A Szentháromság pusztulása

1947. szeptember 4-én este fél hétkor egy teherautó indult kifelé a MATEOSZ 2-es számú kőbányai telepéről. A magas termetű, igen rossz fogú sofőr elfordult kocsijával a makadámútról, mely a főkijárat sorompója felé vezetett. Átvágott egy réten, kikerülve a halomban álló rozsdás tengelyeket, sárhányókat, és megállt a telep hátsó kerítésénél, egy fakapu előtt. Ezt a kaput ritkán használhatták, mert a szárnyai be voltak süppedve a puha földbe, és vastag por ült a keresztvason.

Siró (így hívták a sofőrt) leszállt a kocsiról, és rossz fogai között sziszegve fütyült. A fütyülésre egy félszemű, öreg paraszt jött elő a raktárból, kötényének szárához egy réz kulcskarika volt kötve, megszámlálhatatlan sok ajtó- és lakatkulccsal. Kinyitotta a kaput, és fél szemével a sofőrre nézett. Siró egy húszforintost és egy meztelen nőt ábrázoló fényképet tartott az öreg elé. – Válasszon.

A paraszt keze imbolygott a levegőben, végül a képért nyúlt. Siró zsebre vágta a pénzt, és kihajtott a telepről. A paraszt száraz leveleket szórt a kocsinyomokba.

Már sötét volt, de Siró nem gyújtotta meg a lámpákat, ha nagyon gödrös volt az út, csak akkor csavarta fel egy pillanatra a kocsi világítását. A kocsi végigment a Harmat utcán, megkerülte a Sörgyár gombapincéjének szellőztető réseit, és elhaladt a „Jókonyha” vendéglő mellett. A sarkon túl Siró megállította a kocsit, bezárta az ajtókat, és visszament a vendéglőhöz.

A kerthelyiség üres volt, a cseresznyefán asztalterítők száradtak. Siró felszaladt a lépcsőkön a kocsmarészbe. Körülnézett. A csapos éppen a bádogpultot törölgette egy ronggyal. Siró odalépett hozzá.

– A feleségem?

A csapos hüvelykujjával hátrabökött a konyha felé.

– Bent van.

Siró benyitott a csapóajtón, és megállt. A felesége egyedül volt a konyhában, nem vette észre a sofőrt. Egyszerre hat lábasban főzött a nagy asztali tűzhelyen, körbe-körbe járt a konyha fekete-fehér kövein, mint egy bástya, amelyik egyedül maradt a sakktáblán. Fakanállal szedett az egyik ételből, megfújta, és beledugta a nyelve hegyét.

– Irén.

A szakácsnő megfordult, eldobta a fakanalat, Siróhoz futott, és átölelte a nyakát.

– Mi van, Janikám?

Siró kinyitotta a pénztárcáját, három százforintost és egy húszforintost szedett elő. Odaadta az asszonynak.

– Itt az egész pénz, ami nálam van.

– Maradjon nálad, hátha megkívánsz valamit.

– Nem. Az ember gondoljon mindig a legrosszabbra.

Az asszony eltette a pénzt.

– Kikkel mész együtt?

– A Gyi Pacival és két barátjával, azokat nem ismerem.

– Mit fogtok csinálni?

– Semmit, Irén.

– Mért nem akarod megmondani?

– Neked nem szabad tudni róla.

– Értem.

A szakácsnő mozdulatlan arccal sírni kezdett. A sofőr kényelmetlenül érezte magát, másfél éve nősült, és szerette a feleségét. Egy strandon ismerkedtek össze. Ő bent úszott a medencében, fölemelte a fejét egy nagy tempó után, akkor vette észre. Az asszony kint ült a fűben. Egy könyvet olvasott. Kék sortot viselt, piros-babos szegéllyel, fekete haja egy vörös bársonyszalaggal volt átkötve. Sirónak megtetszett az asszony tömör, mozdulatlan lába, és vizet fröcskölt feléje a medencéből. Az asszony úgy csinált, mintha nem vette volna észre, összehúzta az orránál a kis ráncokat, és a könyvébe nézett, de a harmadik spriccelésnél elnevette magát. Siró letelepedett mellé, és bemutatkozott. Elmondta, hogy nősülni akar, mert gyomorsav-túltengése van, és diétáznia kell. Az asszony letépett egy szál füvet, és megkérdezte, hogy hány éves. Siró mondta, hogy harmincnyolc. Az asszony elvörösödött, és maga helyett egy barátnőjét ajánlotta, aki nála két évvel fiatalabb. Siró mégis neki udvarolt, miután megtudta, hogy szakácsnő. Egy fél év múlva összeházasodtak. Jól éltek, egy hangos szó nem volt odahaza, de az asszony mégsem felejtette el a korkülönbséget. Mindig attól félt, hogy egyszer elhagyja a sofőr. Siró tudta, hogy a felesége most azt hiszi, hogy nődolgot takar ez az éjszakai kirándulás. Körülnézett, még mindig egyedül voltak a konyhában. Közel hajolt az asszony füléhez, és suttogva magyarázni kezdett.

– Tudod, falun most államosítják az üzleteket.

– Tudom.

– Ma éjszaka mi fogunk államosítani.

– Hogy? Hiszen ti nem vagytok rendőrök?

– Gyi Paci csinált egy írást, hogy ő rendőrhadnagy, és joga van államosítani. Ő irányítja az egészet. Lemegyünk most Nyékre, Gyi Paci kinézett ott egy bőrüzletet, leállamosítjuk, felhozzuk a bőrt, és itt Pesten eladjuk. Érted?

A szakácsnő megnyugodott. Siró ma éjszaka nem fog új nővel összeakadni.

– És avval a szegény kereskedővel mi lesz, ha elszeditek mindenét?

Siró komoran nézett a feleségére.

– Én nem fogom az aprópénzemet számolgatni, hogy egy cukrászsüteményt vegyek, vagy neked egy pulóvert.

Végigsimított tenyerével az asszony fekete pulóverjén. Az asszony elolvadt tekintettel nézett vissza. A sofőr megcsókolta a feleségét.

– Szerbusz. Reggel várj meg.

– Jó, úgyis szabadnapos leszek.

– Este elmegyünk valahová.

Visszament a kocsmarészbe, és megállt a pult előtt. A csapos szó nélkül egy pohár málnaszörpöt és egy stamperli rumot tett elé. Siró a csaposra nézett.

– Gyi Pacit nem láttad?

– Nem.

– Azt mondta, bejön.

– Lehet, hogy majd később.

A sofőr beleöntötte a rumot a málnaszörpbe, és egy fakanál nyelével fölkavarta. Megfogta a poharát, és inni kezdett. Ebben a pillanatban hátulról akkorát vertek a vállára, hogy a málnaszörp felfutott az orrába.

– A törvény nevében letartóztatom, aljas gazember. Kövessen feltűnés nélkül.

A sofőr egymáshoz verődő térdekkel megfordult, egy kövér, himlőhelyes rendőr nézett rá vigyorogva.

– Na, milyen vagyok? Becsületszavamra, hét üres faluban nincs még egy ilyen rendőr.

– Honnan szerezted ezt a ruhát, Gyi Paci?

– Nem érdekes. Kihoztad a kocsid?

– Ki.

– Akkor gyerünk.

Felszálltak, Siró egy szem cukrot tett a szájába, és begyújtotta a motort.

– Most hová?

– Tudod, hol van a Guttmann?

– Tudom.

– Indíts.

A Guttmann egy nagy bányató, Kőbánya és Kispest határán, volt tulajdonosáról nevezték el így. A „Jókonyhá”-tól tíz perc alatt ér oda az autó.

Siró állandóan a visszapillantó tükröt figyelte, nem követi-e a kocsit valaki. Gyi Paci mosolyogva nézett rá.

– Félsz?

– Irén.

– Tudja?

– Igen.

– Kár volt szólni.

– Legalább tudja, ha lebukunk.

– Igaz, adj egy szem cukrot.

Siró feléje fordította a zacskó száját.

– Kösz. Látod, így le vagyok égve.

– Ki jön még velünk?

– A Szentháromság: én, Kriván és Arkangyal.

– Jó gyerekek?

– Krivánért ráteszem a rozsdás kötőtűt a nyakamra. Arkangyalért nem.

– Miért?

– Megbolondította egy nő. De bokszoló, szükség lehet rá.

Gyi Paci kinézett az ablakon.

– Állj meg. Ott a Kriván.

Kriván már várta őket. Egy lámpaoszlopnak dőlt, a kezében egy becsukott könyvet tartott. A sofőr levette a gázt, Kriván bemászott a bőrülésre, és becsapta maga mögött az ajtót.

– Indulhatunk.

Gyi Paci a sofőr felé fordult.

– Gyerünk a csepeli HÉV-végállomáshoz. Ott vesszük fel Arkangyalt.

A kocsi elindult, most már Krivánnal együtt. Kriván tizenkilenc éves, szőke hajú fiú volt, de a haja nem látszott, mert simléderes sapkáját mélyen a homlokába húzta. Gyerekkorában öntödében dolgozott, és egy pofontól nekiesett a kokillának. Homlokán úgy összefutott a bőr, mint a melegedő tej föle. Kriván a nőknél bátortalan volt, folyton egy könyvet cipelt a hóna alatt, és lehorgasztotta a fejét, mintha gondolkodna valamin.

– Na, min gondolkodik, Lord?

– Kellene keresni egy embert, akinek én elmondanám az életemet, és ő írna belőle egy könyvet.

Gyi Paci bólintott.

– Igen, ez nagyon jó volna. Lord Kriván élete és kalandjai. „A lord füle azért lett kajla, mert mindig ráfeküdt, hogy bele ne másszanak a poloskák.”

Kriván legyintett.

– Tudod is te, hogy mire gondolok én.

A kocsi átment egy vasúti híd alatt, és befordult a csepeli főutca végén. A HÉV-megállónál, ahol a meccsre járók kitörték a kerítést, megállt. Gyi Paci kinézett az ablakon: Arkangyal még nem volt ott.

– Meddig várunk?

– Semeddig. Majd én érte megyek.

Gyi Paci egy kis, földszintes házhoz szaladt, amelyet magas deszkakerítés vett körül. A kerítés előtt oltár állt, egy kékpapíros égből előmosolygó Máriával és elszáradt vadszőlő koszorúkkal. Gyi Paci körülnézett: az utcán senki sem járt. Fellépett az oltárra, és belesett a házba.

A konyha sötét volt, a szobában hárman ültek. Egy magas, fekete hajú férfi, színes ingben, csőnadrágban és dupla csatos cipőben, porcogó nélküli orráról látszott, hogy bokszoló. Ő volt az Arkangyal, rendes nevén Gábrielnek hívták. Vele szemben ült Sárika, egy sovány, barna hajú, zöld szemű lány, előttük pedig, háttal Gyi Pacinak, Sárika anyja állt. Mozgó fejéről látszott, hogy valamit magyaráz, Arkangyal pedig felel neki.

Gyi Paci figyelt egy darabig, de nem értett semmit a vitából, elunta magát. Letépett egy csomó vadszőlőbogyót, és az ablakhoz vágta. Arkangyal kinézett, intett a fejével, Gyi Paci látta, hogy feláll, és elbúcsúzkodik.

Sárika kikísérte Arkangyalt, Gyi Paci hallotta, hogy a lány sír.

Megcsókolták egymást, aztán Sárika visszament a házba. Csikordult a kertajtó, Arkangyal kijött.

– Na, végre.

Megindultak.

– Mi van Sárikával?

– Megkérte a kezét egy állatorvos a szomszédjukban. Holnapután választ kell adni. Az anyja hozzá akarja adni.

– És te?

– Azt mondta az apja, ha holnapután reggel leteszek az asztalra tízezer forintot, tudom önállósítani magam, akkor hozzám adja Sárikát, ha nem, akkor az állatorvoshoz.

– Miért nem hazudsz nekik valamit?

– Már hazudtam. Éppen azért olyan dühös az anyja. Holnapután reggel a legvégső idő. Nem viccel, tudod, milyen a paraszt, ha Pestre kerül. De honnan vegyek tízezer forintot?

– Tízezer? Az sok.

– Nekem pedig kell.

Arkangyal indulatosan megrázta a fejét. Gyi Paci ebben a pillanatban mélyen megbánta, hogy Arkangyalt is magával hívta.

– Mit csináljunk?

Visszaértek a kocsihoz, Kriván felmászott a rakodótérre, Arkangyal telepedett harmadiknak a bőrülésre.

Gyi Paci egy térképet vett elő, és ujjával még egyszer végigrajzolta az utat Sirónak.

– Átmegyünk Budára a Margit-hídon, ott nincs ellenőrzés. Onnan körülbelül nyolcvan kilométer Nyék. Most fél kilenc van. Jó lenne tízre leérni, akkor alszik a paraszt a legmélyebben. Te is könnyebben visszajutsz a garázsba.

Siró bólintott.

Még nem volt tíz óra, mikor leértek Nyékre. Keresztül akartak hajtani a főúton, mert a bőrüzlet a falu túlsó végén volt, de a falu közepén mozgást láttak. A kocsi leoltotta lámpáit, és félreállt egy dűlőútra, Gyi Paci pedig elsétált a falu széléig.

A moziból most jöttek ki a parasztok, mindegyik egy széket hozott a kezében, úgy látszik, bent nincsenek padok.

Gyi Paci rágyújtott, nekidőlt egy fának, és várta, hogy a parasztok szétszéledjenek. Gyi Paci szívesen állt itt, szerette a falut. Gyakran gondolt vasárnapi ebédekre egy szép vidéki házban: fehér asztalterítő, rajta virág, monogramos kanalak, és kint, a konyhában énekel egy öregasszony. Még a háború előtt udvarolt egy tanítónőnek, aki vidéki volt. A tanítónő le is hívta őt húsvétra a szüleihez, de Gyi Paci nem ment. A cipője ki volt szakadva az oldalán, szégyellt volna minden este lábat mosni, milyen víz jött volna le róla? Így maradt le Gyi Paci a vidéki házasságról.

A parasztok már eltűntek a házakban. Gyi Paci intett a kocsinak. Felszállt. Nadrágzsebéből kivett egy revolvert, belefújt a csövébe, aztán hátracsúsztatta Krivánnak. A saját pisztolytáskáját is kigombolta.

– Akkor mindent, ahogy megbeszéltünk. Siró, gyújtsd fel a lámpákat! Indulj!

A falu túlsó végén a kocsi megállt egy jellegzetes falusi boltház előtt. A ház utcára néző része üzlet volt, a hátsó része pedig a tulajdonos lakása. A házban már semmi sem mozdult, sötét volt, csak a cégtábla fölött égett egy görbe nyakú lámpa: „Hankiss József bőrkereskedő, mindenfajta bőrök átvétele.”

Gyi Paci háromszor egymás után megverte az üzlet ajtaját. A ház végén világosság gyúlt. Gyi Paci megigazította derékszíját, és Krivánra nézett.

– Csak el ne röhögjem magam.

Kriván napraforgót rágott, és az oldalfirmát nézegette, amelyen egy piros és egy kék bőr volt egymásra festve. Siró és Arkangyal szorosan Gyi Paci mögé állt.

Hátul ajtócsapódás hallatszott, és a kert végén átszaladt egy alak kezében nagy csomaggal.

– Viszik a bőrt.

Gyi Paci belerúgott az ajtóba.

Egy pillanat múlva az üzletajtóban belülről megfordult a kulcs. A küszöbön egy magas, kövér arcú ember állt, ahogy összefogta magán a hosszú hálóinget, idegességében remegett a keze.

– Mi… mit akarnak?

Gyi Paci tisztelgett.

– Karakas László rendőrhadnagy vagyok.

Arkangyal melléje lépett, és ő is bemutatkozott.

– Mihályi Ferenc nyomozó vagyok.

Hankiss automatikusan kezet nyújtott.

– Hankiss József.

Gyi Paci egy gépelt írást adott át Hankissnak. Hankiss beljebb lépett, meggyújtotta a lámpákat, Gyi Paci és Arkangyal követte. Arkangyal körülnézett, a polc tele volt rakva talpbőrökkel, a szűk szobában átható volt a bőrszag. Hankiss hangosan olvasta az írást.

– „A Magyar Köztársaság Rendőrségének Főnöksége megbízza Karakas László rendőrhadnagy bajtársat, hogy Nyék községben Hankiss József bőrkereskedő üzletét az idevágó törvényhatározatok értelmében lefoglalja és lezárja, árukészletét pedig Pestre, a központi állami raktárakba felszállítsa. Jelen intézkedés ellen fellebbezés nincs.”

Hankiss fölnézett a papírból.

– De hisz itt voltak a járástól, és azt mondták, hogy az én üzletemre nem vonatkozik. Ha önök elviszik az árumat, koldusbotra jutok. Nézzék, hogy ötvenéves ember vagyok, demokratikus múltam van.

Gyi Paci sajnálkozva fordította ki a tenyerét.

– Kérem, én mint ember, teljesen megértem önt, minden részvétem a magáé, de a hivatalos kötelességet teljesíteni kell. Sajnos, ez így van.

Hankiss leült egy székre, eltakarta az arcát, és sírni kezdett. Gyi Paci kivette a kezéből az írást, zsebre vágta és kiszólt az utcára.

– Képesi bajtárs.

Siró bejött.

– Legyen szíves, hordja ki az árut.

– Értettem.

Siró egymás után vitte ki a bálákat. Arkangyal rá akart gyújtani, Hankiss felnézett a tűzre.

– Kérem, az üzletben nem lehet dohányozni.

– Bocsánat.

Arkangyal elrakta a cigarettát, Hankiss nagyokat csuklott a sírástól.

Hirtelen kinyílt a lakás felőli ajtó, és egy vékony, virágos pongyolájú nő lépett be: Hankiss felesége. Úgy látszik, hallgatózott, mert most semmit sem kérdezett, csak megállt az ajtóban. Idegesen rászólt az urára.

– Ne sírjon, sírt volna akkor, mikor el akartam adni az üzletet.

De Hankiss nem tudta elfojtani a könnyeit.

Az asszony figyelmesen nézte Gyi Pacit, Gyi Paci igyekezett elfogulatlanul viselkedni, ujjaival dobolt a pulton. Üresek voltak a polcok. Siró végzett a kihordással. Megállt Gyi Paci előtt, és tisztelgett.

– Hadnagy bajtárs, jelentem, befejeztem a rakodást.

– Jól van, elmehet.

Siró kiment, fölszállt a kocsira, hallatszott, ahogy begyújtja a motort. Gyi Paci is indult volna, de magán érezte az asszony szemét, tudta, hogy nem fogja simán elengedni őket. Megpróbálta egy hivatalosnak látszó akcióval leszerelni.

– Most be kell zárnom az üzletet.

Zsebéből ragasztópapírt vett elő, letépett belőle egy darabot, és felragasztotta az ajtóra. Tintával egy nagy X-et rajzolt rá, úgy, hogy az X szárai még az ajtófélfára is ráfussanak.

– Így.

Letépett még egy darabot, hogy kívülről az utcai ajtót is beragassza. Az asszony Gyi Pacihoz lépett.

– Miért nem a hivatalos pecsétet használja?

– A szolgálati szabályzat ilyenkor azt írja elő, hogy a keresztező jelzést alkalmazzuk.

– Akkor mutassa meg az írást. Hadd nézzem azon a pecsétet.

– Az írást?

Hankiss feléledt, két döngő lépéssel Gyi Paci elé állt.

– Igen. Mutassa a pecsétet!

– A pecsétet? Rögtön.

Gyi Pacinak esze ágában sem volt megmutatni az íráson a pecsétet. Ő maga csinálta, körülrajzolt egy ötforintost, és telefirkálta egy káromkodás elmosódó betűivel. Tudta, hogy minden igazolvány addig jó, amíg nincs rá szükség. Ezt az asszonyt jobb hamisítvánnyal sem lehetne meggyőzni. Gyi Paci végigtapogatta magát, mintha az írást keresné, közben a szemével Arkangyal felé intett.

Arkangyal közelebb lépett.

– Nálam van, hadnagy elvtárs.

– Akkor adja oda.

Kint dübörgött a motor, Gyi Paci az arcán érezte Hankiss leheletét. Arkangyal bal kezével a zsebébe nyúlt, jobb kezével pedig hirtelen felütötte Hankiss állát. A kereskedő felemelte karjait, körbefordult, és szó nélkül összeesett. Hankissné gyorsan magához tért, feltépte az ajtót, és beszaladt a lakásba.

Gyi Paci utána akart menni, de látta, hogy túl sok időt vesztene vele. Rákiabált Arkangyalra:

– Gyerünk a kocsira.

Arkangyal és Gyi Paci felugrott, Siró olyan hirtelen indított, hogy a kocsi megrázkódott, utána teljes sebességgel bekanyarodott az országútra.

Arkangyal zsebkendőbe csavarta vérző kezét, Gyi Paci megveregette a vállát.

– Nem baj, Arkangyal, másodszor majd könnyebb lesz.

Még hallatszott Hankissné sikoltozása, itt is, ott is kinyíltak az ablakok. Kriván végigdőlt a bőrökön, pisztolyát lefektetett alsó karjára támasztotta, és nyugodtan figyelt hátrafelé.

Gyi Paci a kocsit Óbuda felé irányította. Itt lakott Leviadesz Albert orgazda, akit a környéken Olasz Albertnek hívtak. Gyi Paci vele akarta megbeszélni a bőrök sorsát, Siró aggódva kérdezte:

– És elég megbízható?

Gyi Paci mosolygott.

– Ő?

És elkezdte mesélni, hogy ki az az Olasz Albert.

Olasz Albert ezerkilencszázkettőben jött Magyarországra, Brindisiből, egy adriai kikötővárosból. Itt állítólag gazdag kereskedő volt, három hajója úszott a tengeren. Egy nap összeveszett a feleségével, nem bírt vele élni, inkább otthagyta neki a vagyont.

Pesten a régi nagy vagányok orgazdája lett, akikről még most is csodákat mesélnek, pedig több mint húsz éve, hogy meghaltak már. Neki dolgozott Bendzsó, akinek alul is, fölül is dupla fogsora volt, összesen hatvannégy foga, és átharapta velük a félcollos gázcsövet. Jóban volt Csimbivel, aki egyszer úgy menekült meg a rendőrök elől, hogy átfutott a villamos alatt.

Három évtizeden át először Olasz Alberthez vittek minden árut Budapesten. Sohasem bukott le, mert tudta, hogy a rendőr is ember, ő is a piacból él. Amellett szerették a környéken, mert szerény és udvarias volt, akárkinek szívesen fizetett egy nagyfröccsöt. Már kezdett tollasodni, újra megnősült, egy lánya is született, mikor 1944-ben a németek elkobozták a vagyonát, őt pedig elvitték Auschwitzba.

Senki sem hitte, hogy a több mint hetvenéves, vékony ember visszatér, hiszen megjött a hír a bivalyerős kocsmáros Jellen fivérek haláláról is. De egy márciusi napon Olasz Albert feltűnt az óbudai utca végében. Megismerték: nem változott rajta semmi. Arcát kétnapos szakáll borította, éppen úgy, mint amikor elvitték, csak pecsétes ruhája helyett hordott egy csíkos, deportáltkabátot. Kabátja zsebében három kivert aranyfogat hozott újságpapírba csomagolva, és ezzel kezdte újra üzletét.

– És most hogy áll? – kérdezte Arkangyal Gyi Pacitól.

– Nem tudom. Most is ott lakik, ahol annak idején, abban a kabátban jár, amiben hazajött, de azt hiszem, van pénze.

– Szokott kölcsön adni?

– Nem.

Arkangyal felsóhajtott, Gyi Paci tűnődve nézett rá, mondani akart valamit, de inkább beharapta a száját, és kifelé fordult az ülésen.

Fél egyre érkeztek meg Olasz Alberték háza elé. Gyi Paci nem akart csöngetni. Átugrott az alacsony kerítésen, keresztülment a keskeny udvaron, a fakádba ültetett oleanderek és a halottszagú őszirózsák között. Bekopogott Olasz Albert lakásának ajtaján. A kopogásra senki sem válaszolt. Gyi Paci egyik lábáról a másikra állt, mert két utcával lejjebb várakozott a teherautó. Benézett az ablakon. A szobában elég világos volt, mert egy villanyörökmécses égett egy frufrus szőke kislány képe alatt. Melinda volt ez, Olasz Albert lánya, aki meghalt Auschwitzban. A szobában nem állt se szék, se asztal, se ágy, csak egy piros és egy zöld pokróc hevert a földre dobva. Az egyik sarokban két bőrönd feküdt egymáson, különben üres volt a szoba. Gyi Paci megverte az ablakot, hátha ott van Olasz Albert a pokrócok között.

Kinyílt a szomszéd ajtó, és egy kövér, hálóinges nő nézett ki rajta álmosan.

– Albert úr nincs itthon.

Gyi Paci megvárta, amíg a nő visszahúzódik, aztán kimászott a kerítésen. Tudta, ha Olasz Albert nincs itthon, akkor tíz eset közül kilencben meg lehet találni őt a „Hárfa” vendéglőben.

Siró maradt a kocsival, a Szentháromság bement a vendéglőbe. Már Olasz Albert volt az egyedüli vendég itt. A legelső asztalnál ült, állát egy kék tejeskannára támasztotta, és a pincérrel beszélgetett. Arkangyal kíváncsian nézett rá. Olasz Alberten nem látszott meg, hogy közelebb jár a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, egyenesen tartotta magát, s arcán a kétnapos szakáll még mindig fekete volt. Olasz Albert barátságosan intett Gyi Paci felé, és a pincérhez fordult.

– Guszti úr, kérem, a barátaimnak az a három nagyfröccs, nekem pedig az az egy házmester.

Gyi Paci az asztalra támaszkodott.

– Sürgős dolgunk van, Albert bácsi.

Olasz Albert megveregette Gyi Paci kezét.

– Nem lehet, kérem, olyan sürgős, hogy az a két-három nagyfröccs megártson.

A pincér már hozta is az italt. Olasz Albert még egy kört rendelt, aztán megkopogtatta az asztalt.

– Fizetünk, Guszti úr.

A pincér számolt, letépte a cédulát, és Olasz Albert felé nyújtotta. Az öregember kinyitotta a tejeskannát, és száját a világosságra tartotta. Gyi Paci belenézett a kannába: félig meg volt rakva százforintosokkal. Olasz Albert egyet kihúzott belőlük, és a pincérnek adta.

– A többi marad, Guszti úr.

Észrevette Gyi Paci arcán a csodálkozást, magyarázólag a tejeskannára ütött.

– Sok a vetkőztetés, de öregember tejért megy, nem érdemes bántani.

Gyi Paci a kocsihoz vezette. Olasz Albert felemelte a ponyvát, és végignézte a rakományt.

– Ebbene. Fiacskám, sofőr, tudja, hol van a Labanc utca?

– Tudom.

– Menjünk oda a Polgári Demokrata Párt elé.

Az az egykori üzlethelyiség, amelyre az volt ráfestve, hogy Polgári Demokrata Párt Óbudai Szervezete, Olasz Albert raktára volt. Az öregember felhúzta a redőnyt.

Gyi Paci körülnézett, csak hordók, kötelek és egy nagy vastargonca állt az üzletben.

– Rossz szezonja van, Albert bácsi?

– Félnek az emberek, fiam.

Behordták a bőröket. Siró rátette a kezét Gyi Paci vállára.

– Elmegyek. Most még könnyen be tudok menni.

– Eridj, Jani, majd holnap este gyere föl Krivánékhoz. Csókolom Irént.

– Jól van. Átadom.

A kocsi felbúgott és elment.

Olasz Albert és a Szentháromság belülről magára csukta az üzlethelyiség ajtaját. A Szentháromság leült a bőrökre, Olasz Albert gyertyát gyújtott, s a vastargonca ládájából barackpálinkát szedett elő, meghúzta, aztán körbe küldte az üveget. Gyi Paci is ivott, utána megtörölte a száját.

– Mi lesz a bőrökkel, Albert bácsi?

– Maguk mit gondolnak, fiacskáim?

Arkangyal Olasz Albert felé fordult.

– El kell adni egyszerre az egészet.

– Ez nagyon jó, fiacskám, csak előbb keressek valakit, aki hozza utánam a börtönbe az ételt. Itt szó van egy huszonöt, harminc, harmincötezer forintról, nincs ma az az ember, aki zsebből kifizeti.

Arkangyal indulatosan a levegőbe ütött.

– Nekem most kell.

Olasz Albert mosolygott.

– Maga, fiacskám, még nagyon fiatal. Maga nem látta azt, amit én. Magának ismerni kellene Noficzer Jancsit. Az első világháború után ellopott egy hajórakomány parafát a szabad kikötőből. Tudja, az mennyi ma? Kétszázezer forint. És ő kilónként adta el, másfél évig a menhelyen aludt, de két év múlva ő lett a parafacsászár. Ezt a bőrt csak laponként lehet eladni.

Arkangyal felugrott.

– Nekem egyszerre kell a pénz, nem húszfillérenként.

Gyi Paci rászólt.

– Ne üvölts. Nem lehet egyszerre eladni.

Olasz Albert Gyi Pacihoz fordult.

– Most fölírok magának egy címet, fiacskám. Ha el fogják vinni azt az egy lap bőrt, maguktól itt át fogják venni.

Egy cédulára valamit firkált, és odaadta Gyi Pacinak. Gyi Paci átfutotta a szemével: „Küldje el ezt az embert.”

Gyi Paci zsebre vágta a cédulát.

– Ide elég lesz két ember. Melyiketek akar elmenni?

Egyikük sem felelt. Kriván a fogain játszott egy dallamot, Arkangyal pedig bizalmatlanul nézett hol a bőrökre, hol Gyi Pacira. Gyi Paci megismételte a kérdést.

– Melyiketek akar elmenni?

– A bőrökkel hánykor kell menni?

– Nyolcnál hamarabb nem lehet.

Arkangyal felemelte a kezét.

– Akkor engedj el engem. Reggel találkozok Sárikával.

– Jól van.

– Adjál egy kis pénzt.

– Nekem sincs. Este gyere el hozzánk, akkor megkapod a részed.

Olasz Albert egy százast vett elő a tejeskannából, és odaadta Arkangyalnak.

– Tessék, fiacskám, majd levonjuk.

Arkangyal zsebre vágta a pénzt, felhúzta a redőnyt, és elment. Olasz Albert gondosan becsukta utána az ajtót, megvárta, amíg Arkangyal lépései elhalnak az utcán, csak akkor szólalt meg.

– Ebben az emberben nem lehet bízni. Ennek nem ez a bőr a fontos, hanem la propria porca pelle, a saját disznóbőre. El kell vinni az árut innen, hogy ne tudja, hol van.

Gyi Paci bólintott.

– Igen, én is úgy gondolom. Most vigyük?

– Most már nem lehet. Lassan világos lesz, reggel pedig elutazok Miskolcra.

– Akadt valami?

– Ott több a bátor ember. Holnapután este jöjjenek ide az autóval, addig keresek helyet a bőrnek.

Gyi Paci átöltözött, addig Kriván kibontott egy bálát, és négy lap bőrt vászonba tekert. Lesétáltak a Flórián térig, itt bementek egy telefonfülkébe, és a könyvben kerestek egy belvárosi susztert. Már az A betűnél találtak: Anselm József, Párisi u. 7. Felhívták. Gyi Paci előadta, hogy most jöttek meg külföldről, és bőrt hoztak, de a vámboletta, sajnos, leszakadt róla. A suszter boletta nélkül is hajlandó volt átvenni a bőrt. Kérte, hogy ne a lakására, hanem az üzletbe hozzák. Gyi Paciék bementek a Belvárosba, egy óra hosszat figyelték az üzlet környékét, kivárták, míg Anselm egyedül maradt, és csak azután kopogtattak be. Már fél tizenegy felé járt az idő.

Anselm éppen reggelizett, és újságot olvasott, szemüvegét leengedte az orra hegyére, úgy nézte Gyi Paciékat.

– Maguk azok?

– Igen.

– Csak ketten jöttek?

– Miért?

– Azt hittem, hárman vannak.

– Nem jól hitte.

– Nem baj, ha nem jó, akkor megeszik a gyerekek. Mutassák a bőrt.

Anselm visszacsúsztatta orra tövére a szemüveget, úgy kapargatta a bőrt, Kriván körülnézett, és megfogta a zsebében a revolvert.

– Ha unatkoznak, ott a délelőtti újság.

Gyi Paci forgatta a lapokat.

– Van benne valami érdekes?

– Hó, nagy szenzáció! Egy háromtagú banda ma éjszaka kirabolt egy bőrkereskedőt. Azt mondták, hogy államosítani jöttek. Átkozottul ravasz egy trükk. Istenem, Istenem, minden másnak jut az eszébe, nem nekem.

Gyi Paci elvörösödött, Kriván nyugodtan bámult a suszterre. Anselm rágyújtott.

– Ez a büdös bagó! Reggeli után sem tudom megállni. És mit kérnek a bőrért?

Gyi Paci nyolcszáz forintot mondott, a piaci ár felét. Anselm legyintett.

– Maga viccel.

– Maga viccel!

– Én a maga helyében nem ugrálnék.

Kriván pisztolyát Anselm hátába nyomta, Anselm meg sem rezzent, tovább fújta a füstöt.

– Maguk engem nem fognak lelőni. Rajtam kívül nincs az az ember, aki ezt a bőrt átveszi. Mindenki fél a gazdasági rendőrségtől. Hatszáz forint.

– De akkor a többit is átveszi!

– Minden héten tíz lapot, de most két hétig ne lássam magukat, mert bemegyek a rendőrségre. Én nem akarok lebukni. Meg vagyok értve?

– Világos.

A suszter átadta a pénzt, Gyi Paci gondolatban elosztotta: Sirónak, Krivánnak, Arkangyalnak, Olasz Albertnek egy rész, neki kettő.

– Akkor két hét múlva bejövünk.

– Jól van.

Gyi Paci és Kriván megindultak lefelé a Váci utcán.

Arkangyal, miután elvált Olasz Albertéktől, felszállt egy hajnali villamosra, és elment a Teleki térre. Sárika itt dolgozott a Kellner drogériában. Munka előtt egy kifőzésben szoktak találkozni Arkangyallal.

A kifőzésben még alig voltak. Két vak kefeárus, akiknek spárgával volt egymáshoz kötve a kezük, hogy együtt tudjanak maradni, paradicsomos káposztát evett. Parasztok jöttek be egy meleg köménymaglevesre. Hátul, a sarokban ült Bandi bácsi, az öreg detektív. Húsz évvel ezelőtt még saját osztálya volt a Főkapitányságon. Erejéről csodákat meséltek. Két egymásra tett kártyacsomagot el tudott szakítani egyszerre, de nemcsak szakította a kártyát, hanem forgatta is, hajnalig koporsózott az Emke fölötti barlangban. Egyszer túl sok pénzt vesztett, nyugdíjazni akarták, de megkönyörültek rajta, mert régi ember. Kitették mezei detektívnek a Teleki térre. Mindenki tudta róla, hogy gyűlöli a rendőrséget, jó napja van, ha azt hallja, hogy kollégái pórul jártak. Számtalan vagány menekült meg úgy, hogy Bandi bácsi elment hozzá, és megmondta neki, hogy a rendőrség le akarja tartóztatni.

Arkangyal köszönt neki, az öreg detektív magához intette.

– Arkangyal, vigyázzatok.

– Miért?

– Csak. Vigyázzatok.

– Jól van, Bandi bácsi, köszönöm szépen.

Arkangyal tejeskávét rendelt négy kiflivel. Elgondolkozva keverte föl a kávét.

Azt nem mondhatja meg Sárikának, hogy nem sikerült pénzt szerezni, mert a lány kétségbeesik, és elmondja az anyjának, az öregasszony pedig csak erre vár. Majd azt mondja, hogy egy barátja ma estére megígérte a tízezer forintot.

Arkangyal beaprította a kiflit, de a gondolatai annyira elfoglalták, hogy nem tudott enni.

Igen, mára el tudja intézni Sárikával a dolgot, de honnan szerzi meg a pénzt holnap reggelre. Ki adhatna kölcsön? Franyó Vili adott volna, de őt elvitte a rendőrség. Arkangyal hirtelen Olasz Albertre gondolt. Abban a tejeskannában biztos volt tízezer forint. El kellene kérni tőle, ha nem akarja adni, akkor rá kell beszélni.

Sárika bejött.

Arkangyal megcsókolta a kezét. Szerette ezeket a tejkrémmel ápolt, vékony kezeket, pedig Sárika nem is tudott simogatni velük, mindig szőr ellen simította végig Arkangyal arcát. Sárika leült, és riadt szemekkel Arkangyalra nézett.

– Megvan a pénz, Pali?

– Estére meglesz.

– Biztos?

– Biztos.

Arkangyal fejét Sárika vállára hajtotta, a lány válla ringott vele.

– Úgy örülök, hogy sikerült megszerezned. Anyus azt mondta, hogy biztos nem tudod. Azt mondja, tízezer forintot ma csak lopni lehet, keresni nem.

Arkangyal felemelte a fejét.

– Látod, mégis megvan. Hányra mész az üzletbe?

– Tízre.

– Gyere, bemegyünk a moziba addig.

A Palota moziba mentek a Teleki tér sarkán. Ez a mozi naponta tizenhat óra hosszat játszott, reggel nyolctól este tizenkettőig, sőt, ha korán bejött a libásvonat, reggel hatkor is rendeztek előadást. Takarítani havonként egyszer takarítottak, a vetítőgép sugarán ezerszámra ugráltak át a bolhák.

Éppen kezdődött az előadás, a lámpák fokozatosan elhalványultak és kialudtak. Sárika Arkangyalhoz bújt. Arkangyal magához szorította a lányt úgy, hogy Sárika felszisszent, és csodálkozva nézett rá.

– És ha nem kaptam volna meg a tízezer forintot, akkor te mit csináltál volna, Sárika?

– De hiszen megkaptad.

– De tegyük föl, hogy nem kaptam volna meg, és az apád nem adott volna hozzám.

Sárika megrázta a fejét.

– Akkor nem mentem volna sohasem férjhez.

Arkangyal tudta, hogy csak buzgóságában beszél így a lány, mégis meghatotta. Újra magához húzta, és megcsókolta a száját.

Csöngettek, tíz perc múlva vége az előadásnak.

Arkangyalék fölkeltek, hogy Sárika időben beérhessen.

A patika előtti sarkon elváltak, Arkangyal még egyszer megcsókolta a lányt, és hosszan nézett utána.

Délután Arkangyal végigjárta rokonait, hátha valamelyik ad kölcsön. A legtöbbet otthon se találta, akit pedig otthon talált, annak sem volt pénze. Utoljára apja testvéréhez ment, aki művezetőként dolgozott a Láng-gyárban. Megígérte, hogy megszerzi a pénzt, de csak akkor, ha Arkangyal rendes munkát vállal náluk. Arkangyal utálta a gyárat, mégis hajlandó lett volna belépni. Nagybátyja szemén azonban látta, hogy a pénz akkor sem biztos. Köszönés nélkül otthagyta. Nem maradt más hátra, mint hogy megpróbáljon Olasz Alberttől kölcsönkérni.

Már besötétedett, mikor kiért Óbudára, nyolc óra felé járhatott az idő. A házra könnyen rátalált, mert a lámpa alatt egy tábla volt a falba erősítve. Egy kéz, egy vízszintes vonalra mutat, a vonal mellett felírás: Wasserhöhe 1838. Kikereste a lakásnévsorból Leviadesz Albertet, és bekopogott nála. Olasz Albert reggel valóban elutazott Miskolcra, így belülről senki sem válaszolt. Arkangyal még egyszer kopogott, aztán látva, hogy senki sincs otthon, hüvelykujja felső ízét erősen rányomta a kulcslyukra úgy, hogy a bőrébe belenyomódott a kulcslyuk formája. Kiment az utcára, elővett a zsebéből egy darab rézdrótot, az ujján levő formához mérte, aztán három hajlítással álkulcsot csinált belőle.

Visszament a lakáshoz, megvárta, amíg mindenki eltűnik az udvarról, aztán egyetlen mozdulattal kinyitotta az ajtót. Arkangyalról azt tartották, hogy ő lehetne a legügyesebb lakatos Pesten, ha volna kedve dolgozni.

Belépett, és becsukta maga után az ajtót. Körülnézett. A konyha teljesen üres volt, csak Olasz Albert tejeskannája állt a sarokban. Arkangyal odalépett és felnyitotta, de a kanna szája üresen tátongott rá. Nem hagytak benne pénzt.

Arkangyal átment a szobába. A villany örökmécses most is égett, elég jól lehetett látni. Felemelte a pokrócokat és megrázogatta, de csak por jött belőlük. Leszedte a kislány képét, megfordította, ott sem talált semmit, visszaakasztotta. Végignézte a sarkokat; az egyikben két üveg állt, a másikban Olasz Albert ezüstfejű sétapálcája. Már csak a két bőrönd maradt hátra, úgy látszik, ide dugta el a pénzt az öregember.

Nehéz csikorgással húzódtak félre a zár gombjai. Arkangyal meglepődött: ezeket a bőröndöket évek óta nem nyithatták ki. Leszedte a holmik tetejéről a barna csomagolópapírt.

A felső bőröndben ruhák voltak, körülbelül öt-hatéves lányra valók. Kék, zöld, piros vászonruha, egy fehér batiszt kötény, közepén csokoládészínű fagylaltnyommal, kis ingek, kalapok és egy fehér cipő. Arkangyal megdöbbenve forgatta kezében. Visszadobálta a ruhákat, és felnyitotta a másik bőröndöt. Ezt is barna papír takarta le, Arkangyal idegesen félrevágta. A bőröndben egy óriási baba feküdt, fehér csecsemő pólyában, amelynek csipkéje itt-ott már ki volt kezdve.

– Ne bántsd.

Arkangyal megfordult: Olasz Albert állt vele szemben.

Az öregember magához szorította a babát, és csöndesen rászólt Arkangyalra.

– Nagyon kérem, ne bántsa a babát. Legkedvesebb emlékem a kislányomtól.

A pokrócra mutatott.

– Üljön le.

A megdermedt Arkangyal engedelmeskedett, Olasz Albert visszapakolta a holmikat a bőröndökbe, közben dünnyögött.

– Egész nap ideges voltam, valami baj van Melindával.

Olasz Albert becsukta a bőröndöket, és Arkangyal felé fordult.

– Tessék, kérem, beszéljen. Mennyi pénz kell?

– Tízezer forint.

– Annyi nincs nálam, kérem legfeljebb párszáz forint. Lent maradt a pénzem Miskolcon. Ha leüt, akkor sem talál többet nálam.

– De nekem kell.

– Kérem, én nem tudok önnek a föld alól előkaparni. Akkor először magamnak kaparnék.

Olasz Albert fel s alá járkált, Arkangyal a szemével követte. Az öreg arcán, melyen úgy futott szét a kétnapos, fekete szakáll, mint egy óriási ujjlenyomat, nem látszott félelem. Arkangyal tudta, hogy akármit mond neki, nem fogja megijeszteni. Kinyújtotta kezét Olasz Albert felé.

– Adja ide a kulcsokat.

– Milyen kulcsokat?

– A raktárét.

– S a barátai?

– Ne törődjön vele.

Olasz Albert szúrósan nézett rá.

– Mindenáron el akarja dobni a kanalat?

Arkangyal állta tekintetét.

– Jól van, nem kár magáért.

Olasz Albert a raktár felé mutatott.

– Ott az én vastargoncám, pakolja fel rá. Egy telefonfülkéből felhívja az első belvárosi susztert, megbeszéli vele, és aztán felviszi hozzá.

– S átveszi?

– Kapni fog rajta. Tessék, itt vannak a kulcsok.

Arkangyal átvette Olasz Alberttől a kulcsokat, s az öregember szemébe nézett.

– És mi a biztosíték, hogy maga nem jelent föl engem?

– Semmi, kérem.

– Igen.

Arkangyal lehajtott fejjel becsukta maga után az ajtót, az udvarról behallatszott, ahogy magában dünnyög.

Olasz Albert lánya képére nézett.

– Magában beszél, elveszett lelkét keresi. Quest’uomo perdrà, Melinda.

Siróné végigment a sötét szobán, és megnézte a világító számlapú órát. Este fél kilenc volt, Siró még aludt reggel óta. Siróné óvatosan megrázta az ura vállát.

– Janikám.

Siró felhorkant, aztán kinyitotta a szemeit.

– Mi van, Irén?

– Itt vannak Feriék, nemsokára indulunk.

Siró lassan eszmélt.

– Milyen nap is van ma?

– Csütörtök.

Persze, ma mind a ketten szabadnaposak, és megbeszélték az asszony testvérével, hogy elmennek a vendéglőbe. Siró megcsókolta a feleségét.

– Jól van, Irén. Menj be hozzájuk addig, én megborotválkozom a konyhában.

Az asszony átment a másik szobába, Siró felkelt. Jókedvű volt, szeretett a feleségével vendéglőbe járni. Tudták az asszonyról mindenütt, hogy szakácsnő, kivételezett adagokat kaptak. A cigány a szünetben odaült melléjük beszélgetni, néha még a főnök is odanézett hozzájuk egy percre. Kár, gondolta Siró, hogy tíz órakor el kell ugorni Gyi Paciékhoz. Ha minden jól megy, végez fél óra alatt, majd kitalál valamit az asszonynak, hogy hova megy.

Siró dúdolva sétált át a konyhába, vizet melegített, megmosakodott, beszappanozta magát. Mivel sovány arca tele volt mély ráncokkal, nem használhatott borotvakést, egy kis önborotvája volt, azzal kezdte kaparni magát.

Már lehúzta az egyik oldalt, mikor az előszobaajtón csöngettek.

– Nyisd ki, Irén.

Az asszony visszakiabált.

– Nyisd ki te, mert megszöknek a vendégek.

– Akkor várnak egy kicsit.

Ebben a pillanatban nyomatékosan megismételték a csöngetést, Siró kénytelen volt abbahagyni a borotválkozást.

– Ki az?

Senki sem válaszolt, Siró kinyitotta az ajtót. A küszöbön két rendőr állt, és egy ballonkabátos, láthatólag rendőrnyomozó. A ballonkabátos egy piros igazolványt mutatott fel.

– Ön Siró János sofőr?

– Igen.

– Velünk kell hogy jöjjön.

Siró tehetetlenül lógatta a kezeit.

– Befejezhetem a borotválkozást?

A ballonkabátos villámgyorsan elvette tőle a borotvát.

– Nem. Csak mossa le az arcát.

A ballonkabátos bement Siróval a konyhába, a két rendőr kint maradt.

– Siessen.

Az asszony kikiabált.

– Ki az, Janikám?

– Egy barátom a MATEOSZ-tól. Kijött értem, különfuvar, be kell ugranom.

Hallatszott, hogy az asszony ijedten megindul kifelé. Siró fölemelte a fejét, és könyörögve nézett a ballonkabátosra, hogy játssza végig a játékot. A ballonkabátos bólintott. Az asszony odalépett Siróhoz.

– Mi történt?

A ballonkabátos megköszörülte a torkát.

– Egyik sofőrünk megbetegedett, nagyságos asszony, és Janinak be kell ugorni helyette.

– De hát ő szabadnapos. Nincs más emberük?

– Nincs, nagyságos asszony.

– De épp most készültünk elmenni valahova.

– Nagyon sajnálom.

Siró megcsókolta a feleségét.

– Tudod, hogy a munka az első.

– Várj, legalább vidd el ezt a pár süteményt.

Siró zsebre vágta a süteményt, és elindult a ballonkabátossal együtt.

– Ne maradj sokáig.

– Jó, majd igyekszem.

Útközben csatlakozott hozzájuk a két rendőr is. Siró a ballonkabátoshoz fordult.

– Mennyit kapok, felügyelő úr?

– Öt év, barátom. A legjobb esetben négy.

Egy nagy, fekete személyautó várt rájuk, az autó sofőrje végigmérte Sirót.

– Na mi van, kolléga? Ez megvan, most már csak az a három vagány hiányzik.

Az egyik rendőr elgondolkozva dünnyögte.

– Ők keményebb diók. Mit gondol, százados elvtárs, van fegyverük?

– Azt hiszem, van.

Arkangyal félt, hogy Olasz Albert nem a valódi kulcsokat adta oda neki. Remegő kézzel dugta be a zárba. A kulcs elfordult. Arkangyal fellélegzett. Rálépett a fogantyúra, a redőny felszaladt. Belépett az üzletbe.

Először a vastargoncát kormányozta ki a hordók közül. Végigkutatta. A targonca ládájából két üres üveget és egy széles zöld ponyvát vett ki, az üvegeket eldobta. Arkangyal gondolkozott, hol pakolja meg a kocsit. Ha leállítja az üzlet előtt, és egyenként hordja ki rá a bálákat, majdnem biztos, hogy észreveszi egy rendőr. Viszont az üzletből nem sima út, hanem két lépcső vezetett kifelé, elbírja-e a kézikocsi megrakva a rázkódást. Arkangyal megnézte a két kereket. Elég rozsdásak voltak, és a tengelynél kéregben állt a megszáradt kocsikenőcs, de különben meglehetősen erősnek látszottak. Úgy döntött, hogy inkább az üzletből hajt ki.

Arkangyal megpakolta a kocsit, az összes bőr egyharmada ment rá, tehát ha átveszi tőle a suszter, akkor még kétszer kell ma éjszaka megfordulnia. A ponyvával letakarta a bőrt.

Arkangyal megindult a kocsival kifelé, mikor a kerekek a lépcsőkhöz értek, teljes súlyával rácsimpaszkodott a targonca száraira, hogy az előredőlést egyensúlyozza, aztán lassan ráengedte a lépcsőre. A második lépcső előtt újra megszorította, a kerekek szinte zajtalanul gördültek le az aszfaltra. Arkangyal megtörülte a homlokát.

Végigtolta a Labanc utcán, a sarkon túl pedig befordult a Nagy Sándor utcába, amely egyenesen a Margit-hídhoz vezetett.

A textilgyár mellett egy telefonfülkét vett észre. Arkangyalnak eszébe jutott Olasz Albert tanácsa, s mivel jobbat nem tudott, elhatározta, hogy megfogadja.

Lámpák nem égtek a közelben, megkockáztatta, hogy leállítja a targoncát. Egészen a fal mellé tolta, hogy beleolvadjon a gyárfal árnyékába. Bement a telefonfülkébe, de fél szemmel a kocsira vigyázott.

Gyufát gyújtott, és lapozgatni kezdett a telefonkönyvben. Az A betűnél kezdte a keresést. Miként ma reggel Gyi Paciék, ő is Anselm nevére talált rá először. Arkangyal nem tudott Gyi Paciék ügyéről, mégis bizonytalan, rossz érzés fogta el. Ha nem fél annyira, hogy egy rendőr meglepheti a kocsit, továbblapoz a telefonkönyvben, és egy másik susztert keres. De nem akart időt veszíteni, így még egy gyufát gyújtott, és felhívta Anselmet.

Anselm már otthon volt, amikor csörgött a telefon. A rádió előtt ült, és cigányzenét hallgatott, közben cigarettázott. A másik szobában felesége tálalta a vacsorát, és szidta Anselmet, hogy miért cigarettázik evés előtt. Anselm felemelte a kagylót.

– Halló, itt Anselm József cipész.

Mikor Anselm meghallotta, hogy bőrről van szó, egy pillanatra azt hitte, hogy Gyi Paci telefonál. Idegesen dünnyögte:

– Megmondtam magának, hogy mikor jöjjön.

Ebből persze Arkangyal semmit sem értett. Tovább hajtogatta, hogy ő bőrt szeretne eladni, mert tízezer forintra van szüksége. Anselm szórakozottan válaszolgatott Arkangyalnak, hol egy igennel, hol egy nemmel, közben elgondolkodva cigarettázott.

Úgy látszik, továbbadták a címét, és most minden vagány őt fogja felkeresni, Anselm szerette az olcsó árut, és hajlandó is volt némi kockázatra, de tudta, hogy ha börtönbe kerül, ott nem cigarettázhat. Ez túl nagy árnak látszott. Valamit kellene csinálni, gondolta, mert a detektívekkel gyűlik meg a baja. Mi lenne, ha ezt a telefonálót lebuktatná? Ezzel bebiztosíthatná magát a rendőrség előtt. Igen, ez lesz a legjobb, döntött magában Anselm, ide hívja. Megkérte Arkangyalt, hogy jöjjön fel a lakására, majd ott megbeszélik az ügyet. Lassan diktálta a címét, hogy Arkangyal megjegyezhesse.

– Párisi utca 7., negyedik emelet négy. Egy hetes, két négyes.

– Igen, akkor indulok. Egy jó félóra múlva ott leszek.

– Jöjjön. A viszontlátásra.

Arkangyal letette a kagylót.

Anselm elszívta a cigarettáját, aztán átszólt a feleségének a másik szobába.

– Adél, átmégy az üzletbe, a legfelső polcon van négy lap bőr, átviszed az anyádékhoz.

– Most, vacsora előtt?

– Most, vacsora előtt.

Az asszony elment. Anselm felhívta a rendőrséget.

– Jó napot kívánok. Itt Anselm József cipész, kérem a gazdasági osztályt.

Egy férfihang jelentkezett. Anselm újra bemutatkozott, aztán rátért a dologra.

– Kérem, én olvastam az újságban azokról a banditákról, akik kirabolták azt a vidéki kereskedőt. Most jelentkezett nálam valaki telefonon, bőröket kínál. Lehet, hogy az illető is közéjük tartozik. Egy félóra múlva itt lesz a lakásomon.

A férfihang megkérdezte Anselm címét, aztán közölte vele, hogy tudnak az esetről, a sofőröket már el is fogták. Ők is várni fogják a bőrökkel jelentkezőt.

Anselm újból rágyújtott, és elégedetten fújta a karikákat maga elé.

Arkangyal a targoncát nagy nehezen behúzta a kapu alá, és beállította a szemetesvödrök közé. Körülnézett. A ház meglehetősen kihalt volt, csak egy-két gyerek játszott a folyosókon. Arkangyal a melléklépcsőn megindult fölfelé.

Már az első emeleten járt, mikor dörrenést hallott a háta mögött. Visszanézett, az utcai kaput csukta be két ember. Az udvaron úgy nyüzsögtek a rendőrök, mint egy halott madár körül a hangyák. Az egész csapat már mászott is fel a lépcsőn.

Arkangyal megpróbált bemenni egy lakásba, de úgy látszik, mindenki tudott az ő jöveteléről, mert az ajtó belülről riglire volt zárva. Még egyszer lenézett az udvarra: a kapunál csak két rendőr maradt. Arkangyal nemhiába bokszolt hat évig, jó idegei voltak, most is nyugodtan tudott gondolkozni.

– Ha magam után tudom csalni a többi rendőrt, fel a negyedik emeletre, és én vissza tudok jutni valahogy a földszintre, akkor e mellett a két rendőr mellett el tudok menni.

Már a nyomában kopogtak a rendőrcsizmák, sőt a második emeletről is törtetett lefelé egy csapat. Arkangyal átfutott egy folyosón, és a főlépcsőn szaladt tovább. Az üldözők egyesültek, és egy csapatban követték három-négy lépésről Arkangyalt. Arkangyal futás közben a zsebébe nyúlt, s egy kulcsot tépett ki belőle, azt az álkulcsot, amellyel Olasz Albert lakását nyitotta ki. Pár hatalmas lépéssel előnyt szerzett, combjai szinte a hasán feküdtek, ahogy szaladt. Előnye a negyedik emeletnél már teljes lépcsőfordulóra növekedett.

Arkangyal a negyedik emeletnél megállt, és a kulccsal kinyitotta a liftaknát. Elhomályosodva látta, hogy egy szürke ruhás ember utánanyúl, Arkangyal rávágta kezére a liftajtót, s a drótkötélen elkezdett kúszni lefelé. Szerencséje volt, a lift az ötödik emeleten állt.

A vastag sodrású drótkötél ide-oda lebegett Arkangyal testével. Ahogy kúszott a sötét földszinti ajtó felé, Arkangyal sokszor nekiütődött a falnak. A drót is már elég régi lehetett, mert sok szál élesen kiállt belőle, és feltépte Arkangyal kezét.

Kinyílt a liftajtó, és valaki a negyedik emeletről revolverrel lefelé lőtt. A golyó a harmadik emeletnél csapódott be, Arkangyal szeme tele lett mésszel. Csodálkozott, hogy elhibázták, pedig jó célpontot nyújt, lefelé különben is biztosabban lehet célozni. Aztán arra gondolt, hogy biztos élve akarják elfogni. Kezeiből csurgott a vér, egyik tempónál a bal, másiknál a jobb tenyerét pihentette, inkább a lábaival kapaszkodott.

Már az első emeletnél járt, amikor lenézett. A földszinten is világosság tört be a liftaknába. Az ajtóban két rendőr állt, kik fölfelé néztek, és ők is pisztolyt tartottak a kezükben. Arkangyal két tűz közé került.

Arkangyal megállt, és mint egy nagy, sötét madár gubbasztott a kötélen. Egy pillanatig kívülről is látta magát: így néz ki az ember, gondolta kábultan, mikor meghal.

Orrában hirtelen tejkrém szagot érzett. Becsukta a szemét: újra látta a napfényben álló Teleki teret, ahol először találkozott Sárikával.

Munka közben Arkangyal egyszer ide ült ki ebédelni. Már vége felé járt a fél kiló kenyérnek és húsz deka felvágottnak, mikor egy barna hajú, zöld szemű lány ült le mellé a padra. Kék köpenyt viselt, látni lehetett rajta, hogy boltban dolgozik. Arkangyal megszólította.

– Fogadjunk, kitalálom, hogy hol dolgozik.

Sárika mosolyogva ránézett.

– Kíváncsi vagyok.

– Nem trafikos, mert akkor dohányszaga lenne. Eltaláltam?

– Ez igaz.

– Nem vasas, mert azoknak piszkos a körmük, nem fűszeres, mert azoknak korpás a fejük. Adja csak ide a kezét. Arkangyal megszagolta Sárika kezét, a tejkrém illata megtöltötte az orrát.

– Drogéria?

– Igen.

Arkangyal vett Sárikának egy fél kiló őszibarackot, és az ebédidő végén visszakísérte. A hámló falú lépcsőházban megcsókolta. A lány még nem tudott csókolni, nagyokat cuppantott, és összenyalta Arkangyal szája szélét, de Arkangyal még most is érzi az ízét. Olyan volt, mintha az ember nyers savanyúkáposztát eszik, és egyszer csak ráharap valamilyen fűszerre, aminek a nevét csak a parasztok ismerik, és az eltölti nyári illatokkal az egész szájat.

Arkangyal elmosolyodik, és a keze ugyanebben a pillanatban elengedi a kötelet. A földszinti két rendőr arca elé kapta kezét, és ijedten félreugrott.

A rendőrök némán álltak az összezúzott test fölött, az egyik levette a sapkáját, és felsóhajtott.

– Egy kocsi bőrért egy ilyen fiatal fiú.

A másik rendőr bólintott.

– Nem érti őket az ember. Be kell takarni, ne lássák a gyerekek.

Gyi Paci és Kriván már fél órája vártak Arkangyalra és Siróra a Ceglédi telep egyik lakásában.

Ez a lakás egy szobából állt, ami előszoba és konyha nélkül egyenesen a folyosóra nyílott, Kriván lakott itt az anyjával. Ilyenkor, nyáron este is ritkán nyitották ki az ablakot, mert a disznóhizlalda felől erre fújt a szél. A romlott levegő kócfürtökben lógott le az ágyak alján.

Gyi Paci fel és alá járkált a szobában.

– Mi lehet velük?

Kriván egykedvűen nézett rá.

– Majd megjönnek, mit idegeskedsz?

Gyi Paci egy ócska virágtámaszon az ablak mellett színes kavicsokat vett észre, felszedett hármat, és bűvészkedett velük.

– Mire kellenek ezek a kövek, Kriván?

Kriván kalapácsot és vésőt szedett elő a fiókból, és vékony, egyenes lemezeket pattintgatott le a kavicsokról. Mutatta őket Gyi Pacinak.

– És ezekkel mit csinálsz?

– Ki lehet rakni belőlük mindenfélét. Szentek fejét, öregasszonyt, szamarat.

És Kriván elrendezett egy virágformát. Gyi Paci nézte.

– És mi értelme van ennek?

– Semmi. De minek van értelme?

– Igaz. Jöhetne már legalább Arkangyal.

Mintha csak Gyi Paci hívására, egy kendős öregasszony topogott be a folyosóról, aki a sok kendőtől gőzmosoda szagot árasztott. Ő volt Kriván néni.

– Egy magas, kövér ember keres titeket.

Gyi Paciék egymásra néztek.

– Ki lehet az?

– Beengedjem?

– Engedje.

Gyi Paci behúzódott a sarokba, és revolverén félrehúzta a biztonsági zárat.

Csikordult az ajtó, Bandi bácsi, az öreg detektív lépett be. Láttára Gyi Paci megnyugodott, és nevetve nyújtotta feléje a kezét. Bandi bácsi nem törődött a feléje nyújtott kézzel, gyorsan, lihegve beszélt.

– Gyerekek, nagy a baj, minden kiderült. Azt a sofőrt elvitték, Arkangyal meghalt, értetek is jönnek a meseautók. Tűnjetek el gyorsan, gyerekek. Mindenáron élve akarnak elfogni titeket. Tűnjetek el, gyerekek, ne csináljanak a kollégáim ilyen nagy fogást.

Gyi Paciék kiugrottak a folyosóra. Bandi bácsi felsétált a második emeletre, és benyitott egy lakásba. Őt ebben a házban mindenki szívesen látta. Kapott egy pohár bort, azt iszogatta, közben az ablaküveghez nyomott orral figyelte, hogy mi történik Gyi Paciékkal.

Gyi Paci és Kriván végigszaladt a telepen, a bányatavakhoz akartak kijutni. A kapukat már mindenütt elfoglalták a rendőrök. Kriván futott elöl, ő tudta, milyen helyeken van áttörve a telep vaskerítése. Négy ilyen helyet is találtak, de vagy ott is álltak már rendőrök, vagy ugyanabban a pillanatban érkeztek oda, mint Gyi Paciék. Gyi Paci úgy érezte, mintha nyulacska játékot látna a sakktáblán, ahogy a négy fekete paraszt lassan, de biztosan elvágja az egyetlen mozgékony, fehér bábu útját. A rendőrök átugrottak a kerítésen, Gyi Paciéknak vissza kellett fordulni.

Szemközt egy rendőr állt keresztbe eléjük, Gyi Paci jobbra, Kriván balra futott el mellette, a rendőr kitárt karjai csak a levegőben kaszáltak.

Gyi Paciék egy kisebb területre szorultak, lassan már csak egy ház kertjében mozogtak. Kriván egy falépcsőt vett észre, rákiabált Gyi Pacira:

– A padlásra!

Végigfutottak még egy házsoron, azután felszaladtak a padláslépcsőn. Magukra csapták a faajtót, és bezárták.

Összeszedték a padláson az összes ócska ágyat, hordót, szentképet, fazekat, szánkókat, és barikádot építettek belőle. Bezárták a padlás egyetlen vasablakát, erről se tudnak bejönni a rendőrök.

Gyi Paci és Kriván lefeküdt a barikád mögé, Gyi Paci a lépcsőre nézett, és kezét rátette Kriván vállára.

– Menj le, Kriván, te fiatalkorú vagy, nem kapsz sokat.

De Kriván csillogó szemén látszott, hogy jól érzi magát itt.

– És te miért nem mész le, Gyi Paci?

– Nekem, pajtás, tíz év néz ki. Ha megjátszom az őrültet, akkor pedig gumicella, gumidominó. És mi vár itt rám, mit gondolsz? Meddig tudok én még itt élni? Olyan minden, mint egy tó fenekén. Inkább úgy, ahogy szegény Arkangyal.

– Érdemes volt neki egy nőért?

– Szerették egymást, érdemes volt. No de töltsük meg ezeket a tárakat is.

A régi német katonai revolvereknek ötös tára volt. Gyi Paciék tízet megtöltöttek tartalékul, a bent levő tárakkal együtt hatvan töltényük volt. Gyi Paci elmosolyodott.

– Megnyugtatom, Lord, az első tíz rendőr meghal.

– És még akkor mindig ők csinálták a jobbik üzletet.

Lent a padlás falépcsője már recsegett a csizmák alatt. Gyi Paci egy hordó mögé bújt, a megtöltött tárakat maga elé dobta a dongákra. Kriván lefektette az alsó karját a földre, és a revolver csövét rátámasztotta. Mind a ketten becélozták a padlásfeljáró ajtaját.

Krivánt pont homlokon találta egy golyó.

Gyi Pacit élve fogták el, felfeszítették a tetőablakot, úgy törtek rá. Bár mindkét kezét s a bal vállát is átlőtték, Gyi Paci még a lépcsőn is verekedett, ahogy cipelték lefelé a rendőrök.

Gyi Pacit a rabkórházba vitték. Már harmadik hete feküdt itt, mikor egy később bekerült ismerősétől meghallotta, hogy Sárika, Arkangyal menyasszonya férjhez ment az állatorvoshoz. Nagy esküvő volt mirtuszcsokorral, ötven terítékkel. Gyi Paci olyan nevetési rohamot kapott, hogy alig tudták lecsendesíteni.