Az idegen bajnok

1953. szeptember másodikán több mint egyhónapos nyári szünet után a Széchényi Könyvtár újból kinyitotta kapuit az olvasók előtt. Bár az egyetemen még nem kezdődtek meg az előadások, a bölcsészkar elsőévesei az egyetemista élet egyéb intézményeivel együtt siettek birtokukba venni a könyvtárat is.

A könyvtár alkalmazottai, akik a folyosón csoportokba verődve az elmúlt nyár eseményeiről beszéltek, egykedvűen nézték ezt az évről évre megismétlődő honfoglalást. Ez az új évfolyam – az első, amely a júniusi kormányprogram után került az egyetemre – egyébként sem váltott ki különösebb figyelmet. Hiányzott belőle az előző évfolyamok romantikája – az 1950-52-es „gólyák” között gyakran akadtak katonatisztek, merev, fekete szempillájú bányászok, erdei munkások, kezükön félrecsúszott baltaütések szörnyű nyomaival –, és hiányzott az elkövetkező évfolyamok eleganciája. A folyosón kiállított római sírkövek közé ezen a napon sötét és salétromszagú középiskolák hangulata vonult be, a sírkövekre faragott, előrefésült hajú harcos viseltes matrózblúzokat, térdig érő, egy-gombos zakókat látott, melyekből hegyes lószőrszálak meredtek elő, és agyonfényesített, az elhasználtságtól felfelé kunkorodó orrú cipőket.

Annál nagyobb feltűnést keltett az a húsz év körüli lány, aki valamivel három óra után fordult be a könyvtár kapuján. Ujjatlan vállpántos ruhája ekkor még ritkaságszámba menő, sűrű, osztrák nylonanyagból készült, alatta hófehér vászonblúzt hordott; szürke cipőjén is Váci utcai mester keze látszott. De a lány rongyokban is magára vonta volna a figyelmet. Arca rózsaszínű volt a jólét finom hájától, csak egy szépséghibát lehetett felfedezni rajta: rövidlátó szemeit gyakran összevonta; ettől a homlokán és az orrán vékony ráncok jelentek meg. Mégis, mintha nem lenne tudatában külsejének, magatartását eluralkodó gátlások és bizonytalanság jellemezte, mereven nézett előre, maga elé, fejét csak egy-egy foknyival fordította oldalt, és elpirult, ha tekintete összeakadt valakiével.

Amerre elhaladt, a beszélgetők megfordultak utána, és félhangos, kíváncsi megjegyzéseket tettek, de mikor a bennfentesek felvilágosították a többieket, hogy a lányt Fejér Margitnak hívják, apja Fejér József, a törvényszék egyik vezető bírája, a megjegyzések elhallgattak, mintha a bíró félelmetes hírneve átsugárzott volna a lányára is. Margit zavartan tért ki a ráirányuló pillantások elől, meggyorsította lépteit, és valósággal beugrott a ruhatárhoz vezető ajtón.

Leadta a holmiját, csak kis piperetáskáját tartotta magánál, melyből egy összehajtogatott nylonkendő sarka tűrődött ki. Körülnézett: mikor látta, hogy a ruhatár előtt nem jár senki, elővette a fésűt táskájából, és összehúzott szemekkel a tükörhöz lépett. De alig húzott néhányat szőkésbarna haján, a folyosó túlsó végén kinyílt a referenceszoba ajtaja, és egy kék köpenyes férfi lépett ki rajta. Margit leengedte a fésűt, mindig zavarba jött, ha valaki nézte fésülködés közben.

Időbe tellett, amíg kivette a közeledő férfi körvonalait. Mikor a férfi észrevette Margitot, megállt mellette, a széles mozdulatokat apró, negédeskedő mosoly váltotta fel. Ő is rövidlátó volt, de ezt sikeresebben építette bele a külsejébe, mint Margit. Kihasználva, hogy a rövidlátás bizonyos sámáni jelleget ad horpaszos, sovány arcának, ehhez idomította előrehulló haját, mélyen beszívott alsó ajkát és egész visszafojtott magatartását, mely mögött azonban érezni engedte, hogy milyen önfegyelemmel tartja kordában lázongó belső erőit. Margit meg volt győződve, hogy a halántékán is szándékosan remegteti a két kiálló eret. Megfogta a lány kezét:

– Margit! Mégis összehozott minket a sors! – mondta, és hosszan a szemébe nézett, mintha ezek a szavak önmaguknál sokkal többet jelentenének.

– Jó napot, Gida!

Margit bal kezével a hajába nyúlt, mintha megigazítaná, és a jobbot is utánaemelte, hogy kiszabadítsa a férfi szorításából. A férfi, akit teljes nevén Fábián Gedeonnak hívtak, és mint kék munkaköpenyéről is látszott, a könyvtárban dolgozott, nem vette tudomásul ezt a mozdulatot, változatlan melegséggel nézett rá.

– Margit! Szeretnék beszélni magával! Nagyon-nagyon szeretnék! Az olvasóba megy?

– Igen, de nem maradok sokáig.

– Most le kell mennem az igazgatóhoz, ha végeztem, majd beszólok magáért! Várjon meg.

Fábián megcsókolta a lány kisujjának hegyét, és elment: ahogy távolodott, úgy váltak mozdulatai újból mind szélesebbekké.

Margit ki nem állhatta Fábiánt. Még négy évvel ezelőtt nagynénje, Mannhalter Karola hozta el egyszer hozzájuk, a férfi átjött az ő szobájába, közölte vele, hogy melyik napokon ér rá, és tintaceruzával belevéste lakáscímét az ablak hófehér oldalába. Margit nem ment el hozzá, de még mindig piszkosnak érezte magát, ha ezt a címet látta. Fábián azóta megnősült, gyereke is született, de ha találkoztak – akárcsak most –, jelentőségteljes mosollyal szorította meg a kezét. Margit futni kezdett az olvasóterem felé, kis piperetáskáját a melléhez szorította.

A Múzeum-kertből porral kevert, meleg virágillat húzódott be a terembe, a hosszú asztalok mellett alig olvasott valaki is.

A fiúk felgyűrt ingujjban könyököltek a könyv mellett, tekintetük kitévedt az ablakon, az ajtónyitódásra felnéztek, és végigmérték a lányt. Margit lehajtott fejjel ment át a termen; helyszáma a sarokba szólt, egy kétszemélyes kisasztalhoz. A másik széket még nem foglalta el senki, örült, hogy legalább a délután egy részében senkitől sem feszélyeztetve olvashat. Félig behajtotta az ablakot, hogy több helye legyen, de az üvegen keresztül is megérezte a napsütés melegét.

Mivel még nem kezdődött el az iskolaév, a máskülönben fegyelmezett és kötelességtudó Margit megengedte magának, hogy saját kedvtelése szerint válassza ki az olvasmányát. Géraldy Prélude-jét írta ki a kérőlapra. Ezt a könyvet csak itt, a könyvtárban olvashatta, odahaza csak a Te meg én volt meg nekik, és az antikváriumokban is hiába kereste. Amíg nem hozták ki a regényt, levett a polcról egy Lenin-válogatást, és azt nézegette, persze csak egy-egy már korábban is élvezettel olvasott részt keresett ki, elsősorban az Empíriokriticizmus indulatosan gúnyolódó helyeit.

Néhány perc múlva a könyvtári szolga letette elé a piros bársonyba kötött Prélude-öt.

A könyv szennylapjára pecsét volt ütve: a példány valaha a Délmagyarországi Kereskedelmi Utazók könyvtárának tulajdonába tartozott. Margit elképzelt egy kövér és harcias ügynököt, aki, miután eladta a faluban bőráruját vagy szappanát, fent, a vonat fülkéjében leveti a cipőjét, és Géraldyt kezd olvasni, hogy majd idézhesse baráti asztalánál. Kibontotta nylonkendőjét, a vállára terítette, félig betakarta vele az arcát is, hogy elrejtse feltörő mosolyát. Átlapozott az első fejezethez.

Az első mondatnál: „mikor Henry először látta Helént, alig vette észre” – megállt, és sokáig gondolkozott rajta, de ahogy a történet kibontakozott, egyre gyorsabban hajtotta a lapokat. Csak ott állt meg újból, mikor a két szerelmes szakított egymással, a szakítást nem találta elég indokoltnak. Arra gondolt ez a szép és jóakaratú, rövidlátó lány (aki még húszéves korára is szűz maradt), túlzás az, hogy az emberek fel tudják adni szerelmüket bármilyen más dologért: anyagi előnyökért, önérzetből vagy politikai meggyőződés miatt. Úgy képzelte, ha ő szerelmes lenne, semmi sem tudná rábírni, hogy elhagyja azt, akit szeret.

Megkoccant mellette az asztal sarka. Margit azt hitte, hogy Fábián jött be érte. Felnézett: az asztal eddig üres túlsó oldalánál egy magas, egyenes tartású, de lehajtott fejű férfi állt. Hogy szabaddá tegye a helyet, sietve magához húzta piperetáskáját és könyveit, közben egy zavart pillantást vetett az újonnan érkezettre.

A férfi nem lehetett több harmincévesnél, de hatalmas, lehorgasztott feje már őszült, és arcát öreggé tette a rajta uralkodó, állandó levertség. A szája szögletében két mély vonás húzódott, ettől amúgy is kiemelkedő, szlávos felsőajka még jobban kiugrott, akár egy bőrből való bajusz. Öltözködéséhez képest még a kopott egyetemisták is elegánsnak hatottak: sárga, átalakított katonakabátot s kék cejg munkásnadrágot viselt. Hóna alatt egy olasz képesújságot, egy Rivista del Kinót hozott, ezt táskának is használhatta, mert toll, tintatartó és füzetlapok álltak ki belőle.

Éles pillantással végignézte Margit könyveit; a lány keze önkéntelenül megmozdult, hogy eltakarja őket, ezen a férfi elmosolyodott, kivette a Rivistából a holmiját, az asztalra tette, és odalépett a kézikönyvtár polcához. Az egyik füzetlap pont szemközt fordult vele, Margit nem tudta megállni, hogy meg ne nézze. A lap tetejére, a kettős margó fölé egy nevet rajzoltak, olyan cikornyás betűkkel, hogy csak az első felét lehetett elolvasni: „Ljubomir”, másik felével Margit nem boldogult, csak annyit vett ki, hogy B-vel kezdődik. A margó alatt sokszorosan aláhúzott cím állt: Az idegen bajnok. Irodalmi forgatókönyv, majd ezután a végig teleírt lapon egyetlen mondat következett számtalan változatban, szinte a nyelvtan összes lehetőségeit kimerítve: „Elrejtőzött az emberek elől, mert szégyellte ifjúsága elmúlását, szégyellte ifjúsága elmúlását, ezért elrejtőzött az emberek elől” – és így tovább. Margit elkapta a tekintetét, mert a férfi visszajött a polctól, és leült a helyére, egy magyar-német és egy német-magyar szótárt hozott magával.

Ljubomir levette a kabátját, és a szék karfájára terítette. Így, ingben, felsőteste parasztian erősnek és kidolgozottnak látszott. Maga elé tett egy félig teleírt füzetlapot a Rivistából, s anélkül hogy tudomást venne a vele szemközt ülő Margitról vagy bármely másik nőről a teremben, a lap fölé hajolt, és fejét két tenyerével föltámasztva töprengett. Hosszú percek teltek el, míg a tolláért nyúlt, és leírt egy-egy szót. Margit ujjai közül néha ránézett, de Ljubomir feje meg se moccant. Elszégyellte magát; hogy figyelmét visszakényszerítse a Géraldy-könyvhöz, állát leszorította a mellére. Ezt a fejtartást nem bírta sokáig, elfáradt, négy órakor felkelt, és lement a büfébe.

Két piskótatekercset vásárolt, nem volt különösebben éhes, míg eszegette, lassan körülsétálta a Múzeum épületét. A nap most sütött a legerősebben, szél nem fújt, Margit megérezte saját hajának édes samponillatát, de a kerti mellszobrok orrán néha már megállt egy-egy száraz falevél, a lánynak úgy tűnt, hogy a szobor ilyenkor lehunyja a szemét, és az elmúló nyárra emlékezve mosolyog. Lassabbra fogta lépéseit, arcát oldalt fordította, a nap felé; mikor belépett a könyvtári folyosóra, szikrák pattogtak előtte, megcsapta a kihűlő, vastag falak hűvössége, megborzongott.

Már az olvasóterem ajtajából észrevette, hogy amíg kint járt, valaki fehér cédulát rakott le az asztalára. Maga sem tudta, miért, azt hitte, hogy Ljubomir tette oda, de a férfi most is füzete fölé hajolt, csak egy közömbös tekintettel vette tudomásul a visszatérését. Margit szétnyitotta a kettőbe hajtott kartonpapírt:

„Margit! Legyen szíves, szóljon be értem a (p) referenceszobába!”

Fábián aláírás helyett egy virágot rajzolt a karton sarkába.

Margit nem ült le, rátámaszkodott az asztal sarkára, és eltűnődött, hogy beszóljon-e Fábiánért, vagy próbáljon megszökni, mielőtt újra keresné. Ljubomir felemelte a fejét, és mély hangján – melyből a lány kihallotta az idegen zengést – váratlanul megszólalt.

– Ne menjen ki.

Margit megdöbbent, nem értette, honnan ismerheti a férfi a levél tartalmát.

– Miért ne menjek ki?

Ljubomir nem válaszolt, visszafordította tekintetét maga elé, mintha elfeledkezett volna Margit jelenlétéről, lassan leírt egy szót a füzetlapra. A lány topogott néhány pillanatig, aztán kiment a teremből. Már a reference-szoba ajtajánál járt, mikor megértette, hogy Ljubomir elolvasta a levelét, de akárhogy is próbált haragot felkelteni magában, nem sikerült, még akkor is mosolygott, mikor bekopogott az ajtón.

Fábián Gedeon egy folyóiratot lapozgatott, feszült hátáról Margit látta: számít arra, hogy meglephetik, és szeretné, ha a belépő úgy látná, hogy szemével valósággal végigégeti a sorokat. A kopogásra is egy pillanattal később emelte fel a fejét, mint az elmerültségéhez képest indokolt lett volna. Elmosolyodott, felugrott, és erőszakosan belekarolt a lányba:

– Jöjjön, Margit, elszívunk egy cigarettát!

Margit most nem tudta kiszabadítani magát, tehetetlenül lelógatta kezét a férfi karján keresztül.

Behúzódtak a sötétedő folyosó egyik ablakmélyedésébe. Oldalt, a kopott, szürke olajfestékre valaki egy tréfás hirdetést rajzolt: „Hölgyeim, figyelem! Leonhardt Árpád ügyvéd 98 kiló, lakik Rákóczi út 44 alatt”, és felvázolt alá egy kövér férfiarcot olyan ügyesen, hogy Margit is felismerte Leonhardtot, többször látta már nagynénje, Mannhalter Karola szokásos szombat esti összejövetelein. Ezt a rajzot nézte, ujjai közben az ablak rögzítőgombját nyomogatták. Fábián rágyújtott, úgy tett, mintha ez annyira elfoglalná, hogy megfeledkezik a környezetéről. Margitnak a híres pipára gyújtó Sztálin-kép jutott az eszébe. Mélyet szívott a cigarettájából.

– Jó, hogy találkozunk, Margit, a jövő héten már nem leszek itt, a könyvtárban, visszakerülök a minisztériumba.

Elhallgatott, és hosszan Margitra nézett.

– Éppen erről akartam beszélni magával.

– Velem?

Mintha előre megérzett volna valamit a férfi szándékából, könyörögve mondta:

– Gida, higgye el, sokkal jobb lesz magának is, nekem is, ha én most bemegyek az olvasóterembe, és nem folytatjuk ezt a beszélgetést. Engedjen el.

– Lehet, de ha elkezdek valamit, végig szoktam vinni. Maga meg azt higgye el, hogy vagyok olyan zavarban, mint maga. Margit, szeretném, ha velem jönne.

– Hová?

– Mindenhová. Az életbe, ami talán végre most el fog kezdődni a számomra. Én szeretem magát, Margit, ne kívánja, hogy ennél többet mondjak.

– De hát magának felesége van.

– Tudom. Arra se kell emlékeztetnie, hogy évekig az ő fizetéséből éltem. Ha két életem volna, az egyiket neki adnám. De sajnos, csak egy van.

Kezét az ablakpárkányon lassan Margit keze felé csúsztatta:

– Nekem meg kell váltanom magamat, hogy másokat megválthassak, és ezt a megváltást nekem maga jelenti, Margit.

A lány elkapta a kezét, szemét elfutotta a könny:

– Jaj, ez olyan szörnyű! Minden percet, a legkisebb alkalmat is kihasználják, hogy „megváltsák magukat”. Hát már az én nyomorult, jelentéktelen életem is alkalmas arra, hogy megváltson valakit?

Megtörölte az arcát, a zsebkendőt sokáig a szeméhez szorította, aztán fáradtan Fábián Gedeonra nézett:

– Ne haragudjon, most bemegyek.

– Tudja, mit? Menjen.

Margit nem akart kisírt szemmel bemenni az olvasóterembe, megállt a folyosón, és megpróbálta rendbe hozni magát. Míg nézte az arcát a tükörben, úgy érezte, hogy valamilyen meghatározatlan személy vagy tárgy képe lappang benne, mely ha az eszébe jutna, meg tudná vigasztalni. Gondolatban végigment az egész napján, hogy megtalálja, de semmiféle különös eseményre vagy találkozásra nem emlékezett, mikor hirtelen eszébe jutott Ljubomir. Ahogy felidézte maga előtt az ismeretlen férfi képét, olyan meleg biztonság töltötte el, mint gyerekkorában az apja mellett. Miközben ment befelé a folyosón, elképzelte, hogy ha Ljubomir ránéz, ő szótlanul vissza fog mosolyogni, s ha lesz annyi ereje, hogy megszólaljon, azt mondja: nem volt érdemes kimenni, igaza volt.

Az olvasóteremben már égtek a lámpák. Margit a saját asztala felé nézett, ott sötét volt, úgy látszik, amíg ő Fábián Gedeonnal beszélgetett, Ljubomir elment. Félúton vette észre, hogy a férfi fejét a karjára fektetve elaludt.

Leült a helyére, és tétovázott, hogy meggyújtsa-e a villanyt? Nem akarta, hogy felébredjen, ezért óvatosan kattintotta fel az állólámpa kapcsolóját. Ljubomir mégis felnyögött álmában, mikor az arcára vetődött a fény.

Margit figyelte, ahogy az arcán lejátszódik álmának egész története, úgy, ahogy a Stadionon kívül a nézők kiabálásából követni lehet az eredmény alakulását.

A férfi álmában feszülten figyelt, mintha vonaton utazna egy meghatározott célig, vagy valamilyen parancsot várna. Tolla, amely ott maradt az ujjai között, megrándult, és hajszálvékony vonalakat karcolt a papírra. Most valami változást láthatott a történetben, mert arcáról eltűnt az előbbi feszültség, és a búcsúzás fájdalma ült ki rá. Majd megrázkódott, mintha már eltávoztak volna azok, akiktől búcsúzott, szemhéja mögött reszketett a szeme, és könnyek csurogtak végig az arcán. Vonásai olyan fájdalmasan eltorzultak, hogy Margit tétován rátette a kezét a férfi vállára.

Nem ébredt fel azonnal, fejét jobbra-balra hányta, és csak akkor emelte fel, mikor Margit megrázta a vállát. Szeme fehérje óriásira nőtt, és látszottak benne az erek. Margit rémülten nézett vissza rá. Ljubomir lassan magához tért, kezével meggyűrte az arcát, fölkelt, belerakta a füzetlapokat a Rivistába, és kiment a teremből. Nemsokára a folyosóról hallatszottak be a léptei.

A lány újból betakarta arcát a nylonkendővel, és visszatért a Prélude-höz, néha kinézett az esti Múzeum-kertre, de a lámpák hideg fénykörében senki sem járt.

Néhány héttel később Fejér bíró látogatóba készült a családjával. Szeptember utolsó vasárnapja volt, ilyenkor szokott találkozni különváltan élő feleségével, Margit anyjával. Általában vendéglőbe vitte a feleségét és lányát, de most rokonukhoz, Mannhalter Karolához készülődtek, aki éppen ezen a napon ünnepelte ötvenegyedik születésnapját.

Margit ünnepnapnak érezte, ha együtt láthatta szüleit. 1949-ben váltak el, ő akkor még a tizenhatodik évét sem töltötte be; a válás okáról csak apja későbbi elbeszéléseiből értesült. Anyja, aki színésznő volt, még a háború előtt hozzásodródott a nyilaskeresztesekhez, fellépett a kívánsághangversenyeken, részt vett a párt agitációs körútjain, Fejér pedig baloldali elveket vallott. A felszabadulás után a színésznő örökös szilenciumot kapott, a bírót pedig a fordulat évében kinevezték a Tük-tanács élére, mely a szigorúan titkos, úgynevezett duplanullás politikai ügyeket tárgyalta. A házastársak ekkor különböztek össze végleg, az asszony elköltözött hazulról. Egyetlen gyerekük, Margit, a férfinál maradt.

A lány apját szerette jobban, csodálta bátorságát, és meggyőződésének erejét, életét alázatosan apja szolgálatának rendelte alá. A válás után igyekezett minél több kényelemmel körülvenni, hogy elfeledtesse vele az elvek nevében hozott áldozatot. Mikor a bírót a mértéktelen dohányzás életveszélybe sodorta, ő szoktatta le a cigarettáról. Minden este nagy tál gyümölcsrizst készített be neki az éjjeliszekrényére, Fejér éjszaka, ha felébredt, rágyújtás helyett ebből evett, a kúra következtében erősen elhízott ugyan, de sikerült leszoknia szenvedélyéről, és egészsége helyreállt. Ugyanakkor Margit nem tudta leküzdeni magában anyja iránti szeretetét sem; mikor szülei a hónap utolsó vasárnapján egymás mellett ültek a vendéglői asztalnál, hol az egyiket, hol a másikat simogatta meg, és remegett a meghatottságtól, bár tudta, hogy ez az együttlét csalóka, valamivel tizenegy óra előtt apja kocogtat a poháron, anyját pedig a vendéglő előtt várja új élettársa, egy ősz hajú színész.

Ezen a vasárnap estén is izgatottan készülődött, már hat órakor felöltözött: sötét kosztümöt vett fel, hozzá fehér blúzt – szerette, ha öltözékében mindig van valami fehér. Az ablak deszkájára könyökölt, és egy folyóiratot lapozgatott, de közben gyorsan lenézett az utcára. Már besötétedett, mikor egy taxi fordult be a ház elé, anyja és az ősz hajú színész szállt ki belőle. A színész kezet csókolt az asszonynak, aztán elfordult a sarkon, az autó motorja begyújtva maradt, Fejérék ugyanevvel az autóval szoktak továbbmenni. Margit végigszaladt a lakáson, hogy ő nyithassa ki az ajtót.

Az ajtó előtt már ott állt az anyja: negyvenöt éves volt, de elhanyagolt külseje többnek mutatta. Az a néhány beütés, mellyel jelezni akarta, hogy lépést tart a kor divatjával, csak még jobban kiemelte egész megjelenésének nyomorúságát. Derekát vastag, piros öv fogta át, az öv alá pedig egy ezüstpénzekből álló lánc volt tűzve. Kopott selyemszoknyája alól hófehér vászon alsószoknya látszott ki, majdnem leért vékony, magas sarkú cipőjéig. Margit megcsókolta kifestett arcát, ahogy megérezte ajka alatt a petyhüdt, összeesett bőrt, még szorosabban ölelte át az anyját, mintha kárpótolni akarná a rombolásokért, melyeket az idő és az életmód tett az asszony szépségében.

Mikor kibontakoztak az ölelésből, Margit előreengedte anyját a dolgozószoba felé. Ezek a vasárnap délutánok már szertartásszerűen kialakult szokások szerint folytak le; a szokások közé tartozott, hogy az asszony érkezése után néhány percig négyszemközt beszélget volt férjével. Margit tudta, hogy apja ilyenkor a szokásos havi apanázst adja át, melyet válásuk óta folyósít az asszonynak, mégis, mikor becsukódott az anyja mögött az ajtó, nem tudta megállni, hogy fülét a réshez nyomva hallgassa szülei beszélgetését.

Egy darabig hallgattak, anyja valószínűleg leült, a zörejekből ki lehetett venni, hogy apja a szekrényhez megy, pénzt vesz ki onnan, és pecsétgyűrűjének koppanásával leteszi az asztalra. Retikül csattanása hallatszott, majd az anyja törte meg a csendet:

– Kérem, Józsi, üljön le, beszélni szeretnék magával.

A szék rugói megcsikordultak a bíró nehéz teste alatt, egy üres hamutartót vett a kezébe, forgatta, és néha kopogott vele az asztal sarkán, ezt a szokást azóta vette fel, mióta a dohányzást abbahagyta.

– Tessék.

– Egy kérésem van magához. Remélem, miután annyiszor kihasznált és becsapott, most az egyszer nem lesz szívtelen. Margit nem értette, hogy anyja mire céloz, csodálkozott, hogy apja nem kéri ki magának a sértést, hanem előzékenyen érdeklődik.

– Miről van szó, Erzsébet?

– Szeretnék újra színházhoz kerülni.

– Maga jól tudja, hogy ez lehetetlen.

– Nem lehetetlen. Szigetvári azt meséli, hogy már sokan kaptak amnesztiát, utána pedig szerződést.

– Csakugyan?

– Igen, a legtöbben Debrecenbe és Miskolcra.

A kopogás megszűnt az asztal sarkán, apja kezében megállt az üveghamutartó, nyilván elgondolkozott a lehetőségeken.

– Rendben van, Erzsébet, mindent meg fogok tenni magáért.

– Úgy, ahogy szokott?

– Kár előre gúnyolódnia.

Pár perc múlva a bíróék elindultak. A kapunál Erzsébet visszanézett a régi ablakokra, megbotlott, Fejér udvariasan karon fogta, és segített neki beszállni az autóba.

Fejéréket az autó a gödöllői HÉV végállomásához vitte, Mannhalter Karola kint lakott Zsófialigeten, még 1949-ben, mikor budai villáját elkobozták, elhunyt férjének operettjeit pedig a színházak levették a műsorukról, minden ajtó bezárult előtte, csak volt cselédlánya hívta ki magához. Zsófialigeten volt egy kis földszintes háza, a ház felét átengedte egykori gazdájának, akinél több mint huszonöt évig szolgált. Karola itt is dolgozott a faluban, egy festő- és vegytisztítószövetkezet ablakában, harisnyákról szedte fel a lefutott szemeket.

A kormányprogram után a színházak újból kezdték bemutatni férjének operettjeit, Karolának módjában állott volna visszaköltözni Budára, de nem akart. Nemcsak azért maradt kint Pest környékén, mert a város sikeres emberei, akiket utált, a Duna jobb oldalán telepedtek meg, bár ez sem volt mellékes szempont, hanem azért is, mert kedvét lelte abban, hogy ha valaki pénzt akart kérni tőle, annak órákig kell utaznia a HÉV-vel oda és vissza.

Mire Fejérék kiértek, már tömve volt a szoba-hallos lakás. Karola még annyit sem akart változtatni a körülményeken, amelyek között nehéz éveit töltötte, hogy legalább kint, Zsófialigeten elcserélje a lakását nagyobbra, csak a ház mögötti agyagos hegyen vásárolt magának egy gyümölcsöskertet. A vendégek lerakták a virágokat és a csokoládét, amit hoztak, az előszobában, utána ki-ki azzal kezdett foglalkozni, amivel akart.

Karola kijött a bíróék elé. Margit a kedvence volt, megcsókolta és megsimogatta az arcát.

– Pont olyan vagy, mint én harmincezer évvel ezelőtt.

Margit kék szemével és telt alakjával csakugyan hasonlított Karolára, az öregasszonyt az elhízástól csak az erőteljes munka óvta meg, melyet kertjében a gyümölcsfák körül végzett. Látása – akár Margité – már romlott, tönkretette a lefutott szemű harisnyák alá helyezett, fehér papiros. Nem hordott szemüveget, Huxley módszere alapján próbálta rendbe hozni a szemeit, állandó szemtornákat és gyakorlatokat végzett, ennek eredményeként egyre közelebb kellett emelni magához a tárgyakat, melyeket meg akart nézni.

Felágaskodott, egyik lábát térdben behajlítva felemelte, akár egy kislány, és megcsókolta Fejért. A bíró meghatottan nyújtotta át a virágot:

– Hogy vagy, Karola?

– Hogy lehetnék, mikor a korom és a Korom összefog ellenem?! Ti vonuljatok be a szobába, Margitot hagyjátok itt velem.

Kézen fogta Margitot, és bementek a konyhába. Karola bevárta Fejérék jövetelét az étkezéssel, most rakta tálcára a hideg húst és a salátákat. Gyerekkorát Olaszországban töltötte, innen hozta magával a különleges salátarecepteket: nemcsak a mustáros meggyet, a mézes zöldparadicsomot, de a kertjében vadon növő füveket is ismerte, és fel tudta használni ízesítésre. Margit kézhez adogatta a tányérokat, örült, hogy négyszemközt maradt Karolával, mert így megkérdezhette tőle azt, amit nem értett szülei beszélgetéséből:

– Karola néni, mit vétett apám az anyám ellen?

Az öregasszony az ételekre nézett, és mintha időt akarna nyerni, elnyújtott hangon visszakérdezett:

– Miből gondolod?

– Hallgatóztam.

– Látod, ezért nem érdemes hallgatózni. Meséltem neked az esetemet, Gizi nénivel? Gyerekkoromban volt a nevelőnőm, már elmúlt hetvenéves, de délutánonként még mindig gyakorolt egy órát a zongorán. Egyszer feltűnt nekem, hogy folyton ugyanazt a dallamot játssza. Belestem hozzá: a Sterk Viktor bácsival csókolódzott, ő zongorázott, közben a Viktor bácsi pedig fogta a Gizi néni florentinkalapját, hogy le ne essen. Na gyere, Karola – mondta önmagának – …legyünk egy kicsit háziasszonyok.

Margit csak annyit értett ebből a történetből, hogy az öregasszony nem akar válaszolni a kérdésre. Mivel nem tehetett mást, beletörődött, ő is fogott egy tálcát, és átvitte a szobába.

A vendégek a hallba tömörültek össze, egy székekből kialakított kör két átellenes pontján Fejér és Fábián Gedeon vitatkoznak egymással. Margit, mikor észrevette a férfit, akivel nem találkozott, mióta a könyvtárban megkérte a kezét, elhúzódott tőle, és az apja oldalán kezdte a kínálást. A vitában apjának drukkolt, de látta, hogy a vendégek többsége azzal rokonszenvezik, amit Fábián mond:

– Ön tudott a politikai perek hátteréről?

Fejér idegesen legyintett:

– Annyit, mint a többi ember.

– És mint bíró nem tartotta fontosnak, hogy közelebbről is megismerje az igazságot?

– Maga, Gida, nagyon jól tudja, hogy a bíró nem az úgynevezett „igazságot”, hanem a mindenkori állam mindenkori jogszabályait szolgálja. Ezért tartja az állam, és ezért hívják bírónak. Nem hiszem, hogy titkot árultam el ezzel.

A vita tovább folyt. Karola unta, lassan körbefordította a tekintetét, hogy a vendégei mit szólnak hozzá. Meglepődött, hogy a vendégek, bár akadt köztük mérnök, orvos, pedagógus, egy volt ferencesrendi szerzetes, aki most abból élt, hogy bérben kutyákat sétáltatott, régi és új katonatiszt (ez az utóbbi régi cselédlányának volt a fia) osztatlan érdeklődéssel figyelnek. Az öregasszony felsóhajtott, és arra gondolt, hogy ha nem ő lenne Mannhalter Karola, nem jött volna el Mannhalter Karola születésnapjára. Mikor befejezték a kínálást, félrehúzódott Margittal egy sarokba, és néhai férje pianínóján Schubert-dalokat játszott, de szomorúan látta, hogy a lány is a vitatkozók felé fordítja a fejét.

Fábián keresztbe vetette egymáson a térdeit, haja most is a szemébe lógott, torka mélyéből úgy lökte ki a szavakat, mint a repülőgépek az ejtőernyősöket.

– A régi funkcionáriusgárdának egyetlen képessége volt: bárhonnan rúgták ki őket, mindig a nyelvükre estek.

Fejér magából kikelten válaszolt:

– Ennek a gárdának lehettek hibái, mért ne lettek volna?! De mégis ez volt az egyetlen megbízható réteg a felszabadulás után Magyarországon, ahol több mint félmillió ember lépett be a Nyilaskeresztes Pártba, és a Gestapo több feljelentést kapott a lakosságtól, mint Európa összes többi vazallus országában együttvéve.

– Azt hiszem, kicsit túl mereven állítja szembe ezt a gárdát a fasisztákkal.

A bíró elhúzta a száját:

– A volt nyilasokból lettek a kommunisták?! Nem új sláger. De hogy magától hallom, Gida, az két okból is meglep: egyrészt értelmesebbnek hittem ennél, másrészt úgy tudtam, hogy kommunista, vagy legalábbis kommunista volt.

– Hogy én mi voltam, vagy mi vagyok, ez nem tartozik ide, az előbb pedig egyszerűen félreértett. Én nem húztam egyenlőségi jelet a funkcionáriusok és a fasiszták között, bármennyire csábító is az a tény, hogy mind a kettő „f” betűvel kezdődik. Én csak annyit akartam mondani, hogy ezeknek a rétegeknek a tagjai néha személyes kölcsönhatásban vannak egymással. Azt hiszem, elég szépen fejeztem ki magam.

– Annyira szépen, hogy már nem is értem, mire gondol.

– Kíván egy konkrét példát? Egyenesen az ön számára ellesve az életből.

– Szeretnék.

Fábián Fejérre nézett, aztán megkereste a tekintetével Margitot, majd visszatért a bíróhoz.

– Ismertem egy minisztériumi tisztviselőt, aki még a régi rezsimben egy nyilas újságírónőt vett el feleségül, újságírónőt, hangsúlyozom, ne tessék másra gondolni, és annak a segítségével csinált karriert. A felszabadulás után pedig, mikor útjában állt az asszony, egyszerűen kirúgta, és most nagyfiú.

Karola abbahagyta a „Vadrózsa”-dalt, élesen rászólt Fábiánra:

– Nagyon szeretném, Gida, ha abbahagyná ezt a történetet.

– A vos ordres, madame.

Lent, a kerti ajtón csöngettek, és a kutya ugatni kezdett. Karola felállt, még mindig dohogva mondta Margitnak:

– Beengedem, még ha a szenesember, akkor is beengedem. Unalmasabb, bornírtabb ő sem lehet.

Margit magára maradt a pianínó mellett, az apjára nézett, megdöbbenve látta, hogy orvosságot vesz be. Valami felizgathatta, ilyenkor könnyebb lefolyású szívroham szokta elfogni. Megmozdult a lába, hogy odamenjen hozzá, de végül mégis a helyén maradt, tudta, hogy a bíró nem szereti, ha észreveszik rajta a rosszullétet.

Kinyílt a szobaajtó, Karola tért vissza két kései vendéggel. Elöl Leonhardt Árpád ügyvéd jött (Margit felismerte a rajzról, melyet a Széchényi Könyvtár ablakfélfáján látott), utána pedig Ljubomir lépett be. Margit meglepődött, és igyekezett még jobban behúzódni a homályos sarokba.

Mind a ketten részegek voltak, és mintha maguk is éreznék, nem mentek közelebb a társasághoz, megálltak az ajtóban. Leonhardt széles mozdulattal meglengette a kalapját, és akár egy kikiáltó, Ljubomirra mutatott:

– Barátom: Ljubomir Bezdomen. Prófétának és világmegváltónak indult, de az utóbbi időben rájött, hogy sokkal kényelmesebb dolog, ha nem ő vált meg másokat, hanem hagyja magát megváltani.

Két tenyerét össze-összecsapva cintányér csörgését imitálta, erre a képzelt zenére Ljubomir néhány kényeskedő lépést tett, hol finomkodó artistákat, hol tagbaszakadt erőművészeket utánzott. Ezen a vendégek felnevettek, de Margitnak összeszorult a szíve, úgy érezte, kevéssé illik ez a játék Ljubomirhoz, Leonhardt a melléhez szorította a kalapját és meghajolt:

– Az előadások folytatólagosak, belépődíj egy forint, gyerekeknek és katonáknak őrmestertől lefelé ugyanannyi.

A társaság, látva, hogy a mutatvány befejeződött, visszatért eredeti témájához. Ljubomir levetette kabátját, és a szék karfájára terítette, a sapkáját pedig zsebre vágta. Karola téliszalámit és forró teát rakott elé, a férfi evett, de közben figyelte a vitát is.

A párbeszéd, mely újrakezdődött Fábián Gedeon és a rosszullétét rejtegető Fejér bíró között, egy-két replika után elért a saját csúcsához, súlyos csend állt be. Fábián hátrasimította a haját, kezét az asztalra fektette, végignézte a körmeit, és elmosolyodott:

– Eddig a kommunizmus középkorában éltünk…

– Most pedig maguk a felelőtlenség és az árulás középkorát akarják elhozni.

Fábián nem hagyta zavartatni magát:

– A jelenlegi államformát meg kell változtatni, az értelmiségnek vissza kell kapni természetes vezető szerepét…

– Maguk nem változtatni akarnak, hanem rombolni. Értsék meg, hogy minden rombolás okvetlenül végigfut a saját végletéig! Ha a falat megrepesztik, csak idő kérdése, hogy mikor dől össze a ház. Amit maguk kezdenek, annak csak egy eredménye lehet.

– Mi ez az eredmény?

– Egy forradalom.

– Legyen.

A két ellenfél elhallgatott, megérezve, hogy lendületükben pontosabban fogalmaztak, mint szerettek volna. A csöndet váratlanul Ljubomir törte meg:

– Maguk miért nem a saját dolgaikkal törődnek?

A vendégek Ljubomir felé fordultak, és mind egyszerre kezdtek el magyarázni. Ljubomir tovább evett, nyugodtan kivárta, amíg a felháborodás elül, tudta, hogy a végén úgyis Fábián Gedeon válaszol neki.

– Kérem, ön nem volt itt a vita elején. Éppen arról beszélgettünk, hogy magánügy és társadalmi ügy között nincs alapvető különbség.

Ljubomir végigtörölte a száját egy papírszalvétával, és megismételte a szavait:

– Miért nem a saját dolgaikkal törődnek. Káosz van a lelkükben, a legkisebb problémájukat sem tudják megoldani magukban, és piszkos, jelentéktelen lélekkel a világ sorsával akarnak foglalkozni. Nem érzik, hogy ez olyan, mintha megállnának vizelni egy távíróoszlopnál, és utána az oszlopot akarnák elrakni a nadrágjukba?

Leonhardt valahol a háttérben elismerően összeverte a kezeit, úgy kiáltotta Ljubomir felé:

– Nagycsásza, nagycsásza!

Fábián nem szeretett volna rangján aluli vitába keveredni, csak mosolygott.

– Csakugyan ilyen szörnyűek vagyunk?

Nevetés tört ki, Ljubomir végignézett a vendégeken:

– Mitől lett ilyen jó kedvük?

Legyintett.

– Azt hiszem, még nem tudják, hogy mikor kell sírni, s mikor nevetni. Ismerem magukat. Az ilyen embereket én már rég megmagyaráztam magamnak.

– Miért? Milyenek vagyunk?

– Mikor fiatalok, lázasan tanulják a felnőttek szokásait, ahelyett hogy magukba fogadnák a világot, kívül maradnak rajta. Az embert csak saját lelke tudja kiformálni, maguk is mit tanulhattak meg másoktól? Cigarettázni, beszélni, udvariaskodni, és közben a maguknál öregebbektől megtanulják a saját véleményüket úgy, ahogy az apjuk is megtanulta a nagyapjuktól. Keréknek kell lenni a társadalomban, bele kell kapaszkodni a többi kerekekbe, ezért a társadalom megadja az ételt, a nőt, a meleget és az ágyat a haldokláshoz. Nem ritkán a halállal együtt, vásároljunk mindent egy helyen.

Ljubomir ültő helyében mutatóujját az állához emelte és eltűnődött.

– Én nem azt mondom, hogy ez a vélemény téves, talán nem is tudnék jobb világnézetet ajánlani helyette. De azt mondom, hogy nem akarták a saját képükre formálni, csak már fiatalon belemerevítették a lelküket, mint a kínai nők a lábukat a kis vascipőbe. Olyan egyformák maguk! Csak abban különböznek egymástól, hogy az egyikben több a sértődöttség, a másikban kevesebb. Aztán mikor eltűnik a fiatalság, és a testük már nem elég ahhoz, hogy levezesse a lelkük válságait, magyarul: nem tudnak annyit játszani és közösülni, egyszerre csak kiderül, hogy nem értik a világot, legkevésbé pedig a saját lelküket. Ide-oda kapkodnak: nőhöz, istenhez, politikához. Elvégzik a munkájukat, de gyűlölik a saját gyárukat, iskolájukat, irodájukat. Ha a dolgokban magukban nem volna meg az előbbremenés tulajdonsága, a világ megállhatna maguktól. Még egyszer mondom: ne képzeljék, hogy joguk van a többi ember sorsával törődni.

Fábián Gedeon, akit kifárasztott a másfél órás harc Fejér bíró érvei ellen, meglepődőtt ettől az indulatos szóáradattól. Úgy érezte, hogy naiv okok húzódnak meg Ljubomir érvelése mögött, de mivel nem tudta pontosan megfogalmazni őket, megpróbálta a vitát taktikai térre átvinni. Abban bizakodott, hogy így majd menet közben megtalálja a helyes választ.

– A kiejtésén úgy érzem, hogy ön nem magyar.

– Nem, nem vagyok magyar.

– Akkor honnan ismer ilyen jól minket?

Ljubomir elmosolyodott.

– Édes uram, maga azt hiszi, hogy akik politizálnak, annyifélék, ahány nyelven politizálnak? Elég legyen annyi, hogy ismerem magukat innen vagy onnan, és ha tudom, hogy a barátom maguk közé hoz engem, nem is jövök el. Most pedig el is megyek.

Felállt és nyújtózkodott. Fábián Gedeon nem akarta így elengedni a vita nyilvánvaló győzteseként. Felkelt, és Ljubomir elé állt:

– Siet, vagy még van egy kis ideje?

– Mindig van időm.

– Tudja-e azt, hogy ebben az országban minden az értelmiség keze nyomát viseli magán, azokét az emberekét, akiket maga az előbb leszidott a sárga földig. A zene, a képzőművészet, a politika, a filozófia, az orvostudomány, az irodalom.

– Maguk írnak?

– Írunk is, olvasunk is.

– De hiszen az egész irodalmuk, amit én olvastam vagy önéletrajzi töredék, vagy riportázs. A nagy irodalomhoz sem kitartásuk, se eszük nem volt. Hogy mit olvastak és hogy olvastak, arra nézve engedje meg, hogy egy apró kísérletet végezzek.

Ljubomir odament a könyvszekrényhez, és egy Maupassant-kötetet vett le. A könyvet összeszorította hüvelyk- és mutatóujjával, és az asztalra fektetve Fábián Gedeon elé tolta:

– Fogadjunk, uram, ha elengedem ezt a könyvet, magától kinyílik az úgynevezett pikáns részeknél.

Elvette a kezét, de Karola, aki az előző héten épp a Kis idillt olvasta, rátenyerelt a könyvre:

– Miért, ez nem fontos? Nem tartozik hozzá a maga által elképzelt élethez?

– De fontos. Talán a legfontosabb. De akkor beszéljenek erről, és ne osztályokról és ne politikáról.

Ljubomir fölvette a kabátját. Karola haragosan nézett rá: – Maga nem szereti az embereket.

Ljubomir begombolkozott, közben elhúzta a szája szélét:

– Emberszeretet? Az emberszeretetnek is megvan a maga technikája. Én, mikor tizennyolc éves voltam, szerelmes levelet akartam írni egy nőnek, akit nem szerettem, de nagyon kívántam. Féloldalt hajtottam a fejem, hogy telimenjen vérrel, és sikerült a levél. No, de ennyi elég volt. Köszönöm az ételt.

Feltette sapkáját és kiment. Karola eltűnődött:

– Érdekes alak, csak tudnám, hogy miért mondta el az egészet.

Leült Margit mellé, és magukhoz kiabálta Leonhardtot:

– Hol szedte fel ezt a titánt?

– A Ciklámen-eszpresszóban szoktam találkozni vele. Bulgáriából jött ide még negyvenhatban. Eredetileg Párizsba akart menni, de valahogy itt ragadt Pesten.

– Mivel foglalkozik?

– Egyetemista volt, de ötvenegyben kirúgták. Anarchista téziseket terjesztett, talán olyanokat, mint most. Állítólag olyan tekintélye volt az egyetemen, hogy ha katalógusnál hiányzott valaki, és azt mondták, hogy Ljubomir küldte el az illetőt, igazoltnak vették a hiányzást. Most olyan Gesamtkunstwerkes ember: festeget, zenét komponál, de leginkább filmet szeretne írni.

A társalgás lassan rendes medrébe terelődött. Margit nem vett részt benne. Összefonta karjait a feje alatt, és azon gondolkozott, hogy milyen lehet Ljubomir élete, kiktől búcsúzott, mikor sírt álmában? A körülötte beszélgetők szavai nem jutottak el a füléig, úgy érezte, mintha olyan emberek között volna, akiket most lát életében először.

Másnap, hétfő reggel, Ljubomir arra ébredt, hogy fáj a gyomra. Fölkelt, és szódabikarbónát keresett magának. Azon a szobán, melyen kutatgatott, kívülről egy névjegy volt az ajtóra szögezve: „Tóth Gizella gépírónő, szemfelszedő és babajavító”.

Tóth Gizella három éve élt együtt Ljubomirral, ez alatt az idő alatt ő tartotta el a férfit. Ljubomir csak minden januárban és júliusban állt be egy gyárba dolgozni – néhány napra. Mikor megkapta a fényképes munkaadói igazolványt, mellyel fél évig, amíg a pecsét érvényes volt benne, nyugodtan beülhetett az eszpresszóba, a razzia nem vihette el munkakerülésért, Ljubomir egy hét múlva kilépett.

Megmosakodott a függönnyel körülvett vízcsapnál (az albérlet nem járt fürdőszoba-használattal), és felöltözködött. Odaállt a tükör elé, egy nagy vasfésűvel rendbe tette a haját, utána leült reggelizni. Mikor Gizella elment a törvényszékre, ahol jelenleg gépírónői beosztásban dolgozott, Ljubomir rendszerint még aludt. A nő az asztalon hagyta a férfi aznapi járandóságát: reggelire egy félliteres bögre kávét, ebédre felvágottat, kenyeret vagy előző napi maradékot és tíz forintot. Ljubomir ezt általában megtoldotta azzal, hogy levett egy-egy könyvet a polcról, és eladta valamelyik antikváriumban, a nő csak akkor vette észre a hiányukat, ha benyúlt az első sor mögé, és keze az üres deszkához ért hozzá. Munka után a Ciklámen-eszpresszóban találkoztak, itt üldögéltek záróráig, ha a férfi nem akart máshová menni. Tizenegykor Gizella kifizette Ljubomir fogyasztását, hazament, és vacsorát főzött.

Ezen a reggelen a szokásos összeállításból hiányzott a tízforintos, helyette egy cédulát tettek az asztalra:

 

 

Ljubomir megitta a kávét, és elindult.

A Duna rakpartján, amerre Ljubomir elhaladt, még ült egypár ember, napozott és fürdette a lábát, de a matrózkocsma ajtaján már ott lógott a tábla: „Holnap zárunk.” Valaki felszólt a rakpartról Ljubomirnak:

– Még a háború előtt ilyenkor féláron adták a sört.

Ljubomir szeretett volna bemenni egy pohár sörre, de nem volt nála egy fillér sem, befordult a sarkon a bíróság felé.

Gizella egyedül dolgozott a teremben; mikor észrevette Ljubomirt, felkelt az írógép mellől. Vékony, fekete hajú sváb nő volt, abból a fajtából, melyen nem látszik meg, hogy mennyi idős. Mikor a törvényszékre felvették, már betöltötte harminckettedik évét, de az igazolványhoz olyan képet adott, amelyik tizennyolc éves korában készült róla. A fényképet elfogadták, csak annyit kérdeztek, hogy mikor vágatta le a copfját. Megcsókolta Ljubomirt, és egy húszforintost adott neki.

– Kaptam prémiumot a múlt havi versenyért.

Ljubomir eltette a pénzt:

– Jól van.

– Holnap korábban végzek, elmegyünk, veszünk neked egy inget. Este vendéglőben vacsorázunk, és meg lehet nézni az étlap jobb oldalát is.

Ljubomir hagyta beszélni, bár unta már, hogy Gizella anyáskodik vele, éppen azokban a napokban többféle módon is próbált pénzhez jutni, hogy megszabadulhasson tőle. A nő tudta, hogy Ljubomir min gondolkozik, hiszen az utolsó három-négy hónapban a férfi talán egyszer sem nézett a szemébe, abban sem kételkedett, hogy előbb-utóbb elmegy, csak szerette volna kitolni ezt az időpontot. Becézgetéseinek az vetett véget, hogy bejött egy bíró, és diktálni kezdett neki.

– Akkor majd este – mondta Ljubomir, és kiment a szobából.

Végigkopogott a folyosón, nem nézett körül, már ismerte a tárgyalótermek pácolt ajtaja előtt várakozó embereket: válóperes fiatalokat, ünneplő ruhába öltözött öregeket, a Közlekedési Bíróság előtt pedig a megijedt vasutasokat. Leért az utcára, a Körút felé tartott.

A sarkon túl, az épület oldalbejáróján, mely egyúttal a börtön kapujául is szolgált, Fejér Margit jött le a lépcsőkön egy fiatal jogász kíséretében. Fejér bíró és általában a Tük-tagok szobáiba nem lehetett a rendes hivatali folyosóról bejutni, a Tük-tárgyalótermek régi ajtaját is befalazták, és a börtönépület felől törtek új bejáratot. A folyosóra csak egy kis ablak nyílt, ezt belülről időnként megkopogtatták és kinyitották, ilyenkor a vádlott ügyvédje beadhatta a különféle okmányait. Természetes, hogy Margit, valahányszor az apjához jött, az oldalsó bejáratot használta.

Ljubomir a könyvtárban látta utoljára Margitot, Mannhalter Karolánál nem vette észre, és most újra meglepte, milyen szép ez a lány. Arra emlékezett, hogy alakja erős és asszonyosan telt, de csak most vette észre, hogy mennyi gyerekes, érintetlen vonás maradt az arcában. Úgy látszik, a lány hajat mosatott, mert a feje kék selyemkendővel volt bekötve, haja sok helyütt átszúrta a vékony anyagot. Ljubomir megállt, befordult a falnak, és úgy tett, mintha egy plakátot olvasna, azt akarta, hogy Margit menjen el mellette anélkül, hogy meglátná őt.

Margitnak a fiatal jogász épp magyarázott valamit, amikor észrevette Ljubomirt; azonnal elköszönt a jogásztól, magához szorította retiküljét, és megrebbenő szemmel a férfira nézett:

– Jó napot kívánok. Szeretnék beszélni magával.

Ljubomir szótlanul bámult a plakátra. Margit, aki egész életében sohasem volt olyan bátor, mint most, folytatta:

– Nem ülnénk le valahová?

– Mit akar maga tőlem?

– Én…

Margitnak remegett a térde, érezte, ha többet mondana, elsírná magát. Szeretett volna elszaladni, de már az előző este elhatározta, ha Ljubomirral találkozik, végigállja a beszélgetést. A férfi Margitra nézett.

– Egy barátomhoz megyek. Békekölcsönkötvényt szeretnék eladni neki huszonöt százalékért.

– Elkísérhetem? Csak egy darabig.

– El.

Margitnak kifutott a könny a szeméből, felitatta egy zsebkendővel, utána megrázta a fejét:

– Igazán?

– Igazán.

– Gyalog menjünk, vagy autóbuszon?

– Gyalog.

Margit eltette a zsebkendőjét:

– Nem furcsa, hogy mindig találkozunk?

– Nem. Mind a ketten egy ketrecbe vagyunk zárva. A Rókus-kórháztól a Duna-partig.

Margit a nap felé fordította az arcát.

– Ez, ugye, már a vége?

– Igen. Jön a tél. – Hallgattak.

– Akart valamit kérdezni tőlem?

– Nem, még nem. Merre megyünk?

– Óbudára.

– Akkor majd a hídon túl.

A híd lábánál a Hungária pontonvendéglőben nagy volt a forgalom, aznap nyitott ki ősszel utoljára, a vendégek minden asztalt elfoglaltak. A hídon, ahol Ljubomirék mentek, pár részeg ember álldogált, és nézett lefelé. Innen fölülről nemcsak a párokat lehetett látni, egy jó szemű ember még azt is észrevehette, milyen ételeket szolgálnak fel az asztaloknál. A részegek kiabáltak lefelé.

– Hej, te ebihal, mit zabálsz?

– Nézzétek azt a vén kopaszt, szűz lányt vett magának.

– Pihenitek az éjjeli műszakot?

Margit Ljubomirra nézett:

– Maga leülne ilyen helyen? Én ha eszek egy cukrászdában, és benéz egy koldus az ablakon, kifordul az étel a számból.

A férfi intett, hogy menjenek tovább, a híd lábánál két rendőr indult meg a részegek felé.

– Mikor még nagyon fiatal voltam, én is éreztem lelkiismeret-furdalást, ha egy kávéház ablakában ültem, és egy szenes-tróger vagy egy kocsis rám kiabált kívülről. Azt hittem, a dologtalan életformát gyűlölik, és az egész kávéházat szétrombolnák velem együtt. Ez tisztességes álláspont, még ha az én fejembe kerülne, akkor is. Aztán sok mindent láttam, most már tudom, hogy nem a kávéházra haragszanak, csak arra, aki bent ül. Ha ők ülnének az ablakokban, és én néznék be kívülről, akkor mindent rendjén valónak találnának.

Átértek Budára.

Mentek egypár lépést a Duna mellett, és az autóbuszmegállónál leültek egy padra.

– Nem haragszik, ha megkérdezek valamit?

– Kérdezzen.

– Miről álmodott a múltkor a könyvtárban?

Ljubomir homlokán összeugrottak a ráncok, elfordult:

– Nem emlékszem már.

Margit könyörögve nézett rá:

– Nézze, milyen szépen süt a nap. Olyan jól érzem magam. Mondja el.

Ljubomir szomorúan mosolygott:

– Jól van. Halmozza a szép emlékeket.

Levetette a kabátját, és lovaglóülésben a pad lécére támaszkodott, hogy miközben beszél, lássa a Dunát.

– Apám tanár volt, Tirnovóban tanított, ott lakott az egész családunk, szüleim, három bátyám és én. Apám a régi szociáldemokraták, a tyesznyákok közé tartozott, és minket is mozgalmi embereknek nevelt. Mikor erősödött a németek terrorja, 1941-ben, kimentünk a hegyekbe, két és fél évig harcoltunk. 1943 őszén a németek hajtóvadászatot kezdtek ellenünk. Vissza kellett vonulnunk, a németek egy hegyi folyón a hátunkba kerültek, apámat lelőtték, minket elfogtak, nagy kétéltű motorcsónakokra tettek. Én feküdtem a foglyok sorának a legszélén. Éjszaka felkeltett Georgi, a legnagyobb bátyám, azt mondta, próbáljak meg lecsúszni a vízbe, lábtempókkal talán el tudok jutni a partig. Georgi a lábával fogta a derekamat, hogy lassan, csobbanás nélkül csússzak bele a vízbe. Utánam akart jönni, de neki nem segített senki, a németek elkapták őt. Én elmerültem, nem vettek észre, jött utánunk egy halászhajó, az felvett, különben én is belefulladtam volna.

– És aztán?

– Aztán? Erről szoktam álmodni.

– De aztán mi történt magával?

– Mikor vége lett a háborúnak, eljöttem hazulról. El akartam jutni Párizsba…

Megvető mozdulattal maga elé mutatott:

– És itt maradtam.

– Otthon nincs senkije?

– Egy lány, egy lány volt. Úgy beszéltük meg, hogy majd ő is kijön Párizsba utánam. Egy darabig leveleztünk, rakosgattam a leveleit egyik zsebemből a másikba, aztán valahogy elkenődött a cím rajtuk, és nem tudtam válaszolni neki.

– Mindegyik levélen elkenődött?

– Mindegyiken.

– Akkor is kell hogy emlékezzen rá.

Ljubomir szomorúan mosolygott:

– De nem egyszerűbb azt mondani, hogy elkenődött? Itt maradtam, és már sohasem lesz belőlem semmi.

– És az írás?

– Honnan tudja, hogy írok?

– Láttam a forgatókönyvét a könyvtárban maga előtt.

– Forgatókönyv?! Három év alatt írtam belőle tíz oldalt.

A hídon át már jött az autóbusz.

– Írni csak akkor lehet, ha az ember vagy nagyon sokat tud, vagy nagyon keveset. Mikor még keveset tudtam, akkor írtam az egyetlen jó novellámat: a Láthatatlan történetet.

Az autóbusz már befordult az utca végén, Ljubomir nyújtotta a kezét:

– Viszontlátásra.

– Mikor látom? – kérdezte Margit.

– Nem tudom… – mondta Ljubomir, és fellépett a lépcsőre – …lehet, hogy soha többé.

Múltak a hetek, és Margit nem találkozott Ljubomirral. Uszodába járt, már erősen lehűlt az idő, a nyitott medencék majdnem mindig üresek voltak, szeretett így úszkálni, hogy nem ütközött bele minden tempójával valakibe.

De október végén megjöttek az esők, Margit délutánonként behúzódott a Miniatűr-eszpresszóba. A Széchényi Könyvtárba nem akart bejárni, attól tartott, hogy összeakad Ljubomirral, és a férfi tolakodásnak veszi. Esőben az alacsony presszóhelyiségnek ázott lódenkabátszaga volt, félóránként végigment rajta egy takarítónő, feltörölte a tócsát a fogas alól, és felszedte az összecsavart, vizes, női hajcsomókat az asztalok mellől.

Esőben az utcán kevesen jártak, Margit le mert ülni az ablak mellé. Ha szeme kifáradt az olvasásban, kinézett az ablakon, figyelte, hogy az esőcseppek hogy mossák le lassan a lábnyomok körvonalait az aszfaltról. Az eszpresszóban nem ismert senkit, az első napokban ismerkedni akaró férfiak még odaküldtek hozzá a pincérrel egy-egy pohárka italt, de aztán, látva, hogy nem hajlandó semmiféle közeledésre, békén hagyták a könyvei között, csak néha jött be egyik barátnője, Janovits Teréz, azzal beszélgetett. Jobban mondva Teréz beszélt, és Margit, aki különben is szerette, ha más beszél, hallgatott. Mikor Teréz elment, Margit vagy tovább olvasott, vagy a randevúzók beszélgetését figyelte, mire besötétedett, elfáradt a tétlenségtől. Meggyújtották a lámpákat, de az ablak, ahol ő ült, árnyékban maradt. Becsukta a könyvét, ujjaival motoszkált a fal kifényesedett gipszmintáin: még két hónap van hátra, amely csupa ilyen délutánból áll, amíg leesik a hó, és apjával fölmehet valamelyik menedékházba síelni. Akkor jön egypár szép hét, aztán megint a homályos, nehéz március.

Gyakran eszébe jutott Ljubomir, ilyenkor átvizsgálta a lelkét, és úgy találta, hogy tele van hiúsággal, céltalansággal és keserűséggel, még azt sem érdemli meg, hogy beszélhessen Ljubomirral. Valahányszor így határozott magában, nehéz lett a szíve, szerette volna, ha az eszpresszó falai közül kilép egy bibliai arcú öregember, kézen fogja őt, és azt mondja neki:

– Ne félj, te jobb vagy, mint hiszed magadról.

Margit egyre hosszabbnak találta a délutánokat az eszpresszóban, egyik nap a szokásos hét óra helyett már négy órakor felkelt a helyéről. Sétált egypár percet az esőben, utána hazafelé indult.

A lakás ajtaja kulcsra volt bezárva, azt hitte, hogy senki sincs otthon, az előszobában levette az esőkabátját, és éppen fel akarta akasztani a fogasra, mikor meghallotta, hogy anyja kiabál az apja szobájában:

– Nem igaz, nem igaz, nem ezt mondták.

Margit meglepődött: még tíz nap volt hátra a hónap utolsó vasárnapjáig, az asszony máskor nem szokott eljönni hozzájuk. Be akart menni a szobába, hogy megcsókolja az anyját, de a kilincs nem engedett, a bíró és a felesége bezárkózott. A kilincs zaját bent nem hallották, mert újra felcsapott Fejér hangja:

– Kérem, megismétlem szó szerint. Azt mondták, hogy amnesztia elvben lehetséges, de függ az illető színész kaliberétől. Mikor előhoztam a maga nevét, azt felelték rá, hogy magára nincs szükség, olyan színésznő, mint maga, minden dalitársulatnál akad három tucat.

– Igen, igen. Mit tudok én? Szívből nevetni, és valódi könnyeket sírni a színpadon. Ezt igazán tud mindenki.

– Ne csináljon itt jeleneteket, győzzön meg másokat a színészi tehetségéről. Én mindent megtettem, ami tőlem tellett.

– Igen, maga mindent megtesz értem. Emlékszik, hogy mit ígért a válás előtt?

– És maga miket beszél rólam a hátam mögött? Persze, azt hitte, hogy a barátai nem mondják vissza.

A bíró és a felesége végigveszekedték magukat házasságuk történetének összes állomásain. Margit szédelegve ment át a szobájába, végigvetette magát az ágyon, kispárnáját az arcához szorította, és így feküdt sokáig.

Megértette, hogy Fábián Gedeon Fejérre gondolt, mikor arról a minisztériumi tisztviselőről beszélt, aki nyilas felesége segítségével csinált karriert, és a felszabadulás után elvált tőle, mert az útjában állt. Mégis, csak lassan tudta felfogni, hogy apja öt évig hazudott neki.

Margit fölült, és körülnézett a szobájában. Itt minden bútordarabot ő választott ki magának: a barna kombinált szekrényt, amelyben belülről kigyulladt egy lámpa, és világított, ha az ajtaját kinyitották, a széles heverőt, ahol vele aludtak gyerekkori babái, Matisse virágcsokrának reprodukcióját a falon, a négy állólámpát, melyek a szoba minden sarkát szinte külön szobává tudták változtatni.

Most, hogy csalódott apjában, az egész szobát olyan utálatosnak és méltatlannak látta, mint Fábián Gedeon címét az ablak oldalában, nem akart még egyszer ebben a szobában aludni. Kikereste a szekrényből azokat a fehérneműket, amelyeket ő maga vásárolt az ösztöndíjából, és egy meleg sípulóverrel együtt bedobálta őket a bőröndjébe. Újságpapírba csomagolta mackóbabáját, s a hóna alá vette. Mielőtt kilépett volna a szobából, még egyszer visszanézett.

Az előszobában újra felvette az esőkabátját. A kefetartóra letette a lakáskulcsot, és anélkül, hogy a szüleitől elköszönt volna, megindult lefelé a lépcsőn.

Ugyanezen a napon este fél tizenegykor Ljubomir a Ciklámen-eszpresszóban ült. Egyedül volt. Tóth Gizella átment az éjjel-nappal nyitva tartó közértbe, hogy húst vegyen a vacsorához. Ljubomir írogatott, most is ugyanolyan füzetlap feküdt előtte, mint a könyvtárban. Az idegen bajnok. Irodalmi forgatókönyv cím után még most is csak néhány sor következett.

Már nem sok hiányzott a zárórához, a pincérnő kezdte összehajtogatni az asztalterítőket, csak azt a négy-öt asztalt hagyta ki, ahol még ültek vendégek. Az egyik asztalnál Leonhardt beszélgetett egy nővel, a másiknál egy öregember újságot olvasott. Ez az öregember mindig kivárta a zárórát. Az eszpresszóval szomszédos házban lakott a harmadik emeleten, de tériszonya volt, és nem tudott egyedül felmenni a lépcsőn, a zárórás vendégek közül szokott megkérni valakit, hogy kísérje fel. A beszélgetés és a mozdulatok zaja úgy zsongott a szűk helyiségben, hogy Ljubomir úgy érezte, megfullad, ha nem hall egy tiszta, magas hangot. Körmével megpöccintette az előtte álló vizespoharat, ez a kristályos, átható zengés megnyugtatta.

Gizella jött be az ajtón, szatyorral a kezében. Ljubomir pontot tett a mondat után, és belerakta papírjait a Rivista del Kinóba, nem akarta, hogy Gizella beleolvasson.

– Hogy ment a munka, Szvatopluk elvtárs?

– Ment.

– Én komolyan nem azért mondom, mintha szükségem volna rá, de lesz ebből valaha pénz?

– Nem azért írok.

– Most haragszol?

– Én?

– Akkor szívjunk el egy stamperli békecseresznyét. Jó?

A pincér meghozta a pálinkát, Ljubomir egy hajtásra kiitta. Mikor letette a poharat, megdöbbenve látta, hogy Margit jön befelé az eszpresszó előteréből. Leonhardt csodálkozva felállt, és köszönt neki, de Margit nem törődött vele, egyenesen Ljubomirhoz lépett.

– Eljöttem magához.

Egészen át volt ázva; nylon esőkabátja fénylett, és édes szagot árasztott magából, harisnyája teliverődött sárszeplőkkel.

Mikor eljött hazulról, a Keleti pályaudvarra ment, nagyanyjához akart utazni, aki Miskolc mellett lakott. A legközelebbi vonat arrafelé két óra múlva indult, Margit beadta a bőröndjét a ruhatárba, és körülnézett, hogy mit csináljon addig. A váróterembe nem akart beülni, arra gondolt, hogy kimegy Karola nénihez, de tudta, hogy az öregasszony mindent kiszedne belőle, és nem engedné elutazni. Mivel mással nem akart találkozni, Margit elment sétálni.

A Rákóczi úton nézegette a kirakatokat, mikor egy öreg férfi megszólította:

– Nem innánk meg egy feketét, kisasszony?

Már máskor is próbálták leszólítani, de ezen mégis annyira felindult, hogy futva elmenekült, közben értelmetlen félszavakat mondott hangosan. Letért a kivilágított utakról, és mellékutcákon keresztül átvágott a Múzeum-kertbe. Itt leült egy padra. Az esőkabát, mint egy kunyhó tartotta a test melegét, de a kunyhó lassan kihűlt. Margit felállt.

Ljubomirra gondolt. Felnézett a könyvtár sötét ablakaira, és elképzelte első találkozásukat, állát nekitámasztotta a mellének, szíve telifutott meleg vérrel. Margit elhatározta, hogy megkeresi. Emlékezett rá, hogy Leonhardt azt mondta Mannhalter Karolánál: esténként a Ciklámen-eszpresszóban szokott ülni. Míg az eszpresszó felé ment, azt a mondatot fogalmazta magában, amivel meg fogja szólítani Ljubomirt.

A mondat elhangzott, Tóth Gizella felnézett.

– Ki ez a nő?

Ljubomir intett a lánynak:

– Margit, menjen előre, és várjon meg a sarkon.

Margit tétován köszönt, és kiment. Ljubomir felkelt a helyéről, és a kabátjáért nyúlt.

– Hová mész, Ljubomir?

– Elmegyek.

– Nézd: azt nem mondhatod, hogy én rövid pórázon tartottalak. Mikor a Hász Erzsi aktját tanulmányoztad, nem szóltam egy szót sem, de most nem engedlek el. Egyszerűen azért, mert nincs kedvem egyedül hazamenni.

Gizella haragosan megszorította Ljubomir kezét, a férfi elmosolyodott:

– Te akarsz nekem megtiltani valamit?

– Soha többé nem jöhetsz hozzám!

– Vedd el a kezed innen.

Leonhardt, aki végighallgatta a vitát, lelkesen emelte a magasba karjait:

– Nagycsásza, Ljubomir nagycsásza. Számíthatsz rám az utolsó filléremig.

Ljubomir a hóna alá fogta a Rivista del Kinót, és Margit után ment. Mikor kilépett az eszpresszóból, épp egy rendőrt látott befordulni a sarkon a Körút felé. A lány egy fűszeres-bolt benyílójában állt, és reszketett a szégyentől:

– Képzelje: igazoltatott egy rendőr. Olyan vagyok én?

– Merre menjünk?

– A Keletihez. Nemsokára indul a vonatom.

Mikorra odaértek a pályaudvarra, a vonat már elment, aznap már nem is indult több Miskolc felé.

– Hazakísérjem?

– Nem akarok hazamenni. Gyerünk tovább.

– Merre?

– Mindegy. Csak menni, menni, mert nem bírom. Ha nem akar, maga ne jöjjön.

Ázott aszfaltút közepén mentek, lábuk kivilágított házak tükörképére lépett, Ljubomir maga elé nézett. Az út szélén egy fehér forgácsdarab úszott a vízzel, a lefolyónál örvénybe került, lassan, himbálódzva forgott maga körül. Margit egy fél lépéssel megelőzte a férfit, és remegve kérdezte:

– Maga mit tenne, ha semmi lehetősége nem lenne, hogy férfihoz méltó életet éljen?

Ljubomir elmosolyodott:

– Semmi lehetőségem sincs, hogy férfihoz méltó életet éljek. Amit írok, rajzolok, komponálok, senkit a világon nem érdekel. Úgy élek, mint a barlangi halak.

– Én, mikor kicsi voltam, azt hittem, hogy mindig boldog leszek. És én nem is tudok mást hinni.

– Margit, igaz lelkemre mondom, hogy csak egy tanácsot tudok adni magának, ha a testvérem volna, se mondhatnék mást: menjen vissza az apjához, és próbáljon úgy élni, ahogy eddig élt.

– Nem, nem.

Útjuk egy szürkére festett transzformátorház mellett vezetett el, Margit hirtelen megállt:

– Van egy ceruzája?

– Mire kell?

– Adja ide.

A transzformátor falára egy nemzetiszín csíkozású, leváló sarkú sorozási plakát volt ragasztva. Margit odaállt elé a ceruzával, és a férfira nézett.

– Figyelje a betűket, amiket mutatok.

– Jól van, figyelem.

A lány elsőnek egy „a” betűre tette rá a ceruza hegyét. Ljubomir hangosan kimondta:

– A. A?

A lány nem válaszolt, a ceruza most egy „m” betűn állapodott meg.

– A m…

A nemzetiszín keresztcsíkot az eső végigmosta a plakát egész felületén, Margit közelebb hajolt, és sokáig kereste a betűket, majd egymás után háromra is rámutatott:

– A magá…

– É – tette hozzá a lány.

– A magáé…

Margit nem emelte föl a tekintetét, a ceruzaheggyel koppantva mutatta tovább a betűket.

– A magáé a.k.a.r.o.k…

Ljubomir a lányra nézett, de az nem viszonozta. Tovább követte a ceruzahegy útját.

– Le.

– Len.

Margit még egyszer rámutatott az „n” betűre, végül rajtahagyta ceruzáját az „i” betűn, és vörös arccal kimondta:

– A magáé akarok lenni.

Belekapaszkodott Ljubomir karjába.

– És megkérem, hogy vigyen el magával…

A férfi arca felragyogott, karja megrezzent, hogy magához szorítsa Margit kezét, de aztán elkomorodott, és a fejével nemet intett.

– Nem lehet, Margit.

Már bent jártak a Városliget közepén, könnyű, tömött köd lebegett a sétányok fölött, olyan megfoghatóan, hogy az ember arra gondolt, egy nagy söprűvel el lehetne söpörni az egészet.

– Nem lehet. Margit.

– Miért?

– Mondhatnám magának azt, hogy még egy szobám sincs, ahová elvihetném magát, ahol élnénk, nincs fizetésem. Megjön a tél, és nem lesz tüzelőnk. De nem ezért!

Margit sírt, arcát odadugta Ljubomir ázott kabátjához:

– És mégis.

Ljubomir káromkodott, az öklét meresztette, és a fogait csikorgatta kínjában:

– Én azt írtam fel egy füzetembe, hogy a szerelem az önmagunkkal kötött kompromisszumok felbomlása. Te nem ismersz engem, én elbújtam, hogy élni tudjak. Vendég vagyok a világon, beszélek és bohóckodok, hogy enni kapjak. Először még éreztem, hogy ha akarnék, akkor nem nevetnék, és nem kiabálnék, de most már nincs más. Már nincs is mögötte semmi, és már nem is tudok természetesen élni. És már alig van erőm. Nézd, hány fogam hiányzik! Ősz a hajam, csak a szemem nem romlik. Mit adjak neked?

Margit megsimogatta Ljubomir arcát:

– Engedd meg, hogy itt maradjak veled. És hogy mindig, mindig veled éljek.

Ljubomir a tenyerébe fogta Margit állát:

– Azt hiszed, hogy még nincs vége? És ha eljössz velem, nem fogod megbánni?

– Soha, soha.

Ljubomir lehajolt, és megcsókolta Margit száját:

– Édesem, mindenem.

– Édesem.

A férfi kigombolta magán az inget, és csupasz mellére húzta Margit fejét. A lány egész testében végigremegett:

– Hogy dobog a szíved.

Behunyt szemmel csókolództak, ide-oda szédültek az úton, csak akkor nyitották fel a szemüket, ha cipőjük orra nekiütődött a sétány szélének.

– Ugye, nem engedsz vissza?

– Nem engedlek. Együtt fogunk élni, és majd együtt elmegyünk Párizsba. Eljössz velem?

– Elmegyek.

Így csavarogtak a Városligetben hajnalig. Lábuk nyomát szétbontotta az eső, betűket formált belőle, és a betűkből homályos, nehéz jóslatot.

Fejér bíró öt napig nem tudott semmit Margitról. Az első este azzal nyugtatta meg magát, hogy a lány biztos kint aludt Karolánál, de ahogy múlt az idő, és nem adott életjelt magáról, a bíró teljesen összetört, meg volt győződve, hogy Margitot baleset érte. Végigtelefonálta a kórházakat, egy nap szabadságot vett ki, és sorra járta azokat a helyeket, ahol a lánya meg szokott fordulni: a Széchényi Könyvtárat, az egyetemet, a Miniatűr-eszpresszót (meglepődött, hogy Margit milyen szűkre zárt világban élt, s lelkiismeret-furdalást érzett, amiért nem törődött vele többet), és mikor sehol sem tudtak róla semmit, életében először a rendőrséggel is érintkezésbe lépett. Minden este felhívta az ügyeletet, de csak eredménytelen sajnálkozó választ kapott.

Az ötödik napon végre levél érkezett Margittól:

 

 

Másnap a bíró izgatottan várta a küldöncöt, mert remélte, hogy Margit is vele jön, és mindent megmagyaráz. Pontosan fél nyolckor csöngettek, a bíró felugrott a helyéről. Az ajtó kinyílt, de a házvezetőnő után csak Leonhardt lépett be.

– Maga jött? Üljön le.

A bíró sétálni kezdett.

– Azt hiszem, fölösleges, hogy bemutatkozzunk. Ha jól emlékszem, negyvenhétben volt valami közös dolgunk. Vesztegetés vagy ilyesmi.

– Igen. Maga ítélt el: másfél év, ügyvédi működési engedély megvonása, öt év maccs Budapest területéről.

– Emlékszem. Miért nem Margit jött?

– Ő egyáltalán nem is akarta elvinni a holmiját. Én beszéltem rá, hogy küldjön el engem érte.

– Maga miért akart idejönni?

– Mert nem akartam kihagyni a ziccert, hogy ilyen helyzetben lássam magát.

A bíró Leonhardtra nézett, és megállt:

– Maga még most is haragszik rám?

– Igen.

– Maga ügyvéd volt, ismernie kell a paragrafusokat. Jogosan ítéltem el magát, vagy nem?

– Jogosan, de ez nem jelent semmit. Másfél évig egyetlen „európai” nőt se láttam, és ezt én nem fogom megbocsátani magának.

– Hagyjuk, kérem. Maga egy moral insanity. Beszéljen arról, hogy mi történt Margittal.

– Megtudta a házasságuk hiteles történetét.

Leonhardt, aki azért jött, hogy a bíró kínlódásában gyönyörködjön, ezekben a pillanatokban teljes elégtételt kapott. Fejér arca telifutott vérrel, és ha nem kapaszkodott volna meg az asztalban, elvágódik. Csak nagy nehezen tudott leülni egy székre.

– Kérem, szóljon a házvezetőnőmnek.

Leonhardt átszólt a konyhába. A házvezetőnő egy zöld labdacsot és egy pohár vizet hozott, Fejér bevette az orvosságot, utána sokáig mozdulatlanul ült a székén. Mikor felkelt, látszott rajta, hogy még mindig rosszul érzi magát.

– Köszönöm, már rendbe jöttem. Egyébként a holmik a rendelkezésére állnak, el tudja szállítani?

– Ha kapok bőröndöket, akkor igen. Két emberem van lent.

– Menjünk át Margit szobájába.

A bíró egymás után rakta ki Margit ruháit és fehérneműit a szekrényből.

– Margit, ugye, nincs egyedül.

– Nincs.

– Kivel van?

– Ljubomir Bezdomennel, egy bolgár fiúval.

– Magas, fekete férfi, kék szemű, rongyos ruhában jár?

– Igen.

– Ilyesmire számítottam. Ki ez az ember?

– Egy gépírónő kitartottja volt.

Fejér összeráncolta a homlokát:

– Ezentúl pedig a lányomé lesz.

– Nincs oka érzékenykedni. Egyébként sem lesz a lány kitartottja.

– Értem. És mihez kezdtek?

– Lakást kerestek, de nem kaptak. Tudja, általában nem szeretik a főbérlők a fiatal házasokat. Most kint laknak a víkendházamban.

– Hol?

– Nem érdekes: a hegyekben, a víz mellett. Ha akarja, nézze meg a telekkönyvben, hol van nekem víkendházam.

– Miből fognak élni?

– Ljubomir megpróbál csinálni valamit.

A bíró pénzt vett elő:

– Átadná a lányomnak?

– Nem.

Becsukták a bőröndöket, Leonhardt kinyitotta az egyik ablakot, és lekiabált az utcára. A kapuból két ember visszakiabált, majd eloltva cigarettáját, megindult fölfelé.

– Szabad még egy kérdést?

– Tessék.

– Mikor láthatom a lányomat?

– Nem tudom. Maga sokkal jobban ismeri nálam, én azt hiszem, semmiképp sem tudja rábeszélni, hogy találkozzon magával. Annál sokkal jobban megsértődött, és sokkal makacsabb. De ez nem tart örökké. Egyszer magától vissza fog jönni, nem fogja bírni a nyomort.

– Látszik, hogy nem ismeri Margitot.

– Ha őt nem is ismerem, van elég idevágó „élettapasztalatom”. A tizennyolc hónapból, mellyel ön megajándékozott, hatot bányában töltöttem. Megfigyeltem, hogy a régi bányászdinasztiákban mindenki alacsony, magas termetű embert tízet sem láttam egy fél év alatt. Magas bányász nem bírná ki, hogy egész életében hetvenöt centi vágatokban bujkáljon, eltörne a dereka. A maga lánya lehet ilyen vagy olyan, de a nyomorhoz magas bányász lesz. Vissza fog jönni, de abban se neki, se magának nem lesz már öröme.

A két ember felért, megfogták a három teli bőröndöt, és elindultak vele. Leonhardt meghajolt:

– Köszönöm a szép estét.

A bíró sokáig nézett utánuk. A nyitva hagyott ablakon át bevert az eső, becsukta, és leült Margit ágyára. A megbolygatott szekrényekből áradt a lány kölnijének a szaga. Nagy erőfeszítéssel fölemelkedett, s átment a saját szobájába. Kinyitotta a szekrényét, sorra végignézte öltönyének zsebeit. A házvezetőnő, mikor fél tízkor behozta szokásos esti teáját, megdöbbenve látta, hogy a bíró magába roskadva ül a kis, kerek asztal mellett és cigarettázik.

Ljubomir felébredt. Óvatosan kihúzta a karját Margit feje alól, balra fordult, és az órára nézett: a világító mutatók negyed hatot jeleztek. Ljubomir elmosolyodott: egy hónapja, mióta kint laktak Leonhardt víkendházában, mindig ilyenkor ébredt föl. A nap fél hatkor kelt, mielőtt feljött volna, leszorította a hideget a vízparti völgybe, és nem tudták úgy eltömni papírral a víkendház ajtaját, hogy a huzat élesen, mint a borotvapenge, be ne vágjon hozzájuk. Megborzongott, úgy érezte, mintha a gerince is megmerevedett volna. Az ágyuk nem volt olyan széles, mint Ljubomir és Margit válla együttvéve, lapjával kellett feküdniük, és fordulni is csak egyszerre fordulhattak. Belül, a falnál Ljubomir feküdt, mert ide vágott a dunai szél, a lányt már nem érte annyira, az ő oldalán különben is sokáig égett a petróleumkályha. A férfi falnak fordulva elszívott egy cigarettát, és felkelt. Margit álmában is megérezte, hogy szabad lett a hely, keresztbe feküdt a meleg ágyon.

A ház, ahol éltek, egy alápincézett beton víkendház volt. Lent, a pincében most Leonhardt holmijai álltak: két ócska nyugágy, összekötözött újságok, csónakolajos dobozok. A pince falába két kis ablak volt vágva, ezek a Dunára néztek. Innen három lépcső vezetett föl Ljubomirék szobájához. Ez a szoba nem nagyon különbözött a többi szentendrei víkendháztól: egy kátránypapírral bevont fatető takarta be, nem volt benne se villany, se víz, se kályha, sőt még kályhalyuk sem. A berendezés sem lehetett volna egyszerűbb, az egyik oldalon hat-nyolc kis öltözőszekrény állt (nyilván Leonhardt vendégeire számítva) – most épp hogy elfértek bennük Margit ruhái –, a másik oldalt az ágy foglalta el, rajta egy paplan és két pokróc, az ágy mellett pedig egy kerek, piros kerti asztal két székkel.

Ez volt az a szoba, ahol Margit asszony lett.

Ljubomir meggyújtotta a petróleumkályhát, teleöntötte a teáslábast, és feltette. Általában korán reggeliztek, mert Margitnak nyolcra, fél kilencre be kellett érni az egyetemre. Szentendrétől, ahol laktak, egy óra alatt döcögött be a HÉV Pestre, az ő házuk pedig a HÉV-megállótól is messze esett.

Felhúzta magára a lány kék sípulóverét, és leült a petróleumfőző mellé, nem feküdt vissza, félt, hogy felkelti Margitot. De Margit magától is felébredt. Nyújtózkodott, a szürke betétes, kék melegítő-felsőrész megfeszült a vállán. Ljubomirra mosolygott, és kinyúlt az ágyból, egyik kezével átölelte a férfi fejét, a másikkal felemelte a paplant és a pokrócokat.

– Gyere vissza, te bolond, még korán van.

Csakugyan, az ablakok mögött még bontatlan maradt a sötétség, az üvegben látszott a petróleumfőző kékes lángja, és behallatszott, hogy a Duna fölött még a hajnali szél ráncigálja a felhők lelógó csücskeit.

– Csak amíg a víz felforr.

– Jó. Csak amíg a víz felforr.

A férfi visszadőlt, Margit a vállára hajtotta a fejét, és a lábát a lábai közé fogta, így szeretett feküdni. Ljubomir egymás után nyitotta ki a cipzárakat a sokféle melegítőn és pulóveren, melyeket a lány éjszakára magára vett; ahogy közeledett a melle felé, érezte, hogy mindegyik ruharéteg egyre többet vett fel magába a lány testének melegéből.

Margit ábrándozott:

– Azért olyan másképp ébredek, mint régen.

– Régen hogy ébredtél?

– Úgy, mintha tűzben égett volna el az éjszakám, és reggelre nem maradt volna más, mint korom és hamu. Most meg olyan, mintha vízből merülnék fel, nyugodt vagyok és tiszta, úgy tudok örülni, hogy világos van körülöttem. Ljubomir!

– Tessék.

– Ugye, már meguntál engem?

A férfi karjával átfogta Margit fejét:

– Bolond.

– Régen biztos sokkal érdekesebb volt az élet neked, mint most velem.

– Az élet nekem sohasem volt érdekes. Mindenre, ami eddig történt velem, úgy emlékszem, mint egy fényképre, a fénykép sarkába oda van kopírozva az arcom, és nézem, ami a fényképen történik, különben minden emlékem halott.

– Minden?

– Csak a halottak nem, azokra gyakran gondolok, van néha egy olyan álmom, hogy mindenki, akit szerettem, egy házban lakik, akárhol is halt meg: a szüleim, a testvéreim, a barátaim és a szeretőim.

– Én is ott lakok majd?

– Te sokkal tovább fogsz élni, mint én, az én életem már bezárult. Eljön az idő, hogy elmégy, és boldog leszel.

Margit belekapaszkodott a férfi vállába:

– Hidd el, hogy az én életem is bezárulna, ha elmennék tőled, soha többé nem tudnék semmi jót gondolni magamról. Én sohasem hagylak itt téged.

– Lehet – mondta Ljubomir, és szárazon bólintott. – Kelek föl, már forr a víz.

– Még ne kelj föl.

– Be kell mennem, Margit. Leonhardt összehoz egy filmrendezővel. Elmesélem neki Az idegen bajnokot, lehet, hogy rendel tőlem egy filmnovellát. Teli leszünk pénzzel.

– Ne kelj föl.

– Miért ne?

– Jaj, ne szemtelenkedj.

És lábával megemelte a pokrócot, hogy az betakarja Ljubomir hátát.

Ljubomir és Margit együtt utaztak be Pestre. A HÉV végállomásánál váltak el. Ljubomir egy tízforintost adott a lánynak:

– Itt van pénz, ülj be órák után a Miniatűrbe, érted megyek.

– Szerbusz.

Megcsókolták egymást, Margit felszállt a hatos villamosra, Ljubomir pedig gyalog indult meg a Stádium-kávéház felé. Útközben átszámolta a pénzüket: tizenhatodika volt, de Margit ösztöndíjából már csak tíz forint maradt, és egyelőre sehonnan sem várhattak pénzt. Eltöprengett, hogy ennyiből mit vegyen vacsorára és másnap reggelire.

Már az utcáról meglátta Leonhardtot, ott ült a kávéház ablakában. Rákopogott, és ő is befordult a kávéház kapuján.

Bár el is múlt már a megbeszélt időpont, Friedrich, a filmrendező, még nem érkezett meg. Ljubomir szerette volna tudni, hogy kivel lesz dolga, ezért megkérdezte Leonhardtot.

– Azt kérdezed, hogy Friedrich kicsoda? Kérlek szépen, elég jól ismerem őt még asszisztens korából, mikor még száz forintot zsarolt ki a díszletfestőktől, hogy átvegyen egy-egy díszletet. Azóta már befutott, figyeld meg, hogy egy üveg bort fog kérni, fél pohárral iszik, a többit otthagyja. Amellett el lehet mondani róla, hogy ő költ Budapesten legtöbbet az öltözködésre. Nagy szoknyabubus, imádja a nőket. – Leonhardt lekicsinylő mozdulatot tett a kezével. – Persze, ez sokba kerül neki, mert alapjában véve egy beteg ló. Sánta, amellett tele van a keze öröklött bőrkeményedésekkel, és hámlik a bőre, mindig egészen lila. Ha elmegy egy nővel teniszezni, akkor megveszi a nőnek a teniszfelszerelést, és így tovább. Ha jóba akarsz lenni vele, csinálj úgy, mintha nem vennéd észre az ekcémáját.

Kinézett az ablakon:

– De már ott is a kocsija.

Ljubomir is kinézett: Friedrich, egy harmincöt-negyven éves, sima, barna arcú férfi most kanyarodott be a kávéház elé, sárga kesztyűje rántott egyet a kormánykeréken, aztán leállította a kocsit. Kiszállt, sapkáját és kesztyűjét visszadobta az ülésre, és a slusszkulcsával labdázgatva jött befelé a kávéházba. Hogyha egy asztalt ki akart kerülni, fölemelte sánta jobb lábát, és elegáns krikszkrakszot csinált a levegőben, mintha a lábával írna alá valamit. Mikor az asztalhoz ért, meghajolt, bemutatkozott Ljubomirnak. Leült, és cigarettára gyújtott, tenyerét közben folyton befelé fordította. Odaszólt a pincérnek:

– Milyen boruk van?

– Gyöngyösvisontai, badacsonyi, egri.

– Egy üveg badacsonyit.

Friedrich Ljubomirhoz fordult:

– A barátja azt mondja, hogy maga egy forgatókönyvtémával foglalkozik.

Ljubomir bólintott:

– Igen, már két éve írom.

– Nem mesélne róla valamit?

– Azt a címet adtam neki, hogy: Az idegen bajnok.

– Hol játszódik és mikor?

– Bárhol játszódhat és bármikor. Különben nem is írtam volna meg.

A pincér hozta a bort. Friedrich töltött magának:

– Folytassa.

– Arról szól, hogy egy erős, fiatal parasztgyerek tanulni akar. Elmegy a birodalom egyik nagy városába, és beáll egy öreg professzorhoz, aki filozófiára, irodalomra és természettudományokra tanítja őt. Egy nap az öreg tudóst elárverezik, el akarják venni tőle a könyveit. A parasztgyerek, aki közben hatalmas termetűvé nőtt, felajánlja, hogy beáll a fizetett ökölvívók közé, ha a város tanácsa békén hagyja az öreg professzor könyveit. A tanács nagy lehetőségeket szimatol a parasztgyerekben, és elfogadja az ajánlatot. A fiú, aki pedig akkorra már előrehaladt a filozófiában, és verseket is ír, hivatásos ökölvívó lesz. A nagy birodalomnak egy másik városába kerül, ahol a nyelvet is alig érti, és nem ismer senkit. A közönség nem szereti, úgy hívja őt, hogy: „az idegen bajnok”, és mindig az ellenfeleit biztatja. Telnek-múlnak az évek, és az idegen bajnokot nem tudja legyőzni senki. Egyszer az egyik párviadalon észrevesz a nézők között egy nőt, akibe szerelmes lesz. Ez a fiatal lány rendkívül vonzódik a versenyzőkhöz, őket tartja az élet királyainak. A nő az övé is lesz. De az idegen bajnok tudja, hogy ez az állapot csak addig tart, amíg minden ellenfelét legyőzi. Tovább él, de azon gyötrődik, hogy egyszer el kell jönni az időnek, mikor legyőzik őt is, nem azért, mert öreg lesz, vagy gyenge, hanem egyszerűen azért, mert az emberek nem az ő győzelmét kívánják, és az ő lelke nem elég töretlen ahhoz, hogy ez a kívánság, amely minden mozdulatát gátolni igyekszik, egyszer meg ne bénítsa. Arra gondol, hogy otthagyja a nőt; ha nincs vesztenivalója, sokkal nyugodtabban tud harcolni, de képtelen rá, mert nagyon szereti a lányt. Néhány versenyét még megnyeri, de az egyik mérkőzésen, anélkül hogy fölvenné a harcot, letérdel az ellenfele és a közönség előtt. Körülbelül ennyi.

Friedrich elnyomta a cigarettáját:

– Nagyon érdekes, hat a fantáziára, de meg kell hogy mondjam, én nem szeretem ezeket a témákat. A nagy dekorációkat, amelyeket lebegtet a szél.

– Én mindig a nagy szimbólumokat kerestem. Szerintem az írásnak az a feladata, és nemcsak az írásnak, hanem minden művészetnek, hogy megteremtse a modern ember új mítoszát.

– Szerintem csak a realista művészet lehet humanista, amely az Embert mint embert mutatja be. Ha meg a művészet nem humanista, akkor mire való?

Ljubomir bólintott, tudta, hogy a jól kereső emberek nagyon szeretik a humanizmust.

– De hagyjuk az esztétikát. A barátja elmesélte nekem a maga életét, hogy ismeri a pesti alvilágot. Szeretném, ha erről a témáról írna valamit.

– Nem szeretem a riportokat.

– Megmondom pontosan, mire gondolok. Ismerem a maga romantikus leányszöktetésének történetét, azt hiszem, hogy ebből egy nagyon jó franciás vagy olaszos filmet lehetne csinálni. Pláne, hogy a lány apja káder, ez egy külön jó varázslat. A mi filmíróinkra nem szívesen bíznám a témát, mert ők inkább csak becsvágyó mozilátogatók, csak olyan jeleneteket tudnak megírni, amihez hasonlót már láttak egyszer gyerekkorukban, amikor az ízlésük még nem volt egészen tompa. Tegyünk kísérletet magával, aki mégis a legjobban ismeri az anyagot. Mi a véleménye erről?

Ljubomir elvörösödött, ökleit rátámasztotta az asztalra: – Az a véleményem, hogy maga ócska kávésnénike, és nem művész.

Friedrich nem sértődött meg:

– Gondolja meg a dolgot, ebben a témában pénz van, és nagy lehetőségek. Nem maga lenne az első ember, aki a saját kertjét próbálja lefesteni. Ha ír egy háromflekkes vázlatot, azonnal megrendeljük a filmnovellát. Ne haragudjanak, de most el kell mennem.

Friedrich kifizette az üveg bort, melyből valóban csak egy pohárral ivott meg, és slusszkulcsát dobálgatva kisántikált a kávéházból.

Ljubomir Leonhardthoz fordult:

– Mit szólsz hozzá?

– Háromezer forint, öregem.

– Te megírnád?

– Miért, te nem?

– Nem.

– És Margit mit fog vacsorázni a jövő héten?

– Nem tudom. De akkor se.

– Így hamar ki fogsz durranni.

Ljubomir fölkelt.

– Van egy tízesed kölcsön?

– Ne haragudj, nincs.

– Miért haragudnék, ha nincs? Szerbusz.

Háromkor Ljubomir megebédelt a menzán. Fél háromkor letelt a hivatalos ebédidő, az után az is kaphatott néhány forintért a maradékból, aki nem járt egyetemre, vagy nem volt jegye. Ebéd után benézett a Miniatűr eszpresszóba. Margit ugyan csak négyre mondta, hogy jön, de Ljubomir abban reménykedett: elmaradt a lány utolsó órája.

Margit még nem érkezett meg. Ljubomir nem akart leülni, kiment az eszpresszóból, megállt a szemközti ház kapujában, és ott várakozott. Rágyújtott, ha nyílt az eszpresszó ajtaja, felnézett a benti faliórára, látta, hogy mennyi az idő. Lett volna ideje elmenni, és venni vacsorára valamilyen felvágottat, de félt, hogy beleolvad a zsebébe, vagy szagot kap.

Egy félórája állhatott a kapualjban, mikor egy teherautó fordult be az utcába. A kocsi előtte fékezett le. Elhúzódott a kapualjból, hogy szemmel tarthassa az eszpresszó kapuját. Az autón egy kövér ember vaskályhát támogatott. Odakiabált Ljubomirnak:

– Hé, maga!

Ljubomir felnézett.

– Nem vinné fel ezt a kályhát?

– Nem én vagyok a házmester.

A kövér nevetett.

– Azt tudom. Nem is ingyen.

– Akkor fölviszem.

Levette a kabátját, és a kocsi fara alá állt, a kövér rátámasztotta a kályha tetejét a férfi mellére, és lassan ráengedte. Ljubomir nem számított ilyen nagy súlyra; ahogy a kályha teljesen rászakadt, majdnem kicsúszott a kezéből, és csak behajlított térddel tudta megtartani a levegőben. A kövér rákiabált:

– Az istenért, mit csinál? Ennyire nincs ereje?

Ljubomir lassan kiegyenesedett, a kályhát megdöntötte, hogy a fejével is meg tudja támasztani, és imbolyogva megindult a lépcső felé. A házmester és két lakó kint állt a lépcsőházban, nevetve figyelték a mozgását, mondtak is valamit, de Ljubomir nem értette. Bár minden egyes lépcsőfoknál megremegett a hasfala, megállt, és körülnézett. Emlékezni akart arra az érzésre, hogy mikor szenvedett, milyennek látta a világot. Tudta, hogy ha ezt most nem fogalmazza meg, akkor elvész, mikor már letette a kályhát, nem tudja majd reprodukálni ezt a pillanatot. Az emberekre nézett: az arcukon fásultságot és közönyt látott, eszébe se jutott senkinek, hogy segítsen neki. Ljubomir, míg a lába reszketett a kályha súlya alatt, úgy érezte, hogy minden rombolás jogos bosszút vált valóra, akár ócska pokrócokat, akár pelyhes paplanokat gyújt meg.

A kövér rákiabált:

– Mit kunsztozik itt nekem?!

Ljubomir mégsem ment tovább. Még azt is ki akarta próbálni magán, hogy hat rá az, ha Margitra gondol. Úgy érezte, Margitra gondolva örökké tudná ezt a kályhát tartani. Megindult fölfelé.

Beállította a kályhát a liftbe, fölvitte a második emeletre, és betolta a lakásba. A kövér ember két tízest adott neki.

– Mi volt magával a lépcsőn?

– Semmi.

– Azt hittem, hirtelen megbolondult.

Az autó elment. Újra benézett az eszpresszóba: a falióra fél négyet mutatott, Margit még nem jött meg. Ljubomir átment a Közértbe, úgy számolta, hogy mire visszaér, már ott lesz a lány. Harminc deka krinolint vásárolt magának, tíz deka téliszalámit Margitnak. Tudta, mennyire nem szereti az olcsó felvágottat, azt mondja, hentesszaga van. Vett még egy kiló kenyeret is, aztán visszament a kapualjba.

Margit valamivel négy óra után érkezett meg. Nem egyedül jött, egy elegáns, magas ballonkabátos fiatal férfi kísérte. Ljubomir beljebb húzódott a kapualjban, és összevonta a szemöldökét. Margiték az utca túlsó oldalán mentek, de ő hallotta a férfi duruzsolását és a lány nevetését. Az eszpresszó kapujánál Margit el akart búcsúzni, de a kísérője tréfásan addig erőszakoskodott, amíg ő is bemehetett vele. Ljubomir nézett utánuk.

– Összeilletek – dünnyögte, és elindult hazafelé.

Teljesen rendjénvalónak találta, hogy otthagyja Margitot, pedig tudta, hogy a lány várni fog rá az eszpresszóban talán záróráig is. Nem baj – gondolta –, addig majd elszórakozik a kísérőjével. Majd isznak egy-két konyakot, annak biztos van pénze, nem úgy, mint neki, Ljubomirnak. Még a fülében csengett, ahogy Margit nevetett az utca túlsó oldalán, most úgy tűnt neki, hogy nagyon hasonlított azoknak a nevetéséhez, akik a kályha miatt gúnyolódtak rajta.

Az orra előtt ment el a HÉV. Ljubomir behúzódott a váróterem sarkába. Kint kopogott az eső, a férfi behunyta a szemét, és elgondolkodott. Tulajdonképpen boldog volt. Mióta a lánnyal élt, nem tudta, hogy mit gondoljon a világról, a nyugalom és a szerelem nem illett bele az életről alkotott képébe. Idegei követelték a régi magasfeszültséget. Most, hogy megszabadította magát Margittól (mert a szakítást már végérvényesnek tartotta), egészen megkönnyebbült.

Kint, úgy látszik, beérkezett a szentendrei HÉV, mert a váróterem közönsége meglódult. Ljubomir is fölszállt.

Mikor hazaért a víkendházba, összepakolt, egy pokrócba belerakta fehérneműjét, a nyári szandálját, a ceignadrágot, és az egészet átkötötte egy madzaggal. Úgy tervezte, Leonhardthoz megy ma éjszakára, majd a bőröndök tetején megalszik valahogy. Rácsukta a lakatot a víkendházra, a kulcsot betette a pinceablakba, hogy Margit megtalálja, a vállára vette a csomagot, és kiment az állomásra. Éppen akkor kanyarodott be a vonat Pest felől, az első az után a HÉV után, amelyikkel Ljubomir hazajött. Lejjebb sétált, hogy majd elöl kapjon helyet.

Margit pont előtte szállott le, belekapaszkodott a fogódzóvasba, és összehunyorított szemmel nézte a vizes lépcsőket. Ha egész nap írt vagy olvasott, estére mindig nehezen látott, most is lassan botorkált lefelé. Észrevette Ljubomirt, odafutott hozzá, és átölelte.

– De jó, hogy kijöttél elém. Mi van veled? Várok az eszpresszóban, nem jössz, féltem, hogy valami bajod történt.

– Kivel voltál?

– Hol?

– Az eszpresszóban.

– Gyuszi, az egyik fiú az évfolyamból, el akart kísérni. Tudod, együtt szoktunk hülyéskedni, és…

– És jól éreztétek magatokat?

– Jól. Miért?

Margit Ljubomirra nézett, most vette észre, hogy a fiú mellett egy csomag is áll.

– Te azt hiszed, hogy énnekem más fiú kell? Hát én igazán nem tudom, hogy képzeled rólam. Hogy tudunk élni egymás mellett, ha te ennyire nem bízol bennem?!

Margit szeme telifutott könnyel, elfordult, és nekidőlt az állomás falának.

– Ez borzasztó. Én igazán nem érdemlem meg.

Most indult vissza a HÉV Pest felé. A kivilágított kocsik sorra elhaladtak az arcuk előtt. Ljubomir átkarolta a lányt, bár érezte, hogy jobb lenne mind a kettőjüknek, ha most ő felugrana az utolsó kocsira, és örökre elmenne. Margit teste meg-megrándult a karjai között.

– Ne haragudj, Margit.

Megcsókolta a lány hideg, nedves száját, utána végigcsókolta kisírt arcát. Margit behunyva tartotta a szemeit, és mosolygott. Megindultak hazafelé. A Duna felől vágott a szél, Ljubomir előrement, és Margitot maga mögé húzta, a lány rádőlt hátulról, és a haját simogatta. Ljubomirt betakarták Margit testének ismert formái.

Folyton esett az eső, a sötét Dunában szürke felhők lebegtek. Ljubomir az egyik reggel észrevette, hogy az őszirózsák kezdenek elrohadni a kertben. Tudta, hogy nincs segítség, itt a tél. Följebb, a hegyekben már régen elvirultak az őszirózsák, csokorba kötve úsztak el a ház előtt.

Ljubomir letépte a kerti virágokat, és valamilyen befőttesüveget keresett nekik. Fölállt egy székre, és végignézett a szekrények tetején. Csak most látta meg, hogy a kátránypapírral bevont lemeztető öböl alakúan behajlott a szekrények fölött. Arra gondolt, hogy valamelyik építkezésnél majd kér három-négy méter kátránypapírt, és még egy rétegben betakarja a tetőt, de ez napközben kiment az eszéből.

Pedig ez a napja semmiben sem különbözött a többitől. Reggel elment Leonhardthoz, aki néha magával vitte őt totószelvényt válogatni, de amúgy ő sem tudott munkát szerezni a részére. Utána benézett a szerkesztőségekbe, a Zeneműkiadóhoz, a Képzőművészeti Alaphoz. Még ősz elején mindenüvé bevitt valamit, és azóta gyakran bejárt, de most is eredménytelenül látogatta végig őket. Megebédelt a menzán, utána beült a Széchényi Könyvtárba, öt óra felé Margit is bejött ide.

Változatlanul a lány ösztöndíjából éltek, a férfi csak keveset tudott hozzákeresni. A hónap közepére elfogyott a petróleumuk, kályhát nem lehetett felállítani, a betonfalakból úgy áradt a hideg, hogy Margit félt hazamenni. Most is kivárták a tíz órát a könyvtárban, és gyalog indultak meg a HÉV végállomása felé. Útközben találkoztak a lánynak egy régi barátnőjével. Ahogy a barátnő elment, Margit megszorította Ljubomir karját:

– Istenem, hogy megöregedett ez a lány.

A férfi nem válaszolt, Margit tétova mosollyal nézett rá:

– Vagy én is?

Ljubomir megcsókolta az arcát. Margit szépsége a nyomorban gyorsan tönkrement: gömbölyű kis tokája leapadt, feszülő szemealja felpuhult és ráncosodni kezdett, a ruháira sem adott annyit, mint azelőtt (nem is lett volna miből), ha végigment a könyvtár folyosóján, már nem keltett feltűnést. Ljubomir látta, hogy a lány öregszik, és ez egyre jobban nyomta a szívét, úgy érezte, egyedül ő tehet róla.

Margit, mikor meglátta a HÉV zöld kocsiját, megrázkódott.

– Mi baj, Margit?

– Semmi, olyan vagyok, mint a Pavlov kutyái. Gyerünk egy olyan kocsiba, amelyik jó teli van.

Amíg utaztak, elállt az eső, de alighogy leszálltak, újra megeredt. Margit folyton elcsúszott a vizes füvön, csupa sár lett a köpenye.

Fölértek a házba. Margit megmosta a kezét, azután, anélkül hogy levetkőzött volna, bebújt a takarók alá. Befordult a falnak. Ljubomir tudta, hogy sírni fog, levette a cipőjét, és a lány mellé feküdt.

– Margit.

A lány vacogott: – Szeress engem.

– Mit csináljak?

– Nem tudom.

Ljubomir magához szorította, tenyerét végigjártatta a ruhája alatt, míg Margit teste át nem melegedett. Ölelkezve nyomta el őket az álom.

Éjszaka Ljubomir egy nagy csattanásra ébredt: a kátránytető beszakadt, az összegyűlt eső bevágódott a szobába, egy pillanat alatt vizes lett minden. Felugrott, lekapta az egyik pokrócot az ágyról, és megpróbálta a lyukat betömni, de a kátránypapír és a korhadt falemez egyre tovább hasadt.

– Margit, gyere!

A lány mozdulni se bírt az álmosságtól, paplanból csinált sátrat magának, és az ágy sarkába kuporodott:

– Nem hallod, hogy segíts?

Margit a fején tartotta a paplant, és becsukott szemmel Ljubomirhoz botorkált, álmosan kérdezte:

– Mit csináljak?

A férfi kínjában elnevette magát:

– Semmit, feküdj vissza.

Magára kapta Margit esőköpenyét, a pincéből felhozta a létrát, és kiszaladt. Felmászott a háztetőre, a pokrócot kétrét vastagon ráterítette a repedésekre, a pokróc sarkait pedig leszögezte.

Mikor visszament a házba, Margit még mindig ugyanazon a helyen állt, ahol hagyta őt, lába és hálóruhája alja csupa víz volt. Ljubomir felkapta, az ágyhoz vitte, és sokáig dörzsölgette, csókolgatta a lány lábait.

December elején leesett az első hó, a Duna erősen leapadt, és visszavonult az árterületről, a betonlépcsőkön rozsdás gyereklapátok, lepattant gombok és elrohadt növények maradtak, a hónap közepén be is fagyott a víz.

Ljubomirék leköltöztek a pincébe, ide nem vágott be annyira a szél. Eladták Margit tavaszi kabátját, és az árából vettek egy kis vaskályhát, kiütötték az egyik ablakot a pince oldalán, itt vezették ki a csövet. Most, hogy tüzelőt is kellett vásárolniuk, még kevesebb jutott ennivalóra, Margit egyre soványabb lett, sokszor kiült az ablakba, de a gyönge tél eleji nap már nem tudta fölmelegíteni.

Ljubomir gyűlölte a fizikai munkát, de ezen a télen, ha esett a hó, mindennap elment havat lapátolni. Lyukas cipőjéből alulról, felülről beolvadt a hó, ha este odatette a kályha mellé száradni, reggelre úgy összement, hogy alig tudta felvenni.

Az egyik este Margit arról panaszkodott, hogy szédül, fáj a feje, és nehezen kap levegőt. Ljubomir végigsimított a homlokán: tüzelt az arca, lázas volt. Rögtön be akarta vinni valamelyik kórházba, de Margit félt, nem akart menni, azt mondta, hogy reggelre majd jobban lesz. Korán lefeküdtek, még alig sötétedett, a lány hamar elaludt, de álmában hánykolódott, és zihálva, nehezen szedte a levegőt.

Ljubomir egészen a falhoz húzódott, hogy Margit kényelmesebben feküdjön, az idő múlt, de ő nem tudott elaludni. Belebámult a sötétbe, és azt számolta, hogy hány nap van még tavaszig. Úgy gondolta, ha tavaszig kibírják, könnyebb lesz, az idő felmelegszik, több ennivalót tudnak venni, és talán a szerkesztőségekben is javul valamit a helyzet. Lassan aztán ő is elaludt.

Ljubomir álmában hazautazott Tirnovóba. Álmában elaludt a vonaton, csak arra rezzent fel, hogy a vonat túlment vele a központi pályaudvaron, és most egy városszéli kis rendezőállomás fabódéja előtt áll, gyorsan leugrott.

Körülnézett, de nem tudta, milyen út visz innen hazáig, egy telefonfülkéhez lépett, abban reménykedett, itt talán megtalálja a címüket. Mikor tárcsázott, egy asszony, aki a telefonfülke előtt álldogált, beszólt neki:

– Ó, a Bezdomen professzorék? Azok már rég meghaltak!

Ljubomir álmában nem emlékezett apja halálára, megdöbbent, és hirtelen idegennek érezte magát szülővárosában.

Kitárta a karját, megfeszítette a hasizmait, és felrepült, alatta gyerekek szaladtak (mintha ő sárkány volna, és a gyerekek tartanák a kezükben a zsinórját), hasizmaival megemelte a lábát, hogy ne rúgja őket fejbe véletlenül.

Elmaradt mögötte Tirnovo, és ő gyümölcsfák koronái között repült tovább. A sűrű ágak közé mindenütt egy keskeny, de szabályos alakú rést vágtak, ahol az ő teste átfért. Álmában kora nyár volt, néha lebegve megállt, és evett egy túlságosan is érett sárgabarackot, vagy még éretlen őszibarackot.

Hirtelen egy transzformátorház zárta el az utat előle; a szürke vasbódé alapzat nélkül lebegett, három-négy méterrel a föld szintje felett. Ljubomir azt hitte, hogy ez a városligeti transzformátorház, amelynél Margittal jártak szerelmük kezdetén, de oldalán a nemzetiszín csíkos sorozóplakát helyett csak egy krétával felrajzolt mondat állt:

„Miért nem lehetnek boldogok azok, akik szeretik egymást?”

Ljubomir álmában is naivnak érezte, hogy valaki ilyen nyíltan kifejezésre juttassa a fájdalmát, de ugyanakkor mélyen meghatotta őt ez az őszinteség.

Majd nemcsak látta, de hallotta is ezt a mondatot legidősebb bátyja, Georgi hangján, és a gyümölcsfák közül lassan, hogy testét még egyszer megfürdesse a levegőben és a napfényben, leereszkedett egy völgybe.

A völgyben ott voltak a testvérei és mások, akiknek az arcára, ha homályosan is, de emlékezett, valamennyien csak úszónadrágot viseltek, és végigdőlve a völgy füvén napoztak. Georgi intett neki, hogy ő is vesse le a ruháját.

Ekkor felébredt, mert a lány oldalba lökte.

Margit szemmel láthatólag eszméletlen volt, arca hol kivörösödött, hol elsápadt, ide-oda hánykolódott és félrebeszélt, Ljubomir alig tudta kivenni, hogy mit mond.

– Ugye, még találkozunk, ígérd meg! Hideg lesz, fújja a szél a hajamat. Meg fogsz ismerni majd a búzavirágkék szememről. Hideg lesz, fúj a szél, és én megyek majd a Duna-parton…

Ljubomir felöltöztette a magával tehetetlen Margitot, és egy pokrócba csavarva a karjába vette, úgy vitte le, botorkálva a sötét hegyi úton.

A HÉV-állomástól felhívta a mentőket, félóra múlva már jött is a kocsi.

Az orvos csak úgy futólag megvizsgálta Margitot, azt mondta, hogy valószínűleg agyhártyagyulladása van.

Az orvos, akihez a kórházban a lány került, ismerte Margit családját. Mikor látta, hogy Margit állapota nem javul, megkérdezte Ljubomirt:

– Van-e kifogása az ellen, hogy értesítsem Fejér bírót?

Ljubomir vállat vont.

Másnap délután ott találta Fejért és feleségét Margit ágya mellett. Az asszony, ahogy meglátta Ljubomirt, őrjöngeni kezdett:

– Gyilkos! Ne engedjék a lányomhoz.

Ljubomir nem törődött vele, megfogta a lány kezét, és megsimogatta. Margit még mindig nem tért magához. A bíró hozzáért a férfi vállához.

– Uram, beszélni szeretnék magával.

Kimentek a folyosóra.

– Beszéltem az orvosokkal, azt mondják, hogy Margit túl van a veszélyen. Holnap vagy holnapután magához fog térni.

Ljubomir felsóhajtott, a bíró belékarolt:

– Sétáljunk egy kicsit. Uram, én szeretnék öntől kérni valamit.

– Mit?

– Én már régen tudom, hogy nincs jogom beleszólni a maguk életébe, de tegye meg – nem az én kedvemért, hanem Margitért: engedje vissza hozzám. Maga följárhat, élhet vele, én nem fogom háborgatni magukat. De ha Margitnak vissza kell menni a víkendházba, akkor meghal. Magán múlik, senki más nem tudja rábeszélni.

– Adjon egy cigarettát.

Ljubomir rágyújtott, a bíró könyörögve nézett rá.

– Beleegyezik?

– Ha rajtam állna, soha nem engedném el. De Margit úgyis haza akart menni.

A bíró szeme felcsillant, mind a két kezével belekapaszkodott Ljubomirba:

– Ő mondta?

– Engedjen el. Mikor rosszul lett, arról beszélt, hogy majd valaha találkozunk. Vége van, nem bírta a telet. Én is szeretnék valamit kérni magától.

– Tessék.

– Ha magához tér, hiányozni fogok neki. Nemcsak én, hanem az életünk is. Szabadon éltünk, lassan szoktassák hozzá a kényelemhez. Engedjék csavarogni, ne erőltessenek rá semmit és senkit.

– És maga?

– Rólam mondják azt, amit majd a leghasznosabbnak látnak. Én nem leszek az útjukban. Elmegyek.

– Hová?

– Az az én dolgom.

– Fog írni Margitnak?

– Nem. Most bemegyek, elbúcsúzok tőle.

Ljubomir leült Margit ágyának a szélére, magához emelte a lány fejét, és valamit súgott a fülébe. Megsimogatta az arcát, végigcsókolta a szemeit, aztán hirtelen magához szorította Margitot. A nagy csöndben Fejér hallotta Ljubomir fuldokló, mély sírását. Még egyszer megcsókolta a lányt, és kiment, feje lehorgadt, lábait húzta maga után.

Ljubomir fölszállt a HÉV-re és hazament. Összepakolta minden holmiját, kivitte a Teleki térre, és eladta. A pénzen vonatjegyet vett Szombathelyig: úgy tervezte, onnan gyalog megy el az osztrák határig.

Margit egy este magához tért, felnézett, és rögtön Ljubomirt kereste. A bíró félt, hogy a lány újra rosszul lesz, ezért azt mondta neki, hogy délelőtt már bent járt nála, és holnap délután újra be fog jönni. Másnap azonban kénytelen volt bevallani, hogy a férfi elment.

Margit nem hitt az apjának, remegő lábbal felkelt, és öltözködni kezdett. Ki akart menni a víkendházba. Fejér megpróbálta lebeszélni, de a lány nem tágított. A bíró autót hozatott, és pénzt adott két ápolónőnek, hogy kísérjék el Margitot.

Margit lement a víkendház pincéjébe, ahol Ljubomirral laktak, háromszor átsétált az elhagyott helyiségen, azután szótlanul összeesett. Újra belázasodott, négy hónapig élet és halál között lebegett. Már február is elmúlt, mire kicsit jobban lett.

Ahogy magához tért, tovább kutatta Ljubomir nyomait. Bement a könyvtárba, felkereste Tóth Gizellát, a Miniatűr eszpresszót, de sehol sem tudtak róla. Utoljára Leonhardt látta őt, de az ügyvéd azt állította, vele sem közölte a férfi, hogy hová megy. Megígérte Margitnak, hogy ha akármilyen hírt hall felőle, értesíteni fogja. Leonhardt nem akarta megmondani, hogy Ljubomir két napig feküdt kitárt karokkal, összeroncsolva egy határ menti aknamezőn, és mikor összeszedték a maradványait, egy közös sírba tették. Úgy gondolta, ha Margit egyáltalán megtudja ezt, tudja meg mástól.

A lány hazaköltözött, de az életét nem fordította vissza a régi kerékvágásba. Kerülte a szüleit, és minden társaságot, könyvtárba csak akkor ment, ha nem tudta máshol megszerezni a szükséges könyvet. Órák után kijárt Szentendrére, a pincéből szerszámokat keresett elő, és a víkendház kis kertjében dolgozott, csak úgy, a maga feje után. Ez volt a főfoglalkozása egész tavasszal és nyáron.

Minden hét végén, mikor ment hazafelé, beült a kozmetikushoz. Úgy érezte, hogy Ljubomir még egyszer visszajön, és nagyon fontos, hogy akkor majd szépnek lássa őt.

Ahogy megjött az ősz, Margit végképp nem bírt tovább otthon maradni. Megkérte az apját, engedje vissza őt a víkendházba. A bíró, aki lányának betegsége óta minden kérését ellenvetés nélkül teljesítette – beleegyezett. Csak előbb parkettát rakatott a pince kőpadlójára, bebútorozta és tüzelőt hordatott le.

Aztán lassan elfutott az ősz is. 1955. december tizenkettedikén, Ljubomir eltűnésének évfordulóján Margit visszaköltözött a városba.