Ördögh Feri és a Tizenkét HázakBizony, az volt az utolsó szép este a Tizenkét Házakban, mikor Ördögh Feri elment hazulról. Utána egyforma hosszú esők jöttek, az agyagos út felázott, meglassult az élet. Ha kinézett az ember az ablakon, csak bandukoló kocsikat látott; a kocsis papírzacskóba takarta a gyertyát, hogy el ne verje az eső. Ilyenkor korábban lefekszenek a Tizenkét Házakban, igaz, hogy fel is ébrednek, úgy fél három felé, tisztára kialudva, és beszélgetnek fél ötig, csak a szirénáig alszanak egy félórácskát utána. Ilyenkor emlékeznek az utolsó szép szombatra. Istenem, milyen idő volt még, az eső nem esett, a hold is melegített. Ördögh Feri, ki tudja, merre jár azóta, a szegény Ördögh néni lohol néha végig a Fő úton rongyos nagykendőjében, és mutatja, hogy az ő fia már Moszkvában tanul énekelni. Spanyol pedig már férjhez is ment, ott laknak Orosz Öcsivel a villamos mellett. Nem az a szép darázs, aki volt régen, elhízott, ellomposodott, már a Közért előtt is leáll veszekedni. Ő nem is fáj senkinek, csak a Feri, a Feri… Nyárra visszavárják, vissza kell hogy jöjjön, hiszen nyár volt akkor is, mikor elment, emlékszik rá mindenki. Feri azon a nyáron érettségizett, de nem ám úgy, mint más közönséges ember; délelőtt gimnáziumba járt, délután pedig rakodott a szenelő csúszdán. Az első hetekben hazajött, leült a sámlira, nekitámaszkodott a falnak, és már el is aludt. Mikor az anyja fölkeltette: – Ferikém, egyél valamit! – zavaros szemekkel nézett körül, a szeme fehérje tisztára elvörösödött, felsóhajtott, és két térdére támaszkodott kezével, fölkelt. Sok vizet ivott, a levest is megette, de míg anyja kiment a konyhába főzelékért, újra elaludt. A második évben már megszokta, néha fél centi vastag bőrt tépett le a kezéről mosakodás után, és egyáltalán nem érezte, a harmadik évben pedig úgy bírta, hogy éjfélig készült az érettségire. Nem maradt más emlék abból a három évből, csak a pár hatalmas ránc a homlokán és a kidülledő erek. Anyja sírva szokta nézegetni a barázdás homlokát, de csak akkor mert sírni, mikor Feri elaludt, nem akarja, hogy lássa a fia. Néha szól a kofának a piacon, hogy hozzanak neki írósvajat, ha ezzel kenegetné, talán visszaszívná a test a ráncokat. De nem hoznak azok a büdös parasztok, csak szlutyát. Az a nyár könnyebbnek ígérkezett, Feri az érettségi után még kijárt a csúszdára, de őszre már az öreg Kemény akarta magához venni. Úgy érezte az öreg, hogy jussa van a fiúhoz, hiszen az ő lányába szerelmes, és valaha ez a kis lakatosműhely is ráhagyatik a fiatalokra. Hiába nyomja az állam a kisipart, behozza az a magáét. Élt ő elég szép időt, hadd legyen boldog Feri és Spanyol. Feri nem szólt semmit, érdekelte őt a műhely, meg nem is, csak azt a napot várta, mikor Spanyol egészen az övé lehet. Magára a gondolatra is olyan öröm fogta el, hogy ő sietett leinteni saját magát: „No, Feri, nono!” – s ilyenkor nevetett is. Szép ez a fűszagú nyár, de még szebb elaludni Spanyol ölében, és félálomban is érezni, hogy játszik az ember hajával. Csak még egy szép sötét ruhát akart összekeresni Feri a nyáron, mert ebben a rosszban már szégyenlett sétálni Spanyollal. Azon a szombat estén Ördögh Feri a kultúrházban énekelt. Mielőtt bemenne Kőbányára, szeretett volna Spanyollal beszélni. Spanyol bent mosakodott, addig Feri az öreg Keményre szorult. – Akkor szeptember elsejétől jössz, kedves fiam? – Jövök, Kemény bácsi – mondta Feri, de törődött is vele, csak befelé pislogott: hallatszott, ahogy Spanyol pacskol, aztán ruha suhogott. Öltözködik. – A fizetést majd megbeszéljük, kedves fiam, ha munkába álltál. – Jól van, Kemény bácsi. Jött is Spanyol, fekete haját föltekerte, és a szeme úgy csillogott, mint a tatár királylányé, amit tudvalevőleg csak a halott bír ki elevenen, élő sohasem. Kezet fogtak. – Este eljövök, most megyek a kultúrba. – Vigyázz magadra – mondja Spanyol. – Miért vigyázzak? – Csak. – Muszáj vigyázni? – Muszáj. – És ha mégse vigyázok? – Spanyol az apjára pillantott, és mikor látta, hogy nem néz oda, gyorsan megcsókolta Feri orrát, és úgy mondta: – Kikapsz. – Aztán vigyázz, Feri, ne csináljanak belőled énekest. Mert többet ér egy jó lakatos, mint száz énekes. Szerbusz, kedves fiam – búcsúztatta az öreg Kemény. Feri pedig ment, és cipelte magával azt a nagy boldogságot, amelyet mindig érzett, ha Spanyolt látta. Elveszem feleségül, most már biztos elveszem, gondolta, és szíve csak úgy zsibbadt az örömtől. Szemközt vele, az úton, ott poroszkált apja legjobb barátja, Manger Sanyi bácsi. Az öreg, mint mindig, rosszkedvű volt, tudja az Isten: nemhiába. Még 50-ben akart csinálni valami klubot a Házakban, hogy el ne vaduljon a fiatalság, az „ifik”, ahogy ő mondta. Maga hozott rendbe egy romos házat, be is padlózta, fel is súrolta, és elment kérni Bársony kultúrelőadótól két sakk-készletet a klubnak. Bársony hetekig várakoztatta, azt üzente ki mindig, hogy fontos tárgyalása van. A harmadik héten félretolta a titkárnőt, és bement. Bársony ott cicázott egy nővel a bőrdíványon. Manger nem szólt volna a világért sem egy szót, csak úgy magában mondta: hogy az Isten vegye el a két látó szemét, ha ő még egyszer életében valami hasonlót csinál. Harmath, a tanácselnök járt kinn nála mostanában, és kérte, hogy kezdje elölről a dolgot. Manger csak nevetett, és azt mondta, hogy ő már olyan, mint az Ungár hathetes szódavize, kiment már minden ereje. Más pedig nem csinálja azóta. Most kezet fog Ferivel. – Szerbusz, te Józsi, hová mész? – sohasem tudott megjegyezni egy keresztnevet sem. – Énekelni, Sanyi bácsi. – Hová? – A kultúrba. – Kultúrba? Jó, csak menjél, Józsikám. Mért pont te ne mennél? Ha látod a Bársonyt, tiszteltetem – és azzal tovább ballag az öreg. Feri sajnálkozva néz utána. Bent, a kultúrházban sietett a számaival, hogy minél hamarabb hazaérjen. Spanyol várt rá. A tapsra is csak egyszer jött ki, és már fogta is a kilincset, mikor elkapja a vállát Bársony. – No, barátja az erénynek és a túrós lepénynek, gyere velem, vagy viszlek! Feri a nagy testű és nyugodt vérű emberek módján ki nem állhatta ezt a szemüveges, vékony, városi embert, aki siet minden viccen elsőnek hahotázni, rádupláz egy másik viccel, kedvenc szavajárása: mi prolik, és állandóan bizonyos megvetéssel beszél a „pógárok”-ról. Bársony ismerte Feri sorsát, és gyakran dicsekedett vele: lám, a mi kerületünk, a mi kerületünk mire képes! – Hová megyünk? – Ne törődj vele, csak gyere. A zajgó sokaságon át magával hurcolta Ferit, jobbra, balra köszöngetett, érdeklődött. – Csókolom, Marika, á, Jóska bácsi, hogy s mint, fejitek-e még az asztallábát? Hehehe. Majd átmegyek hozzátok. Jó, jó, kitűnő. A büfében a sarokasztalnál egy magas, kövér ember várt rájuk. Feri őt nem sok bizalommal nézte. Arcának hajdani formái már szétpuffadtak, fekete haja mintha rá volna esztergálva a fejére, csak a szemében maradt valami barna okosság. A ruháján mindenütt cipzár fénylett, még a cipője is cipzárral nyílt. – Bátkai István vagyok, a Zeneművészeti Főiskola tanára, mit iszik? – Egy pohár sört. – Erősebbet. – Nem szoktam. – Így nehezen lesz magából nagy művész! Koccintottak, és hallgatagon figyelték egymás arcát. – Kitűnő – nevetett az előbbi viccen Bársony. – Kitűnő – aztán komolyabb képet öltött, és értelmesen villogtatva szemüvegét, rákezdte: – Nézd, Ördögh elvtárs, Bátkai elvtárs azért jött ki, hogy elvigyen magával tanulni. Nem tudom, akarsz-e menni, hiszen téged sok minden odaköt a Tizenkét Házakhoz. Te tudod legjobban, hogy nekem sem közömbös. De gondold meg, Ördögh elvtárs – emelte fel mutatóujját Bársony –, gondold meg alaposan, mert én nem akarok a szemedbe hízelegni, de én téged nagyon nagy tehetségnek tartalak. Jó, persze, tudom, hogy nem vagyok szakember, de az ösztönömmel, azt hiszem, értek hozzá. Még nagyon sok sikert hozhatsz az egész országra, sőt a kerületre is. – Csakhogy én nem akarok sehova sem menni – mondta Feri csendesen –, nekem jó ott is, ahol vagyok. – De Ördögh elvtárs – kezdett hozzá újra Bársony –, a kerület… – Hagyja – legyintett Bátkai, és Ferihez fordult –, ha jól értettem, a Tizenkét Házakban lakik? – Igen. – Majd felszállok ott az autóbuszra, elkísérem. – Tőlem jöhet. Átvágták magukat a táncolókon, a Pestről hozott rádióénekes halkan duruzsolt: Minden asszony életében van egy pillanat. A teremben a legkülönbözőbb emberek táncoltak. A jampizásban vetekedett a szombatoló fiatal munkás a bentlakó polgárgyerekkel, fehér kardigán, zöld kardigán, lila kardigán. Feri soha nem létező kék ruhájára gondolt, és ahogy ment kifelé, egy-egy fiút válogatás nélkül oldalba vágott a könyökével. Mikor az méltatlankodva visszafordult, Feri szúrós tekintettel bámult a szemébe. Ismerték már, a másik állt egy pillanatig, aztán zavartan tovább táncolt. Bátkai meglepő könnyen járt Feri nyomában, ügyesen kerülgette a párokat, ő inkább a nőket nézte. Az utcán nem szóltak egymáshoz, nézték az esti Kőbányát; mindig új és új fényeket kap az ósdi város, mint az újgazdag feleség ékszereket. Az Ápisz ötszínű neonja, a Takarékpénztár hirdetése, a vendéglő forgó aranykereke. Szemközt velük két vékony, kifestett lány jött, ahogy észrevették Ferit, sürgősen összenevettek: – Oda nézz, milyen helyes kisfiú! Kisfiú, meddig élsz még? – Hó, én örökké, de ti meddig éltek? – Mi még tovább, ha szeretsz. – Azon ne múljon – és már mozdult is Feri, a lányok elszaladtak, csak az utca végén álltak meg, és onnan öltögették vissza a nyelvüket. Vissza is kiabáltak: – Edd meg apád mócsingját. Feri pedig állt az út közepén, és teli szívből nevetett. Bátkainak rendkívül tetszett a jelenet. – Tényleg örökké fogsz élni? Feri begubózott a tegezéstől: – Lehet. Bátkai meglátta, és arcán elterült az „idősebb barát” mosolya: – Ne haragudj, hogy tegezlek, egész nyugodtan tegezz csak vissza. Igaz, hogy te délelőtt gimnáziumba jártál, délután pedig a csúszdán trógeroltál? – Csak mióta az apám meghalt – húzta fel a vállát vontatottan Feri. – Ki mondta? – Az a szemüveges ebihal a tanácsból. Nevettek. – Nem rossz ember azért a Bársony. – Nem. Megrázó jó ember. Ezen is nevettek, de Bátkai már máson gondolkozott: – Te, öregem, sokat küszködhettél, tudom, mert én is úgy nőttem fel. A Tripoliszban laktunk, apám, szegény, minden este berúgott, mehettem én is a kocsik után szenet piszkálni lefelé, meg fát lopni a Vizafogóról. Aztán mikor már tanítottam, két tojást kaptam minden óráért a gazdag szülőktől. Feri fölengedett, érezte ugyan, hogy a másik henceg, de mégis valami ismerős élményekről beszél. Bátkai cigarettára gyújtott, erős bolgár árut szívott: – Rágyújtasz? – Nem dohányzok. – Leborulok a nagyságod előtt, öregem. Se pia, se pipa, de a harmadikat szereted? – Hát igen. Bátkai mélyet szívott a cigarettájából: – Okvetlenül van benned valami ridegség és élhetetlenség. Vedd úgy, mintha barátod mondaná: gyere el hozzánk a főiskolára. – Nézzed, nekem nem olyan egyszerű elmenni. – Egyszerű, nem egyszerű, szeretsz énekelni? – Az életemnél jobban. – Nahát akkor. – Mégsem olyan egyszerű, meg kell gondolni. – És meddig gondolkozol? – Jövő szombatig. – Azt már nem, ma estére választ kell adnod. Van bent egy produkcióm az Operában, utána visszajövök, egy óra felé. Rendben? Feri elkomorodott, mintha vízen úszó deszkára készülne lépni, és most azt nézné, hol állna biztosan a lába: – Tudod, félek is, persze, nem úgy. Én tudom, hogy a ti világotok egy másik világ, és én nem ismerem. Tizenhét éves koromig háromszor jártam bent Pesten, pedig csak nyolc megálló tőlünk. A ti világotokban valami bonyolult mozgás kell, nem fogdmeg, fogdmeg, hanem valami más. Én nem vagyok ügyes. Nézzed, ha Tripoliszban nőttél fel, tudhatod, más emberek élnek itt. Régen is így volt, mostanra is sok maradt belőle. Törtetni nem szeretek. Érted te ezt. – Kicsit tetszelegsz magadban, de elég jól áll neked, úgy látszik, van mire – mondta Bátkai hunyorogva –, de ezen magam is átestem. Én azt mondom, gyere. Nőd van? Ferit sértette a hang. Spanyol nem „nőd”. – Van egy kislány. Őmiatta maradnék leginkább. – Mesélj róla. – Nem mesélek. – Jellem vagy, öregem. Amerre jártak, már nem sima aszfaltút terült a lábuk elé, hanem egy bogárhátú földesút. Semmi sem könnyebb dolog, mint kitörni az embernek a nyakát, lámpa ugyanis errefelé már nem világít. A kerület szívében minden lépésre áll egy oszlop, kifelé ritkul, itt meg egészen eltűnik. Igaz, hogy nem is nagyon érdemes lámpát rakni ide, mert errefelé képesek volnának a körtét is kilopni belőle. Mégis indul egy nagyszabású terv, Harmath, a tanácselnök szeretné felszereltetni a lámpákat, ő is a Tizenkét Házakból került ki, tudja, milyen jó érzés egy gödörben orra esni. Sokat vitatkozik ez ügyben Bársonnyal, aki inkább egy szép szobrot akar a Fő térre. Azt mondják, Harmath az őszre keresztülviszi a szándékát, de mivel a szándék maga nem világít, addig csak sötét az utca. Bátkai nem is akar tovább menni. – Üljünk le a padra. Ahogy leültek, Bátkai rágyújtott egy újabb cigarettára, és csendesen beszélni kezdett: – Ez a nődolog, ez a nődolog, amit mondasz, vagy ha nem mondasz, akkor gondolsz. Egy nőért nem érdemes, hidd el nekem. Már volt egy nagyságos asszonyom, akkor vettem el, mikor bevonultam. Elfogtak a ruszkik, és a kaukázusi fogolytáborba vittek. Nem volt rossz dolgom, nem mondhatom, csak mindennap vajas kását adtak ebédre. A végén már a szagát sem bírtam, ha valaki szellentett, azt mondtam: na végre, valami más illat. A fene majd megevett a feleségem után, esténként imádkoztam a képéhez, mint egy istenhez. Egyszer hoznak a táborba egy csendőrtisztet, egyenesen Pestről. Mindjárt az első este kérdezte: van-e itt szeráj? – és elkezdett dicsekedni a kalandjaival. Képeket szedett elő, mit gondolsz, kié volt a második kép? A feleségemé. Ott állt az édes tiszta meztelenül, még a fejét is fölvetette. Nekem pedig a Kaukázus tetején kellett megtudnom, hogy ő odahaza a Gellérthegy pincéjében megcsalt. Azt mondtam akkor magamban, hogy csak még egyszer hozzon haza az Isten, egyetlenegy lesz fontos nekem: a muzsika. Így van ez, öregem. Már elmúltam negyvenéves, de még sohasem volt saját főbérleti lakásom, több ruhám nincs azonkívül, amit rajtam látsz, de van egy kis könyvtáram és egymillió tervem. Hidd el, többet ér, mint akármilyen nő. Én, látod, csak magamért csinálom, nincs ebben semmi szégyen, látod, be is merem vallani, de ha te olyan vagy, hogy a Tizenkét Házaknak is gondját akarod viselni, azt mondom, brávó, de ez még nehezebb lesz, és a nő még jobban gátol. Kár a céljaidat egy szoknyáért elpasszolni. Azt hiszem, érted, rideg lelkületű barátom. Sajnos, tehetséges vagy, és ha nem jössz, magadon tönkremész. Az autóbusz bekanyarodott a sarkon. Bátkai meglepő ruganyosan felugrott, a kocsi már elég gyorsan ment, mikor lekiabált: – Akkor egy órára kijövök. Szerbusz. – Szerbusz.
Feri elgondolkozva indult hazafelé, fejét megrázta a rettenetes szóáradat. Egyelőre nem volt kedve azon gondolkozni, hogy mi igaz belőle, mi nem. Neki még innen is egy jó negyedóra út hazáig a vasúti töltés mellett. Nem is út, séta ez a sok ismerős helyen. Egyszer kukoricát sütöttek kint a Háromszögben, Warcholik Jani közelhajolt a tűzhöz, és belecsapott a láng a szemébe. Ők megijedtek, elszaladtak orvosért, de mire az orvost megtalálták, Warcholik négykézláb tapogatózva hazaért a hét kilométeres úton. Feri is éppúgy ismeri a helyeket: Kis Csekonits, Horog utca, Nagy Csekonits, Tizenkét Házak. Süt a hold, virág nincsen, csak meleg port kavar fel a szél, de Ferinek ez is végtelenül kedves. Mindig itt bujkált nyaranként, legtöbbször egyedül, berugdosta a gyíkház kilencvenkilenc kapuját, hogy a századikon elkapja a házigazdát. Ősszel kijöttek madzaggal korbácsolni a pocsolyákat. A fatelep is itt van oldalt, milyen gyakran megesett, hogy mikor loptak a telepi munkások, itt dobálták ki a fát, ők fölszedték, és lélekszakadva hazarohantak vele. Mire a munkás megkerülte a kerítést, csak azt látta, milyen fényes a sarkuk. Mindig ide jártak ki énekelni is, mert a házakban nem engedte az öreg Boda. Akkor még gyerekkorban szebb volt énekelni is, az ég babonásan feketedett, és minden ének úgy szállt, mint az imádság. Ő énekelt előre, a többiek megpróbáltak utánakapaszkodni, de mind megbicsaklott, attól fogva beérték a kórussal.
Akkor a többiek rábömbölték: meglesz a, meglesz a, meglesz az esküvő. Magyar nótát nem énekeltek, mert azt a parasztok szokták, ők pedig nem szerették a hájas-zsíros parasztot. Pedig Feri egy magyar nótát nagyon szeretett:
Ezt énekelte mindig Spanyolnak. Most is addig nem gondolkozik az elmenésen, amíg vele nem beszél. Spanyol azért nem ment el Ferivel a kultúrházba, mert titokban attól félt, hogy nem lesz olyan elegáns, mint a többi lányok, pedig ezerszer-milliószor szebb, és jobban is öltözik. Csak egy ruháját nem szereti Feri. Az öreg Kemény május elsején hazahozott egy vörös zászlót, és letette az asztalra: – Na, itt van Spanyolnak egy kis blúzravaló. És az anyja csakugyan varrt neki belőle egy blúzt. Ferinek mindig keserűvé válik a szája íze, ha látja. A zászlót nem szabad bántani! Ezért a zászlóért lékelték meg a budai egyetemisták nagyapja fejét még 43-ban, és lökték bele a Cigánykába. Máig sem került elő a teste, ott állhat talpon a tó fenekén, mint a búvárok, nem engedi eldőlni a sok iszalag. De most egészen mindegy a piros blúz, egyáltalán nem számít, csak láthatná. Szép, tiszta az este, talán még azt is megengedi, hogy megcsókolja; hogy a melléhez is hozzányúlhasson, arra már nem is mer gondolni Feri. Vagy legalább úgy elaludni, hogy már öregen ébredne fel az ember, és akkor is csak mellette ülni.
Még elég korán volt, nem aludtak a Tizenkét Házak. Feri megállt Spanyol ablaka alatt, itt már nem ég semmilyen világosság, a függönyt is összehúzták. Kis kavicsokat szed fel a földről, és azzal kocogtatja meg az ablakot, hátha fölébred Spanyol, és kijön. De vagy alusznak, vagy nem hallják. Feri indulna is hazafelé, egy utolsó kavicsot hajít az ablakra, mikor a kert mélyéből megszólal egy hang: – Be ne törd, fiam, mert nincs másik. – Jó estét, Kemény bácsi. Spanyol már alszik? Tudniillik úgy volt, hogy ma este találkozunk. – Várt rád nyolcig, aztán sírt egy kicsit, és elaludt. Csak nem történt valami baj? – Lehet, hogy elmegyek énekelni, Kemény bácsi. – Hogy mondod, fiam? Nem értem. – Az úgy van, Kemény bácsi – keresgélte a szavakat Feri –, hogy kijött értem egy ember, és azt mondta, hogy elvisz magával be, Pestre, a Zeneművészeti Főiskolára. – Állandóra? – Állandóra. – Akkor nem is jöhetsz hozzám dolgozni? – Hát, nemigen. – No, hiszen jól van, nincs semmi baj. Majd akad másik segéd is. Spanyolról nem beszéltek, az öreg Kemény rátartásból, nehogy véletlenül azt higgye a gyerek, hogy a lánnyal akarja zsarolni. Feri pedig nem tudott hogyan rátérni… – Ha lehetne… Spanyollal… beszélni. – Majd szólok neki, hogy öltözzön fel, de addig ne vesztegesd az idődet rám. Menj csak szépen haza, és gyere vissza egy félóra múlva. – Az öreg Kemény üresen szortyogtatta pipáját, ami nála szélsőséges rosszkedvet jelent. – „Tudtam én, éreztem én, hogy így lesz azzal a kultúrházzal” – dörmögi keserűen. – Hol fog ilyen segédet kapni, mint a Feri, amihez hozzányúl, tiszta smaragddá válik. Ajjaj, jajj, jajj. – Még ma este leissza magát az öreg. Ahogy megy hazafelé, olyan nehéz lesz Feri szíve, hogy még az orrát is lehúzza. Most mit csináljon: elmenjen? Ne menjen? Anyját ülve hagyta az álom, ahogy várt rá, az asztalra készítette a vacsorát. Ahogy Feri belépett, arra riadt föl, megdörzsölte két kezével az arcát, és enni adott. Feri evett, közben elmesélte az anyjának, hogy mi történt. – Mit csináljak, anya? – Ahogy gondolod, Ferikém. – És maga mit gondol, anya? – Te tudod, Ferikém. – Elmenjek? – Ahogy neked jó, Ferikém. Feri érezte a szavak mögött a szemrehányást, és inkább sietett el hazulról. Az anyja kiállt utána a kerítésajtóba. – Csak már megnősülnél – motyogja félhangon –, és ne járnál így egyedül. Kemény vagy, nagyon kemény. Elvennéd azt a kis Spanyolkát, az egyik szobában ellakhatnátok. Ha volna asszonyod, volna gyereked, megváltoznál magad is. Egyszer mindenkinek meg kell szelídülni, ilyen az élet. Neked is, fiam. Azért mondja csak félhangon, nehogy a fia meghallja. Nagyon jó gyerek, de a dolgaiba nem enged beleszólni, ha ő most megpróbál valamit vacsora közben, Feri leteszi a kanalat, és másnap sem eszik rendesen. Inkább tartja a száját a magafajta bolond vénasszony, mert hát érettségizett gyerek a Feri, maga taníttatta magát, és neki is ő ad kenyeret, mióta ilyen nyavalyás az ízületeivel. Magának még egy sötét ruhát sem vett, ha el kell neki menni, Isten tudja, miben fog elmenni. Különben kár neki elmenni abba a másik világba, mert most itt is élhetne egy kis könnyebb életet, ott, bent úgyis csak becsapják. Suszter a kaptafánál. Meg aztán itt van a Spanyolka is. Ő azért nem állja az útját, csináljon, amit akar, ő ahogy tudja, segíti. Ha kevés lenne a pénze Ferinek, majd kér fonalgombolyítást a tanácstól, és küld utána pár forintot. Visszamegy a szobába, mert Feri már rég eltűnt az útvégen. Szemüveget tesz föl, előszedi a regényt, és pár sort olvas, közben elalszik. Ilyen az ő szombat estéje tizenöt éve. Feri lassan ballagott a Fő úton, még sok van hátra a fél órából. Az volt az utolsó szép nyári este, az a szombat. Szombat estére megszépülnek a Tizenkét Házak. Ilyenkor senki sem hinné, hogy egész héten csak egy sor dülledt téglaház, padlása még a háborúban beomlott, közein megnő a gaz, és laffogó disznók csörtetnek végig a kis utcákon. Ide senki sem cserélne lakást, akárhogy is felöltözik a házakbeli asszony, mikor megy a közvetítőbe. A pesti ajánlkozónak elég az a szó, hogy Tizenkét Házak, és visszavonul, az asszony pedig sajnálhatja a kidobott villamospénzt. A szombat este más, vasárnap nincs munka, a levegő is melegebb. Ezen a szombaton is kiültek az emberek ingujjban, és csak úgy, vizes fejjel a Házak elé. Elüldögélnek egymás mellett, kemény tartásuk enged egy kicsit, testük pedig szellőzik az ing hasadékain. Ilyen időig szoktak kint ülni, mikor Feri itt sétál, a Fő úton, addig ülnek, míg nem látszik az éjszaka hideg köldöke, a Sarkcsillag. Ekkor megütögetik szájukat, mintha az engedetlen álmosságot akarnák elverni, és azt mondja az egyik a másiknak: – Már akár hiszed, akár nem, így jobban kifáradtam, mint a munkában. – Én is éppúgy vagyok, alig várom a hétfőt. Bemennek, ha kapott az asszony egy kis disznóhúst a Közértben, megeszik, ha nem kapott, esznek valami mást. Vacsora után isznak az Ungárnál egy korsó sört, és el is múlott az egész szombat. Persze, aki fiatalabb, annak más a szombatja is, eljár az eszpresszóba, Pestre jár udvarolni, de mind a Házakból nősül, és harmincéves korukra ők is kiülnek a ház elé. Ilyenkor nincs is idehaza egy se közülük, egyhangú, egyforma minden. Feri megy az út közepén, és fejét mély gondok süllyesztik: mit csinálhat ő, kitérhet-e ebből a százados körforgásból, elmehet-e innen? Mit számít az, ha innen tíz kilométerre vagy tízezer kilométerre énekel akármilyen pénzért; más, boldogabb vidékek: Csepel, Újpest haladnak előre, de ez a pár ház mindig egyforma marad, amíg le nem bontják, mit tud ő csinálni? De mégis, mégis. Ha ő nem énekel a Tizenkét Házakról, akkor nyomtalanul múlik el az az élet, soha senki nem fogja tudni, milyen verejtékes munka volt a jövőt kifaragni, hogy ment rá itt minden ember élete. Más erről énekelni nem tud, mert másnak nem ismerősek az esték, hogy itt úgy sötétedik, hogy egyre melegebb lesz, a házak pedig árnyékukkal rákönyökölnek a másikra. Másnak nem igazán öröm, hogy a házakbeli gyerekek fehér cipőben járnak, mikor még ő télen is mezítláb csavargott. El kell menni, mert most el lehet. Spanyol biztos megérti, és talán el is jön vele. Leül Spanyol kapuja előtt a csiszolóra, halkan énekli apja régi segédnótáját:
Jaj, de nehéz nóta ez, ha megnyomná az ember, marokkal, hány liter izzadság csorogna ki belőle? – elmélkedik Feri, és lassan dúdolja tovább, mert a dallama szép, és üt, mint egy kalapács. Túl a sarkon elgondolkozva közeleg Warcholik Jani, ő nem jár be sehova, ki nem teszi a lábát a telepről. – Szerbusz, édes komám, szerbusz – üdvözli Ferit, és örvendezve rápislog vörös szélű szemével –, ide nézz, min gondolkozok! – és sebesen rajzolni kezd a földre. – Már megint gondolkodol, Jani, mi van veled? – és Feri az ákombákomok fölé hajol. – Ide nézz, látod, ezek a Tizenkét Házak. Itt van két oldalról a két vasúti töltés, hátulról pedig a villamostöltés. Innen védve vagyunk. Elöl – látod – itt van a két lebontott ház. – Látom – bólintott Feri. – Na és most; a két lebontott házban felállítunk egy-egy gépfegyvert. Na, mit szólsz hozzá? – Nagyon jó, csak azt nem tudom, hogy miért? – Hogy miért? – húzta fel Warcholik kukoricasütésnél hősi halált halt szemöldökének a helyét –, hát azért, hogy senki se jöhessen be a Házakba, és ne mehessen ki belőle. Itt őrséget fogunk állani, és ha valaki meg akar szökni, akkor én ratatata, érted? – Értem, de miért nem lehet kimenni a telepről? – Csak, éljünk így egymás között. A bozontosban termesztünk gabonát, én meg majd csinálok egy kis gyárat is. – Kossuth Lajost ne hívjuk haza? Warcholik megsértődött, felállt, és leporolta nadrágját. – Ha pimaszkodsz, nem is magyarázom tovább. Biztos te is meg akarsz szökni, és félsz, hogy én téged ratatata – azzal ellépett Warcholik Jani. Hiába bolond szavak, Ferinek nagyon fájnak. Egészen meggörnyedt híres egyenes háta, és a feje is ugyancsak lecsüggedt. Így ül, ül Feri sokáig, egyszer csak valaki befogja mind a két szemét. Tétován nyúlt a kézért, s a szeméhez szorította tiszta erejéből, aztán elengedte és felnézett, ott tündökölt felette Spanyol két tatárkirálylány-szeme. Elnézte volna addig, amíg tart az örökkévalóság, de szeme megakadt a piros blúzon. No hiszen, jól van, megtehette volna neki, hogy legalább ma estére másikat vesz fel, de hát ha így alakult, ma este az sem számít. Felugrik, kezet fognak és aztán amit eddig sohasem csinált meg Spanyol, beléje karol. Nem lesz még egy ilyen szép pillanata Feri életének, bizony a lába elé kell nézni, hogy jó helyre lépjen. Spanyol mellette befészkeli magát a karjába, a lány feje is megindul Feri válla felé, és úgy sétálnak a végtelen estében. Feri igyekezett kisebbeket lépni, nehogy megzavarja a lányt. Csak sokára szólalt meg Spanyol: – Igaz, hogy elmész? – Igaz – mondta Feri, és hirtelen támadt nagy rosszkedvében leszegte a fejét. A lány hangja játékossá vált, csak pici remegéseken lehetett érezni, hogy komolyabban gondolja, amit mond. – Te fogsz nálam különb nőket is találni: énekesnőt, színésznőt, még talán a Ferrari is – és kényeskedett, törleszkedett a lány, mint egy macska –, úgy elmégy a Tizenkét Házakból, hogy a híredet sem halljuk, csak majd ha nagy ember leszel. Anyus éppen azt mondta, hogy talán még az utcán sem ismersz meg bennünket. – Lehet. Feri persze tudta, hogy a lány most vigasztalást, cáfolást szeretne tőle, de hallgatott. Mintha az utolsó három év fáradtságát cérnára tekerték volna, és most elengednék az egész gombolyagot, olyan fásultság vett erőt rajta. Sok volt így egy estére. Bátkai, Bársony, öreg Kemény, Warcholik Jani, és még Spanyolnak is magyarázza, hát még ő sem érti meg?! Persze hogy nem érti – növekedett benne a bosszankodás –, hiszen iparoslány, egész életében mindene megvolt, azt csinálhatott, amit akart, reggel tálcán hozták a kávét az ágyához, és még azt is megkérdezték, hogy akar-e enni? Mit érti ő, honnan tudná, hogy mit jelent kiverekedni valamit. Csak Spanyol várna három évet egy sötét ruhára, mint ő! Feri száján kiszaladt a szó: – Látod, ott, a Göncölszekeret? – Látom, mi van vele? – Az ötödik csillag után van egy csillag, azt látod? – Nem. – Katonacsillagnak hívják, a régi arabok csak azt vették be katonának, aki ezt is látta. – Te látod? – Én látom. – Örülj neki – és kihúzta karját a fiúéból. Feri mélyen megbánta, amit mondott. Már kint sétáltak a töltésoldalban, csikorgott a kavics a lábuk alatt. Spanyol arca megengesztelődött, és újra belekarolt Feribe, Feri is felemelte a fejét. – Üljünk le – mondta Spanyol. Feri leterítette a kabátját, ott ültek a nagy méhes bokor előtt. Feri lejjebb csúszott, és fejét Spanyol ölébe fektette. Spanyol játszott az orrával, gyűrte-nyomogatta, Feri pedig prüszkölt, mint egy kiskutya. – Szemtelenkedtél az anyuskáddal, mi? Szabad szemtelenkedni? Szívod vissza rögtön! Feri készségesen visszaszívta. – Na, most mondd szépen, hogy: anyuska, nem megyek sehova, hanem itthon maradok. Feri elnézett magasra, és keményen összeszorította a száját, hogy Spanyol ne lássa, ha történetesen sírna. Spanyol mégis észrevette, mosolygott, tömött, fekete hajából hátravetett egy fürtöt, ringatta a fiú fejét, és a melléhez szorította. – Mit csinálnál te ott nélkülem, és én mit csinálnék itthon nélküled? Olyan szépen fogunk élni, Feri, beállsz apához, miénk lesz a műhely. Ha jól megy, elköltözünk a Házakból ki, Pest környékére: Lőrincre vagy Erzsébetre, veszünk egy kis családi házat, vagy ha olcsóbb lesz, építtetünk, Rada bácsi megcsinálja. Én majd nevelek neked tyúkocskát, libácskát, és egy kistányérról megetetlek. És nem törődünk a világgal, azt mondjuk majd neki, ha eljön látogatóba: te sem törődtél velünk idáig, most eriggy innen, te csúnya világ. – És mi lenne, ha most eljönnél velem – kérdezte Feri izgatottan –, hiszen valaha nagyon szerettél volna táncolni, miért nem próbálod meg most. – Nem próbálok újra semmit – mondta a lány mérgesen –, nem lesz az egész életem egy nagy próbálkozás. – De miért nem próbálod, mikor lehet neked is? – Csak. Most nagyon sokáig hallgattak. – Szóval elmész, Feri? Feri nem válaszolt, de Spanyol szemébe sem nézett, nagy, fekete világot látott a feje fölött, és életében először arra gondolt, hogy jobb volna neki is ott állni a nagyapja mellett, a Cigányka fenekén. Spanyol simogatni kezdte puha kezével az arcát. Feri hagyta, mint a langyos esőt, aztán lehajolt a lány, és csókolni kezdte az orrát, szemét. Feri fölemelte a fejét, és nyúlt a lány szája után, mint egy forráshoz. A lány magához emelte, és hosszan megcsókolta, időtlen idő múlt el. Feri fölgyúlt, újra megcsókolta, és átfogta a lány derekát. Spanyol visszaadta a csókot, Feri lassan kigombolta a lány ruháját, és megfogta a mellét. Spanyol ezzel sem törődött, csak csókolta tovább. Feri az ölébe kapta a lányt, és vitte be magával a méhes bokor mögé. Spanyol ellenkezés nélkül hagyta, de az utolsó pillanatban megfeszült a teste, fekete tűz gyúlt a szemében, és úgy suttogta Ferinek: – Esküdj meg, hogy nem mész el! Feri egy pillanatig nem értette. A következő pillanatban pedig már egymillió képet látott. A lány testén keresztül látta egész jövendő életét. Huszonöt éves korára elhízik, és délutánonként gatyában fog heverni a húzatlan ágyon, mint az öreg Kemény. Spanyol pedig kombinéban fog ide-oda menni a konyhában, éppen csak alul van megkötve az inge. Ez a feszes mell addigra meg fog engedni, és ellottyad a mostani kemény hús, és nem marad más, csak az izzadságszagú hétköznapok a műhelyben. Úgy fog meghalni, mint az apja: egy délben hazajött, ivott két féldecit, és lefeküdt a feleségével. Mikor az asszony estefelé föl akarta kelteni, és ébresztgette, hörgött kettőt-hármat, és már hiába küldtek az orvosért. Feri feje lassan kitisztult: így nem kell a lány, ő meg nem hazudik. Spanyol riadt szemekkel néz rá, maga elé tartja az ingét, mintha egy ismeretlen férfi nézné. Feri szeme lassan elfordul róla: – Öltözz fel! – mondja, kabátját a vállára kanyarítja, és megy befelé a Házakba. Spanyol néz utána, aztán keservesen felsír, és leborul a ruháira. Feri pedig megy befelé, a Házak szélén van egy nyomóskút, alátartja a fejét, aztán iszik hosszan az édes éjszakai vízből. Valami nagy fájdalom ég benne, nem elég neki a víz, megindul a kocsma felé. Már majdnem üres volt a kocsma, az öreg Kemény iszogatott a sarokban, meg egypár hasonszőrű: Mészáros „Csokor” és Monfera Gyugyu bácsi. Hátul táncoltak néhányan. Feri a pultnál ivott a többi talpon álló emberrel együtt, akik csak kihörpintik söreiket, és mennek is. Csendes hangon beszélgettek egymással is, Ferivel is. A fiúra valami nagy nyugodtság ereszkedett, szíve egészen kitisztult. Nyílik az ajtó, Spanyol jön be, már átszántotta a fésűvel fekete haját, észreveszi Ferit, juszt is fölszegi a fejét, és beáll a táncolók közé. Orosz Öcsihez törleszkedik, az boldogan fogadja. Az öreg Kemény sokáig nézi a lányát, Ferit, megért sok mindent, átkiabál Ferinek: – Te, Feri, gyere csak ide! Odamegy Feri, leül. – Miért nem táncolsz a lányommal, nem szép? – Dehogynem. – Vagy talán svandra a lányom? – Nem az. – Akkor mért nem? A pesti svandrák szebbek? Mészáros „Csokor” a markába puffantja a röhögését, Feri ránéz, rögtön elhallgat. – Szebbek – válaszol Feri bátran a kérdésre. Keménynek egy pillanatig fölakad a szeme, aztán legyint. – Jól van, legalább nem vagy gyáva. Igyál. Ittak. – Igyál még! – Nem kell! – Azért nem kell, mert én fizetem? – Azért. – Mert te már úr vagy? Énekes úr? – Úr vagyok. – El is adod te majd a szegény embert valaha. Olyan leszel, mint a Bársony, Bársony Feri. Selyem Feri, te! Feri visszakézből úgy mellbe vágta Keményt, hogy fölborult székestül. Még estében is üvöltött. – Eresszetek, hagyjatok! – Mikor látta, hogy senki sem akarja lefogni, még jobban kiabált: És ti hagyjátok? Hagyjátok, hogy ezt csinálja egy öregemberrel? – Azt kaptad, amit megérdemeltél. Mit bántod ezt a gyereket – mondták neki a többiek –, csak igyál. Kemény egy pillanatig ostobán nézett, aztán töltött újra, és énekelni kezdett:
Feri már nem hallja azt sem, hogy megvédték. Elborulva ballag a Fő úton. Hogy neki azt mondják, hogy eladja a szegény embereket. Csurog a szeméből a könny, állandóan káromkodik, hogy visszatartsa, és ökölbe szorítja a kezét. Hogy ő eladja a szegény embereket! Nem is tud hazamenni, leül a kertjük alatt, és gondolkozik, mit tegyen magával. Most már nem tud elmenni, az egyszer biztos, de hát akkor mi lesz vele? Csikordul az ajtójuk, az öreg Manger jön ki rajta. Feri úgy-ahogy rendbe szedi magát, ne lássa senki, hogy valami baja van. Az öreg Manger előveszi a pipáját, és rágyújt. – Na, mi van, Józsikám – mondja Ferinek (azok az átkozott keresztnevek!) –, hallom, hogy elmégy? Feri csak legyint. – Nem baj az, Józsikám. Ha tanulhatsz, csak menj, bár én tanulhattam volna. Sokat pipázott Manger, mielőtt a nagy szót kimondaná: – Aztán ruhád van-e? – Csak ami rajtam van – mondja Feri, és kezdi magát furcsán érezni. – Ez-e? Nem a legjobb, mondtam az anyádnak – nyögi ki Manger nehézkesen –, mondtam az anyádnak, hogy van nekem az a régi kék öltönyöm, minek ez már nekem. Odaadnám, mondom neked. – De Sanyi bácsi… – Á, Józsikám, nem olyan jó ruha már az, kiszolgált velem a múlt háborúban, gyűrődött, piszkolódott, de hát mégiscsak sötét ruha. – Hát, nagyon köszönöm, Sanyi bácsi, de hát nem fogadhatom el magától, ha nincs sötét ruha, akkor nincs. – Megszólnának bent, Józsikám, mindenkinek van sötét ruhája, csak pont neked nincs. Fejedre olvassák, hogy a Házakból jöttél; ne bántsák ezért is ezt a nyomorult pár házat. – De nem, Sanyi bácsi!… – Tedd meg akkor az én kedvemért. Mit tudok én még csinálni értetek? Legalább te hordjad ezt a ruhát. Ha én fiatal lennék – legyintett, és keservesen felsóhajtott –, mit tudnék még csinálni, de így?! – Feri sírt, és nem szégyellte nehéz könnyeit, az öreg maga is krákogott: – Akkor mindjárt ki is hozom – és hozta ki vállán óvatosan a kikefélt ruhát és egy piros, napraforgós nyakkendőt apró szerencsepatkókkal. Odaadta Ferinek, egy szót sem szóltak, csak kezet fogtak, és az öreg hallgatott tovább a Házak között. Még fél perc, s eltűnik alakja a sötétben. Feri benézett az ablakon, Bátkai ott ült az asztal mellett, és beszélt. Nem udvariaskodva, mint egy idegen szokott, hanem mosolygott, és Feri anyját is megnevettette. Pedig Feri látta Bátkai arcán, hogy milyen fáradt, szeme akkorára tágult, mint egy mécses. Ahogy Feri belépett, fölkelt, és kezet nyújtott: – Széna-szalma? – Megyek, pajtás, megyek. Bátkai szokása ellenére nem válaszolt azonnal, hanem gondolkozott előtte: – Nem is tudod, öregem, milyen nagy dolog ez. Megrázó… megrázó… Szerbusz, gyere be akkor hétfőn. Szerbusz. Ne kísérj ki, szerbusz – és maga ballagott egyedül, meg-megállt egy háznál, és csodálkozva nézte. Feri levetette az ingét, megmosdott és lefeküdt. Anyja nem tudott elaludni, mint általában, ha álmából felébresztik. Csendesen ült a széken, és kivárta, amíg Feri elalszik. Mikor azt hitte, hogy már alszik, megkérdezte: – Alszol, fiam? Feri nem válaszolt, pedig nem aludt. Anyja botorkáló lépésekkel odament hozzá, nehezen kerülgetve a székeket, megállt előtte, és reszkető kézzel keresztet vetett rá: – Áldjon meg az Isten, ne legyél sohasem önző – és megcsókolta fiát a homlokán. Feri érezte, és könnyű szívvel elaludt. Álmában először homokvárat épített, aztán hirtelen lóhátra pattant, fölrúgta a homokvárat, és a lóval hatalmas sínek között száguldott egy távoli hegy felé. A sínek mindig lefelé mentek, és Feri már azt hitte, hogy sohasem éri el a hegyet, mikor a csúcson ezer autó jelent meg, piros reflektorával túlvilágítva a holdat, és Feri énekelt örömében, mert érezte, hogy ezek az autók érte jöttek.
1955 |