Menekülés

1956. november 5-én negyven-negyvenöt húsz év körüli fiú vonult ki a kőbányai Rákosi Mátyás lakótelepről az Új Lóversenytérre, hogy feltartóztassa a Zugló irányából közeledő szovjet páncélosokat. Java részük részeg volt – a miniszterelnök november 4-i beszéde után a környékbeliek feltörték a felsőpályaudvaron veszteglő tehervonatokat, és százszámra gurították le a hordókat a töltés oldalán –, csak így vállalkozhattak arra, hogy páncélelhárításra nem alkalmas fegyverekkel: puskákkal, géppisztolyokkal és golyószórókkal felvegyék a harcot a páncélosok ellen. A tankok percek alatt áttörték hevenyészett állásaikat, és végeztek velük. Egyetlen ember tért vissza közülük élve, Zörgő Ráfael (a telepiek „Csíkos”-nak hívták, mert bár tizennyolc éves sem volt még, sötét haja foltokban már őszült), egy magányos öregasszony fia, aki a felkelés egész ideje alatt nem tartózkodott otthon, nem vett részt a telepi fiatalok fegyveres akcióiban, most is csak a többiek kényszerítésére ment ki a lóversenytérre.

A halottakat még aznap délután áthozták egy teherautóval, és lerakták őket a telep előtti rét korai fagytól fehéres, alacsony bokrai közé. Anyjuk és testvéreik őrjöngő üvöltéssel törülték le arcukról a vért, próbálták testük mellé csavarni oldalt vagy felfelé álló karjaikat, hogy beférjenek a koporsóba. Mikor a halottakat elvitték, a tömeg dühe az egyetlen életben maradt: Zörgő Ráfael ellen fordult. Azzal vádolták, hogy elárulta társait, úgy sikerült megmenekülnie, holott csakis körültekintésének köszönhette az életét.

Míg a többiek olyan lőállásokat foglaltak el, hogy lehetőleg minél több oldalról vastag fal biztosítsa őket, Ráfael egy ablak előtt helyezkedett el. Még arra is gondolt a hely kiválasztásánál, hogy az ablakon kiugorva majd lövésektől kitakart sikátorokon futhasson tovább. Nem szólt senkinek, nem törte be az ablakon az üveget, hogy ne hívja fel rá a figyelmet, félt, ha baj lesz, a többiek megrohanják az ablakot, és elzárják előle az utat. Mikor a páncélosok ledöntötték a lóversenytér előépületeinek falát, és a becsapódó sorozatok fullasztó vakolatport vertek fel Ráfael körül, tigrisugrással átvetette magát az ablakon, tenyerét ugrás közben az arca elé kapta, hogy megvédje szemét az üvegszilánkoktól.

Számolt vele, hogy a halottak hozzátartozói őrajta akarnak bosszút állni. Kiérve a lóversenytérről, úgy-ahogy lemosta az arcát egy utcai csapnál, bekötötte véres kezeit, és nem hazament, hanem megkereste anyját a városszéli Menekültek kápolnájában, ahol a vallásos öregasszony a templomot takarította. Odaadta minden pénzét, csak egy ötvenforintost tartott magánál, és a lelkére kötötte, hogy maradjon néhány napig az ismerős sekrestyés lakásán. Elbúcsúzott anyjától, nagy kerülővel visszatért a lóversenytérre, a romok közül előkeresett egy géppisztolyt, két kővel letörte róla a tusát, úgyhogy kényelmesen a hóna alá vehette, aztán behúzódott az egyik raktárba, lefeküdt a széna közé, és néhány perc múlva már aludt is.

Arra ébredt, hogy a törött ablakon keresztül hideg éjszakai szél fúj az arcába. Felkelt, géppisztolyán félrehúzta a biztonsági zárat, elrejtette a kabátja alá, tudta, előnyt jelenthet számára, ha azt hiszik, hogy nincs fegyver nála. Elsétált a telepig (a telep szélén laktak egy épen hagyott felvonulási épületben), és hátulról, a bokrokon keresztül beosont a lakásukba, hogy ennivalót és fehérneműt csomagoljon össze magának. Nem gyújtott lámpát, de bármennyire is vigyázott, a tömeg észrevette, hogy hazatért, körülfogta a kis földszintes házat. Ráfael nem várta meg, amíg rátörik a konyhaajtót, mert a puszta súlyukkal elsodorták volna, kivágta az ajtót, és derékmagasságban a tömeg közé lőtt. A telepiek, akik már a bokrok között látták Ráfaelt, de nem vették észre fegyverét, szétugrottak. Az ajtó szélességében út nyílott, a fiú odavetette magát, felsőtestével kitörést imitált, ezzel a cselmozdulattal, akár a futballpályán a védőjátékosok között, áttört a tömegen. Valaki egy ház sarka mögül utánaküldött egy sorozatot, és eltalálta a vállát, de szerencséjére még maradt annyi ereje, hogy beugorjon a teleppel szomszédos orosz laktanya kapuján, ahová már nem merték követni.

Orosz katonaorvosok szedték ki a vállából a golyót, hetekig feküdt a katonai kórteremben. Néha, mikor kinézett az ablakon, látta, hogy a telepiek, akik összegyűltek a szemközti kocsma előtt, gyűlölködő pillantásokat vetnek a laktanya felé. Ráfael elmosolyodott, kivett a dobozból egy vastag, köménymagos kekszet, és olvasott tovább. Persze, tudta, hogy a végtelenségig nem maradhat bent a laktanyában, ahogy jobban érezte magát, egy éjszaka felkelt, összepakolta a holmiját, majd kivárva az alkalmas pillanatot, átdobta magát a kerítésen.

Míg átkötözte kezét, melyet a kerítés tetejébe ültetett üvegszilánkok újra feltéptek, elhatározta, hogy többé nem tér vissza a telepre. Bár a lóversenytéri ügyben ártatlannak érezte magát, tartott attól, hogy a nyomozás során kiderül az, amit még az anyja sem tudott róla: Ráfael tagja volt a felkelők kevés számú, valóban jól megszervezett alakulatai egyikének, páter Fáber volt jezsuita szerzetes osztagának.

Bár éppen szervezettségüknél fogva az egység tagjai személyükben nem kompromittálódtak, akcióikat főképp éjszaka hajtották végre, és őrszem vigyázott, hogy ne fényképezzék le őket, Ráfael mégis mindent megtett, hogy a legcsekélyebb nyomot is eltüntesse maga után. Bent, a városban magához vette egy halott személyi igazolványát, beleragasztotta a saját fényképét, és egy műhelyben bádogformával rendőrségi pecsétet nyomott rá. Elégette régi iratait, utolsó ötven forintján munkakönyvet váltott ki új nevére, és eltűnt. Mivel többé senki sem látta kilépni a laktanya kapuján, a Rákosi Mátyás lakótelepen hamarosan elterjedt a hír, hogy Zörgő Ráfael meghalt.

Mivel nem bízott túlságosan új igazolványaiban, Ráfael olyan munkát keresett, amely nem jár helyhez kötöttséggel, jelentkezett az újonnan alakult II. Rákóczi Ferenc vasútépítő munkacsapatba. Ezt a csapatot azért szervezték meg, hogy mozgó tartalékként helyettesítse az éppen sztrájkoló pályamunkásbrigádokat.

A magas bérek (kétszer annyit kerestek, mint az átlag pályamunkások) ide vonzották azokat a rámenős és hihetetlen munkateljesítményekre képes férfiakat, akiket az 1953 után bekövetkezett változások megfosztottak kiemelt fizetésüktől: a leállított földalattivasút-építkezés egykori vájárait, sportolókat, akik nem kaptak többé kalóriapénzt az egyesületüktől, a hadsereg átszervezése folytán leszerelt műszaki tiszteket. Ráfael, bár régi munkahelyén – a lakatosok között – a legerősebbek közé tartozott, itt fejletlen suhancnak látszott.

Mégis hamarosan egyedül ő maradt meg a brigád induló állományából, alig néhány hét alatt kicserélődtek körötte az emberek. A csapat ugyanis (melyet fekete, vattával bélelt munkaruhájáról a sztrájkolók Gyászbrigádnak neveztek el) az orvlövészek legfőbb célpontjául szolgált. Bár munka közben katonai őrség vigyázott rájuk, mégis gyakran ástak sírt egy-egy társuknak a fagytól szikrázó földbe. De a legtöbbet maga a munka riasztotta el. Nem volt meghatározott munkaidejük, előfordult, hogy este vissza kellett térniök arra a pályaszakaszra, melyet egész napi munkával rendbe hoztak, mert a bandák újból megrongálták a jelzőberendezéseket, és csak hajnal felé húzódtak be lakókocsijukba, egy kerekeitől megfosztott, téglaalapzatra emelt vagonba.

December elején Ráfael megbetegedett. Nem akart orvosi vizsgálatra jelentkezni, mert félt, hogy kórházba utalják, és lenyomozzák személyi igazolványának adatait. Lábon hordta ki tüdő- és mellhártyagyulladását, az elsősegélyláda tartalmán kívül más gyógyszerhez nem jutott, egyetlen orvosságra emlékezett még hazulról, azt használta. Szombat esténként, mikor a többiek hazamentek a családjukhoz, és ő egyedül maradt a lakókocsiban, kis bögrében zsírt olvasztott a kályhán, és bárhogy is undorodott tőle, felhajtotta az egészet, utána annyi bort ivott, amennyit hányás nélkül elbírt és lefeküdt.

Mintha teste húsz centivel a szalmazsák fölött lebegett volna, nem tudott elaludni. Nézte a kályhatűz reflexeit a bordázott mennyezeten. Bár próbálta leküzdeni a halálfélelmét, újból és újból halottak jutottak az eszébe. Sötétedéstől reggelig tartott az ismerős halottak vonulása Ráfael szeme előtt, elborzadt, hogy mikor azt hitte, már mindet felsorolta, mindig újak tűntek fel, akiket vagy a háborúban, vagy a békés években, vagy októberben látott meghalni.

Ahogy világosodott, felkelt, és az ablakhoz lépett. A téli vasárnap reggeleken néha esküvői menetek vonultak a hóban, házról házra jártak, födetlen fejjel, borosüveggel a kezükben. Hallgatta az ablakon beszűrődő éneküket, vágy támadt benne, hogy elfelejtsen mindent, ami történt, elmenjen a részeg körmenettel, megismerkedjen egy parasztlánnyal, és örökre ottmaradjon egy parasztház meleg félhomályában.

Leült, fejét előrehajtotta az asztalra, így végre sikerült elaludnia. Már csak álmában érezte, hogy elered az orra vére, és megszűnik testében a lázas görcs, mely merevvé tette minden egyes izmát. Végigaludta az egész vasárnapot, este rezzent fel, hogy az otthonról visszatérő brigádtagok bakancsuk talpát súrolják a lakókocsi előtti köveken.

Ez a kúra – talán azért, mert hitt benne – adott neki annyi erőt, hogy a hét folyamán tartani tudja a többiek megfeszített munkaritmusát, de már nyár vége volt, mire összeszedte magát.

Az orvlövészek akkorra már rég eltűntek a dombok mögül, megszűntek a sztrájkok, a Gyászbrigádot nem várták többé kiabáló asszonyok és gyerekek a város szélén; alig-alig különbözött az átlagos pályamunkás csapatoktól. Míg 57 elején a hónapok 23-ik napján Ráfael gyakran vett észre emlékező mécseseket a házak ablakaiban, most a függönyök mögött a televízió vetített képei látszottak, minden jel arra mutatott, hogy a felkelés emléke elmerült a hétköznapi életben. Mikor felszámolták a Gyászbrigádot, és tagjait átrakták a MÁV állományába, Ráfael felhasználva az alkalmat, otthagyta a vasútépítőket.

Gyors egymásutánban négyszer-ötször állást változtatott, mintegy megnyújtva a követési távolságot az esetleges üldözők számára, végül is 1958 őszének elején beállt lakatosnak egy szénbányába, S. vidéki város mellett. S. az ország északkeleti csücskében feküdt, a magyar–csehszlovák határ mellett. Pályaudvaráról naponta csak egy szerelvény indult a főváros felé. Ráfael két-három évet akart itt eltölteni, úgy gondolta, ezalatt sikerül végképp eloszlatnia múltját, maga is közömbössé válik az élet közömbös rétegeiben.

Vándorlása alatt rendszeresen hazaküldte fizetése egy részét az anyjának. Bár idegen nevet írt a blankettára, félt, hogy a feladási helyek egymásutánjából valaki megállapítja az útvonalat, amelyen mozog, és a nyomára akad, ezért utazás közben vasúti csomópontokon tette postára a pénzt. Most sem akarta elárulni tartózkodási helyét, a fizetést követő szabadnapon beutazott a városba.

Az autóbusz néhány piszkos Oncsa-telepen ment keresztül, majd áthaladt a vasúti sorompón. Ráfael, ahogy leszállt a főtéren, és elindult a posta felé, úgy érezte, mintha egy víz alá került város utcáin járna. S. forgalma még szombat délután sem élénkült meg, az egyemeletes polgárházak kapui zárva maradtak, ha ismerős zörgetett rajtuk, kinyílt az emeleti ablak, és egy öregasszony spárgára akasztott kosárban leengedte a kulcsot. Fény gyúlt a szobákban, zongora és cselló hangja szűrődött ki az utcára, de kevéssel később behúzták az ablakon a vastag függönyöket.

Feladta a pénzt a postán, mivel a bányatelep üzemi konyhájában vasárnap nem főztek, ennivalót vásárolt magának, és felszállt a hazafelé vivő autóbuszra. Már alkonyodott, a hegyek felől tiszta és hideg levegő jött, ha mély lélegzetet vett, önkéntelenül köhögni kezdett, mintha szűk volna a melle. A napfény már csak derékig világította meg a házakat, Ráfaelnek most ötlöttek a szemébe a homlokzati kis mesteremberszobrok, melyek egy pillanatig a fény és árnyék metsző vonalán álltak, mint valami szilárd talapzaton, de ahogy az autóbusszal elhaladt mellettük, még látta, hogy a vidám kéményseprő- és szakácsfigurákat elborítja a gyorsan növekvő homály.

Az autóbusz egy pillanatra lefékezett, majd keresztülhajtott a vasúti átjáró első sínpárján. Tovább nem juthatott, mert a második sínpár előtt leereszkedett a sorompó, mögötte is vonat közeledett, a kocsi két sorompó közé került. Úgy látszott, hosszabb ideig kell majd várakozni, a vezető rágyújtott, a kalauz bekapcsolta a világítást, és leszállt, bement a két sorompó közé épített italboltba, melyet a munkások Senkiföldje-kocsmának neveztek.

Ráfael egyedül maradt a kocsiban, félrehúzta az ablakon a szellőzőüveget, és kinézett. Távolról már látszott a második vágányra befutó tehervonat, elöl és hátul szikraeső jelezte, hogy két mozdony vontatja. Hamarosan be is ért, szenet hozott nyitott vagonokban, a rakomány tetejét mésszel szórták le. Ráfael tűnődött, vajon azért-e, hogy látni lehessen, ha loptak belőle, vagy tűz ellen akarták védeni? Az első sínpáron is most tolatott át a vonat, a kétoldalról közrefogott Senkiföldjén megsűrűsödött a homály, a kocsmaablak hirtelen felfénylett, és messziről is ki lehetett venni az ablakon túl ivó emberek körvonalait.

Az árnyékok közül – eddig talán a vasúti raktárfal egyik beszögellésében álldogált – egy fiatal nő jött elő, és rátámaszkodott a sorompóra, alig karnyújtásnyira Ráfael ablakától. Magas volt és karcsú, ruháját öv szorította össze derékban, ettől még nyúlánkabbnak látszott. Világoskék, áttetsző nylonkesztyűt viselt, tűsarkú fekete cipőt, erős narancskölnijének illata eljutott Ráfaelig. Eleganciája nem illett sem az első sínpár mögötti halott városba, sem a második sínpár előtti Oncsa-telepekhez. Mintha a nő maga is érezte volna, hogy mennyire nem hasonlít a környezetéhez, felvetette sovány arcához képest túlságosan húsos orrát, kétségbeesett nemtörődöm mozdulattal magához szorította retiküljét, és elszántan nézett vissza Ráfael arcába, úgyhogy végül a fiú fordította el a tekintetét.

Átnézett a másik oldalra, az ablaküveg befelé tükröződött, észrevette benne az arcát. Megigazította a haját, mely úgy világított az ablak sötét mélységében, mint a petróleumlámpa lángjának fehér taréja. Erről a magányos mozdulatról a vasúti lakókocsi jutott eszébe, és a bányatelepi szállás, ahol most élt, és hirtelen kétségbeejtőnek találta, hogy az autóbusz majd továbbmegy vele, és neki folytatnia kell egyhangú, örömtelen életét. Megpróbálta elterelni a gondolatait, a távoli nappal vigasztalta magát, mikor visszatérhet anyjához. Szeme az ölében tartott ennivalóra tévedt, nem kívánta a szikkadt kenyeret és a halkonzervet.

Az ajtó csapódására rezzent fel: a kalauz jött vissza a kocsmából, mondott is valamit, de Ráfael nem értette. Előrenézett: a vonat már visszatolatott, és az állomásépület előtt átváltott a másik vágányra, a pályaőr a csörlők felé tartott, hogy felengedje a sorompót, az autóbusz remegni kezdett. Ráfael még egy pillantást vetett a lányra. Bár semmit sem tudott róla, mégis közel érezte magához, mert csak a maga kedvéért, ünnepélyesen felöltözve, éppolyan céltalanul állt lent a vasúti raktár fala mellett, mint amilyen értelmetlenül ő ült fent a bőrülésen.

Mikor a sorompó felemelkedett, az autóbusz továbbindult. Ráfael kihajolt az ablakon, és ujjai hegyével végigsimogatta az ismeretlen lány arcát. Érezte a száraz, túlságosan meleg bőrt a keze alatt, látta, hogy a lány szája megrándul, és csillogó, értetlen szemekkel néz vissza rá. Aztán az autóbusz teljes sebességre kapcsolt, Ráfael hátraesett az ülésen. A konzerv kigurult az öléből, de nem nyúlt utána, betakarta arcát kezeivel.

Vasárnap éjszaka megeredt az eső, a hegyi falvaikból visszatérő bányászok kabátja átázott, mikor száradni kezdett, sáros falevelek peregtek le róla, és a szálló megtelt dohos kukoricára emlékeztető szaggal. Reggelre a felhők leereszkedtek a környező hegyek csúcsáig, leszorították a salakdombról felszálló füstöt, a műszak teljes sötétségben ment le a Százlépcsőn a bánya felé. Az eső kiverte a szegény bányabolondokat búvóhelyeikről: üres csillékből, kukoricagórékból, félig lerombolt vasúti őrházakból, ahol az éjszakákat tölteni szokták, és mintha egy pillanatra visszatértek volna régi életükbe, beálltak a bányászok sorai közé. Most senki sem nevetett rajtuk, és nem dobálták meg őket kövekkel, az alacsony égbolt fenyegető gomolygásával azt a hitet keltette, mintha az Isten lejjebb szállt volna, készen arra, hogy a legkisebb bűnt is szörnyű, mértéken felüli büntetéssel torolja meg.

Ahogy múltak a napok, és nem állt el az eső, Ráfaelben lassan összemosódott a délelőtt és a délután, a lenti és a fenti sötétség. Reggelihez gyakran kaptak egy-egy kocka disznózsírt, hályogpapírba csomagolták, kenyeret, apró, még ősszel is éretlen savanyú almákat raktak mellé a zsebükbe, és levitték magukkal, de nem tudták megenni az egészet, délután, mikor kinézett a szálló ablakán az esőbe, Ráfael még mindig zsíros kenyeret tartott a kezében. A hét közepére feláztak az utak, az autóbuszok leálltak, a bányatelepet csak a felsővezetéken futó csillék kötötték össze a külvilággal.

Gyakran eszébe jutott a lány, akit a sorompónál látott. Mióta eljött hazulról, szokásává lett, hogy korán lefekszik, általában el is tudott aludni, de éjfél után bizonytalan időben az álomképei lelassultak, mintha álmában magát látná, amint súlyos kosarat cipel, szíve kemény csomóvá ugrott össze, és felébredt. Egyedül volt ébren a teremben, tehetetlenül tűrte, hogy átvonuljanak rajta kínzó gondolatai, csak ébresztő előtt aludt el néhány percre. Ezen a héten ébredéskor a lányra gondolt, kezét hideg homlokára tette, és becsukta a szemét. A hátán fekve hallgatta a szívét: lazán, könnyedén vert. Bólintott, lenyelte álmában összegyűlt sűrű nyálát, majd újra elaludt.

A hét második felében délutános sichtában dolgozott, vasárnap ő lett volna az ügyeletes lakatos; hogy felszabadítsa magának a hét végét, két műszakját is elcserélte. Pénteken délben egy órakor szállt le, és szombat délben fél háromkor jött fel. A lépcsősoron, mely a napszintre vezetett, a fordulónál meglátta az árnyékát a falon: kinn sütött a nap. Ahogy felért a szabad levegőre, telifutott a feje vérrel, sokáig nem látott.

Az eső alig egy-két órája állhatott el, az agyagos úton egymásba értek a tócsák. Néhol, az út szélén látszott egy-egy szárazabb sáv, de ötven-száz méter után ezek is eltűntek. Az autóbuszok még nem indultak el, aki a városba akart jutni, csak a hegyi ösvényeken próbálkozhatott, ez az út hatalmas félkörben vezetett el S.-ig. Ráfael fél négykor indult el, úgy gondolta, fél hét, hétre beér, a múlt szombaton ebben az időben látta a lányt a vasúti Senkiföldjén. Az ösvény agyagos talajába szabálytalan távolságokban ékelődtek bele a fehérre ázott kövek, Ráfaelnek folyton változtatnia kellett lépéseinek hosszát. Mivel maga elé figyelt, alig vette észre, hogy elhagyta a bányatelep környékét, innen már nem ismerte az utat, a továbbiakban csak azokra az eligazításokra támaszkodhatott, melyeket az indulásnál kapott.

Hamarosan el is ért az első megjelölt fordulóponthoz, egy sváb hegyitemetőhöz. Átvágott a világoskékre festett sírkövek között, és egy kordé keréknyomában folytatta az útját. A kordé jóval korábban, talán napokkal előtte járhatott itt, mert az ösvényen keresztben háborítatlan pókháló feszült.

Nem tudta min lemérni a megtett útszakasz hosszát, de a környezet sokszori megváltozásából úgy gondolta, hogy gyorsabban halad a tervezettnél, öt óra után néhány perc pihenőt engedélyezett magának. Lába remegett a fáradtságtól, de a nedves fűre nem ülhetett le, nekitámasztotta a fejét egy fa derekának. A csöndben, melyet csak egy-egy toboz pottyanása zavart meg, Ráfael eltűnődött, mihez kezd, ha a lány nem áll ott a vasúti Senkiföldjén? A városban nem keresheti, hiszen még a nevét se tudja, lehet, hogy nem is ott lakik. Ha nem talál helyet magának, ahol az éjszakát eltöltheti, vissza kell térnie a bányatelepre, és ismét egy hetet kell várnia, hogy találkozhasson a lánnyal. Elindult.

Pihenőhelye után egy horhoson haladt tovább, sűrű szederbokrok között, néhány száz méter után az ösvény ereszkedni kezdett, és kettévált. Ráfael nem emlékezett az eligazításra, hogy melyik csapáson kell mennie, azt az utat választotta, amerre a kordényom fordult, és forintos csokoládék eldobott papirosai jelezték rajta, hogy viszonylag forgalmasabb. Kevéssel később olyan szakaszhoz ért, melyet kőzúzalékkal töltöttek fel; megnyugodott, hogy az elágazásnál jó irányba indult el.

Egy éles kanyarodó után az út egyenesbe fordult, és hirtelen megváltozott: oldalt szabadon álló sziklatömbsorok szegélyezték, az eddigi darabos zúzalék helyett pedig finomra hengerelt por borította a talajt. Az útszakasz végén pislákoló tüzet vett észre, egy öreg éjjeliőr guggolt mellette, és kukoricát sütött. Felvilágosította Ráfaelt, hogy az elágazásnál rossz irányba fordult, mert a kordényom zsákutcába, a kőbánya területére vezet. Hüvelykujjával maga mögé bökött: a leereszkedő homályban is jól ki lehetett venni a bánya vörös kőkatlanát. Az utat szegélyező sziklatömbök sorain nem tudott átvágni, Ráfaelnek vissza kellett térnie az elágazáshoz. Futni kezdett, talpa felverte a finom kőport, hamarosan kiszáradt a torka, de nem akart időt veszíteni azzal, hogy vizet keres. Mire visszajutott az elágazás sűrű szederbokraihoz, már feljött a hold. Egy pillantást vetett a csuklójára: fél hét elmúlt, több mint egy órát vesztett, a lány már valószínűleg ott áll a sorompók között.

Fél nyolcat harangoztak, mikor a város széléhez ért. Inkább csak megérezte, mint tudta, merre van a vasúti átjáró, ösztönösen fordult be a felbukkanó utcák sarkán. Egy lámpa alatt teknőben tiszta esővizet látott, de nem állt meg, hogy igyon, úgy érezte, minden másodperceken múlik. A sorompókat éppen előtte eresztették le, a kis szárnysorompón azonban, mely a gyalogutat zárta le, még átjutott a Senkiföldjére. Körülnézett, de vibráló szemei senkit sem láttak, rákönyökölt a sorompó piros-fehérre festett rúdjára, és akarata ellenére könnyek ömlöttek végig az arcán.

Nem tudta, mennyi ideig állt a sorompó mellett; közben leereszkedett a köd. Egy darabig még látta a tehervonatok utolsó kocsiján a vasutasok piros lámpáit, majd ezek is eltűntek a gomolygásban, csak fényes szemcsék szikráztak előtte. Néha kiáltásokat hallott, és párbeszédek töredékeit. Valamilyen nő azt mondta egy férfinak, hogy: „Nem jól van ez így!” – sírva fakadt, és megismételte: „Nem jól van ez így!” – aztán egy részeg mesélt egy lányról, akinek olyan apró keze volt, hogy csuklóig be tudta venni a szájába. A beszélgetők elhaladtak mellette, de Ráfael még a körvonalaikat sem tudta kivenni. Lehűlt, dideregni kezdett átizzadt ingében, megtörölte az arcát, leszedte ballonkabátjáról a kéregben száradó sarat, és belépett a Senkiföldje-kocsmába.

A bádogbódét még a háború előtt építette egy zsidó kocsmáros, az ő ideje óta alig változott valami az alacsony helyiségben. A bádoglemezeket belülről – még ruszin favágókra számítva – szentképek és cirillbetűs feliratok borították, a polcokon kerek, csiszolt üvegek sorakoztak, melyekben vagy zöldnek, vagy sárgának látszott az égetett ital. Ráfael egy korsó sört kért, rumot öntetett belé, és behúzódott az egyik sarokba. A tömeg a bódé közepén egy szénporos arcú férfit vett körül, aki tenyerével a száját verve madárhangot utánzott. Ráfael csak annyit vett ki a szavaiból, hogy a második világháborúban a partizánvadászok között harcolt, és ezzel a jellel csalogatták elő a partizánokat a bokorból, a többit elnyelte a tömeg nevetése.

Ráfael elszédült az italtól és az élő kísértetek forgatagától, melyet a szombat este szabadított el körülötte, nekinyomta homlokát az ablaküvegnek, és kinézett a ködbe. A partizánvadász huhogása és elbeszélése a harcról 1956 októberét juttatta az eszébe. Kétségbeesetten vágyott vissza a harcok közepébe, ahol nem érezte magányosságát, a fegyverére gondolt, kezeit olyan fogásba hajlította, mintha a géppisztoly dobtárát tartaná. Olyan erővel próbálta felidézni, hogy egy pillanatra megcsapta tenyerét az acél hűvössége. Arra gondolt, bár esett volna el ő is valamelyik átjáróban, melynek téglasarkain szikrázva pattogtak a lövedékek, vagy szállt volna ki a lelke egy géppisztoly csövén.

Még egy korsó sört kért rummal. Mikor visszatért a sarokba, és újból nekitámasztotta homlokát az ablaknak, az üvegen túl, a raktárfal egyik beszögellésében meglátta a lányt. Otthagyta az italt, egy húszforintost dobott a pultra, a csapos elé, kilépett a bódéból, és szótlanul megállt a lány mellett. A lány először megdöbbent, végignézte Ráfael sárral telivert ruháját, agyagos haját, és mintha megértené az utat, mely hozzá vezetett, tétován bólintott. Ráfael is elmosolyodott, mélyen meghajtva a fejét.

Bemutatkoztak: a lányt Jeszenszky Emmának hívták, gyógyszerésznő volt, Pestről jött le, hogy a városban töltse a gyakorlóidejét. Ráfael – bár a félelem elszorította a torkát – hosszú évek után először az igazi nevét ejtette ki.

Lassan, vontatottan beszélgettek, egy-egy mondat után elhallgattak, mintha rögtön megbánták volna, bizonytalan kézmozdulattal megpróbálták érvényesíteni. Nem vették észre, hogy a sorompó újból és újból felemelkedik, majd lecsukódik mellettük, nem látták, hogy a mozdonyból kiröppenő szikrák egyre fényesebb ívet írnak le, és mielőtt kialudnának, megvilágítják a tócsák felszínét.

A lány arcán megülő cseppekből vette észre Ráfael, hogy az eső újra megeredt. Elindultak a patika felé. Emma az ügyeletesi szobában lakott, a fiú engedélyt kért, hogy elkísérhesse a patikáig. Az utcán már senki sem járt, a gázlámpák nem égtek, egy-egy golyó ütötte lyuk, melyet világosabb színű rozsda vett körül, jelezte rajtuk, hogy még a háborúban elromlottak, és azóta senki sem javította meg őket. Szótlanul mentek egymás mellett, a keramit kockákat figyelték maguk előtt: a kerek esőnyomok lassan egymásba értek. Ráfael elszédült a szabad levegőn, a rummal kevert sör felszabadította benne a három egymás utáni műszak és a hegyi rohanás fáradtságát. Néha lehunyta a szemét, kitátott szájjal lenyelt egypár esőcseppet, utána rögtön a lányra nézett, hogy nem tűnt-e el közben Emma? Emma megérezte, mitől fél, mosolyogva szorította magához a retiküljét.

A patika kék lámpájánál megálltak, Ráfael a lámpával szemközt tarkóját a hulló vakolatnak támasztotta.

Hallotta, a lány arról beszél, hogy mennyire gyűlöli ezt a várost, csak tavasszal elviselhető itt az élet, munka után ki szokott menni a környékbeli dombokra, az akácfák közé, és egy nagy csokor virágot hoz haza a szobájába. Ráfael teste kezdett átfűlni gőzölgő, vizes ballonja alatt, egyre hosszabb időre csukta le a szemhéját, mikor felnézett, a lány arcát egyre teltebbnek látta, haja körül a kék lámpa fényét pedig egyre világosabbnak. Emma észrevette az álmosságát, zavarba jött, hirtelen kezet nyújtott, és bement a patikába.

Ráfael hallotta, hogy a lány becsukja maga mögött a vasrácsot, és átmegy a kongó, üres patikahelyiségen a szobája felé. Eszébe jutott, hogy nem beszéltek meg találkozót, de nem szólt utána, pedig a pultnál megállt, és kosztümkabátját felakasztotta a fogasra. Most először látta Emmát blúzban. Két feszes mellének árnyéka átsuhant a falon, könnyedén megperdült maga körül, átlépett a házicipőjébe, és az ajtóból még egyszer búcsút intett.

Ráfael nem érzett elég erőt magában, hogy elinduljon, leült a lépcsőre a patika előtt. A huzattól megfájdult a torka, felgyűrte ballonkabátja gallérját, feje lassan átmelegedett.

Tudta, a lánynak kellemetlen volna, ha a reggeli járókelők ott találnák őt a patikánál, felkelt, és megindult a pályaudvar felé.

A váróteremben nem jutott neki hely, a vasárnap hajnali vonatra várakozók feküdtek végig a padokon. A pénztárfülke előtt egy vastuskó választotta ketté a korlátok közötti teret, Ráfael erre a tuskóra ült, előrehajolt, fejét oldalt döntve a korlátnak támasztotta, és kinyújtózkodva elaludt. Reggel a vonat érkezésére ébredt fel. Megmosta az arcát, elindult, útközben felvette egy teherautó, mely friss kenyeret szállított ki a bányatelepre.

Néhány nappal később a felszáradó utakon újból megindultak az autóbuszok, Ráfael szombaton a délutáni járattal bement a városba. Hat óra előtt beért, hogy eltöltse az időt, behúzódott a Senkiföldje-kocsma bódéjába. Most is sört rendelt rummal, ugyanabba a sarokba állt be vele, mint a múltkor. Öntudatlanul arra számított, hogy Emma el fog jönni, ha ugyanolyan körülmények között várja, mint az elmúlt szombaton.

Túl az ablakon, az üvegre nyomott arca előtt lassan kihalt az átjáró környéke. A bódéban felgyújtották a lámpákat, majd újból eloltották, de Ráfael csak arra riadt fel, hogy a csapos a vállára teszi a kezét. Körülnézett: ő volt az utolsó vendég a kocsmában. Fizetett, egy pillantást vetett a csuklójára, tíz óra elmúlt, tudta, a lány már nem jön ki a Senkiföldjére. Átment a főtérre, még épp elérte az esti különautóbuszt, mely a bányatelepieket vitte haza a Faluszínház előadásáról. Megváltotta a jegyét, és leült egy sarokba, félrehúzódott az ünneplőbe öltözött bányászoktól, hogy ne szóljanak hozzá, alvást tettetett. Alig haladtak keresztül azonban a vasúti átjárón, meggondolta magát, felugrott a helyéről, benyomta a jelzőgombot; mikor látta, hogy a kocsi nem áll meg a jelzésre, felhajtotta az ajtón a kallantyút, és kiugrott.

A patika már bezárt. Ráfael benézett a vasrács négyszögei között: bent, az ügyeletesi szobában égett a lámpa, de bárhogy figyelt is, hangokat nem hallott kiszűrődni, Emma, úgy látszik, egyedül volt. Becsöngetett. Bár a kék lámpa alatti táblán az állt, hogy a patika éjszaka is ügyeletet tart, a csengőt belülről kikapcsolták. Mivel a patikával szemközti házban még világított egy ablak, és egy hatalmassá torzult kártyázó árnyék néha letett egy árnyéklapot az utca köveire, Ráfael nem akart feltűnést kelteni; sétára indult a háztömb körül. Mikor visszaért a patika elé, a kártyázó árnyék még mindig ott ült a lámpa előtt. Elszánta magát, elővett a zsebéből egy forintost, és néhányszor koccantott az üvegen, ez az éles hang, melyet felerősített a kihalt patikaterem, felért egy zörgetéssel.

A lány már feküdt, mikor kijött. Ráfael megérezte rajta az ágy melegét, két kézzel fogta össze magán kék-fehérpettyes pizsamakabátját, arcán zsíros éjszakai krém fénylett. Zavartan bólintott, kapkodó mozdulatokkal magyarázni kezdte, hogy beteg volt, azért nem ment ki a vasúti átjáróhoz. Ráfael tudta, hogy nem mond igazat, merően néztek egymásra, a lány először el akarta fordítani a fejét, de aztán az ő tekintete is megakadt Ráfael szemében, és elhallgatott, olyan mély bánattal nézett vissza rá, hogy a fiú beléreszketett. Így álltak a vasrács két oldalán mozdulatlanul, míg Emma nem ment be az ügyeletesi szobába. Ráfael azt hitte, bent is marad, de a lány kisvártatva visszatért, kinyitotta a rácsot, és félmagasságig felhúzta előtte.

Bent, az ügyeletesi szobában csak egy olvasólámpa égett, az ágy mellett a párnán kihajtott könyv hevert. Ráfael, mielőtt leült volna a sarokban álló székre, megnézte: Thornton Wilder Szent Lajos király hídja című regénye volt. A lapok margóin sűrű bejegyzések sorakoztak, az írások különbözőségéből a fiú úgy gondolta, hogy sok személytől származnak.

A lány viselkedése hirtelen megváltozott, bár Ráfael kísérletet sem tett, hogy közeledjen hozzá. Kapkodó mozdulatokkal a hajába nyúlt, kinyújtott mutatóujjal egy kis kanál nyelét ütögette, nyújtózkodva keresztülsétált a szobán, végigdörzsölte az arcát kölnivel, majd anélkül hogy a fiú kérte volna, fogta a teáskannát, és átment a patikaterembe teát főzni.

A magára maradt Ráfael körülnézett. A bútorok szolgálati bútorok voltak, a lány egy fehér bőrpamlagon aludt, a pamlag fölé egy cédulát szegezett a falra akkora betűkkel, hogy a fiú ültőhelyéből is el tudta olvasni:

MÉG 250 NAP S.-EN

ELVISELNI, KIBÍRNI, TÚLÉLNI!

A felső sorban a számokat mindennap átragasztották egy vignettával, magasan kiemelkedett az írás egész síkjából; ez lehetett a lány naptára. A pamlagtól hátrább, félig már kívül az olvasólámpa fénykörén, üvegezett gyógyszertároló szekrény állt, Emma ebben tartotta könyveit, a szekrény szabad előterében mécses állt egy fél kókuszdió héjában, jobb oldalról egy félszemű kalózbabát, bal oldalról pedig egy játékautót támasztott neki.

A lány nemsokára visszajött, gyógyszertári porcelán tálon két csésze teát hozott be és egy kartondobozban apróra tört mokkacukrot. A cukor nehezen olvadt el, még két kanállal utánarakott, ettől a tea tűrhetetlenül édes lett Ráfael számára. Mivel amúgy is égette a torkát, letette a csészét az asztalra, és engedélyt kért, hogy a Szent Lajos király hídját nézegethesse.

A széljegyzeteket olvasta, észrevette, azok összesen két kéztől erednek. Első látásra az tévesztette meg, hogy a lány változtatta betűformáit: hol valósággal rajzolt, hol pedig alig kivehetően firkált, csak arról lehetett azonosítani, hogy az egymás utáni sorok szélén a margó fokozatosan beljebb nyomult, kétoldalt valóságos öblöt képezve. Többnyire kétségbeesett félmondatokat írt oda. Mind kérdőjellel végződött. Ráfael a legtöbbnek nem is tudta felfogni az értelmét, csak megérezte, hogy a megjegyzések ürügyén a lány saját emlékein próbál gúnyolódni: „Akár az én »valószínűtlenül« kék szemeim?” „Bruhaha, megint lekésted öt perccel a megváltást, mikor indul a következő megváltás?” „Nem jöttem sem elég alulról, sem elég felülről, ha a proletariátus az ötödik rend, akkor én hanyadikba tartozom?” „Böbének minden kijár az élettől? (Igaz, ő egyszer mert öngyilkos lenni).”

A másik kéztől származó bejegyzéseket egy férfi írta, hihetetlenül apró betűkkel. Ráfael a lámpa felé fordította a könyvet, hogy több fény essen rá. „Lásd a mullahot, aki azt hitte, hogy bölcs lett, mert megette a Koránt.” „Egyszer majd csöngetnek a számok, Emma, és akkor nekünk fizetni kell.” „Thalatta, Thalatta, Thalatta – mondták, mikor elérték a tengert.” Ráfael leengedte a könyvet, úgy tűnt neki, mintha idegen nyelven fogalmazták volna ezeket a mondatokat.

A lány a szekrényhez lépett, és a blúzai közül egy levelet vett ki, már le volt zárva, de bélyeget még nem ragasztott rá. Felnyitotta és felolvasta Ráfaelnek: ahhoz a férfihoz szólt, aki jegyzett a könyv szélére. 56-ban disszidált a családjával együtt. Emma gyakran írt neki, de a levelet nem küldte el, hanem berakta a szekrényébe. Most, miután felolvasta, eltépte, és a foszlányokat bedobta a papírkosárba.

Emma dideregni kezdett, fogai össze-összekoccantak, megkérte a fiút, hogy forduljon el, és bebújt a paplan alá. Ráfael közelebb húzta a székét a pamlaghoz, térde hozzáért a fehér lepedőhöz, a Thornton Wilder-könyvet lapozgatta, hogy elfoglalja a kezét valamivel. Néha egy pillantást vetett a lányra: Emma egyszer-egyszer megszólalt még, aztán hátravetette a fejét a párnán, lehunyta a szemét, nem lehetett tudni, alszik-e, vagy ébren van. Ráfael arra gondolt, hogy előrebukik a párnára, és megcsókolja az arcát, de emlékezett rá, milyen rajongással beszélt Emma a disszidált férfiról, attól tartott, hogy ellöki magától, és kiabálni kezd. Újabb és újabb határidőket jelölt meg magának órája számlapján; a félórák leteltek, de ő mozdulatlanul ült a széken.

A lány elaludt, nyaka megfeszült, az orrán át vette a levegőt. Az idegesség álmában kitört rajta, kezei megrándultak, és dobálta a vállait, lecsúszott róla a paplan, Ráfael visszahajtotta rá. A szoba már kihűlt, ahogy húzódott ki a meleg, úgy vált egyre érezhetőbbé az asztalon hagyott tea illata. A fiú megborzongott, feje újból és újból előredöccent.

Arra ébredt, hogy Emma végigsimogatja az arcát, és magához húzza. Fejét a lány ölébe hajtotta, még emlékezett rá, hogy ujjaival a hajába nyúl, aztán újból elaludt. Néha felriadt és felnézett: a lány ragyogó szemeit változatlanul ott látta maga fölött.

Ezentúl Ráfael minden hét végén bejött a bányatelepről a városba, ha sár vagy hó borította az országutat, és az autóbuszok leálltak, a hegyi ösvényeken vágott keresztül. Már jól ismerte az utat, megtalálta az út menti szélfogókat, ahol megvárhatta, amíg a zápor kiadja a dühét, az erdei bogyók száradásán le tudta mérni, hogy fordul az idő lassan a télbe. Bent, a városban vigyázott, hogy lehetőség szerint megóvja a lányt a pletykáktól, kivárta, amíg a szemközti házban a kártyázó árnyék kijátssza az utolsó lapját, és eloltja a villanyt, csak akkor koccantott a patika üvegén.

Emma sietve jött ki a világos szobából, és beengedte, az asztalra már kikészítette a teát, a szék karfájára pedig egy fehér frottírköpenyt. Örömét találta abban, hogy a fiút rászoktatja az arc- és bőrápolószerek használatára, sokáig dörzsölte a kezét krémmel, megpróbálta eltüntetni róla a zöld bőrkeményedéseket. Fürdő után Ráfael hátradőlt a karosszékben, a lány combjával nekitámaszkodott a karfának, még hosszú hónapok múlva is annyi mondanivalójuk maradt egymás számára, hogy órákig meséltek, szinte megállás nélkül. Attól azonban Ráfael óvakodott, hogy célzást tegyen részvételére páter Fáber osztagában.

Karácsonykor Emma otthon járt, szüleitől egy táskarádiót kapott ajándékba, lehozta magával S.-re, ez lett a legkedvesebb játékuk. Végigcsavarták a keresőt az állomásokon, a skála osztatlan részén túl az utolsó „Slavanger”-jelzésen, alig egy-két foknyira a keresőnyíl koccanásától, egy adó szombat éjszaka majdnem mindig sugárzott tánczenét. Sohasem tudták megállapítani, milyen nemzetiségű lehet, mert a számokat nem konferálták be, átkötésként csak egy elektromos gitár két húrjának a pengése ismétlődött. Ha elfogták ezt az állomást, táncoltak a fehér gyógyszertári bútorok között, amíg a lány combja nem simult hozzá Ráfaelhez, de a válluk továbbra is mozgott a zene ütemére. Néha kopogtak a patikaajtón, Emma sietve kiadta a gyógyszert, és visszabújt a fiú ölelésébe.

Vasárnap Ráfael még sötét hajnalban elment; egy-egy környékbeli, piacra tartó parasztszekeret látott útjában. Délután újból találkoztak vagy a vasúti átjárónál, vagy a város szélén, ahol kevésbé ismerték a lányt. Tavasszal kisétáltak a környékbeli dombokra. Emma sokáig el tudott ülni egy kilométerkövön, fejét Ráfael derekának támasztotta, és hallgatta a villanyvezetékek zúgását. Néha történeteket mondott, melyeket a drótok zúgásából talált ki.

Egy nap, már 1959 áprilisának legvégén, Ráfael, mikor feljött a műszakról, egy levelet talált a pokrócán. Képeslap volt, Egerben adták fel hamis nevére címezve, a hátára néhány szokványos üdvözlősort írtak egymásba olvadó betűkkel, aláírás nem állt rajta. Mióta eljött hazulról – lassan három év telt el azóta –, senki sem írt neki, anyja sem ismerte a címét; nem tudta elképzelni, hogy a képeslap küldője hogyan jutott neve és tartózkodási helye nyomába. Egerben sohasem járt, és nem ismert ott senkit. Megfordult a fejében, hogy talán Emma tréfálkozott, de ez nem vallott volna a lányra.

Újból kézbe vette a képeslapot, és minden szót külön megnézett rajta, azokat is, melyeken olvashatatlanságuk miatt első alkalommal csak átsiklott. Így jött rá, hogy az utolsó előtti sorban az a három elmosódott szó, melyet az üdvözlet részének tartott, valójában egy számára jól ismert rövidítés: „lema héhma öb”. Fáber egykori osztagában az akcióra felhívó titkos jelmondat az volt, hogy: „Légy engedelmes, mint a holttest, és hasznos, mint az öregember botja!” Ezeknek a szavaknak a kezdőbetűiből állt össze a rövidítés a képeslapon. Ráfael másnap Pestre utazott, anélkül hogy Emmától elbúcsúzott volna.

Hajnali sötétben indult el S.-ről, és a Keleti pályaudvar csarnokában már égtek a lámpák, mire megérkezett, az út több mint tizennégy óra hosszat tartott. Útközben csak néhány percre ment ki levegőzni az előtérbe, különben a sarokfogasra akasztott kabátja mögé húzódva tűnődött.

Fáber az 1956. november 5-re virradó éjszakán bocsátotta el egysége tagjait. A titoktartáson kívül semmiféle utasítást nem adott, nem akarta külön megszorításokkal korlátozni volt katonáinak beilleszkedését az elkövetkező, bizonytalan körülmények közé, de megparancsolta, hogy arra a jelzésre – melyet Ráfael az egri képeslap hátán kapott meg – bármikor is jönne az, másnap vagy évek múlva, jelentkezzenek egy meghatározott pesti kifőzés belső szobájában.

Ráfael nem kételkedett, hogy Fáber most azért hívatja őt, és valószínűleg az egység többi tagját is, mert a tétlenség hosszú évei után újra kedvezőnek ítéli a helyzetét, és akcióra készül.

Ráfael úgy beszélte meg Emmával, hogy ősszel, amikor a lánynak lejár a gyakorlóideje S.-en, együtt térnek vissza a fővárosba, és összeházasodnak. Tudta, ez lehetetlenné válik, ha részt vesz ebben az akcióban (bármiről is legyen szó), különben is irtózott attól, hogy még egyszer fegyvert fogjon a kezébe. Gondolatban végigment a lehetőségeken, miképpen térhetne ki a parancs elől. Tovább menekülni nem lett volna értelme, hiszen új helyén Fáber éppen úgy megtalálná őt, mint itt, az S. melletti eldugott bányatelepen, a parancs megtagadása éppen ilyen kivihetetlennek látszott. A rendőrséghez nem akart fordulni, nem tudott az amnesztiarendeletekről, úgy érezte, élete elveszítené az értelmét, ha most éveket kellene börtönben töltenie. Mire besötétedett, és világítottak a vonat mellett visszafelé repülő szikrák, megérett benne a döntés, hogy megöli Fábert. Úgy tűnt neki, ez az egyetlen természetes kivezető út a helyzetéből. Abbahagyta a gyötrő tűnődést, lassan feloldódott az egész testét szorongató ideges görcs, előbújt a kabátja mögül, és átment a büféskocsiba, hogy ennivalót vásároljon magának.

Pestre érkezve jelentkezett a még 1956-ban megbeszélt összeköttetési helyen, itt megkapta Fáber címét, az egykori szerzetes – ahogy gondolta is – jelenleg Egerben tartózkodott. Ráfael legyőzte a kísértést, hogy egy későbbi vonattal menjen Egerbe, és a közbeeső időben keresse fel az anyját, félt, hogy az gyengítené elszántságát.

Még alig egy-két foknyit oszlott a sötétség, mikor Egerben leszállt a vonatról. Az utcákon, amerre elhaladt, csak a falak válaszoltak cipősarkának kopogására, a bezárt kapukon néha meglebbentek a szélben a május elsejei dekorációkról lelógó papírszalagok, és az ünnep közeledtét jelezték a házak előtt halomban álló zöld gallyak is. Egy utcai kútnál megállt, és megnyomta a kút karját: édes, a csövekben megállott víz jött belőle.

Fáber egy városszéli, kis földszintes házban lakott, úgy látszik, már felkelt, vagy még le sem feküdt, mert lefüggönyözött ablaka mögött égett a lámpa. A fiú körülsétálta a házat. Egyetlen oldalról sem érintkezett más épületekkel: elölről és hátulról utca, oldalról pedig bozóttal benőtt bokorsor fogta közre. Ráfael bement a bokrok közé, előkereste sportzsákjából a bicskáját, kinyitotta, hogy kézre essen, kabátja bal belső zsebébe tette. Tartott attól, hogy a bicska átszúrja a bélést és kiesik, egy papírdarabot dugott a zsebébe, erre támasztotta a hegyét. Várt néhány percig, nem közeledik-e valaki az úton, aztán kilépett a bokrok közül. Nyelve tetejét vastag, savanyú lepedék borította el, hiába kaparta le fogai hegyével, és köpte ki, mindig újból összegyűlt.

A ház előtt nem húzódott sem kerítés, sem kert, csak néhány földbe ágyazott terméskő jelezte az utat az ajtóig. Ráfael vigyázott, hogy teljes talpával ezekre a kövekre lépjen. Közben hallotta saját szívének dobogását, igyekezett lélegzetvételét úgy szabályozni, hogy mindig két szívdobbanás közé essen. Kopogott, de belülről senki nem válaszolt, mikor a következő kopogás is eredménytelen maradt, lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt, nem volt kulcsra zárva. Ráfael belépett.

Fáber egy széken ült az asztal előtt, két karjára támaszkodva előredöntötte a fejét. A fiú keze önkéntelenül megmozdult, hogy felébressze, de félúton megállt, észrevette: a volt szerzetes halott. Anélkül hogy hozzáért volna, figyelmesen átvizsgálta a külsejét. Ruháján és bőrén nem látott vérnyomot, már azt hitte, hogy természetes halál vetett véget életének, mikor a tarkó alatt, a nyakban, késszúrás nyomát vette észre a maradék haj között.

A szúrás körül már megalvadt a színtelen kocsonyás folyadék. Fábert órákkal ezelőtt ölték meg. A szokatlanul keskeny sebszájból látszott, hogy a gyilkos nem magasról döfött, kinyújtott karral, hanem a kés hegyét az áldozat tarkójához illesztette, és egy erős rántással belehúzta a fejét. Ráfael ebből megértette: a gyilkos társai közül, Fáber egykori osztagából került ki, emlékezett rá, mikor Fáber ezt a szúrást tanította nekik, mint az őr vagy poszt hang nélküli megölésének egyik módszerét.

Hogy más végezte el helyette a feladatot (úgy lehet, az övéhez hasonló indokok alapján), Ráfael megkönnyebbült. Bár szeretett volna elmenekülni a ház környékéről, lassan körbefordította a tekintetét. Aki előtte járt itt, sietve távozhatott (nem zárta be maga után az ajtót, ami pedig csökkentette menekülési esélyeit), de úgy látszik, azért végignézte Fáber holmijait. Erre vallott a fehérneműk és könyvek bizonyos rendetlensége, melyet maga a páter sohasem tűrt volna meg. Ráfael tudta: egykori parancsnoka nem hagyott semmiféle áruló nyomot maga után, nem emlékezett rá, hogy valaha egyetlen feljegyzést készített volna bármiről is. Még egyszer körülnézett, hogy nem feledkezett-e meg valamiről, aztán kilépett a lakásból, kulcsra zárta az ajtót, a kulcsot pedig néhány sarokkal feljebb beledobta a csatornába. Amerre elhaladt, a házak udvarán kétlábra álltak a kutyák, és hörögve marták belülről a kerítést: megérezték a fiún a hullaszagot.

Óvatosságból nem vonatra szállt, rendőrségi riadó esetén először mindig a pályaudvarokat vizsgálják át, a hajnali munkásautóbusszal felment a hegyek közé. Répáshután szállt ki, onnan át akart vágni a hegyi utakon Ómassáig, ebből a faluból pedig már könnyen bejuthatott Miskolcra.

A nap feljött, Ráfael érezte az arcán, hogy az ösvények földje átmelegszik, és sugározza magából a meleget. Délután fél kettőkor – már közel járt Ómassához – meghallotta: bent, Miskolcon megszólalnak a gyári szirénák, és a munkaidő végét jelzik. Eszébe jutott: a május elseje előtti nap szombatnak számít, és Emma este várja őt, futni kezdett az ösvényen, hogy még elérje az S.-be menő vonatot.

Budapest, 1962. január 19.