minden átmenet nélkül közömbös hangon.

– Elkísérhetlek haza?

– Még nem megyek. Kiírom a jövő heti igénylést.

– Meddig maradsz?

– Ameddig tart.

A pincér elhúzta a száját.

– Úgysem fog visszajönni. Nem úgy ment el.

– Tudom, nem is várom őt. Telefonált, hogy nem jön.

A pincér felveszi a kabátját.

– Elmehetek a konflissal?

– Ha megengeded, én szeretnék.

– Értem.

A pincér elmegy, a nő tovább ír az egyetlen égve maradt lámpa fényénél. A terem elején a homályos sarokban öreg takarítóasszony söpröget. Györgyi odaszól neki.

– Annus néni. Ha keres engem egy magas, fekete hajú férfi, engedje be őt.

 

 

A kis házban csak a hangulatlámpa világít, az idegen és Erzsike egymás mellett fekszik az ágyon, a férfi feljebb csúszott, válla kilátszik a paplan alól, fejét nekitámasztja az ágy karfájának. Erzsike átfogja a nyakát.

– Miért fekszel annyira fönt? Csússzál lejjebb, megfázol.

Lehúzza magához a férfi fejét, és megcsókolja.

– Egész hideg a vállad.

Betakarja. Az idegen hagyja, de az arcán kiülő kényszeredettségből ki lehet találni: épp azért feküdt feljebb, hogy a nő ne tudja megcsókolni.

– Nem adnál egy kis kompótot?

– Dehogynem. Várj, idehozom az egészet.

Erzsike felkel, és felveszi magára fehér pongyoláját. Lépni akar, de az idegen megállítja.

– Vesd le a pongyolád.

– Azt mondtad, hozzam ide a kompótot.

Az idegen arca komor, mintha így akarna bosszút állni a méltánytalanságért, amit az elszenvedett csók ejtett rajta.

– De azt nem mondtam, hogy öltözz fel.

Erzsike a férjére néz, mikor megbizonyosodik, hogy nem tréfál, leveti magáról a pongyoláját, és elindul a kisasztal felé. Nem tudja, hogy viselkedjen, kezei megrebbennek, hogy eltakarja magát. Az idegen, karját feje alá téve, tárgyilagosan nézi.

A kalauznő az asztalhoz érve megfogja a kompótot, közben szeme megakad a kisfiú falon függő képén, leveszi, és ezzel takarja be magát visszafelé. A képet is magával hozza az ágyba, mutatja az idegennek.

– Nézd, ilyen most.

Az idegen két ujjal kiemel egy szem gyümölcsöt a tálból, nézi a képet, bólint.

– Igen. Szép.

– Úgy hasonlít rád.

– Igen, azt hiszem, hasonlít.

A kalauznő ettől a pár szótól elfelejti, hogy meztelenül küldték végig a szobán, arcát a férje vállához dörzsöli. Az idegen leteszi a tálat, végigdől az ágyon, karját ráteszi Erzsike vállára.

– Kompót citrommal, szóval, itthon vagyok.

Emlékezően.

– Kint lefekvés előtt mindig a térképet néztem, kerestem az utat hazafelé, és éjszaka, mikor felébredtem, úgy tűnt, hogy az arcom térképpé változott: utak futnak le rajta a homlokomtól az államig, és olyan idegen volt az arcom saját magamnak, hogy el tudtam volna indulni ezeken az utakon.

– Nem értem.

– Add ide a kezed.

A férfi megfogja a kalauznő kezét, és a homlokára teszi ott, ahol a haj véget ér.

– Itt van Kanada. Innen indultam el.

Összeráncolja a homlokát, a ráncok összetüremkednek, végighúzza rajtuk a felesége ujját, mintha egy hegyvonulaton vezetné.

– Itt hegyeken jöttem végig.

Az ujj tovább halad az arcon, a szemgödör következik. Az idegen behunyja a szemét.

– A tenger. Itt hajóra szálltam.

A kalauznő végigsimítja a bezárt szemhéjat.

– A Viktória óceánjáróval jöttem Franciaországig.

Erzsike ujja az orr melletti, mély ráncban halad tovább.

– Ez Európa. Brüsszelben expresszre szálltam, és éjfélkor megérkeztem Kőbányára.

Erzsike ráhajol a férfi szájára, és megcsókolja.

– Olyan jó, hogy hazajöttél.

Az idegen nem változtat fekvő tartásán, de a hangja megremeg; a felépített terv döntő szakaszába érkezett.

– És mi volna, ha most ketten indulnánk el?!

Végigvezeti felesége ujját visszafelé a szájától a homlokáig. Erzsike megérti, hogy ez mit jelent: megdöbben.

– Azt mondtad, hogy itthon maradsz.

Könyörögve.

– Nem kell, hogy kimenj az emberek közé, ha nem akarsz, én hazahozok mindent, és olyan szép estéink lesznek: fekszünk és beszélgetünk.

Az idegen kitör magából.

– Nem maradhatok itt, most tele van a világ vállalkozásokkal. Mindenütt háború, forradalmak, előszedik a kertben elásott aranyat, és minden hatalom új kezekbe kerül. Ott kell lennem a dolgok közepén, és nem itt, az isten háta mögött. Az élet itt már rég megállt, nézz csak ki: milyen sötét az éjszaka, negyedórára a főváros közepétől.

Tervezget.

– Elmegyünk, már hajnalban elmegyünk. Te jössz velem, és visszatér a szerencsém.

A feleségére néz, csak most veszi észre, hogy az asszony sír. Megtörüli a szemét.

– Miért sírsz?

– Mi lesz a gyerekkel?

Az idegen gyorsan beszél, a szavaknak nem az értelmével, hanem a lendületével akarja meggyőzni az asszonyt.

– Kihozatjuk magunk után. Neki is jobb lesz kint, megkap mindent, ami hiányzott gyerekkorunkban neked és nekem. Utazni fog, játszani a tengerparton.

Erzsike arca vigasztalan marad: nincs meggyőzve. Az idegen lenyúl kis szív alakú bőröndjéért, és egy gyöngysort vesz ki belőle. Ormótlan, sötét gyöngyökből álló, pályaudvari magazinokban árulnak ilyeneket, italokkal és képeslapokkal együtt. Az idegen is csak úgy sebtében vehette, mert rajta maradt az árjelző cédula, most egy takart mozdulattal letépi.

– Neked hoztam.

A gyöngysort a nő nyakába teszi, Erzsike mosolyogni próbál, de nem tud, a fiára gondol, és arcára halálos szomorúság ül ki.

Az ajtón halkan, de határozottan kopognak.

Erzsike megijed, az urához bújik, az idegen arca megfeszül. Mozdulatlanul fekszenek egymás mellett, figyelik az ismeretlen kopogtató cipőtalpának csikorgását a ház előtti kavicsokon.

A kopogás megismétlődik. Erzsike suttogva mondja:

– Ne nyisd ki, nem tud bejönni.

Az ismeretlen, aki az ajtó túlsó felén áll, biztos a dolgában. Harmadszor is kopogtat, és ez a kopogás egy árnyalattal sem türelmetlenebb az elsőnél.

Az idegen felkel, magára veszi az asszony pongyoláját, és kinyitja az ajtót. Megdöbben:

– Kidd. Nyári Kölyök.

Nyári Kölyök előrehajtja merev nyakát, minden indulat nélkül nézi az idegent.

– Pongyolában vagy, Neuspiller? Öltözz fel, a Nagy Tükörnél megvárlak.

Megfordul, ujjai bekapcsolják a vállán lógó táskarádiót, halk, fojtott tánczene hallatszik. Nyugodt, hosszú lépésekkel elindul, dünnyög maga elé, a zene ritmusára.

– Calcutta-cutta, Calcutta-cut.

Az idegen bezárja az ajtót, és szótlanul visszafekszik a felesége mellé, egy darabig még beszűrődik a Nyári Kölyökkel együtt távolodó tánczene, aztán csönd lesz. Az idegen és a Kölyök halkan beszélgettek, ráadásul az idegen eltakarta a vállával az ajtót, így Erzsike nem tudta kivenni tisztán az eseményeket.

– Ki volt az?

– Nyári Kölyök.

Erzsike felkönyököl, és az ura arcába néz.

– Mit akart?

– Semmit. Hívott ki a Nagy Tükörre.

– Ne menj ki. Kölyök megöl.

Az idegen elmosolyodik.

– Lehet, de egyszer úgyis találkoznom kell vele.

Erzsike belekapaszkodik a férje vállába.

– Nem kell a Tükör felé menni, gyerünk át a Kiserdőn. Öltözzünk fel gyorsan.

Magára kapja az ingét, de az idegen nem mozdul.

– Nincs értelme elfutni. A félelem menekülés közben növekszik.

Erzsike egyre kétségbeesettebben kérleli.

– Ne menj ki a Tükörre, jaj, mit csináljak, hogy ne menj ki.

Hirtelen elhatározással.

– Elutazok veled, ha nem mész ki.

Az idegen ráhajol felesége arcára, és megcsókolja. Erzsike, mintha máris megbánta volna, amit ígért, minden erejével magához szorítja a férfi fejét. Hézagos fakerítés mögött egyetlen tengelyre szerelt kerék fut végig egy öt-hat méter sugarú körpályán. A pálya fél kerék mélységig süllyesztve van, negyven-ötven centiméter távolságból mindkét oldalon bádogfal fogja körül. A kerék újra és újra végigszáguld a pályán, dübörgése felveri az éjszakai nyugalmat, de a környéken, úgy látszik, megszokták, mert egyetlen ablakban sem gyullad lámpa. A telep voltaképpen vasúti faraktár, hátul kátránnyal letakart talpfagúlák állanak, a hatalmas, mozdulatlan, sötét tömbök között még kísértetiesebben hat a csattogó kerék véget nem érő rohanása.

Az idegen és a kalauznő néznek be a fakerítés rései között, a férfi még nem látta ezt a szerkezetet.

– Mi ez?

– Sínpusztító gép, ezzel mérik a sínek kopását. Megy rajta a kerék éjjel-nappal, megállás nélkül. Egy nap alatt annyit kopik, mint a rendes sínek egy év alatt.

Az idegen eltűnődik ezen.

– Egy nap alatt egy évet kopik. Igen, így múlik el az én életem is. Ilyen gyorsan és értelmetlenül.

A kalauznő nem érti a férje szavait, annyira idegenek néki a gondolatai, hogy még kérdezni sem tud pontosan: tulajdonképpen mi baja van. Az egész, amit tehet, az, hogy hozzábújik.

Az idegen nem tudja elfordítani a tekintetét a forgó kerékről.

– Nem volt semmi, ami lelassítsa az életemet, egy percre sem tudtam megkapaszkodni semmiben.

– Sohasem?

– Soha.

A kalauznő keresgél közös emlékeik között.

– És amikor először szólítottál meg a vendéglő előtt?

Mosolyogva idézi a férfi szavait.

– „Kisasszony, ha meg akarja menteni az életemet, vigyen el magához, és főzzön nekem teát!” Akkor sem volt könnyebb?

– Nem. Az neked volt élmény, és nem nekem.

– És a Népligetre sem emlékszel?

– Mi volt ott?

– A próbavágányon nagy, ezüstszínű hálókocsik álltak. Az őr azt mondta, hogy Lengyelországnak szállítjuk, de a lengyelek nem veszik át, azért állanak itt. Te adtál az őrnek egy húszast, és egész éjszaka fönt aludtunk az egyik kocsiban.

A férfi indulattal ismételgeti.

– Nem emlékszem, értsd meg, hogy nem emlékszem.

– Mire emlékszel?

– Nincs életemnek egy napja, amit visszakívánnék.

Arca teljesen mozdulatlanná válik, hangosan beszél, de nem az asszonynak, hanem saját magának.

– Valaha könnyebbnek képzeltem az életet, és most annyi erőm sincs, hogy elviseljem.

Álmos, bekecses ember tűnik fel a kerítésen túl. Kijön a portásfülkéjéből, megcsavar egy csapot, a víz surrogva elborítja a pályát, fél kerék magasságban, a bádog oldalfalak meggátolják, hogy felül kifolyjon.

– Lehűtik a síneket – mondja a kalauznő.

A kerék zaja mérséklődik, de a robaj, ahogy hasítja a vizet, talán még elviselhetetlenebb. Az idegen merően nézi, a kalauznő a férje vállára teszi a kezét.

– És én?

– Hogyhogy te?

– Velem sem tudod elviselni az életet?

Az idegent teljesen lekötik a saját gondolatai, de azért úgy tesz, mintha mosolyogna, és megsimogatja a kalauznő arcát.

– Te megpróbáltad elviselhetővé tenni.

A kalauznő csalódott.

– Ó, csak ennyi voltam? Én több szerettem volna lenni.

Bent a fatelepen az öregember újból előjön a kuckójából, és elzárja a csapot. A víz fokozatosan lefolyik, ezzel arányosan felerősödik a kerék csattogása.

Az idegen tudja, hogy most nem célszerű az idegeskedés, mégis csak nehezen lesz úrrá magán.

– Ne kívánd, hogy bókokat mondjak.

– Régen olyan más voltál.

– Jobb, rosszabb?

– Nem tudom. Akkor is szomorú voltál, de meg tudtalak vigasztalni. Most már nem lehet.

Az idegen minden meggyőződés nélkül megcsókolja a feleségét, aztán az órájára néz.

– Indulhatunk. Két óra múlva jön vissza a gyors.

Elindulnak, a férfi visszafordul, és még egy pillantást vet az engesztelhetetlenül száguldó kerékre. Nagyot nyel.

– Lehet itt valahol sört kapni?

– Már minden bezárt. Talán a vasúti vendéglő még nyitva van.

– Még nyitva van?

Az idegen arcán feltűnik valami bujkáló öröm.

Az idegen és a kalauznő ül egymás mellett a villamoskocsin. Tulajdonképpen semmi mondanivalójuk sincs. Az idegen néha elmosolyodik, és megsimogatja Erzsike arcát. A kalauznő most meséli el, hogy mit végzett a vezetővel.

– El kell mennem a benti végállomásra, csak ott adhatom át a szolgálatot.

Az idegen nem tiltakozik.

– Jó, de én majd leszállok a vendéglőnél, iszok egy pohár sört. Ott megvárlak.

– Nemsokára ott vagyunk.

Az idegen felemelkedik, tréfásan kérdezi.

– Nem kísérsz ki?

– Dehogynem.

Az idegen elindul, a kalauznő belekarol, és kimennek a hátsó peronra. Most is nekitámasztja a kalauznő fejét az ablaküvegnek, és megcsókolja, de ezek már nem azok a szenvedélyes csókok, amiket akkor váltottak, mikor az idegen először szállt fel a villamosra. A kalauznő úgy tesz, mintha játszana, és apró cuppanásokra bontja fel a csók egységes, lendületes ívét, így rövidebb ideig tart és kevésbé intenzív. Az idegen most mintha észrevenne valamit, de közeledik a pályaudvari vendéglő, és a felismerés elenyészik. Gyanútlanul búcsúzik el.

– Szerbusz, akkor itt megvárlak.

Az idegen leszáll. A kalauznő integet utána, de a kocsi még el sem fordult, mikor már bemegy a peronról.

 

 

Ahogy a villamos eltűnt, az idegen elindul a pályaudvari vendéglő felé. Hűvös hajnali szél fúj, az idegen felgyűri kabátja gallérját.

Épp most érkezett be a fél hármas nyíregyházi személyvonat, sűrű tömeg hömpölyög ki az állomásépületből. A legtöbben kőbányaiak, hiszen épp azért nem mentek be a vonattal a Nyugati pályaudvarra, szétoszolnak, eltűnnek a térről nyíló kis utcákon, csak néhányan lépnek oda a vendéglő lehúzott rácsához, és zörgetnek rajta. Az idegen nem csatlakozik hozzájuk, nekitámaszkodik a még mindig várakozó konflis oldalának.

A zörgetésre a takarítónő arca jelenik meg a rács mögött, kiszól:

– Mi tetszik?

– Mi tetszik? Szeretnénk bemenni.

– Nem lehet, kérem, már elment a személyzet.

A késői utasok minden meggyőződés nélkül még háborognak egy darabig.

– Tízórai utazás után ne lehessen egy feketét kapni!

Egyikük felemeli a karján alvó gyereket.

– Hol vegyek most tejet neki?

A takarítónő csípőre teszi a kezét.

– És a közértbe be lehet menni zárás után?

– A közért, az más.

Senki sem magyarázza meg, hogy a közért, az miért más, persze aztán lassan elvonulnak.

Az idegen megvárja, amíg eltűnnek, csak akkor megy oda a redőnyhöz.

– Jó estét.

– Kit tetszik keresni? Már mindenki elment.

Az idegen tétovázik.

– Györgyi is?

A takarítónő közelebb jön, kutatva nézi a férfi arcát.

– Magát várja a vezetőnő?

– Azt hiszem, engem.

– Jó estét. Még itt van Györgyike.

Felhúzta a redőnyt, és beengedi az idegent. A vendéglő már teljesen be van „csomagolva”: a székek az asztalon, a kő vizesen fénylik. A takarítónő nemsokára befejezi a munkát. Széles mozdulatokkal magyaráz.

– Azt mondta, ha jön egy magas fiatalember, és őt keresi, akkor be kell engedni.

– Hol van Györgyi?

– A raktárban. Válogatja össze a szennyest.

Az idegen átmegy a kongó félhomályos helyiségen, a takarítónő tovább dolgozik.

Az idegen belép a hatalmas, teremnek is beillő raktárba. Itt is, akár az éttermi részben, már csak egyetlen állólámpa világít. Györgyi ennek a fényénél nézi át az asztalneműt, a használhatatlan abroszokat és konyharuhákat a földre dobja. Az idegen nem köszön, szótlanul nekitámaszkodik az ajtófélfának, előveszi az öngyújtóját, és játszik vele: meggyújtja, elfújja, újból meggyújtja, aztán újból elfújja. Györgyi ránéz, egy pillantással tudomásul veszi, hogy a férfi visszajött.

– Ne játssz a tűzzel, mert álmodban eloltod.

– Ma már nem alszom.

Az idegen körülnéz.

– Rólam beszéltél a takarítónőnek?

– Rólad.

– Honnan tudtad, hogy visszajövök?

– Majd megmondom.

Az idegen lassan körbesétál a raktárban. Az egyik sarokban ócska asztalok és székek vannak felhalmozva, megáll mellettük, nézegeti őket.

– Ezek a régi asztalok?

– Igen.

– Már nem használják őket?

– Néha kirakják a kerthelyiségbe.

– Melyik volt a mi asztalunk?

– Nem tudom.

Az idegen válogat az asztalok között, rámutat egy kis, kopott asztalra.

– Ezen állt a rádió. Emlékszel? A régi üzletvezető szögeket vert a kereső mellé, hogy ne lehessen fogni rajta külföldet.

– Mondtam, hogy nem emlékszem semmire.

Az idegen megütődik ezen a hangon, felnéz, de azután folytatja a keresést. Végül is megállapodik egy porral beborított asztalnál.

– Ez volt.

– Biztos?

– Biztos. Itt, a bal oldalán volt egy hosszú repedés, ahová a cédulákat dugtam be.

Megtalálja a repedést, ujjai hegyével óvatosan belenyúl, és kivesz egy tömöttre összesodort papírlapot. A papír a hosszú évek alatt megfoltosodott, át- és átjárta a por. Kibontja, bármennyire is vigyázva nyúl hozzá, a papír közben be-beszakad, a lámpához megy és elolvassa. Míg olvassa, az arcára kiül az a tehetetlen és elszánt mosoly, amit a néhány évvel ezelőtti fényképén láttunk. Összesodorja a cédulát, felkattintja az öngyújtót, és elégeti. A nő csendesen kérdezi:

– Mi volt benne?

– Üzenet a világnak ironikus hangnemben: „Huszonkét évesek vagyunk, és boldogtalanok. Ha még egy évig nem történik semmi, huszonhárom évesek leszünk és boldogtalanok.”

– És a világ nem találta meg egy asztal repedésében?

– Nem.

Györgyi visszatér a munkájához, onnan mondja csendesen maga elé.

– Lehet, hogy azért nem történt semmi azóta.

– Miért? Azelőtt történt valami?

– Igaz, azelőtt sem. A változások olyanok, mint apály és dagály egy halastóban.

Az idegen érdeklődéssel néz Györgyire.

– Pedig úgy látszott, hogy belőled lesz valami.

– Mikor látszott úgy?

– Mikor azt mondtad a szüleidnek, hogy kispolgárok, és összevesztél velük.

Györgyi elmosolyodik.

– Összevesztem, de minden reggel beadták a szobámba a reggelit az ajtó alatt, és én a harmadik napon megettem. Kakaó volt kaláccsal.

– Et resurrexit tertia die.

– Én más vallású voltam.

– És föltámadt a harmadnapon. A biblia mondja egy kispolgárról.

A takarítónő jön be, már átöltözködött utcai ruhájába.

– Végeztem, Györgyike.

– Jól van, Annus néni. A redőnyt bezárta?

– Igen, itt a kulcs. Jó éjszakát.

– Jó éjszakát.

A takarítónő elmegy az udvarra nyíló hátsó kijáraton. Csönd lesz, az idegen töri meg a csöndet.

– Most már megmondhatod.

– Mit?

– Honnan tudtad, hogy visszajövök?

– Azért annyira már ismerlek. Amíg a feleséged mellett feküdtél, többször eszedbe jutottam, mint az egész öt év alatt.

– Most veled vagyok, nem félsz, hogy őrá gondolok?

– Nem.

– Miért nem?

A nő kezében megáll az asztalterítő, csöndesen, de határozottan kimondja:

– Nem félek, mert én voltam az egyetlen, akit szeretni tudtál, a többi csak menekülés volt neked és önvédelem.

A férfira néz, aki komor, változatlan arccal figyel, elbizonytalanodik.

– Nem így volt? Most már mindegy, megmondhatod.

Az idegen lassú lépésekkel közelebb jön. Nem lehet tudni, megütni vagy átölelni készül-e a nőt? Megáll előtte, és hosszan nézi. Györgyi kétségbeesetten beszél tovább.

– És most elmehetsz újra húsz évre, száz évre, akkor is az enyém marad minden, ami szép volt benned. Senki se tudja, hogy lehettél volna valaki, hogy akartál valamit, a feleséged se, mert ő csak szeretett téged, de mi azonosak voltunk. És most verjél meg, ha akarsz.

Az idegen átfogja a nő vállát, és megcsókolja. Györgyi hozzábújik, az ujjai hegyével megsimogatja az arcát, az idegen megharapja az ujját, aztán elengedi. Györgyi felnéz a férfira.

– Amikor olvastad a cédulát, olyan volt az arcod, mint régen.

Újból megcsókolják egymást, Györgyi csók közben kigombolja az idegen ingét, és végigsimítja csupasz, szőrtelen mellét. Felsóhajt.

– Még meztelen a melled. Istenem, mint egy gyereknek.

 

 

Györgyi és az idegen egy asztal mellett ülnek, az idegen üres sörösüveget pörget meg újból és újból, a nő feltérdel egy székre és úgy nézi.

– Ide jön vissza a feleséged?

– Ide.

Az órájára néz.

– Már lassan itt kellene hogy legyen.

– Nem lenne jobb, ha most elmennél?

– De hát akkor nem találkozom vele!

– Tudom. Épp azért mondom.

Az idegen csodálkozó tekintetet vet Györgyire, aztán mintha valamit megértene, gúnyosan elmosolyodik. A nő tiltakozva emeli fel a kezét.

– Ne félj, nem akarom rád bóvlizni magamat. Hosszabb távra kibírhatatlan vagy.

– Akkor miért?

– Most még elmehetsz úgy, mintha győztél volna, de ha találkozol vele, akkor esetleg már nem.

Az idegen vállat von, és tovább pörgeti a sörösüveget.

– Mi történhet?

– Nem láttál rajta semmi olyan jelet, hogy csalódott benned?

– Nem.

– Egyetlenegyet sem?

– De most, ahogy mondod, egyre emlékszem. Ismered azt, mikor a csókokat rövid cuppanásokra osztja fel a másik?

– Így csókolt meg?

Az idegen elgondolkozik.

– Igen, így csókolt meg utoljára.

– Ez nagyon szomorú. Te is így csókoltál meg engem, mikor már untál.

– Mindegy. Szükségem van rá.

– Csak vigyázz.

Az idegen feláll.

– Eléje megyek.

– És ha villamoson jön?

– A sínek mellett megyek, majd észreveszem.

Györgyire néz és elkomolyodik.

– Az előbb elbúcsúztunk, és visszajöttem, tehát most nem búcsúzom.

– Nem búcsúzol, tehát búcsúzol. Értem. Ha majd úgy tíz-húsz év múlva erre jársz, nézz be megint.

– Jó, benézek, de miről foglak majd megismerni?

– Akkor már mindenkinek lesz helikoptere, csak én járok majd konflison. És a hajam egyre szőkébb lesz. Ha majd egész platinaszőke lesz, tűzök belé egy kék virágot.

– Az nagyon szép lesz.

– És terád majd hogyan fogok rád ismerni?

– A fiaimból álló futballcsapattal jövök, én leszek a trénerük. Keménykalap lesz rajtam.

– Majd egy jegyet leszel szíves a meccsetekre.

– Csak egy jegyet? Egyedül jössz majd ki?

– Igen, azt hiszem, egyedül.

A furcsa szópárbaj lendülete kifutott. Györgyi az órájára néz.

– Ideje elindulnod.

– Igen, ideje elindulnom.

Györgyi kinyitja az idegen előtt a vendéglő hátsó ajtaját, de ahogy kinyitotta, ijedten visszahőköl. Nyári Kölyök áll a kis belső udvaron, alakja betölti az alacsony ajtórést. Belép a raktárhelyiségbe, bezárja az ajtót, és a kulcsot zsebre vágja. Az idegen és Györgyi megdöbbenve néznek rá.

– Nem vagy valami udvarias, Neuspiller. Azt, hogy öt évet várattál, még elnézem, de miért kellett egy órát még külön? Mindegy, fő az, hogy találkoztunk.

Györgyihez:

– Valamivel meg kellene locsolni. Van még kiszolgálás?

– Nincs.

– Nekem se? Készpénzben fizetek.

Letesz az asztalra egy százast. Györgyi nem nyúl érte.

– Vedd tudomásul, hogy már zárva vagyunk.

– Most miért akarsz velem összeveszni? Tudod, mit? Ha hozol egy üveg bort, itt maradhatsz. Megéri.

Györgyi átfut az éttermi részbe, egy üveg borral és egy pohárral tér vissza.

– Miért csak egy poharat hoztál? Régen úgy volt, ha hárman találkoztunk, az egész galerinak megterítettek. Dobj fel egy terítőt, és adj még öt poharat.

Györgyi elővesz egy terítőt, betakarja vele a galeri asztalát, és hat poharat tesz rá. Kölyök sorba járja az asztalt, tölt mindegyik pohárba:

– Várjátok az éjféli gyorsot, mely soha nem áll meg számotokra Kőbánya-alsón.

Koccint a poharakkal, de nem iszik, helyről helyre jár, ahogy annak idején ültek. Koccint az első pohárral.

– Meskó, mestere a kényelemnek, neked volt önkritikád, te meghaltál. Nem érted meg, hogy beteljesüljön régi vágyad: ha majd kihullnak a fogaid, teherbe ejtesz egy fiatal nőt, aki szoptat.

A második pohár következik.

– Jellen, te azt hiszem, nem való voltál közénk, te csak hülye voltál. Gyűjtötted az ötfilléreseket, azt hitted, ha kivonod az aprópénzt a forgalomból, megbukik az állam. Most jól jön a sok aprópénz, vehetsz gumibugyit a hetedik fiadnak.

A harmadik pohárnál Kölyök meghatottan elmosolyodik.

– Schwarcz Ervin, te édes, aranyos bolond.

Idézi Schwarcz Ervin kicsit raccsoló hangját.

– „A pchobléma nem pchobléma: minden állat egyenlő, de vannak köztük egyenlőbbek is.” Téged már megvéd a pchoblémáktól a gumicella és a gumidominó.

Györgyihez.

– Vedd fel a poharat. Ha akarod.

Györgyi tétovázik, aztán koccint Nyári Kölyökkel.

– Györgyi, te voltál köztünk a legkülönb. Olyan okos voltál és tehetséges, mint a nap. Miért nem lett belőled semmi?

– Megmondom neked, Kidd: azért, mert nem is voltam olyan okos és tehetséges.

– Én annak láttalak.

– Mert te szerelmes voltál belém, Kidd, de ez most már nem számít.

– Igazad van, nem számít.

Az idegen pohara következik. Nyári Kölyök nem érinti meg, elmegy mellette, és megáll saját egykori helyén. Elmosolyodik.

– Kidd, szegény Nyári Kölyök, hát itt ülsz az asztalvégen? Majd máskor nem ugrasz be a könyveknek.

Idéz egy képzeletbeli könyvből.

– „A zseninek legalább a válla és a lába erős.” A vállad és a lábad erős volt, ezért hagytad a telepet, és más zsenik társaságát kerested. Te bizony rosszul jártál az életeddel. Idegen lettél a prolik között is meg a polgárok között is.

Körülnéz.

– Volt még valaki?

Az idegen nem tér ki a provokáció elől.

– Ha jól emlékszem, én is ide jártam.

– Te? Ja, persze, te is.

– Akkor velem is kell koccintanod. Vagy nem akarsz?

– Dehogynem.

Az idegen felveszi a poharat, és előrenyújtja koccintásra. Nyári Kölyök eltűnődik, majd borát hirtelen az idegen arcába önti. Mindketten mozdulatlanul állanak, Kölyök megfontoltan, csöndesen beszél.

– Legalább megöltél volna, mikor rám lőttél, de még ahhoz is aljas voltál. Megállt a golyó a nyakamban az idegek közt, és öt éve nem tudom becsukni a szememet. Végigcsavarogtam az éjszakákat, minden hónapban lekopott egy talp a cipőmről. Téged láttalak, Neuspiller: állsz a véres nyakam fölött, belefújsz a revolver csövébe, és nevetsz.

– Miért küldtél börtönbe?

– Mert nem érdemelted meg, hogy lássad az eget.

Kölyök előveszi a kését.

– Most állj ki.

Az idegen megtörüli az arcát.

– Nem verekszek veled, Kölyök.

– Akkor bélyeget vágok az arcodba. Itt…

Györgyire mutat.

– Előtte.

Az idegen tudja, hogy nincs kitérés. Kabátja hajtókája mögül előveszi hosszú, lapos kését, a kés alján két kimunkálás markolatul szolgál, itt fogja meg. Felsőtestével előregörnyed, a pengét messze maga elé nyújtja, olyan óvatos védekezés ez, mint mikor az ökölvívásban valaki „kettős fedezék”-be vonul. Nyári Kölyök viszont egyenesen áll, játékos cselmozdulatokat tesz a késével.

– Öregszel, Neuspiller, remeg a kezed. Tulajdonképpen valami kis fórt kellene adnom neked. Nézd, nem is védem magam.

Leereszti a kését, az idegen alulról vaktában felszúr, de Kölyök az utolsó pillanatban félrelép.

– Úgy látszik, kevés. Tudod, mit? Betakarok egy centit a pengéből.

Hüvelykujját ráfekteti a pengére, és úgy vív tovább. Az idegen kitámad, közel kerülnek egymáshoz, a kés nekifeszül a késnek, Kölyök bólint.

– Kész vagy, Neuspiller, nincs karod, életedben nem raktál ki egy vagont.

És egy hirtelen mozdulattal kiüti az idegen kezéből a kést, még a levegőben belerúg úgy, hogy a penge oldalt repül. Odalép közvetlenül az idegen mellé, és nekiérteti a kabátjának a kést.

– Meghalsz, Neuspiller. Nagy jót teszek a világgal.

Györgyi felsikolt, az idegen lehunyja a szemét, arcára kiül a rettegés. Kölyök leengedi a kést.

– Elmehetsz, csak az arcodat akartam látni, milyen ilyenkor. Most már erre fogok emlékezni, és nem arra, hogy állsz fölöttem és nevetsz.

Elrakja a kését.

– És ki tudja, most már talán alszom is majd.

Előveszi a kulcsot, és kinyitja az ajtót. Elmegy, közben bekapcsolja a táskarádiót, dünnyög maga elé.

– Kalipszó, szi, kalipszó szi, kalipszó szicsiliánó.

Az ajtó nyitva marad mögötte. Az idegen még áll néhány pillanatig a falhoz támaszkodva, majd ő is elmegy, tehetetlenül, leengedett kezekkel, mintha minden élet kiszállt volna belőle.

Reggel van, a vendéglő már bezárt, a konflis könnyű kocogással viszi Györgyit hazafelé. Az úton jobbról és balról munkába tartó csoportok néznek csodálkozva utána.

A konflis hamarosan letér a beton műútról, macskaköves külvárosi utakon fut tovább raktári és gyári telepek között. Györgyi feje követi a kocsi rázkódásának ütemét, nem alszik, nem is álmos, rágyújt, és nézi az elmaradó kerítéseket. Egy fakerítésnél hirtelen előreszól a kocsisnak.

– Álljon meg, Jablonszky bácsi!

A kocsis visszafogja a lovakat, Györgyi kiszáll. A vasúti fatelep kerítése ez, ahol a sínpusztító kerék jár körbe, az idegen ott áll, és merev tekintettel néz be az alacsony ajtó fölött, szemei feszülten követik a kerék mozgását. Mikor a nő hozzáér a vállához, alig-alig rezzen meg. Visszafordul.

– Á, te vagy az? Még csak most mész haza?

– Mi történt veled?

– Igazad volt.

Györgyi próbálja feleleveníteni beszélgetéseik régi stílusát.

– Igazam volt, mint mindig.

Az idegen nem veszi észre a tréfálkozási szándékot, bólint.

– Igazad volt, mint mindig. Erzsike elment Matisszal.

– Ki az a Matisz?

– Nem tudom, és nem is érdekel.

Az idegen morfondírozik.

– Azt mondta nekem: „Szeretlek, de ő más.” „Szeretlek, de ő más.” Ezt a mondatot ki lehet mondani!

– Már akkor nem hittél az egészben, mikor elkezdted.

– Akkor szerinted miért mentem bele?

– Ez furcsa dolog. El lehet viselni azt, hogy a jelen reménytelen, azt is, ha a jövő, de hogy az emlékek is reménytelenek, azt te sem tudtad elhinni. Megpróbáltál feltámasztani valamit, és az nem volt hajlandó feltámadni.

– Még harmadnapra sem.

– Most mihez kezdesz?

– Nem tudom.

– Gyere el hozzám.

– Nem megyek.

Az idegen visszafordul a telep felé, tovább nézi a csattogó, körbeszáguldó kereket, Györgyi nekidől a férfi hátának.

– El fogsz menni innen, és soha többé nem térsz vissza. El fogod felejteni ezt a várost, ahol születtél, és el fogod felejteni azokat, akik között éltél.

Az idegen arca nem mozdul, Györgyi hozzáteszi.

– És el fogod felejteni ezt az éjszakát.

– Évek, hosszú évek fognak elmúlni, és én még mindig emlékezni fogok erre az éjszakára. Ó, bár el tudnám felejteni, de érzem, hogy végig fog kísérni egész életemen, minden fontos döntés előtt átfut rajtam, és ott fog lebegni minden szerelmem fölött. Nem tudom, érdemes-e, nem tudom…

Györgyi riadtan néz rá.

– Mit érdemes?

– Semmit. Szeretném, ha elmennél.

Györgyi fél magára hagyni az idegent.

– Hadd maradjak itt veled.

– Ne félj, nemsokára megyek vissza az állomásra, csak szeretnék egy kicsit magamban maradni.

– Majd én elviszlek az állomásig.

– Nem kell, elsétálok. Olyan szép a reggel.

– Ittál, részeg vagy. Gyere el hozzám, főzök neked egy teát.

Az idegen erélyesen letorkolja.

– Mondtam, hogy szeretnék egyedül maradni.

Györgyi nem ellenkezik tovább, kezet nyújt.

– Isten veled. Ma már hányadszor búcsúzunk?

– Nem tudom.

– Lehet, hogy nem utoljára?

– Lehet.

– Írd fel a címemet, hátha meggondolod magad, és csak később indulsz.

– Jó, felírom.

Az idegen felírja a címet, Györgyi megcsókolja, és beszáll a konflisba. Ahogy a kocsi eltűnik a fordulóban, a férfi eltépi a cédulát, és szétszórja a foszlányokat.

Hirtelen ötlettel lenyomja a fatelep kapujának kilincsét, nincs kulcsra zárva, az idegen kissé ingadozó léptekkel bemegy a telepre. Az udvaron senki sem jár rajta kívül, a nap pont a szemébe süt, megáll és nyújtózkodik. Közelebb lép a kerékhez, lerakja a bőröndjeit, leveti a kabátját, aztán egy nagy ugrással középre vágódik, és kezdi átugrálni a kerék újból és újból visszatérő körben forgó tengelyét, valahogy úgy, mint a gyerekek az ugrálókötelet.

A talpak dobbanására kinéz az éjjeliőr, rémülten kiált be neki.

– Agyonüti magát, feküdjön le.

Az idegen nem válaszol, az őr kétségbeesetten rohan a fékező berendezéshez, hogy megállítsa a kereket, de hiába próbálja meghúzni a foggantyút, az mozdíthatatlanul be van rozsdásodva. Odafut a kerékhez, felváltva kiabál segítségért, és könyörög az idegennek.

– Segítség! Ide! Ide! Jöjjön ki, feküdjön le a földre! Segítség! Jöjjön ki!

Az idegen nem fekszik le a földre, hanem mint egy részeg hal, testével rángó ívet formálva, újból és újból felküldi magát a levegőbe, mely a napsütéstől valószínűtlenül tiszta mögötte. Az őr, aki most már tudja, hogy a végzet itt kikerülhetetlen, megdöbbenve és letörten bámulja.