Elátkozott úton

Azon a vasárnap estén kirepült mindenki a szállásról, csak én maradtam odahaza vigyázni a holmikra. Akadt egy-két lopós a szomszéd szobákban. Kaptunk egy vekni kenyeret meg egy lábos jó töpörtyűs zsírt, én vacsorázgattam el az egészet unalmamban. Nem tartottam nagy kárpótlásnak. Tudtam, olyan cigánylányok keringenek a Fekete Gyémánt előtt tüzes kardigánjukban, hogy nem mer az ember közel menni hozzájuk, mert isten bizony felnyársalnak tűben hegyes mellükre. Nekem mégis nagy kedvem lett volna ezt a halálveszélyt vállalni.

Valamit kell csinálni estig – gondoltam, és mivel a szoba olyan unott-egyforma volt előttem, Urbán Feri feleségének a képét nézegettem. Szép nő volt, a szeme olyan kék lehetett, mint az elborult ég. Nekem csak az nem tetszett benne, hogy elöl a fogai közt egy kis rés hivalkodott. Nem szépséghiba, de az én fülemben úgy visszhangzik az ilyen: kopogtassatok felül, és én megnyitom alul. Azért mégis átkozottul szép lány, és teljesen meg tudom érteni Ferit, hogy ezzel a képpel alszik, ezzel a képpel ébred. A bányába is leviszi néha. Ma, vasárnap is lesz már vagy tizenegy óra, mire felbotorkál majd Feri az Ezer lépcsőn. De hiába keres meg egy nap sokszor két darab százast, megy haza a pénz rózsaszín papíron. Ha mi eszünk valami jobbat, lefekszik, és a falnak fordul, ha megkínáljuk, szinte beleugat az arcunkba. Cseh Sanyi mindig azt mondogatja neki:

– Én téged lezavarnálak karácsonykor, és húsvét másnapján engednélek fel.

Ilyenkor Urbán Feri mindig zavarba jön, pislog, kezével mutogat szó helyett, de csak annyit tud kinyögni:

– Na jó, te Sanyi, ugye nem tudhatod a teljes… a teljes képletet.

Pedig különben nem tökéletlen gyerek, tartásában is van valami nagyon katonás, jó volna megtudni egyszer, hogy miért is él így voltaképpen.

Csak úgy az asztalra borulva elaludtam. Ferinél van kulcs, be tud jönni. Álmomban mégis elmentem a cigánylányokhoz. Volt köztük sok gyönyörű, de nekem legjobban egy szőke, kékszemű tetszett. Kis rés hivalkodott a fogai közt. Még mondtam is magamban:

– No né, egy szőke cigánylány!

Egész idő alatt neki udvaroltam, már hajlott is a szavamra, mikor egy hang csosszant bele álmomba, felébredtem. Ott ült Urbán Feri az asztal mellett, és a felesége képét nézegette. Megcsókolta, aztán sokáig dörzsölte borostás arcához.

– Katika – mondta –, édes szemem fénye! Teérted járok az elátkozott úton. Jaj, elhagytál? – és nagy részegségében sírni kezdett.

Álmosan pislogva fölnéztem. Feri észrevett, odalépett hozzám, és nagy, cuppanós csókot nyomott a pofámra:

– Az anyád jó istenit – mondom neki szelíden –, hát így kell inni? Hónapokig semmit, most meg egyszerre…

– Ne haragudj, testvér! Beszittyóztam egy kicsit.

– De azért mégis…

Lenyomott egy székre.

– Nem innék én, ha nem lenne okom rá, testvér. De van rá okom, tudom én, hogy miért iszom. Elátkozott úton járok Katikáért, és testvér, lehet, hogy megcsal. Elhiszed?

– El én.

– Nem is vagy te akkor okos ember. Ha te én volnál, és én te, akkor először is megkérdezném tőled, ha én te volnál, hogy történt az egész. Azt mondta mindig Hospodár százados a tiszti iskolán: „Hogyha valamit nem tudtok, fiúk, csak kérdezzétek meg nyugodtan. Nincs olyan ember, aki mindent tud, mert annak oda kellene adni a Nobel-díjat.”

Éreztem, hogy beszélni akar. Olyan dolog igazi barátnak beszélni, mint télen nagyon jó tüzet rakni, amiből nem marad pernye, csak meleg. Többet ér, mint egy ágyban tett szerelmi vallomás, mert akkor csak az íz teszi őszintévé a férfit, meg is bánja legtöbbször.

Különben is nagyon érdekelt Katika, akinek – mondom – olyan szemei voltak, mint az elborult ég.

– Várj, Ferikém – mondom –, becsukom az ajtót, nehogy kisétáljon, amit mondasz.

Leültem egy székre. Feri sok vizet ivott, csak úgy döntötte magába, aztán hosszan, hosszan elmélázgatott. Én közben az eget néztem, egészen besötétedett. De még most is sehol egy felhő, olyan tiszta volt az ég, mintha az anyám szűrte volna meg kávénak. Távolból cigányzene hallatszott és női nevetés. Cseh Sanyiék most dughatják bőr alá az utolsó húszasukat. Feri előrehajolt, és csöndesen beszélni kezdett. Szeméből apránként eltűnt a kusza részegség, sohasem hallottam még embert ilyen csöndesen és okosan beszélni.

– Nekem elhiheted, testvér, hogy nem voltam én mindig ilyen bányabolond, ha nem is szeretek beszélni róla. Tiszti iskolába jártam, Hospodár százados elvtárs keze alá. Mindig azt mondogatta Hospodár: – Neked, Feri, még a füled hegyében is gömbérzék van – mert én lőttem a legjobban az ezredből. Ez a Hospodár jobban bánt velem, mint az apám. Akkor nem számított semmi, ha a ruha bepiszkolódott, odamentem Hospodárhoz, mondom neki:

– Százados elvtárs, jelentem, baj van az angyalkardigánnal. – Csak mosolygott a bajusza alatt.

– Hogy verje össze az első szél az apró bokáidat. – És már írta is az új kiutalást. Hiába parasztozol te is meg a Cseh Sanyi is, akkoriban olyan nőkkel jártam, hogy veletek szóba se állnának. Nagyon magasra juthattam volna, ha nem szeretem meg annyira Katikát, és nem vágom be az utat saját önmagamnak. Látod, testvér, most piszkos vagyok, mocskos vagyok, részeg vagyok, mégse sajnálom. És ha újra kezdhetném, ugyanezt csinálnám. Mert nekem Katika fontosabb a sorsomnál, és boldog vagyok, ha valaha láthatom.

Látod, jó így elbeszélni. Nem fáj annyira a szívem, a fejem is kitisztul, könnyebben el tudok neked magyarázni állapotokat. Nem akarok dicsekedni, testvér, de nagyon érdekes történet az enyém.

Úgy kezdődött, hogy még 53 májusában eltávozásról mentem vissza az iskolába. Valami dolgom volt, és a szomszéd faluban kellett várni az állomáson. Hó, egész más gyerek voltam, mint most, nagyon szerettem magamat akkoriban. Direkt köves helyeken jártam, hogy a csizmámat pengethessem, mert az volt nekem akkoriban a legkedvesebb zene. Valami nagyon sütött a nap, kihalt az egész környék, beszélgetni sem lehetett senkivel, pedig maradt idő jócskán az indulásig. Ahogy sétálok, egyszer csak meglátok egy szőke kislányt. Úgy emlékszem, mintha ma lenne, néztem utána. Nem ismertem, pedig néha átjöttünk ebbe a faluba táncolni. Csak egypár pillanatig láttam, mert aztán bement az étterembe. Na, mondom magamban, ezt a kislányt közelebbről is megnézem. Utánamentem, mert mire is jó másra a katona? Bemegyek, hát ott áll a kislány az ablaknál, és málnaszörpöt iszik. Figyeltem egy kicsit, nagyon érdekesen ivott. Mindig csak egy keveset vett a szájába, tartotta a torkán, csak úgy nyelte le. Közben pihegett, mint a jércék. Megálltam a pult túlsó végén, és mintha csak véletlenül, kezdtem közelebb csúsztatni a poharamat, amíg csak el nem értem az ablakhoz, odakerültem egészen mellé. Észrevehette a feleségem, hogy farolok a közelébe, rám is nézett azzal az ibolykék szemével, de nem szökött meg előlem. Két kézre fogta a poharat, és úgy iszogatta tovább a málnaszörpöt.

Vártam, amíg megissza az egészet, összeszedtem az egész bátorságomat, és odafordultam hozzá:

– Kisasszony, kedves, szereti a málnaszörpöt?

– Szeretem én.

– Megengedné-e, hogy esetleg fizessek magának még egyet?

– Hát ha olyan sok pénze van.

– Legyen szíves, pincér elvtárs, egy nagy málnát.

Hozta is a pincér, én persze örültem kegyetlenül. Lám, nem utasított vissza. Áldottam magamban Hospodár százados elvtársat, hogy ilyen szépen megtanított minket beszélni. Mert mondhatsz akármit, testvér, a nőknél az a legfontosabb, hogy szépen beszéljen az ember. Hány komoly, érettségizett gyereket láttam, hogy ki sem tudták nyitni a szájukat, a lányok nevettek rajtuk.

Mondom neki:

– Hát aztán nem fél-e a katonáktól?

Erre azt mondja:

– Nem félek. Féljenek a katonák tőlem – és nevetett.

– Ejnye, de bátor kislány maga! – Nevetés után mindig lehet engedni a hangon. – Hány éves?

– Hát én azt nem mondom meg.

– Nekem se?

– Ó, magának. Hát kicsoda maga?

– Valaki csak vagyok.

– Inkább senki.

– Jól van, jól van. Majd egyszer még másként beszélne velem, de akkor már igencsak késő lesz.

– Késő?! Miért? – ijedt meg nagyon.

– Mert akkor mást fogok már szeretni.

Erre nevetett a feleségem sokáig, most tetszett a legjobban. Tudod, a fogai közt van egy kis hézag, az tetszett a legjobban.

– Udvarlója van-e? – kérdeztem.

– Á, nincs nekem csak szórakoztatóm. Még iskolába járok. Mindig azt szoktam mondani: én bizony nem teszem tönkre az életemet, van bőven idő.

– Bizony van.

Gondolhatod, testvér, hogy örültem, nem úgy, mint máskor, ha egy ilyen-olyan nőt átbeszélünk. Ez valami egészen más volt. Tudod, még a szaga is. Valami olyan tiszta, könnyű szaga volt, amit parasztlánynál még sohasem éreztem. Pedig Hajdú Esztit a falumban de sokat szagolgattam. Csak tiszta szaga volt, feleségemnek pedig édes.

– Hát a nevét szabad-e tudnom?

– Fekete-Szűcs Katalin.

– Itt laknak Mezőkeresztin?

– Itt.

– Aztán haragudna-e, ha egyszer meglátogatnám?

Erre azt mondja, hogy dehogyis haragudna, inkább nagyon örülne.

Még ezután sok mindent beszéltem neki, és láttam, hogy egyre nagyobb szívvel néz rám. Volt idő, mikor már nem is beszéltünk, csak néztük egymást, ekkor jött az az átkozott vonat. Kezet fogtunk, kipróbálta az erejét, mert tiszta erőből megszorította az én nagy mancsomat. Aztán, mikor látta, hogy nevetek rajta, megzavarodott, kezével az arcom felé intett, és elszaladt.

Néztem, néztem, ahogy fut a kedves, és csak akkor vettem észre, milyen helyes fara van. Néztem sokáig, amíg láthattam, és megtelt a szívem valami könnyű boldogsággal.

Még az ablakból is folyton bámultam, melyik lehetne az ő házuk, és akkor már tudtam, hogy jövő héten megkeresem őt. – Megkeresem – mondta Urbán Feri, és hosszan elhallgatott.

 

 

Azt hittem, elnyomta a nyolcórás hajtás lent, a tárnában, feltápászkodtam a székről, és lerángattam a pokrócot az ágyamról, hogy betakarjam Ferit. Feje a karjára nehezedett, szöghegyes ádámcsutkája föl s alá sétált szénportól oly igen eres nyakán. Hiába, a bányához zabálni kell, ő pedig még enni sem igen eszik.

Ahogy betakartam, felnyitotta szemét, mosolygott fáradtan:

– Nem alszok, testvér, nem tudnék én a legnagyobb erőszakkal sem elaludni.

– Aludj csak nyugodtan, holnap műszakváltás.

– De mondom, testvér, hogy nem tudok. Tiszta lehetetlenség.

– Mesélj tovább, Ferikém. Hátha jobb lesz.

– Jól van, testvér, megpróbálhatom. Hol is tartottam? Látod, milyen gyönge a fejem.

– Ott tartottál, Ferikém, amikor először találkoztál a feleségeddel.

– Most már emlékszem. Akkor léptem én arra az elátkozott útra. Az elátkozott útra. Elég az hozzá, testvér, hogy azon az egész héten nem találtam a helyemet. Egész nap kint harmonikáztam az udvaron, a fa alatt. A hét közepén elkapott Hospodár:

– Te, Feri, veled meg mi a nagyon jó Isten van?

– Velem? Semmi.

– Valami csak van – mondja, s elém tartja a fegyverem –, mert olyan piszkos a géppisztolyod, hogy ráragadnak a legyek.

Máskor pedig az én fegyverem volt a legtisztább, néha ötször is kihúztam a csövét. Elkapja a vállamat Hospodár:

– Mi bajod van, Feri? Mondd meg, mert úgy felrúglak, mint tyúk a töreket. Szerelmes vagy?

– Az.

Csóválta Hospodár a fejét:

– Minden tisztinövendéket ki kellene herélni, akkor talán dolgoznának is egy keveset.

Azzal otthagyott, de én láttam, hogy mosolyog a szája szélén, egyáltalán nem haragszik. Félúton meg is kérdezte:

– Hová való az a szerencsétlen kislány?

– Mezőkeresztire.

– No, hát majd megbánja, hogy nem született inkább borjúnak.

Nekem az rontotta a kedvemet, hogy a hét végére nem kaphattam eltávozást, mert egymás utáni vasárnap nem jár. Szombaton már készülődtek a többiek elfelé, csak én szájharmonikáztam a fa alatt, direkt szomorú nótákat. No – mondom magamban –, isten veled eltávozás, vége a világnak! Egyszer csak kiabálnak az udvaron, hogy hívat a Hospodár magához.

– Urbán növendék! Önt a holnapi nap tartamára különleges harcfeladattal bízom meg. Érti?

– Értem, százados elvtárs! – jelentettem csüggedten neki.

– Ön Mezőkereszti helységben el fogja foglalni rohammal egy kislány szívét. Megerősítés nincs, a feladatot egyedül hajtja végre. Végeztem, kérdés nincs, leléphet.

Hát, azt sem tudtam, mit csináljak a nagy boldogságtól.

Hej, testvér, mai ésszel nem örülnék már annyira, de mindegy, talán még erről is mesélek neked. Hazamentem az éjjeli vonattal, mindenki rajtam röhögött, mert annyira el voltam gargyulva magamban, hogy makk kilencesre piros ultit mondtam.

– Kontra ulti! – mondják.

– Rekontra! – mondom, tudtam is én, honnan fúj a szél!

– Szubkontra!

– Mórkontra!

– Hirskontra!

– Grószkontra!

– Fedák Sári!

– Plafon!

– Ki a kocsiból! – mondják, de akkor már röhögtek is. Vesztettem vagy nyolcvan forintot. De akkor nálam az ilyesmi nem számított, testvér, még örültem is neki. Mondom magamban: akinek nincs a kártyában, van a szerelemben. Hazaértem három óra felé. Reggel odajön hozzám a szegény anyám, és kérdezi, hogy jövök-e a templomba? Legalább én menjek, ha már az apám olyan istentelen. Mondom neki:

– Ne haragudjon, édes, nem megyek. Tiltja a szavam.

– Akkor legalább kísérjél el.

Parádézni akart velem, hogy lássák a népek, neki milyen fia van. Mert az öcsémmel nem sokra menne, egész álló nap ócska motorokon barkácsol, és mindenkihez goromba, mint egy pokróc.

Felkeltem, gondolom, hadd legyen meg neki ez az öröme. Mezőkeresztire úgyis csak délután mehetek át. Belém karolt az édes, és ott toporgott mellettem végig az úton. Mindenkinek köszönt, olyanoknak is, akiknek máskor nem szokott. Mindenkivel megállt beszélni:

– Hazajött a tiszt fiam, és most elkísér egy kicsit a templomba.

A templomajtónál olyan tekintettel nézett, mintha nem is látna semmit, csak szép gyöngéden át akart segíteni a lépcsőn.

– Nem lehet, édes – mondtam, és megcsókoltam az arcát –, én már nemigen találkozok az Istennel.

Rám nézett, és meghajolt a háta szegénynek, kezébe szorította a könyvét, és belépett. Sajnáltam nagyon, és tudom, ahogy öregszek, mindig jobban fogom sajnálni, de én már az apám véleményén maradok:

– Nem megyek én a templomba, nem vesztettem el ott semmit, nincsen mit keresni.

Visszafelé egyedül ballagtam, csörgött a csizmám a köveken.

Az egyik kerítés mögül rám köszönnek:

– Te már észre sem veszed a szegény ember lányát.

Ott mosott az udvaron gyerekkori pajtásom, régi szeretőm, Hajdú Eszti.

– Dehogynem veszem észre – mondom, és odalépkedtem a kerítés alá.

– Lesz délután bál, nem jössz le? – kérdezte Eszti.

Kicsit hízott a gőgöm.

Képzeld el, testvér, egy lány kér meg engem estére, a legényt.

– Sajnos, nem mehetek – mondom. – Mezőkeresztibe kell átlépnem.

– Csak nem valami szép lányhoz? – kérdezte Eszti.

– Vagy ki tudja.

– Hát csak eridj.

– Megyek is.

– Régen más voltál velem, nem voltál ilyen goromba.

– Az régen volt – mondtam, és elindultam hazafelé. – Tudod, testvér, nagyon szégyellem, ahogy Esztivel beszéltem, mert igazán sohasem bántott, de így van az elrendezve, hogy amikor új szeretőt keresünk, mindig gorombák vagyunk az elsőhöz. Pedig Eszti nem érdemelte meg, mindig nagyon szeretett, hű is volt hozzám.

Ebéd után félrehívtam az öcsémet:

– Miska, add ide a kerékpárt, át kell mennem Mezőkeresztire. – Hát elkezd az öcsém dühöngeni, hogy miért kérem vissza a kerékpárt, mikor egyszer már neki adtam, és valami csúnya módon káromkodott.

– Ne hőbörögj, Miska – mondom. – Itt van egy húszas, menj el este a bálba, itt, nálunk.

Azt mondja az öcsém:

– De akkor add ide ma estére az órádat is!

Odaadtam neki, és így nagy nehezen megkaptam kölcsön a saját kerékpáromat.

Ahogy karikázok a faluból kifelé, egyszer csak meglátom Desits Bandit.

Odakiáltok neki: – Hová mész, Bandi?

– Megyek át Gyulaházára.

– Gyere inkább Mezőkeresztibe.

– Mit keressek én ott?

– Azzal ne törődj, csak gyere.

Nagyon jó gyerek, egy kicsit dörmögött magában, de azért eljött velem egész rendesen.

– De éjfélre visszaérünk, mert nekem reggel dolgom van!

– Jól van – mondom neki –, tíz órára régen az ágyban leszel.

Már sötétedett erősen, mikorra átértünk Mezőkeresztibe. Olyan szerencsém volt, hogy rögtön észrevettem Katikát, két barátnőjével ott sétált az utcán. Megemeltem a sapkámat, aztán szépen eléje kerekeztünk, és úgy mentünk az utcán. Mi ketten Bandival elöl kerékpáron, ők hárman utánunk gyalog. Tűrte, tűrte egy darabig az én édes kis feleségem, aztán előrekiabált nekem:

– Hallja, maga olyan büszke, hogy nem száll le soha a nyeregből?

– Dehogynem – mondom én –, leszállok én, ha valaki kéri.

Azzal leszállok, én kísértem Katikát, szegény Desits Bandinak maradt a másik kettő. Nem irigyeltem, mert az egyik olyan sovány volt, mint a szalma, és csupa ezüst foggal rakatta ki a száját. Mindig nevetett, mert azt hitte, hogy így szebb. Szegény Bandi mérgelődött.

Elérünk Katikáék háza elé, itt a másik két lány elbúcsúzott, a csúnya lány mindenáron akart még egyet birkózni Bandival, hogy kipróbálja az erejét, de Bandi azt mondta, hogy máskor, mert most nincs a legjobb formájában. Mikor a lány elfordult, Bandi kiköpött egy nagyot. Gondoltam, mi is megyünk haza, de Katika nem engedett. Beszaladt, mondta: várjuk meg. Bandi közben az ajtót nézegette, és a biciklilámpa mellett olvasgatta a régi kátrányfelírást:

– Fekete-Szűcs Gábor malomtulajdonos. Hűh, a jóistenit, Ferikém, ezek kulákok!

Gondolhatod, testvér, hogy én is meglepődtem. De hát ezt Bandi előtt nem akartam mutatni.

– Én megyek, pajtás – mondja Bandi, és felugrott a biciklijére –, én nem akarok semmiféle listára felkerülni. Már annál az ezüstfogúnál éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Gyere te is.

– Nem megyek, pajtás.

– A te dolgod, pajtás! – és már nem is látszott a lámpája.

Bizony, magam is gondolkoztam, maradjak-e, nem-e? Ha ez Hospodár fülébe jut, én már megtaláltam a legcsendesebb éjszakámat, se szó, se beszéd, agyonver, azt tudom. Kuláklány és egy tiszti iskolás! De aztán arra gondoltam, hogy milyen helyes és kedves volt Katika az állomáson, és maradtam. Esküszöm, testvér, ma is ott maradnék, mert nekem mindenki hiába mond akármit, én azt csinálom, amit jónak érzek, és sohasem fogok mást csinálni. Nékem elhiheted, testvér, ha az ördög lánya tetszik, akkor annak udvarolok. Ráment a becsületem, a tiszti rangom, de nem sajnálom, mert azt csináltam, amit én akartam.

Jött is már Katika:

– Hát a barátja hová tűnt? – kérdezi.

– Visszament a szeretőjéhez a faluba.

– Hát akkor nem sajnálom – mondja az én kis feleségem –, maga jöjjön be, ha nincs jobb dolga.

Ahogy sétáltunk befelé, megpróbáltam átfogni a derekát, kicsit tiltakozott, de aztán hagyta. Meg is csókoltam az árnyékban, olyan édes és puha volt a szája, mint a cseresznye. No – mondom magamban, és örült a szívem –, én már ideszokok. Még azt suttogta nekem Katika az udvaron, hogy este bál lesz a vendéglőben, aztán siettünk befelé, nehogy feltűnjön, milyen sokáig kint maradtunk.

Bent a szobában, emlékszem, hárman ültek az asztalnál: Katika apja, anyja és a szórakoztató: egy magas, bánatos fekete gyerek. Ő hamar el is köszönt, azt mondja:

– Halaszthatatlan dolgom van.

Iszogatunk az apósommal, nagyon bírta az italt, nem mai mákos. Közben odasúgtam Katikának:

– Édes, szóljon a bálról!

Az anyja csak egy kicsit ingatta a fejét:

– Jól van, lányom, de reggel tudod, hová kell menned! Nem szalad el az iskola, hiába kenegetjük a sarkát!

Elkísért minket mind a két szülő. Tánc után odavittem hozzájuk Katikát:

– Maga nagyon jól táncol – mondja anyósom.

– Á, épp hogy tudok egy keveset – mert ilyenkor muszáj szerénykedni. – Kedves Gábor bátyám, ha meg nem sértem, fogyasszunk valamit.

Ott volt a zsebemben a félévi zsold.

– Fogyasszunk.

Átmentünk a fehér asztalos terembe, Katikát hazaküldték süteményért, hozott is egy nagy tállal. Addigra összetegeződtünk az apósommal, panaszkodott állandóan: sok az adó, nagy a teher, őt meg különösen bántják, pedig már hol van azóta az a nyomorult gőzmalom. Katika odaült mellém, behívattam a cigányt. Állandóan Katikának énekeltem:

 

Nem adlak másnak, nekem rendelt az élet. Nem adlak másnak, ha kell, harcolok érted!

 

Katika nézett rám, megnedvesedett a szeme, és úgy tündökölt, mint a szerencsecsillagom. Néha kicsit ingatta a fejét, és a két mécses ide-oda hajladozott a szemében.

– Ne haragudjon, Katika – mondom neki.

– Nem haragszom én, inkább örülök.

– Igazán nem haragszik?

– Nem.

– Akkor én is örülök.

Felálltam, és táncolni kezdtem, nem olyat, amilyet énekeltem, hanem vadat:

 

Bárcsak tölgyfa volna, ihaja Hogy ne csikorogna, ihaja!

 

Katika pedig nézett rám, és mikor helyre ültem, nyújtotta felém a két kezét. Megfogtam, és megcsókoltam a két kezét. Éjfélkor el kellett jönnöm. Elbúcsúztam az apósomtól, anyósomtól, Gábor bátyámban már elég sok vadvíz volt, megölelt, megcsókolt, és azt mondta, hogy egészen olyan vagyok, mint ő fiatal korában. Engedélyt kértem, hogy Katika egy darabon elkísérhessen.

– Csak eridj, lányom, de reggel tudod, hová kell menned, nem szalad el az iskola, hiába kenegetjük a sarkát!

Elkísért Katika, csókolóztunk a falu végén, szép szerelmesen beszélgettünk, mint még senkivel.

– Nem haragszol érte, hogy az apámnak malma volt?

– Én nem haragszok, Katika, te nem tehetsz arról, ki szült téged. Én téged szeretlek, és semmi más nem érdekel. – Ekkor nagyon hosszan megcsókolt, egészen elbódultam. Nagyon kellett sietnem, mert reggel hatig szólt csak az eltávozás.

– Fogsz írni, Katika?

– Fogok – még nagyon sokáig integetett utánam, amíg a zsebkendője is el nem feketedett.

Ahogy mentem hazafelé, ezerszer jobban szerettem a vidéket magam körül. Ha akkor kitör egy háború, olyan szépen meg tudtam volna halni, mint egy gróf. Énekeltem, üvöltöttem hazáig. Otthon már mindenki aludt, csak anyám várt:

– Egész este itt volt nálunk Hajdú Eszti. Azt hitte, korábban megjössz.

Nem szóltam semmit, érdekelt is engem akkor Hajdú Eszti! Megcsókoltam anyámat, és futottam az állomásra. Adott két almát az útra, örömömben mind a kettőt eldobtam, majd lesz nekem másik: valódi. Az állomáson kellett még várnom. Képzeld el, testvér; ott ült Hajdú Eszti:

– Szerettem volna elbúcsúzni tőled, lehet, hogy elmegyek Pestre.

– Isten áldjon, Eszti – mondtam, mert kényelmetlenül éreztem magam.

Eszti sírni kezdett csöndesen:

– Ugye, azért szép emlékünk marad egymásról? És ha megöregszünk, jó lesz rá emlékezni.

– Jó lesz – mondtam, és keservesen fájni kezdett a szívem. Eszti gyönge kézzel megsimogatta az arcomat, megkötötte az álla alatt a kendőt, és megindult visszafelé a faluba. Öregesen lépett, feje minden lépésnél csuklott egyet, egészen elhagyta magát. De én már Katikára gondoltam.

– Elképzelheted, testvér, hogy folytak a napjaim a tiszti iskolán, pedig a felől az egy felől biztos lehettem, hogy vasárnap nem mehetek Katikához. Ide-oda csámborogtam a lépcsőkön, ha találkoztam Hospodárral, mindig kinevetett, és direkt disznó vicceket mesélt. De azt hiszem, elengedett volna mégis, csak, tudod, szombat este beszélt a miniszterelnök, és vasárnap foglalkozást tartottunk belőle. Én, őszintén szólva, örültem, hogy a kulákokat nem veszik olyan szigorúan, gondoltam, ezt direkt az én kedvemért csinálták. Csak az bántott nagyon, hogy Katikától egy sor levelet sem kaptam, pedig én mindennap írtam neki. Vigasztaltak a gyerekek bent a tiszti iskolán, hogy a lányok csak a tizedik levél után szoktak válaszolni, addig kéretik magukat. Tudtam, hogy Katika írna, ha tudna. Végre pénteken kaptam egy lapot:

 

Édes szívem! Jöjjön azonnal, mert el akarnak venni magától. Katika.

 

Most aztán már tényleg nem találtam sehol sem a helyemet. Hospodár megadta az eltávozást vasárnapra, de én már láttam, hogy haragszik. Érdekelt is engem. Szombat este odamegyek Begán Jancsihoz, a szolgálatvezetőhöz:

– Jancsikám, adjál nekem hat-nyolc töltényt!

– Mi az, kit akarsz lelőni?

– Disznótor lesz nálunk, ahhoz kellene, nincs böllér. A disznónak is jobb így.

– Pajtás, én adok, de semmiről nem tudok semmit.

– Majd tudok én, add csak ide.

Vasárnap este átmentem újra Mezőkeresztibe. Be akarok lépni az apósomhoz, hát nem engednek beljebb a küszöbnél.

– Én csak azt tudom ajánlani, hogy tűnjön el innen, mert ha nagyon legénykedik, írok a hadseregnek.

Katikát nem is láttam, pedig nézegettem erősen befelé, viszont láttam a szórakoztatót. Ott ült a tisztaszobában, annyira meglepődtem, hogy ki sem tudtam nyitni a számat:

– Ki maga! Mi maga? – kiabált az én kedves Gábor bátyám. – Hohó, vége már annak az időnek, mikor egy katonatiszt ide-oda sétafikált, és azt csinált, amit akart.

Felpöffesztette a hasát, és nagy dölyfösen odabökte nekem:

– Mije van magának, ha szabad kérdeznem?

Mutattam, hogy mim van. Már tudod, a természettől.

– Elmenjen innen, maga ilyen-olyan csibész.

És kezdi szidni az anyámat. Elkaptam a nyakát, és jól belevertem az orrát a saját ajtójába. Amilyen a mosdó – tudod, testvér –, olyan a törülköző. Aztán persze siettem el, mert az apósom nagyon üvöltött. Dicsértem az eszemet, hogy teli tárral hoztam el a pisztolyomat. Nagyon úgy nézett ki, hogy szükség lesz rá ebben az idegen faluban.

Aznap este is bált tartottak, telirakták nemzetiszínű lámpákkal az egész vendéglőt. Rendeltem egy fél kevertet, és behúzódtam a sarokba. Vártam egy negyedórát, félórát.

Jöttek egymás után a vastag nyakú gyerekek, de én nem szóltam egy szót sem, gondoltam, nem tirátok várok, hanem másra egészen.

Nyílik az ajtó, bejön Katika a szórakoztatóval és szüleivel. Gábor bátyám még mindig tapogatta az orrát, mind ki voltak öltözködve kegyetlenül. Ahogy meglátom őket, odakiáltok a cigányoknak:

– Hozzám!

Jöttek is ürgevágtában. Súgok valamit a cigánynak, hogy mondja fennhangon:

– Urbán Ferenc tisztinövendék küldi ezt a nótát szépreményű Fekete-Szűcs Katalin kisasszonynak: – és rákezdik:

 

Nem adlak másnak, nekem rendelt az élet. Nem adlak másnak, ha kell, harcolok érted!

 

Csönd lett az egész teremben. Végigénekeltem az egészet, utána odavágtam három darab százast az asztalra:

– Nesztek.

Attól kezdve csöndben maradtam, amíg el nem kezdődött a tánc. Katikát a szórakoztató táncoltatta, állandóan magához szorította. Szegény Katika folyton engem keresett a rémült szemével, és valósággal könyörgött. Felkelek, odamegyek hozzájuk:

– Szabad lesz? – kérdezem.

– Nem szabad – mondja a szórakoztató –, majd később, kispajtás.

Ez akkora szemtelenség, hogy se szó, se beszéd, odanyomtam neki a bordája közé. Régi fogásom ez nekem. Megtántorodott a magas gyerek, és épp hogy elért egy székhez. Én meg táncoltam Katikával. Nem szóltam egy szót se hozzá, ne kérdezgessék utána. Ahogy befejezte a zene, visszavittem a szüleihez.

– Tessék – mondom, és újra leültem a sarokba.

Forrt az egész terem, csak senki nem merte elkezdeni ellenem. Mindenki csak vicsorgott, én persze nevettem. Ahogy ülök ott, odajön hozzám egy kisfiú:

– Bácsi, kérem, tessék kijönni, kéreti egy csomó bácsi.

– Jól van, öcsi! Rögtön megyek.

Ittam még egy féldecit, megigazítottam a derékszíjat, és kimentem. Ott álltak egy nagy karéjban a falubeli legények, kinek bot a kezében, kinek bokszer. Ha kettő-három lett volna, leálltam volna becsületes verekedésre, de így – gondoltam – nem érdemlik meg. Kirántottam a pisztolyt:

– Fusson, akinek kedves az élete! ’Szon meg a minden! – és kétszer a levegőbe lőttem. Mind elszaladt. Nevettem egy nagyot, és visszaültem a helyemre. Katikáék addig már hazamentek. Nem számít – gondoltam –, majd találkozunk újra. Egész éjjel ittam. Reggel megmostam a fejem, és kiálltam az utcasarokra várni, hogy mikor megy Katika iskolába. Ott jött a szegény kis táskával a hóna alatt, látszott a szemén, hogy sírt. Mögé bújtam, egy kicsit lépkedtem a nyomában, nem is gondolta, hogy ott vagyok, aztán befogtam a szemét. Megijedt nagyon:

– Jaj, ki az?

– Én!

Katika hozzám bújt, és elkezdett sírni.

– Hol lehet itt beszélgetni, Katika? – kérdeztem.

– Gyerünk ki a töltés oldalába.

Ledöntöttem a biciklimet a töltésoldalba, levettem a kabátomat, és odaterítettem alánk. A pisztolyt kivettem a kabát zsebéből.

– Csak nem akar engem lelőni? – kérdezte Katika.

– Ez attól függ, hogy milyen szívvel leszel hozzám – mondtam neki.

– Édes szívem – dőlt nekem Katika sírva –, én magát jobban szeretem, mint az életemet, csak a szüleim nem akarják. Odaadnak engem annak az undok szórakoztatónak.

– Igazán szeretsz te engem? – kérdeztem.

– Hogy tud ilyet kérdezni?

– Akkor gyere el velem!

– Hová?

– Hozzánk.

– Most?

– Felülsz a kerékpárra, és elviszlek.

Elkezdett sírni Katika, hogy ő nem jöhet, mert neki itt vannak még a szülei, iskolába is kell járni, meg mit csinálna ő a mi ismeretlen falunkban?

– Attól függ, hogy szeretsz-e engem?

– Szeretlek.

– Akkor gyere – mondtam, és felsegítettem magam elé, a táskáját pedig ráakasztottam a kormányra. Az út végére egészen megvigasztalódott. Mikor meglátta a mi furcsa, kopasz nyakú kakasunkat, már nevetett is.

– Jöjjön ki, anyám – kiabáltam be –, asszonyt hoztam magának.

 

 

Urbán Feri sokáig bólogatott: bizony, így volt az, testvér, nagyon szerettük mi egymást akkor.

Már kezdett pirkadni Komlón, de én magam el nem tudtam volna aludni egy világért sem.

– Mondjad tovább, Ferikém, csak itt ne hagyd abba, mert isten bizony elpusztulok a kíváncsiságban.

– Innen már nagyon szomorú, testvér, sírni tudnék, de ha akarod, elmondhatom azért.

 

 

– Utánaküldték Katikának az egész holmiját. Többet haza se menjen. Annál jobb – gondoltam –, a hét végén megesküszünk. Persze, ezt be kellett jelenteni Hospodárnak. Kihallgatást kértem nála, sokáig megvárakoztatott.

– Na, mi van, fiam?

– Százados elvtárs, jelentem: megházasodok.

– Ráértél volna még öngyilkos lenni, de ha így alakult, mindegy. Ki az a boldogtalan?

– Egy kislány. Mezőkeresztibe való.

– Úgy látszik, ízlik neked, odaszoktál. Mi a lány apja?

– Kulák.

Embert még úgy nem láttam csodálkozni, mint most Hospodárt. Ahogy megkapaszkodott egy székbe, összetört a támlája.

– Én tudom azt, százados elvtárs, hogy én nem maradhatok tovább a hadseregben. Köszönöm, hogy olyan jó volt hozzám, és ne haragudjon, ha valaha bánatot okoztam magának.

Odalép hozzám a Hospodár, és se szó, se beszéd, lezavar nekem két nagy pofont.

– Köszönöm – mondtam, és nem sírtam, pedig lett volna hozzá kedvem.

– Te szerencsétlen, tudod, mit csinálsz? – mondta Hospodár csendesen, és a szemén látszott, hogy fáj neki a dolog. – Elátkozott útra lépsz. Tudod, hányan lettek csibészek, trógerok, stricik, akik ilyen úton járnak? Hányan váltak a saját fajtájuk gyilkosává? Mit akarsz te a kuláklánytól? Mit akarsz te mástól valamit a saját fajtádon kívül? Azt hiszed, ki fog bújni a bőréből? Senki sem tud kibújni a bőréből. Úgy fogjátok egymást marni, mint a kutyák, ha elmúlik a szerelem. Feri fiam! – kapta el a vállamat. – Ne menj el, maradj itt. Tudod, én nem dicsérek szembe senkit, de neked itt van a legnagyobb jövőd, kevés ilyen tisztje van a népnek, mint te.

Erre én azt mondom neki:

– Ne haragudjon, százados elvtárs, de én mégis szeretnék elmenni. Ha egy mód van rá.

Sokáig nézett rám a Hospodár, aztán megölelt, megcsókolt. Volt neki egy töltényből készített öngyújtója, rá volt faragva az ország térképe. A kezembe nyomta, aztán otthagyott, odament az ablakhoz, és hátat fordított:

– Majd küldje be a kérvényét, Urbán növendék. El fogom intézni. Eltávozhat az iskola állományából.

És láttam, beharapja a száját, hogy ne sírjon. Olyan volt nekem ez a Hospodár, mint az apám, senki más. Így telt ki a becsületem katonáéknál.

A továbbiakra, testvér, már nem is nagyon szeretek emlékezni. Otthon laktunk két hétig. Apám szóba se állt velem, sehogy se szívelhette a feleségemet. Sokszor még este se jött haza, nehogy egy fedél alatt kelljen aludni vele. Tudtam, hogy mi már otthon nem maradhatunk meg. Tűrtem, tűrtem egy darabig, aztán egy vasárnap összevesztem az apámmal, majdnem verekedtünk. Felpakoltam a feleségemet és a holminkat egy kocsira, mert mink is volt nekünk egyáltalán? – és elmentünk a keresztapámékhoz. De hát sehogy sem tudtunk élni. Néha még kenyerünk is kevés volt. Keresztapáméktól pedig nem akartunk kérni. Katika folyton sírt, egy este azt mondom neki:

– Katikám, valahogy össze kell szednünk magunkat. Pénzt kell szereznünk. Itt a hideg vízre valót sem keressük meg, elmegyek Komlóra, és hazaküldöm neked a pénzt.

Elkezdett sírni Katika, akkoriban már nagyon gyakran sírt, és le is soványodott erősen, hogy sohase lát ő többet engem.

– Dehogynem! – és öleltem, csókoltam, csak ne sírjon. Egész éjjel azt magyaráztam neki, hogy milyen szépen fogunk élni, ha lesz egy kevés pénzünk.

Aztán eljöttem, idestova egy éve. Hogy mit csináltam itt, Komlón, milyen nagyon kínlódtam, azt tudod. Minden vasárnapot végigdolgoztam, néha két műszakot is levertem egymás után, úgy zúgott a fülem, mint a vízben. Kéthónaponként egyszer mentem haza. Abban sem volt sok köszönet. Mikor hazamentem, mindig ott volt az apósom és anyósom, nem tudtam egy szót se beszélni Katikával. Ha kihívtam az udvarra, hogy küldje haza a szüleit, hiszen meg se csókolhatom, azt mondta Katika:

– Ne haragudj, Ferikém, de nem lehet. Olyan ritkán látom apusékat.

– Jól van – mondom –, ne is szólj egy világért se, mert engem úgyis látsz mindennap ezerszer.

Néha meg sem vártam az utolsó vonatot, eljöttem a tizenegy huszonötössel, legalább kialudtam magamat. Ha küldött csomagban mákos süteményt, kifordult a számból, meg megéreztem rajta a citromhéjat. Az anyósom szokta, tudod, testvér. Tegnap reggel kaptam egy levelet a keresztapámtól, hogy Katika összepakolt, és elment tőlük valami magas, sovány emberrel. A szórakoztatóval. Nem bírta tovább egyedül, míg én összeszedek egy kevéske pénzt, hogy kezdhessünk valamihez. Nagyon fáj, testvér, mert elment rá a fiatalságom legszebb része. Elátkozott úton jártam, nagyon fáj, testvér. Elmartam mindenkit magam mellől. Egyedül maradtam, testvér. Nem számít senkinek az én életem. Haza se mehetek, szóba se állna velem az apám. A régi szeretőm, aki volt, a Hajdú Eszti, megbántottam. Egyedül maradtam, ne haragudj, testvér – mondta Urbán Feri. Szemében valami barna sugár cikázott át, és bő könnyekkel sírni kezdett. Hagytam, hadd sírja ki magát, jobb neki. Szipogott még párat, a nagy, sovány Feri, és csendesen elaludt. A pokrócok, amiket az előbb terítettem rá, már lecsúsztak a földre. Átdugtam a fejem karja alatt, és az ágyához vittem. Követett, mint egy kisgyerek. Nagy sóhajtással elfeküdt az ágyon, és álmában is sírt, fekete könnyek csurogtak le szája szélére.

Kint már teljesen világos volt. Estére kellett csak dolgoznunk, még sokáig álltam az ablaknál.