Az idegen bajnok

„Ez a könyv anyámé”

Kalina Pál

Magára emlékszem most, Kalina, meg arra a nyárra, mikor még együtt dolgoztunk.

Még középiskolás koromban útépítő voltam. Anyagmozgatónak neveztek ki, ami igen jólesett, mert legalább a nevemben nem voltam tróger, a munkámban igen. Vili bácsi, a művezető odavitt egy katonasipkás munkáshoz: – Na, Kalina! Itt hagyom magának ezt a fiatalembert, becsületszavamra, nyomja a melót, fixumfertig gyerek. – Mondanom sem kell, hogy a művezető soha életben nem látott, és csak azért dicsért, mert félt, hogy a nyakán maradok. Pedig engem egész biztos elvittek volna, mert olyan vállam volt már akkor is, mint egy kis bikának.

Őszintén szólva le is néztem a kis keszeg parasztembert, akihez vezettek. Ő is nézegetett, aztán biccentett: ugorjék fel, fiatalúr, a kocsira. Gyorsan fel akartam kerülni, felléptem az első kapaszkodóra, bal lábbal lendítettem, mint egy tornamutatványnál, és éreztem, hogy valamibe beleakad. Hátranézek, de mondtam is a csizmadia hiszekegyet; szájba rúgtam Kalinát. Kiköpte egyik fogát, vér is jött vele, de csak csendesen szólt: – Minek engednek ide ilyeneket, a munkához egy kis ész is kellene. Hogy a nagyon jó isten áldja meg magát! – Felmászott utánam, beültünk az ülésre, aztán hallgattunk. Bennem forrt a harag, na, a Kalina hétszentségedet, vagyok én olyan legény, mint belőled egy tucat, aztán diffamálsz engem, nem akartalak szájba rúgni, de most már nem sajnálom, nagyon is rád fért. Ő is valami kellemeset gondolhatott, egész úton köpködött.

Kiértünk a Vizafogóra, és megraktuk a kocsit cementtel. Kalina sandított rám: Hic Rhodus, hic salta, ami magyarul annyit jelentett, hogy a pofád, az nagy, de tudsz-e valamit. Én még sohasem rakodtam cementet, kicsit féltem is tőle, de hát ezt nem lehetett mutatni. Szenvtelen arcot vágtam. Megérkeztünk az Ikarusba, itt kellett leszórni a zsákokat.

– Nekem rossz a lábam – mutatta Kalina –, én inkább adogatom. – Valóban most, hogy ki is nevetett, olyan volt, mint maga a bicegő Lucifer.

– No, lehet dobni – álltam a kocsi alá.

– Csak nyugodtan, fiatalúr – csendesített –, majd a hatvanadiknál. – Száz zsák fért a kocsira, ötven mázsa. Fütyülni kezdtem, de valami halkat, mert végig akartam énekelni, a Schneider Fánihoz pedig nem lett volna elég pejslim. Tehát:

Megrakták a tüzet

Mégis elaluszik…

Az ötvenedikig simán ment, de akkor jött a neheze. – Rakja a bal vállamra.

Hát a hátralevő ötven zsákban nem sok hasznát lelhette a Fővárosi Útépítő Vállalat, szakadt a papír, ömlött a cement. – Csak puhára, fiatalember! – jegyezte meg az éjjeliőr az ötödik után. Ettől fogva vigyáztam. Roggyant ínnal, de fütyülve másztam fel Kalina mellé.

Nincs az a szerelem,

Aki el nem múlik.

– Szép munka volt, fiatalember – ismerte el maga Kalina –, nem hittem volna magáról.

Felfújtam levegővel a mellem, hogy még erősebbnek lásson, és tempós járással mentem mosdani, minden lépésnél kicsit dobbantottam, mint az öreg Czájától láttam a Mázsa téri világcirkuszban. Végtelenül meg voltam magammal elégedve, Kalina jó szavait köteles elismerésként fogadtam.

Ettől fogva összemelegedtünk, ráértünk beszélgetni, mivelhogy órabérben dolgoztunk.

– Tudja, Gyurka, a nő csak térdtől fölfelé érdekes, addig nemigen.

– Sokat látott már ilyet, Kalina?

– Hát láttam eleget.

– Sok szép jutott magának?

– Jut az mindenkinek. Szép asszony, az sok van, jó asszony, az ritka. Ezért nem is vettem magamnak asszonyt. Meg ilyen bicebócához nem is igen jöttek volna.

Részvevően bólogattam. Szerettem Kalinát, de azért kicsit kevesebbnek tartottam magamnál, és voltam elég szemtelen néha ki is nyilvánítani.

„Hja, kérem, én hordtam, amit ő csak adogatott.”

Persze, nem szóval, mert nem akartam én bántani, de egy-egy olyan „miafenétokoskodszvelem”-et jelentő vállrándítással. Kalina nem szólt semmit, pedig értette ő az ilyesmit; nagy tapasztalatú ember lévén, hagyta a csikót futni.

Egyszer elmentünk a Gyapjúfonóba törlőrongyért. Hoztunk vagy negyven mázsát, jó súlyos, százötven-kétszáz kilós pakkokban. A gyárban a munkások rakták fel nagy nyögésekkel. Szörnyű módon káromkodtak, egyrészt mert nehéz volt a bála, másrészt azért, mert egy fiatal szűzlány külsejű elszámolónő állott mellettünk, és pirulgatott. Különösen egy vörös égimeszelő éktelenkedett, de abbahagyta rögvest, amikor megszólalt a nő:

– Tapasztó! Ha nem hagyja abba ezt a mosdatlan beszédet, úgy fenékbe rúgom, hogy a kedves édesanyja az apja micsodájával sem tudja majd összevakarni. – Kalina elismerően megemelte a katonasapkáját, ő tudott ugyan különbet is, de hát egy nőtől ez is szép. Egész úton nevettünk, csak akkor állt el a nevetés, mikor beértünk: ki a hóhér fogja ezt lerakni? Átment a kocsi Amerikába, nem a rendes Amerikába, hanem a telep hátsó részére, amit az amerikázás kegyes népszokásáról neveztek el így.

Elég az hozzá, hogy nem tudtunk mit kezdeni a csomagokkal. Truman (polgári nevén Szeder bácsi), az amerikai gondnok vakarta a fejét; ezt csak háton vihetik, fiatalember!

Kiválasztottam a legeslegkisebbet, mert tudtam, hogy a nagy súlytól különféle betegségeket lehet kapni. Ez is volt vagy kilencven kiló, azt hittem, beleszakadok az utolsó métereken. Nem is volt kedvem vagánykodni.

– Én ezt nem csinálom tovább, Kalina mester.

– Nem-e? Aztán miért nem?

– Csak, én még nősülni akarok.

– Nem súly ez – mutatott Kalina egy elefántbálára –, alig van az talán még kétszáz kiló is.

– És az magának nem súly?

– Hát, nemigen.

– A szájának!

– Nem a számnak. Megpróbálom én mindjárt – és kászálódott is le a sánta lábával a kocsiról.

– Maradjon csak – intettem le –, elviszem én. – Nem akartam átengedni neki a trófeát.

Truman is felmászott a kocsira, aztán együtt görgették előre. Megálltam a kocsi faránál, szétvetettem a lábam.

– Hát, jöhet a mehet – közöltem keresetlenül, ők meg rátették a hátamra az „alig van ez talán még kétszáz kiló is”-t.

Először nem is éreztem a súlyt, nekiindultam, hát nem tudtam felemelni a lábamat. Minden idegem megfeszült, központi idegrendszerem távírója küldte a parancsot a lábmozgató izmokhoz, de azok üvöltöttek: „Igen, ti ott, a központban tudtok utasítást adni, de gyertek ki a területre, aztán nézzétek meg a helyzetet konkrétan. Szempontjaink nekünk is vannak!”

Tartottam egy kicsit a hátamon a csomagot virtus okáért, de aztán igen csendesen felszóltam: – Vegyék le, Kalina szaki! – Levették. Truman mondta is, hogy nemigen vihető át ez a bála. Kalina csak nézegette szemével a súlyt: – És ha én átviszem?

– Maga?

– Én!

– Ne csináljon már a magasságos Krisztusból bohócot. Én megeszem, ha átviszi.

– Hát azt nem kívánom – tartott mértéket Kalina –, de azért valamibe fogadhatunk.

– Egy korsó sörbe – ajánlotta Truman.

– Az kevés – mondtam –, fogadjunk ötbe!

– Fogadjunk egy hordóba – élezte ki a kérdést Kalina.

– Egy hordóba?

– Csakis.

– Hát legyen!

Kalina óvatosan közelítette meg a kocsit, mintha félt volna, hogy a bála hirtelen felébred és megugatja. Megállt, meghajtotta felsőtestét, olyan volt, mint egy fejre állt, nagy L betű. Arca oldalról látszott, teljesen megfásodott. Kalina titokban jobb lábával egy keresztet rajzolt, hátulról kezdve előre felé.

Truman engedte rá a hátára. Kalina tartotta egy kicsit, aztán megindult. Igaz, hogy úgy járt, mint ahogy az atomembert elképzelem magamnak, de járt. Szépen, meggondoltan rakta lábát, én meg mentem mellette, és hüledeztem. Fütyült, kacskaringósan szállt a hang: „Nem kellesz már, Zichy Tóni, tabi követnek.”

Simán el is vitte az ajtóig, de itt jött a bökkenő. Mikor bevittem a százkilós pakkot, örültem, hogy letehettem, és pont a nagy élével felállítottam az ajtóban, úgy állt ott, mint egy jobbfajta csőszkunyhó. Kalina meghajolva nemigen tett ki többet egy jó méternél, és pont farolta volna. Kalina megállt, tanakodott, hátán kicsit imbolygott a súly.

– Tegye le, aztán átemeljük, nem fér így be!

– Be kell annak férni, sokba került a lakodalom – szűrte a fogán át a szót.

Tudta, hogy a kötésben nem volt az, hogy egyszerre kell végigvinni a pakkot, de semmi ember, aki nem toldja meg ennyivel. Feje jobbra-balra ingott, aztán csak egyszer megmakacsolta magát, megállt a feje. Centisre dülledt ki a két nagy halántékér, csak az arcát figyeltem, és alig vettem észre, hogy emelkedni kezd a kétszáz kiló. Karja mereven küzdött, hátával állandóan toporgott, és alakjának bugylibicskája lassan nyílni kezdett.

A gyenge idegzetű Truman eltakarta a szemét:

– Nahát, jójcakát neked, kedves Kalina, nincs doktor, aki összefoldozzon! – Én néztem leesett állal; mikor itt volt Udodov, az a kétmázsás ruszki súlyemelő, az sem emelt sokkal többet. Kalina felemelte fejmagasságig; fejével megtámasztotta, a katonasapka lelibbent, de a csomag már bent volt.

Letette, aztán erősen ráült, nem lihegett, orrán vette a levegőt, de a melle úgy ugrált, mint a labda a falon. Leültem mellé, és hallgattunk egy sort.

– Hát megvolt, Gyurka!

– Meg, Pali bácsi, jár a hordó sör.

– Hagyja el, Gyurka, nem azért cselekedtem, hanem csak a virtus kedvéért.

– De bizony én megfizetem, még ha az egész havi fizetésem rámegy, akkor is!

Ráment volna az én szegény fizetésemnek még a háromszorosa is egy hordóra. Kalina látta, hogy nálam nem viccre megy a dolog, helyben hagyta:

– No, jól van, Gyurka, akkor megisszuk, részletekben. – Aztán még sok nyáron át ittunk hol Maglódon, Kalináéknál, hol nálunk, Kőbányán, a sörforrásnál. Egy kicsit aztán elszakadtunk, de lesz még idő, Pali bácsi, hogy itt hagyom ezt a sok hóbelevancot, és elmegyek, felmászok maga mellé az ülésre – tudom, szívesen fogadna.

Mandarin, a híres vagány

Már tavaszodott, és enyhült a szél a telep fölött, mikor Mandarin, a híres vagány lement a Cigányka partjára. A telet rossz csehókban töltötte, és most nehezen járt a harsuló füvön.

Kigombolta báránybőr mellényét (márciustól novemberig ebben járt), és leült a rönkre, a bányató partján. A háború verte szét ezt a bányát, a csörlőkerék megállt két fog között, a drótjai pedig középen elzendültek. Pár esős év, és mindent belep a fű.

A víz zavaros volt, mint az olcsó tejből készített kávé, ha ringott, új és új agyagot kevert fel magával. Mandarin szerette nézni a vizet, jobban érezte itt magát, mint bent, a telepen. Olyan zsúfoltak a házak, hogy az egyik árnyéka eltakarja a másikat, alig van levegő, de ez még a kisebbik baj. Azt utálja, mikor megállnak vele szemben az emberek, és mindegyik tanácsot ad neki.

„Élesztős vízben fürödjél, Mandarinkám.”

„Csak ecetbe mossad magad, haverkám, az majd elveszi a szagot.”

Mosakodott ő már mindenben, vizes sóderrel és kovaporral dörzsölte magát, a bőre lejött, de a szag megmaradt. Befújta azt a csatorna jó erősen a bőr alá, vérré vált, mint a paradicsomleves. Mandarin lassan már megszokja, nem bántja magát, miért is? Inkább nem beszél az emberekkel. Csak két barátja van: Kolesszár Filus és Görög Zsiga. El-elballag utánuk szombat esténként a „Kettő”-be, megiszik a kontójukra egy korsó sört, és tartja a lányok kardigánját, míg azok táncolnak. Ha úgy adódik a helyzet, hogy verekedni kell a barátaiért, Mandarin verekszik, nem sajnálja ezt a kis fáradságot.

Igaz, akadna még valaki, akivel Mandarin szívesen elbeszélgetne. A múltkor jött haza a villamoson, annyira elgondolkozott, hogy csak a Teleki tér sarkánál vette észre, ott áll mellette Gyurkovics Rózsa, és néz rá. Ő már sokszor figyelte a lányt, most mégis furcsa volt közelről látni finoman faragott orrát és kunkorodó haját. Mandarin magában „Janikának” hívta, mert abban a filmben látott egy hasonló színésznőt. Most a hullámzó tömeg valósággal hozzápréselte. Mandarin csak úgy öt perc múlva szánta rá magát, hogy köszönjön, mert hátha nem fogadja a lány, mit szólnak majd a körülállók? A lány visszaköszönt, és a beszélgetés is elég szépen megindult. Mandarin igen sokat beszélt, és a lány mosolyogva hallgatta. Persze hogy mosolygott, mikor olyanokat mesélt: „Ha akarja, leviszem egyszer a csatornába. Van olyan vékony is, hogy maga sem tud átbújni. Tudniillik, úgy hívják ezeket, hogy hajszálcsatornák. De nem olyan ám lent, mint ahogyan gondolná az ember, hanem inkább olyan, mint a Balaton. Simák a homokpadok, mint a valóságos fövenyek.” Jó, hogy a patkányokról nem beszélek neki – gondolta Mandarin –, lánynak csatornáról? A lányon látszott, hogy neveti az ő buzgóságát, és az már nem sokat számít, hogy mikor a lány megbillent a lépcsőn a lökődéstől, ő elkapta, és leesett helyette. A villamos elment, ő mehetett haza gyalog, mert csak vonaljegye volt. Az Emergénél vette észre, hogy átvérzett a térde. A lány arcát nem látta Mandarin, biztosan ezért is kinevette. Mert hát van szebb látvány is, mint lekalimpálni a villamosról. Mandarin mostanában nem is szeret gondolni az egészre.

Elnéz Mandarin a telep felé, a két fa irányából már jön Görög Zsiga és Kolesszár Filus. Nem úgy jönnek, mint máskor. Valamire készülhetnek, mert Görög Zsiga magával hozta a Szultán kutyát is. Megköpköd Görög Zsiga neki egy követ, és eldobja jó előre, úgy közelednek. Zsiga óvatosan lép, vigyáz kényes csizmájára, szereti, ha ropog, és mutatósan járhat benne a sok cipős ember között, itt a város szélén.

Filus nem bánja a port, gázol a nehéz fűben. Neki már sok minden mindegy, mióta a tüdeje odavan. A katonaságot akarta elkerülni, és kakaót szippantott fel az orrán keresztül, így olyannak látszik, mintha tüdővészes volna. Fel is mentették, de a kakaó vastagon rátapadt a tüdejére, mint egy vakolás. Filus már vért is köpött, tudja jól, hogy nemsokára meghal. Azóta ritkán beszél, csak a szája szélét harapdálja, estére mindig kivérzik neki. Friss, hártyás bőr van a szája szélin, mint a kisgyerekeknek.

Zsiga és Filus azelőtt sem tartoztak a csendesebb gyerekek közé, de mostanában már nem is lehet bírni velük. Akár jó az idő, akár rossz, a telepiek kilenc órakor szépen elköszönnek egymástól, és beviszik a sámlijukat a szobába. Kint csend van, és az éjszakában csak Filusék és az Isten az úr. Filusék végigkopognak négyszer-ötször a Nagy Simán, és jaj egy lánynak, ha elkapják.

Mandarin örült, ahogy látta jönni a másik kettőt. Nem mondaná a világért sem, hogy barátjai, mert minek ezt mondani? Csendes barátság az övék, nem szólal meg néha napokig mellettük, de a hátán elvinné bármelyiket, ha baja esnék. De az örömön kívül valami nyugtalanságot is érzett.

Filusék megálltak Mandarin mellett, Szultánt felugratták a csörlőre, maguk pedig elnéztek messze, a villamosmegálló felé. Mandarin nem szólt semmit – majd elmondják, hogy miért jöttek. Filus is hallgat, cigarettázik, és szája szélit rágja. Görög Zsiga leült a rönkre, Mandarin mellé, cigányszeme villog:

– Haverkám, tudod, mi lesz ma este?

– Nem.

– Lehúzzuk a Gyurkovics Rózsát!

– Meddig?

– Ameddig lehet, már sötétedik.

Valóban már sötétedett. Pest nehéz felhőket küldött, és hűvös szél indult a víz felől is. Mandarin begombolta báránybőr mellényét, és a tó felé nézett.

Nem haragudott, mert miért is? Inkább félt, és ahogy belegondolt a dologba, nem is talált benne semmi különöset. Megszokta ő már, hogy részeg szombat estéken kivitték a nőket a Háromszögbe, a töltés oldalába. Szénaágyak voltak, és ott hevertek le a hullarészeg nőkkel. A nők néha váratlanul felugrottak, virágot téptek, és táncolni kezdtek, karácsonyi énekeket énekeltek, és sírtak, néha pedig széjjelszórták a ruhájukat, jó, hogy nem esett bele egy szikra a mozdonyból. Mikor még görcsös hajnalban Mandarin hazafelé indult, rosszkedvében a hátán lógatta át a mellényét. Ahogy poroszkált befelé, elgondolta magában, hogy többet ő nem jön ide, mert nem jó a vasárnapot úgy fogadni, hogy az ember piszkosabbnak érzi magát, mint hét közben a csatornában. De hiába. Esténként beszorultak a telepre, és ott, a hideg lámpa alatt nem lehet másról beszélni, mint a nőkről. Muszáj elképzelni újra a testüket, s akkor aztán egészen mindegy. Kevés a levegő a telepen.

Mandarin most csodálkozik magán, hogy miért csodálkozik, mikor Gyurkovics Rózsáról van szó. Hiszen a nő csak nő, egyforma mindnek a teste-lelke. Hogy őt jobban nevelték, és helyesebb, isten neki, nem sokat számít.

Mandarinnak mégsem sikerült megvigasztalni magát. Lebókolt nagy fejével, és törögette víztől kiázott, vörös kezeit, hogy szinte hallatszott a ropogás a mind csendesebb estében. Zsiga halkan dúdolt:

Szél viszi messze a fellegeket,

mögötte lángol az ég,

ki tudja, ölel-e a két karod,

ki tudja, látlak-e még?

Filus cigarettázott, hosszúra engedte nőni a cigaretta hamuját, kezébe verte, élvezte, amíg meleg, aztán széjjelszórta.

A felszabadulás után Lepedák Miki lett a rendőrőrs parancsnoka, testi-lelki jó barátja Filuséknak. Először még megpróbált valami formát tartani, a Fellner Éva-ügy miatt nagy botrányt csapott, de Filusék elvitték magukkal egy kis beszélgetésre, ahol Lepedák Miki nem is olyan nagyon kötötte az ebet a karóhoz: „Őrá ne mondják, hogy rossz haver, mert Lepedák Miki sosem volt rossz haver” – és megitták a béke-kevertet.

Villamos jön Pest felől, megáll túl a tavon. Kicsit áll csak, siet a kalauz. Innen is látni, hogy fél kézzel beleránt a csengőbe. Valaki leszáll, de a villamos elment a fényeivel, nem látszik, hogy kicsoda. Mandarin erősen kívánja, bárcsak ne Rózsa lenne, mert hátha megunják Filusék a várást, és hazamennek.

Jön át a lány a réten, még benne van a tánciskola most is egy kicsit. Gyurkovics szabó rátarti ember, és mindent megad a lányának. Fehér csík villan ki vörös pulóvere fölött, és táncosan lejt át a réten, csak úgy magának dúdolt dallamra. Mandarinnak a lány most hasonlít legjobban „Janikához”.

Filus szemüvege mögül Zsigára kacsint, és egyszerre kapják el Rózsát. Zsiga hátracsavarja a karját. Filus pedig egy rántással letépi róla a ruhát. Közben Zsiga dünnyög: – Ne üvölts, az anyád istenit, más is volt így már – és befogta a lány száját. Szultán kutya magától lejött a csörlőről, szőre felborzolódik, úgy vigyáz két világító szemével.

Mandarin pedig ül tovább a rönkön, egy porcikája sem mozdul. A tóból nézi, hogy a felhők már majdnem teljesen becsukták az eget. Mandarin töredezett körmével másik kezébe nyúl, mélyen, hogy a vér kiserken. Nyüzsgő eszével meg akar mozdulni, a lábaival nem tud. Erőltette a lábát, de egy idegét sem érezte, egy izma sem moccant. Barátjait látta tűzkarikákban, mint a bosszúálló szentek képeit. Kezét szeme elé teszi, úgy próbál valamit csinálni. Kér, könyörög magának az első mozdulatért, a többi már olyan szépen egymásra épülne, felkelne, arrébb tolná a másik kettőt, és Rózsa elmenne – talán néha jó is, eszébe jutna róla a lánynak.

Aztán már nem is akar mozdulni Mandarin, csak ül és sír, mintha így akarná megmutatni, hogy ő is itt van. A könny elcsurog borostáján, és éget, mint a nap.

Kilátszanak már a lány jávorszarvas mellei, hiába erőlködik, egyre gyengül a karja. Elengedi magát egy kicsit, aztán összeszedi utolsó erejét, és belemar Görög Zsiga kezébe. Görög Zsiga fájdalmában enged a szorításon, a lány éles hangja felszáll egy pillanatra: – Segítség! – aztán Görög Zsiga újra betömi a száját.

Kubikusok jönnek az éjszakában, a Drasche-gyár felől, és a villamosmegálló felé tartanak. Ahogy meghallották a segítségkiáltást, megállnak, tanakodnak: merjenek-e nekivágni a sötétnek? Aztán pár bátrabb mégis megindul. Nagy lármát csapnak, magukat bátorítják. Filusék elengedik Rózsát, Zsiga egy pillanatig nézi, elhúzódik a szája, és visszakézről irtózatosan pofon veri. Megindulnak a telep felé, nem is sietnek, a sötétben nem meri őket senki sem követni.

– Nem jössz, Mandarin? – kérdezte Filus.

– Majd egy kicsit később.

– Ja, próbálkozol? Maradhatsz.

Szultán két lépéssel ballag mögöttük, vissza-visszanéz. Közben a kubikusok közelebb jöttek, sajnálkoztak, közben majd felfalták szemükkel a lányt. Álldogáltak egy kicsit, kifejezték részvétüket egy hangos „aujnye-aujnye” erejéig, aztán eltrappoltak, hogy még elérjék az utolsó villamost.

Gyurkovics Rózsa egy kövön ült, kezét összekulcsolta, és szeme valahová egy helybe nézett, erős nézéssel, amilyen az őrülteké, mégis összeborzadt, ahogy az eső előtti szél játszott leszakított ruhájával.

Mandarin ott állt a háta mögött, nyakába kerítette a mellényét, és el akart menni. Lépett is már egypárat a telep felé, de aztán meggondolta magát. Levette a mellényét, és ráterítette a lányra. Óvatosan, két ujjal érintette a vállát:

– Rózsa. Gombolkozzék be. Vág a szél!

A lány most vette észre Mandarint, elhalványodott.

– Maga itt volt? – kérdezte egész halkan.

– Itt.

– És látta?

– Láttam.

Az égen már összeértek a felhők. Csendes eső surrogott az agyagra. Az agyag labdázott a cseppekkel, magasra feldobálta a kövér vizet, egy hétig fog esni. A lány, ahogy felkelt, ide-oda támolygott. Mandarin látta, hogy alig áll a lábán, átfogta egyik karjával elölről, a másikkal hátulról, és szinte cipelte hazafelé. A lány először el akarta tolni magától, de két keze megbicsaklott, és feje nagy gyengeségében ráhullt Mandarin vállára.

– Miért szedett le a villamosról, ha ezt hagyta? – mondta a lány, és felsírt – hagyta… Azt csináltak velem, amit akartak.

– Meg kellene dögölnöm, Rózsa – mondta csendesen Mandarin. – Nem vagyok én ember. Ugyan… – a lány szemibe nézett, és csak úgy, ingujjban, ahogy volt, elkezdett ballagni másfelé. Fejét mélyen leeresztette, lába kacsázott, nagy, tehetetlen kezeit pedig zsebre vágta. A lány megszédült, Mandarin észrevette, és visszament hozzá, újra átfogta, és így mentek tovább.

Rózsa közelebb bújt Mandarinhoz, arcán megállt egypár kerek esőcsepp. – Mandarin, én nem haragszok magára – egész teste rázkódott. – Mandarin, maga olyan nagyon jó fiú, miért csinálta. Maga nem való közéjük.

Lassan hazaértek, megálltak a kitört lépcsőházi ajtó előtt, a lány fölment, Mandarin pedig ott maradt nekidőlve az ajtónak. Az ajtót Filusék törték ki idestova egy éve, fogadásból. Mandarin nem érezte, hogy a vas benyomja a bőrét, napokig látszó nyommal. Elnézte, hogy ülepszik meg a víz a feltöredezett betonjárdán, így gyűlt benne is a fájdalom.

Lépések jöttek lefelé a lépcsőn. Rózsa nyújtotta felé a mellényét: – Köszönöm. – Mandarin átvette, és lehajtott fejjel öltözködni kezdett. A lány még nem volt bent a lakásban, most is bal kezével fogta fel elszakadt ruháját, szeme úgy égett, mint barátságos parazsak, ahogy a nagy, tehetetlen embert nézte. Jobb kezével lassan simogatni kezdte Mandarin arcát. Mandarin tett egy lépést, hogy elmegy, de aztán maradt, és egyre lejjebb engedte a fejét, mint langyos zuhany alatt, lábával toporgott: nem érdemli ő ezt. A lány keze puha, és friss szappanszaga van. „Albus” – jutott eszébe a szó Mandarinnak, nem olyan erős torma, mint az övé. Lassan, óvatosan fordította el fejét, látta a lány sötétbe olvadó arcát, „Janika” mondta elfúló szájjal, és félszegen utánacsókolt a lány ujjainak. Nem érte el, pedig az ujjak megálltak a levegőben. Mandarin nézett egy kicsit utánuk, aztán elszégyellte magát, és tiszta erejéből elkezdett futni, hogy csak úgy fénylett a sarka a tócsáktól. A lány nekidőlt a kapunak, és nézett utána.

Mandarin addig futott, amíg bírt, amikor már nem bírta tovább, akkor is sietett, lement a Cigánykára. Kész szerencse, hogy nem törte össze magát egy csörlődrótban. Elkapta a rönköt, kemény tartással vagy nyolcszor felemelte, és mikor mozdulni is alig tudott, megindult hazafelé. Útközben egy pillanatra eszébe jutottak Filusék, gyomra összehúzódott, de aztán kiverte a fejéből a gondolatot. Ahogy hazaért, elővette a szájharmonikát, és játszott, játszott, bele az éjszakába:

Szerelmes a nap a holdba,

a hold meg a csillagokba,

csillagok a kék egekbe,

én meg a te szép szemedbe.

Addig játszott, amíg szobaadója, az öreg Teveli át nem kopogott, hogy: „Az anyád is… lány volt!” Mandarin akkor tejszép álomba merült, és aludt reggelig.

Az eső valóban egy hétig esett. Beázott a villanyvezeték, sehol sem égett a villany, elő kellett szedni a háborúból itt maradt petróleumlámpákat, azok pislákoltak, de alig látszottak el a harmadik házig.

Mandarin egész héten nem jött haza. Kint dolgozott a csepeli zsilipnél, és ha nem vigyáz, megindul fölfelé a víz. Ajjaj, kiönti a kényes pesti bútorokat, a patkányok felosonnának a csöveken, úsznának a porcelánok, és elázna a drága ágynemű, ha ő nem volna itt. Nem is jó beszélni róla. Különösen most, hogy alig van folyása, annyira megtelt.

Szombatra elkezdett apadni a víz, már nem éri fel a három élire állított téglát, már lejjebb is megy vonalankint. Vasárnap reggel a köd is felszakadt. Meg lehetett fogni egy patkányt, rá lehetett kötni a farkára egy csengőt, ha leengedik egy csatornába, az összes ittrekedt patkány elmenekül a hangjától.

Mandarint vasárnap reggel hazaengedték. Nehéz hete volt neki, egyetlen szórakozása az volt, hogy virágokat égetett fel lámpájával a csatorna falára, és felírta a lány nevét is.

Kora reggel indult meg hazafelé, még mindenki aludt, a nap is csak nyújtózkodott. A házak oldaláról rövid árnyékok szegődtek Mandarin sarkába, és már száradtak a kocsinyomok is, a Drasche előtt. A Cigányka lassan lecsillapszik, bár a rönk annyira megázott, hogy nehéz lesz mostanában ráülni. Innen kezdve Mandarin rohant hazáig. A telep szélén megállt.

Szobaadója, az öreg Teveli olyan nyugalommal locsolt egy nagy gumislaggal, mintha nem is esett volna egy hétig az eső. Igaz, hogy húsz perc, és már újra száll a por az útra. Mandarin nekidől a kerítésnek, kigombolja a mellényét, leveszi a sapkáját, és végigtörüli a fejét. Izzad kegyetlenül, csak úgy remeg a térde, most jön ki rajta az egész heti fáradtság meg a másfél óra alvás. Vörös vér indul a fejébe, meg is szédül, majdnem rámegy egy lovas kocsi, áldhatja a szerencséjét, hogy elugrott.

Ezzel a kocsival költöztek el a telepről Gyurkovicsék.

Rózsa meglátta Mandarint, felugrott, és integetett neki: – Isten magával, Mandarin, a viszontlátásra. – Az apja a kezénél fogva leszorította maga mellé az ülésre. Nem akarta, hogy még egyszer telepi emberrel beszéljen.

– Elmentek?

– El – bólintott rá Teveli –, történhetett valami a Gyurkovics Rózsával, mikor, talán vagy egy hete. Az apja elment, és bejelentette a rendőrőrsön a dolgot. Lepedák Miki pedig visszamondta Filuséknak. Meglesték Filusék az öreget a villamosmegállónál, és jól kiagyusztálták sínkövekkel. Azt mondják, el is törött az öreg bokája. Már nagyon el kellene kapni a Filusék frakkját. Az öreg Gyurkovics nemigen jön ki többé ide, pedig elég jól tudott sakkozni.

Mandarin elkérte a kulcsot Tevelitől, és hazakullogott. Nagyon rosszul érezte magát. Kiizzadt a dunyha, megfordította magán, de újra meg újra átforrósodott. Bele-beletört a gondolat, hogy sohasem látja többé Rózsát, de lázas agya már nem tudott állandóan egy gondolatot tartani, tarka üvegeket látott, ha becsukta a szemét, mint a régi „ezerlátó”-ban, amit a Kápolna téri búcsún lehetett venni. Felkelt, és álmos fejjel kibotorkált a Cigánykára, útközben köszöntek neki, válaszolt is mindenkinek jó napottal, hogy se barátot, se ismerőst ne sértsen bizalmaskodással, mert akkor Mandarin már semmit sem látott. Eszébe, nem tudni, milyen módon, állandóan egy szó járt, melyet vagy tíz éve látott valahol, nem értett, és el is felejtett, de az undor most feldobta alulról: ristorante, ristorante. Mintha csikorgós kását kevernének fakanállal.

Ráült a vizes rönkre is, átforrósodott alatta, mert már piros volt, mint a bögre. Fölállt, és hazafelé indult, lehorgasztott fejjel megállt a szoba közepén, gondolkozni, egyszer csak eszébe jutott, hogy ha Rózsa nem jön ki, akkor neki kell bemenni, különben hogy találkoznak?

Végtelen kínnal előkereste fekete ruháját, és próbálta lekefélni róla a tollat, de a toll egyre több lett, Filusék ott álltak mellette, ők szórták rá a ruhájára. Filus finoman, szálanként; Görög Zsiga marokkal, röhögve. Mandarin széttárta karjait, és odaállt védeni a ruhát, de Filusék félrelökték, és ő esik, ott a Cigányka…

Mikor az öreg Teveli feljött, Mandarin ott feküdt a szoba közepén, és a kabátját szorongatta ájultában. Egy hétig feküdt, a harmadik naptól már eszméletén volt. Komoran behúzódott az ágy sarkába, és elnézte, hogy hogy világosul föl az ablak, és hogy vakul. Ahogy felkelt, bement a rendőrségre.

Közben a telepen soha nem látott változások következtek be. Lepedák Miki egyik napról a másikra eltűnt, Sümegi Albit küldték le a helyére. Albi az életére esküdött, hogy elkapja Filusékat. De hát ez nagyon nehéz ügy. A ceglédi telepen bújhattak el, ott pedig olyanok a házak, hogy a padlások között nincs választófal. Bemennek egy házsor elején, és kijönnek egy kilométerrel arrébb, a házsor végén. Nincs az a rendőr, aki megfogja őket.

Sümegi Albi egy este fölment Mandarinhoz, Mandarin ott állt az ablaknál, és harmonikázott. – Ülj le, pajtáskám – mondta, ahogy meglátta Albit.

– Azt szeretném, ha segítenél nekem, Mandarin.

– Miben?

– Elkapni Filusékat.

Mandarin feje ingatásával jelezte, hogy nem lehet azt.

– Hát nem szúrtak ki veled eléggé?

– Dehogynem.

– Akkor mért vagy ilyen, hiszen bejöttél a rendőrségre.

– Az más.

– De hát én is azért keresem őket. A telepért.

– Én nem segíthetek neked, pajtáskám – mondta Mandarin –, mert nekem Filusék még mindig barátok. Érted?

– De hát mire ez a barátság?

– Ha nincs barátság, nincs semmiség. Te is a magad útján, én is a magamén. Nem találkozunk.

Sümegi Albi csóválta a fejét.

– De azért harag nincs? – kérdezte Mandarin.

– Nincs, de legalább tűnj el a telepről addig!

– Azt sem lehet.

Köszönt Albi, s elment.

Mandarin szombat este kezdett el félni igazán. Ilyenkor szoktak menni Filusékkal a „Kettő”-be. Már nyúlt a fekete ruhájáért, mikor eszébe jutott, hogy hát Filusék nem jönnek. Leült az ablakhoz, ki sem mert menni, de azt tudta, hogy Sümegi Albi segítségét nem fogadhatja el.

Nehéz estéje volt ez Mandarinnak, úgy félt, hogy szinte beléremegett. Szultán kutya ideges testét látta, diószemeit és a két másikat, lusta, törött ballagásukban nem néznek sem jobbra, sem balra, csak jönnek, és nem is sietnek.

Nehéz Mandarinnak éjszaka a dunyha, ledobja, felkel, előveszi apja régi katonaládáját, kinyitja a lakatot, és markába szorítja apja bokszerét. Már rozsdás, de még így is sokkal jobb, mint a mostani alumínium bokszerek, mert ennek az ember érzi a súlyát. Másik kezébe kést vesz, megáll a szoba közepén, és a levegőn próbálgatja a vágásokat. Kacsavágás, angyalszúrás, féllengő.

Karja mozog elég könnyen, ha egyszer meg tudna mozdulni… Mandarin legyint, nem tud ő megmozdulni. Érezte, ereje mindjobban fogy. Nem ízlett neki az étel, de sokat evett, erőltetve is.

Mandarin egy este elindult a Cigánykára. Tudta jól, hogy találkozik Filusékkal.

Gyönyörű, meleg este volt, paprikás krumplit főztek sistergő paradicsommal, és félig behajtott ablaktáblák mögött lányok mosakodtak és énekeltek.

A kissámlit papírral terítették le az emberek, és ingujjban szellőzködtek. Cérnagurigával helyettesítették a sakktáblán a bástyát, és rá-rápaskoltak a kisgyerek kezére, mikor el akarta venni. Úgy lehet, tízig is kint maradnak, de kis félelemmel a bőrük alatt, mert hátha visszajönnek Filusék.

Mandarin a vállára kanyarította a mellényét, úgy ballag, elgondolkozva, az út közepén. Hívják az emberek, de ő csak legyint, fontosabb dolga is akad neki. A Cigánykától épp most köszönt el a nap, és veszni tért Mátyásföld irányába.

Mandarin leült a rönkre, unalmában elővette a bicskáját, és belevéste a fába: „Itt ült Almási Ferenc”, majd gondolkozott egy kicsit, és utánaírta: „Mandarin, 1953. április.” Nagy gonddal kifaragott még egy keresztet a rönkre. Nem a halált jósolva, csak vallásosságból. Mandarin a nyakában is keresztet hordott. Tudja, hogy a létező hetvenkét vallás közül a legszebb az adventista, de ő katolikus gyerek. Egyszer meglátta rajta a keresztet egy paraszt alhadnagy, benyúlt a blúzába, és le akarta tépni, Mandarin kiütötte a villamosból. A keresztet most mégis levette, és elkaparta a rönk alá, csak a legfontosabbakat, a kést és a bokszert markolta meg.

Hiába ment le a nap, nagy volt a meleg, nem tudott aludni a víz. Nyomott pofájú sügérek jöttek föl a színre levegőt csámcsogni, és keringtek-keringtek, mintha játszanának. Másféle hal itt nem is nől meg.

Mandarin szeme káprázni kezdett, a sűrű vér okozta ezt, és persze a sötétség. Fölállt, és elkezdett járkálni a tó körül, hogy ha jön valaki, meglássa őt. Hol begombolta a mellényét, hol kigombolta. Gyurkovics Rózsa jutott az eszébe. Sashalomra költöztek ki apjával, kis, földszintes, kertes házba, MÁV-tisztviselők laknak ott. Mandarin sajnálta, hogy nem találkozhat többé vele, szerette volna megköszönni neki a simogatást, és hogy nem lépett kettőt hátra a szaga miatt. Még a mostani nehéz napjaiban is gondolt rá egypárszor Mandarin, de hát nem tudott ő formát, Gyurkovics szabó rátarti ember, mellényben járt, és a lány se hívta. Mandarin minden szerelme ellenére sem volt biztos benne, hagy a lány nem szégyellené-e őt az apja előtt. Habár, talán nem…

Tompán zúgott a feje, nehezen múlik az idő, alig lehet több tíz óránál. Ide látszik az Emergé kéménye, tízkor a váltásnál mindig magasabb a tűz. Filusék éjfél előtt nem jönnek. Tizenegykor szoktak enni valamelyik csehóban, utána rendelnek két-két korsó sört, beleöntik a féldecit, isznak, aztán megindulnak egymás mellett. Mandarin szinte látta, hogy isznak, sőt, ami furcsább, magát is látta köztük. Most tette le a poharat Mandarin, és beáll harmadiknak a jobb oldalra. Ott van a többiek között, és jön saját maga ellen. Megrázta magát, meggyűrte arcát tenyerével, és ivott az édes, langyos, éjszakai vízből: a teteje elég tiszta – az arcát sem törülte meg, odaadta a szélnek, maga pedig leült újra a rönkre.

Gyurkovics Rózsa óvatosan lépkedett a megálló felől, azért is, mert már besötétedett, és ilyenkor az agyaglyukak már nem látszanak lyukaknak, csak olyanok, mint a gyerekek fűvel takart csapdája a réten, és meg is akarta lepni Mandarint. A fiú háta mögé surrant, és befogta a szemét. Mandarin megérezte az illatot, és még jobban odaszorította szemére a lány kezét. Rózsa arca a sötétbe olvadt, kis kendővel volt lekötve a haja. Mandarin csak ölelte, és nehéz szíve lassan felengedett. Nem eredt vágy a kezében, hogy felhúzza a lány szoknyáját, és tapogassa. Úgy érezte, eső esik, nagy, engesztelő cseppekben, pedig éppen olyan fűszagú volt a szél, mint máskor, szombat esténként.

– Kiszöktem apámtól, örülsz? – kérdezi a lány.

– Örülök – dadogja Mandarin. – Örülök.

– Nagyon örülsz?

– Nagyon örülök.

A lány kis söprűt csinált a hajából, és azzal kavargatta Mandarin orrát.

– Milyen csúnya, krumpliorrod van, mint egy medvének – és Mandarin valóban dörmögött, és elengedte magát. A lány megsimogatta Mandarin haját.

Most az anyja volt neki, és erősebb és hatalmasabb, csak akkor emelte fel Mandarin a fejét, mikor valahonnan nehéz, hideg szél indult.

Túl a Kopott Báró réten, a kis domb tetején ott álltak Filusék, a domb gerincén nyugodtan álltak, és nagy, úri megengedéssel hagyták, hogy Mandarin addig beszélhessen Rózsával, ameddig akar. A hold sütött, Filusék árnyéka tízméteres.

– Hideg van, Rózsa – mondta Mandarin. – Eridjél haza.

– Nem megyek – hízelkedett a lány –, itt maradok.

– Meddig?

– Mindig.

Éjfélt vert a toronyóra messze, valahol a Kápolna téren, a lány össze-összerázkódott.

– Kimegyek majd hozzátok, Rózsa, viszek neked virágot, vérehulló fecskefű nőtt a zsilipünk mellett. Jó lesz?

– Jó lesz – mondta a lány –, de ha nincs virág, akkor is gyere ki!

Mandarin tartotta még egy kicsit a karjában, valami nagyot akart mondani búcsúzóul, és azt mondta neki:

– Janikának hívtalak.

A lány szaladt át a réten, nem nézett se lyukra, se bokorra, csak néha állt meg, fehér zsebkendője látszott a sötétben, a villamosmegállótól is integetett. Ahogy felszállt, odafutott a csapóajtóhoz, látszott az arca.

És elvitte a villamos magával.

Mandarin levette báránybőr mellényét, és odaállt a rönk mellé, hogy a háta védve legyen. Jobb kezébe fogta a bokszert, és a híres, suta kezébe a vasnyelű kést. Ahogy jöttek le Filusék, egyre kisebb az árnyékuk. Kezükben ott tartották kiugrató pengéjű késüket. Görög Zsiga arca komoly, int Szultán kutyának, a kutya hason csúszva Mandarin hátába kerül. Mandarin eddig a kutyától félt legjobban, most kivárja, míg a kutya pont a háta mögé ér, hogy Zsigáék addig se tudjanak mozdulni, és mikor pont a háta mögé ért az állat, Mandarin hirtelen megfordult, és elüvöltötte magát. A kutya ijedtében két lábra ágaskodott, és Mandarin tiszta erejéből beleszúrt a szívébe. A kutya szája kinyílott, és még följebb emelkedett lábain, csak lassan csuklott össze, a hátára feküdt, és ide-oda görgött. Gyöngyfogai között nyüszített, pedig Zsiga már két éve leszoktatta a hangról is. Mandarin gyorsan kikapta a kését Szultánból, és átugrott a rönkön. Ott álltak most a rönk két oldalán, Filusék nem mozdulhattak, mert a rönkön ügyetlen átjönni.

Mandarin majdnem vidáman nézett előre.

– Nem jöttök? Én ráérek.

Görög Zsiga sírt Szultán halálán, az anyjánál jobban szerette, végigtépte magán az inget, hogy levegőhöz jusson, és saját csizmáját rugdalta dühében.

– Kieresztem – mondta –, kieresztem a véredet. – Filus vissza akarta tartani, de Zsiga őt is magával rántotta, át a rönkön. Filus itt el is esett, Zsiga bukdácsolva előrelépett, karja kinyúlt, és hátrarántotta a kést. Ha nem ilyen dühös, nem hibázik akkorát. A hold pont rásütött a vicsorgó, barna képére, a szeme akár egy vonás.

Mandarin ökle felbődül, és Zsiga felrepült… alaktalan fejére szorítja a kezét, belefúrta magát a földbe, megkönyörül rajta az éjszaka, elájul.

Filus még mindig nem tudott felkelni, fél kezével támaszkodik, a másik kezével maga elé tartja a kést. Mandarin odamegy, kirúgja a kezéből. Feláll Filus, Mandarin nekiérteti mellének a kést. Filus arca most sem mozdul, csak szemüvegének szűkülő körei csillognak.

Így álltak szó nélkül percekig, szinte ide hallatszott a telep hatalmas lélegzetvétele. Filus halkan szólalt meg: „Ne bántsál, Mandarin. Úgyis (megnyalta a szája szélét), úgyis meghalok. Nemsokára. Mindegy, hogy te, vagy… Az a kis idő… Nemsokára… Haverom voltál!”

Még soká álltak aztán, Mandarin leengedte a bicskáját. Nem szúrt bele Filus arcába, mint szokás, hogy ne felejtse el, csak annyit mondott: „Elmehetsz.” Megfordult, lehajolt a mellényéért, öltözködni kezdett. Az ég olyan sötét volt, hogy most már nemsokára fel kell jönni a napnak is.

Könnyűnek érezte magát, és régi nótáját dúdolta:

Szerelmes a nap a holdba,

a hold meg a csillagokba…

Itt, ennél a szónál szúrta meg hátulról Filus. Mandarin megfordult, Filus el akart szaladni, de Mandarin repül, mint egy madár, és késével még eléri Filust. Mandarin érzi, hogy szeme homályozódik, mégis utolsó pillanatig küzd az életéért. Végtelen kínnal kúszik hazafelé, a szájával kis füvekbe kapaszkodik, így vonszolja magát. Édes agyag oldódik a nyelvén, mint az anyjának a teje, nincs messze a telep, Mandarin nemsokára beér.

A telepi éjszakák azóta nyugodtak. El mernek menni az emberek a színházba is, és ha leszállnak a villamosról, nyugodtan végigkopognak a Nagy Simán.

És egy este a rönk is eltűnt a Cigányka mellől. Azt mondják, maga a bányató vitte el, valamiért nagyon szerethette.

Ördögh Feri és a Tizenkét Házak

Bizony, az volt az utolsó szép este a Tizenkét Házakban, mikor Ördögh Feri elment hazulról. Utána egyforma hosszú esők jöttek, az agyagos út felázott, meglassult az élet. Ha kinézett az ember az ablakon, csak bandukoló kocsikat látott; a kocsis papírzacskóba takarta a gyertyát, hogy el ne verje az eső. Ilyenkor korábban lefekszenek a Tizenkét Házakban, igaz, hogy fel is ébrednek, úgy fél három felé, tisztára kialudva, és beszélgetnek fél ötig, csak a szirénáig alszanak egy félórácskát utána. Ilyenkor emlékeznek az utolsó szép szombatra. Istenem, milyen idő volt még, az eső nem esett, a hold is melegített. Ördögh Feri, ki tudja, merre jár azóta, a szegény Ördögh néni lohol néha végig a Fő úton rongyos nagykendőjében, és mutatja, hogy az ő fia már Moszkvában tanul énekelni. Spanyol pedig már férjhez is ment, ott laknak Orosz Öcsivel a villamos mellett. Nem az a szép darázs, aki volt régen, elhízott, ellomposodott, már a Közért előtt is leáll veszekedni. Ő nem is fáj senkinek, csak a Feri, a Feri… Nyárra visszavárják, vissza kell hogy jöjjön, hiszen nyár volt akkor is, mikor elment, emlékszik rá mindenki.

Feri azon a nyáron érettségizett, de nem ám úgy, mint más közönséges ember; délelőtt gimnáziumba járt, délután pedig rakodott a szenelő csúszdán. Az első hetekben hazajött, leült a sámlira, nekitámaszkodott a falnak, és már el is aludt. Mikor az anyja fölkeltette:

– Ferikém, egyél valamit! – zavaros szemekkel nézett körül, a szeme fehérje tisztára elvörösödött, felsóhajtott, és két térdére támaszkodott kezével, fölkelt. Sok vizet ivott, a levest is megette, de míg anyja kiment a konyhába főzelékért, újra elaludt. A második évben már megszokta, néha fél centi vastag bőrt tépett le a kezéről mosakodás után, és egyáltalán nem érezte, a harmadik évben pedig úgy bírta, hogy éjfélig készült az érettségire. Nem maradt más emlék abból a három évből, csak a pár hatalmas ránc a homlokán és a kidülledő erek. Anyja sírva szokta nézegetni a barázdás homlokát, de csak akkor mert sírni, mikor Feri elaludt, nem akarja, hogy lássa a fia. Néha szól a kofának a piacon, hogy hozzanak neki írósvajat, ha ezzel kenegetné, talán visszaszívná a test a ráncokat. De nem hoznak azok a büdös parasztok, csak szlutyát.

Az a nyár könnyebbnek ígérkezett, Feri az érettségi után még kijárt a csúszdára, de őszre már az öreg Kemény akarta magához venni. Úgy érezte az öreg, hogy jussa van a fiúhoz, hiszen az ő lányába szerelmes, és valaha ez a kis lakatosműhely is ráhagyatik a fiatalokra. Hiába nyomja az állam a kisipart, behozza az a magáét. Élt ő elég szép időt, hadd legyen boldog Feri és Spanyol. Feri nem szólt semmit, érdekelte őt a műhely, meg nem is, csak azt a napot várta, mikor Spanyol egészen az övé lehet. Magára a gondolatra is olyan öröm fogta el, hogy ő sietett leinteni saját magát: „No, Feri, nono!” – s ilyenkor nevetett is. Szép ez a fűszagú nyár, de még szebb elaludni Spanyol ölében, és félálomban is érezni, hogy játszik az ember hajával. Csak még egy szép sötét ruhát akart összekeresni Feri a nyáron, mert ebben a rosszban már szégyenlett sétálni Spanyollal.

Azon a szombat estén Ördögh Feri a kultúrházban énekelt. Mielőtt bemenne Kőbányára, szeretett volna Spanyollal beszélni. Spanyol bent mosakodott, addig Feri az öreg Keményre szorult.

– Akkor szeptember elsejétől jössz, kedves fiam?

– Jövök, Kemény bácsi – mondta Feri, de törődött is vele, csak befelé pislogott: hallatszott, ahogy Spanyol pacskol, aztán ruha suhogott.

Öltözködik.

– A fizetést majd megbeszéljük, kedves fiam, ha munkába álltál.

– Jól van, Kemény bácsi.

Jött is Spanyol, fekete haját föltekerte, és a szeme úgy csillogott, mint a tatár királylányé, amit tudvalevőleg csak a halott bír ki elevenen, élő sohasem. Kezet fogtak.

– Este eljövök, most megyek a kultúrba.

– Vigyázz magadra – mondja Spanyol.

– Miért vigyázzak?

– Csak.

– Muszáj vigyázni?

– Muszáj.

– És ha mégse vigyázok? – Spanyol az apjára pillantott, és mikor látta, hogy nem néz oda, gyorsan megcsókolta Feri orrát, és úgy mondta:

– Kikapsz.

– Aztán vigyázz, Feri, ne csináljanak belőled énekest. Mert többet ér egy jó lakatos, mint száz énekes. Szerbusz, kedves fiam – búcsúztatta az öreg Kemény.

Feri pedig ment, és cipelte magával azt a nagy boldogságot, amelyet mindig érzett, ha Spanyolt látta. Elveszem feleségül, most már biztos elveszem, gondolta, és szíve csak úgy zsibbadt az örömtől.

Szemközt vele, az úton, ott poroszkált apja legjobb barátja, Manger Sanyi bácsi. Az öreg, mint mindig, rosszkedvű volt, tudja az Isten: nemhiába. Még 50-ben akart csinálni valami klubot a Házakban, hogy el ne vaduljon a fiatalság, az „ifik”, ahogy ő mondta. Maga hozott rendbe egy romos házat, be is padlózta, fel is súrolta, és elment kérni Bársony kultúrelőadótól két sakk-készletet a klubnak. Bársony hetekig várakoztatta, azt üzente ki mindig, hogy fontos tárgyalása van. A harmadik héten félretolta a titkárnőt, és bement. Bársony ott cicázott egy nővel a bőrdíványon. Manger nem szólt volna a világért sem egy szót, csak úgy magában mondta: hogy az Isten vegye el a két látó szemét, ha ő még egyszer életében valami hasonlót csinál. Harmath, a tanácselnök járt kinn nála mostanában, és kérte, hogy kezdje elölről a dolgot. Manger csak nevetett, és azt mondta, hogy ő már olyan, mint az Ungár hathetes szódavize, kiment már minden ereje. Más pedig nem csinálja azóta.

Most kezet fog Ferivel.

– Szerbusz, te Józsi, hová mész? – sohasem tudott megjegyezni egy keresztnevet sem.

– Énekelni, Sanyi bácsi.

– Hová?

– A kultúrba.

– Kultúrba? Jó, csak menjél, Józsikám. Mért pont te ne mennél? Ha látod a Bársonyt, tiszteltetem – és azzal tovább ballag az öreg. Feri sajnálkozva néz utána.

Bent, a kultúrházban sietett a számaival, hogy minél hamarabb hazaérjen. Spanyol várt rá. A tapsra is csak egyszer jött ki, és már fogta is a kilincset, mikor elkapja a vállát Bársony.

– No, barátja az erénynek és a túrós lepénynek, gyere velem, vagy viszlek!

Feri a nagy testű és nyugodt vérű emberek módján ki nem állhatta ezt a szemüveges, vékony, városi embert, aki siet minden viccen elsőnek hahotázni, rádupláz egy másik viccel, kedvenc szavajárása: mi prolik, és állandóan bizonyos megvetéssel beszél a „pógárok”-ról.

Bársony ismerte Feri sorsát, és gyakran dicsekedett vele: lám, a mi kerületünk, a mi kerületünk mire képes!

– Hová megyünk?

– Ne törődj vele, csak gyere.

A zajgó sokaságon át magával hurcolta Ferit, jobbra, balra köszöngetett, érdeklődött.

– Csókolom, Marika, á, Jóska bácsi, hogy s mint, fejitek-e még az asztallábát? Hehehe. Majd átmegyek hozzátok. Jó, jó, kitűnő.

A büfében a sarokasztalnál egy magas, kövér ember várt rájuk. Feri őt nem sok bizalommal nézte. Arcának hajdani formái már szétpuffadtak, fekete haja mintha rá volna esztergálva a fejére, csak a szemében maradt valami barna okosság. A ruháján mindenütt cipzár fénylett, még a cipője is cipzárral nyílt.

– Bátkai István vagyok, a Zeneművészeti Főiskola tanára, mit iszik?

– Egy pohár sört.

– Erősebbet.

– Nem szoktam.

– Így nehezen lesz magából nagy művész!

Koccintottak, és hallgatagon figyelték egymás arcát.

– Kitűnő – nevetett az előbbi viccen Bársony. – Kitűnő – aztán komolyabb képet öltött, és értelmesen villogtatva szemüvegét, rákezdte: – Nézd, Ördögh elvtárs, Bátkai elvtárs azért jött ki, hogy elvigyen magával tanulni. Nem tudom, akarsz-e menni, hiszen téged sok minden odaköt a Tizenkét Házakhoz. Te tudod legjobban, hogy nekem sem közömbös. De gondold meg, Ördögh elvtárs – emelte fel mutatóujját Bársony –, gondold meg alaposan, mert én nem akarok a szemedbe hízelegni, de én téged nagyon nagy tehetségnek tartalak. Jó, persze, tudom, hogy nem vagyok szakember, de az ösztönömmel, azt hiszem, értek hozzá. Még nagyon sok sikert hozhatsz az egész országra, sőt a kerületre is.

– Csakhogy én nem akarok sehova sem menni – mondta Feri csendesen –, nekem jó ott is, ahol vagyok.

– De Ördögh elvtárs – kezdett hozzá újra Bársony –, a kerület…

– Hagyja – legyintett Bátkai, és Ferihez fordult –, ha jól értettem, a Tizenkét Házakban lakik?

– Igen.

– Majd felszállok ott az autóbuszra, elkísérem.

– Tőlem jöhet.

Átvágták magukat a táncolókon, a Pestről hozott rádióénekes halkan duruzsolt: Minden asszony életében van egy pillanat.

A teremben a legkülönbözőbb emberek táncoltak. A jampizásban vetekedett a szombatoló fiatal munkás a bentlakó polgárgyerekkel, fehér kardigán, zöld kardigán, lila kardigán. Feri soha nem létező kék ruhájára gondolt, és ahogy ment kifelé, egy-egy fiút válogatás nélkül oldalba vágott a könyökével. Mikor az méltatlankodva visszafordult, Feri szúrós tekintettel bámult a szemébe. Ismerték már, a másik állt egy pillanatig, aztán zavartan tovább táncolt. Bátkai meglepő könnyen járt Feri nyomában, ügyesen kerülgette a párokat, ő inkább a nőket nézte.

Az utcán nem szóltak egymáshoz, nézték az esti Kőbányát; mindig új és új fényeket kap az ósdi város, mint az újgazdag feleség ékszereket. Az Ápisz ötszínű neonja, a Takarékpénztár hirdetése, a vendéglő forgó aranykereke. Szemközt velük két vékony, kifestett lány jött, ahogy észrevették Ferit, sürgősen összenevettek:

– Oda nézz, milyen helyes kisfiú! Kisfiú, meddig élsz még?

– Hó, én örökké, de ti meddig éltek?

– Mi még tovább, ha szeretsz.

– Azon ne múljon – és már mozdult is Feri, a lányok elszaladtak, csak az utca végén álltak meg, és onnan öltögették vissza a nyelvüket. Vissza is kiabáltak:

– Edd meg apád mócsingját.

Feri pedig állt az út közepén, és teli szívből nevetett. Bátkainak rendkívül tetszett a jelenet.

– Tényleg örökké fogsz élni?

Feri begubózott a tegezéstől:

– Lehet.

Bátkai meglátta, és arcán elterült az „idősebb barát” mosolya:

– Ne haragudj, hogy tegezlek, egész nyugodtan tegezz csak vissza. Igaz, hogy te délelőtt gimnáziumba jártál, délután pedig a csúszdán trógeroltál?

– Csak mióta az apám meghalt – húzta fel a vállát vontatottan Feri. – Ki mondta?

– Az a szemüveges ebihal a tanácsból.

Nevettek.

– Nem rossz ember azért a Bársony.

– Nem. Megrázó jó ember.

Ezen is nevettek, de Bátkai már máson gondolkozott:

– Te, öregem, sokat küszködhettél, tudom, mert én is úgy nőttem fel. A Tripoliszban laktunk, apám, szegény, minden este berúgott, mehettem én is a kocsik után szenet piszkálni lefelé, meg fát lopni a Vizafogóról. Aztán mikor már tanítottam, két tojást kaptam minden óráért a gazdag szülőktől.

Feri fölengedett, érezte ugyan, hogy a másik henceg, de mégis valami ismerős élményekről beszél. Bátkai cigarettára gyújtott, erős bolgár árut szívott:

– Rágyújtasz?

– Nem dohányzok.

– Leborulok a nagyságod előtt, öregem. Se pia, se pipa, de a harmadikat szereted?

– Hát igen.

Bátkai mélyet szívott a cigarettájából:

– Okvetlenül van benned valami ridegség és élhetetlenség. Vedd úgy, mintha barátod mondaná: gyere el hozzánk a főiskolára.

– Nézzed, nekem nem olyan egyszerű elmenni.

– Egyszerű, nem egyszerű, szeretsz énekelni?

– Az életemnél jobban.

– Nahát akkor.

– Mégsem olyan egyszerű, meg kell gondolni.

– És meddig gondolkozol?

– Jövő szombatig.

– Azt már nem, ma estére választ kell adnod. Van bent egy produkcióm az Operában, utána visszajövök, egy óra felé. Rendben?

Feri elkomorodott, mintha vízen úszó deszkára készülne lépni, és most azt nézné, hol állna biztosan a lába:

– Tudod, félek is, persze, nem úgy. Én tudom, hogy a ti világotok egy másik világ, és én nem ismerem. Tizenhét éves koromig háromszor jártam bent Pesten, pedig csak nyolc megálló tőlünk. A ti világotokban valami bonyolult mozgás kell, nem fogdmeg, fogdmeg, hanem valami más. Én nem vagyok ügyes. Nézzed, ha Tripoliszban nőttél fel, tudhatod, más emberek élnek itt. Régen is így volt, mostanra is sok maradt belőle. Törtetni nem szeretek. Érted te ezt.

– Kicsit tetszelegsz magadban, de elég jól áll neked, úgy látszik, van mire – mondta Bátkai hunyorogva –, de ezen magam is átestem. Én azt mondom, gyere. Nőd van?

Ferit sértette a hang. Spanyol nem „nőd”.

– Van egy kislány. Őmiatta maradnék leginkább.

– Mesélj róla.

– Nem mesélek.

– Jellem vagy, öregem.

Amerre jártak, már nem sima aszfaltút terült a lábuk elé, hanem egy bogárhátú földesút. Semmi sem könnyebb dolog, mint kitörni az embernek a nyakát, lámpa ugyanis errefelé már nem világít. A kerület szívében minden lépésre áll egy oszlop, kifelé ritkul, itt meg egészen eltűnik. Igaz, hogy nem is nagyon érdemes lámpát rakni ide, mert errefelé képesek volnának a körtét is kilopni belőle. Mégis indul egy nagyszabású terv, Harmath, a tanácselnök szeretné felszereltetni a lámpákat, ő is a Tizenkét Házakból került ki, tudja, milyen jó érzés egy gödörben orra esni. Sokat vitatkozik ez ügyben Bársonnyal, aki inkább egy szép szobrot akar a Fő térre. Azt mondják, Harmath az őszre keresztülviszi a szándékát, de mivel a szándék maga nem világít, addig csak sötét az utca. Bátkai nem is akar tovább menni.

– Üljünk le a padra.

Ahogy leültek, Bátkai rágyújtott egy újabb cigarettára, és csendesen beszélni kezdett:

– Ez a nődolog, ez a nődolog, amit mondasz, vagy ha nem mondasz, akkor gondolsz. Egy nőért nem érdemes, hidd el nekem. Már volt egy nagyságos asszonyom, akkor vettem el, mikor bevonultam. Elfogtak a ruszkik, és a kaukázusi fogolytáborba vittek. Nem volt rossz dolgom, nem mondhatom, csak mindennap vajas kását adtak ebédre. A végén már a szagát sem bírtam, ha valaki szellentett, azt mondtam: na végre, valami más illat. A fene majd megevett a feleségem után, esténként imádkoztam a képéhez, mint egy istenhez. Egyszer hoznak a táborba egy csendőrtisztet, egyenesen Pestről. Mindjárt az első este kérdezte: van-e itt szeráj? – és elkezdett dicsekedni a kalandjaival. Képeket szedett elő, mit gondolsz, kié volt a második kép? A feleségemé. Ott állt az édes tiszta meztelenül, még a fejét is fölvetette. Nekem pedig a Kaukázus tetején kellett megtudnom, hogy ő odahaza a Gellérthegy pincéjében megcsalt. Azt mondtam akkor magamban, hogy csak még egyszer hozzon haza az Isten, egyetlenegy lesz fontos nekem: a muzsika. Így van ez, öregem. Már elmúltam negyvenéves, de még sohasem volt saját főbérleti lakásom, több ruhám nincs azonkívül, amit rajtam látsz, de van egy kis könyvtáram és egymillió tervem. Hidd el, többet ér, mint akármilyen nő. Én, látod, csak magamért csinálom, nincs ebben semmi szégyen, látod, be is merem vallani, de ha te olyan vagy, hogy a Tizenkét Házaknak is gondját akarod viselni, azt mondom, brávó, de ez még nehezebb lesz, és a nő még jobban gátol. Kár a céljaidat egy szoknyáért elpasszolni. Azt hiszem, érted, rideg lelkületű barátom. Sajnos, tehetséges vagy, és ha nem jössz, magadon tönkremész.

Az autóbusz bekanyarodott a sarkon. Bátkai meglepő ruganyosan felugrott, a kocsi már elég gyorsan ment, mikor lekiabált:

– Akkor egy órára kijövök. Szerbusz.

– Szerbusz.

Feri elgondolkozva indult hazafelé, fejét megrázta a rettenetes szóáradat. Egyelőre nem volt kedve azon gondolkozni, hogy mi igaz belőle, mi nem. Neki még innen is egy jó negyedóra út hazáig a vasúti töltés mellett. Nem is út, séta ez a sok ismerős helyen. Egyszer kukoricát sütöttek kint a Háromszögben, Warcholik Jani közelhajolt a tűzhöz, és belecsapott a láng a szemébe. Ők megijedtek, elszaladtak orvosért, de mire az orvost megtalálták, Warcholik négykézláb tapogatózva hazaért a hét kilométeres úton. Feri is éppúgy ismeri a helyeket: Kis Csekonits, Horog utca, Nagy Csekonits, Tizenkét Házak. Süt a hold, virág nincsen, csak meleg port kavar fel a szél, de Ferinek ez is végtelenül kedves. Mindig itt bujkált nyaranként, legtöbbször egyedül, berugdosta a gyíkház kilencvenkilenc kapuját, hogy a századikon elkapja a házigazdát. Ősszel kijöttek madzaggal korbácsolni a pocsolyákat. A fatelep is itt van oldalt, milyen gyakran megesett, hogy mikor loptak a telepi munkások, itt dobálták ki a fát, ők fölszedték, és lélekszakadva hazarohantak vele. Mire a munkás megkerülte a kerítést, csak azt látta, milyen fényes a sarkuk. Mindig ide jártak ki énekelni is, mert a házakban nem engedte az öreg Boda. Akkor még gyerekkorban szebb volt énekelni is, az ég babonásan feketedett, és minden ének úgy szállt, mint az imádság. Ő énekelt előre, a többiek megpróbáltak utánakapaszkodni, de mind megbicsaklott, attól fogva beérték a kórussal.

És mondta a drága nő,

hogy meglesz az esküvő…

Akkor a többiek rábömbölték: meglesz a, meglesz a, meglesz az esküvő. Magyar nótát nem énekeltek, mert azt a parasztok szokták, ők pedig nem szerették a hájas-zsíros parasztot. Pedig Feri egy magyar nótát nagyon szeretett:

Megkötöm lovamat piros almafához,

megkötöm szívemet gyönge violához.

Lovamat eloldom, amikor a hold kel,

de tőled, violám, csak a halál old el.

Ezt énekelte mindig Spanyolnak. Most is addig nem gondolkozik az elmenésen, amíg vele nem beszél. Spanyol azért nem ment el Ferivel a kultúrházba, mert titokban attól félt, hogy nem lesz olyan elegáns, mint a többi lányok, pedig ezerszer-milliószor szebb, és jobban is öltözik. Csak egy ruháját nem szereti Feri. Az öreg Kemény május elsején hazahozott egy vörös zászlót, és letette az asztalra:

– Na, itt van Spanyolnak egy kis blúzravaló.

És az anyja csakugyan varrt neki belőle egy blúzt. Ferinek mindig keserűvé válik a szája íze, ha látja. A zászlót nem szabad bántani! Ezért a zászlóért lékelték meg a budai egyetemisták nagyapja fejét még 43-ban, és lökték bele a Cigánykába. Máig sem került elő a teste, ott állhat talpon a tó fenekén, mint a búvárok, nem engedi eldőlni a sok iszalag.

De most egészen mindegy a piros blúz, egyáltalán nem számít, csak láthatná. Szép, tiszta az este, talán még azt is megengedi, hogy megcsókolja; hogy a melléhez is hozzányúlhasson, arra már nem is mer gondolni Feri. Vagy legalább úgy elaludni, hogy már öregen ébredne fel az ember, és akkor is csak mellette ülni.

Még elég korán volt, nem aludtak a Tizenkét Házak. Feri megállt Spanyol ablaka alatt, itt már nem ég semmilyen világosság, a függönyt is összehúzták. Kis kavicsokat szed fel a földről, és azzal kocogtatja meg az ablakot, hátha fölébred Spanyol, és kijön. De vagy alusznak, vagy nem hallják. Feri indulna is hazafelé, egy utolsó kavicsot hajít az ablakra, mikor a kert mélyéből megszólal egy hang:

– Be ne törd, fiam, mert nincs másik.

– Jó estét, Kemény bácsi. Spanyol már alszik? Tudniillik úgy volt, hogy ma este találkozunk.

– Várt rád nyolcig, aztán sírt egy kicsit, és elaludt. Csak nem történt valami baj?

– Lehet, hogy elmegyek énekelni, Kemény bácsi.

– Hogy mondod, fiam? Nem értem.

– Az úgy van, Kemény bácsi – keresgélte a szavakat Feri –, hogy kijött értem egy ember, és azt mondta, hogy elvisz magával be, Pestre, a Zeneművészeti Főiskolára.

– Állandóra?

– Állandóra.

– Akkor nem is jöhetsz hozzám dolgozni?

– Hát, nemigen.

– No, hiszen jól van, nincs semmi baj. Majd akad másik segéd is.

Spanyolról nem beszéltek, az öreg Kemény rátartásból, nehogy véletlenül azt higgye a gyerek, hogy a lánnyal akarja zsarolni. Feri pedig nem tudott hogyan rátérni…

– Ha lehetne… Spanyollal… beszélni.

– Majd szólok neki, hogy öltözzön fel, de addig ne vesztegesd az idődet rám. Menj csak szépen haza, és gyere vissza egy félóra múlva. – Az öreg Kemény üresen szortyogtatta pipáját, ami nála szélsőséges rosszkedvet jelent. – „Tudtam én, éreztem én, hogy így lesz azzal a kultúrházzal” – dörmögi keserűen. – Hol fog ilyen segédet kapni, mint a Feri, amihez hozzányúl, tiszta smaragddá válik. Ajjaj, jajj, jajj. – Még ma este leissza magát az öreg.

Ahogy megy hazafelé, olyan nehéz lesz Feri szíve, hogy még az orrát is lehúzza. Most mit csináljon: elmenjen? Ne menjen? Anyját ülve hagyta az álom, ahogy várt rá, az asztalra készítette a vacsorát. Ahogy Feri belépett, arra riadt föl, megdörzsölte két kezével az arcát, és enni adott. Feri evett, közben elmesélte az anyjának, hogy mi történt.

– Mit csináljak, anya?

– Ahogy gondolod, Ferikém.

– És maga mit gondol, anya?

– Te tudod, Ferikém.

– Elmenjek?

– Ahogy neked jó, Ferikém.

Feri érezte a szavak mögött a szemrehányást, és inkább sietett el hazulról. Az anyja kiállt utána a kerítésajtóba.

– Csak már megnősülnél – motyogja félhangon –, és ne járnál így egyedül. Kemény vagy, nagyon kemény. Elvennéd azt a kis Spanyolkát, az egyik szobában ellakhatnátok. Ha volna asszonyod, volna gyereked, megváltoznál magad is. Egyszer mindenkinek meg kell szelídülni, ilyen az élet. Neked is, fiam.

Azért mondja csak félhangon, nehogy a fia meghallja. Nagyon jó gyerek, de a dolgaiba nem enged beleszólni, ha ő most megpróbál valamit vacsora közben, Feri leteszi a kanalat, és másnap sem eszik rendesen. Inkább tartja a száját a magafajta bolond vénasszony, mert hát érettségizett gyerek a Feri, maga taníttatta magát, és neki is ő ad kenyeret, mióta ilyen nyavalyás az ízületeivel. Magának még egy sötét ruhát sem vett, ha el kell neki menni, Isten tudja, miben fog elmenni. Különben kár neki elmenni abba a másik világba, mert most itt is élhetne egy kis könnyebb életet, ott, bent úgyis csak becsapják. Suszter a kaptafánál. Meg aztán itt van a Spanyolka is. Ő azért nem állja az útját, csináljon, amit akar, ő ahogy tudja, segíti. Ha kevés lenne a pénze Ferinek, majd kér fonalgombolyítást a tanácstól, és küld utána pár forintot. Visszamegy a szobába, mert Feri már rég eltűnt az útvégen. Szemüveget tesz föl, előszedi a regényt, és pár sort olvas, közben elalszik. Ilyen az ő szombat estéje tizenöt éve.

Feri lassan ballagott a Fő úton, még sok van hátra a fél órából. Az volt az utolsó szép nyári este, az a szombat. Szombat estére megszépülnek a Tizenkét Házak. Ilyenkor senki sem hinné, hogy egész héten csak egy sor dülledt téglaház, padlása még a háborúban beomlott, közein megnő a gaz, és laffogó disznók csörtetnek végig a kis utcákon. Ide senki sem cserélne lakást, akárhogy is felöltözik a házakbeli asszony, mikor megy a közvetítőbe. A pesti ajánlkozónak elég az a szó, hogy Tizenkét Házak, és visszavonul, az asszony pedig sajnálhatja a kidobott villamospénzt. A szombat este más, vasárnap nincs munka, a levegő is melegebb. Ezen a szombaton is kiültek az emberek ingujjban, és csak úgy, vizes fejjel a Házak elé. Elüldögélnek egymás mellett, kemény tartásuk enged egy kicsit, testük pedig szellőzik az ing hasadékain. Ilyen időig szoktak kint ülni, mikor Feri itt sétál, a Fő úton, addig ülnek, míg nem látszik az éjszaka hideg köldöke, a Sarkcsillag. Ekkor megütögetik szájukat, mintha az engedetlen álmosságot akarnák elverni, és azt mondja az egyik a másiknak:

– Már akár hiszed, akár nem, így jobban kifáradtam, mint a munkában.

– Én is éppúgy vagyok, alig várom a hétfőt.

Bemennek, ha kapott az asszony egy kis disznóhúst a Közértben, megeszik, ha nem kapott, esznek valami mást. Vacsora után isznak az Ungárnál egy korsó sört, és el is múlott az egész szombat. Persze, aki fiatalabb, annak más a szombatja is, eljár az eszpresszóba, Pestre jár udvarolni, de mind a Házakból nősül, és harmincéves korukra ők is kiülnek a ház elé. Ilyenkor nincs is idehaza egy se közülük, egyhangú, egyforma minden.

Feri megy az út közepén, és fejét mély gondok süllyesztik: mit csinálhat ő, kitérhet-e ebből a százados körforgásból, elmehet-e innen? Mit számít az, ha innen tíz kilométerre vagy tízezer kilométerre énekel akármilyen pénzért; más, boldogabb vidékek: Csepel, Újpest haladnak előre, de ez a pár ház mindig egyforma marad, amíg le nem bontják, mit tud ő csinálni? De mégis, mégis. Ha ő nem énekel a Tizenkét Házakról, akkor nyomtalanul múlik el az az élet, soha senki nem fogja tudni, milyen verejtékes munka volt a jövőt kifaragni, hogy ment rá itt minden ember élete. Más erről énekelni nem tud, mert másnak nem ismerősek az esték, hogy itt úgy sötétedik, hogy egyre melegebb lesz, a házak pedig árnyékukkal rákönyökölnek a másikra. Másnak nem igazán öröm, hogy a házakbeli gyerekek fehér cipőben járnak, mikor még ő télen is mezítláb csavargott. El kell menni, mert most el lehet. Spanyol biztos megérti, és talán el is jön vele. Leül Spanyol kapuja előtt a csiszolóra, halkan énekli apja régi segédnótáját:

János lettem,

könyv van a kezemben,

mégse nincsen

egy grand is a zsebemben.

Jobb zsebemben,

bal zsebemben sincsen,

az ilyen szabadulást

verje meg az Isten.

Jaj, de nehéz nóta ez, ha megnyomná az ember, marokkal, hány liter izzadság csorogna ki belőle? – elmélkedik Feri, és lassan dúdolja tovább, mert a dallama szép, és üt, mint egy kalapács.

Túl a sarkon elgondolkozva közeleg Warcholik Jani, ő nem jár be sehova, ki nem teszi a lábát a telepről.

– Szerbusz, édes komám, szerbusz – üdvözli Ferit, és örvendezve rápislog vörös szélű szemével –, ide nézz, min gondolkozok! – és sebesen rajzolni kezd a földre.

– Már megint gondolkodol, Jani, mi van veled? – és Feri az ákombákomok fölé hajol.

– Ide nézz, látod, ezek a Tizenkét Házak. Itt van két oldalról a két vasúti töltés, hátulról pedig a villamostöltés. Innen védve vagyunk. Elöl – látod – itt van a két lebontott ház.

– Látom – bólintott Feri.

– Na és most; a két lebontott házban felállítunk egy-egy gépfegyvert. Na, mit szólsz hozzá?

– Nagyon jó, csak azt nem tudom, hogy miért?

– Hogy miért? – húzta fel Warcholik kukoricasütésnél hősi halált halt szemöldökének a helyét –, hát azért, hogy senki se jöhessen be a Házakba, és ne mehessen ki belőle. Itt őrséget fogunk állani, és ha valaki meg akar szökni, akkor én ratatata, érted?

– Értem, de miért nem lehet kimenni a telepről?

– Csak, éljünk így egymás között. A bozontosban termesztünk gabonát, én meg majd csinálok egy kis gyárat is.

– Kossuth Lajost ne hívjuk haza?

Warcholik megsértődött, felállt, és leporolta nadrágját.

– Ha pimaszkodsz, nem is magyarázom tovább. Biztos te is meg akarsz szökni, és félsz, hogy én téged ratatata – azzal ellépett Warcholik Jani.

Hiába bolond szavak, Ferinek nagyon fájnak. Egészen meggörnyedt híres egyenes háta, és a feje is ugyancsak lecsüggedt.

Így ül, ül Feri sokáig, egyszer csak valaki befogja mind a két szemét. Tétován nyúlt a kézért, s a szeméhez szorította tiszta erejéből, aztán elengedte és felnézett, ott tündökölt felette Spanyol két tatárkirálylány-szeme. Elnézte volna addig, amíg tart az örökkévalóság, de szeme megakadt a piros blúzon.

No hiszen, jól van, megtehette volna neki, hogy legalább ma estére másikat vesz fel, de hát ha így alakult, ma este az sem számít.

Felugrik, kezet fognak és aztán amit eddig sohasem csinált meg Spanyol, beléje karol. Nem lesz még egy ilyen szép pillanata Feri életének, bizony a lába elé kell nézni, hogy jó helyre lépjen. Spanyol mellette befészkeli magát a karjába, a lány feje is megindul Feri válla felé, és úgy sétálnak a végtelen estében.

Feri igyekezett kisebbeket lépni, nehogy megzavarja a lányt. Csak sokára szólalt meg Spanyol:

– Igaz, hogy elmész?

– Igaz – mondta Feri, és hirtelen támadt nagy rosszkedvében leszegte a fejét. A lány hangja játékossá vált, csak pici remegéseken lehetett érezni, hogy komolyabban gondolja, amit mond.

– Te fogsz nálam különb nőket is találni: énekesnőt, színésznőt, még talán a Ferrari is – és kényeskedett, törleszkedett a lány, mint egy macska –, úgy elmégy a Tizenkét Házakból, hogy a híredet sem halljuk, csak majd ha nagy ember leszel. Anyus éppen azt mondta, hogy talán még az utcán sem ismersz meg bennünket.

– Lehet.

Feri persze tudta, hogy a lány most vigasztalást, cáfolást szeretne tőle, de hallgatott. Mintha az utolsó három év fáradtságát cérnára tekerték volna, és most elengednék az egész gombolyagot, olyan fásultság vett erőt rajta. Sok volt így egy estére. Bátkai, Bársony, öreg Kemény, Warcholik Jani, és még Spanyolnak is magyarázza, hát még ő sem érti meg?! Persze hogy nem érti – növekedett benne a bosszankodás –, hiszen iparoslány, egész életében mindene megvolt, azt csinálhatott, amit akart, reggel tálcán hozták a kávét az ágyához, és még azt is megkérdezték, hogy akar-e enni? Mit érti ő, honnan tudná, hogy mit jelent kiverekedni valamit. Csak Spanyol várna három évet egy sötét ruhára, mint ő!

Feri száján kiszaladt a szó:

– Látod, ott, a Göncölszekeret?

– Látom, mi van vele?

– Az ötödik csillag után van egy csillag, azt látod?

– Nem.

– Katonacsillagnak hívják, a régi arabok csak azt vették be katonának, aki ezt is látta.

– Te látod?

– Én látom.

– Örülj neki – és kihúzta karját a fiúéból. Feri mélyen megbánta, amit mondott.

Már kint sétáltak a töltésoldalban, csikorgott a kavics a lábuk alatt. Spanyol arca megengesztelődött, és újra belekarolt Feribe, Feri is felemelte a fejét.

– Üljünk le – mondta Spanyol.

Feri leterítette a kabátját, ott ültek a nagy méhes bokor előtt. Feri lejjebb csúszott, és fejét Spanyol ölébe fektette. Spanyol játszott az orrával, gyűrte-nyomogatta, Feri pedig prüszkölt, mint egy kiskutya.

– Szemtelenkedtél az anyuskáddal, mi? Szabad szemtelenkedni? Szívod vissza rögtön!

Feri készségesen visszaszívta.

– Na, most mondd szépen, hogy: anyuska, nem megyek sehova, hanem itthon maradok.

Feri elnézett magasra, és keményen összeszorította a száját, hogy Spanyol ne lássa, ha történetesen sírna. Spanyol mégis észrevette, mosolygott, tömött, fekete hajából hátravetett egy fürtöt, ringatta a fiú fejét, és a melléhez szorította.

– Mit csinálnál te ott nélkülem, és én mit csinálnék itthon nélküled? Olyan szépen fogunk élni, Feri, beállsz apához, miénk lesz a műhely. Ha jól megy, elköltözünk a Házakból ki, Pest környékére: Lőrincre vagy Erzsébetre, veszünk egy kis családi házat, vagy ha olcsóbb lesz, építtetünk, Rada bácsi megcsinálja. Én majd nevelek neked tyúkocskát, libácskát, és egy kistányérról megetetlek. És nem törődünk a világgal, azt mondjuk majd neki, ha eljön látogatóba: te sem törődtél velünk idáig, most eriggy innen, te csúnya világ.

– És mi lenne, ha most eljönnél velem – kérdezte Feri izgatottan –, hiszen valaha nagyon szerettél volna táncolni, miért nem próbálod meg most.

– Nem próbálok újra semmit – mondta a lány mérgesen –, nem lesz az egész életem egy nagy próbálkozás.

– De miért nem próbálod, mikor lehet neked is?

– Csak.

Most nagyon sokáig hallgattak.

– Szóval elmész, Feri?

Feri nem válaszolt, de Spanyol szemébe sem nézett, nagy, fekete világot látott a feje fölött, és életében először arra gondolt, hogy jobb volna neki is ott állni a nagyapja mellett, a Cigányka fenekén. Spanyol simogatni kezdte puha kezével az arcát. Feri hagyta, mint a langyos esőt, aztán lehajolt a lány, és csókolni kezdte az orrát, szemét. Feri fölemelte a fejét, és nyúlt a lány szája után, mint egy forráshoz. A lány magához emelte, és hosszan megcsókolta, időtlen idő múlt el. Feri fölgyúlt, újra megcsókolta, és átfogta a lány derekát. Spanyol visszaadta a csókot, Feri lassan kigombolta a lány ruháját, és megfogta a mellét. Spanyol ezzel sem törődött, csak csókolta tovább. Feri az ölébe kapta a lányt, és vitte be magával a méhes bokor mögé. Spanyol ellenkezés nélkül hagyta, de az utolsó pillanatban megfeszült a teste, fekete tűz gyúlt a szemében, és úgy suttogta Ferinek:

– Esküdj meg, hogy nem mész el!

Feri egy pillanatig nem értette. A következő pillanatban pedig már egymillió képet látott. A lány testén keresztül látta egész jövendő életét. Huszonöt éves korára elhízik, és délutánonként gatyában fog heverni a húzatlan ágyon, mint az öreg Kemény. Spanyol pedig kombinéban fog ide-oda menni a konyhában, éppen csak alul van megkötve az inge. Ez a feszes mell addigra meg fog engedni, és ellottyad a mostani kemény hús, és nem marad más, csak az izzadságszagú hétköznapok a műhelyben. Úgy fog meghalni, mint az apja: egy délben hazajött, ivott két féldecit, és lefeküdt a feleségével. Mikor az asszony estefelé föl akarta kelteni, és ébresztgette, hörgött kettőt-hármat, és már hiába küldtek az orvosért. Feri feje lassan kitisztult: így nem kell a lány, ő meg nem hazudik.

Spanyol riadt szemekkel néz rá, maga elé tartja az ingét, mintha egy ismeretlen férfi nézné. Feri szeme lassan elfordul róla:

– Öltözz fel! – mondja, kabátját a vállára kanyarítja, és megy befelé a Házakba. Spanyol néz utána, aztán keservesen felsír, és leborul a ruháira.

Feri pedig megy befelé, a Házak szélén van egy nyomóskút, alátartja a fejét, aztán iszik hosszan az édes éjszakai vízből. Valami nagy fájdalom ég benne, nem elég neki a víz, megindul a kocsma felé.

Már majdnem üres volt a kocsma, az öreg Kemény iszogatott a sarokban, meg egypár hasonszőrű: Mészáros „Csokor” és Monfera Gyugyu bácsi. Hátul táncoltak néhányan. Feri a pultnál ivott a többi talpon álló emberrel együtt, akik csak kihörpintik söreiket, és mennek is. Csendes hangon beszélgettek egymással is, Ferivel is. A fiúra valami nagy nyugodtság ereszkedett, szíve egészen kitisztult. Nyílik az ajtó, Spanyol jön be, már átszántotta a fésűvel fekete haját, észreveszi Ferit, juszt is fölszegi a fejét, és beáll a táncolók közé. Orosz Öcsihez törleszkedik, az boldogan fogadja. Az öreg Kemény sokáig nézi a lányát, Ferit, megért sok mindent, átkiabál Ferinek:

– Te, Feri, gyere csak ide!

Odamegy Feri, leül.

– Miért nem táncolsz a lányommal, nem szép?

– Dehogynem.

– Vagy talán svandra a lányom?

– Nem az.

– Akkor mért nem? A pesti svandrák szebbek?

Mészáros „Csokor” a markába puffantja a röhögését, Feri ránéz, rögtön elhallgat.

– Szebbek – válaszol Feri bátran a kérdésre.

Keménynek egy pillanatig fölakad a szeme, aztán legyint.

– Jól van, legalább nem vagy gyáva. Igyál.

Ittak.

– Igyál még!

– Nem kell!

– Azért nem kell, mert én fizetem?

– Azért.

– Mert te már úr vagy? Énekes úr?

– Úr vagyok.

– El is adod te majd a szegény embert valaha. Olyan leszel, mint a Bársony, Bársony Feri. Selyem Feri, te!

Feri visszakézből úgy mellbe vágta Keményt, hogy fölborult székestül. Még estében is üvöltött.

– Eresszetek, hagyjatok! – Mikor látta, hogy senki sem akarja lefogni, még jobban kiabált:

És ti hagyjátok? Hagyjátok, hogy ezt csinálja egy öregemberrel?

– Azt kaptad, amit megérdemeltél. Mit bántod ezt a gyereket – mondták neki a többiek –, csak igyál.

Kemény egy pillanatig ostobán nézett, aztán töltött újra, és énekelni kezdett:

Mi mesterlegények nagy urak vagyunk,

Mester úrnak mi már sose dolgozunk,

Mert adót nem fizetünk,

ha nem tetszik, elmehetünk.

Feri már nem hallja azt sem, hogy megvédték. Elborulva ballag a Fő úton. Hogy neki azt mondják, hogy eladja a szegény embereket. Csurog a szeméből a könny, állandóan káromkodik, hogy visszatartsa, és ökölbe szorítja a kezét. Hogy ő eladja a szegény embereket! Nem is tud hazamenni, leül a kertjük alatt, és gondolkozik, mit tegyen magával. Most már nem tud elmenni, az egyszer biztos, de hát akkor mi lesz vele?

Csikordul az ajtójuk, az öreg Manger jön ki rajta. Feri úgy-ahogy rendbe szedi magát, ne lássa senki, hogy valami baja van. Az öreg Manger előveszi a pipáját, és rágyújt.

– Na, mi van, Józsikám – mondja Ferinek (azok az átkozott keresztnevek!) –, hallom, hogy elmégy?

Feri csak legyint.

– Nem baj az, Józsikám. Ha tanulhatsz, csak menj, bár én tanulhattam volna.

Sokat pipázott Manger, mielőtt a nagy szót kimondaná:

– Aztán ruhád van-e?

– Csak ami rajtam van – mondja Feri, és kezdi magát furcsán érezni.

– Ez-e? Nem a legjobb, mondtam az anyádnak – nyögi ki Manger nehézkesen –, mondtam az anyádnak, hogy van nekem az a régi kék öltönyöm, minek ez már nekem. Odaadnám, mondom neked.

– De Sanyi bácsi…

– Á, Józsikám, nem olyan jó ruha már az, kiszolgált velem a múlt háborúban, gyűrődött, piszkolódott, de hát mégiscsak sötét ruha.

– Hát, nagyon köszönöm, Sanyi bácsi, de hát nem fogadhatom el magától, ha nincs sötét ruha, akkor nincs.

– Megszólnának bent, Józsikám, mindenkinek van sötét ruhája, csak pont neked nincs. Fejedre olvassák, hogy a Házakból jöttél; ne bántsák ezért is ezt a nyomorult pár házat.

– De nem, Sanyi bácsi!…

– Tedd meg akkor az én kedvemért. Mit tudok én még csinálni értetek? Legalább te hordjad ezt a ruhát. Ha én fiatal lennék – legyintett, és keservesen felsóhajtott –, mit tudnék még csinálni, de így?! – Feri sírt, és nem szégyellte nehéz könnyeit, az öreg maga is krákogott:

– Akkor mindjárt ki is hozom – és hozta ki vállán óvatosan a kikefélt ruhát és egy piros, napraforgós nyakkendőt apró szerencsepatkókkal. Odaadta Ferinek, egy szót sem szóltak, csak kezet fogtak, és az öreg hallgatott tovább a Házak között. Még fél perc, s eltűnik alakja a sötétben.

Feri benézett az ablakon, Bátkai ott ült az asztal mellett, és beszélt. Nem udvariaskodva, mint egy idegen szokott, hanem mosolygott, és Feri anyját is megnevettette. Pedig Feri látta Bátkai arcán, hogy milyen fáradt, szeme akkorára tágult, mint egy mécses. Ahogy Feri belépett, fölkelt, és kezet nyújtott:

– Széna-szalma?

– Megyek, pajtás, megyek.

Bátkai szokása ellenére nem válaszolt azonnal, hanem gondolkozott előtte:

– Nem is tudod, öregem, milyen nagy dolog ez. Megrázó… megrázó… Szerbusz, gyere be akkor hétfőn. Szerbusz. Ne kísérj ki, szerbusz – és maga ballagott egyedül, meg-megállt egy háznál, és csodálkozva nézte.

Feri levetette az ingét, megmosdott és lefeküdt. Anyja nem tudott elaludni, mint általában, ha álmából felébresztik. Csendesen ült a széken, és kivárta, amíg Feri elalszik. Mikor azt hitte, hogy már alszik, megkérdezte:

– Alszol, fiam?

Feri nem válaszolt, pedig nem aludt.

Anyja botorkáló lépésekkel odament hozzá, nehezen kerülgetve a székeket, megállt előtte, és reszkető kézzel keresztet vetett rá:

– Áldjon meg az Isten, ne legyél sohasem önző – és megcsókolta fiát a homlokán.

Feri érezte, és könnyű szívvel elaludt.

Álmában először homokvárat épített, aztán hirtelen lóhátra pattant, fölrúgta a homokvárat, és a lóval hatalmas sínek között száguldott egy távoli hegy felé. A sínek mindig lefelé mentek, és Feri már azt hitte, hogy sohasem éri el a hegyet, mikor a csúcson ezer autó jelent meg, piros reflektorával túlvilágítva a holdat, és Feri énekelt örömében, mert érezte, hogy ezek az autók érte jöttek.

1955

Elátkozott úton

Azon a vasárnap estén kirepült mindenki a szállásról, csak én maradtam odahaza vigyázni a holmikra. Akadt egy-két lopós a szomszéd szobákban. Kaptunk egy vekni kenyeret meg egy lábos jó töpörtyűs zsírt, én vacsorázgattam el az egészet unalmamban. Nem tartottam nagy kárpótlásnak. Tudtam, olyan cigánylányok keringenek a Fekete Gyémánt előtt tüzes kardigánjukban, hogy nem mer az ember közel menni hozzájuk, mert isten bizony felnyársalnak tűben hegyes mellükre. Nekem mégis nagy kedvem lett volna ezt a halálveszélyt vállalni.

Valamit kell csinálni estig – gondoltam, és mivel a szoba olyan unott-egyforma volt előttem, Urbán Feri feleségének a képét nézegettem. Szép nő volt, a szeme olyan kék lehetett, mint az elborult ég. Nekem csak az nem tetszett benne, hogy elöl a fogai közt egy kis rés hivalkodott. Nem szépséghiba, de az én fülemben úgy visszhangzik az ilyen: kopogtassatok felül, és én megnyitom alul. Azért mégis átkozottul szép lány, és teljesen meg tudom érteni Ferit, hogy ezzel a képpel alszik, ezzel a képpel ébred. A bányába is leviszi néha. Ma, vasárnap is lesz már vagy tizenegy óra, mire felbotorkál majd Feri az Ezer lépcsőn. De hiába keres meg egy nap sokszor két darab százast, megy haza a pénz rózsaszín papíron. Ha mi eszünk valami jobbat, lefekszik, és a falnak fordul, ha megkínáljuk, szinte beleugat az arcunkba. Cseh Sanyi mindig azt mondogatja neki:

– Én téged lezavarnálak karácsonykor, és húsvét másnapján engednélek fel.

Ilyenkor Urbán Feri mindig zavarba jön, pislog, kezével mutogat szó helyett, de csak annyit tud kinyögni:

– Na jó, te Sanyi, ugye nem tudhatod a teljes… a teljes képletet.

Pedig különben nem tökéletlen gyerek, tartásában is van valami nagyon katonás, jó volna megtudni egyszer, hogy miért is él így voltaképpen.

Csak úgy az asztalra borulva elaludtam. Ferinél van kulcs, be tud jönni. Álmomban mégis elmentem a cigánylányokhoz. Volt köztük sok gyönyörű, de nekem legjobban egy szőke, kékszemű tetszett. Kis rés hivalkodott a fogai közt. Még mondtam is magamban:

– No né, egy szőke cigánylány!

Egész idő alatt neki udvaroltam, már hajlott is a szavamra, mikor egy hang csosszant bele álmomba, felébredtem. Ott ült Urbán Feri az asztal mellett, és a felesége képét nézegette. Megcsókolta, aztán sokáig dörzsölte borostás arcához.

– Katika – mondta –, édes szemem fénye! Teérted járok az elátkozott úton. Jaj, elhagytál? – és nagy részegségében sírni kezdett.

Álmosan pislogva fölnéztem. Feri észrevett, odalépett hozzám, és nagy, cuppanós csókot nyomott a pofámra:

– Az anyád jó istenit – mondom neki szelíden –, hát így kell inni? Hónapokig semmit, most meg egyszerre…

– Ne haragudj, testvér! Beszittyóztam egy kicsit.

– De azért mégis…

Lenyomott egy székre.

– Nem innék én, ha nem lenne okom rá, testvér. De van rá okom, tudom én, hogy miért iszom. Elátkozott úton járok Katikáért, és testvér, lehet, hogy megcsal. Elhiszed?

– El én.

– Nem is vagy te akkor okos ember. Ha te én volnál, és én te, akkor először is megkérdezném tőled, ha én te volnál, hogy történt az egész. Azt mondta mindig Hospodár százados a tiszti iskolán: „Hogyha valamit nem tudtok, fiúk, csak kérdezzétek meg nyugodtan. Nincs olyan ember, aki mindent tud, mert annak oda kellene adni a Nobel-díjat.”

Éreztem, hogy beszélni akar. Olyan dolog igazi barátnak beszélni, mint télen nagyon jó tüzet rakni, amiből nem marad pernye, csak meleg. Többet ér, mint egy ágyban tett szerelmi vallomás, mert akkor csak az íz teszi őszintévé a férfit, meg is bánja legtöbbször.

Különben is nagyon érdekelt Katika, akinek – mondom – olyan szemei voltak, mint az elborult ég.

– Várj, Ferikém – mondom –, becsukom az ajtót, nehogy kisétáljon, amit mondasz.

Leültem egy székre. Feri sok vizet ivott, csak úgy döntötte magába, aztán hosszan, hosszan elmélázgatott. Én közben az eget néztem, egészen besötétedett. De még most is sehol egy felhő, olyan tiszta volt az ég, mintha az anyám szűrte volna meg kávénak. Távolból cigányzene hallatszott és női nevetés. Cseh Sanyiék most dughatják bőr alá az utolsó húszasukat. Feri előrehajolt, és csöndesen beszélni kezdett. Szeméből apránként eltűnt a kusza részegség, sohasem hallottam még embert ilyen csöndesen és okosan beszélni.

– Nekem elhiheted, testvér, hogy nem voltam én mindig ilyen bányabolond, ha nem is szeretek beszélni róla. Tiszti iskolába jártam, Hospodár százados elvtárs keze alá. Mindig azt mondogatta Hospodár: – Neked, Feri, még a füled hegyében is gömbérzék van – mert én lőttem a legjobban az ezredből. Ez a Hospodár jobban bánt velem, mint az apám. Akkor nem számított semmi, ha a ruha bepiszkolódott, odamentem Hospodárhoz, mondom neki:

– Százados elvtárs, jelentem, baj van az angyalkardigánnal. – Csak mosolygott a bajusza alatt.

– Hogy verje össze az első szél az apró bokáidat. – És már írta is az új kiutalást. Hiába parasztozol te is meg a Cseh Sanyi is, akkoriban olyan nőkkel jártam, hogy veletek szóba se állnának. Nagyon magasra juthattam volna, ha nem szeretem meg annyira Katikát, és nem vágom be az utat saját önmagamnak. Látod, testvér, most piszkos vagyok, mocskos vagyok, részeg vagyok, mégse sajnálom. És ha újra kezdhetném, ugyanezt csinálnám. Mert nekem Katika fontosabb a sorsomnál, és boldog vagyok, ha valaha láthatom.

Látod, jó így elbeszélni. Nem fáj annyira a szívem, a fejem is kitisztul, könnyebben el tudok neked magyarázni állapotokat. Nem akarok dicsekedni, testvér, de nagyon érdekes történet az enyém.

Úgy kezdődött, hogy még 53 májusában eltávozásról mentem vissza az iskolába. Valami dolgom volt, és a szomszéd faluban kellett várni az állomáson. Hó, egész más gyerek voltam, mint most, nagyon szerettem magamat akkoriban. Direkt köves helyeken jártam, hogy a csizmámat pengethessem, mert az volt nekem akkoriban a legkedvesebb zene. Valami nagyon sütött a nap, kihalt az egész környék, beszélgetni sem lehetett senkivel, pedig maradt idő jócskán az indulásig. Ahogy sétálok, egyszer csak meglátok egy szőke kislányt. Úgy emlékszem, mintha ma lenne, néztem utána. Nem ismertem, pedig néha átjöttünk ebbe a faluba táncolni. Csak egypár pillanatig láttam, mert aztán bement az étterembe. Na, mondom magamban, ezt a kislányt közelebbről is megnézem. Utánamentem, mert mire is jó másra a katona? Bemegyek, hát ott áll a kislány az ablaknál, és málnaszörpöt iszik. Figyeltem egy kicsit, nagyon érdekesen ivott. Mindig csak egy keveset vett a szájába, tartotta a torkán, csak úgy nyelte le. Közben pihegett, mint a jércék. Megálltam a pult túlsó végén, és mintha csak véletlenül, kezdtem közelebb csúsztatni a poharamat, amíg csak el nem értem az ablakhoz, odakerültem egészen mellé. Észrevehette a feleségem, hogy farolok a közelébe, rám is nézett azzal az ibolykék szemével, de nem szökött meg előlem. Két kézre fogta a poharat, és úgy iszogatta tovább a málnaszörpöt.

Vártam, amíg megissza az egészet, összeszedtem az egész bátorságomat, és odafordultam hozzá:

– Kisasszony, kedves, szereti a málnaszörpöt?

– Szeretem én.

– Megengedné-e, hogy esetleg fizessek magának még egyet?

– Hát ha olyan sok pénze van.

– Legyen szíves, pincér elvtárs, egy nagy málnát.

Hozta is a pincér, én persze örültem kegyetlenül. Lám, nem utasított vissza. Áldottam magamban Hospodár százados elvtársat, hogy ilyen szépen megtanított minket beszélni. Mert mondhatsz akármit, testvér, a nőknél az a legfontosabb, hogy szépen beszéljen az ember. Hány komoly, érettségizett gyereket láttam, hogy ki sem tudták nyitni a szájukat, a lányok nevettek rajtuk.

Mondom neki:

– Hát aztán nem fél-e a katonáktól?

Erre azt mondja:

– Nem félek. Féljenek a katonák tőlem – és nevetett.

– Ejnye, de bátor kislány maga! – Nevetés után mindig lehet engedni a hangon. – Hány éves?

– Hát én azt nem mondom meg.

– Nekem se?

– Ó, magának. Hát kicsoda maga?

– Valaki csak vagyok.

– Inkább senki.

– Jól van, jól van. Majd egyszer még másként beszélne velem, de akkor már igencsak késő lesz.

– Késő?! Miért? – ijedt meg nagyon.

– Mert akkor mást fogok már szeretni.

Erre nevetett a feleségem sokáig, most tetszett a legjobban. Tudod, a fogai közt van egy kis hézag, az tetszett a legjobban.

– Udvarlója van-e? – kérdeztem.

– Á, nincs nekem csak szórakoztatóm. Még iskolába járok. Mindig azt szoktam mondani: én bizony nem teszem tönkre az életemet, van bőven idő.

– Bizony van.

Gondolhatod, testvér, hogy örültem, nem úgy, mint máskor, ha egy ilyen-olyan nőt átbeszélünk. Ez valami egészen más volt. Tudod, még a szaga is. Valami olyan tiszta, könnyű szaga volt, amit parasztlánynál még sohasem éreztem. Pedig Hajdú Esztit a falumban de sokat szagolgattam. Csak tiszta szaga volt, feleségemnek pedig édes.

– Hát a nevét szabad-e tudnom?

– Fekete-Szűcs Katalin.

– Itt laknak Mezőkeresztin?

– Itt.

– Aztán haragudna-e, ha egyszer meglátogatnám?

Erre azt mondja, hogy dehogyis haragudna, inkább nagyon örülne.

Még ezután sok mindent beszéltem neki, és láttam, hogy egyre nagyobb szívvel néz rám. Volt idő, mikor már nem is beszéltünk, csak néztük egymást, ekkor jött az az átkozott vonat. Kezet fogtunk, kipróbálta az erejét, mert tiszta erőből megszorította az én nagy mancsomat. Aztán, mikor látta, hogy nevetek rajta, megzavarodott, kezével az arcom felé intett, és elszaladt.

Néztem, néztem, ahogy fut a kedves, és csak akkor vettem észre, milyen helyes fara van. Néztem sokáig, amíg láthattam, és megtelt a szívem valami könnyű boldogsággal.

Még az ablakból is folyton bámultam, melyik lehetne az ő házuk, és akkor már tudtam, hogy jövő héten megkeresem őt. – Megkeresem – mondta Urbán Feri, és hosszan elhallgatott.

Azt hittem, elnyomta a nyolcórás hajtás lent, a tárnában, feltápászkodtam a székről, és lerángattam a pokrócot az ágyamról, hogy betakarjam Ferit. Feje a karjára nehezedett, szöghegyes ádámcsutkája föl s alá sétált szénportól oly igen eres nyakán. Hiába, a bányához zabálni kell, ő pedig még enni sem igen eszik.

Ahogy betakartam, felnyitotta szemét, mosolygott fáradtan:

– Nem alszok, testvér, nem tudnék én a legnagyobb erőszakkal sem elaludni.

– Aludj csak nyugodtan, holnap műszakváltás.

– De mondom, testvér, hogy nem tudok. Tiszta lehetetlenség.

– Mesélj tovább, Ferikém. Hátha jobb lesz.

– Jól van, testvér, megpróbálhatom. Hol is tartottam? Látod, milyen gyönge a fejem.

– Ott tartottál, Ferikém, amikor először találkoztál a feleségeddel.

– Most már emlékszem. Akkor léptem én arra az elátkozott útra. Az elátkozott útra. Elég az hozzá, testvér, hogy azon az egész héten nem találtam a helyemet. Egész nap kint harmonikáztam az udvaron, a fa alatt. A hét közepén elkapott Hospodár:

– Te, Feri, veled meg mi a nagyon jó Isten van?

– Velem? Semmi.

– Valami csak van – mondja, s elém tartja a fegyverem –, mert olyan piszkos a géppisztolyod, hogy ráragadnak a legyek.

Máskor pedig az én fegyverem volt a legtisztább, néha ötször is kihúztam a csövét. Elkapja a vállamat Hospodár:

– Mi bajod van, Feri? Mondd meg, mert úgy felrúglak, mint tyúk a töreket. Szerelmes vagy?

– Az.

Csóválta Hospodár a fejét:

– Minden tisztinövendéket ki kellene herélni, akkor talán dolgoznának is egy keveset.

Azzal otthagyott, de én láttam, hogy mosolyog a szája szélén, egyáltalán nem haragszik. Félúton meg is kérdezte:

– Hová való az a szerencsétlen kislány?

– Mezőkeresztire.

– No, hát majd megbánja, hogy nem született inkább borjúnak.

Nekem az rontotta a kedvemet, hogy a hét végére nem kaphattam eltávozást, mert egymás utáni vasárnap nem jár. Szombaton már készülődtek a többiek elfelé, csak én szájharmonikáztam a fa alatt, direkt szomorú nótákat. No – mondom magamban –, isten veled eltávozás, vége a világnak! Egyszer csak kiabálnak az udvaron, hogy hívat a Hospodár magához.

– Urbán növendék! Önt a holnapi nap tartamára különleges harcfeladattal bízom meg. Érti?

– Értem, százados elvtárs! – jelentettem csüggedten neki.

– Ön Mezőkereszti helységben el fogja foglalni rohammal egy kislány szívét. Megerősítés nincs, a feladatot egyedül hajtja végre. Végeztem, kérdés nincs, leléphet.

Hát, azt sem tudtam, mit csináljak a nagy boldogságtól.

Hej, testvér, mai ésszel nem örülnék már annyira, de mindegy, talán még erről is mesélek neked. Hazamentem az éjjeli vonattal, mindenki rajtam röhögött, mert annyira el voltam gargyulva magamban, hogy makk kilencesre piros ultit mondtam.

– Kontra ulti! – mondják.

– Rekontra! – mondom, tudtam is én, honnan fúj a szél!

– Szubkontra!

– Mórkontra!

– Hirskontra!

– Grószkontra!

– Fedák Sári!

– Plafon!

– Ki a kocsiból! – mondják, de akkor már röhögtek is. Vesztettem vagy nyolcvan forintot. De akkor nálam az ilyesmi nem számított, testvér, még örültem is neki. Mondom magamban: akinek nincs a kártyában, van a szerelemben. Hazaértem három óra felé. Reggel odajön hozzám a szegény anyám, és kérdezi, hogy jövök-e a templomba? Legalább én menjek, ha már az apám olyan istentelen. Mondom neki:

– Ne haragudjon, édes, nem megyek. Tiltja a szavam.

– Akkor legalább kísérjél el.

Parádézni akart velem, hogy lássák a népek, neki milyen fia van. Mert az öcsémmel nem sokra menne, egész álló nap ócska motorokon barkácsol, és mindenkihez goromba, mint egy pokróc.

Felkeltem, gondolom, hadd legyen meg neki ez az öröme. Mezőkeresztire úgyis csak délután mehetek át. Belém karolt az édes, és ott toporgott mellettem végig az úton. Mindenkinek köszönt, olyanoknak is, akiknek máskor nem szokott. Mindenkivel megállt beszélni:

– Hazajött a tiszt fiam, és most elkísér egy kicsit a templomba.

A templomajtónál olyan tekintettel nézett, mintha nem is látna semmit, csak szép gyöngéden át akart segíteni a lépcsőn.

– Nem lehet, édes – mondtam, és megcsókoltam az arcát –, én már nemigen találkozok az Istennel.

Rám nézett, és meghajolt a háta szegénynek, kezébe szorította a könyvét, és belépett. Sajnáltam nagyon, és tudom, ahogy öregszek, mindig jobban fogom sajnálni, de én már az apám véleményén maradok:

– Nem megyek én a templomba, nem vesztettem el ott semmit, nincsen mit keresni.

Visszafelé egyedül ballagtam, csörgött a csizmám a köveken.

Az egyik kerítés mögül rám köszönnek:

– Te már észre sem veszed a szegény ember lányát.

Ott mosott az udvaron gyerekkori pajtásom, régi szeretőm, Hajdú Eszti.

– Dehogynem veszem észre – mondom, és odalépkedtem a kerítés alá.

– Lesz délután bál, nem jössz le? – kérdezte Eszti.

Kicsit hízott a gőgöm.

Képzeld el, testvér, egy lány kér meg engem estére, a legényt.

– Sajnos, nem mehetek – mondom. – Mezőkeresztibe kell átlépnem.

– Csak nem valami szép lányhoz? – kérdezte Eszti.

– Vagy ki tudja.

– Hát csak eridj.

– Megyek is.

– Régen más voltál velem, nem voltál ilyen goromba.

– Az régen volt – mondtam, és elindultam hazafelé. – Tudod, testvér, nagyon szégyellem, ahogy Esztivel beszéltem, mert igazán sohasem bántott, de így van az elrendezve, hogy amikor új szeretőt keresünk, mindig gorombák vagyunk az elsőhöz. Pedig Eszti nem érdemelte meg, mindig nagyon szeretett, hű is volt hozzám.

Ebéd után félrehívtam az öcsémet:

– Miska, add ide a kerékpárt, át kell mennem Mezőkeresztire. – Hát elkezd az öcsém dühöngeni, hogy miért kérem vissza a kerékpárt, mikor egyszer már neki adtam, és valami csúnya módon káromkodott.

– Ne hőbörögj, Miska – mondom. – Itt van egy húszas, menj el este a bálba, itt, nálunk.

Azt mondja az öcsém:

– De akkor add ide ma estére az órádat is!

Odaadtam neki, és így nagy nehezen megkaptam kölcsön a saját kerékpáromat.

Ahogy karikázok a faluból kifelé, egyszer csak meglátom Desits Bandit.

Odakiáltok neki: – Hová mész, Bandi?

– Megyek át Gyulaházára.

– Gyere inkább Mezőkeresztibe.

– Mit keressek én ott?

– Azzal ne törődj, csak gyere.

Nagyon jó gyerek, egy kicsit dörmögött magában, de azért eljött velem egész rendesen.

– De éjfélre visszaérünk, mert nekem reggel dolgom van!

– Jól van – mondom neki –, tíz órára régen az ágyban leszel.

Már sötétedett erősen, mikorra átértünk Mezőkeresztibe. Olyan szerencsém volt, hogy rögtön észrevettem Katikát, két barátnőjével ott sétált az utcán. Megemeltem a sapkámat, aztán szépen eléje kerekeztünk, és úgy mentünk az utcán. Mi ketten Bandival elöl kerékpáron, ők hárman utánunk gyalog. Tűrte, tűrte egy darabig az én édes kis feleségem, aztán előrekiabált nekem:

– Hallja, maga olyan büszke, hogy nem száll le soha a nyeregből?

– Dehogynem – mondom én –, leszállok én, ha valaki kéri.

Azzal leszállok, én kísértem Katikát, szegény Desits Bandinak maradt a másik kettő. Nem irigyeltem, mert az egyik olyan sovány volt, mint a szalma, és csupa ezüst foggal rakatta ki a száját. Mindig nevetett, mert azt hitte, hogy így szebb. Szegény Bandi mérgelődött.

Elérünk Katikáék háza elé, itt a másik két lány elbúcsúzott, a csúnya lány mindenáron akart még egyet birkózni Bandival, hogy kipróbálja az erejét, de Bandi azt mondta, hogy máskor, mert most nincs a legjobb formájában. Mikor a lány elfordult, Bandi kiköpött egy nagyot. Gondoltam, mi is megyünk haza, de Katika nem engedett. Beszaladt, mondta: várjuk meg. Bandi közben az ajtót nézegette, és a biciklilámpa mellett olvasgatta a régi kátrányfelírást:

– Fekete-Szűcs Gábor malomtulajdonos. Hűh, a jóistenit, Ferikém, ezek kulákok!

Gondolhatod, testvér, hogy én is meglepődtem. De hát ezt Bandi előtt nem akartam mutatni.

– Én megyek, pajtás – mondja Bandi, és felugrott a biciklijére –, én nem akarok semmiféle listára felkerülni. Már annál az ezüstfogúnál éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Gyere te is.

– Nem megyek, pajtás.

– A te dolgod, pajtás! – és már nem is látszott a lámpája.

Bizony, magam is gondolkoztam, maradjak-e, nem-e? Ha ez Hospodár fülébe jut, én már megtaláltam a legcsendesebb éjszakámat, se szó, se beszéd, agyonver, azt tudom. Kuláklány és egy tiszti iskolás! De aztán arra gondoltam, hogy milyen helyes és kedves volt Katika az állomáson, és maradtam. Esküszöm, testvér, ma is ott maradnék, mert nekem mindenki hiába mond akármit, én azt csinálom, amit jónak érzek, és sohasem fogok mást csinálni. Nékem elhiheted, testvér, ha az ördög lánya tetszik, akkor annak udvarolok. Ráment a becsületem, a tiszti rangom, de nem sajnálom, mert azt csináltam, amit én akartam.

Jött is már Katika:

– Hát a barátja hová tűnt? – kérdezi.

– Visszament a szeretőjéhez a faluba.

– Hát akkor nem sajnálom – mondja az én kis feleségem –, maga jöjjön be, ha nincs jobb dolga.

Ahogy sétáltunk befelé, megpróbáltam átfogni a derekát, kicsit tiltakozott, de aztán hagyta. Meg is csókoltam az árnyékban, olyan édes és puha volt a szája, mint a cseresznye. No – mondom magamban, és örült a szívem –, én már ideszokok. Még azt suttogta nekem Katika az udvaron, hogy este bál lesz a vendéglőben, aztán siettünk befelé, nehogy feltűnjön, milyen sokáig kint maradtunk.

Bent a szobában, emlékszem, hárman ültek az asztalnál: Katika apja, anyja és a szórakoztató: egy magas, bánatos fekete gyerek. Ő hamar el is köszönt, azt mondja:

– Halaszthatatlan dolgom van.

Iszogatunk az apósommal, nagyon bírta az italt, nem mai mákos. Közben odasúgtam Katikának:

– Édes, szóljon a bálról!

Az anyja csak egy kicsit ingatta a fejét:

– Jól van, lányom, de reggel tudod, hová kell menned! Nem szalad el az iskola, hiába kenegetjük a sarkát!

Elkísért minket mind a két szülő. Tánc után odavittem hozzájuk Katikát:

– Maga nagyon jól táncol – mondja anyósom.

– Á, épp hogy tudok egy keveset – mert ilyenkor muszáj szerénykedni. – Kedves Gábor bátyám, ha meg nem sértem, fogyasszunk valamit.

Ott volt a zsebemben a félévi zsold.

– Fogyasszunk.

Átmentünk a fehér asztalos terembe, Katikát hazaküldték süteményért, hozott is egy nagy tállal. Addigra összetegeződtünk az apósommal, panaszkodott állandóan: sok az adó, nagy a teher, őt meg különösen bántják, pedig már hol van azóta az a nyomorult gőzmalom. Katika odaült mellém, behívattam a cigányt. Állandóan Katikának énekeltem:

Nem adlak másnak, nekem rendelt az élet.

Nem adlak másnak, ha kell, harcolok érted!

Katika nézett rám, megnedvesedett a szeme, és úgy tündökölt, mint a szerencsecsillagom. Néha kicsit ingatta a fejét, és a két mécses ide-oda hajladozott a szemében.

– Ne haragudjon, Katika – mondom neki.

– Nem haragszom én, inkább örülök.

– Igazán nem haragszik?

– Nem.

– Akkor én is örülök.

Felálltam, és táncolni kezdtem, nem olyat, amilyet énekeltem, hanem vadat:

Bárcsak tölgyfa volna, ihaja

Hogy ne csikorogna, ihaja!

Katika pedig nézett rám, és mikor helyre ültem, nyújtotta felém a két kezét. Megfogtam, és megcsókoltam a két kezét. Éjfélkor el kellett jönnöm. Elbúcsúztam az apósomtól, anyósomtól, Gábor bátyámban már elég sok vadvíz volt, megölelt, megcsókolt, és azt mondta, hogy egészen olyan vagyok, mint ő fiatal korában. Engedélyt kértem, hogy Katika egy darabon elkísérhessen.

– Csak eridj, lányom, de reggel tudod, hová kell menned, nem szalad el az iskola, hiába kenegetjük a sarkát!

Elkísért Katika, csókolóztunk a falu végén, szép szerelmesen beszélgettünk, mint még senkivel.

– Nem haragszol érte, hogy az apámnak malma volt?

– Én nem haragszok, Katika, te nem tehetsz arról, ki szült téged. Én téged szeretlek, és semmi más nem érdekel. – Ekkor nagyon hosszan megcsókolt, egészen elbódultam. Nagyon kellett sietnem, mert reggel hatig szólt csak az eltávozás.

– Fogsz írni, Katika?

– Fogok – még nagyon sokáig integetett utánam, amíg a zsebkendője is el nem feketedett.

Ahogy mentem hazafelé, ezerszer jobban szerettem a vidéket magam körül. Ha akkor kitör egy háború, olyan szépen meg tudtam volna halni, mint egy gróf. Énekeltem, üvöltöttem hazáig. Otthon már mindenki aludt, csak anyám várt:

– Egész este itt volt nálunk Hajdú Eszti. Azt hitte, korábban megjössz.

Nem szóltam semmit, érdekelt is engem akkor Hajdú Eszti! Megcsókoltam anyámat, és futottam az állomásra. Adott két almát az útra, örömömben mind a kettőt eldobtam, majd lesz nekem másik: valódi. Az állomáson kellett még várnom. Képzeld el, testvér; ott ült Hajdú Eszti:

– Szerettem volna elbúcsúzni tőled, lehet, hogy elmegyek Pestre.

– Isten áldjon, Eszti – mondtam, mert kényelmetlenül éreztem magam.

Eszti sírni kezdett csöndesen:

– Ugye, azért szép emlékünk marad egymásról? És ha megöregszünk, jó lesz rá emlékezni.

– Jó lesz – mondtam, és keservesen fájni kezdett a szívem. Eszti gyönge kézzel megsimogatta az arcomat, megkötötte az álla alatt a kendőt, és megindult visszafelé a faluba. Öregesen lépett, feje minden lépésnél csuklott egyet, egészen elhagyta magát. De én már Katikára gondoltam.

– Elképzelheted, testvér, hogy folytak a napjaim a tiszti iskolán, pedig a felől az egy felől biztos lehettem, hogy vasárnap nem mehetek Katikához. Ide-oda csámborogtam a lépcsőkön, ha találkoztam Hospodárral, mindig kinevetett, és direkt disznó vicceket mesélt. De azt hiszem, elengedett volna mégis, csak, tudod, szombat este beszélt a miniszterelnök, és vasárnap foglalkozást tartottunk belőle. Én, őszintén szólva, örültem, hogy a kulákokat nem veszik olyan szigorúan, gondoltam, ezt direkt az én kedvemért csinálták. Csak az bántott nagyon, hogy Katikától egy sor levelet sem kaptam, pedig én mindennap írtam neki. Vigasztaltak a gyerekek bent a tiszti iskolán, hogy a lányok csak a tizedik levél után szoktak válaszolni, addig kéretik magukat. Tudtam, hogy Katika írna, ha tudna. Végre pénteken kaptam egy lapot:

Édes szívem! Jöjjön azonnal, mert el akarnak venni magától. Katika.

Most aztán már tényleg nem találtam sehol sem a helyemet. Hospodár megadta az eltávozást vasárnapra, de én már láttam, hogy haragszik. Érdekelt is engem. Szombat este odamegyek Begán Jancsihoz, a szolgálatvezetőhöz:

– Jancsikám, adjál nekem hat-nyolc töltényt!

– Mi az, kit akarsz lelőni?

– Disznótor lesz nálunk, ahhoz kellene, nincs böllér. A disznónak is jobb így.

– Pajtás, én adok, de semmiről nem tudok semmit.

– Majd tudok én, add csak ide.

Vasárnap este átmentem újra Mezőkeresztibe. Be akarok lépni az apósomhoz, hát nem engednek beljebb a küszöbnél.

– Én csak azt tudom ajánlani, hogy tűnjön el innen, mert ha nagyon legénykedik, írok a hadseregnek.

Katikát nem is láttam, pedig nézegettem erősen befelé, viszont láttam a szórakoztatót. Ott ült a tisztaszobában, annyira meglepődtem, hogy ki sem tudtam nyitni a számat:

– Ki maga! Mi maga? – kiabált az én kedves Gábor bátyám. – Hohó, vége már annak az időnek, mikor egy katonatiszt ide-oda sétafikált, és azt csinált, amit akart.

Felpöffesztette a hasát, és nagy dölyfösen odabökte nekem:

– Mije van magának, ha szabad kérdeznem?

Mutattam, hogy mim van. Már tudod, a természettől.

– Elmenjen innen, maga ilyen-olyan csibész.

És kezdi szidni az anyámat. Elkaptam a nyakát, és jól belevertem az orrát a saját ajtójába. Amilyen a mosdó – tudod, testvér –, olyan a törülköző. Aztán persze siettem el, mert az apósom nagyon üvöltött. Dicsértem az eszemet, hogy teli tárral hoztam el a pisztolyomat. Nagyon úgy nézett ki, hogy szükség lesz rá ebben az idegen faluban.

Aznap este is bált tartottak, telirakták nemzetiszínű lámpákkal az egész vendéglőt. Rendeltem egy fél kevertet, és behúzódtam a sarokba. Vártam egy negyedórát, félórát.

Jöttek egymás után a vastag nyakú gyerekek, de én nem szóltam egy szót sem, gondoltam, nem tirátok várok, hanem másra egészen.

Nyílik az ajtó, bejön Katika a szórakoztatóval és szüleivel. Gábor bátyám még mindig tapogatta az orrát, mind ki voltak öltözködve kegyetlenül. Ahogy meglátom őket, odakiáltok a cigányoknak:

– Hozzám!

Jöttek is ürgevágtában. Súgok valamit a cigánynak, hogy mondja fennhangon:

– Urbán Ferenc tisztinövendék küldi ezt a nótát szépreményű Fekete-Szűcs Katalin kisasszonynak: – és rákezdik:

Nem adlak másnak, nekem rendelt az élet.

Nem adlak másnak, ha kell, harcolok érted!

Csönd lett az egész teremben. Végigénekeltem az egészet, utána odavágtam három darab százast az asztalra:

– Nesztek.

Attól kezdve csöndben maradtam, amíg el nem kezdődött a tánc. Katikát a szórakoztató táncoltatta, állandóan magához szorította. Szegény Katika folyton engem keresett a rémült szemével, és valósággal könyörgött. Felkelek, odamegyek hozzájuk:

– Szabad lesz? – kérdezem.

– Nem szabad – mondja a szórakoztató –, majd később, kispajtás.

Ez akkora szemtelenség, hogy se szó, se beszéd, odanyomtam neki a bordája közé. Régi fogásom ez nekem. Megtántorodott a magas gyerek, és épp hogy elért egy székhez. Én meg táncoltam Katikával. Nem szóltam egy szót se hozzá, ne kérdezgessék utána. Ahogy befejezte a zene, visszavittem a szüleihez.

– Tessék – mondom, és újra leültem a sarokba.

Forrt az egész terem, csak senki nem merte elkezdeni ellenem. Mindenki csak vicsorgott, én persze nevettem. Ahogy ülök ott, odajön hozzám egy kisfiú:

– Bácsi, kérem, tessék kijönni, kéreti egy csomó bácsi.

– Jól van, öcsi! Rögtön megyek.

Ittam még egy féldecit, megigazítottam a derékszíjat, és kimentem. Ott álltak egy nagy karéjban a falubeli legények, kinek bot a kezében, kinek bokszer. Ha kettő-három lett volna, leálltam volna becsületes verekedésre, de így – gondoltam – nem érdemlik meg. Kirántottam a pisztolyt:

– Fusson, akinek kedves az élete! ’Szon meg a minden! – és kétszer a levegőbe lőttem. Mind elszaladt. Nevettem egy nagyot, és visszaültem a helyemre. Katikáék addig már hazamentek. Nem számít – gondoltam –, majd találkozunk újra. Egész éjjel ittam. Reggel megmostam a fejem, és kiálltam az utcasarokra várni, hogy mikor megy Katika iskolába. Ott jött a szegény kis táskával a hóna alatt, látszott a szemén, hogy sírt. Mögé bújtam, egy kicsit lépkedtem a nyomában, nem is gondolta, hogy ott vagyok, aztán befogtam a szemét. Megijedt nagyon:

– Jaj, ki az?

– Én!

Katika hozzám bújt, és elkezdett sírni.

– Hol lehet itt beszélgetni, Katika? – kérdeztem.

– Gyerünk ki a töltés oldalába.

Ledöntöttem a biciklimet a töltésoldalba, levettem a kabátomat, és odaterítettem alánk. A pisztolyt kivettem a kabát zsebéből.

– Csak nem akar engem lelőni? – kérdezte Katika.

– Ez attól függ, hogy milyen szívvel leszel hozzám – mondtam neki.

– Édes szívem – dőlt nekem Katika sírva –, én magát jobban szeretem, mint az életemet, csak a szüleim nem akarják. Odaadnak engem annak az undok szórakoztatónak.

– Igazán szeretsz te engem? – kérdeztem.

– Hogy tud ilyet kérdezni?

– Akkor gyere el velem!

– Hová?

– Hozzánk.

– Most?

– Felülsz a kerékpárra, és elviszlek.

Elkezdett sírni Katika, hogy ő nem jöhet, mert neki itt vannak még a szülei, iskolába is kell járni, meg mit csinálna ő a mi ismeretlen falunkban?

– Attól függ, hogy szeretsz-e engem?

– Szeretlek.

– Akkor gyere – mondtam, és felsegítettem magam elé, a táskáját pedig ráakasztottam a kormányra. Az út végére egészen megvigasztalódott. Mikor meglátta a mi furcsa, kopasz nyakú kakasunkat, már nevetett is.

– Jöjjön ki, anyám – kiabáltam be –, asszonyt hoztam magának.

Urbán Feri sokáig bólogatott: bizony, így volt az, testvér, nagyon szerettük mi egymást akkor.

Már kezdett pirkadni Komlón, de én magam el nem tudtam volna aludni egy világért sem.

– Mondjad tovább, Ferikém, csak itt ne hagyd abba, mert isten bizony elpusztulok a kíváncsiságban.

– Innen már nagyon szomorú, testvér, sírni tudnék, de ha akarod, elmondhatom azért.

– Utánaküldték Katikának az egész holmiját. Többet haza se menjen. Annál jobb – gondoltam –, a hét végén megesküszünk. Persze, ezt be kellett jelenteni Hospodárnak. Kihallgatást kértem nála, sokáig megvárakoztatott.

– Na, mi van, fiam?

– Százados elvtárs, jelentem: megházasodok.

– Ráértél volna még öngyilkos lenni, de ha így alakult, mindegy. Ki az a boldogtalan?

– Egy kislány. Mezőkeresztibe való.

– Úgy látszik, ízlik neked, odaszoktál. Mi a lány apja?

– Kulák.

Embert még úgy nem láttam csodálkozni, mint most Hospodárt. Ahogy megkapaszkodott egy székbe, összetört a támlája.

– Én tudom azt, százados elvtárs, hogy én nem maradhatok tovább a hadseregben. Köszönöm, hogy olyan jó volt hozzám, és ne haragudjon, ha valaha bánatot okoztam magának.

Odalép hozzám a Hospodár, és se szó, se beszéd, lezavar nekem két nagy pofont.

– Köszönöm – mondtam, és nem sírtam, pedig lett volna hozzá kedvem.

– Te szerencsétlen, tudod, mit csinálsz? – mondta Hospodár csendesen, és a szemén látszott, hogy fáj neki a dolog. – Elátkozott útra lépsz. Tudod, hányan lettek csibészek, trógerok, stricik, akik ilyen úton járnak? Hányan váltak a saját fajtájuk gyilkosává? Mit akarsz te a kuláklánytól? Mit akarsz te mástól valamit a saját fajtádon kívül? Azt hiszed, ki fog bújni a bőréből? Senki sem tud kibújni a bőréből. Úgy fogjátok egymást marni, mint a kutyák, ha elmúlik a szerelem. Feri fiam! – kapta el a vállamat. – Ne menj el, maradj itt. Tudod, én nem dicsérek szembe senkit, de neked itt van a legnagyobb jövőd, kevés ilyen tisztje van a népnek, mint te.

Erre én azt mondom neki:

– Ne haragudjon, százados elvtárs, de én mégis szeretnék elmenni. Ha egy mód van rá.

Sokáig nézett rám a Hospodár, aztán megölelt, megcsókolt. Volt neki egy töltényből készített öngyújtója, rá volt faragva az ország térképe. A kezembe nyomta, aztán otthagyott, odament az ablakhoz, és hátat fordított:

– Majd küldje be a kérvényét, Urbán növendék. El fogom intézni. Eltávozhat az iskola állományából.

És láttam, beharapja a száját, hogy ne sírjon. Olyan volt nekem ez a Hospodár, mint az apám, senki más. Így telt ki a becsületem katonáéknál.

A továbbiakra, testvér, már nem is nagyon szeretek emlékezni. Otthon laktunk két hétig. Apám szóba se állt velem, sehogy se szívelhette a feleségemet. Sokszor még este se jött haza, nehogy egy fedél alatt kelljen aludni vele. Tudtam, hogy mi már otthon nem maradhatunk meg. Tűrtem, tűrtem egy darabig, aztán egy vasárnap összevesztem az apámmal, majdnem verekedtünk. Felpakoltam a feleségemet és a holminkat egy kocsira, mert mink is volt nekünk egyáltalán? – és elmentünk a keresztapámékhoz. De hát sehogy sem tudtunk élni. Néha még kenyerünk is kevés volt. Keresztapáméktól pedig nem akartunk kérni. Katika folyton sírt, egy este azt mondom neki:

– Katikám, valahogy össze kell szednünk magunkat. Pénzt kell szereznünk. Itt a hideg vízre valót sem keressük meg, elmegyek Komlóra, és hazaküldöm neked a pénzt.

Elkezdett sírni Katika, akkoriban már nagyon gyakran sírt, és le is soványodott erősen, hogy sohase lát ő többet engem.

– Dehogynem! – és öleltem, csókoltam, csak ne sírjon. Egész éjjel azt magyaráztam neki, hogy milyen szépen fogunk élni, ha lesz egy kevés pénzünk.

Aztán eljöttem, idestova egy éve. Hogy mit csináltam itt, Komlón, milyen nagyon kínlódtam, azt tudod. Minden vasárnapot végigdolgoztam, néha két műszakot is levertem egymás után, úgy zúgott a fülem, mint a vízben. Kéthónaponként egyszer mentem haza. Abban sem volt sok köszönet. Mikor hazamentem, mindig ott volt az apósom és anyósom, nem tudtam egy szót se beszélni Katikával. Ha kihívtam az udvarra, hogy küldje haza a szüleit, hiszen meg se csókolhatom, azt mondta Katika:

– Ne haragudj, Ferikém, de nem lehet. Olyan ritkán látom apusékat.

– Jól van – mondom –, ne is szólj egy világért se, mert engem úgyis látsz mindennap ezerszer.

Néha meg sem vártam az utolsó vonatot, eljöttem a tizenegy huszonötössel, legalább kialudtam magamat. Ha küldött csomagban mákos süteményt, kifordult a számból, meg megéreztem rajta a citromhéjat. Az anyósom szokta, tudod, testvér. Tegnap reggel kaptam egy levelet a keresztapámtól, hogy Katika összepakolt, és elment tőlük valami magas, sovány emberrel. A szórakoztatóval. Nem bírta tovább egyedül, míg én összeszedek egy kevéske pénzt, hogy kezdhessünk valamihez. Nagyon fáj, testvér, mert elment rá a fiatalságom legszebb része. Elátkozott úton jártam, nagyon fáj, testvér. Elmartam mindenkit magam mellől. Egyedül maradtam, testvér. Nem számít senkinek az én életem. Haza se mehetek, szóba se állna velem az apám. A régi szeretőm, aki volt, a Hajdú Eszti, megbántottam. Egyedül maradtam, ne haragudj, testvér – mondta Urbán Feri. Szemében valami barna sugár cikázott át, és bő könnyekkel sírni kezdett. Hagytam, hadd sírja ki magát, jobb neki. Szipogott még párat, a nagy, sovány Feri, és csendesen elaludt. A pokrócok, amiket az előbb terítettem rá, már lecsúsztak a földre. Átdugtam a fejem karja alatt, és az ágyához vittem. Követett, mint egy kisgyerek. Nagy sóhajtással elfeküdt az ágyon, és álmában is sírt, fekete könnyek csurogtak le szája szélére.

Kint már teljesen világos volt. Estére kellett csak dolgoznunk, még sokáig álltam az ablaknál.

Az idegen bajnok

I.

1953. szeptember másodikán több mint egyhónapos nyári szünet után a Széchényi Könyvtár újból kinyitotta kapuit az olvasók előtt. Bár az egyetemen még nem kezdődtek meg az előadások, a bölcsészkar elsőévesei az egyetemista élet egyéb intézményeivel együtt siettek birtokukba venni a könyvtárat is.

A könyvtár alkalmazottai, akik a folyosón csoportokba verődve az elmúlt nyár eseményeiről beszéltek, egykedvűen nézték ezt az évről évre megismétlődő honfoglalást. Ez az új évfolyam – az első, amely a júniusi kormányprogram után került az egyetemre – egyébként sem váltott ki különösebb figyelmet. Hiányzott belőle az előző évfolyamok romantikája – az 1950-52-es „gólyák” között gyakran akadtak katonatisztek, merev, fekete szempillájú bányászok, erdei munkások, kezükön félrecsúszott baltaütések szörnyű nyomaival –, és hiányzott az elkövetkező évfolyamok eleganciája. A folyosón kiállított római sírkövek közé ezen a napon sötét és salétromszagú középiskolák hangulata vonult be, a sírkövekre faragott, előrefésült hajú harcos viseltes matrózblúzokat, térdig érő, egy-gombos zakókat látott, melyekből hegyes lószőrszálak meredtek elő, és agyonfényesített, az elhasználtságtól felfelé kunkorodó orrú cipőket.

Annál nagyobb feltűnést keltett az a húsz év körüli lány, aki valamivel három óra után fordult be a könyvtár kapuján. Ujjatlan vállpántos ruhája ekkor még ritkaságszámba menő, sűrű, osztrák nylonanyagból készült, alatta hófehér vászonblúzt hordott; szürke cipőjén is Váci utcai mester keze látszott. De a lány rongyokban is magára vonta volna a figyelmet. Arca rózsaszínű volt a jólét finom hájától, csak egy szépséghibát lehetett felfedezni rajta: rövidlátó szemeit gyakran összevonta; ettől a homlokán és az orrán vékony ráncok jelentek meg. Mégis, mintha nem lenne tudatában külsejének, magatartását eluralkodó gátlások és bizonytalanság jellemezte, mereven nézett előre, maga elé, fejét csak egy-egy foknyival fordította oldalt, és elpirult, ha tekintete összeakadt valakiével.

Amerre elhaladt, a beszélgetők megfordultak utána, és félhangos, kíváncsi megjegyzéseket tettek, de mikor a bennfentesek felvilágosították a többieket, hogy a lányt Fejér Margitnak hívják, apja Fejér József, a törvényszék egyik vezető bírája, a megjegyzések elhallgattak, mintha a bíró félelmetes hírneve átsugárzott volna a lányára is. Margit zavartan tért ki a ráirányuló pillantások elől, meggyorsította lépteit, és valósággal beugrott a ruhatárhoz vezető ajtón.

Leadta a holmiját, csak kis piperetáskáját tartotta magánál, melyből egy összehajtogatott nylonkendő sarka tűrődött ki. Körülnézett: mikor látta, hogy a ruhatár előtt nem jár senki, elővette a fésűt táskájából, és összehúzott szemekkel a tükörhöz lépett. De alig húzott néhányat szőkésbarna haján, a folyosó túlsó végén kinyílt a referenceszoba ajtaja, és egy kék köpenyes férfi lépett ki rajta. Margit leengedte a fésűt, mindig zavarba jött, ha valaki nézte fésülködés közben.

Időbe tellett, amíg kivette a közeledő férfi körvonalait. Mikor a férfi észrevette Margitot, megállt mellette, a széles mozdulatokat apró, negédeskedő mosoly váltotta fel. Ő is rövidlátó volt, de ezt sikeresebben építette bele a külsejébe, mint Margit. Kihasználva, hogy a rövidlátás bizonyos sámáni jelleget ad horpaszos, sovány arcának, ehhez idomította előrehulló haját, mélyen beszívott alsó ajkát és egész visszafojtott magatartását, mely mögött azonban érezni engedte, hogy milyen önfegyelemmel tartja kordában lázongó belső erőit. Margit meg volt győződve, hogy a halántékán is szándékosan remegteti a két kiálló eret. Megfogta a lány kezét:

– Margit! Mégis összehozott minket a sors! – mondta, és hosszan a szemébe nézett, mintha ezek a szavak önmaguknál sokkal többet jelentenének.

– Jó napot, Gida!

Margit bal kezével a hajába nyúlt, mintha megigazítaná, és a jobbot is utánaemelte, hogy kiszabadítsa a férfi szorításából. A férfi, akit teljes nevén Fábián Gedeonnak hívtak, és mint kék munkaköpenyéről is látszott, a könyvtárban dolgozott, nem vette tudomásul ezt a mozdulatot, változatlan melegséggel nézett rá.

– Margit! Szeretnék beszélni magával! Nagyon-nagyon szeretnék! Az olvasóba megy?

– Igen, de nem maradok sokáig.

– Most le kell mennem az igazgatóhoz, ha végeztem, majd beszólok magáért! Várjon meg.

Fábián megcsókolta a lány kisujjának hegyét, és elment: ahogy távolodott, úgy váltak mozdulatai újból mind szélesebbekké.

Margit ki nem állhatta Fábiánt. Még négy évvel ezelőtt nagynénje, Mannhalter Karola hozta el egyszer hozzájuk, a férfi átjött az ő szobájába, közölte vele, hogy melyik napokon ér rá, és tintaceruzával belevéste lakáscímét az ablak hófehér oldalába. Margit nem ment el hozzá, de még mindig piszkosnak érezte magát, ha ezt a címet látta. Fábián azóta megnősült, gyereke is született, de ha találkoztak – akárcsak most –, jelentőségteljes mosollyal szorította meg a kezét. Margit futni kezdett az olvasóterem felé, kis piperetáskáját a melléhez szorította.

A Múzeum-kertből porral kevert, meleg virágillat húzódott be a terembe, a hosszú asztalok mellett alig olvasott valaki is.

A fiúk felgyűrt ingujjban könyököltek a könyv mellett, tekintetük kitévedt az ablakon, az ajtónyitódásra felnéztek, és végigmérték a lányt. Margit lehajtott fejjel ment át a termen; helyszáma a sarokba szólt, egy kétszemélyes kisasztalhoz. A másik széket még nem foglalta el senki, örült, hogy legalább a délután egy részében senkitől sem feszélyeztetve olvashat. Félig behajtotta az ablakot, hogy több helye legyen, de az üvegen keresztül is megérezte a napsütés melegét.

Mivel még nem kezdődött el az iskolaév, a máskülönben fegyelmezett és kötelességtudó Margit megengedte magának, hogy saját kedvtelése szerint válassza ki az olvasmányát. Géraldy Prélude-jét írta ki a kérőlapra. Ezt a könyvet csak itt, a könyvtárban olvashatta, odahaza csak a Te meg én volt meg nekik, és az antikváriumokban is hiába kereste. Amíg nem hozták ki a regényt, levett a polcról egy Lenin-válogatást, és azt nézegette, persze csak egy-egy már korábban is élvezettel olvasott részt keresett ki, elsősorban az Empíriokriticizmus indulatosan gúnyolódó helyeit.

Néhány perc múlva a könyvtári szolga letette elé a piros bársonyba kötött Prélude-öt.

A könyv szennylapjára pecsét volt ütve: a példány valaha a Délmagyarországi Kereskedelmi Utazók könyvtárának tulajdonába tartozott. Margit elképzelt egy kövér és harcias ügynököt, aki, miután eladta a faluban bőráruját vagy szappanát, fent, a vonat fülkéjében leveti a cipőjét, és Géraldyt kezd olvasni, hogy majd idézhesse baráti asztalánál. Kibontotta nylonkendőjét, a vállára terítette, félig betakarta vele az arcát is, hogy elrejtse feltörő mosolyát. Átlapozott az első fejezethez.

Az első mondatnál: „mikor Henry először látta Helént, alig vette észre” – megállt, és sokáig gondolkozott rajta, de ahogy a történet kibontakozott, egyre gyorsabban hajtotta a lapokat. Csak ott állt meg újból, mikor a két szerelmes szakított egymással, a szakítást nem találta elég indokoltnak. Arra gondolt ez a szép és jóakaratú, rövidlátó lány (aki még húszéves korára is szűz maradt), túlzás az, hogy az emberek fel tudják adni szerelmüket bármilyen más dologért: anyagi előnyökért, önérzetből vagy politikai meggyőződés miatt. Úgy képzelte, ha ő szerelmes lenne, semmi sem tudná rábírni, hogy elhagyja azt, akit szeret.

Megkoccant mellette az asztal sarka. Margit azt hitte, hogy Fábián jött be érte. Felnézett: az asztal eddig üres túlsó oldalánál egy magas, egyenes tartású, de lehajtott fejű férfi állt. Hogy szabaddá tegye a helyet, sietve magához húzta piperetáskáját és könyveit, közben egy zavart pillantást vetett az újonnan érkezettre.

A férfi nem lehetett több harmincévesnél, de hatalmas, lehorgasztott feje már őszült, és arcát öreggé tette a rajta uralkodó, állandó levertség. A szája szögletében két mély vonás húzódott, ettől amúgy is kiemelkedő, szlávos felsőajka még jobban kiugrott, akár egy bőrből való bajusz. Öltözködéséhez képest még a kopott egyetemisták is elegánsnak hatottak: sárga, átalakított katonakabátot s kék cejg munkásnadrágot viselt. Hóna alatt egy olasz képesújságot, egy Rivista del Kinót hozott, ezt táskának is használhatta, mert toll, tintatartó és füzetlapok álltak ki belőle.

Éles pillantással végignézte Margit könyveit; a lány keze önkéntelenül megmozdult, hogy eltakarja őket, ezen a férfi elmosolyodott, kivette a Rivistából a holmiját, az asztalra tette, és odalépett a kézikönyvtár polcához. Az egyik füzetlap pont szemközt fordult vele, Margit nem tudta megállni, hogy meg ne nézze. A lap tetejére, a kettős margó fölé egy nevet rajzoltak, olyan cikornyás betűkkel, hogy csak az első felét lehetett elolvasni: „Ljubomir”, másik felével Margit nem boldogult, csak annyit vett ki, hogy B-vel kezdődik. A margó alatt sokszorosan aláhúzott cím állt: Az idegen bajnok. Irodalmi forgatókönyv, majd ezután a végig teleírt lapon egyetlen mondat következett számtalan változatban, szinte a nyelvtan összes lehetőségeit kimerítve: „Elrejtőzött az emberek elől, mert szégyellte ifjúsága elmúlását, szégyellte ifjúsága elmúlását, ezért elrejtőzött az emberek elől” – és így tovább. Margit elkapta a tekintetét, mert a férfi visszajött a polctól, és leült a helyére, egy magyar-német és egy német-magyar szótárt hozott magával.

Ljubomir levette a kabátját, és a szék karfájára terítette. Így, ingben, felsőteste parasztian erősnek és kidolgozottnak látszott. Maga elé tett egy félig teleírt füzetlapot a Rivistából, s anélkül hogy tudomást venne a vele szemközt ülő Margitról vagy bármely másik nőről a teremben, a lap fölé hajolt, és fejét két tenyerével föltámasztva töprengett. Hosszú percek teltek el, míg a tolláért nyúlt, és leírt egy-egy szót. Margit ujjai közül néha ránézett, de Ljubomir feje meg se moccant. Elszégyellte magát; hogy figyelmét visszakényszerítse a Géraldy-könyvhöz, állát leszorította a mellére. Ezt a fejtartást nem bírta sokáig, elfáradt, négy órakor felkelt, és lement a büfébe.

Két piskótatekercset vásárolt, nem volt különösebben éhes, míg eszegette, lassan körülsétálta a Múzeum épületét. A nap most sütött a legerősebben, szél nem fújt, Margit megérezte saját hajának édes samponillatát, de a kerti mellszobrok orrán néha már megállt egy-egy száraz falevél, a lánynak úgy tűnt, hogy a szobor ilyenkor lehunyja a szemét, és az elmúló nyárra emlékezve mosolyog. Lassabbra fogta lépéseit, arcát oldalt fordította, a nap felé; mikor belépett a könyvtári folyosóra, szikrák pattogtak előtte, megcsapta a kihűlő, vastag falak hűvössége, megborzongott.

Már az olvasóterem ajtajából észrevette, hogy amíg kint járt, valaki fehér cédulát rakott le az asztalára. Maga sem tudta, miért, azt hitte, hogy Ljubomir tette oda, de a férfi most is füzete fölé hajolt, csak egy közömbös tekintettel vette tudomásul a visszatérését. Margit szétnyitotta a kettőbe hajtott kartonpapírt:

„Margit! Legyen szíves, szóljon be értem a (p) referenceszobába!”

Fábián aláírás helyett egy virágot rajzolt a karton sarkába.

Margit nem ült le, rátámaszkodott az asztal sarkára, és eltűnődött, hogy beszóljon-e Fábiánért, vagy próbáljon megszökni, mielőtt újra keresné. Ljubomir felemelte a fejét, és mély hangján – melyből a lány kihallotta az idegen zengést – váratlanul megszólalt.

– Ne menjen ki.

Margit megdöbbent, nem értette, honnan ismerheti a férfi a levél tartalmát.

– Miért ne menjek ki?

Ljubomir nem válaszolt, visszafordította tekintetét maga elé, mintha elfeledkezett volna Margit jelenlétéről, lassan leírt egy szót a füzetlapra. A lány topogott néhány pillanatig, aztán kiment a teremből. Már a reference-szoba ajtajánál járt, mikor megértette, hogy Ljubomir elolvasta a levelét, de akárhogy is próbált haragot felkelteni magában, nem sikerült, még akkor is mosolygott, mikor bekopogott az ajtón.

Fábián Gedeon egy folyóiratot lapozgatott, feszült hátáról Margit látta: számít arra, hogy meglephetik, és szeretné, ha a belépő úgy látná, hogy szemével valósággal végigégeti a sorokat. A kopogásra is egy pillanattal később emelte fel a fejét, mint az elmerültségéhez képest indokolt lett volna. Elmosolyodott, felugrott, és erőszakosan belekarolt a lányba:

– Jöjjön, Margit, elszívunk egy cigarettát!

Margit most nem tudta kiszabadítani magát, tehetetlenül lelógatta kezét a férfi karján keresztül.

Behúzódtak a sötétedő folyosó egyik ablakmélyedésébe. Oldalt, a kopott, szürke olajfestékre valaki egy tréfás hirdetést rajzolt: „Hölgyeim, figyelem! Leonhardt Árpád ügyvéd 98 kiló, lakik Rákóczi út 44 alatt”, és felvázolt alá egy kövér férfiarcot olyan ügyesen, hogy Margit is felismerte Leonhardtot, többször látta már nagynénje, Mannhalter Karola szokásos szombat esti összejövetelein. Ezt a rajzot nézte, ujjai közben az ablak rögzítőgombját nyomogatták. Fábián rágyújtott, úgy tett, mintha ez annyira elfoglalná, hogy megfeledkezik a környezetéről. Margitnak a híres pipára gyújtó Sztálin-kép jutott az eszébe. Mélyet szívott a cigarettájából.

– Jó, hogy találkozunk, Margit, a jövő héten már nem leszek itt, a könyvtárban, visszakerülök a minisztériumba.

Elhallgatott, és hosszan Margitra nézett.

– Éppen erről akartam beszélni magával.

– Velem?

Mintha előre megérzett volna valamit a férfi szándékából, könyörögve mondta:

– Gida, higgye el, sokkal jobb lesz magának is, nekem is, ha én most bemegyek az olvasóterembe, és nem folytatjuk ezt a beszélgetést. Engedjen el.

– Lehet, de ha elkezdek valamit, végig szoktam vinni. Maga meg azt higgye el, hogy vagyok olyan zavarban, mint maga. Margit, szeretném, ha velem jönne.

– Hová?

– Mindenhová. Az életbe, ami talán végre most el fog kezdődni a számomra. Én szeretem magát, Margit, ne kívánja, hogy ennél többet mondjak.

– De hát magának felesége van.

– Tudom. Arra se kell emlékeztetnie, hogy évekig az ő fizetéséből éltem. Ha két életem volna, az egyiket neki adnám. De sajnos, csak egy van.

Kezét az ablakpárkányon lassan Margit keze felé csúsztatta:

– Nekem meg kell váltanom magamat, hogy másokat megválthassak, és ezt a megváltást nekem maga jelenti, Margit.

A lány elkapta a kezét, szemét elfutotta a könny:

– Jaj, ez olyan szörnyű! Minden percet, a legkisebb alkalmat is kihasználják, hogy „megváltsák magukat”. Hát már az én nyomorult, jelentéktelen életem is alkalmas arra, hogy megváltson valakit?

Megtörölte az arcát, a zsebkendőt sokáig a szeméhez szorította, aztán fáradtan Fábián Gedeonra nézett:

– Ne haragudjon, most bemegyek.

– Tudja, mit? Menjen.

Margit nem akart kisírt szemmel bemenni az olvasóterembe, megállt a folyosón, és megpróbálta rendbe hozni magát. Míg nézte az arcát a tükörben, úgy érezte, hogy valamilyen meghatározatlan személy vagy tárgy képe lappang benne, mely ha az eszébe jutna, meg tudná vigasztalni. Gondolatban végigment az egész napján, hogy megtalálja, de semmiféle különös eseményre vagy találkozásra nem emlékezett, mikor hirtelen eszébe jutott Ljubomir. Ahogy felidézte maga előtt az ismeretlen férfi képét, olyan meleg biztonság töltötte el, mint gyerekkorában az apja mellett. Miközben ment befelé a folyosón, elképzelte, hogy ha Ljubomir ránéz, ő szótlanul vissza fog mosolyogni, s ha lesz annyi ereje, hogy megszólaljon, azt mondja: nem volt érdemes kimenni, igaza volt.

Az olvasóteremben már égtek a lámpák. Margit a saját asztala felé nézett, ott sötét volt, úgy látszik, amíg ő Fábián Gedeonnal beszélgetett, Ljubomir elment. Félúton vette észre, hogy a férfi fejét a karjára fektetve elaludt.

Leült a helyére, és tétovázott, hogy meggyújtsa-e a villanyt? Nem akarta, hogy felébredjen, ezért óvatosan kattintotta fel az állólámpa kapcsolóját. Ljubomir mégis felnyögött álmában, mikor az arcára vetődött a fény.

Margit figyelte, ahogy az arcán lejátszódik álmának egész története, úgy, ahogy a Stadionon kívül a nézők kiabálásából követni lehet az eredmény alakulását.

A férfi álmában feszülten figyelt, mintha vonaton utazna egy meghatározott célig, vagy valamilyen parancsot várna. Tolla, amely ott maradt az ujjai között, megrándult, és hajszálvékony vonalakat karcolt a papírra. Most valami változást láthatott a történetben, mert arcáról eltűnt az előbbi feszültség, és a búcsúzás fájdalma ült ki rá. Majd megrázkódott, mintha már eltávoztak volna azok, akiktől búcsúzott, szemhéja mögött reszketett a szeme, és könnyek csurogtak végig az arcán. Vonásai olyan fájdalmasan eltorzultak, hogy Margit tétován rátette a kezét a férfi vállára.

Nem ébredt fel azonnal, fejét jobbra-balra hányta, és csak akkor emelte fel, mikor Margit megrázta a vállát. Szeme fehérje óriásira nőtt, és látszottak benne az erek. Margit rémülten nézett vissza rá. Ljubomir lassan magához tért, kezével meggyűrte az arcát, fölkelt, belerakta a füzetlapokat a Rivistába, és kiment a teremből. Nemsokára a folyosóról hallatszottak be a léptei.

A lány újból betakarta arcát a nylonkendővel, és visszatért a Prélude-höz, néha kinézett az esti Múzeum-kertre, de a lámpák hideg fénykörében senki sem járt.

II.

Néhány héttel később Fejér bíró látogatóba készült a családjával. Szeptember utolsó vasárnapja volt, ilyenkor szokott találkozni különváltan élő feleségével, Margit anyjával. Általában vendéglőbe vitte a feleségét és lányát, de most rokonukhoz, Mannhalter Karolához készülődtek, aki éppen ezen a napon ünnepelte ötvenegyedik születésnapját.

Margit ünnepnapnak érezte, ha együtt láthatta szüleit. 1949-ben váltak el, ő akkor még a tizenhatodik évét sem töltötte be; a válás okáról csak apja későbbi elbeszéléseiből értesült. Anyja, aki színésznő volt, még a háború előtt hozzásodródott a nyilaskeresztesekhez, fellépett a kívánsághangversenyeken, részt vett a párt agitációs körútjain, Fejér pedig baloldali elveket vallott. A felszabadulás után a színésznő örökös szilenciumot kapott, a bírót pedig a fordulat évében kinevezték a Tük-tanács élére, mely a szigorúan titkos, úgynevezett duplanullás politikai ügyeket tárgyalta. A házastársak ekkor különböztek össze végleg, az asszony elköltözött hazulról. Egyetlen gyerekük, Margit, a férfinál maradt.

A lány apját szerette jobban, csodálta bátorságát, és meggyőződésének erejét, életét alázatosan apja szolgálatának rendelte alá. A válás után igyekezett minél több kényelemmel körülvenni, hogy elfeledtesse vele az elvek nevében hozott áldozatot. Mikor a bírót a mértéktelen dohányzás életveszélybe sodorta, ő szoktatta le a cigarettáról. Minden este nagy tál gyümölcsrizst készített be neki az éjjeliszekrényére, Fejér éjszaka, ha felébredt, rágyújtás helyett ebből evett, a kúra következtében erősen elhízott ugyan, de sikerült leszoknia szenvedélyéről, és egészsége helyreállt. Ugyanakkor Margit nem tudta leküzdeni magában anyja iránti szeretetét sem; mikor szülei a hónap utolsó vasárnapján egymás mellett ültek a vendéglői asztalnál, hol az egyiket, hol a másikat simogatta meg, és remegett a meghatottságtól, bár tudta, hogy ez az együttlét csalóka, valamivel tizenegy óra előtt apja kocogtat a poháron, anyját pedig a vendéglő előtt várja új élettársa, egy ősz hajú színész.

Ezen a vasárnap estén is izgatottan készülődött, már hat órakor felöltözött: sötét kosztümöt vett fel, hozzá fehér blúzt – szerette, ha öltözékében mindig van valami fehér. Az ablak deszkájára könyökölt, és egy folyóiratot lapozgatott, de közben gyorsan lenézett az utcára. Már besötétedett, mikor egy taxi fordult be a ház elé, anyja és az ősz hajú színész szállt ki belőle. A színész kezet csókolt az asszonynak, aztán elfordult a sarkon, az autó motorja begyújtva maradt, Fejérék ugyanevvel az autóval szoktak továbbmenni. Margit végigszaladt a lakáson, hogy ő nyithassa ki az ajtót.

Az ajtó előtt már ott állt az anyja: negyvenöt éves volt, de elhanyagolt külseje többnek mutatta. Az a néhány beütés, mellyel jelezni akarta, hogy lépést tart a kor divatjával, csak még jobban kiemelte egész megjelenésének nyomorúságát. Derekát vastag, piros öv fogta át, az öv alá pedig egy ezüstpénzekből álló lánc volt tűzve. Kopott selyemszoknyája alól hófehér vászon alsószoknya látszott ki, majdnem leért vékony, magas sarkú cipőjéig. Margit megcsókolta kifestett arcát, ahogy megérezte ajka alatt a petyhüdt, összeesett bőrt, még szorosabban ölelte át az anyját, mintha kárpótolni akarná a rombolásokért, melyeket az idő és az életmód tett az asszony szépségében.

Mikor kibontakoztak az ölelésből, Margit előreengedte anyját a dolgozószoba felé. Ezek a vasárnap délutánok már szertartásszerűen kialakult szokások szerint folytak le; a szokások közé tartozott, hogy az asszony érkezése után néhány percig négyszemközt beszélget volt férjével. Margit tudta, hogy apja ilyenkor a szokásos havi apanázst adja át, melyet válásuk óta folyósít az asszonynak, mégis, mikor becsukódott az anyja mögött az ajtó, nem tudta megállni, hogy fülét a réshez nyomva hallgassa szülei beszélgetését.

Egy darabig hallgattak, anyja valószínűleg leült, a zörejekből ki lehetett venni, hogy apja a szekrényhez megy, pénzt vesz ki onnan, és pecsétgyűrűjének koppanásával leteszi az asztalra. Retikül csattanása hallatszott, majd az anyja törte meg a csendet:

– Kérem, Józsi, üljön le, beszélni szeretnék magával.

A szék rugói megcsikordultak a bíró nehéz teste alatt, egy üres hamutartót vett a kezébe, forgatta, és néha kopogott vele az asztal sarkán, ezt a szokást azóta vette fel, mióta a dohányzást abbahagyta.

– Tessék.

– Egy kérésem van magához. Remélem, miután annyiszor kihasznált és becsapott, most az egyszer nem lesz szívtelen. Margit nem értette, hogy anyja mire céloz, csodálkozott, hogy apja nem kéri ki magának a sértést, hanem előzékenyen érdeklődik.

– Miről van szó, Erzsébet?

– Szeretnék újra színházhoz kerülni.

– Maga jól tudja, hogy ez lehetetlen.

– Nem lehetetlen. Szigetvári azt meséli, hogy már sokan kaptak amnesztiát, utána pedig szerződést.

– Csakugyan?

– Igen, a legtöbben Debrecenbe és Miskolcra.

A kopogás megszűnt az asztal sarkán, apja kezében megállt az üveghamutartó, nyilván elgondolkozott a lehetőségeken.

– Rendben van, Erzsébet, mindent meg fogok tenni magáért.

– Úgy, ahogy szokott?

– Kár előre gúnyolódnia.

Pár perc múlva a bíróék elindultak. A kapunál Erzsébet visszanézett a régi ablakokra, megbotlott, Fejér udvariasan karon fogta, és segített neki beszállni az autóba.

III.

Fejéréket az autó a gödöllői HÉV végállomásához vitte, Mannhalter Karola kint lakott Zsófialigeten, még 1949-ben, mikor budai villáját elkobozták, elhunyt férjének operettjeit pedig a színházak levették a műsorukról, minden ajtó bezárult előtte, csak volt cselédlánya hívta ki magához. Zsófialigeten volt egy kis földszintes háza, a ház felét átengedte egykori gazdájának, akinél több mint huszonöt évig szolgált. Karola itt is dolgozott a faluban, egy festő- és vegytisztítószövetkezet ablakában, harisnyákról szedte fel a lefutott szemeket.

A kormányprogram után a színházak újból kezdték bemutatni férjének operettjeit, Karolának módjában állott volna visszaköltözni Budára, de nem akart. Nemcsak azért maradt kint Pest környékén, mert a város sikeres emberei, akiket utált, a Duna jobb oldalán telepedtek meg, bár ez sem volt mellékes szempont, hanem azért is, mert kedvét lelte abban, hogy ha valaki pénzt akart kérni tőle, annak órákig kell utaznia a HÉV-vel oda és vissza.

Mire Fejérék kiértek, már tömve volt a szoba-hallos lakás. Karola még annyit sem akart változtatni a körülményeken, amelyek között nehéz éveit töltötte, hogy legalább kint, Zsófialigeten elcserélje a lakását nagyobbra, csak a ház mögötti agyagos hegyen vásárolt magának egy gyümölcsöskertet. A vendégek lerakták a virágokat és a csokoládét, amit hoztak, az előszobában, utána ki-ki azzal kezdett foglalkozni, amivel akart.

Karola kijött a bíróék elé. Margit a kedvence volt, megcsókolta és megsimogatta az arcát.

– Pont olyan vagy, mint én harmincezer évvel ezelőtt.

Margit kék szemével és telt alakjával csakugyan hasonlított Karolára, az öregasszonyt az elhízástól csak az erőteljes munka óvta meg, melyet kertjében a gyümölcsfák körül végzett. Látása – akár Margité – már romlott, tönkretette a lefutott szemű harisnyák alá helyezett, fehér papiros. Nem hordott szemüveget, Huxley módszere alapján próbálta rendbe hozni a szemeit, állandó szemtornákat és gyakorlatokat végzett, ennek eredményeként egyre közelebb kellett emelni magához a tárgyakat, melyeket meg akart nézni.

Felágaskodott, egyik lábát térdben behajlítva felemelte, akár egy kislány, és megcsókolta Fejért. A bíró meghatottan nyújtotta át a virágot:

– Hogy vagy, Karola?

– Hogy lehetnék, mikor a korom és a Korom összefog ellenem?! Ti vonuljatok be a szobába, Margitot hagyjátok itt velem.

Kézen fogta Margitot, és bementek a konyhába. Karola bevárta Fejérék jövetelét az étkezéssel, most rakta tálcára a hideg húst és a salátákat. Gyerekkorát Olaszországban töltötte, innen hozta magával a különleges salátarecepteket: nemcsak a mustáros meggyet, a mézes zöldparadicsomot, de a kertjében vadon növő füveket is ismerte, és fel tudta használni ízesítésre. Margit kézhez adogatta a tányérokat, örült, hogy négyszemközt maradt Karolával, mert így megkérdezhette tőle azt, amit nem értett szülei beszélgetéséből:

– Karola néni, mit vétett apám az anyám ellen?

Az öregasszony az ételekre nézett, és mintha időt akarna nyerni, elnyújtott hangon visszakérdezett:

– Miből gondolod?

– Hallgatóztam.

– Látod, ezért nem érdemes hallgatózni. Meséltem neked az esetemet, Gizi nénivel? Gyerekkoromban volt a nevelőnőm, már elmúlt hetvenéves, de délutánonként még mindig gyakorolt egy órát a zongorán. Egyszer feltűnt nekem, hogy folyton ugyanazt a dallamot játssza. Belestem hozzá: a Sterk Viktor bácsival csókolódzott, ő zongorázott, közben a Viktor bácsi pedig fogta a Gizi néni florentinkalapját, hogy le ne essen. Na gyere, Karola – mondta önmagának – …legyünk egy kicsit háziasszonyok.

Margit csak annyit értett ebből a történetből, hogy az öregasszony nem akar válaszolni a kérdésre. Mivel nem tehetett mást, beletörődött, ő is fogott egy tálcát, és átvitte a szobába.

A vendégek a hallba tömörültek össze, egy székekből kialakított kör két átellenes pontján Fejér és Fábián Gedeon vitatkoznak egymással. Margit, mikor észrevette a férfit, akivel nem találkozott, mióta a könyvtárban megkérte a kezét, elhúzódott tőle, és az apja oldalán kezdte a kínálást. A vitában apjának drukkolt, de látta, hogy a vendégek többsége azzal rokonszenvezik, amit Fábián mond:

– Ön tudott a politikai perek hátteréről?

Fejér idegesen legyintett:

– Annyit, mint a többi ember.

– És mint bíró nem tartotta fontosnak, hogy közelebbről is megismerje az igazságot?

– Maga, Gida, nagyon jól tudja, hogy a bíró nem az úgynevezett „igazságot”, hanem a mindenkori állam mindenkori jogszabályait szolgálja. Ezért tartja az állam, és ezért hívják bírónak. Nem hiszem, hogy titkot árultam el ezzel.

A vita tovább folyt. Karola unta, lassan körbefordította a tekintetét, hogy a vendégei mit szólnak hozzá. Meglepődött, hogy a vendégek, bár akadt köztük mérnök, orvos, pedagógus, egy volt ferencesrendi szerzetes, aki most abból élt, hogy bérben kutyákat sétáltatott, régi és új katonatiszt (ez az utóbbi régi cselédlányának volt a fia) osztatlan érdeklődéssel figyelnek. Az öregasszony felsóhajtott, és arra gondolt, hogy ha nem ő lenne Mannhalter Karola, nem jött volna el Mannhalter Karola születésnapjára. Mikor befejezték a kínálást, félrehúzódott Margittal egy sarokba, és néhai férje pianínóján Schubert-dalokat játszott, de szomorúan látta, hogy a lány is a vitatkozók felé fordítja a fejét.

Fábián keresztbe vetette egymáson a térdeit, haja most is a szemébe lógott, torka mélyéből úgy lökte ki a szavakat, mint a repülőgépek az ejtőernyősöket.

– A régi funkcionáriusgárdának egyetlen képessége volt: bárhonnan rúgták ki őket, mindig a nyelvükre estek.

Fejér magából kikelten válaszolt:

– Ennek a gárdának lehettek hibái, mért ne lettek volna?! De mégis ez volt az egyetlen megbízható réteg a felszabadulás után Magyarországon, ahol több mint félmillió ember lépett be a Nyilaskeresztes Pártba, és a Gestapo több feljelentést kapott a lakosságtól, mint Európa összes többi vazallus országában együttvéve.

– Azt hiszem, kicsit túl mereven állítja szembe ezt a gárdát a fasisztákkal.

A bíró elhúzta a száját:

– A volt nyilasokból lettek a kommunisták?! Nem új sláger. De hogy magától hallom, Gida, az két okból is meglep: egyrészt értelmesebbnek hittem ennél, másrészt úgy tudtam, hogy kommunista, vagy legalábbis kommunista volt.

– Hogy én mi voltam, vagy mi vagyok, ez nem tartozik ide, az előbb pedig egyszerűen félreértett. Én nem húztam egyenlőségi jelet a funkcionáriusok és a fasiszták között, bármennyire csábító is az a tény, hogy mind a kettő „f” betűvel kezdődik. Én csak annyit akartam mondani, hogy ezeknek a rétegeknek a tagjai néha személyes kölcsönhatásban vannak egymással. Azt hiszem, elég szépen fejeztem ki magam.

– Annyira szépen, hogy már nem is értem, mire gondol.

– Kíván egy konkrét példát? Egyenesen az ön számára ellesve az életből.

– Szeretnék.

Fábián Fejérre nézett, aztán megkereste a tekintetével Margitot, majd visszatért a bíróhoz.

– Ismertem egy minisztériumi tisztviselőt, aki még a régi rezsimben egy nyilas újságírónőt vett el feleségül, újságírónőt, hangsúlyozom, ne tessék másra gondolni, és annak a segítségével csinált karriert. A felszabadulás után pedig, mikor útjában állt az asszony, egyszerűen kirúgta, és most nagyfiú.

Karola abbahagyta a „Vadrózsa”-dalt, élesen rászólt Fábiánra:

– Nagyon szeretném, Gida, ha abbahagyná ezt a történetet.

– A vos ordres, madame.

Lent, a kerti ajtón csöngettek, és a kutya ugatni kezdett. Karola felállt, még mindig dohogva mondta Margitnak:

– Beengedem, még ha a szenesember, akkor is beengedem. Unalmasabb, bornírtabb ő sem lehet.

Margit magára maradt a pianínó mellett, az apjára nézett, megdöbbenve látta, hogy orvosságot vesz be. Valami felizgathatta, ilyenkor könnyebb lefolyású szívroham szokta elfogni. Megmozdult a lába, hogy odamenjen hozzá, de végül mégis a helyén maradt, tudta, hogy a bíró nem szereti, ha észreveszik rajta a rosszullétet.

Kinyílt a szobaajtó, Karola tért vissza két kései vendéggel. Elöl Leonhardt Árpád ügyvéd jött (Margit felismerte a rajzról, melyet a Széchényi Könyvtár ablakfélfáján látott), utána pedig Ljubomir lépett be. Margit meglepődött, és igyekezett még jobban behúzódni a homályos sarokba.

Mind a ketten részegek voltak, és mintha maguk is éreznék, nem mentek közelebb a társasághoz, megálltak az ajtóban. Leonhardt széles mozdulattal meglengette a kalapját, és akár egy kikiáltó, Ljubomirra mutatott:

– Barátom: Ljubomir Bezdomen. Prófétának és világmegváltónak indult, de az utóbbi időben rájött, hogy sokkal kényelmesebb dolog, ha nem ő vált meg másokat, hanem hagyja magát megváltani.

Két tenyerét össze-összecsapva cintányér csörgését imitálta, erre a képzelt zenére Ljubomir néhány kényeskedő lépést tett, hol finomkodó artistákat, hol tagbaszakadt erőművészeket utánzott. Ezen a vendégek felnevettek, de Margitnak összeszorult a szíve, úgy érezte, kevéssé illik ez a játék Ljubomirhoz, Leonhardt a melléhez szorította a kalapját és meghajolt:

– Az előadások folytatólagosak, belépődíj egy forint, gyerekeknek és katonáknak őrmestertől lefelé ugyanannyi.

A társaság, látva, hogy a mutatvány befejeződött, visszatért eredeti témájához. Ljubomir levetette kabátját, és a szék karfájára terítette, a sapkáját pedig zsebre vágta. Karola téliszalámit és forró teát rakott elé, a férfi evett, de közben figyelte a vitát is.

A párbeszéd, mely újrakezdődött Fábián Gedeon és a rosszullétét rejtegető Fejér bíró között, egy-két replika után elért a saját csúcsához, súlyos csend állt be. Fábián hátrasimította a haját, kezét az asztalra fektette, végignézte a körmeit, és elmosolyodott:

– Eddig a kommunizmus középkorában éltünk…

– Most pedig maguk a felelőtlenség és az árulás középkorát akarják elhozni.

Fábián nem hagyta zavartatni magát:

– A jelenlegi államformát meg kell változtatni, az értelmiségnek vissza kell kapni természetes vezető szerepét…

– Maguk nem változtatni akarnak, hanem rombolni. Értsék meg, hogy minden rombolás okvetlenül végigfut a saját végletéig! Ha a falat megrepesztik, csak idő kérdése, hogy mikor dől össze a ház. Amit maguk kezdenek, annak csak egy eredménye lehet.

– Mi ez az eredmény?

– Egy forradalom.

– Legyen.

A két ellenfél elhallgatott, megérezve, hogy lendületükben pontosabban fogalmaztak, mint szerettek volna. A csöndet váratlanul Ljubomir törte meg:

– Maguk miért nem a saját dolgaikkal törődnek?

A vendégek Ljubomir felé fordultak, és mind egyszerre kezdtek el magyarázni. Ljubomir tovább evett, nyugodtan kivárta, amíg a felháborodás elül, tudta, hogy a végén úgyis Fábián Gedeon válaszol neki.

– Kérem, ön nem volt itt a vita elején. Éppen arról beszélgettünk, hogy magánügy és társadalmi ügy között nincs alapvető különbség.

Ljubomir végigtörölte a száját egy papírszalvétával, és megismételte a szavait:

– Miért nem a saját dolgaikkal törődnek. Káosz van a lelkükben, a legkisebb problémájukat sem tudják megoldani magukban, és piszkos, jelentéktelen lélekkel a világ sorsával akarnak foglalkozni. Nem érzik, hogy ez olyan, mintha megállnának vizelni egy távíróoszlopnál, és utána az oszlopot akarnák elrakni a nadrágjukba?

Leonhardt valahol a háttérben elismerően összeverte a kezeit, úgy kiáltotta Ljubomir felé:

– Nagycsásza, nagycsásza!

Fábián nem szeretett volna rangján aluli vitába keveredni, csak mosolygott.

– Csakugyan ilyen szörnyűek vagyunk?

Nevetés tört ki, Ljubomir végignézett a vendégeken:

– Mitől lett ilyen jó kedvük?

Legyintett.

– Azt hiszem, még nem tudják, hogy mikor kell sírni, s mikor nevetni. Ismerem magukat. Az ilyen embereket én már rég megmagyaráztam magamnak.

– Miért? Milyenek vagyunk?

– Mikor fiatalok, lázasan tanulják a felnőttek szokásait, ahelyett hogy magukba fogadnák a világot, kívül maradnak rajta. Az embert csak saját lelke tudja kiformálni, maguk is mit tanulhattak meg másoktól? Cigarettázni, beszélni, udvariaskodni, és közben a maguknál öregebbektől megtanulják a saját véleményüket úgy, ahogy az apjuk is megtanulta a nagyapjuktól. Keréknek kell lenni a társadalomban, bele kell kapaszkodni a többi kerekekbe, ezért a társadalom megadja az ételt, a nőt, a meleget és az ágyat a haldokláshoz. Nem ritkán a halállal együtt, vásároljunk mindent egy helyen.

Ljubomir ültő helyében mutatóujját az állához emelte és eltűnődött.

– Én nem azt mondom, hogy ez a vélemény téves, talán nem is tudnék jobb világnézetet ajánlani helyette. De azt mondom, hogy nem akarták a saját képükre formálni, csak már fiatalon belemerevítették a lelküket, mint a kínai nők a lábukat a kis vascipőbe. Olyan egyformák maguk! Csak abban különböznek egymástól, hogy az egyikben több a sértődöttség, a másikban kevesebb. Aztán mikor eltűnik a fiatalság, és a testük már nem elég ahhoz, hogy levezesse a lelkük válságait, magyarul: nem tudnak annyit játszani és közösülni, egyszerre csak kiderül, hogy nem értik a világot, legkevésbé pedig a saját lelküket. Ide-oda kapkodnak: nőhöz, istenhez, politikához. Elvégzik a munkájukat, de gyűlölik a saját gyárukat, iskolájukat, irodájukat. Ha a dolgokban magukban nem volna meg az előbbremenés tulajdonsága, a világ megállhatna maguktól. Még egyszer mondom: ne képzeljék, hogy joguk van a többi ember sorsával törődni.

Fábián Gedeon, akit kifárasztott a másfél órás harc Fejér bíró érvei ellen, meglepődőtt ettől az indulatos szóáradattól. Úgy érezte, hogy naiv okok húzódnak meg Ljubomir érvelése mögött, de mivel nem tudta pontosan megfogalmazni őket, megpróbálta a vitát taktikai térre átvinni. Abban bizakodott, hogy így majd menet közben megtalálja a helyes választ.

– A kiejtésén úgy érzem, hogy ön nem magyar.

– Nem, nem vagyok magyar.

– Akkor honnan ismer ilyen jól minket?

Ljubomir elmosolyodott.

– Édes uram, maga azt hiszi, hogy akik politizálnak, annyifélék, ahány nyelven politizálnak? Elég legyen annyi, hogy ismerem magukat innen vagy onnan, és ha tudom, hogy a barátom maguk közé hoz engem, nem is jövök el. Most pedig el is megyek.

Felállt és nyújtózkodott. Fábián Gedeon nem akarta így elengedni a vita nyilvánvaló győzteseként. Felkelt, és Ljubomir elé állt:

– Siet, vagy még van egy kis ideje?

– Mindig van időm.

– Tudja-e azt, hogy ebben az országban minden az értelmiség keze nyomát viseli magán, azokét az emberekét, akiket maga az előbb leszidott a sárga földig. A zene, a képzőművészet, a politika, a filozófia, az orvostudomány, az irodalom.

– Maguk írnak?

– Írunk is, olvasunk is.

– De hiszen az egész irodalmuk, amit én olvastam vagy önéletrajzi töredék, vagy riportázs. A nagy irodalomhoz sem kitartásuk, se eszük nem volt. Hogy mit olvastak és hogy olvastak, arra nézve engedje meg, hogy egy apró kísérletet végezzek.

Ljubomir odament a könyvszekrényhez, és egy Maupassant-kötetet vett le. A könyvet összeszorította hüvelyk- és mutatóujjával, és az asztalra fektetve Fábián Gedeon elé tolta:

– Fogadjunk, uram, ha elengedem ezt a könyvet, magától kinyílik az úgynevezett pikáns részeknél.

Elvette a kezét, de Karola, aki az előző héten épp a Kis idillt olvasta, rátenyerelt a könyvre:

– Miért, ez nem fontos? Nem tartozik hozzá a maga által elképzelt élethez?

– De fontos. Talán a legfontosabb. De akkor beszéljenek erről, és ne osztályokról és ne politikáról.

Ljubomir fölvette a kabátját. Karola haragosan nézett rá: – Maga nem szereti az embereket.

Ljubomir begombolkozott, közben elhúzta a szája szélét:

– Emberszeretet? Az emberszeretetnek is megvan a maga technikája. Én, mikor tizennyolc éves voltam, szerelmes levelet akartam írni egy nőnek, akit nem szerettem, de nagyon kívántam. Féloldalt hajtottam a fejem, hogy telimenjen vérrel, és sikerült a levél. No, de ennyi elég volt. Köszönöm az ételt.

Feltette sapkáját és kiment. Karola eltűnődött:

– Érdekes alak, csak tudnám, hogy miért mondta el az egészet.

Leült Margit mellé, és magukhoz kiabálta Leonhardtot:

– Hol szedte fel ezt a titánt?

– A Ciklámen-eszpresszóban szoktam találkozni vele. Bulgáriából jött ide még negyvenhatban. Eredetileg Párizsba akart menni, de valahogy itt ragadt Pesten.

– Mivel foglalkozik?

– Egyetemista volt, de ötvenegyben kirúgták. Anarchista téziseket terjesztett, talán olyanokat, mint most. Állítólag olyan tekintélye volt az egyetemen, hogy ha katalógusnál hiányzott valaki, és azt mondták, hogy Ljubomir küldte el az illetőt, igazoltnak vették a hiányzást. Most olyan Gesamtkunstwerkes ember: festeget, zenét komponál, de leginkább filmet szeretne írni.

A társalgás lassan rendes medrébe terelődött. Margit nem vett részt benne. Összefonta karjait a feje alatt, és azon gondolkozott, hogy milyen lehet Ljubomir élete, kiktől búcsúzott, mikor sírt álmában? A körülötte beszélgetők szavai nem jutottak el a füléig, úgy érezte, mintha olyan emberek között volna, akiket most lát életében először.

IV.

Másnap, hétfő reggel, Ljubomir arra ébredt, hogy fáj a gyomra. Fölkelt, és szódabikarbónát keresett magának. Azon a szobán, melyen kutatgatott, kívülről egy névjegy volt az ajtóra szögezve: „Tóth Gizella gépírónő, szemfelszedő és babajavító”.

Tóth Gizella három éve élt együtt Ljubomirral, ez alatt az idő alatt ő tartotta el a férfit. Ljubomir csak minden januárban és júliusban állt be egy gyárba dolgozni – néhány napra. Mikor megkapta a fényképes munkaadói igazolványt, mellyel fél évig, amíg a pecsét érvényes volt benne, nyugodtan beülhetett az eszpresszóba, a razzia nem vihette el munkakerülésért, Ljubomir egy hét múlva kilépett.

Megmosakodott a függönnyel körülvett vízcsapnál (az albérlet nem járt fürdőszoba-használattal), és felöltözködött. Odaállt a tükör elé, egy nagy vasfésűvel rendbe tette a haját, utána leült reggelizni. Mikor Gizella elment a törvényszékre, ahol jelenleg gépírónői beosztásban dolgozott, Ljubomir rendszerint még aludt. A nő az asztalon hagyta a férfi aznapi járandóságát: reggelire egy félliteres bögre kávét, ebédre felvágottat, kenyeret vagy előző napi maradékot és tíz forintot. Ljubomir ezt általában megtoldotta azzal, hogy levett egy-egy könyvet a polcról, és eladta valamelyik antikváriumban, a nő csak akkor vette észre a hiányukat, ha benyúlt az első sor mögé, és keze az üres deszkához ért hozzá. Munka után a Ciklámen-eszpresszóban találkoztak, itt üldögéltek záróráig, ha a férfi nem akart máshová menni. Tizenegykor Gizella kifizette Ljubomir fogyasztását, hazament, és vacsorát főzött.

Ezen a reggelen a szokásos összeállításból hiányzott a tízforintos, helyette egy cédulát tettek az asztalra:

Jó reggelt, Szvatopluk. Ha magadhoz térsz gyógyíthatatlan gyerekkori alkoholizmusodból, gyere be a bíróságra. Nem volt pénzem, ma lesz fizetés, majd adok. Szerbusz, csók.

Gizi

Ljubomir megitta a kávét, és elindult.

A Duna rakpartján, amerre Ljubomir elhaladt, még ült egypár ember, napozott és fürdette a lábát, de a matrózkocsma ajtaján már ott lógott a tábla: „Holnap zárunk.” Valaki felszólt a rakpartról Ljubomirnak:

– Még a háború előtt ilyenkor féláron adták a sört.

Ljubomir szeretett volna bemenni egy pohár sörre, de nem volt nála egy fillér sem, befordult a sarkon a bíróság felé.

Gizella egyedül dolgozott a teremben; mikor észrevette Ljubomirt, felkelt az írógép mellől. Vékony, fekete hajú sváb nő volt, abból a fajtából, melyen nem látszik meg, hogy mennyi idős. Mikor a törvényszékre felvették, már betöltötte harminckettedik évét, de az igazolványhoz olyan képet adott, amelyik tizennyolc éves korában készült róla. A fényképet elfogadták, csak annyit kérdeztek, hogy mikor vágatta le a copfját. Megcsókolta Ljubomirt, és egy húszforintost adott neki.

– Kaptam prémiumot a múlt havi versenyért.

Ljubomir eltette a pénzt:

– Jól van.

– Holnap korábban végzek, elmegyünk, veszünk neked egy inget. Este vendéglőben vacsorázunk, és meg lehet nézni az étlap jobb oldalát is.

Ljubomir hagyta beszélni, bár unta már, hogy Gizella anyáskodik vele, éppen azokban a napokban többféle módon is próbált pénzhez jutni, hogy megszabadulhasson tőle. A nő tudta, hogy Ljubomir min gondolkozik, hiszen az utolsó három-négy hónapban a férfi talán egyszer sem nézett a szemébe, abban sem kételkedett, hogy előbb-utóbb elmegy, csak szerette volna kitolni ezt az időpontot. Becézgetéseinek az vetett véget, hogy bejött egy bíró, és diktálni kezdett neki.

– Akkor majd este – mondta Ljubomir, és kiment a szobából.

Végigkopogott a folyosón, nem nézett körül, már ismerte a tárgyalótermek pácolt ajtaja előtt várakozó embereket: válóperes fiatalokat, ünneplő ruhába öltözött öregeket, a Közlekedési Bíróság előtt pedig a megijedt vasutasokat. Leért az utcára, a Körút felé tartott.

A sarkon túl, az épület oldalbejáróján, mely egyúttal a börtön kapujául is szolgált, Fejér Margit jött le a lépcsőkön egy fiatal jogász kíséretében. Fejér bíró és általában a Tük-tagok szobáiba nem lehetett a rendes hivatali folyosóról bejutni, a Tük-tárgyalótermek régi ajtaját is befalazták, és a börtönépület felől törtek új bejáratot. A folyosóra csak egy kis ablak nyílt, ezt belülről időnként megkopogtatták és kinyitották, ilyenkor a vádlott ügyvédje beadhatta a különféle okmányait. Természetes, hogy Margit, valahányszor az apjához jött, az oldalsó bejáratot használta.

Ljubomir a könyvtárban látta utoljára Margitot, Mannhalter Karolánál nem vette észre, és most újra meglepte, milyen szép ez a lány. Arra emlékezett, hogy alakja erős és asszonyosan telt, de csak most vette észre, hogy mennyi gyerekes, érintetlen vonás maradt az arcában. Úgy látszik, a lány hajat mosatott, mert a feje kék selyemkendővel volt bekötve, haja sok helyütt átszúrta a vékony anyagot. Ljubomir megállt, befordult a falnak, és úgy tett, mintha egy plakátot olvasna, azt akarta, hogy Margit menjen el mellette anélkül, hogy meglátná őt.

Margitnak a fiatal jogász épp magyarázott valamit, amikor észrevette Ljubomirt; azonnal elköszönt a jogásztól, magához szorította retiküljét, és megrebbenő szemmel a férfira nézett:

– Jó napot kívánok. Szeretnék beszélni magával.

Ljubomir szótlanul bámult a plakátra. Margit, aki egész életében sohasem volt olyan bátor, mint most, folytatta:

– Nem ülnénk le valahová?

– Mit akar maga tőlem?

– Én…

Margitnak remegett a térde, érezte, ha többet mondana, elsírná magát. Szeretett volna elszaladni, de már az előző este elhatározta, ha Ljubomirral találkozik, végigállja a beszélgetést. A férfi Margitra nézett.

– Egy barátomhoz megyek. Békekölcsönkötvényt szeretnék eladni neki huszonöt százalékért.

– Elkísérhetem? Csak egy darabig.

– El.

Margitnak kifutott a könny a szeméből, felitatta egy zsebkendővel, utána megrázta a fejét:

– Igazán?

– Igazán.

– Gyalog menjünk, vagy autóbuszon?

– Gyalog.

Margit eltette a zsebkendőjét:

– Nem furcsa, hogy mindig találkozunk?

– Nem. Mind a ketten egy ketrecbe vagyunk zárva. A Rókus-kórháztól a Duna-partig.

Margit a nap felé fordította az arcát.

– Ez, ugye, már a vége?

– Igen. Jön a tél. – Hallgattak.

– Akart valamit kérdezni tőlem?

– Nem, még nem. Merre megyünk?

– Óbudára.

– Akkor majd a hídon túl.

A híd lábánál a Hungária pontonvendéglőben nagy volt a forgalom, aznap nyitott ki ősszel utoljára, a vendégek minden asztalt elfoglaltak. A hídon, ahol Ljubomirék mentek, pár részeg ember álldogált, és nézett lefelé. Innen fölülről nemcsak a párokat lehetett látni, egy jó szemű ember még azt is észrevehette, milyen ételeket szolgálnak fel az asztaloknál. A részegek kiabáltak lefelé.

– Hej, te ebihal, mit zabálsz?

– Nézzétek azt a vén kopaszt, szűz lányt vett magának.

– Pihenitek az éjjeli műszakot?

Margit Ljubomirra nézett:

– Maga leülne ilyen helyen? Én ha eszek egy cukrászdában, és benéz egy koldus az ablakon, kifordul az étel a számból.

A férfi intett, hogy menjenek tovább, a híd lábánál két rendőr indult meg a részegek felé.

– Mikor még nagyon fiatal voltam, én is éreztem lelkiismeret-furdalást, ha egy kávéház ablakában ültem, és egy szenes-tróger vagy egy kocsis rám kiabált kívülről. Azt hittem, a dologtalan életformát gyűlölik, és az egész kávéházat szétrombolnák velem együtt. Ez tisztességes álláspont, még ha az én fejembe kerülne, akkor is. Aztán sok mindent láttam, most már tudom, hogy nem a kávéházra haragszanak, csak arra, aki bent ül. Ha ők ülnének az ablakokban, és én néznék be kívülről, akkor mindent rendjén valónak találnának.

Átértek Budára.

Mentek egypár lépést a Duna mellett, és az autóbuszmegállónál leültek egy padra.

– Nem haragszik, ha megkérdezek valamit?

– Kérdezzen.

– Miről álmodott a múltkor a könyvtárban?

Ljubomir homlokán összeugrottak a ráncok, elfordult:

– Nem emlékszem már.

Margit könyörögve nézett rá:

– Nézze, milyen szépen süt a nap. Olyan jól érzem magam. Mondja el.

Ljubomir szomorúan mosolygott:

– Jól van. Halmozza a szép emlékeket.

Levetette a kabátját, és lovaglóülésben a pad lécére támaszkodott, hogy miközben beszél, lássa a Dunát.

– Apám tanár volt, Tirnovóban tanított, ott lakott az egész családunk, szüleim, három bátyám és én. Apám a régi szociáldemokraták, a tyesznyákok közé tartozott, és minket is mozgalmi embereknek nevelt. Mikor erősödött a németek terrorja, 1941-ben, kimentünk a hegyekbe, két és fél évig harcoltunk. 1943 őszén a németek hajtóvadászatot kezdtek ellenünk. Vissza kellett vonulnunk, a németek egy hegyi folyón a hátunkba kerültek, apámat lelőtték, minket elfogtak, nagy kétéltű motorcsónakokra tettek. Én feküdtem a foglyok sorának a legszélén. Éjszaka felkeltett Georgi, a legnagyobb bátyám, azt mondta, próbáljak meg lecsúszni a vízbe, lábtempókkal talán el tudok jutni a partig. Georgi a lábával fogta a derekamat, hogy lassan, csobbanás nélkül csússzak bele a vízbe. Utánam akart jönni, de neki nem segített senki, a németek elkapták őt. Én elmerültem, nem vettek észre, jött utánunk egy halászhajó, az felvett, különben én is belefulladtam volna.

– És aztán?

– Aztán? Erről szoktam álmodni.

– De aztán mi történt magával?

– Mikor vége lett a háborúnak, eljöttem hazulról. El akartam jutni Párizsba…

Megvető mozdulattal maga elé mutatott:

– És itt maradtam.

– Otthon nincs senkije?

– Egy lány, egy lány volt. Úgy beszéltük meg, hogy majd ő is kijön Párizsba utánam. Egy darabig leveleztünk, rakosgattam a leveleit egyik zsebemből a másikba, aztán valahogy elkenődött a cím rajtuk, és nem tudtam válaszolni neki.

– Mindegyik levélen elkenődött?

– Mindegyiken.

– Akkor is kell hogy emlékezzen rá.

Ljubomir szomorúan mosolygott:

– De nem egyszerűbb azt mondani, hogy elkenődött? Itt maradtam, és már sohasem lesz belőlem semmi.

– És az írás?

– Honnan tudja, hogy írok?

– Láttam a forgatókönyvét a könyvtárban maga előtt.

– Forgatókönyv?! Három év alatt írtam belőle tíz oldalt.

A hídon át már jött az autóbusz.

– Írni csak akkor lehet, ha az ember vagy nagyon sokat tud, vagy nagyon keveset. Mikor még keveset tudtam, akkor írtam az egyetlen jó novellámat: a Láthatatlan történetet.

Az autóbusz már befordult az utca végén, Ljubomir nyújtotta a kezét:

– Viszontlátásra.

– Mikor látom? – kérdezte Margit.

– Nem tudom… – mondta Ljubomir, és fellépett a lépcsőre – …lehet, hogy soha többé.

V.

Múltak a hetek, és Margit nem találkozott Ljubomirral. Uszodába járt, már erősen lehűlt az idő, a nyitott medencék majdnem mindig üresek voltak, szeretett így úszkálni, hogy nem ütközött bele minden tempójával valakibe.

De október végén megjöttek az esők, Margit délutánonként behúzódott a Miniatűr-eszpresszóba. A Széchényi Könyvtárba nem akart bejárni, attól tartott, hogy összeakad Ljubomirral, és a férfi tolakodásnak veszi. Esőben az alacsony presszóhelyiségnek ázott lódenkabátszaga volt, félóránként végigment rajta egy takarítónő, feltörölte a tócsát a fogas alól, és felszedte az összecsavart, vizes, női hajcsomókat az asztalok mellől.

Esőben az utcán kevesen jártak, Margit le mert ülni az ablak mellé. Ha szeme kifáradt az olvasásban, kinézett az ablakon, figyelte, hogy az esőcseppek hogy mossák le lassan a lábnyomok körvonalait az aszfaltról. Az eszpresszóban nem ismert senkit, az első napokban ismerkedni akaró férfiak még odaküldtek hozzá a pincérrel egy-egy pohárka italt, de aztán, látva, hogy nem hajlandó semmiféle közeledésre, békén hagyták a könyvei között, csak néha jött be egyik barátnője, Janovits Teréz, azzal beszélgetett. Jobban mondva Teréz beszélt, és Margit, aki különben is szerette, ha más beszél, hallgatott. Mikor Teréz elment, Margit vagy tovább olvasott, vagy a randevúzók beszélgetését figyelte, mire besötétedett, elfáradt a tétlenségtől. Meggyújtották a lámpákat, de az ablak, ahol ő ült, árnyékban maradt. Becsukta a könyvét, ujjaival motoszkált a fal kifényesedett gipszmintáin: még két hónap van hátra, amely csupa ilyen délutánból áll, amíg leesik a hó, és apjával fölmehet valamelyik menedékházba síelni. Akkor jön egypár szép hét, aztán megint a homályos, nehéz március.

Gyakran eszébe jutott Ljubomir, ilyenkor átvizsgálta a lelkét, és úgy találta, hogy tele van hiúsággal, céltalansággal és keserűséggel, még azt sem érdemli meg, hogy beszélhessen Ljubomirral. Valahányszor így határozott magában, nehéz lett a szíve, szerette volna, ha az eszpresszó falai közül kilép egy bibliai arcú öregember, kézen fogja őt, és azt mondja neki:

– Ne félj, te jobb vagy, mint hiszed magadról.

Margit egyre hosszabbnak találta a délutánokat az eszpresszóban, egyik nap a szokásos hét óra helyett már négy órakor felkelt a helyéről. Sétált egypár percet az esőben, utána hazafelé indult.

A lakás ajtaja kulcsra volt bezárva, azt hitte, hogy senki sincs otthon, az előszobában levette az esőkabátját, és éppen fel akarta akasztani a fogasra, mikor meghallotta, hogy anyja kiabál az apja szobájában:

– Nem igaz, nem igaz, nem ezt mondták.

Margit meglepődött: még tíz nap volt hátra a hónap utolsó vasárnapjáig, az asszony máskor nem szokott eljönni hozzájuk. Be akart menni a szobába, hogy megcsókolja az anyját, de a kilincs nem engedett, a bíró és a felesége bezárkózott. A kilincs zaját bent nem hallották, mert újra felcsapott Fejér hangja:

– Kérem, megismétlem szó szerint. Azt mondták, hogy amnesztia elvben lehetséges, de függ az illető színész kaliberétől. Mikor előhoztam a maga nevét, azt felelték rá, hogy magára nincs szükség, olyan színésznő, mint maga, minden dalitársulatnál akad három tucat.

– Igen, igen. Mit tudok én? Szívből nevetni, és valódi könnyeket sírni a színpadon. Ezt igazán tud mindenki.

– Ne csináljon itt jeleneteket, győzzön meg másokat a színészi tehetségéről. Én mindent megtettem, ami tőlem tellett.

– Igen, maga mindent megtesz értem. Emlékszik, hogy mit ígért a válás előtt?

– És maga miket beszél rólam a hátam mögött? Persze, azt hitte, hogy a barátai nem mondják vissza.

A bíró és a felesége végigveszekedték magukat házasságuk történetének összes állomásain. Margit szédelegve ment át a szobájába, végigvetette magát az ágyon, kispárnáját az arcához szorította, és így feküdt sokáig.

Megértette, hogy Fábián Gedeon Fejérre gondolt, mikor arról a minisztériumi tisztviselőről beszélt, aki nyilas felesége segítségével csinált karriert, és a felszabadulás után elvált tőle, mert az útjában állt. Mégis, csak lassan tudta felfogni, hogy apja öt évig hazudott neki.

Margit fölült, és körülnézett a szobájában. Itt minden bútordarabot ő választott ki magának: a barna kombinált szekrényt, amelyben belülről kigyulladt egy lámpa, és világított, ha az ajtaját kinyitották, a széles heverőt, ahol vele aludtak gyerekkori babái, Matisse virágcsokrának reprodukcióját a falon, a négy állólámpát, melyek a szoba minden sarkát szinte külön szobává tudták változtatni.

Most, hogy csalódott apjában, az egész szobát olyan utálatosnak és méltatlannak látta, mint Fábián Gedeon címét az ablak oldalában, nem akart még egyszer ebben a szobában aludni. Kikereste a szekrényből azokat a fehérneműket, amelyeket ő maga vásárolt az ösztöndíjából, és egy meleg sípulóverrel együtt bedobálta őket a bőröndjébe. Újságpapírba csomagolta mackóbabáját, s a hóna alá vette. Mielőtt kilépett volna a szobából, még egyszer visszanézett.

Az előszobában újra felvette az esőkabátját. A kefetartóra letette a lakáskulcsot, és anélkül, hogy a szüleitől elköszönt volna, megindult lefelé a lépcsőn.

VI.

Ugyanezen a napon este fél tizenegykor Ljubomir a Ciklámen-eszpresszóban ült. Egyedül volt. Tóth Gizella átment az éjjel-nappal nyitva tartó közértbe, hogy húst vegyen a vacsorához. Ljubomir írogatott, most is ugyanolyan füzetlap feküdt előtte, mint a könyvtárban. Az idegen bajnok. Irodalmi forgatókönyv cím után még most is csak néhány sor következett.

Már nem sok hiányzott a zárórához, a pincérnő kezdte összehajtogatni az asztalterítőket, csak azt a négy-öt asztalt hagyta ki, ahol még ültek vendégek. Az egyik asztalnál Leonhardt beszélgetett egy nővel, a másiknál egy öregember újságot olvasott. Ez az öregember mindig kivárta a zárórát. Az eszpresszóval szomszédos házban lakott a harmadik emeleten, de tériszonya volt, és nem tudott egyedül felmenni a lépcsőn, a zárórás vendégek közül szokott megkérni valakit, hogy kísérje fel. A beszélgetés és a mozdulatok zaja úgy zsongott a szűk helyiségben, hogy Ljubomir úgy érezte, megfullad, ha nem hall egy tiszta, magas hangot. Körmével megpöccintette az előtte álló vizespoharat, ez a kristályos, átható zengés megnyugtatta.

Gizella jött be az ajtón, szatyorral a kezében. Ljubomir pontot tett a mondat után, és belerakta papírjait a Rivista del Kinóba, nem akarta, hogy Gizella beleolvasson.

– Hogy ment a munka, Szvatopluk elvtárs?

– Ment.

– Én komolyan nem azért mondom, mintha szükségem volna rá, de lesz ebből valaha pénz?

– Nem azért írok.

– Most haragszol?

– Én?

– Akkor szívjunk el egy stamperli békecseresznyét. Jó?

A pincér meghozta a pálinkát, Ljubomir egy hajtásra kiitta. Mikor letette a poharat, megdöbbenve látta, hogy Margit jön befelé az eszpresszó előteréből. Leonhardt csodálkozva felállt, és köszönt neki, de Margit nem törődött vele, egyenesen Ljubomirhoz lépett.

– Eljöttem magához.

Egészen át volt ázva; nylon esőkabátja fénylett, és édes szagot árasztott magából, harisnyája teliverődött sárszeplőkkel.

Mikor eljött hazulról, a Keleti pályaudvarra ment, nagyanyjához akart utazni, aki Miskolc mellett lakott. A legközelebbi vonat arrafelé két óra múlva indult, Margit beadta a bőröndjét a ruhatárba, és körülnézett, hogy mit csináljon addig. A váróterembe nem akart beülni, arra gondolt, hogy kimegy Karola nénihez, de tudta, hogy az öregasszony mindent kiszedne belőle, és nem engedné elutazni. Mivel mással nem akart találkozni, Margit elment sétálni.

A Rákóczi úton nézegette a kirakatokat, mikor egy öreg férfi megszólította:

– Nem innánk meg egy feketét, kisasszony?

Már máskor is próbálták leszólítani, de ezen mégis annyira felindult, hogy futva elmenekült, közben értelmetlen félszavakat mondott hangosan. Letért a kivilágított utakról, és mellékutcákon keresztül átvágott a Múzeum-kertbe. Itt leült egy padra. Az esőkabát, mint egy kunyhó tartotta a test melegét, de a kunyhó lassan kihűlt. Margit felállt.

Ljubomirra gondolt. Felnézett a könyvtár sötét ablakaira, és elképzelte első találkozásukat, állát nekitámasztotta a mellének, szíve telifutott meleg vérrel. Margit elhatározta, hogy megkeresi. Emlékezett rá, hogy Leonhardt azt mondta Mannhalter Karolánál: esténként a Ciklámen-eszpresszóban szokott ülni. Míg az eszpresszó felé ment, azt a mondatot fogalmazta magában, amivel meg fogja szólítani Ljubomirt.

A mondat elhangzott, Tóth Gizella felnézett.

– Ki ez a nő?

Ljubomir intett a lánynak:

– Margit, menjen előre, és várjon meg a sarkon.

Margit tétován köszönt, és kiment. Ljubomir felkelt a helyéről, és a kabátjáért nyúlt.

– Hová mész, Ljubomir?

– Elmegyek.

– Nézd: azt nem mondhatod, hogy én rövid pórázon tartottalak. Mikor a Hász Erzsi aktját tanulmányoztad, nem szóltam egy szót sem, de most nem engedlek el. Egyszerűen azért, mert nincs kedvem egyedül hazamenni.

Gizella haragosan megszorította Ljubomir kezét, a férfi elmosolyodott:

– Te akarsz nekem megtiltani valamit?

– Soha többé nem jöhetsz hozzám!

– Vedd el a kezed innen.

Leonhardt, aki végighallgatta a vitát, lelkesen emelte a magasba karjait:

– Nagycsásza, Ljubomir nagycsásza. Számíthatsz rám az utolsó filléremig.

Ljubomir a hóna alá fogta a Rivista del Kinót, és Margit után ment. Mikor kilépett az eszpresszóból, épp egy rendőrt látott befordulni a sarkon a Körút felé. A lány egy fűszeres-bolt benyílójában állt, és reszketett a szégyentől:

– Képzelje: igazoltatott egy rendőr. Olyan vagyok én?

– Merre menjünk?

– A Keletihez. Nemsokára indul a vonatom.

Mikorra odaértek a pályaudvarra, a vonat már elment, aznap már nem is indult több Miskolc felé.

– Hazakísérjem?

– Nem akarok hazamenni. Gyerünk tovább.

– Merre?

– Mindegy. Csak menni, menni, mert nem bírom. Ha nem akar, maga ne jöjjön.

Ázott aszfaltút közepén mentek, lábuk kivilágított házak tükörképére lépett, Ljubomir maga elé nézett. Az út szélén egy fehér forgácsdarab úszott a vízzel, a lefolyónál örvénybe került, lassan, himbálódzva forgott maga körül. Margit egy fél lépéssel megelőzte a férfit, és remegve kérdezte:

– Maga mit tenne, ha semmi lehetősége nem lenne, hogy férfihoz méltó életet éljen?

Ljubomir elmosolyodott:

– Semmi lehetőségem sincs, hogy férfihoz méltó életet éljek. Amit írok, rajzolok, komponálok, senkit a világon nem érdekel. Úgy élek, mint a barlangi halak.

– Én, mikor kicsi voltam, azt hittem, hogy mindig boldog leszek. És én nem is tudok mást hinni.

– Margit, igaz lelkemre mondom, hogy csak egy tanácsot tudok adni magának, ha a testvérem volna, se mondhatnék mást: menjen vissza az apjához, és próbáljon úgy élni, ahogy eddig élt.

– Nem, nem.

Útjuk egy szürkére festett transzformátorház mellett vezetett el, Margit hirtelen megállt:

– Van egy ceruzája?

– Mire kell?

– Adja ide.

A transzformátor falára egy nemzetiszín csíkozású, leváló sarkú sorozási plakát volt ragasztva. Margit odaállt elé a ceruzával, és a férfira nézett.

– Figyelje a betűket, amiket mutatok.

– Jól van, figyelem.

A lány elsőnek egy „a” betűre tette rá a ceruza hegyét. Ljubomir hangosan kimondta:

– A. A?

A lány nem válaszolt, a ceruza most egy „m” betűn állapodott meg.

– A m…

A nemzetiszín keresztcsíkot az eső végigmosta a plakát egész felületén, Margit közelebb hajolt, és sokáig kereste a betűket, majd egymás után háromra is rámutatott:

– A magá…

– É – tette hozzá a lány.

– A magáé…

Margit nem emelte föl a tekintetét, a ceruzaheggyel koppantva mutatta tovább a betűket.

– A magáé a.k.a.r.o.k…

Ljubomir a lányra nézett, de az nem viszonozta. Tovább követte a ceruzahegy útját.

– Le.

– Len.

Margit még egyszer rámutatott az „n” betűre, végül rajtahagyta ceruzáját az „i” betűn, és vörös arccal kimondta:

– A magáé akarok lenni.

Belekapaszkodott Ljubomir karjába.

– És megkérem, hogy vigyen el magával…

A férfi arca felragyogott, karja megrezzent, hogy magához szorítsa Margit kezét, de aztán elkomorodott, és a fejével nemet intett.

– Nem lehet, Margit.

Már bent jártak a Városliget közepén, könnyű, tömött köd lebegett a sétányok fölött, olyan megfoghatóan, hogy az ember arra gondolt, egy nagy söprűvel el lehetne söpörni az egészet.

– Nem lehet. Margit.

– Miért?

– Mondhatnám magának azt, hogy még egy szobám sincs, ahová elvihetném magát, ahol élnénk, nincs fizetésem. Megjön a tél, és nem lesz tüzelőnk. De nem ezért!

Margit sírt, arcát odadugta Ljubomir ázott kabátjához:

– És mégis.

Ljubomir káromkodott, az öklét meresztette, és a fogait csikorgatta kínjában:

– Én azt írtam fel egy füzetembe, hogy a szerelem az önmagunkkal kötött kompromisszumok felbomlása. Te nem ismersz engem, én elbújtam, hogy élni tudjak. Vendég vagyok a világon, beszélek és bohóckodok, hogy enni kapjak. Először még éreztem, hogy ha akarnék, akkor nem nevetnék, és nem kiabálnék, de most már nincs más. Már nincs is mögötte semmi, és már nem is tudok természetesen élni. És már alig van erőm. Nézd, hány fogam hiányzik! Ősz a hajam, csak a szemem nem romlik. Mit adjak neked?

Margit megsimogatta Ljubomir arcát:

– Engedd meg, hogy itt maradjak veled. És hogy mindig, mindig veled éljek.

Ljubomir a tenyerébe fogta Margit állát:

– Azt hiszed, hogy még nincs vége? És ha eljössz velem, nem fogod megbánni?

– Soha, soha.

Ljubomir lehajolt, és megcsókolta Margit száját:

– Édesem, mindenem.

– Édesem.

A férfi kigombolta magán az inget, és csupasz mellére húzta Margit fejét. A lány egész testében végigremegett:

– Hogy dobog a szíved.

Behunyt szemmel csókolództak, ide-oda szédültek az úton, csak akkor nyitották fel a szemüket, ha cipőjük orra nekiütődött a sétány szélének.

– Ugye, nem engedsz vissza?

– Nem engedlek. Együtt fogunk élni, és majd együtt elmegyünk Párizsba. Eljössz velem?

– Elmegyek.

Így csavarogtak a Városligetben hajnalig. Lábuk nyomát szétbontotta az eső, betűket formált belőle, és a betűkből homályos, nehéz jóslatot.

VII.

Fejér bíró öt napig nem tudott semmit Margitról. Az első este azzal nyugtatta meg magát, hogy a lány biztos kint aludt Karolánál, de ahogy múlt az idő, és nem adott életjelt magáról, a bíró teljesen összetört, meg volt győződve, hogy Margitot baleset érte. Végigtelefonálta a kórházakat, egy nap szabadságot vett ki, és sorra járta azokat a helyeket, ahol a lánya meg szokott fordulni: a Széchényi Könyvtárat, az egyetemet, a Miniatűr-eszpresszót (meglepődött, hogy Margit milyen szűkre zárt világban élt, s lelkiismeret-furdalást érzett, amiért nem törődött vele többet), és mikor sehol sem tudtak róla semmit, életében először a rendőrséggel is érintkezésbe lépett. Minden este felhívta az ügyeletet, de csak eredménytelen sajnálkozó választ kapott.

Az ötödik napon végre levél érkezett Margittól:

Holnap este fél nyolckor felkeres majd egy ember. Légy szíves, add oda neki a holmimat, és intézd el vele a kijelentőt is.

Margit

Másnap a bíró izgatottan várta a küldöncöt, mert remélte, hogy Margit is vele jön, és mindent megmagyaráz. Pontosan fél nyolckor csöngettek, a bíró felugrott a helyéről. Az ajtó kinyílt, de a házvezetőnő után csak Leonhardt lépett be.

– Maga jött? Üljön le.

A bíró sétálni kezdett.

– Azt hiszem, fölösleges, hogy bemutatkozzunk. Ha jól emlékszem, negyvenhétben volt valami közös dolgunk. Vesztegetés vagy ilyesmi.

– Igen. Maga ítélt el: másfél év, ügyvédi működési engedély megvonása, öt év maccs Budapest területéről.

– Emlékszem. Miért nem Margit jött?

– Ő egyáltalán nem is akarta elvinni a holmiját. Én beszéltem rá, hogy küldjön el engem érte.

– Maga miért akart idejönni?

– Mert nem akartam kihagyni a ziccert, hogy ilyen helyzetben lássam magát.

A bíró Leonhardtra nézett, és megállt:

– Maga még most is haragszik rám?

– Igen.

– Maga ügyvéd volt, ismernie kell a paragrafusokat. Jogosan ítéltem el magát, vagy nem?

– Jogosan, de ez nem jelent semmit. Másfél évig egyetlen „európai” nőt se láttam, és ezt én nem fogom megbocsátani magának.

– Hagyjuk, kérem. Maga egy moral insanity. Beszéljen arról, hogy mi történt Margittal.

– Megtudta a házasságuk hiteles történetét.

Leonhardt, aki azért jött, hogy a bíró kínlódásában gyönyörködjön, ezekben a pillanatokban teljes elégtételt kapott. Fejér arca telifutott vérrel, és ha nem kapaszkodott volna meg az asztalban, elvágódik. Csak nagy nehezen tudott leülni egy székre.

– Kérem, szóljon a házvezetőnőmnek.

Leonhardt átszólt a konyhába. A házvezetőnő egy zöld labdacsot és egy pohár vizet hozott, Fejér bevette az orvosságot, utána sokáig mozdulatlanul ült a székén. Mikor felkelt, látszott rajta, hogy még mindig rosszul érzi magát.

– Köszönöm, már rendbe jöttem. Egyébként a holmik a rendelkezésére állnak, el tudja szállítani?

– Ha kapok bőröndöket, akkor igen. Két emberem van lent.

– Menjünk át Margit szobájába.

A bíró egymás után rakta ki Margit ruháit és fehérneműit a szekrényből.

– Margit, ugye, nincs egyedül.

– Nincs.

– Kivel van?

– Ljubomir Bezdomennel, egy bolgár fiúval.

– Magas, fekete férfi, kék szemű, rongyos ruhában jár?

– Igen.

– Ilyesmire számítottam. Ki ez az ember?

– Egy gépírónő kitartottja volt.

Fejér összeráncolta a homlokát:

– Ezentúl pedig a lányomé lesz.

– Nincs oka érzékenykedni. Egyébként sem lesz a lány kitartottja.

– Értem. És mihez kezdtek?

– Lakást kerestek, de nem kaptak. Tudja, általában nem szeretik a főbérlők a fiatal házasokat. Most kint laknak a víkendházamban.

– Hol?

– Nem érdekes: a hegyekben, a víz mellett. Ha akarja, nézze meg a telekkönyvben, hol van nekem víkendházam.

– Miből fognak élni?

– Ljubomir megpróbál csinálni valamit.

A bíró pénzt vett elő:

– Átadná a lányomnak?

– Nem.

Becsukták a bőröndöket, Leonhardt kinyitotta az egyik ablakot, és lekiabált az utcára. A kapuból két ember visszakiabált, majd eloltva cigarettáját, megindult fölfelé.

– Szabad még egy kérdést?

– Tessék.

– Mikor láthatom a lányomat?

– Nem tudom. Maga sokkal jobban ismeri nálam, én azt hiszem, semmiképp sem tudja rábeszélni, hogy találkozzon magával. Annál sokkal jobban megsértődött, és sokkal makacsabb. De ez nem tart örökké. Egyszer magától vissza fog jönni, nem fogja bírni a nyomort.

– Látszik, hogy nem ismeri Margitot.

– Ha őt nem is ismerem, van elég idevágó „élettapasztalatom”. A tizennyolc hónapból, mellyel ön megajándékozott, hatot bányában töltöttem. Megfigyeltem, hogy a régi bányászdinasztiákban mindenki alacsony, magas termetű embert tízet sem láttam egy fél év alatt. Magas bányász nem bírná ki, hogy egész életében hetvenöt centi vágatokban bujkáljon, eltörne a dereka. A maga lánya lehet ilyen vagy olyan, de a nyomorhoz magas bányász lesz. Vissza fog jönni, de abban se neki, se magának nem lesz már öröme.

A két ember felért, megfogták a három teli bőröndöt, és elindultak vele. Leonhardt meghajolt:

– Köszönöm a szép estét.

A bíró sokáig nézett utánuk. A nyitva hagyott ablakon át bevert az eső, becsukta, és leült Margit ágyára. A megbolygatott szekrényekből áradt a lány kölnijének a szaga. Nagy erőfeszítéssel fölemelkedett, s átment a saját szobájába. Kinyitotta a szekrényét, sorra végignézte öltönyének zsebeit. A házvezetőnő, mikor fél tízkor behozta szokásos esti teáját, megdöbbenve látta, hogy a bíró magába roskadva ül a kis, kerek asztal mellett és cigarettázik.

VIII.

Ljubomir felébredt. Óvatosan kihúzta a karját Margit feje alól, balra fordult, és az órára nézett: a világító mutatók negyed hatot jeleztek. Ljubomir elmosolyodott: egy hónapja, mióta kint laktak Leonhardt víkendházában, mindig ilyenkor ébredt föl. A nap fél hatkor kelt, mielőtt feljött volna, leszorította a hideget a vízparti völgybe, és nem tudták úgy eltömni papírral a víkendház ajtaját, hogy a huzat élesen, mint a borotvapenge, be ne vágjon hozzájuk. Megborzongott, úgy érezte, mintha a gerince is megmerevedett volna. Az ágyuk nem volt olyan széles, mint Ljubomir és Margit válla együttvéve, lapjával kellett feküdniük, és fordulni is csak egyszerre fordulhattak. Belül, a falnál Ljubomir feküdt, mert ide vágott a dunai szél, a lányt már nem érte annyira, az ő oldalán különben is sokáig égett a petróleumkályha. A férfi falnak fordulva elszívott egy cigarettát, és felkelt. Margit álmában is megérezte, hogy szabad lett a hely, keresztbe feküdt a meleg ágyon.

A ház, ahol éltek, egy alápincézett beton víkendház volt. Lent, a pincében most Leonhardt holmijai álltak: két ócska nyugágy, összekötözött újságok, csónakolajos dobozok. A pince falába két kis ablak volt vágva, ezek a Dunára néztek. Innen három lépcső vezetett föl Ljubomirék szobájához. Ez a szoba nem nagyon különbözött a többi szentendrei víkendháztól: egy kátránypapírral bevont fatető takarta be, nem volt benne se villany, se víz, se kályha, sőt még kályhalyuk sem. A berendezés sem lehetett volna egyszerűbb, az egyik oldalon hat-nyolc kis öltözőszekrény állt (nyilván Leonhardt vendégeire számítva) – most épp hogy elfértek bennük Margit ruhái –, a másik oldalt az ágy foglalta el, rajta egy paplan és két pokróc, az ágy mellett pedig egy kerek, piros kerti asztal két székkel.

Ez volt az a szoba, ahol Margit asszony lett.

Ljubomir meggyújtotta a petróleumkályhát, teleöntötte a teáslábast, és feltette. Általában korán reggeliztek, mert Margitnak nyolcra, fél kilencre be kellett érni az egyetemre. Szentendrétől, ahol laktak, egy óra alatt döcögött be a HÉV Pestre, az ő házuk pedig a HÉV-megállótól is messze esett.

Felhúzta magára a lány kék sípulóverét, és leült a petróleumfőző mellé, nem feküdt vissza, félt, hogy felkelti Margitot. De Margit magától is felébredt. Nyújtózkodott, a szürke betétes, kék melegítő-felsőrész megfeszült a vállán. Ljubomirra mosolygott, és kinyúlt az ágyból, egyik kezével átölelte a férfi fejét, a másikkal felemelte a paplant és a pokrócokat.

– Gyere vissza, te bolond, még korán van.

Csakugyan, az ablakok mögött még bontatlan maradt a sötétség, az üvegben látszott a petróleumfőző kékes lángja, és behallatszott, hogy a Duna fölött még a hajnali szél ráncigálja a felhők lelógó csücskeit.

– Csak amíg a víz felforr.

– Jó. Csak amíg a víz felforr.

A férfi visszadőlt, Margit a vállára hajtotta a fejét, és a lábát a lábai közé fogta, így szeretett feküdni. Ljubomir egymás után nyitotta ki a cipzárakat a sokféle melegítőn és pulóveren, melyeket a lány éjszakára magára vett; ahogy közeledett a melle felé, érezte, hogy mindegyik ruharéteg egyre többet vett fel magába a lány testének melegéből.

Margit ábrándozott:

– Azért olyan másképp ébredek, mint régen.

– Régen hogy ébredtél?

– Úgy, mintha tűzben égett volna el az éjszakám, és reggelre nem maradt volna más, mint korom és hamu. Most meg olyan, mintha vízből merülnék fel, nyugodt vagyok és tiszta, úgy tudok örülni, hogy világos van körülöttem. Ljubomir!

– Tessék.

– Ugye, már meguntál engem?

A férfi karjával átfogta Margit fejét:

– Bolond.

– Régen biztos sokkal érdekesebb volt az élet neked, mint most velem.

– Az élet nekem sohasem volt érdekes. Mindenre, ami eddig történt velem, úgy emlékszem, mint egy fényképre, a fénykép sarkába oda van kopírozva az arcom, és nézem, ami a fényképen történik, különben minden emlékem halott.

– Minden?

– Csak a halottak nem, azokra gyakran gondolok, van néha egy olyan álmom, hogy mindenki, akit szerettem, egy házban lakik, akárhol is halt meg: a szüleim, a testvéreim, a barátaim és a szeretőim.

– Én is ott lakok majd?

– Te sokkal tovább fogsz élni, mint én, az én életem már bezárult. Eljön az idő, hogy elmégy, és boldog leszel.

Margit belekapaszkodott a férfi vállába:

– Hidd el, hogy az én életem is bezárulna, ha elmennék tőled, soha többé nem tudnék semmi jót gondolni magamról. Én sohasem hagylak itt téged.

– Lehet – mondta Ljubomir, és szárazon bólintott. – Kelek föl, már forr a víz.

– Még ne kelj föl.

– Be kell mennem, Margit. Leonhardt összehoz egy filmrendezővel. Elmesélem neki Az idegen bajnokot, lehet, hogy rendel tőlem egy filmnovellát. Teli leszünk pénzzel.

– Ne kelj föl.

– Miért ne?

– Jaj, ne szemtelenkedj.

És lábával megemelte a pokrócot, hogy az betakarja Ljubomir hátát.

IX.

Ljubomir és Margit együtt utaztak be Pestre. A HÉV végállomásánál váltak el. Ljubomir egy tízforintost adott a lánynak:

– Itt van pénz, ülj be órák után a Miniatűrbe, érted megyek.

– Szerbusz.

Megcsókolták egymást, Margit felszállt a hatos villamosra, Ljubomir pedig gyalog indult meg a Stádium-kávéház felé. Útközben átszámolta a pénzüket: tizenhatodika volt, de Margit ösztöndíjából már csak tíz forint maradt, és egyelőre sehonnan sem várhattak pénzt. Eltöprengett, hogy ennyiből mit vegyen vacsorára és másnap reggelire.

Már az utcáról meglátta Leonhardtot, ott ült a kávéház ablakában. Rákopogott, és ő is befordult a kávéház kapuján.

Bár el is múlt már a megbeszélt időpont, Friedrich, a filmrendező, még nem érkezett meg. Ljubomir szerette volna tudni, hogy kivel lesz dolga, ezért megkérdezte Leonhardtot.

– Azt kérdezed, hogy Friedrich kicsoda? Kérlek szépen, elég jól ismerem őt még asszisztens korából, mikor még száz forintot zsarolt ki a díszletfestőktől, hogy átvegyen egy-egy díszletet. Azóta már befutott, figyeld meg, hogy egy üveg bort fog kérni, fél pohárral iszik, a többit otthagyja. Amellett el lehet mondani róla, hogy ő költ Budapesten legtöbbet az öltözködésre. Nagy szoknyabubus, imádja a nőket. – Leonhardt lekicsinylő mozdulatot tett a kezével. – Persze, ez sokba kerül neki, mert alapjában véve egy beteg ló. Sánta, amellett tele van a keze öröklött bőrkeményedésekkel, és hámlik a bőre, mindig egészen lila. Ha elmegy egy nővel teniszezni, akkor megveszi a nőnek a teniszfelszerelést, és így tovább. Ha jóba akarsz lenni vele, csinálj úgy, mintha nem vennéd észre az ekcémáját.

Kinézett az ablakon:

– De már ott is a kocsija.

Ljubomir is kinézett: Friedrich, egy harmincöt-negyven éves, sima, barna arcú férfi most kanyarodott be a kávéház elé, sárga kesztyűje rántott egyet a kormánykeréken, aztán leállította a kocsit. Kiszállt, sapkáját és kesztyűjét visszadobta az ülésre, és a slusszkulcsával labdázgatva jött befelé a kávéházba. Hogyha egy asztalt ki akart kerülni, fölemelte sánta jobb lábát, és elegáns krikszkrakszot csinált a levegőben, mintha a lábával írna alá valamit. Mikor az asztalhoz ért, meghajolt, bemutatkozott Ljubomirnak. Leült, és cigarettára gyújtott, tenyerét közben folyton befelé fordította. Odaszólt a pincérnek:

– Milyen boruk van?

– Gyöngyösvisontai, badacsonyi, egri.

– Egy üveg badacsonyit.

Friedrich Ljubomirhoz fordult:

– A barátja azt mondja, hogy maga egy forgatókönyvtémával foglalkozik.

Ljubomir bólintott:

– Igen, már két éve írom.

– Nem mesélne róla valamit?

– Azt a címet adtam neki, hogy: Az idegen bajnok.

– Hol játszódik és mikor?

– Bárhol játszódhat és bármikor. Különben nem is írtam volna meg.

A pincér hozta a bort. Friedrich töltött magának:

– Folytassa.

– Arról szól, hogy egy erős, fiatal parasztgyerek tanulni akar. Elmegy a birodalom egyik nagy városába, és beáll egy öreg professzorhoz, aki filozófiára, irodalomra és természettudományokra tanítja őt. Egy nap az öreg tudóst elárverezik, el akarják venni tőle a könyveit. A parasztgyerek, aki közben hatalmas termetűvé nőtt, felajánlja, hogy beáll a fizetett ökölvívók közé, ha a város tanácsa békén hagyja az öreg professzor könyveit. A tanács nagy lehetőségeket szimatol a parasztgyerekben, és elfogadja az ajánlatot. A fiú, aki pedig akkorra már előrehaladt a filozófiában, és verseket is ír, hivatásos ökölvívó lesz. A nagy birodalomnak egy másik városába kerül, ahol a nyelvet is alig érti, és nem ismer senkit. A közönség nem szereti, úgy hívja őt, hogy: „az idegen bajnok”, és mindig az ellenfeleit biztatja. Telnek-múlnak az évek, és az idegen bajnokot nem tudja legyőzni senki. Egyszer az egyik párviadalon észrevesz a nézők között egy nőt, akibe szerelmes lesz. Ez a fiatal lány rendkívül vonzódik a versenyzőkhöz, őket tartja az élet királyainak. A nő az övé is lesz. De az idegen bajnok tudja, hogy ez az állapot csak addig tart, amíg minden ellenfelét legyőzi. Tovább él, de azon gyötrődik, hogy egyszer el kell jönni az időnek, mikor legyőzik őt is, nem azért, mert öreg lesz, vagy gyenge, hanem egyszerűen azért, mert az emberek nem az ő győzelmét kívánják, és az ő lelke nem elég töretlen ahhoz, hogy ez a kívánság, amely minden mozdulatát gátolni igyekszik, egyszer meg ne bénítsa. Arra gondol, hogy otthagyja a nőt; ha nincs vesztenivalója, sokkal nyugodtabban tud harcolni, de képtelen rá, mert nagyon szereti a lányt. Néhány versenyét még megnyeri, de az egyik mérkőzésen, anélkül hogy fölvenné a harcot, letérdel az ellenfele és a közönség előtt. Körülbelül ennyi.

Friedrich elnyomta a cigarettáját:

– Nagyon érdekes, hat a fantáziára, de meg kell hogy mondjam, én nem szeretem ezeket a témákat. A nagy dekorációkat, amelyeket lebegtet a szél.

– Én mindig a nagy szimbólumokat kerestem. Szerintem az írásnak az a feladata, és nemcsak az írásnak, hanem minden művészetnek, hogy megteremtse a modern ember új mítoszát.

– Szerintem csak a realista művészet lehet humanista, amely az Embert mint embert mutatja be. Ha meg a művészet nem humanista, akkor mire való?

Ljubomir bólintott, tudta, hogy a jól kereső emberek nagyon szeretik a humanizmust.

– De hagyjuk az esztétikát. A barátja elmesélte nekem a maga életét, hogy ismeri a pesti alvilágot. Szeretném, ha erről a témáról írna valamit.

– Nem szeretem a riportokat.

– Megmondom pontosan, mire gondolok. Ismerem a maga romantikus leányszöktetésének történetét, azt hiszem, hogy ebből egy nagyon jó franciás vagy olaszos filmet lehetne csinálni. Pláne, hogy a lány apja káder, ez egy külön jó varázslat. A mi filmíróinkra nem szívesen bíznám a témát, mert ők inkább csak becsvágyó mozilátogatók, csak olyan jeleneteket tudnak megírni, amihez hasonlót már láttak egyszer gyerekkorukban, amikor az ízlésük még nem volt egészen tompa. Tegyünk kísérletet magával, aki mégis a legjobban ismeri az anyagot. Mi a véleménye erről?

Ljubomir elvörösödött, ökleit rátámasztotta az asztalra: – Az a véleményem, hogy maga ócska kávésnénike, és nem művész.

Friedrich nem sértődött meg:

– Gondolja meg a dolgot, ebben a témában pénz van, és nagy lehetőségek. Nem maga lenne az első ember, aki a saját kertjét próbálja lefesteni. Ha ír egy háromflekkes vázlatot, azonnal megrendeljük a filmnovellát. Ne haragudjanak, de most el kell mennem.

Friedrich kifizette az üveg bort, melyből valóban csak egy pohárral ivott meg, és slusszkulcsát dobálgatva kisántikált a kávéházból.

Ljubomir Leonhardthoz fordult:

– Mit szólsz hozzá?

– Háromezer forint, öregem.

– Te megírnád?

– Miért, te nem?

– Nem.

– És Margit mit fog vacsorázni a jövő héten?

– Nem tudom. De akkor se.

– Így hamar ki fogsz durranni.

Ljubomir fölkelt.

– Van egy tízesed kölcsön?

– Ne haragudj, nincs.

– Miért haragudnék, ha nincs? Szerbusz.

X.

Háromkor Ljubomir megebédelt a menzán. Fél háromkor letelt a hivatalos ebédidő, az után az is kaphatott néhány forintért a maradékból, aki nem járt egyetemre, vagy nem volt jegye. Ebéd után benézett a Miniatűr eszpresszóba. Margit ugyan csak négyre mondta, hogy jön, de Ljubomir abban reménykedett: elmaradt a lány utolsó órája.

Margit még nem érkezett meg. Ljubomir nem akart leülni, kiment az eszpresszóból, megállt a szemközti ház kapujában, és ott várakozott. Rágyújtott, ha nyílt az eszpresszó ajtaja, felnézett a benti faliórára, látta, hogy mennyi az idő. Lett volna ideje elmenni, és venni vacsorára valamilyen felvágottat, de félt, hogy beleolvad a zsebébe, vagy szagot kap.

Egy félórája állhatott a kapualjban, mikor egy teherautó fordult be az utcába. A kocsi előtte fékezett le. Elhúzódott a kapualjból, hogy szemmel tarthassa az eszpresszó kapuját. Az autón egy kövér ember vaskályhát támogatott. Odakiabált Ljubomirnak:

– Hé, maga!

Ljubomir felnézett.

– Nem vinné fel ezt a kályhát?

– Nem én vagyok a házmester.

A kövér nevetett.

– Azt tudom. Nem is ingyen.

– Akkor fölviszem.

Levette a kabátját, és a kocsi fara alá állt, a kövér rátámasztotta a kályha tetejét a férfi mellére, és lassan ráengedte. Ljubomir nem számított ilyen nagy súlyra; ahogy a kályha teljesen rászakadt, majdnem kicsúszott a kezéből, és csak behajlított térddel tudta megtartani a levegőben. A kövér rákiabált:

– Az istenért, mit csinál? Ennyire nincs ereje?

Ljubomir lassan kiegyenesedett, a kályhát megdöntötte, hogy a fejével is meg tudja támasztani, és imbolyogva megindult a lépcső felé. A házmester és két lakó kint állt a lépcsőházban, nevetve figyelték a mozgását, mondtak is valamit, de Ljubomir nem értette. Bár minden egyes lépcsőfoknál megremegett a hasfala, megállt, és körülnézett. Emlékezni akart arra az érzésre, hogy mikor szenvedett, milyennek látta a világot. Tudta, hogy ha ezt most nem fogalmazza meg, akkor elvész, mikor már letette a kályhát, nem tudja majd reprodukálni ezt a pillanatot. Az emberekre nézett: az arcukon fásultságot és közönyt látott, eszébe se jutott senkinek, hogy segítsen neki. Ljubomir, míg a lába reszketett a kályha súlya alatt, úgy érezte, hogy minden rombolás jogos bosszút vált valóra, akár ócska pokrócokat, akár pelyhes paplanokat gyújt meg.

A kövér rákiabált:

– Mit kunsztozik itt nekem?!

Ljubomir mégsem ment tovább. Még azt is ki akarta próbálni magán, hogy hat rá az, ha Margitra gondol. Úgy érezte, Margitra gondolva örökké tudná ezt a kályhát tartani. Megindult fölfelé.

Beállította a kályhát a liftbe, fölvitte a második emeletre, és betolta a lakásba. A kövér ember két tízest adott neki.

– Mi volt magával a lépcsőn?

– Semmi.

– Azt hittem, hirtelen megbolondult.

Az autó elment. Újra benézett az eszpresszóba: a falióra fél négyet mutatott, Margit még nem jött meg. Ljubomir átment a Közértbe, úgy számolta, hogy mire visszaér, már ott lesz a lány. Harminc deka krinolint vásárolt magának, tíz deka téliszalámit Margitnak. Tudta, mennyire nem szereti az olcsó felvágottat, azt mondja, hentesszaga van. Vett még egy kiló kenyeret is, aztán visszament a kapualjba.

Margit valamivel négy óra után érkezett meg. Nem egyedül jött, egy elegáns, magas ballonkabátos fiatal férfi kísérte. Ljubomir beljebb húzódott a kapualjban, és összevonta a szemöldökét. Margiték az utca túlsó oldalán mentek, de ő hallotta a férfi duruzsolását és a lány nevetését. Az eszpresszó kapujánál Margit el akart búcsúzni, de a kísérője tréfásan addig erőszakoskodott, amíg ő is bemehetett vele. Ljubomir nézett utánuk.

– Összeilletek – dünnyögte, és elindult hazafelé.

Teljesen rendjénvalónak találta, hogy otthagyja Margitot, pedig tudta, hogy a lány várni fog rá az eszpresszóban talán záróráig is. Nem baj – gondolta –, addig majd elszórakozik a kísérőjével. Majd isznak egy-két konyakot, annak biztos van pénze, nem úgy, mint neki, Ljubomirnak. Még a fülében csengett, ahogy Margit nevetett az utca túlsó oldalán, most úgy tűnt neki, hogy nagyon hasonlított azoknak a nevetéséhez, akik a kályha miatt gúnyolódtak rajta.

Az orra előtt ment el a HÉV. Ljubomir behúzódott a váróterem sarkába. Kint kopogott az eső, a férfi behunyta a szemét, és elgondolkodott. Tulajdonképpen boldog volt. Mióta a lánnyal élt, nem tudta, hogy mit gondoljon a világról, a nyugalom és a szerelem nem illett bele az életről alkotott képébe. Idegei követelték a régi magasfeszültséget. Most, hogy megszabadította magát Margittól (mert a szakítást már végérvényesnek tartotta), egészen megkönnyebbült.

Kint, úgy látszik, beérkezett a szentendrei HÉV, mert a váróterem közönsége meglódult. Ljubomir is fölszállt.

Mikor hazaért a víkendházba, összepakolt, egy pokrócba belerakta fehérneműjét, a nyári szandálját, a ceignadrágot, és az egészet átkötötte egy madzaggal. Úgy tervezte, Leonhardthoz megy ma éjszakára, majd a bőröndök tetején megalszik valahogy. Rácsukta a lakatot a víkendházra, a kulcsot betette a pinceablakba, hogy Margit megtalálja, a vállára vette a csomagot, és kiment az állomásra. Éppen akkor kanyarodott be a vonat Pest felől, az első az után a HÉV után, amelyikkel Ljubomir hazajött. Lejjebb sétált, hogy majd elöl kapjon helyet.

Margit pont előtte szállott le, belekapaszkodott a fogódzóvasba, és összehunyorított szemmel nézte a vizes lépcsőket. Ha egész nap írt vagy olvasott, estére mindig nehezen látott, most is lassan botorkált lefelé. Észrevette Ljubomirt, odafutott hozzá, és átölelte.

– De jó, hogy kijöttél elém. Mi van veled? Várok az eszpresszóban, nem jössz, féltem, hogy valami bajod történt.

– Kivel voltál?

– Hol?

– Az eszpresszóban.

– Gyuszi, az egyik fiú az évfolyamból, el akart kísérni. Tudod, együtt szoktunk hülyéskedni, és…

– És jól éreztétek magatokat?

– Jól. Miért?

Margit Ljubomirra nézett, most vette észre, hogy a fiú mellett egy csomag is áll.

– Te azt hiszed, hogy énnekem más fiú kell? Hát én igazán nem tudom, hogy képzeled rólam. Hogy tudunk élni egymás mellett, ha te ennyire nem bízol bennem?!

Margit szeme telifutott könnyel, elfordult, és nekidőlt az állomás falának.

– Ez borzasztó. Én igazán nem érdemlem meg.

Most indult vissza a HÉV Pest felé. A kivilágított kocsik sorra elhaladtak az arcuk előtt. Ljubomir átkarolta a lányt, bár érezte, hogy jobb lenne mind a kettőjüknek, ha most ő felugrana az utolsó kocsira, és örökre elmenne. Margit teste meg-megrándult a karjai között.

– Ne haragudj, Margit.

Megcsókolta a lány hideg, nedves száját, utána végigcsókolta kisírt arcát. Margit behunyva tartotta a szemeit, és mosolygott. Megindultak hazafelé. A Duna felől vágott a szél, Ljubomir előrement, és Margitot maga mögé húzta, a lány rádőlt hátulról, és a haját simogatta. Ljubomirt betakarták Margit testének ismert formái.

XI.

Folyton esett az eső, a sötét Dunában szürke felhők lebegtek. Ljubomir az egyik reggel észrevette, hogy az őszirózsák kezdenek elrohadni a kertben. Tudta, hogy nincs segítség, itt a tél. Följebb, a hegyekben már régen elvirultak az őszirózsák, csokorba kötve úsztak el a ház előtt.

Ljubomir letépte a kerti virágokat, és valamilyen befőttesüveget keresett nekik. Fölállt egy székre, és végignézett a szekrények tetején. Csak most látta meg, hogy a kátránypapírral bevont lemeztető öböl alakúan behajlott a szekrények fölött. Arra gondolt, hogy valamelyik építkezésnél majd kér három-négy méter kátránypapírt, és még egy rétegben betakarja a tetőt, de ez napközben kiment az eszéből.

Pedig ez a napja semmiben sem különbözött a többitől. Reggel elment Leonhardthoz, aki néha magával vitte őt totószelvényt válogatni, de amúgy ő sem tudott munkát szerezni a részére. Utána benézett a szerkesztőségekbe, a Zeneműkiadóhoz, a Képzőművészeti Alaphoz. Még ősz elején mindenüvé bevitt valamit, és azóta gyakran bejárt, de most is eredménytelenül látogatta végig őket. Megebédelt a menzán, utána beült a Széchényi Könyvtárba, öt óra felé Margit is bejött ide.

Változatlanul a lány ösztöndíjából éltek, a férfi csak keveset tudott hozzákeresni. A hónap közepére elfogyott a petróleumuk, kályhát nem lehetett felállítani, a betonfalakból úgy áradt a hideg, hogy Margit félt hazamenni. Most is kivárták a tíz órát a könyvtárban, és gyalog indultak meg a HÉV végállomása felé. Útközben találkoztak a lánynak egy régi barátnőjével. Ahogy a barátnő elment, Margit megszorította Ljubomir karját:

– Istenem, hogy megöregedett ez a lány.

A férfi nem válaszolt, Margit tétova mosollyal nézett rá:

– Vagy én is?

Ljubomir megcsókolta az arcát. Margit szépsége a nyomorban gyorsan tönkrement: gömbölyű kis tokája leapadt, feszülő szemealja felpuhult és ráncosodni kezdett, a ruháira sem adott annyit, mint azelőtt (nem is lett volna miből), ha végigment a könyvtár folyosóján, már nem keltett feltűnést. Ljubomir látta, hogy a lány öregszik, és ez egyre jobban nyomta a szívét, úgy érezte, egyedül ő tehet róla.

Margit, mikor meglátta a HÉV zöld kocsiját, megrázkódott.

– Mi baj, Margit?

– Semmi, olyan vagyok, mint a Pavlov kutyái. Gyerünk egy olyan kocsiba, amelyik jó teli van.

Amíg utaztak, elállt az eső, de alighogy leszálltak, újra megeredt. Margit folyton elcsúszott a vizes füvön, csupa sár lett a köpenye.

Fölértek a házba. Margit megmosta a kezét, azután, anélkül hogy levetkőzött volna, bebújt a takarók alá. Befordult a falnak. Ljubomir tudta, hogy sírni fog, levette a cipőjét, és a lány mellé feküdt.

– Margit.

A lány vacogott: – Szeress engem.

– Mit csináljak?

– Nem tudom.

Ljubomir magához szorította, tenyerét végigjártatta a ruhája alatt, míg Margit teste át nem melegedett. Ölelkezve nyomta el őket az álom.

Éjszaka Ljubomir egy nagy csattanásra ébredt: a kátránytető beszakadt, az összegyűlt eső bevágódott a szobába, egy pillanat alatt vizes lett minden. Felugrott, lekapta az egyik pokrócot az ágyról, és megpróbálta a lyukat betömni, de a kátránypapír és a korhadt falemez egyre tovább hasadt.

– Margit, gyere!

A lány mozdulni se bírt az álmosságtól, paplanból csinált sátrat magának, és az ágy sarkába kuporodott:

– Nem hallod, hogy segíts?

Margit a fején tartotta a paplant, és becsukott szemmel Ljubomirhoz botorkált, álmosan kérdezte:

– Mit csináljak?

A férfi kínjában elnevette magát:

– Semmit, feküdj vissza.

Magára kapta Margit esőköpenyét, a pincéből felhozta a létrát, és kiszaladt. Felmászott a háztetőre, a pokrócot kétrét vastagon ráterítette a repedésekre, a pokróc sarkait pedig leszögezte.

Mikor visszament a házba, Margit még mindig ugyanazon a helyen állt, ahol hagyta őt, lába és hálóruhája alja csupa víz volt. Ljubomir felkapta, az ágyhoz vitte, és sokáig dörzsölgette, csókolgatta a lány lábait.

XII.

December elején leesett az első hó, a Duna erősen leapadt, és visszavonult az árterületről, a betonlépcsőkön rozsdás gyereklapátok, lepattant gombok és elrohadt növények maradtak, a hónap közepén be is fagyott a víz.

Ljubomirék leköltöztek a pincébe, ide nem vágott be annyira a szél. Eladták Margit tavaszi kabátját, és az árából vettek egy kis vaskályhát, kiütötték az egyik ablakot a pince oldalán, itt vezették ki a csövet. Most, hogy tüzelőt is kellett vásárolniuk, még kevesebb jutott ennivalóra, Margit egyre soványabb lett, sokszor kiült az ablakba, de a gyönge tél eleji nap már nem tudta fölmelegíteni.

Ljubomir gyűlölte a fizikai munkát, de ezen a télen, ha esett a hó, mindennap elment havat lapátolni. Lyukas cipőjéből alulról, felülről beolvadt a hó, ha este odatette a kályha mellé száradni, reggelre úgy összement, hogy alig tudta felvenni.

Az egyik este Margit arról panaszkodott, hogy szédül, fáj a feje, és nehezen kap levegőt. Ljubomir végigsimított a homlokán: tüzelt az arca, lázas volt. Rögtön be akarta vinni valamelyik kórházba, de Margit félt, nem akart menni, azt mondta, hogy reggelre majd jobban lesz. Korán lefeküdtek, még alig sötétedett, a lány hamar elaludt, de álmában hánykolódott, és zihálva, nehezen szedte a levegőt.

Ljubomir egészen a falhoz húzódott, hogy Margit kényelmesebben feküdjön, az idő múlt, de ő nem tudott elaludni. Belebámult a sötétbe, és azt számolta, hogy hány nap van még tavaszig. Úgy gondolta, ha tavaszig kibírják, könnyebb lesz, az idő felmelegszik, több ennivalót tudnak venni, és talán a szerkesztőségekben is javul valamit a helyzet. Lassan aztán ő is elaludt.

Ljubomir álmában hazautazott Tirnovóba. Álmában elaludt a vonaton, csak arra rezzent fel, hogy a vonat túlment vele a központi pályaudvaron, és most egy városszéli kis rendezőállomás fabódéja előtt áll, gyorsan leugrott.

Körülnézett, de nem tudta, milyen út visz innen hazáig, egy telefonfülkéhez lépett, abban reménykedett, itt talán megtalálja a címüket. Mikor tárcsázott, egy asszony, aki a telefonfülke előtt álldogált, beszólt neki:

– Ó, a Bezdomen professzorék? Azok már rég meghaltak!

Ljubomir álmában nem emlékezett apja halálára, megdöbbent, és hirtelen idegennek érezte magát szülővárosában.

Kitárta a karját, megfeszítette a hasizmait, és felrepült, alatta gyerekek szaladtak (mintha ő sárkány volna, és a gyerekek tartanák a kezükben a zsinórját), hasizmaival megemelte a lábát, hogy ne rúgja őket fejbe véletlenül.

Elmaradt mögötte Tirnovo, és ő gyümölcsfák koronái között repült tovább. A sűrű ágak közé mindenütt egy keskeny, de szabályos alakú rést vágtak, ahol az ő teste átfért. Álmában kora nyár volt, néha lebegve megállt, és evett egy túlságosan is érett sárgabarackot, vagy még éretlen őszibarackot.

Hirtelen egy transzformátorház zárta el az utat előle; a szürke vasbódé alapzat nélkül lebegett, három-négy méterrel a föld szintje felett. Ljubomir azt hitte, hogy ez a városligeti transzformátorház, amelynél Margittal jártak szerelmük kezdetén, de oldalán a nemzetiszín csíkos sorozóplakát helyett csak egy krétával felrajzolt mondat állt:

„Miért nem lehetnek boldogok azok, akik szeretik egymást?”

Ljubomir álmában is naivnak érezte, hogy valaki ilyen nyíltan kifejezésre juttassa a fájdalmát, de ugyanakkor mélyen meghatotta őt ez az őszinteség.

Majd nemcsak látta, de hallotta is ezt a mondatot legidősebb bátyja, Georgi hangján, és a gyümölcsfák közül lassan, hogy testét még egyszer megfürdesse a levegőben és a napfényben, leereszkedett egy völgybe.

A völgyben ott voltak a testvérei és mások, akiknek az arcára, ha homályosan is, de emlékezett, valamennyien csak úszónadrágot viseltek, és végigdőlve a völgy füvén napoztak. Georgi intett neki, hogy ő is vesse le a ruháját.

Ekkor felébredt, mert a lány oldalba lökte.

Margit szemmel láthatólag eszméletlen volt, arca hol kivörösödött, hol elsápadt, ide-oda hánykolódott és félrebeszélt, Ljubomir alig tudta kivenni, hogy mit mond.

– Ugye, még találkozunk, ígérd meg! Hideg lesz, fújja a szél a hajamat. Meg fogsz ismerni majd a búzavirágkék szememről. Hideg lesz, fúj a szél, és én megyek majd a Duna-parton…

Ljubomir felöltöztette a magával tehetetlen Margitot, és egy pokrócba csavarva a karjába vette, úgy vitte le, botorkálva a sötét hegyi úton.

A HÉV-állomástól felhívta a mentőket, félóra múlva már jött is a kocsi.

Az orvos csak úgy futólag megvizsgálta Margitot, azt mondta, hogy valószínűleg agyhártyagyulladása van.

XIII.

Az orvos, akihez a kórházban a lány került, ismerte Margit családját. Mikor látta, hogy Margit állapota nem javul, megkérdezte Ljubomirt:

– Van-e kifogása az ellen, hogy értesítsem Fejér bírót?

Ljubomir vállat vont.

Másnap délután ott találta Fejért és feleségét Margit ágya mellett. Az asszony, ahogy meglátta Ljubomirt, őrjöngeni kezdett:

– Gyilkos! Ne engedjék a lányomhoz.

Ljubomir nem törődött vele, megfogta a lány kezét, és megsimogatta. Margit még mindig nem tért magához. A bíró hozzáért a férfi vállához.

– Uram, beszélni szeretnék magával.

Kimentek a folyosóra.

– Beszéltem az orvosokkal, azt mondják, hogy Margit túl van a veszélyen. Holnap vagy holnapután magához fog térni.

Ljubomir felsóhajtott, a bíró belékarolt:

– Sétáljunk egy kicsit. Uram, én szeretnék öntől kérni valamit.

– Mit?

– Én már régen tudom, hogy nincs jogom beleszólni a maguk életébe, de tegye meg – nem az én kedvemért, hanem Margitért: engedje vissza hozzám. Maga följárhat, élhet vele, én nem fogom háborgatni magukat. De ha Margitnak vissza kell menni a víkendházba, akkor meghal. Magán múlik, senki más nem tudja rábeszélni.

– Adjon egy cigarettát.

Ljubomir rágyújtott, a bíró könyörögve nézett rá.

– Beleegyezik?

– Ha rajtam állna, soha nem engedném el. De Margit úgyis haza akart menni.

A bíró szeme felcsillant, mind a két kezével belekapaszkodott Ljubomirba:

– Ő mondta?

– Engedjen el. Mikor rosszul lett, arról beszélt, hogy majd valaha találkozunk. Vége van, nem bírta a telet. Én is szeretnék valamit kérni magától.

– Tessék.

– Ha magához tér, hiányozni fogok neki. Nemcsak én, hanem az életünk is. Szabadon éltünk, lassan szoktassák hozzá a kényelemhez. Engedjék csavarogni, ne erőltessenek rá semmit és senkit.

– És maga?

– Rólam mondják azt, amit majd a leghasznosabbnak látnak. Én nem leszek az útjukban. Elmegyek.

– Hová?

– Az az én dolgom.

– Fog írni Margitnak?

– Nem. Most bemegyek, elbúcsúzok tőle.

Ljubomir leült Margit ágyának a szélére, magához emelte a lány fejét, és valamit súgott a fülébe. Megsimogatta az arcát, végigcsókolta a szemeit, aztán hirtelen magához szorította Margitot. A nagy csöndben Fejér hallotta Ljubomir fuldokló, mély sírását. Még egyszer megcsókolta a lányt, és kiment, feje lehorgadt, lábait húzta maga után.

Ljubomir fölszállt a HÉV-re és hazament. Összepakolta minden holmiját, kivitte a Teleki térre, és eladta. A pénzen vonatjegyet vett Szombathelyig: úgy tervezte, onnan gyalog megy el az osztrák határig.

XIV.

Margit egy este magához tért, felnézett, és rögtön Ljubomirt kereste. A bíró félt, hogy a lány újra rosszul lesz, ezért azt mondta neki, hogy délelőtt már bent járt nála, és holnap délután újra be fog jönni. Másnap azonban kénytelen volt bevallani, hogy a férfi elment.

Margit nem hitt az apjának, remegő lábbal felkelt, és öltözködni kezdett. Ki akart menni a víkendházba. Fejér megpróbálta lebeszélni, de a lány nem tágított. A bíró autót hozatott, és pénzt adott két ápolónőnek, hogy kísérjék el Margitot.

Margit lement a víkendház pincéjébe, ahol Ljubomirral laktak, háromszor átsétált az elhagyott helyiségen, azután szótlanul összeesett. Újra belázasodott, négy hónapig élet és halál között lebegett. Már február is elmúlt, mire kicsit jobban lett.

Ahogy magához tért, tovább kutatta Ljubomir nyomait. Bement a könyvtárba, felkereste Tóth Gizellát, a Miniatűr eszpresszót, de sehol sem tudtak róla. Utoljára Leonhardt látta őt, de az ügyvéd azt állította, vele sem közölte a férfi, hogy hová megy. Megígérte Margitnak, hogy ha akármilyen hírt hall felőle, értesíteni fogja. Leonhardt nem akarta megmondani, hogy Ljubomir két napig feküdt kitárt karokkal, összeroncsolva egy határ menti aknamezőn, és mikor összeszedték a maradványait, egy közös sírba tették. Úgy gondolta, ha Margit egyáltalán megtudja ezt, tudja meg mástól.

A lány hazaköltözött, de az életét nem fordította vissza a régi kerékvágásba. Kerülte a szüleit, és minden társaságot, könyvtárba csak akkor ment, ha nem tudta máshol megszerezni a szükséges könyvet. Órák után kijárt Szentendrére, a pincéből szerszámokat keresett elő, és a víkendház kis kertjében dolgozott, csak úgy, a maga feje után. Ez volt a főfoglalkozása egész tavasszal és nyáron.

Minden hét végén, mikor ment hazafelé, beült a kozmetikushoz. Úgy érezte, hogy Ljubomir még egyszer visszajön, és nagyon fontos, hogy akkor majd szépnek lássa őt.

Ahogy megjött az ősz, Margit végképp nem bírt tovább otthon maradni. Megkérte az apját, engedje vissza őt a víkendházba. A bíró, aki lányának betegsége óta minden kérését ellenvetés nélkül teljesítette – beleegyezett. Csak előbb parkettát rakatott a pince kőpadlójára, bebútorozta és tüzelőt hordatott le.

Aztán lassan elfutott az ősz is. 1955. december tizenkettedikén, Ljubomir eltűnésének évfordulóján Margit visszaköltözött a városba.

A Szentháromság pusztulása

(Ponyvaregény)

I.

1947. szeptember 4-én este fél hétkor egy teherautó indult kifelé a MATEOSZ 2-es számú kőbányai telepéről. A magas termetű, igen rossz fogú sofőr elfordult kocsijával a makadámútról, mely a főkijárat sorompója felé vezetett. Átvágott egy réten, kikerülve a halomban álló rozsdás tengelyeket, sárhányókat, és megállt a telep hátsó kerítésénél, egy fakapu előtt. Ezt a kaput ritkán használhatták, mert a szárnyai be voltak süppedve a puha földbe, és vastag por ült a keresztvason.

Siró (így hívták a sofőrt) leszállt a kocsiról, és rossz fogai között sziszegve fütyült. A fütyülésre egy félszemű, öreg paraszt jött elő a raktárból, kötényének szárához egy réz kulcskarika volt kötve, megszámlálhatatlan sok ajtó- és lakatkulccsal. Kinyitotta a kaput, és fél szemével a sofőrre nézett. Siró egy húszforintost és egy meztelen nőt ábrázoló fényképet tartott az öreg elé. – Válasszon.

A paraszt keze imbolygott a levegőben, végül a képért nyúlt. Siró zsebre vágta a pénzt, és kihajtott a telepről. A paraszt száraz leveleket szórt a kocsinyomokba.

Már sötét volt, de Siró nem gyújtotta meg a lámpákat, ha nagyon gödrös volt az út, csak akkor csavarta fel egy pillanatra a kocsi világítását. A kocsi végigment a Harmat utcán, megkerülte a Sörgyár gombapincéjének szellőztető réseit, és elhaladt a „Jókonyha” vendéglő mellett. A sarkon túl Siró megállította a kocsit, bezárta az ajtókat, és visszament a vendéglőhöz.

A kerthelyiség üres volt, a cseresznyefán asztalterítők száradtak. Siró felszaladt a lépcsőkön a kocsmarészbe. Körülnézett. A csapos éppen a bádogpultot törölgette egy ronggyal. Siró odalépett hozzá.

– A feleségem?

A csapos hüvelykujjával hátrabökött a konyha felé.

– Bent van.

Siró benyitott a csapóajtón, és megállt. A felesége egyedül volt a konyhában, nem vette észre a sofőrt. Egyszerre hat lábasban főzött a nagy asztali tűzhelyen, körbe-körbe járt a konyha fekete-fehér kövein, mint egy bástya, amelyik egyedül maradt a sakktáblán. Fakanállal szedett az egyik ételből, megfújta, és beledugta a nyelve hegyét.

– Irén.

A szakácsnő megfordult, eldobta a fakanalat, Siróhoz futott, és átölelte a nyakát.

– Mi van, Janikám?

Siró kinyitotta a pénztárcáját, három százforintost és egy húszforintost szedett elő. Odaadta az asszonynak.

– Itt az egész pénz, ami nálam van.

– Maradjon nálad, hátha megkívánsz valamit.

– Nem. Az ember gondoljon mindig a legrosszabbra.

Az asszony eltette a pénzt.

– Kikkel mész együtt?

– A Gyi Pacival és két barátjával, azokat nem ismerem.

– Mit fogtok csinálni?

– Semmit, Irén.

– Mért nem akarod megmondani?

– Neked nem szabad tudni róla.

– Értem.

A szakácsnő mozdulatlan arccal sírni kezdett. A sofőr kényelmetlenül érezte magát, másfél éve nősült, és szerette a feleségét. Egy strandon ismerkedtek össze. Ő bent úszott a medencében, fölemelte a fejét egy nagy tempó után, akkor vette észre. Az asszony kint ült a fűben. Egy könyvet olvasott. Kék sortot viselt, piros-babos szegéllyel, fekete haja egy vörös bársonyszalaggal volt átkötve. Sirónak megtetszett az asszony tömör, mozdulatlan lába, és vizet fröcskölt feléje a medencéből. Az asszony úgy csinált, mintha nem vette volna észre, összehúzta az orránál a kis ráncokat, és a könyvébe nézett, de a harmadik spriccelésnél elnevette magát. Siró letelepedett mellé, és bemutatkozott. Elmondta, hogy nősülni akar, mert gyomorsav-túltengése van, és diétáznia kell. Az asszony letépett egy szál füvet, és megkérdezte, hogy hány éves. Siró mondta, hogy harmincnyolc. Az asszony elvörösödött, és maga helyett egy barátnőjét ajánlotta, aki nála két évvel fiatalabb. Siró mégis neki udvarolt, miután megtudta, hogy szakácsnő. Egy fél év múlva összeházasodtak. Jól éltek, egy hangos szó nem volt odahaza, de az asszony mégsem felejtette el a korkülönbséget. Mindig attól félt, hogy egyszer elhagyja a sofőr. Siró tudta, hogy a felesége most azt hiszi, hogy nődolgot takar ez az éjszakai kirándulás. Körülnézett, még mindig egyedül voltak a konyhában. Közel hajolt az asszony füléhez, és suttogva magyarázni kezdett.

– Tudod, falun most államosítják az üzleteket.

– Tudom.

– Ma éjszaka mi fogunk államosítani.

– Hogy? Hiszen ti nem vagytok rendőrök?

– Gyi Paci csinált egy írást, hogy ő rendőrhadnagy, és joga van államosítani. Ő irányítja az egészet. Lemegyünk most Nyékre, Gyi Paci kinézett ott egy bőrüzletet, leállamosítjuk, felhozzuk a bőrt, és itt Pesten eladjuk. Érted?

A szakácsnő megnyugodott. Siró ma éjszaka nem fog új nővel összeakadni.

– És avval a szegény kereskedővel mi lesz, ha elszeditek mindenét?

Siró komoran nézett a feleségére.

– Én nem fogom az aprópénzemet számolgatni, hogy egy cukrászsüteményt vegyek, vagy neked egy pulóvert.

Végigsimított tenyerével az asszony fekete pulóverjén. Az asszony elolvadt tekintettel nézett vissza. A sofőr megcsókolta a feleségét.

– Szerbusz. Reggel várj meg.

– Jó, úgyis szabadnapos leszek.

– Este elmegyünk valahová.

Visszament a kocsmarészbe, és megállt a pult előtt. A csapos szó nélkül egy pohár málnaszörpöt és egy stamperli rumot tett elé. Siró a csaposra nézett.

– Gyi Pacit nem láttad?

– Nem.

– Azt mondta, bejön.

– Lehet, hogy majd később.

A sofőr beleöntötte a rumot a málnaszörpbe, és egy fakanál nyelével fölkavarta. Megfogta a poharát, és inni kezdett. Ebben a pillanatban hátulról akkorát vertek a vállára, hogy a málnaszörp felfutott az orrába.

– A törvény nevében letartóztatom, aljas gazember. Kövessen feltűnés nélkül.

A sofőr egymáshoz verődő térdekkel megfordult, egy kövér, himlőhelyes rendőr nézett rá vigyorogva.

– Na, milyen vagyok? Becsületszavamra, hét üres faluban nincs még egy ilyen rendőr.

– Honnan szerezted ezt a ruhát, Gyi Paci?

– Nem érdekes. Kihoztad a kocsid?

– Ki.

– Akkor gyerünk.

Felszálltak, Siró egy szem cukrot tett a szájába, és begyújtotta a motort.

– Most hová?

– Tudod, hol van a Guttmann?

– Tudom.

– Indíts.

A Guttmann egy nagy bányató, Kőbánya és Kispest határán, volt tulajdonosáról nevezték el így. A „Jókonyhá”-tól tíz perc alatt ér oda az autó.

Siró állandóan a visszapillantó tükröt figyelte, nem követi-e a kocsit valaki. Gyi Paci mosolyogva nézett rá.

– Félsz?

– Irén.

– Tudja?

– Igen.

– Kár volt szólni.

– Legalább tudja, ha lebukunk.

– Igaz, adj egy szem cukrot.

Siró feléje fordította a zacskó száját.

– Kösz. Látod, így le vagyok égve.

– Ki jön még velünk?

– A Szentháromság: én, Kriván és Arkangyal.

– Jó gyerekek?

– Krivánért ráteszem a rozsdás kötőtűt a nyakamra. Arkangyalért nem.

– Miért?

– Megbolondította egy nő. De bokszoló, szükség lehet rá.

Gyi Paci kinézett az ablakon.

– Állj meg. Ott a Kriván.

Kriván már várta őket. Egy lámpaoszlopnak dőlt, a kezében egy becsukott könyvet tartott. A sofőr levette a gázt, Kriván bemászott a bőrülésre, és becsapta maga mögött az ajtót.

– Indulhatunk.

Gyi Paci a sofőr felé fordult.

– Gyerünk a csepeli HÉV-végállomáshoz. Ott vesszük fel Arkangyalt.

A kocsi elindult, most már Krivánnal együtt. Kriván tizenkilenc éves, szőke hajú fiú volt, de a haja nem látszott, mert simléderes sapkáját mélyen a homlokába húzta. Gyerekkorában öntödében dolgozott, és egy pofontól nekiesett a kokillának. Homlokán úgy összefutott a bőr, mint a melegedő tej föle. Kriván a nőknél bátortalan volt, folyton egy könyvet cipelt a hóna alatt, és lehorgasztotta a fejét, mintha gondolkodna valamin.

– Na, min gondolkodik, Lord?

– Kellene keresni egy embert, akinek én elmondanám az életemet, és ő írna belőle egy könyvet.

Gyi Paci bólintott.

– Igen, ez nagyon jó volna. Lord Kriván élete és kalandjai. „A lord füle azért lett kajla, mert mindig ráfeküdt, hogy bele ne másszanak a poloskák.”

Kriván legyintett.

– Tudod is te, hogy mire gondolok én.

A kocsi átment egy vasúti híd alatt, és befordult a csepeli főutca végén. A HÉV-megállónál, ahol a meccsre járók kitörték a kerítést, megállt. Gyi Paci kinézett az ablakon: Arkangyal még nem volt ott.

– Meddig várunk?

– Semeddig. Majd én érte megyek.

Gyi Paci egy kis, földszintes házhoz szaladt, amelyet magas deszkakerítés vett körül. A kerítés előtt oltár állt, egy kékpapíros égből előmosolygó Máriával és elszáradt vadszőlő koszorúkkal. Gyi Paci körülnézett: az utcán senki sem járt. Fellépett az oltárra, és belesett a házba.

A konyha sötét volt, a szobában hárman ültek. Egy magas, fekete hajú férfi, színes ingben, csőnadrágban és dupla csatos cipőben, porcogó nélküli orráról látszott, hogy bokszoló. Ő volt az Arkangyal, rendes nevén Gábrielnek hívták. Vele szemben ült Sárika, egy sovány, barna hajú, zöld szemű lány, előttük pedig, háttal Gyi Pacinak, Sárika anyja állt. Mozgó fejéről látszott, hogy valamit magyaráz, Arkangyal pedig felel neki.

Gyi Paci figyelt egy darabig, de nem értett semmit a vitából, elunta magát. Letépett egy csomó vadszőlőbogyót, és az ablakhoz vágta. Arkangyal kinézett, intett a fejével, Gyi Paci látta, hogy feláll, és elbúcsúzkodik.

Sárika kikísérte Arkangyalt, Gyi Paci hallotta, hogy a lány sír.

Megcsókolták egymást, aztán Sárika visszament a házba. Csikordult a kertajtó, Arkangyal kijött.

– Na, végre.

Megindultak.

– Mi van Sárikával?

– Megkérte a kezét egy állatorvos a szomszédjukban. Holnapután választ kell adni. Az anyja hozzá akarja adni.

– És te?

– Azt mondta az apja, ha holnapután reggel leteszek az asztalra tízezer forintot, tudom önállósítani magam, akkor hozzám adja Sárikát, ha nem, akkor az állatorvoshoz.

– Miért nem hazudsz nekik valamit?

– Már hazudtam. Éppen azért olyan dühös az anyja. Holnapután reggel a legvégső idő. Nem viccel, tudod, milyen a paraszt, ha Pestre kerül. De honnan vegyek tízezer forintot?

– Tízezer? Az sok.

– Nekem pedig kell.

Arkangyal indulatosan megrázta a fejét. Gyi Paci ebben a pillanatban mélyen megbánta, hogy Arkangyalt is magával hívta.

– Mit csináljunk?

Visszaértek a kocsihoz, Kriván felmászott a rakodótérre, Arkangyal telepedett harmadiknak a bőrülésre.

Gyi Paci egy térképet vett elő, és ujjával még egyszer végigrajzolta az utat Sirónak.

– Átmegyünk Budára a Margit-hídon, ott nincs ellenőrzés. Onnan körülbelül nyolcvan kilométer Nyék. Most fél kilenc van. Jó lenne tízre leérni, akkor alszik a paraszt a legmélyebben. Te is könnyebben visszajutsz a garázsba.

Siró bólintott.

II.

Még nem volt tíz óra, mikor leértek Nyékre. Keresztül akartak hajtani a főúton, mert a bőrüzlet a falu túlsó végén volt, de a falu közepén mozgást láttak. A kocsi leoltotta lámpáit, és félreállt egy dűlőútra, Gyi Paci pedig elsétált a falu széléig.

A moziból most jöttek ki a parasztok, mindegyik egy széket hozott a kezében, úgy látszik, bent nincsenek padok.

Gyi Paci rágyújtott, nekidőlt egy fának, és várta, hogy a parasztok szétszéledjenek. Gyi Paci szívesen állt itt, szerette a falut. Gyakran gondolt vasárnapi ebédekre egy szép vidéki házban: fehér asztalterítő, rajta virág, monogramos kanalak, és kint, a konyhában énekel egy öregasszony. Még a háború előtt udvarolt egy tanítónőnek, aki vidéki volt. A tanítónő le is hívta őt húsvétra a szüleihez, de Gyi Paci nem ment. A cipője ki volt szakadva az oldalán, szégyellt volna minden este lábat mosni, milyen víz jött volna le róla? Így maradt le Gyi Paci a vidéki házasságról.

A parasztok már eltűntek a házakban. Gyi Paci intett a kocsinak. Felszállt. Nadrágzsebéből kivett egy revolvert, belefújt a csövébe, aztán hátracsúsztatta Krivánnak. A saját pisztolytáskáját is kigombolta.

– Akkor mindent, ahogy megbeszéltünk. Siró, gyújtsd fel a lámpákat! Indulj!

A falu túlsó végén a kocsi megállt egy jellegzetes falusi boltház előtt. A ház utcára néző része üzlet volt, a hátsó része pedig a tulajdonos lakása. A házban már semmi sem mozdult, sötét volt, csak a cégtábla fölött égett egy görbe nyakú lámpa: „Hankiss József bőrkereskedő, mindenfajta bőrök átvétele.”

Gyi Paci háromszor egymás után megverte az üzlet ajtaját. A ház végén világosság gyúlt. Gyi Paci megigazította derékszíját, és Krivánra nézett.

– Csak el ne röhögjem magam.

Kriván napraforgót rágott, és az oldalfirmát nézegette, amelyen egy piros és egy kék bőr volt egymásra festve. Siró és Arkangyal szorosan Gyi Paci mögé állt.

Hátul ajtócsapódás hallatszott, és a kert végén átszaladt egy alak kezében nagy csomaggal.

– Viszik a bőrt.

Gyi Paci belerúgott az ajtóba.

Egy pillanat múlva az üzletajtóban belülről megfordult a kulcs. A küszöbön egy magas, kövér arcú ember állt, ahogy összefogta magán a hosszú hálóinget, idegességében remegett a keze.

– Mi… mit akarnak?

Gyi Paci tisztelgett.

– Karakas László rendőrhadnagy vagyok.

Arkangyal melléje lépett, és ő is bemutatkozott.

– Mihályi Ferenc nyomozó vagyok.

Hankiss automatikusan kezet nyújtott.

– Hankiss József.

Gyi Paci egy gépelt írást adott át Hankissnak. Hankiss beljebb lépett, meggyújtotta a lámpákat, Gyi Paci és Arkangyal követte. Arkangyal körülnézett, a polc tele volt rakva talpbőrökkel, a szűk szobában átható volt a bőrszag. Hankiss hangosan olvasta az írást.

– „A Magyar Köztársaság Rendőrségének Főnöksége megbízza Karakas László rendőrhadnagy bajtársat, hogy Nyék községben Hankiss József bőrkereskedő üzletét az idevágó törvényhatározatok értelmében lefoglalja és lezárja, árukészletét pedig Pestre, a központi állami raktárakba felszállítsa. Jelen intézkedés ellen fellebbezés nincs.”

Hankiss fölnézett a papírból.

– De hisz itt voltak a járástól, és azt mondták, hogy az én üzletemre nem vonatkozik. Ha önök elviszik az árumat, koldusbotra jutok. Nézzék, hogy ötvenéves ember vagyok, demokratikus múltam van.

Gyi Paci sajnálkozva fordította ki a tenyerét.

– Kérem, én mint ember, teljesen megértem önt, minden részvétem a magáé, de a hivatalos kötelességet teljesíteni kell. Sajnos, ez így van.

Hankiss leült egy székre, eltakarta az arcát, és sírni kezdett. Gyi Paci kivette a kezéből az írást, zsebre vágta és kiszólt az utcára.

– Képesi bajtárs.

Siró bejött.

– Legyen szíves, hordja ki az árut.

– Értettem.

Siró egymás után vitte ki a bálákat. Arkangyal rá akart gyújtani, Hankiss felnézett a tűzre.

– Kérem, az üzletben nem lehet dohányozni.

– Bocsánat.

Arkangyal elrakta a cigarettát, Hankiss nagyokat csuklott a sírástól.

Hirtelen kinyílt a lakás felőli ajtó, és egy vékony, virágos pongyolájú nő lépett be: Hankiss felesége. Úgy látszik, hallgatózott, mert most semmit sem kérdezett, csak megállt az ajtóban. Idegesen rászólt az urára.

– Ne sírjon, sírt volna akkor, mikor el akartam adni az üzletet.

De Hankiss nem tudta elfojtani a könnyeit.

Az asszony figyelmesen nézte Gyi Pacit, Gyi Paci igyekezett elfogulatlanul viselkedni, ujjaival dobolt a pulton. Üresek voltak a polcok. Siró végzett a kihordással. Megállt Gyi Paci előtt, és tisztelgett.

– Hadnagy bajtárs, jelentem, befejeztem a rakodást.

– Jól van, elmehet.

Siró kiment, fölszállt a kocsira, hallatszott, ahogy begyújtja a motort. Gyi Paci is indult volna, de magán érezte az asszony szemét, tudta, hogy nem fogja simán elengedni őket. Megpróbálta egy hivatalosnak látszó akcióval leszerelni.

– Most be kell zárnom az üzletet.

Zsebéből ragasztópapírt vett elő, letépett belőle egy darabot, és felragasztotta az ajtóra. Tintával egy nagy X-et rajzolt rá, úgy, hogy az X szárai még az ajtófélfára is ráfussanak.

– Így.

Letépett még egy darabot, hogy kívülről az utcai ajtót is beragassza. Az asszony Gyi Pacihoz lépett.

– Miért nem a hivatalos pecsétet használja?

– A szolgálati szabályzat ilyenkor azt írja elő, hogy a keresztező jelzést alkalmazzuk.

– Akkor mutassa meg az írást. Hadd nézzem azon a pecsétet.

– Az írást?

Hankiss feléledt, két döngő lépéssel Gyi Paci elé állt.

– Igen. Mutassa a pecsétet!

– A pecsétet? Rögtön.

Gyi Pacinak esze ágában sem volt megmutatni az íráson a pecsétet. Ő maga csinálta, körülrajzolt egy ötforintost, és telefirkálta egy káromkodás elmosódó betűivel. Tudta, hogy minden igazolvány addig jó, amíg nincs rá szükség. Ezt az asszonyt jobb hamisítvánnyal sem lehetne meggyőzni. Gyi Paci végigtapogatta magát, mintha az írást keresné, közben a szemével Arkangyal felé intett.

Arkangyal közelebb lépett.

– Nálam van, hadnagy elvtárs.

– Akkor adja oda.

Kint dübörgött a motor, Gyi Paci az arcán érezte Hankiss leheletét. Arkangyal bal kezével a zsebébe nyúlt, jobb kezével pedig hirtelen felütötte Hankiss állát. A kereskedő felemelte karjait, körbefordult, és szó nélkül összeesett. Hankissné gyorsan magához tért, feltépte az ajtót, és beszaladt a lakásba.

Gyi Paci utána akart menni, de látta, hogy túl sok időt vesztene vele. Rákiabált Arkangyalra:

– Gyerünk a kocsira.

Arkangyal és Gyi Paci felugrott, Siró olyan hirtelen indított, hogy a kocsi megrázkódott, utána teljes sebességgel bekanyarodott az országútra.

Arkangyal zsebkendőbe csavarta vérző kezét, Gyi Paci megveregette a vállát.

– Nem baj, Arkangyal, másodszor majd könnyebb lesz.

Még hallatszott Hankissné sikoltozása, itt is, ott is kinyíltak az ablakok. Kriván végigdőlt a bőrökön, pisztolyát lefektetett alsó karjára támasztotta, és nyugodtan figyelt hátrafelé.

III.

Gyi Paci a kocsit Óbuda felé irányította. Itt lakott Leviadesz Albert orgazda, akit a környéken Olasz Albertnek hívtak. Gyi Paci vele akarta megbeszélni a bőrök sorsát, Siró aggódva kérdezte:

– És elég megbízható?

Gyi Paci mosolygott.

– Ő?

És elkezdte mesélni, hogy ki az az Olasz Albert.

Olasz Albert ezerkilencszázkettőben jött Magyarországra, Brindisiből, egy adriai kikötővárosból. Itt állítólag gazdag kereskedő volt, három hajója úszott a tengeren. Egy nap összeveszett a feleségével, nem bírt vele élni, inkább otthagyta neki a vagyont.

Pesten a régi nagy vagányok orgazdája lett, akikről még most is csodákat mesélnek, pedig több mint húsz éve, hogy meghaltak már. Neki dolgozott Bendzsó, akinek alul is, fölül is dupla fogsora volt, összesen hatvannégy foga, és átharapta velük a félcollos gázcsövet. Jóban volt Csimbivel, aki egyszer úgy menekült meg a rendőrök elől, hogy átfutott a villamos alatt.

Három évtizeden át először Olasz Alberthez vittek minden árut Budapesten. Sohasem bukott le, mert tudta, hogy a rendőr is ember, ő is a piacból él. Amellett szerették a környéken, mert szerény és udvarias volt, akárkinek szívesen fizetett egy nagyfröccsöt. Már kezdett tollasodni, újra megnősült, egy lánya is született, mikor 1944-ben a németek elkobozták a vagyonát, őt pedig elvitték Auschwitzba.

Senki sem hitte, hogy a több mint hetvenéves, vékony ember visszatér, hiszen megjött a hír a bivalyerős kocsmáros Jellen fivérek haláláról is. De egy márciusi napon Olasz Albert feltűnt az óbudai utca végében. Megismerték: nem változott rajta semmi. Arcát kétnapos szakáll borította, éppen úgy, mint amikor elvitték, csak pecsétes ruhája helyett hordott egy csíkos, deportáltkabátot. Kabátja zsebében három kivert aranyfogat hozott újságpapírba csomagolva, és ezzel kezdte újra üzletét.

– És most hogy áll? – kérdezte Arkangyal Gyi Pacitól.

– Nem tudom. Most is ott lakik, ahol annak idején, abban a kabátban jár, amiben hazajött, de azt hiszem, van pénze.

– Szokott kölcsön adni?

– Nem.

Arkangyal felsóhajtott, Gyi Paci tűnődve nézett rá, mondani akart valamit, de inkább beharapta a száját, és kifelé fordult az ülésen.

IV.

Fél egyre érkeztek meg Olasz Alberték háza elé. Gyi Paci nem akart csöngetni. Átugrott az alacsony kerítésen, keresztülment a keskeny udvaron, a fakádba ültetett oleanderek és a halottszagú őszirózsák között. Bekopogott Olasz Albert lakásának ajtaján. A kopogásra senki sem válaszolt. Gyi Paci egyik lábáról a másikra állt, mert két utcával lejjebb várakozott a teherautó. Benézett az ablakon. A szobában elég világos volt, mert egy villanyörökmécses égett egy frufrus szőke kislány képe alatt. Melinda volt ez, Olasz Albert lánya, aki meghalt Auschwitzban. A szobában nem állt se szék, se asztal, se ágy, csak egy piros és egy zöld pokróc hevert a földre dobva. Az egyik sarokban két bőrönd feküdt egymáson, különben üres volt a szoba. Gyi Paci megverte az ablakot, hátha ott van Olasz Albert a pokrócok között.

Kinyílt a szomszéd ajtó, és egy kövér, hálóinges nő nézett ki rajta álmosan.

– Albert úr nincs itthon.

Gyi Paci megvárta, amíg a nő visszahúzódik, aztán kimászott a kerítésen. Tudta, ha Olasz Albert nincs itthon, akkor tíz eset közül kilencben meg lehet találni őt a „Hárfa” vendéglőben.

Siró maradt a kocsival, a Szentháromság bement a vendéglőbe. Már Olasz Albert volt az egyedüli vendég itt. A legelső asztalnál ült, állát egy kék tejeskannára támasztotta, és a pincérrel beszélgetett. Arkangyal kíváncsian nézett rá. Olasz Alberten nem látszott meg, hogy közelebb jár a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, egyenesen tartotta magát, s arcán a kétnapos szakáll még mindig fekete volt. Olasz Albert barátságosan intett Gyi Paci felé, és a pincérhez fordult.

– Guszti úr, kérem, a barátaimnak az a három nagyfröccs, nekem pedig az az egy házmester.

Gyi Paci az asztalra támaszkodott.

– Sürgős dolgunk van, Albert bácsi.

Olasz Albert megveregette Gyi Paci kezét.

– Nem lehet, kérem, olyan sürgős, hogy az a két-három nagyfröccs megártson.

A pincér már hozta is az italt. Olasz Albert még egy kört rendelt, aztán megkopogtatta az asztalt.

– Fizetünk, Guszti úr.

A pincér számolt, letépte a cédulát, és Olasz Albert felé nyújtotta. Az öregember kinyitotta a tejeskannát, és száját a világosságra tartotta. Gyi Paci belenézett a kannába: félig meg volt rakva százforintosokkal. Olasz Albert egyet kihúzott belőlük, és a pincérnek adta.

– A többi marad, Guszti úr.

Észrevette Gyi Paci arcán a csodálkozást, magyarázólag a tejeskannára ütött.

– Sok a vetkőztetés, de öregember tejért megy, nem érdemes bántani.

Gyi Paci a kocsihoz vezette. Olasz Albert felemelte a ponyvát, és végignézte a rakományt.

– Ebbene. Fiacskám, sofőr, tudja, hol van a Labanc utca?

– Tudom.

– Menjünk oda a Polgári Demokrata Párt elé.

Az az egykori üzlethelyiség, amelyre az volt ráfestve, hogy Polgári Demokrata Párt Óbudai Szervezete, Olasz Albert raktára volt. Az öregember felhúzta a redőnyt.

Gyi Paci körülnézett, csak hordók, kötelek és egy nagy vastargonca állt az üzletben.

– Rossz szezonja van, Albert bácsi?

– Félnek az emberek, fiam.

Behordták a bőröket. Siró rátette a kezét Gyi Paci vállára.

– Elmegyek. Most még könnyen be tudok menni.

– Eridj, Jani, majd holnap este gyere föl Krivánékhoz. Csókolom Irént.

– Jól van. Átadom.

A kocsi felbúgott és elment.

Olasz Albert és a Szentháromság belülről magára csukta az üzlethelyiség ajtaját. A Szentháromság leült a bőrökre, Olasz Albert gyertyát gyújtott, s a vastargonca ládájából barackpálinkát szedett elő, meghúzta, aztán körbe küldte az üveget. Gyi Paci is ivott, utána megtörölte a száját.

– Mi lesz a bőrökkel, Albert bácsi?

– Maguk mit gondolnak, fiacskáim?

Arkangyal Olasz Albert felé fordult.

– El kell adni egyszerre az egészet.

– Ez nagyon jó, fiacskám, csak előbb keressek valakit, aki hozza utánam a börtönbe az ételt. Itt szó van egy huszonöt, harminc, harmincötezer forintról, nincs ma az az ember, aki zsebből kifizeti.

Arkangyal indulatosan a levegőbe ütött.

– Nekem most kell.

Olasz Albert mosolygott.

– Maga, fiacskám, még nagyon fiatal. Maga nem látta azt, amit én. Magának ismerni kellene Noficzer Jancsit. Az első világháború után ellopott egy hajórakomány parafát a szabad kikötőből. Tudja, az mennyi ma? Kétszázezer forint. És ő kilónként adta el, másfél évig a menhelyen aludt, de két év múlva ő lett a parafacsászár. Ezt a bőrt csak laponként lehet eladni.

Arkangyal felugrott.

– Nekem egyszerre kell a pénz, nem húszfillérenként.

Gyi Paci rászólt.

– Ne üvölts. Nem lehet egyszerre eladni.

Olasz Albert Gyi Pacihoz fordult.

– Most fölírok magának egy címet, fiacskám. Ha el fogják vinni azt az egy lap bőrt, maguktól itt át fogják venni.

Egy cédulára valamit firkált, és odaadta Gyi Pacinak. Gyi Paci átfutotta a szemével: „Küldje el ezt az embert.”

Gyi Paci zsebre vágta a cédulát.

– Ide elég lesz két ember. Melyiketek akar elmenni?

Egyikük sem felelt. Kriván a fogain játszott egy dallamot, Arkangyal pedig bizalmatlanul nézett hol a bőrökre, hol Gyi Pacira. Gyi Paci megismételte a kérdést.

– Melyiketek akar elmenni?

– A bőrökkel hánykor kell menni?

– Nyolcnál hamarabb nem lehet.

Arkangyal felemelte a kezét.

– Akkor engedj el engem. Reggel találkozok Sárikával.

– Jól van.

– Adjál egy kis pénzt.

– Nekem sincs. Este gyere el hozzánk, akkor megkapod a részed.

Olasz Albert egy százast vett elő a tejeskannából, és odaadta Arkangyalnak.

– Tessék, fiacskám, majd levonjuk.

Arkangyal zsebre vágta a pénzt, felhúzta a redőnyt, és elment. Olasz Albert gondosan becsukta utána az ajtót, megvárta, amíg Arkangyal lépései elhalnak az utcán, csak akkor szólalt meg.

– Ebben az emberben nem lehet bízni. Ennek nem ez a bőr a fontos, hanem la propria porca pelle, a saját disznóbőre. El kell vinni az árut innen, hogy ne tudja, hol van.

Gyi Paci bólintott.

– Igen, én is úgy gondolom. Most vigyük?

– Most már nem lehet. Lassan világos lesz, reggel pedig elutazok Miskolcra.

– Akadt valami?

– Ott több a bátor ember. Holnapután este jöjjenek ide az autóval, addig keresek helyet a bőrnek.

V.

Gyi Paci átöltözött, addig Kriván kibontott egy bálát, és négy lap bőrt vászonba tekert. Lesétáltak a Flórián térig, itt bementek egy telefonfülkébe, és a könyvben kerestek egy belvárosi susztert. Már az A betűnél találtak: Anselm József, Párisi u. 7. Felhívták. Gyi Paci előadta, hogy most jöttek meg külföldről, és bőrt hoztak, de a vámboletta, sajnos, leszakadt róla. A suszter boletta nélkül is hajlandó volt átvenni a bőrt. Kérte, hogy ne a lakására, hanem az üzletbe hozzák. Gyi Paciék bementek a Belvárosba, egy óra hosszat figyelték az üzlet környékét, kivárták, míg Anselm egyedül maradt, és csak azután kopogtattak be. Már fél tizenegy felé járt az idő.

Anselm éppen reggelizett, és újságot olvasott, szemüvegét leengedte az orra hegyére, úgy nézte Gyi Paciékat.

– Maguk azok?

– Igen.

– Csak ketten jöttek?

– Miért?

– Azt hittem, hárman vannak.

– Nem jól hitte.

– Nem baj, ha nem jó, akkor megeszik a gyerekek. Mutassák a bőrt.

Anselm visszacsúsztatta orra tövére a szemüveget, úgy kapargatta a bőrt, Kriván körülnézett, és megfogta a zsebében a revolvert.

– Ha unatkoznak, ott a délelőtti újság.

Gyi Paci forgatta a lapokat.

– Van benne valami érdekes?

– Hó, nagy szenzáció! Egy háromtagú banda ma éjszaka kirabolt egy bőrkereskedőt. Azt mondták, hogy államosítani jöttek. Átkozottul ravasz egy trükk. Istenem, Istenem, minden másnak jut az eszébe, nem nekem.

Gyi Paci elvörösödött, Kriván nyugodtan bámult a suszterre. Anselm rágyújtott.

– Ez a büdös bagó! Reggeli után sem tudom megállni. És mit kérnek a bőrért?

Gyi Paci nyolcszáz forintot mondott, a piaci ár felét. Anselm legyintett.

– Maga viccel.

– Maga viccel!

– Én a maga helyében nem ugrálnék.

Kriván pisztolyát Anselm hátába nyomta, Anselm meg sem rezzent, tovább fújta a füstöt.

– Maguk engem nem fognak lelőni. Rajtam kívül nincs az az ember, aki ezt a bőrt átveszi. Mindenki fél a gazdasági rendőrségtől. Hatszáz forint.

– De akkor a többit is átveszi!

– Minden héten tíz lapot, de most két hétig ne lássam magukat, mert bemegyek a rendőrségre. Én nem akarok lebukni. Meg vagyok értve?

– Világos.

A suszter átadta a pénzt, Gyi Paci gondolatban elosztotta: Sirónak, Krivánnak, Arkangyalnak, Olasz Albertnek egy rész, neki kettő.

– Akkor két hét múlva bejövünk.

– Jól van.

Gyi Paci és Kriván megindultak lefelé a Váci utcán.

VI.

Arkangyal, miután elvált Olasz Albertéktől, felszállt egy hajnali villamosra, és elment a Teleki térre. Sárika itt dolgozott a Kellner drogériában. Munka előtt egy kifőzésben szoktak találkozni Arkangyallal.

A kifőzésben még alig voltak. Két vak kefeárus, akiknek spárgával volt egymáshoz kötve a kezük, hogy együtt tudjanak maradni, paradicsomos káposztát evett. Parasztok jöttek be egy meleg köménymaglevesre. Hátul, a sarokban ült Bandi bácsi, az öreg detektív. Húsz évvel ezelőtt még saját osztálya volt a Főkapitányságon. Erejéről csodákat meséltek. Két egymásra tett kártyacsomagot el tudott szakítani egyszerre, de nemcsak szakította a kártyát, hanem forgatta is, hajnalig koporsózott az Emke fölötti barlangban. Egyszer túl sok pénzt vesztett, nyugdíjazni akarták, de megkönyörültek rajta, mert régi ember. Kitették mezei detektívnek a Teleki térre. Mindenki tudta róla, hogy gyűlöli a rendőrséget, jó napja van, ha azt hallja, hogy kollégái pórul jártak. Számtalan vagány menekült meg úgy, hogy Bandi bácsi elment hozzá, és megmondta neki, hogy a rendőrség le akarja tartóztatni.

Arkangyal köszönt neki, az öreg detektív magához intette.

– Arkangyal, vigyázzatok.

– Miért?

– Csak. Vigyázzatok.

– Jól van, Bandi bácsi, köszönöm szépen.

Arkangyal tejeskávét rendelt négy kiflivel. Elgondolkozva keverte föl a kávét.

Azt nem mondhatja meg Sárikának, hogy nem sikerült pénzt szerezni, mert a lány kétségbeesik, és elmondja az anyjának, az öregasszony pedig csak erre vár. Majd azt mondja, hogy egy barátja ma estére megígérte a tízezer forintot.

Arkangyal beaprította a kiflit, de a gondolatai annyira elfoglalták, hogy nem tudott enni.

Igen, mára el tudja intézni Sárikával a dolgot, de honnan szerzi meg a pénzt holnap reggelre. Ki adhatna kölcsön? Franyó Vili adott volna, de őt elvitte a rendőrség. Arkangyal hirtelen Olasz Albertre gondolt. Abban a tejeskannában biztos volt tízezer forint. El kellene kérni tőle, ha nem akarja adni, akkor rá kell beszélni.

Sárika bejött.

Arkangyal megcsókolta a kezét. Szerette ezeket a tejkrémmel ápolt, vékony kezeket, pedig Sárika nem is tudott simogatni velük, mindig szőr ellen simította végig Arkangyal arcát. Sárika leült, és riadt szemekkel Arkangyalra nézett.

– Megvan a pénz, Pali?

– Estére meglesz.

– Biztos?

– Biztos.

Arkangyal fejét Sárika vállára hajtotta, a lány válla ringott vele.

– Úgy örülök, hogy sikerült megszerezned. Anyus azt mondta, hogy biztos nem tudod. Azt mondja, tízezer forintot ma csak lopni lehet, keresni nem.

Arkangyal felemelte a fejét.

– Látod, mégis megvan. Hányra mész az üzletbe?

– Tízre.

– Gyere, bemegyünk a moziba addig.

A Palota moziba mentek a Teleki tér sarkán. Ez a mozi naponta tizenhat óra hosszat játszott, reggel nyolctól este tizenkettőig, sőt, ha korán bejött a libásvonat, reggel hatkor is rendeztek előadást. Takarítani havonként egyszer takarítottak, a vetítőgép sugarán ezerszámra ugráltak át a bolhák.

Éppen kezdődött az előadás, a lámpák fokozatosan elhalványultak és kialudtak. Sárika Arkangyalhoz bújt. Arkangyal magához szorította a lányt úgy, hogy Sárika felszisszent, és csodálkozva nézett rá.

– És ha nem kaptam volna meg a tízezer forintot, akkor te mit csináltál volna, Sárika?

– De hiszen megkaptad.

– De tegyük föl, hogy nem kaptam volna meg, és az apád nem adott volna hozzám.

Sárika megrázta a fejét.

– Akkor nem mentem volna sohasem férjhez.

Arkangyal tudta, hogy csak buzgóságában beszél így a lány, mégis meghatotta. Újra magához húzta, és megcsókolta a száját.

Csöngettek, tíz perc múlva vége az előadásnak.

Arkangyalék fölkeltek, hogy Sárika időben beérhessen.

A patika előtti sarkon elváltak, Arkangyal még egyszer megcsókolta a lányt, és hosszan nézett utána.

VII.

Délután Arkangyal végigjárta rokonait, hátha valamelyik ad kölcsön. A legtöbbet otthon se találta, akit pedig otthon talált, annak sem volt pénze. Utoljára apja testvéréhez ment, aki művezetőként dolgozott a Láng-gyárban. Megígérte, hogy megszerzi a pénzt, de csak akkor, ha Arkangyal rendes munkát vállal náluk. Arkangyal utálta a gyárat, mégis hajlandó lett volna belépni. Nagybátyja szemén azonban látta, hogy a pénz akkor sem biztos. Köszönés nélkül otthagyta. Nem maradt más hátra, mint hogy megpróbáljon Olasz Alberttől kölcsönkérni.

Már besötétedett, mikor kiért Óbudára, nyolc óra felé járhatott az idő. A házra könnyen rátalált, mert a lámpa alatt egy tábla volt a falba erősítve. Egy kéz, egy vízszintes vonalra mutat, a vonal mellett felírás: Wasserhöhe 1838. Kikereste a lakásnévsorból Leviadesz Albertet, és bekopogott nála. Olasz Albert reggel valóban elutazott Miskolcra, így belülről senki sem válaszolt. Arkangyal még egyszer kopogott, aztán látva, hogy senki sincs otthon, hüvelykujja felső ízét erősen rányomta a kulcslyukra úgy, hogy a bőrébe belenyomódott a kulcslyuk formája. Kiment az utcára, elővett a zsebéből egy darab rézdrótot, az ujján levő formához mérte, aztán három hajlítással álkulcsot csinált belőle.

Visszament a lakáshoz, megvárta, amíg mindenki eltűnik az udvarról, aztán egyetlen mozdulattal kinyitotta az ajtót. Arkangyalról azt tartották, hogy ő lehetne a legügyesebb lakatos Pesten, ha volna kedve dolgozni.

Belépett, és becsukta maga után az ajtót. Körülnézett. A konyha teljesen üres volt, csak Olasz Albert tejeskannája állt a sarokban. Arkangyal odalépett és felnyitotta, de a kanna szája üresen tátongott rá. Nem hagytak benne pénzt.

Arkangyal átment a szobába. A villany örökmécses most is égett, elég jól lehetett látni. Felemelte a pokrócokat és megrázogatta, de csak por jött belőlük. Leszedte a kislány képét, megfordította, ott sem talált semmit, visszaakasztotta. Végignézte a sarkokat; az egyikben két üveg állt, a másikban Olasz Albert ezüstfejű sétapálcája. Már csak a két bőrönd maradt hátra, úgy látszik, ide dugta el a pénzt az öregember.

Nehéz csikorgással húzódtak félre a zár gombjai. Arkangyal meglepődött: ezeket a bőröndöket évek óta nem nyithatták ki. Leszedte a holmik tetejéről a barna csomagolópapírt.

A felső bőröndben ruhák voltak, körülbelül öt-hatéves lányra valók. Kék, zöld, piros vászonruha, egy fehér batiszt kötény, közepén csokoládészínű fagylaltnyommal, kis ingek, kalapok és egy fehér cipő. Arkangyal megdöbbenve forgatta kezében. Visszadobálta a ruhákat, és felnyitotta a másik bőröndöt. Ezt is barna papír takarta le, Arkangyal idegesen félrevágta. A bőröndben egy óriási baba feküdt, fehér csecsemő pólyában, amelynek csipkéje itt-ott már ki volt kezdve.

– Ne bántsd.

Arkangyal megfordult: Olasz Albert állt vele szemben.

Az öregember magához szorította a babát, és csöndesen rászólt Arkangyalra.

– Nagyon kérem, ne bántsa a babát. Legkedvesebb emlékem a kislányomtól.

A pokrócra mutatott.

– Üljön le.

A megdermedt Arkangyal engedelmeskedett, Olasz Albert visszapakolta a holmikat a bőröndökbe, közben dünnyögött.

– Egész nap ideges voltam, valami baj van Melindával.

Olasz Albert becsukta a bőröndöket, és Arkangyal felé fordult.

– Tessék, kérem, beszéljen. Mennyi pénz kell?

– Tízezer forint.

– Annyi nincs nálam, kérem legfeljebb párszáz forint. Lent maradt a pénzem Miskolcon. Ha leüt, akkor sem talál többet nálam.

– De nekem kell.

– Kérem, én nem tudok önnek a föld alól előkaparni. Akkor először magamnak kaparnék.

Olasz Albert fel s alá járkált, Arkangyal a szemével követte. Az öreg arcán, melyen úgy futott szét a kétnapos, fekete szakáll, mint egy óriási ujjlenyomat, nem látszott félelem. Arkangyal tudta, hogy akármit mond neki, nem fogja megijeszteni. Kinyújtotta kezét Olasz Albert felé.

– Adja ide a kulcsokat.

– Milyen kulcsokat?

– A raktárét.

– S a barátai?

– Ne törődjön vele.

Olasz Albert szúrósan nézett rá.

– Mindenáron el akarja dobni a kanalat?

Arkangyal állta tekintetét.

– Jól van, nem kár magáért.

Olasz Albert a raktár felé mutatott.

– Ott az én vastargoncám, pakolja fel rá. Egy telefonfülkéből felhívja az első belvárosi susztert, megbeszéli vele, és aztán felviszi hozzá.

– S átveszi?

– Kapni fog rajta. Tessék, itt vannak a kulcsok.

Arkangyal átvette Olasz Alberttől a kulcsokat, s az öregember szemébe nézett.

– És mi a biztosíték, hogy maga nem jelent föl engem?

– Semmi, kérem.

– Igen.

Arkangyal lehajtott fejjel becsukta maga után az ajtót, az udvarról behallatszott, ahogy magában dünnyög.

Olasz Albert lánya képére nézett.

– Magában beszél, elveszett lelkét keresi. Quest’uomo perdrà, Melinda.

VIII.

Siróné végigment a sötét szobán, és megnézte a világító számlapú órát. Este fél kilenc volt, Siró még aludt reggel óta. Siróné óvatosan megrázta az ura vállát.

– Janikám.

Siró felhorkant, aztán kinyitotta a szemeit.

– Mi van, Irén?

– Itt vannak Feriék, nemsokára indulunk.

Siró lassan eszmélt.

– Milyen nap is van ma?

– Csütörtök.

Persze, ma mind a ketten szabadnaposak, és megbeszélték az asszony testvérével, hogy elmennek a vendéglőbe. Siró megcsókolta a feleségét.

– Jól van, Irén. Menj be hozzájuk addig, én megborotválkozom a konyhában.

Az asszony átment a másik szobába, Siró felkelt. Jókedvű volt, szeretett a feleségével vendéglőbe járni. Tudták az asszonyról mindenütt, hogy szakácsnő, kivételezett adagokat kaptak. A cigány a szünetben odaült melléjük beszélgetni, néha még a főnök is odanézett hozzájuk egy percre. Kár, gondolta Siró, hogy tíz órakor el kell ugorni Gyi Paciékhoz. Ha minden jól megy, végez fél óra alatt, majd kitalál valamit az asszonynak, hogy hova megy.

Siró dúdolva sétált át a konyhába, vizet melegített, megmosakodott, beszappanozta magát. Mivel sovány arca tele volt mély ráncokkal, nem használhatott borotvakést, egy kis önborotvája volt, azzal kezdte kaparni magát.

Már lehúzta az egyik oldalt, mikor az előszobaajtón csöngettek.

– Nyisd ki, Irén.

Az asszony visszakiabált.

– Nyisd ki te, mert megszöknek a vendégek.

– Akkor várnak egy kicsit.

Ebben a pillanatban nyomatékosan megismételték a csöngetést, Siró kénytelen volt abbahagyni a borotválkozást.

– Ki az?

Senki sem válaszolt, Siró kinyitotta az ajtót. A küszöbön két rendőr állt, és egy ballonkabátos, láthatólag rendőrnyomozó. A ballonkabátos egy piros igazolványt mutatott fel.

– Ön Siró János sofőr?

– Igen.

– Velünk kell hogy jöjjön.

Siró tehetetlenül lógatta a kezeit.

– Befejezhetem a borotválkozást?

A ballonkabátos villámgyorsan elvette tőle a borotvát.

– Nem. Csak mossa le az arcát.

A ballonkabátos bement Siróval a konyhába, a két rendőr kint maradt.

– Siessen.

Az asszony kikiabált.

– Ki az, Janikám?

– Egy barátom a MATEOSZ-tól. Kijött értem, különfuvar, be kell ugranom.

Hallatszott, hogy az asszony ijedten megindul kifelé. Siró fölemelte a fejét, és könyörögve nézett a ballonkabátosra, hogy játssza végig a játékot. A ballonkabátos bólintott. Az asszony odalépett Siróhoz.

– Mi történt?

A ballonkabátos megköszörülte a torkát.

– Egyik sofőrünk megbetegedett, nagyságos asszony, és Janinak be kell ugorni helyette.

– De hát ő szabadnapos. Nincs más emberük?

– Nincs, nagyságos asszony.

– De épp most készültünk elmenni valahova.

– Nagyon sajnálom.

Siró megcsókolta a feleségét.

– Tudod, hogy a munka az első.

– Várj, legalább vidd el ezt a pár süteményt.

Siró zsebre vágta a süteményt, és elindult a ballonkabátossal együtt.

– Ne maradj sokáig.

– Jó, majd igyekszem.

Útközben csatlakozott hozzájuk a két rendőr is. Siró a ballonkabátoshoz fordult.

– Mennyit kapok, felügyelő úr?

– Öt év, barátom. A legjobb esetben négy.

Egy nagy, fekete személyautó várt rájuk, az autó sofőrje végigmérte Sirót.

– Na mi van, kolléga? Ez megvan, most már csak az a három vagány hiányzik.

Az egyik rendőr elgondolkozva dünnyögte.

– Ők keményebb diók. Mit gondol, százados elvtárs, van fegyverük?

– Azt hiszem, van.

IX.

Arkangyal félt, hogy Olasz Albert nem a valódi kulcsokat adta oda neki. Remegő kézzel dugta be a zárba. A kulcs elfordult. Arkangyal fellélegzett. Rálépett a fogantyúra, a redőny felszaladt. Belépett az üzletbe.

Először a vastargoncát kormányozta ki a hordók közül. Végigkutatta. A targonca ládájából két üres üveget és egy széles zöld ponyvát vett ki, az üvegeket eldobta. Arkangyal gondolkozott, hol pakolja meg a kocsit. Ha leállítja az üzlet előtt, és egyenként hordja ki rá a bálákat, majdnem biztos, hogy észreveszi egy rendőr. Viszont az üzletből nem sima út, hanem két lépcső vezetett kifelé, elbírja-e a kézikocsi megrakva a rázkódást. Arkangyal megnézte a két kereket. Elég rozsdásak voltak, és a tengelynél kéregben állt a megszáradt kocsikenőcs, de különben meglehetősen erősnek látszottak. Úgy döntött, hogy inkább az üzletből hajt ki.

Arkangyal megpakolta a kocsit, az összes bőr egyharmada ment rá, tehát ha átveszi tőle a suszter, akkor még kétszer kell ma éjszaka megfordulnia. A ponyvával letakarta a bőrt.

Arkangyal megindult a kocsival kifelé, mikor a kerekek a lépcsőkhöz értek, teljes súlyával rácsimpaszkodott a targonca száraira, hogy az előredőlést egyensúlyozza, aztán lassan ráengedte a lépcsőre. A második lépcső előtt újra megszorította, a kerekek szinte zajtalanul gördültek le az aszfaltra. Arkangyal megtörülte a homlokát.

Végigtolta a Labanc utcán, a sarkon túl pedig befordult a Nagy Sándor utcába, amely egyenesen a Margit-hídhoz vezetett.

A textilgyár mellett egy telefonfülkét vett észre. Arkangyalnak eszébe jutott Olasz Albert tanácsa, s mivel jobbat nem tudott, elhatározta, hogy megfogadja.

Lámpák nem égtek a közelben, megkockáztatta, hogy leállítja a targoncát. Egészen a fal mellé tolta, hogy beleolvadjon a gyárfal árnyékába. Bement a telefonfülkébe, de fél szemmel a kocsira vigyázott.

Gyufát gyújtott, és lapozgatni kezdett a telefonkönyvben. Az A betűnél kezdte a keresést. Miként ma reggel Gyi Paciék, ő is Anselm nevére talált rá először. Arkangyal nem tudott Gyi Paciék ügyéről, mégis bizonytalan, rossz érzés fogta el. Ha nem fél annyira, hogy egy rendőr meglepheti a kocsit, továbblapoz a telefonkönyvben, és egy másik susztert keres. De nem akart időt veszíteni, így még egy gyufát gyújtott, és felhívta Anselmet.

X.

Anselm már otthon volt, amikor csörgött a telefon. A rádió előtt ült, és cigányzenét hallgatott, közben cigarettázott. A másik szobában felesége tálalta a vacsorát, és szidta Anselmet, hogy miért cigarettázik evés előtt. Anselm felemelte a kagylót.

– Halló, itt Anselm József cipész.

Mikor Anselm meghallotta, hogy bőrről van szó, egy pillanatra azt hitte, hogy Gyi Paci telefonál. Idegesen dünnyögte:

– Megmondtam magának, hogy mikor jöjjön.

Ebből persze Arkangyal semmit sem értett. Tovább hajtogatta, hogy ő bőrt szeretne eladni, mert tízezer forintra van szüksége. Anselm szórakozottan válaszolgatott Arkangyalnak, hol egy igennel, hol egy nemmel, közben elgondolkodva cigarettázott.

Úgy látszik, továbbadták a címét, és most minden vagány őt fogja felkeresni, Anselm szerette az olcsó árut, és hajlandó is volt némi kockázatra, de tudta, hogy ha börtönbe kerül, ott nem cigarettázhat. Ez túl nagy árnak látszott. Valamit kellene csinálni, gondolta, mert a detektívekkel gyűlik meg a baja. Mi lenne, ha ezt a telefonálót lebuktatná? Ezzel bebiztosíthatná magát a rendőrség előtt. Igen, ez lesz a legjobb, döntött magában Anselm, ide hívja. Megkérte Arkangyalt, hogy jöjjön fel a lakására, majd ott megbeszélik az ügyet. Lassan diktálta a címét, hogy Arkangyal megjegyezhesse.

– Párisi utca 7., negyedik emelet négy. Egy hetes, két négyes.

– Igen, akkor indulok. Egy jó félóra múlva ott leszek.

– Jöjjön. A viszontlátásra.

Arkangyal letette a kagylót.

Anselm elszívta a cigarettáját, aztán átszólt a feleségének a másik szobába.

– Adél, átmégy az üzletbe, a legfelső polcon van négy lap bőr, átviszed az anyádékhoz.

– Most, vacsora előtt?

– Most, vacsora előtt.

Az asszony elment. Anselm felhívta a rendőrséget.

– Jó napot kívánok. Itt Anselm József cipész, kérem a gazdasági osztályt.

Egy férfihang jelentkezett. Anselm újra bemutatkozott, aztán rátért a dologra.

– Kérem, én olvastam az újságban azokról a banditákról, akik kirabolták azt a vidéki kereskedőt. Most jelentkezett nálam valaki telefonon, bőröket kínál. Lehet, hogy az illető is közéjük tartozik. Egy félóra múlva itt lesz a lakásomon.

A férfihang megkérdezte Anselm címét, aztán közölte vele, hogy tudnak az esetről, a sofőröket már el is fogták. Ők is várni fogják a bőrökkel jelentkezőt.

Anselm újból rágyújtott, és elégedetten fújta a karikákat maga elé.

XI.

Arkangyal a targoncát nagy nehezen behúzta a kapu alá, és beállította a szemetesvödrök közé. Körülnézett. A ház meglehetősen kihalt volt, csak egy-két gyerek játszott a folyosókon. Arkangyal a melléklépcsőn megindult fölfelé.

Már az első emeleten járt, mikor dörrenést hallott a háta mögött. Visszanézett, az utcai kaput csukta be két ember. Az udvaron úgy nyüzsögtek a rendőrök, mint egy halott madár körül a hangyák. Az egész csapat már mászott is fel a lépcsőn.

Arkangyal megpróbált bemenni egy lakásba, de úgy látszik, mindenki tudott az ő jöveteléről, mert az ajtó belülről riglire volt zárva. Még egyszer lenézett az udvarra: a kapunál csak két rendőr maradt. Arkangyal nemhiába bokszolt hat évig, jó idegei voltak, most is nyugodtan tudott gondolkozni.

– Ha magam után tudom csalni a többi rendőrt, fel a negyedik emeletre, és én vissza tudok jutni valahogy a földszintre, akkor e mellett a két rendőr mellett el tudok menni.

Már a nyomában kopogtak a rendőrcsizmák, sőt a második emeletről is törtetett lefelé egy csapat. Arkangyal átfutott egy folyosón, és a főlépcsőn szaladt tovább. Az üldözők egyesültek, és egy csapatban követték három-négy lépésről Arkangyalt. Arkangyal futás közben a zsebébe nyúlt, s egy kulcsot tépett ki belőle, azt az álkulcsot, amellyel Olasz Albert lakását nyitotta ki. Pár hatalmas lépéssel előnyt szerzett, combjai szinte a hasán feküdtek, ahogy szaladt. Előnye a negyedik emeletnél már teljes lépcsőfordulóra növekedett.

Arkangyal a negyedik emeletnél megállt, és a kulccsal kinyitotta a liftaknát. Elhomályosodva látta, hogy egy szürke ruhás ember utánanyúl, Arkangyal rávágta kezére a liftajtót, s a drótkötélen elkezdett kúszni lefelé. Szerencséje volt, a lift az ötödik emeleten állt.

A vastag sodrású drótkötél ide-oda lebegett Arkangyal testével. Ahogy kúszott a sötét földszinti ajtó felé, Arkangyal sokszor nekiütődött a falnak. A drót is már elég régi lehetett, mert sok szál élesen kiállt belőle, és feltépte Arkangyal kezét.

Kinyílt a liftajtó, és valaki a negyedik emeletről revolverrel lefelé lőtt. A golyó a harmadik emeletnél csapódott be, Arkangyal szeme tele lett mésszel. Csodálkozott, hogy elhibázták, pedig jó célpontot nyújt, lefelé különben is biztosabban lehet célozni. Aztán arra gondolt, hogy biztos élve akarják elfogni. Kezeiből csurgott a vér, egyik tempónál a bal, másiknál a jobb tenyerét pihentette, inkább a lábaival kapaszkodott.

Már az első emeletnél járt, amikor lenézett. A földszinten is világosság tört be a liftaknába. Az ajtóban két rendőr állt, kik fölfelé néztek, és ők is pisztolyt tartottak a kezükben. Arkangyal két tűz közé került.

Arkangyal megállt, és mint egy nagy, sötét madár gubbasztott a kötélen. Egy pillanatig kívülről is látta magát: így néz ki az ember, gondolta kábultan, mikor meghal.

Orrában hirtelen tejkrém szagot érzett. Becsukta a szemét: újra látta a napfényben álló Teleki teret, ahol először találkozott Sárikával.

Munka közben Arkangyal egyszer ide ült ki ebédelni. Már vége felé járt a fél kiló kenyérnek és húsz deka felvágottnak, mikor egy barna hajú, zöld szemű lány ült le mellé a padra. Kék köpenyt viselt, látni lehetett rajta, hogy boltban dolgozik. Arkangyal megszólította.

– Fogadjunk, kitalálom, hogy hol dolgozik.

Sárika mosolyogva ránézett.

– Kíváncsi vagyok.

– Nem trafikos, mert akkor dohányszaga lenne. Eltaláltam?

– Ez igaz.

– Nem vasas, mert azoknak piszkos a körmük, nem fűszeres, mert azoknak korpás a fejük. Adja csak ide a kezét. Arkangyal megszagolta Sárika kezét, a tejkrém illata megtöltötte az orrát.

– Drogéria?

– Igen.

Arkangyal vett Sárikának egy fél kiló őszibarackot, és az ebédidő végén visszakísérte. A hámló falú lépcsőházban megcsókolta. A lány még nem tudott csókolni, nagyokat cuppantott, és összenyalta Arkangyal szája szélét, de Arkangyal még most is érzi az ízét. Olyan volt, mintha az ember nyers savanyúkáposztát eszik, és egyszer csak ráharap valamilyen fűszerre, aminek a nevét csak a parasztok ismerik, és az eltölti nyári illatokkal az egész szájat.

Arkangyal elmosolyodik, és a keze ugyanebben a pillanatban elengedi a kötelet. A földszinti két rendőr arca elé kapta kezét, és ijedten félreugrott.

A rendőrök némán álltak az összezúzott test fölött, az egyik levette a sapkáját, és felsóhajtott.

– Egy kocsi bőrért egy ilyen fiatal fiú.

A másik rendőr bólintott.

– Nem érti őket az ember. Be kell takarni, ne lássák a gyerekek.

XII.

Gyi Paci és Kriván már fél órája vártak Arkangyalra és Siróra a Ceglédi telep egyik lakásában.

Ez a lakás egy szobából állt, ami előszoba és konyha nélkül egyenesen a folyosóra nyílott, Kriván lakott itt az anyjával. Ilyenkor, nyáron este is ritkán nyitották ki az ablakot, mert a disznóhizlalda felől erre fújt a szél. A romlott levegő kócfürtökben lógott le az ágyak alján.

Gyi Paci fel és alá járkált a szobában.

– Mi lehet velük?

Kriván egykedvűen nézett rá.

– Majd megjönnek, mit idegeskedsz?

Gyi Paci egy ócska virágtámaszon az ablak mellett színes kavicsokat vett észre, felszedett hármat, és bűvészkedett velük.

– Mire kellenek ezek a kövek, Kriván?

Kriván kalapácsot és vésőt szedett elő a fiókból, és vékony, egyenes lemezeket pattintgatott le a kavicsokról. Mutatta őket Gyi Pacinak.

– És ezekkel mit csinálsz?

– Ki lehet rakni belőlük mindenfélét. Szentek fejét, öregasszonyt, szamarat.

És Kriván elrendezett egy virágformát. Gyi Paci nézte.

– És mi értelme van ennek?

– Semmi. De minek van értelme?

– Igaz. Jöhetne már legalább Arkangyal.

Mintha csak Gyi Paci hívására, egy kendős öregasszony topogott be a folyosóról, aki a sok kendőtől gőzmosoda szagot árasztott. Ő volt Kriván néni.

– Egy magas, kövér ember keres titeket.

Gyi Paciék egymásra néztek.

– Ki lehet az?

– Beengedjem?

– Engedje.

Gyi Paci behúzódott a sarokba, és revolverén félrehúzta a biztonsági zárat.

Csikordult az ajtó, Bandi bácsi, az öreg detektív lépett be. Láttára Gyi Paci megnyugodott, és nevetve nyújtotta feléje a kezét. Bandi bácsi nem törődött a feléje nyújtott kézzel, gyorsan, lihegve beszélt.

– Gyerekek, nagy a baj, minden kiderült. Azt a sofőrt elvitték, Arkangyal meghalt, értetek is jönnek a meseautók. Tűnjetek el gyorsan, gyerekek. Mindenáron élve akarnak elfogni titeket. Tűnjetek el, gyerekek, ne csináljanak a kollégáim ilyen nagy fogást.

Gyi Paciék kiugrottak a folyosóra. Bandi bácsi felsétált a második emeletre, és benyitott egy lakásba. Őt ebben a házban mindenki szívesen látta. Kapott egy pohár bort, azt iszogatta, közben az ablaküveghez nyomott orral figyelte, hogy mi történik Gyi Paciékkal.

Gyi Paci és Kriván végigszaladt a telepen, a bányatavakhoz akartak kijutni. A kapukat már mindenütt elfoglalták a rendőrök. Kriván futott elöl, ő tudta, milyen helyeken van áttörve a telep vaskerítése. Négy ilyen helyet is találtak, de vagy ott is álltak már rendőrök, vagy ugyanabban a pillanatban érkeztek oda, mint Gyi Paciék. Gyi Paci úgy érezte, mintha nyulacska játékot látna a sakktáblán, ahogy a négy fekete paraszt lassan, de biztosan elvágja az egyetlen mozgékony, fehér bábu útját. A rendőrök átugrottak a kerítésen, Gyi Paciéknak vissza kellett fordulni.

Szemközt egy rendőr állt keresztbe eléjük, Gyi Paci jobbra, Kriván balra futott el mellette, a rendőr kitárt karjai csak a levegőben kaszáltak.

Gyi Paciék egy kisebb területre szorultak, lassan már csak egy ház kertjében mozogtak. Kriván egy falépcsőt vett észre, rákiabált Gyi Pacira:

– A padlásra!

Végigfutottak még egy házsoron, azután felszaladtak a padláslépcsőn. Magukra csapták a faajtót, és bezárták.

Összeszedték a padláson az összes ócska ágyat, hordót, szentképet, fazekat, szánkókat, és barikádot építettek belőle. Bezárták a padlás egyetlen vasablakát, erről se tudnak bejönni a rendőrök.

Gyi Paci és Kriván lefeküdt a barikád mögé, Gyi Paci a lépcsőre nézett, és kezét rátette Kriván vállára.

– Menj le, Kriván, te fiatalkorú vagy, nem kapsz sokat.

De Kriván csillogó szemén látszott, hogy jól érzi magát itt.

– És te miért nem mész le, Gyi Paci?

– Nekem, pajtás, tíz év néz ki. Ha megjátszom az őrültet, akkor pedig gumicella, gumidominó. És mi vár itt rám, mit gondolsz? Meddig tudok én még itt élni? Olyan minden, mint egy tó fenekén. Inkább úgy, ahogy szegény Arkangyal.

– Érdemes volt neki egy nőért?

– Szerették egymást, érdemes volt. No de töltsük meg ezeket a tárakat is.

A régi német katonai revolvereknek ötös tára volt. Gyi Paciék tízet megtöltöttek tartalékul, a bent levő tárakkal együtt hatvan töltényük volt. Gyi Paci elmosolyodott.

– Megnyugtatom, Lord, az első tíz rendőr meghal.

– És még akkor mindig ők csinálták a jobbik üzletet.

Lent a padlás falépcsője már recsegett a csizmák alatt. Gyi Paci egy hordó mögé bújt, a megtöltött tárakat maga elé dobta a dongákra. Kriván lefektette az alsó karját a földre, és a revolver csövét rátámasztotta. Mind a ketten becélozták a padlásfeljáró ajtaját.

Krivánt pont homlokon találta egy golyó.

Gyi Pacit élve fogták el, felfeszítették a tetőablakot, úgy törtek rá. Bár mindkét kezét s a bal vállát is átlőtték, Gyi Paci még a lépcsőn is verekedett, ahogy cipelték lefelé a rendőrök.

Gyi Pacit a rabkórházba vitték. Már harmadik hete feküdt itt, mikor egy később bekerült ismerősétől meghallotta, hogy Sárika, Arkangyal menyasszonya férjhez ment az állatorvoshoz. Nagy esküvő volt mirtuszcsokorral, ötven terítékkel. Gyi Paci olyan nevetési rohamot kapott, hogy alig tudták lecsendesíteni.

Menekülés

I.

1956. november 5-én negyven-negyvenöt húsz év körüli fiú vonult ki a kőbányai Rákosi Mátyás lakótelepről az Új Lóversenytérre, hogy feltartóztassa a Zugló irányából közeledő szovjet páncélosokat. Java részük részeg volt – a miniszterelnök november 4-i beszéde után a környékbeliek feltörték a felsőpályaudvaron veszteglő tehervonatokat, és százszámra gurították le a hordókat a töltés oldalán –, csak így vállalkozhattak arra, hogy páncélelhárításra nem alkalmas fegyverekkel: puskákkal, géppisztolyokkal és golyószórókkal felvegyék a harcot a páncélosok ellen. A tankok percek alatt áttörték hevenyészett állásaikat, és végeztek velük. Egyetlen ember tért vissza közülük élve, Zörgő Ráfael (a telepiek „Csíkos”-nak hívták, mert bár tizennyolc éves sem volt még, sötét haja foltokban már őszült), egy magányos öregasszony fia, aki a felkelés egész ideje alatt nem tartózkodott otthon, nem vett részt a telepi fiatalok fegyveres akcióiban, most is csak a többiek kényszerítésére ment ki a lóversenytérre.

A halottakat még aznap délután áthozták egy teherautóval, és lerakták őket a telep előtti rét korai fagytól fehéres, alacsony bokrai közé. Anyjuk és testvéreik őrjöngő üvöltéssel törülték le arcukról a vért, próbálták testük mellé csavarni oldalt vagy felfelé álló karjaikat, hogy beférjenek a koporsóba. Mikor a halottakat elvitték, a tömeg dühe az egyetlen életben maradt: Zörgő Ráfael ellen fordult. Azzal vádolták, hogy elárulta társait, úgy sikerült megmenekülnie, holott csakis körültekintésének köszönhette az életét.

Míg a többiek olyan lőállásokat foglaltak el, hogy lehetőleg minél több oldalról vastag fal biztosítsa őket, Ráfael egy ablak előtt helyezkedett el. Még arra is gondolt a hely kiválasztásánál, hogy az ablakon kiugorva majd lövésektől kitakart sikátorokon futhasson tovább. Nem szólt senkinek, nem törte be az ablakon az üveget, hogy ne hívja fel rá a figyelmet, félt, ha baj lesz, a többiek megrohanják az ablakot, és elzárják előle az utat. Mikor a páncélosok ledöntötték a lóversenytér előépületeinek falát, és a becsapódó sorozatok fullasztó vakolatport vertek fel Ráfael körül, tigrisugrással átvetette magát az ablakon, tenyerét ugrás közben az arca elé kapta, hogy megvédje szemét az üvegszilánkoktól.

Számolt vele, hogy a halottak hozzátartozói őrajta akarnak bosszút állni. Kiérve a lóversenytérről, úgy-ahogy lemosta az arcát egy utcai csapnál, bekötötte véres kezeit, és nem hazament, hanem megkereste anyját a városszéli Menekültek kápolnájában, ahol a vallásos öregasszony a templomot takarította. Odaadta minden pénzét, csak egy ötvenforintost tartott magánál, és a lelkére kötötte, hogy maradjon néhány napig az ismerős sekrestyés lakásán. Elbúcsúzott anyjától, nagy kerülővel visszatért a lóversenytérre, a romok közül előkeresett egy géppisztolyt, két kővel letörte róla a tusát, úgyhogy kényelmesen a hóna alá vehette, aztán behúzódott az egyik raktárba, lefeküdt a széna közé, és néhány perc múlva már aludt is.

Arra ébredt, hogy a törött ablakon keresztül hideg éjszakai szél fúj az arcába. Felkelt, géppisztolyán félrehúzta a biztonsági zárat, elrejtette a kabátja alá, tudta, előnyt jelenthet számára, ha azt hiszik, hogy nincs fegyver nála. Elsétált a telepig (a telep szélén laktak egy épen hagyott felvonulási épületben), és hátulról, a bokrokon keresztül beosont a lakásukba, hogy ennivalót és fehérneműt csomagoljon össze magának. Nem gyújtott lámpát, de bármennyire is vigyázott, a tömeg észrevette, hogy hazatért, körülfogta a kis földszintes házat. Ráfael nem várta meg, amíg rátörik a konyhaajtót, mert a puszta súlyukkal elsodorták volna, kivágta az ajtót, és derékmagasságban a tömeg közé lőtt. A telepiek, akik már a bokrok között látták Ráfaelt, de nem vették észre fegyverét, szétugrottak. Az ajtó szélességében út nyílott, a fiú odavetette magát, felsőtestével kitörést imitált, ezzel a cselmozdulattal, akár a futballpályán a védőjátékosok között, áttört a tömegen. Valaki egy ház sarka mögül utánaküldött egy sorozatot, és eltalálta a vállát, de szerencséjére még maradt annyi ereje, hogy beugorjon a teleppel szomszédos orosz laktanya kapuján, ahová már nem merték követni.

Orosz katonaorvosok szedték ki a vállából a golyót, hetekig feküdt a katonai kórteremben. Néha, mikor kinézett az ablakon, látta, hogy a telepiek, akik összegyűltek a szemközti kocsma előtt, gyűlölködő pillantásokat vetnek a laktanya felé. Ráfael elmosolyodott, kivett a dobozból egy vastag, köménymagos kekszet, és olvasott tovább. Persze, tudta, hogy a végtelenségig nem maradhat bent a laktanyában, ahogy jobban érezte magát, egy éjszaka felkelt, összepakolta a holmiját, majd kivárva az alkalmas pillanatot, átdobta magát a kerítésen.

Míg átkötözte kezét, melyet a kerítés tetejébe ültetett üvegszilánkok újra feltéptek, elhatározta, hogy többé nem tér vissza a telepre. Bár a lóversenytéri ügyben ártatlannak érezte magát, tartott attól, hogy a nyomozás során kiderül az, amit még az anyja sem tudott róla: Ráfael tagja volt a felkelők kevés számú, valóban jól megszervezett alakulatai egyikének, páter Fáber volt jezsuita szerzetes osztagának.

Bár éppen szervezettségüknél fogva az egység tagjai személyükben nem kompromittálódtak, akcióikat főképp éjszaka hajtották végre, és őrszem vigyázott, hogy ne fényképezzék le őket, Ráfael mégis mindent megtett, hogy a legcsekélyebb nyomot is eltüntesse maga után. Bent, a városban magához vette egy halott személyi igazolványát, beleragasztotta a saját fényképét, és egy műhelyben bádogformával rendőrségi pecsétet nyomott rá. Elégette régi iratait, utolsó ötven forintján munkakönyvet váltott ki új nevére, és eltűnt. Mivel többé senki sem látta kilépni a laktanya kapuján, a Rákosi Mátyás lakótelepen hamarosan elterjedt a hír, hogy Zörgő Ráfael meghalt.

II.

Mivel nem bízott túlságosan új igazolványaiban, Ráfael olyan munkát keresett, amely nem jár helyhez kötöttséggel, jelentkezett az újonnan alakult II. Rákóczi Ferenc vasútépítő munkacsapatba. Ezt a csapatot azért szervezték meg, hogy mozgó tartalékként helyettesítse az éppen sztrájkoló pályamunkásbrigádokat.

A magas bérek (kétszer annyit kerestek, mint az átlag pályamunkások) ide vonzották azokat a rámenős és hihetetlen munkateljesítményekre képes férfiakat, akiket az 1953 után bekövetkezett változások megfosztottak kiemelt fizetésüktől: a leállított földalattivasút-építkezés egykori vájárait, sportolókat, akik nem kaptak többé kalóriapénzt az egyesületüktől, a hadsereg átszervezése folytán leszerelt műszaki tiszteket. Ráfael, bár régi munkahelyén – a lakatosok között – a legerősebbek közé tartozott, itt fejletlen suhancnak látszott.

Mégis hamarosan egyedül ő maradt meg a brigád induló állományából, alig néhány hét alatt kicserélődtek körötte az emberek. A csapat ugyanis (melyet fekete, vattával bélelt munkaruhájáról a sztrájkolók Gyászbrigádnak neveztek el) az orvlövészek legfőbb célpontjául szolgált. Bár munka közben katonai őrség vigyázott rájuk, mégis gyakran ástak sírt egy-egy társuknak a fagytól szikrázó földbe. De a legtöbbet maga a munka riasztotta el. Nem volt meghatározott munkaidejük, előfordult, hogy este vissza kellett térniök arra a pályaszakaszra, melyet egész napi munkával rendbe hoztak, mert a bandák újból megrongálták a jelzőberendezéseket, és csak hajnal felé húzódtak be lakókocsijukba, egy kerekeitől megfosztott, téglaalapzatra emelt vagonba.

December elején Ráfael megbetegedett. Nem akart orvosi vizsgálatra jelentkezni, mert félt, hogy kórházba utalják, és lenyomozzák személyi igazolványának adatait. Lábon hordta ki tüdő- és mellhártyagyulladását, az elsősegélyláda tartalmán kívül más gyógyszerhez nem jutott, egyetlen orvosságra emlékezett még hazulról, azt használta. Szombat esténként, mikor a többiek hazamentek a családjukhoz, és ő egyedül maradt a lakókocsiban, kis bögrében zsírt olvasztott a kályhán, és bárhogy is undorodott tőle, felhajtotta az egészet, utána annyi bort ivott, amennyit hányás nélkül elbírt és lefeküdt.

Mintha teste húsz centivel a szalmazsák fölött lebegett volna, nem tudott elaludni. Nézte a kályhatűz reflexeit a bordázott mennyezeten. Bár próbálta leküzdeni a halálfélelmét, újból és újból halottak jutottak az eszébe. Sötétedéstől reggelig tartott az ismerős halottak vonulása Ráfael szeme előtt, elborzadt, hogy mikor azt hitte, már mindet felsorolta, mindig újak tűntek fel, akiket vagy a háborúban, vagy a békés években, vagy októberben látott meghalni.

Ahogy világosodott, felkelt, és az ablakhoz lépett. A téli vasárnap reggeleken néha esküvői menetek vonultak a hóban, házról házra jártak, födetlen fejjel, borosüveggel a kezükben. Hallgatta az ablakon beszűrődő éneküket, vágy támadt benne, hogy elfelejtsen mindent, ami történt, elmenjen a részeg körmenettel, megismerkedjen egy parasztlánnyal, és örökre ottmaradjon egy parasztház meleg félhomályában.

Leült, fejét előrehajtotta az asztalra, így végre sikerült elaludnia. Már csak álmában érezte, hogy elered az orra vére, és megszűnik testében a lázas görcs, mely merevvé tette minden egyes izmát. Végigaludta az egész vasárnapot, este rezzent fel, hogy az otthonról visszatérő brigádtagok bakancsuk talpát súrolják a lakókocsi előtti köveken.

Ez a kúra – talán azért, mert hitt benne – adott neki annyi erőt, hogy a hét folyamán tartani tudja a többiek megfeszített munkaritmusát, de már nyár vége volt, mire összeszedte magát.

Az orvlövészek akkorra már rég eltűntek a dombok mögül, megszűntek a sztrájkok, a Gyászbrigádot nem várták többé kiabáló asszonyok és gyerekek a város szélén; alig-alig különbözött az átlagos pályamunkás csapatoktól. Míg 57 elején a hónapok 23-ik napján Ráfael gyakran vett észre emlékező mécseseket a házak ablakaiban, most a függönyök mögött a televízió vetített képei látszottak, minden jel arra mutatott, hogy a felkelés emléke elmerült a hétköznapi életben. Mikor felszámolták a Gyászbrigádot, és tagjait átrakták a MÁV állományába, Ráfael felhasználva az alkalmat, otthagyta a vasútépítőket.

Gyors egymásutánban négyszer-ötször állást változtatott, mintegy megnyújtva a követési távolságot az esetleges üldözők számára, végül is 1958 őszének elején beállt lakatosnak egy szénbányába, S. vidéki város mellett. S. az ország északkeleti csücskében feküdt, a magyar–csehszlovák határ mellett. Pályaudvaráról naponta csak egy szerelvény indult a főváros felé. Ráfael két-három évet akart itt eltölteni, úgy gondolta, ezalatt sikerül végképp eloszlatnia múltját, maga is közömbössé válik az élet közömbös rétegeiben.

III.

Vándorlása alatt rendszeresen hazaküldte fizetése egy részét az anyjának. Bár idegen nevet írt a blankettára, félt, hogy a feladási helyek egymásutánjából valaki megállapítja az útvonalat, amelyen mozog, és a nyomára akad, ezért utazás közben vasúti csomópontokon tette postára a pénzt. Most sem akarta elárulni tartózkodási helyét, a fizetést követő szabadnapon beutazott a városba.

Az autóbusz néhány piszkos Oncsa-telepen ment keresztül, majd áthaladt a vasúti sorompón. Ráfael, ahogy leszállt a főtéren, és elindult a posta felé, úgy érezte, mintha egy víz alá került város utcáin járna. S. forgalma még szombat délután sem élénkült meg, az egyemeletes polgárházak kapui zárva maradtak, ha ismerős zörgetett rajtuk, kinyílt az emeleti ablak, és egy öregasszony spárgára akasztott kosárban leengedte a kulcsot. Fény gyúlt a szobákban, zongora és cselló hangja szűrődött ki az utcára, de kevéssel később behúzták az ablakon a vastag függönyöket.

Feladta a pénzt a postán, mivel a bányatelep üzemi konyhájában vasárnap nem főztek, ennivalót vásárolt magának, és felszállt a hazafelé vivő autóbuszra. Már alkonyodott, a hegyek felől tiszta és hideg levegő jött, ha mély lélegzetet vett, önkéntelenül köhögni kezdett, mintha szűk volna a melle. A napfény már csak derékig világította meg a házakat, Ráfaelnek most ötlöttek a szemébe a homlokzati kis mesteremberszobrok, melyek egy pillanatig a fény és árnyék metsző vonalán álltak, mint valami szilárd talapzaton, de ahogy az autóbusszal elhaladt mellettük, még látta, hogy a vidám kéményseprő- és szakácsfigurákat elborítja a gyorsan növekvő homály.

Az autóbusz egy pillanatra lefékezett, majd keresztülhajtott a vasúti átjáró első sínpárján. Tovább nem juthatott, mert a második sínpár előtt leereszkedett a sorompó, mögötte is vonat közeledett, a kocsi két sorompó közé került. Úgy látszott, hosszabb ideig kell majd várakozni, a vezető rágyújtott, a kalauz bekapcsolta a világítást, és leszállt, bement a két sorompó közé épített italboltba, melyet a munkások Senkiföldje-kocsmának neveztek.

Ráfael egyedül maradt a kocsiban, félrehúzta az ablakon a szellőzőüveget, és kinézett. Távolról már látszott a második vágányra befutó tehervonat, elöl és hátul szikraeső jelezte, hogy két mozdony vontatja. Hamarosan be is ért, szenet hozott nyitott vagonokban, a rakomány tetejét mésszel szórták le. Ráfael tűnődött, vajon azért-e, hogy látni lehessen, ha loptak belőle, vagy tűz ellen akarták védeni? Az első sínpáron is most tolatott át a vonat, a kétoldalról közrefogott Senkiföldjén megsűrűsödött a homály, a kocsmaablak hirtelen felfénylett, és messziről is ki lehetett venni az ablakon túl ivó emberek körvonalait.

Az árnyékok közül – eddig talán a vasúti raktárfal egyik beszögellésében álldogált – egy fiatal nő jött elő, és rátámaszkodott a sorompóra, alig karnyújtásnyira Ráfael ablakától. Magas volt és karcsú, ruháját öv szorította össze derékban, ettől még nyúlánkabbnak látszott. Világoskék, áttetsző nylonkesztyűt viselt, tűsarkú fekete cipőt, erős narancskölnijének illata eljutott Ráfaelig. Eleganciája nem illett sem az első sínpár mögötti halott városba, sem a második sínpár előtti Oncsa-telepekhez. Mintha a nő maga is érezte volna, hogy mennyire nem hasonlít a környezetéhez, felvetette sovány arcához képest túlságosan húsos orrát, kétségbeesett nemtörődöm mozdulattal magához szorította retiküljét, és elszántan nézett vissza Ráfael arcába, úgyhogy végül a fiú fordította el a tekintetét.

Átnézett a másik oldalra, az ablaküveg befelé tükröződött, észrevette benne az arcát. Megigazította a haját, mely úgy világított az ablak sötét mélységében, mint a petróleumlámpa lángjának fehér taréja. Erről a magányos mozdulatról a vasúti lakókocsi jutott eszébe, és a bányatelepi szállás, ahol most élt, és hirtelen kétségbeejtőnek találta, hogy az autóbusz majd továbbmegy vele, és neki folytatnia kell egyhangú, örömtelen életét. Megpróbálta elterelni a gondolatait, a távoli nappal vigasztalta magát, mikor visszatérhet anyjához. Szeme az ölében tartott ennivalóra tévedt, nem kívánta a szikkadt kenyeret és a halkonzervet.

Az ajtó csapódására rezzent fel: a kalauz jött vissza a kocsmából, mondott is valamit, de Ráfael nem értette. Előrenézett: a vonat már visszatolatott, és az állomásépület előtt átváltott a másik vágányra, a pályaőr a csörlők felé tartott, hogy felengedje a sorompót, az autóbusz remegni kezdett. Ráfael még egy pillantást vetett a lányra. Bár semmit sem tudott róla, mégis közel érezte magához, mert csak a maga kedvéért, ünnepélyesen felöltözve, éppolyan céltalanul állt lent a vasúti raktár fala mellett, mint amilyen értelmetlenül ő ült fent a bőrülésen.

Mikor a sorompó felemelkedett, az autóbusz továbbindult. Ráfael kihajolt az ablakon, és ujjai hegyével végigsimogatta az ismeretlen lány arcát. Érezte a száraz, túlságosan meleg bőrt a keze alatt, látta, hogy a lány szája megrándul, és csillogó, értetlen szemekkel néz vissza rá. Aztán az autóbusz teljes sebességre kapcsolt, Ráfael hátraesett az ülésen. A konzerv kigurult az öléből, de nem nyúlt utána, betakarta arcát kezeivel.

IV.

Vasárnap éjszaka megeredt az eső, a hegyi falvaikból visszatérő bányászok kabátja átázott, mikor száradni kezdett, sáros falevelek peregtek le róla, és a szálló megtelt dohos kukoricára emlékeztető szaggal. Reggelre a felhők leereszkedtek a környező hegyek csúcsáig, leszorították a salakdombról felszálló füstöt, a műszak teljes sötétségben ment le a Százlépcsőn a bánya felé. Az eső kiverte a szegény bányabolondokat búvóhelyeikről: üres csillékből, kukoricagórékból, félig lerombolt vasúti őrházakból, ahol az éjszakákat tölteni szokták, és mintha egy pillanatra visszatértek volna régi életükbe, beálltak a bányászok sorai közé. Most senki sem nevetett rajtuk, és nem dobálták meg őket kövekkel, az alacsony égbolt fenyegető gomolygásával azt a hitet keltette, mintha az Isten lejjebb szállt volna, készen arra, hogy a legkisebb bűnt is szörnyű, mértéken felüli büntetéssel torolja meg.

Ahogy múltak a napok, és nem állt el az eső, Ráfaelben lassan összemosódott a délelőtt és a délután, a lenti és a fenti sötétség. Reggelihez gyakran kaptak egy-egy kocka disznózsírt, hályogpapírba csomagolták, kenyeret, apró, még ősszel is éretlen savanyú almákat raktak mellé a zsebükbe, és levitték magukkal, de nem tudták megenni az egészet, délután, mikor kinézett a szálló ablakán az esőbe, Ráfael még mindig zsíros kenyeret tartott a kezében. A hét közepére feláztak az utak, az autóbuszok leálltak, a bányatelepet csak a felsővezetéken futó csillék kötötték össze a külvilággal.

Gyakran eszébe jutott a lány, akit a sorompónál látott. Mióta eljött hazulról, szokásává lett, hogy korán lefekszik, általában el is tudott aludni, de éjfél után bizonytalan időben az álomképei lelassultak, mintha álmában magát látná, amint súlyos kosarat cipel, szíve kemény csomóvá ugrott össze, és felébredt. Egyedül volt ébren a teremben, tehetetlenül tűrte, hogy átvonuljanak rajta kínzó gondolatai, csak ébresztő előtt aludt el néhány percre. Ezen a héten ébredéskor a lányra gondolt, kezét hideg homlokára tette, és becsukta a szemét. A hátán fekve hallgatta a szívét: lazán, könnyedén vert. Bólintott, lenyelte álmában összegyűlt sűrű nyálát, majd újra elaludt.

A hét második felében délutános sichtában dolgozott, vasárnap ő lett volna az ügyeletes lakatos; hogy felszabadítsa magának a hét végét, két műszakját is elcserélte. Pénteken délben egy órakor szállt le, és szombat délben fél háromkor jött fel. A lépcsősoron, mely a napszintre vezetett, a fordulónál meglátta az árnyékát a falon: kinn sütött a nap. Ahogy felért a szabad levegőre, telifutott a feje vérrel, sokáig nem látott.

Az eső alig egy-két órája állhatott el, az agyagos úton egymásba értek a tócsák. Néhol, az út szélén látszott egy-egy szárazabb sáv, de ötven-száz méter után ezek is eltűntek. Az autóbuszok még nem indultak el, aki a városba akart jutni, csak a hegyi ösvényeken próbálkozhatott, ez az út hatalmas félkörben vezetett el S.-ig. Ráfael fél négykor indult el, úgy gondolta, fél hét, hétre beér, a múlt szombaton ebben az időben látta a lányt a vasúti Senkiföldjén. Az ösvény agyagos talajába szabálytalan távolságokban ékelődtek bele a fehérre ázott kövek, Ráfaelnek folyton változtatnia kellett lépéseinek hosszát. Mivel maga elé figyelt, alig vette észre, hogy elhagyta a bányatelep környékét, innen már nem ismerte az utat, a továbbiakban csak azokra az eligazításokra támaszkodhatott, melyeket az indulásnál kapott.

Hamarosan el is ért az első megjelölt fordulóponthoz, egy sváb hegyitemetőhöz. Átvágott a világoskékre festett sírkövek között, és egy kordé keréknyomában folytatta az útját. A kordé jóval korábban, talán napokkal előtte járhatott itt, mert az ösvényen keresztben háborítatlan pókháló feszült.

Nem tudta min lemérni a megtett útszakasz hosszát, de a környezet sokszori megváltozásából úgy gondolta, hogy gyorsabban halad a tervezettnél, öt óra után néhány perc pihenőt engedélyezett magának. Lába remegett a fáradtságtól, de a nedves fűre nem ülhetett le, nekitámasztotta a fejét egy fa derekának. A csöndben, melyet csak egy-egy toboz pottyanása zavart meg, Ráfael eltűnődött, mihez kezd, ha a lány nem áll ott a vasúti Senkiföldjén? A városban nem keresheti, hiszen még a nevét se tudja, lehet, hogy nem is ott lakik. Ha nem talál helyet magának, ahol az éjszakát eltöltheti, vissza kell térnie a bányatelepre, és ismét egy hetet kell várnia, hogy találkozhasson a lánnyal. Elindult.

Pihenőhelye után egy horhoson haladt tovább, sűrű szederbokrok között, néhány száz méter után az ösvény ereszkedni kezdett, és kettévált. Ráfael nem emlékezett az eligazításra, hogy melyik csapáson kell mennie, azt az utat választotta, amerre a kordényom fordult, és forintos csokoládék eldobott papirosai jelezték rajta, hogy viszonylag forgalmasabb. Kevéssel később olyan szakaszhoz ért, melyet kőzúzalékkal töltöttek fel; megnyugodott, hogy az elágazásnál jó irányba indult el.

Egy éles kanyarodó után az út egyenesbe fordult, és hirtelen megváltozott: oldalt szabadon álló sziklatömbsorok szegélyezték, az eddigi darabos zúzalék helyett pedig finomra hengerelt por borította a talajt. Az útszakasz végén pislákoló tüzet vett észre, egy öreg éjjeliőr guggolt mellette, és kukoricát sütött. Felvilágosította Ráfaelt, hogy az elágazásnál rossz irányba fordult, mert a kordényom zsákutcába, a kőbánya területére vezet. Hüvelykujjával maga mögé bökött: a leereszkedő homályban is jól ki lehetett venni a bánya vörös kőkatlanát. Az utat szegélyező sziklatömbök sorain nem tudott átvágni, Ráfaelnek vissza kellett térnie az elágazáshoz. Futni kezdett, talpa felverte a finom kőport, hamarosan kiszáradt a torka, de nem akart időt veszíteni azzal, hogy vizet keres. Mire visszajutott az elágazás sűrű szederbokraihoz, már feljött a hold. Egy pillantást vetett a csuklójára: fél hét elmúlt, több mint egy órát vesztett, a lány már valószínűleg ott áll a sorompók között.

Fél nyolcat harangoztak, mikor a város széléhez ért. Inkább csak megérezte, mint tudta, merre van a vasúti átjáró, ösztönösen fordult be a felbukkanó utcák sarkán. Egy lámpa alatt teknőben tiszta esővizet látott, de nem állt meg, hogy igyon, úgy érezte, minden másodperceken múlik. A sorompókat éppen előtte eresztették le, a kis szárnysorompón azonban, mely a gyalogutat zárta le, még átjutott a Senkiföldjére. Körülnézett, de vibráló szemei senkit sem láttak, rákönyökölt a sorompó piros-fehérre festett rúdjára, és akarata ellenére könnyek ömlöttek végig az arcán.

V.

Nem tudta, mennyi ideig állt a sorompó mellett; közben leereszkedett a köd. Egy darabig még látta a tehervonatok utolsó kocsiján a vasutasok piros lámpáit, majd ezek is eltűntek a gomolygásban, csak fényes szemcsék szikráztak előtte. Néha kiáltásokat hallott, és párbeszédek töredékeit. Valamilyen nő azt mondta egy férfinak, hogy: „Nem jól van ez így!” – sírva fakadt, és megismételte: „Nem jól van ez így!” – aztán egy részeg mesélt egy lányról, akinek olyan apró keze volt, hogy csuklóig be tudta venni a szájába. A beszélgetők elhaladtak mellette, de Ráfael még a körvonalaikat sem tudta kivenni. Lehűlt, dideregni kezdett átizzadt ingében, megtörölte az arcát, leszedte ballonkabátjáról a kéregben száradó sarat, és belépett a Senkiföldje-kocsmába.

A bádogbódét még a háború előtt építette egy zsidó kocsmáros, az ő ideje óta alig változott valami az alacsony helyiségben. A bádoglemezeket belülről – még ruszin favágókra számítva – szentképek és cirillbetűs feliratok borították, a polcokon kerek, csiszolt üvegek sorakoztak, melyekben vagy zöldnek, vagy sárgának látszott az égetett ital. Ráfael egy korsó sört kért, rumot öntetett belé, és behúzódott az egyik sarokba. A tömeg a bódé közepén egy szénporos arcú férfit vett körül, aki tenyerével a száját verve madárhangot utánzott. Ráfael csak annyit vett ki a szavaiból, hogy a második világháborúban a partizánvadászok között harcolt, és ezzel a jellel csalogatták elő a partizánokat a bokorból, a többit elnyelte a tömeg nevetése.

Ráfael elszédült az italtól és az élő kísértetek forgatagától, melyet a szombat este szabadított el körülötte, nekinyomta homlokát az ablaküvegnek, és kinézett a ködbe. A partizánvadász huhogása és elbeszélése a harcról 1956 októberét juttatta az eszébe. Kétségbeesetten vágyott vissza a harcok közepébe, ahol nem érezte magányosságát, a fegyverére gondolt, kezeit olyan fogásba hajlította, mintha a géppisztoly dobtárát tartaná. Olyan erővel próbálta felidézni, hogy egy pillanatra megcsapta tenyerét az acél hűvössége. Arra gondolt, bár esett volna el ő is valamelyik átjáróban, melynek téglasarkain szikrázva pattogtak a lövedékek, vagy szállt volna ki a lelke egy géppisztoly csövén.

Még egy korsó sört kért rummal. Mikor visszatért a sarokba, és újból nekitámasztotta homlokát az ablaknak, az üvegen túl, a raktárfal egyik beszögellésében meglátta a lányt. Otthagyta az italt, egy húszforintost dobott a pultra, a csapos elé, kilépett a bódéból, és szótlanul megállt a lány mellett. A lány először megdöbbent, végignézte Ráfael sárral telivert ruháját, agyagos haját, és mintha megértené az utat, mely hozzá vezetett, tétován bólintott. Ráfael is elmosolyodott, mélyen meghajtva a fejét.

Bemutatkoztak: a lányt Jeszenszky Emmának hívták, gyógyszerésznő volt, Pestről jött le, hogy a városban töltse a gyakorlóidejét. Ráfael – bár a félelem elszorította a torkát – hosszú évek után először az igazi nevét ejtette ki.

Lassan, vontatottan beszélgettek, egy-egy mondat után elhallgattak, mintha rögtön megbánták volna, bizonytalan kézmozdulattal megpróbálták érvényesíteni. Nem vették észre, hogy a sorompó újból és újból felemelkedik, majd lecsukódik mellettük, nem látták, hogy a mozdonyból kiröppenő szikrák egyre fényesebb ívet írnak le, és mielőtt kialudnának, megvilágítják a tócsák felszínét.

A lány arcán megülő cseppekből vette észre Ráfael, hogy az eső újra megeredt. Elindultak a patika felé. Emma az ügyeletesi szobában lakott, a fiú engedélyt kért, hogy elkísérhesse a patikáig. Az utcán már senki sem járt, a gázlámpák nem égtek, egy-egy golyó ütötte lyuk, melyet világosabb színű rozsda vett körül, jelezte rajtuk, hogy még a háborúban elromlottak, és azóta senki sem javította meg őket. Szótlanul mentek egymás mellett, a keramit kockákat figyelték maguk előtt: a kerek esőnyomok lassan egymásba értek. Ráfael elszédült a szabad levegőn, a rummal kevert sör felszabadította benne a három egymás utáni műszak és a hegyi rohanás fáradtságát. Néha lehunyta a szemét, kitátott szájjal lenyelt egypár esőcseppet, utána rögtön a lányra nézett, hogy nem tűnt-e el közben Emma? Emma megérezte, mitől fél, mosolyogva szorította magához a retiküljét.

A patika kék lámpájánál megálltak, Ráfael a lámpával szemközt tarkóját a hulló vakolatnak támasztotta.

Hallotta, a lány arról beszél, hogy mennyire gyűlöli ezt a várost, csak tavasszal elviselhető itt az élet, munka után ki szokott menni a környékbeli dombokra, az akácfák közé, és egy nagy csokor virágot hoz haza a szobájába. Ráfael teste kezdett átfűlni gőzölgő, vizes ballonja alatt, egyre hosszabb időre csukta le a szemhéját, mikor felnézett, a lány arcát egyre teltebbnek látta, haja körül a kék lámpa fényét pedig egyre világosabbnak. Emma észrevette az álmosságát, zavarba jött, hirtelen kezet nyújtott, és bement a patikába.

Ráfael hallotta, hogy a lány becsukja maga mögött a vasrácsot, és átmegy a kongó, üres patikahelyiségen a szobája felé. Eszébe jutott, hogy nem beszéltek meg találkozót, de nem szólt utána, pedig a pultnál megállt, és kosztümkabátját felakasztotta a fogasra. Most először látta Emmát blúzban. Két feszes mellének árnyéka átsuhant a falon, könnyedén megperdült maga körül, átlépett a házicipőjébe, és az ajtóból még egyszer búcsút intett.

Ráfael nem érzett elég erőt magában, hogy elinduljon, leült a lépcsőre a patika előtt. A huzattól megfájdult a torka, felgyűrte ballonkabátja gallérját, feje lassan átmelegedett.

Tudta, a lánynak kellemetlen volna, ha a reggeli járókelők ott találnák őt a patikánál, felkelt, és megindult a pályaudvar felé.

A váróteremben nem jutott neki hely, a vasárnap hajnali vonatra várakozók feküdtek végig a padokon. A pénztárfülke előtt egy vastuskó választotta ketté a korlátok közötti teret, Ráfael erre a tuskóra ült, előrehajolt, fejét oldalt döntve a korlátnak támasztotta, és kinyújtózkodva elaludt. Reggel a vonat érkezésére ébredt fel. Megmosta az arcát, elindult, útközben felvette egy teherautó, mely friss kenyeret szállított ki a bányatelepre.

VI.

Néhány nappal később a felszáradó utakon újból megindultak az autóbuszok, Ráfael szombaton a délutáni járattal bement a városba. Hat óra előtt beért, hogy eltöltse az időt, behúzódott a Senkiföldje-kocsma bódéjába. Most is sört rendelt rummal, ugyanabba a sarokba állt be vele, mint a múltkor. Öntudatlanul arra számított, hogy Emma el fog jönni, ha ugyanolyan körülmények között várja, mint az elmúlt szombaton.

Túl az ablakon, az üvegre nyomott arca előtt lassan kihalt az átjáró környéke. A bódéban felgyújtották a lámpákat, majd újból eloltották, de Ráfael csak arra riadt fel, hogy a csapos a vállára teszi a kezét. Körülnézett: ő volt az utolsó vendég a kocsmában. Fizetett, egy pillantást vetett a csuklójára, tíz óra elmúlt, tudta, a lány már nem jön ki a Senkiföldjére. Átment a főtérre, még épp elérte az esti különautóbuszt, mely a bányatelepieket vitte haza a Faluszínház előadásáról. Megváltotta a jegyét, és leült egy sarokba, félrehúzódott az ünneplőbe öltözött bányászoktól, hogy ne szóljanak hozzá, alvást tettetett. Alig haladtak keresztül azonban a vasúti átjárón, meggondolta magát, felugrott a helyéről, benyomta a jelzőgombot; mikor látta, hogy a kocsi nem áll meg a jelzésre, felhajtotta az ajtón a kallantyút, és kiugrott.

A patika már bezárt. Ráfael benézett a vasrács négyszögei között: bent, az ügyeletesi szobában égett a lámpa, de bárhogy figyelt is, hangokat nem hallott kiszűrődni, Emma, úgy látszik, egyedül volt. Becsöngetett. Bár a kék lámpa alatti táblán az állt, hogy a patika éjszaka is ügyeletet tart, a csengőt belülről kikapcsolták. Mivel a patikával szemközti házban még világított egy ablak, és egy hatalmassá torzult kártyázó árnyék néha letett egy árnyéklapot az utca köveire, Ráfael nem akart feltűnést kelteni; sétára indult a háztömb körül. Mikor visszaért a patika elé, a kártyázó árnyék még mindig ott ült a lámpa előtt. Elszánta magát, elővett a zsebéből egy forintost, és néhányszor koccantott az üvegen, ez az éles hang, melyet felerősített a kihalt patikaterem, felért egy zörgetéssel.

A lány már feküdt, mikor kijött. Ráfael megérezte rajta az ágy melegét, két kézzel fogta össze magán kék-fehérpettyes pizsamakabátját, arcán zsíros éjszakai krém fénylett. Zavartan bólintott, kapkodó mozdulatokkal magyarázni kezdte, hogy beteg volt, azért nem ment ki a vasúti átjáróhoz. Ráfael tudta, hogy nem mond igazat, merően néztek egymásra, a lány először el akarta fordítani a fejét, de aztán az ő tekintete is megakadt Ráfael szemében, és elhallgatott, olyan mély bánattal nézett vissza rá, hogy a fiú beléreszketett. Így álltak a vasrács két oldalán mozdulatlanul, míg Emma nem ment be az ügyeletesi szobába. Ráfael azt hitte, bent is marad, de a lány kisvártatva visszatért, kinyitotta a rácsot, és félmagasságig felhúzta előtte.

Bent, az ügyeletesi szobában csak egy olvasólámpa égett, az ágy mellett a párnán kihajtott könyv hevert. Ráfael, mielőtt leült volna a sarokban álló székre, megnézte: Thornton Wilder Szent Lajos király hídja című regénye volt. A lapok margóin sűrű bejegyzések sorakoztak, az írások különbözőségéből a fiú úgy gondolta, hogy sok személytől származnak.

A lány viselkedése hirtelen megváltozott, bár Ráfael kísérletet sem tett, hogy közeledjen hozzá. Kapkodó mozdulatokkal a hajába nyúlt, kinyújtott mutatóujjal egy kis kanál nyelét ütögette, nyújtózkodva keresztülsétált a szobán, végigdörzsölte az arcát kölnivel, majd anélkül hogy a fiú kérte volna, fogta a teáskannát, és átment a patikaterembe teát főzni.

A magára maradt Ráfael körülnézett. A bútorok szolgálati bútorok voltak, a lány egy fehér bőrpamlagon aludt, a pamlag fölé egy cédulát szegezett a falra akkora betűkkel, hogy a fiú ültőhelyéből is el tudta olvasni:

MÉG 250 NAP S.-EN

ELVISELNI, KIBÍRNI, TÚLÉLNI!

A felső sorban a számokat mindennap átragasztották egy vignettával, magasan kiemelkedett az írás egész síkjából; ez lehetett a lány naptára. A pamlagtól hátrább, félig már kívül az olvasólámpa fénykörén, üvegezett gyógyszertároló szekrény állt, Emma ebben tartotta könyveit, a szekrény szabad előterében mécses állt egy fél kókuszdió héjában, jobb oldalról egy félszemű kalózbabát, bal oldalról pedig egy játékautót támasztott neki.

A lány nemsokára visszajött, gyógyszertári porcelán tálon két csésze teát hozott be és egy kartondobozban apróra tört mokkacukrot. A cukor nehezen olvadt el, még két kanállal utánarakott, ettől a tea tűrhetetlenül édes lett Ráfael számára. Mivel amúgy is égette a torkát, letette a csészét az asztalra, és engedélyt kért, hogy a Szent Lajos király hídját nézegethesse.

A széljegyzeteket olvasta, észrevette, azok összesen két kéztől erednek. Első látásra az tévesztette meg, hogy a lány változtatta betűformáit: hol valósággal rajzolt, hol pedig alig kivehetően firkált, csak arról lehetett azonosítani, hogy az egymás utáni sorok szélén a margó fokozatosan beljebb nyomult, kétoldalt valóságos öblöt képezve. Többnyire kétségbeesett félmondatokat írt oda. Mind kérdőjellel végződött. Ráfael a legtöbbnek nem is tudta felfogni az értelmét, csak megérezte, hogy a megjegyzések ürügyén a lány saját emlékein próbál gúnyolódni: „Akár az én »valószínűtlenül« kék szemeim?” „Bruhaha, megint lekésted öt perccel a megváltást, mikor indul a következő megváltás?” „Nem jöttem sem elég alulról, sem elég felülről, ha a proletariátus az ötödik rend, akkor én hanyadikba tartozom?” „Böbének minden kijár az élettől? (Igaz, ő egyszer mert öngyilkos lenni).”

A másik kéztől származó bejegyzéseket egy férfi írta, hihetetlenül apró betűkkel. Ráfael a lámpa felé fordította a könyvet, hogy több fény essen rá. „Lásd a mullahot, aki azt hitte, hogy bölcs lett, mert megette a Koránt.” „Egyszer majd csöngetnek a számok, Emma, és akkor nekünk fizetni kell.” „Thalatta, Thalatta, Thalatta – mondták, mikor elérték a tengert.” Ráfael leengedte a könyvet, úgy tűnt neki, mintha idegen nyelven fogalmazták volna ezeket a mondatokat.

A lány a szekrényhez lépett, és a blúzai közül egy levelet vett ki, már le volt zárva, de bélyeget még nem ragasztott rá. Felnyitotta és felolvasta Ráfaelnek: ahhoz a férfihoz szólt, aki jegyzett a könyv szélére. 56-ban disszidált a családjával együtt. Emma gyakran írt neki, de a levelet nem küldte el, hanem berakta a szekrényébe. Most, miután felolvasta, eltépte, és a foszlányokat bedobta a papírkosárba.

Emma dideregni kezdett, fogai össze-összekoccantak, megkérte a fiút, hogy forduljon el, és bebújt a paplan alá. Ráfael közelebb húzta a székét a pamlaghoz, térde hozzáért a fehér lepedőhöz, a Thornton Wilder-könyvet lapozgatta, hogy elfoglalja a kezét valamivel. Néha egy pillantást vetett a lányra: Emma egyszer-egyszer megszólalt még, aztán hátravetette a fejét a párnán, lehunyta a szemét, nem lehetett tudni, alszik-e, vagy ébren van. Ráfael arra gondolt, hogy előrebukik a párnára, és megcsókolja az arcát, de emlékezett rá, milyen rajongással beszélt Emma a disszidált férfiról, attól tartott, hogy ellöki magától, és kiabálni kezd. Újabb és újabb határidőket jelölt meg magának órája számlapján; a félórák leteltek, de ő mozdulatlanul ült a széken.

A lány elaludt, nyaka megfeszült, az orrán át vette a levegőt. Az idegesség álmában kitört rajta, kezei megrándultak, és dobálta a vállait, lecsúszott róla a paplan, Ráfael visszahajtotta rá. A szoba már kihűlt, ahogy húzódott ki a meleg, úgy vált egyre érezhetőbbé az asztalon hagyott tea illata. A fiú megborzongott, feje újból és újból előredöccent.

Arra ébredt, hogy Emma végigsimogatja az arcát, és magához húzza. Fejét a lány ölébe hajtotta, még emlékezett rá, hogy ujjaival a hajába nyúl, aztán újból elaludt. Néha felriadt és felnézett: a lány ragyogó szemeit változatlanul ott látta maga fölött.

VII.

Ezentúl Ráfael minden hét végén bejött a bányatelepről a városba, ha sár vagy hó borította az országutat, és az autóbuszok leálltak, a hegyi ösvényeken vágott keresztül. Már jól ismerte az utat, megtalálta az út menti szélfogókat, ahol megvárhatta, amíg a zápor kiadja a dühét, az erdei bogyók száradásán le tudta mérni, hogy fordul az idő lassan a télbe. Bent, a városban vigyázott, hogy lehetőség szerint megóvja a lányt a pletykáktól, kivárta, amíg a szemközti házban a kártyázó árnyék kijátssza az utolsó lapját, és eloltja a villanyt, csak akkor koccantott a patika üvegén.

Emma sietve jött ki a világos szobából, és beengedte, az asztalra már kikészítette a teát, a szék karfájára pedig egy fehér frottírköpenyt. Örömét találta abban, hogy a fiút rászoktatja az arc- és bőrápolószerek használatára, sokáig dörzsölte a kezét krémmel, megpróbálta eltüntetni róla a zöld bőrkeményedéseket. Fürdő után Ráfael hátradőlt a karosszékben, a lány combjával nekitámaszkodott a karfának, még hosszú hónapok múlva is annyi mondanivalójuk maradt egymás számára, hogy órákig meséltek, szinte megállás nélkül. Attól azonban Ráfael óvakodott, hogy célzást tegyen részvételére páter Fáber osztagában.

Karácsonykor Emma otthon járt, szüleitől egy táskarádiót kapott ajándékba, lehozta magával S.-re, ez lett a legkedvesebb játékuk. Végigcsavarták a keresőt az állomásokon, a skála osztatlan részén túl az utolsó „Slavanger”-jelzésen, alig egy-két foknyira a keresőnyíl koccanásától, egy adó szombat éjszaka majdnem mindig sugárzott tánczenét. Sohasem tudták megállapítani, milyen nemzetiségű lehet, mert a számokat nem konferálták be, átkötésként csak egy elektromos gitár két húrjának a pengése ismétlődött. Ha elfogták ezt az állomást, táncoltak a fehér gyógyszertári bútorok között, amíg a lány combja nem simult hozzá Ráfaelhez, de a válluk továbbra is mozgott a zene ütemére. Néha kopogtak a patikaajtón, Emma sietve kiadta a gyógyszert, és visszabújt a fiú ölelésébe.

Vasárnap Ráfael még sötét hajnalban elment; egy-egy környékbeli, piacra tartó parasztszekeret látott útjában. Délután újból találkoztak vagy a vasúti átjárónál, vagy a város szélén, ahol kevésbé ismerték a lányt. Tavasszal kisétáltak a környékbeli dombokra. Emma sokáig el tudott ülni egy kilométerkövön, fejét Ráfael derekának támasztotta, és hallgatta a villanyvezetékek zúgását. Néha történeteket mondott, melyeket a drótok zúgásából talált ki.

Egy nap, már 1959 áprilisának legvégén, Ráfael, mikor feljött a műszakról, egy levelet talált a pokrócán. Képeslap volt, Egerben adták fel hamis nevére címezve, a hátára néhány szokványos üdvözlősort írtak egymásba olvadó betűkkel, aláírás nem állt rajta. Mióta eljött hazulról – lassan három év telt el azóta –, senki sem írt neki, anyja sem ismerte a címét; nem tudta elképzelni, hogy a képeslap küldője hogyan jutott neve és tartózkodási helye nyomába. Egerben sohasem járt, és nem ismert ott senkit. Megfordult a fejében, hogy talán Emma tréfálkozott, de ez nem vallott volna a lányra.

Újból kézbe vette a képeslapot, és minden szót külön megnézett rajta, azokat is, melyeken olvashatatlanságuk miatt első alkalommal csak átsiklott. Így jött rá, hogy az utolsó előtti sorban az a három elmosódott szó, melyet az üdvözlet részének tartott, valójában egy számára jól ismert rövidítés: „lema héhma öb”. Fáber egykori osztagában az akcióra felhívó titkos jelmondat az volt, hogy: „Légy engedelmes, mint a holttest, és hasznos, mint az öregember botja!” Ezeknek a szavaknak a kezdőbetűiből állt össze a rövidítés a képeslapon. Ráfael másnap Pestre utazott, anélkül hogy Emmától elbúcsúzott volna.

VIII.

Hajnali sötétben indult el S.-ről, és a Keleti pályaudvar csarnokában már égtek a lámpák, mire megérkezett, az út több mint tizennégy óra hosszat tartott. Útközben csak néhány percre ment ki levegőzni az előtérbe, különben a sarokfogasra akasztott kabátja mögé húzódva tűnődött.

Fáber az 1956. november 5-re virradó éjszakán bocsátotta el egysége tagjait. A titoktartáson kívül semmiféle utasítást nem adott, nem akarta külön megszorításokkal korlátozni volt katonáinak beilleszkedését az elkövetkező, bizonytalan körülmények közé, de megparancsolta, hogy arra a jelzésre – melyet Ráfael az egri képeslap hátán kapott meg – bármikor is jönne az, másnap vagy évek múlva, jelentkezzenek egy meghatározott pesti kifőzés belső szobájában.

Ráfael nem kételkedett, hogy Fáber most azért hívatja őt, és valószínűleg az egység többi tagját is, mert a tétlenség hosszú évei után újra kedvezőnek ítéli a helyzetét, és akcióra készül.

Ráfael úgy beszélte meg Emmával, hogy ősszel, amikor a lánynak lejár a gyakorlóideje S.-en, együtt térnek vissza a fővárosba, és összeházasodnak. Tudta, ez lehetetlenné válik, ha részt vesz ebben az akcióban (bármiről is legyen szó), különben is irtózott attól, hogy még egyszer fegyvert fogjon a kezébe. Gondolatban végigment a lehetőségeken, miképpen térhetne ki a parancs elől. Tovább menekülni nem lett volna értelme, hiszen új helyén Fáber éppen úgy megtalálná őt, mint itt, az S. melletti eldugott bányatelepen, a parancs megtagadása éppen ilyen kivihetetlennek látszott. A rendőrséghez nem akart fordulni, nem tudott az amnesztiarendeletekről, úgy érezte, élete elveszítené az értelmét, ha most éveket kellene börtönben töltenie. Mire besötétedett, és világítottak a vonat mellett visszafelé repülő szikrák, megérett benne a döntés, hogy megöli Fábert. Úgy tűnt neki, ez az egyetlen természetes kivezető út a helyzetéből. Abbahagyta a gyötrő tűnődést, lassan feloldódott az egész testét szorongató ideges görcs, előbújt a kabátja mögül, és átment a büféskocsiba, hogy ennivalót vásároljon magának.

Pestre érkezve jelentkezett a még 1956-ban megbeszélt összeköttetési helyen, itt megkapta Fáber címét, az egykori szerzetes – ahogy gondolta is – jelenleg Egerben tartózkodott. Ráfael legyőzte a kísértést, hogy egy későbbi vonattal menjen Egerbe, és a közbeeső időben keresse fel az anyját, félt, hogy az gyengítené elszántságát.

Még alig egy-két foknyit oszlott a sötétség, mikor Egerben leszállt a vonatról. Az utcákon, amerre elhaladt, csak a falak válaszoltak cipősarkának kopogására, a bezárt kapukon néha meglebbentek a szélben a május elsejei dekorációkról lelógó papírszalagok, és az ünnep közeledtét jelezték a házak előtt halomban álló zöld gallyak is. Egy utcai kútnál megállt, és megnyomta a kút karját: édes, a csövekben megállott víz jött belőle.

Fáber egy városszéli, kis földszintes házban lakott, úgy látszik, már felkelt, vagy még le sem feküdt, mert lefüggönyözött ablaka mögött égett a lámpa. A fiú körülsétálta a házat. Egyetlen oldalról sem érintkezett más épületekkel: elölről és hátulról utca, oldalról pedig bozóttal benőtt bokorsor fogta közre. Ráfael bement a bokrok közé, előkereste sportzsákjából a bicskáját, kinyitotta, hogy kézre essen, kabátja bal belső zsebébe tette. Tartott attól, hogy a bicska átszúrja a bélést és kiesik, egy papírdarabot dugott a zsebébe, erre támasztotta a hegyét. Várt néhány percig, nem közeledik-e valaki az úton, aztán kilépett a bokrok közül. Nyelve tetejét vastag, savanyú lepedék borította el, hiába kaparta le fogai hegyével, és köpte ki, mindig újból összegyűlt.

A ház előtt nem húzódott sem kerítés, sem kert, csak néhány földbe ágyazott terméskő jelezte az utat az ajtóig. Ráfael vigyázott, hogy teljes talpával ezekre a kövekre lépjen. Közben hallotta saját szívének dobogását, igyekezett lélegzetvételét úgy szabályozni, hogy mindig két szívdobbanás közé essen. Kopogott, de belülről senki nem válaszolt, mikor a következő kopogás is eredménytelen maradt, lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt, nem volt kulcsra zárva. Ráfael belépett.

Fáber egy széken ült az asztal előtt, két karjára támaszkodva előredöntötte a fejét. A fiú keze önkéntelenül megmozdult, hogy felébressze, de félúton megállt, észrevette: a volt szerzetes halott. Anélkül hogy hozzáért volna, figyelmesen átvizsgálta a külsejét. Ruháján és bőrén nem látott vérnyomot, már azt hitte, hogy természetes halál vetett véget életének, mikor a tarkó alatt, a nyakban, késszúrás nyomát vette észre a maradék haj között.

A szúrás körül már megalvadt a színtelen kocsonyás folyadék. Fábert órákkal ezelőtt ölték meg. A szokatlanul keskeny sebszájból látszott, hogy a gyilkos nem magasról döfött, kinyújtott karral, hanem a kés hegyét az áldozat tarkójához illesztette, és egy erős rántással belehúzta a fejét. Ráfael ebből megértette: a gyilkos társai közül, Fáber egykori osztagából került ki, emlékezett rá, mikor Fáber ezt a szúrást tanította nekik, mint az őr vagy poszt hang nélküli megölésének egyik módszerét.

Hogy más végezte el helyette a feladatot (úgy lehet, az övéhez hasonló indokok alapján), Ráfael megkönnyebbült. Bár szeretett volna elmenekülni a ház környékéről, lassan körbefordította a tekintetét. Aki előtte járt itt, sietve távozhatott (nem zárta be maga után az ajtót, ami pedig csökkentette menekülési esélyeit), de úgy látszik, azért végignézte Fáber holmijait. Erre vallott a fehérneműk és könyvek bizonyos rendetlensége, melyet maga a páter sohasem tűrt volna meg. Ráfael tudta: egykori parancsnoka nem hagyott semmiféle áruló nyomot maga után, nem emlékezett rá, hogy valaha egyetlen feljegyzést készített volna bármiről is. Még egyszer körülnézett, hogy nem feledkezett-e meg valamiről, aztán kilépett a lakásból, kulcsra zárta az ajtót, a kulcsot pedig néhány sarokkal feljebb beledobta a csatornába. Amerre elhaladt, a házak udvarán kétlábra álltak a kutyák, és hörögve marták belülről a kerítést: megérezték a fiún a hullaszagot.

Óvatosságból nem vonatra szállt, rendőrségi riadó esetén először mindig a pályaudvarokat vizsgálják át, a hajnali munkásautóbusszal felment a hegyek közé. Répáshután szállt ki, onnan át akart vágni a hegyi utakon Ómassáig, ebből a faluból pedig már könnyen bejuthatott Miskolcra.

A nap feljött, Ráfael érezte az arcán, hogy az ösvények földje átmelegszik, és sugározza magából a meleget. Délután fél kettőkor – már közel járt Ómassához – meghallotta: bent, Miskolcon megszólalnak a gyári szirénák, és a munkaidő végét jelzik. Eszébe jutott: a május elseje előtti nap szombatnak számít, és Emma este várja őt, futni kezdett az ösvényen, hogy még elérje az S.-be menő vonatot.

Budapest, 1962. január 19.

Éjszakai villamos

(Filmnovella)

M. M.-nek ajánlom

Éjfél körül jár, most a legsűrűbb a sötétség Kőbánya felett. Ha valaki kiállna az út közepére, és kitárná a karját, úgy tűnne, mintha roppant terheket tartana. De nem áll ki senki, az utcákon nem járnak emberek. Az autóbuszok és a villamosok is rég leálltak, csak egy nappal nem használt, viharvert villamoskocsi: „a Bánatszekér” köti össze Kőbányát a Körúttal.

A vonal elején, amíg elszórt házak, kukoricaföldek és vasúti átjárók között halad a villamos, csak falkába verődött kutyák loholnak át a kocsi előtt, de ahogy elhagyja az Élessarkot, és beépültebb környékre ér, az alvó utcák és terek között már felbukkan egy-egy ember.

A bezárt kocsmával szemközti posztján ott őrködik Fernandel, a szemüveges rendőr. Valaha jól élt: követségi épületek előtt teljesített szolgálatot, gyakran kapott egy kis külföldi cigarettát, konzervet, de az átkozott játékos természete elrontotta a szerencséjét. Ugyanis az volt a szokása, hogy esténként elbújt az őrbódé mögött, és ha valaki arra jött, hirtelen előreugrott, szamárfület mutatott, és rákiáltott az illetőre:

– Bakk!

Aztán egyszer egy öregemberre kiabált rá, aki a szívéhez kapott, és a boncolásnál kiderült, hogy ő a konzul.

Fernandel most telefonál, a „Jó éjszakát, gyerekek” meseszolgálatot hívja, végighallgatja, és amikor a csilingelés a mese végét jelzi, újból feltárcsázza. Így tölti el a hosszú órákat reggelig.

Valamivel lejjebb, egy bezárt műhelyben ég a villany, fényénél Burján, a suszter sakkozik Zweck Jenővel, az áccsal. Burján elgondolkozva könyököl a fekete-fehér linóleum mellett, cigarettáját a feje fölé tartja, és ráveri a hajára, már kupacban áll rajta a hamu.

A kultúrház kis mozitermében maszek „fekete” vetítés folyik. Bencsura, a nagy erejű szállító ugyanis nem nézhet meg vígjátékot rendes mozielőadáson, mert minden viccen úgy nevet, hogy azt hiszik, szándékosan botrányt akar csinálni, és kivezettetik a rendőrrel. Bencsura úgy segít magán, hogy minden csütörtökön befizet egy százast a kultúrház pénztárába, és a gépész tíztől éjfélig még egyszer levetíti a filmet – csak neki. Most ott ül az üres nézőtér közepén, és kedvére mulat, nevetése kihallatszik az utcára.

A sötét házak között csak az alsó pályaudvar fehér épülete áll fényben.

A pályaudvar állomásfőnöki szobájában az asztalra borulva ott alszik a forgalmista, az egyik padon pedig Ali bácsi, az öreg hordár szendereg.

Hirtelen megszólal a géptávíró, a kattogásra Ali bácsi felriad, megrázza a forgalmistát, az rémülten néz fel.

– Mi van?

– A gép.

A forgalmista álmosan nyújtózkodik, feláll.

– Mennyi az idő, Aladár?

– Éjfél körül.

– Éjfél? Akkor mit akarnak? Hol van még a nyíregyházi személy?

Leül az asztalhoz, fogadja a jelzéseket. Már az első szótól úgy megdöbben, hogy hangosan desifríroz.

– Két… perc… múlva… megáll… önöknél… az… éjféli… expressz…

Kapkodva veszi fel a kabátját.

– Úristen, Aladár! Mikor állt meg utoljára az expressz Kőbánya-alsón?

– Harmincnyolcban, az eucharisztikus kongresszuson. Egy bíboros áldoztatott a vonatablakból.

– Menjen a marha vicceivel.

Ali bácsi is igyekszik méltónak lenni a pillanathoz, könyökével megdörzsöli piros sapkáját.

Még nem látni az expresszt, de a sínek rezgése már jelzi a közeledését. Ali bácsi és a forgalmista kint állnak a fogadórampán, idegesen toporognak. Ali bácsi találgat.

– Mégis, miért áll meg nálunk?

– Talán valaki le akar szállni.

– Ki szállna le nálunk a nemzetközi gyorsról?

A forgalmista vállat von, és kifordítja a tenyerét: még találgatni sem tud. És a kanyarban már látszik az impozáns vagonokból álló gyorsvonat. Fékez, a szerelvénysor megállapodik, de egyelőre semmi mozgás nem mutatkozik rajta, amely okát adhatná, hogy miért állt meg ezen a teljesen jelentéktelen pályaudvaron. A forgalmista és a hordár várakozóan figyelnek: végül is egy fiatal férfi lépked le az utolsó kocsi lépcsőjén.

Furcsa ez a férfi: még nem lehet több harmincévesnél, de az arcát már elborítják a ráncok. A lárvaszerű, kiélt arc fölött csak a sűrű, fekete haj őrzött meg valamit a fiatalságból. Magatartása rendkívül összefogott és mértéktartó, mozgása viszont könnyed és lendületes, mint egy artistáé vagy egy parkett-táncosé. Öltözékének szabása is ezt a mozgékonyságot segíti elő, lazán követi a test természetes vonalait. Öltözékében a fekete szín dominál, fekete nagy kofferje és kis szív alakú bőröndje is, amit kezében tart. Még egy dolog tűnik fel rajta: gomblyukában csillogó acélrózsát visel.

Ahogy leszáll, a vonat lassan továbbindul, és kigördül az állomásról. Ali bácsi tanakodva nézi a jövevényt, oldalba löki a forgalmistát.

– Szólítsa meg.

– Szólítsa meg maga. Mindig azt mondja, hogy tud franciául.

– Mintha ismerném valahonnan.

– Honnan?

Végül is Ali bácsi lép közelebb.

– Taxi bitte?

– Nem. Csak a villamosmegállóig megyek.

Az ismeretlen férfi előremegy, Ali bácsi összenéz a forgalmistával, vállat von, aztán elbaktat a bőrönddel. A forgalmista szintén teljesen értetlen arccal megy vissza az állomásépületbe.

Az alsó pályaudvar előtti kis teret átható, fehér villanyfény világítja meg, a még nyitva tartó vendéglő ablakai sárgás fényükkel alig észrevehetőek. A tér egy darabig néptelen marad, majd kisvártatva az ismeretlen férfi jön ki az állomásépületből, mögötte Ali bácsi hozza a bőröndöt. Cipősarkuk élesen kopog a téren, akárha egy szoba zárt falai között visszhangzana. Az idegen lassan megy, néhány lépésenként megáll és körülnéz. A tér egyik sarkában egy régimódi, jó állapotban levő konflis áll. A bakon vastag pokrócba takaródzva ott alszik a kocsis, de hátul a bőrlebernyeg alatt nem ül utas. Az idegen nézi a konflist, mintha ismerné valahonnan, rámutat.

– Ez még megvan?

– Meg, kérem. Ez az utolsó pesti konflis, a vezetőnőt szokta hazavinni a vendéglőből.

Szolgálatkészen:

– De addig még csinálhat egy fuvart. Felkeltsem?

– Nem kell. Ki most az üzletvezetőnő?

– Egy fiatalasszony: Meskó Tiborné. Épp mostanában halt meg az ura.

Az idegen lassan megismétli magában:

– Meghalt Meskó.

– Talán tetszett ismerni?

Az idegen nem válaszol, hanem újból ő kérdez.

– És mi a vezetőnő keresztneve?

– Györgyinek szokták szólítani.

– Jól van.

A tér túlsó felén ötven-hatvan méternyi távolságban most érkezik be a megállóba az éjszakai villamos. Senki sem várta, így megállás nélkül megy tovább. Ali bácsi az idegenre néz.

– Elment. Ne hívjak mégis taxit?

– Nem kell. Mikor jön visszafelé a villamos?

– Egy jó félóra múlva.

– Bemegyek a vendéglőbe, egy félóra múlva szóljon be nekem.

– Igenis.

Az idegen eltűnik a vendéglő ajtaja mögött.

Az idegen, miután belépett, félrehúzódik az ajtóból, és körülnéz. A vendéglőt nemrégen alakíthatták át, a falat népies festmények díszítik: pásztortűz, lopóval bort szippantó paraszt, tulipángirlandok. A terem elején négytagú cigánybanda játszik, figyelmesen szemügyre veszik a vendéget, aztán összenéznek, és szótlanul, csak arcfintorokkal és szemöldökrángatásokkal találgatják, hogy van-e benne pénz.

Az idegen szinte szabadon választhat, hogy melyik asztalhoz üljön le, már csak alig néhány ember tartózkodik a teremben: két-három részeg, pincérek, más, már bezárt kőbányai vendéglőkből. A sarokban egy szerelmespár suttog, a pultnál egy rendőrposzt feketét iszik.

Az idegen egészen hátul ül le, még el sem helyezkedett, mikor a prímás lelép a dobogóról, és beledőlve a nótába, fenekét felemelve elindul felé. Az idegen szánakozó mosollyal hagyja, hogy közelebb jöjjön. Mikor odaér az asztalhoz, akkor szól rá:

– Legyen szíves, küldje a pincért.

A prímás arcáról eltűnik a mosoly.

– Kérem.

Visszafelé menet már nem is hegedül, beszól a lengőajtó mögé.

– Bal hetes vendég.

Fiatal, de máris kövér, bajuszos, agresszív magatartású pincér jön elő, unottan kérdezi.

– Tetszik?!

– Hozzon egy üveg konyakot.

A pincér bizalmaskodva rátámaszkodik az asztal sarkára.

– Nem lesz az sok?

– Vegye le a kezét az asztalról, Szépfiú.

– De értse meg: kétszáz forint.

– Nem kérdeztem. Hátra arc, indulj.

A pincér indulatba jön.

– Micsoda hang ez?

– Szóval nem megy el az asztaltól?

– Nem.

– És nem hoz konyakot?

– Nem szolgálom ki magát, már biztos részeg.

– Hármat számolok, addigra elmegy az asztaltól, tizenkettőt, addig idehozza a konyakot.

Többet nem mond, de ez nyomasztóbb minden nyílt fenyegetésnél. Belenyúl a fogpiszkálótartóba, a pincérre néz: az sápadtan, de elszántan áll az asztal mellett, a helyzet olyan, hogy egyszerűen nem lehet elmennie. Az idegen elmosolyodik, kivesz egy csomó pálcikát, egyet letesz az asztalra.

– Egy. Magát szerethetik a nők, Szépfiú, magán van mit fogni nekik.

A pincérnek még tart a bátorsága, a férfi leteszi a második pálcikát is, úgy, hogy az derékszöget alkot az elsővel.

– És ahogy nézem, maga visszaél ezzel. Kegyetlen, szeszélyes, összetöri a szívüket, úgy, ahogy én fogom a maga gyönyörű, modern fejét.

Mintha csak véletlenül tenné, befelé fordítja kabátja hajtókáját. Egy körömreszelőszerűen lapos, de hosszú, esetleges verekedésben teljes értékű kés csillan meg, eddig az acélvirág rögzítette, mint mágnes. A pincéren, akit a különösen választékos beszéd amúgy is megzavart, végigfut a remegés. A harmadik pálcika is lekerül az asztalra egy négyszög harmadik oldalaként.

– Három.

A pincér sietve megfordul, és elmegy, a férfi befejezi a négyszöget.

– Négy.

A furcsa párbaj viszonylagos csendben játszódott le, az étteremben senki sem vett észre semmit. Az idegen továbbra is egyenként rakja le a pálcikákat, még két négyszöget formál ki. Még kész sincs a harmadik négyszög, mikor a pincér meghozza a konyakot. Szótlanul húzza ki a dugót az üvegből, fehér asztalkendővel letörüli a dugaszolás maradványait, és tölt egy pohárba.

– Két pohárba töltsön, Szépfiú.

Mikor ez is megtörtént, a férfi rászól:

– Most pedig küldje ide a vezetőnőt, lesz egy-két szavam a maga modoráról.

A pincér elmegy, az idegen hátradől a székén, nem nyúl egyik pohárhoz sem. Kisvártatva fekete pulóveres, fekete szoknyás, szőkére festett, harminc év körüli nő jön ki a lengőajtó mögül, megjelenésére mindenki felfigyel, néhányan köszönnek is neki. A nő csodálkozva néz körül, hogy ki hívatta. A férfi felemeli a kezét, hogy észrevétesse magát, de nem szól egy szót sem. A nő feléje néz, ráismer, és arcára kiül a megdöbbenés. Az idegen figyelmeztetően a szájára teszi az ujját, hogy visszatartsa bármilyen meggondolatlanságtól. A nő megérti a jelzést, közömbös léptekkel megy az asztalhoz, és le akar ülni egy székre, de az idegen sziszegve rászól.

– Mutatkozz be.

A nő kezet nyújt.

– Meskóné vagyok, üzletvezető.

– Kezit csókolom. Foglaljon helyet. A kiszolgálásról szeretnék beszélni önnel.

A vendégek figyelme elterelődött, de a beszélgető pár továbbra is fenntartja a formákat. Mellőzik a közvetlenség látható jeleit, hangjuk azonban visszafogottan is egyenetlen az indulatoktól és az emlékektől.

– Laci.

– Ne szólíts a nevemen.

– Valami nem stimmel?

– Minden oké, de senkinek sem kell tudni, hogy hazajöttem. És hozzád jöttem először.

A nő felé tolja az egyik poharat.

– Igyál.

Györgyi elmosolyodik.

– Egy egész üveggel vettél?

– Igen. Ugyanis te fizeted.

– Én? Miért én?

– Nem emlékszel a fogadásunkra? Aki először jön vissza az éjféli gyorssal Kőbányára, annak a többiek fizetnek egy üveg konyakot.

Számonkérő hangon:

– Hol vannak a többiek?

A nő lehajtja a fejét, nem válaszol. Az idegen tovább kérdez.

– Meskó meghalt. Schwarcz Ervin?

– Megőrült. Voltam nála egyszer a Lipótmezőn: sétál az udvaron, időnként kinéz a kulcslyukon, és kiköp, aztán sétál tovább. Folyton mosolyog, azt hiszem, nagyon jól érzi magát.

– Jellen?

– Megnősült, és elment vidékre. Hét gyereke van, és háromszoros tokája.

– Akkor ketten maradtunk: te meg én. Egyedül fizeted a konyakot.

Györgyi kutatóan néz az idegenre.

– Kiddet, a Nyári Kölyköt nem kérdezted?

– Őróla tudok. Hiszen ő már 52-ben lelépett a galeriből. Ha jól emlékszem, bevágódott a rendőrségnél, százados, ugye?

Az idegen elgondolkozik.

– Igen, őbenne volt valami, ahogy eltakarta a száját a tenyerével, és nem beszélt.

– De azt nem tudod, hogy valaki 56-ban rálőtt, és nyomorék lett?

– Nem, nem tudtam.

– Laci.

– Mondtam, hogy ne hívj így. Mit akarsz?

– Nem te lőttél rá?

– Miért, ő azt mondta, hogy én?

– Ő nem mondott semmit.

– Akkor miből gondolod?

– Tudom, hogy haragudtál rá. Ő buktatott le azzal a nagy rakomány nylonórával 55-ben, őmiatta kerültél börtönbe.

Györgyi könyörögve megismétli a kérdést:

– Te voltál?

– Nem én voltam, de most már fejezd be.

– Kerüld el őt. Nem tud aludni, éjszaka mindig fent van, a vállán egy táskarádió lóg, azzal csavarog.

– Nem félek tőle. Igyál.

Koccintanak és isznak.

– Miért mentél feleségül Meskóhoz?

– Egyedül lakott, be akartak telepíteni egy sokgyerekes családot hozzá. Neki ajándékoztam a kezemet.

– Ezzel a kövér pincérrel már volt dolgod?

A nő túl gyorsan válaszol.

– Igen.

– Szóval még nem. Igyál.

Isznak. Mikor letették a poharat, Györgyi megkérdezi:

– És veled mi van?

– Régen volt egy jó tulajdonságod.

– Sok volt, melyikre gondolsz?

Elmosolyodik.

– Arra, hogy nem kérdezősködtem?

– Nem. Arra, hogy amit ivás közben hallottál, azt elfelejtetted.

– Ez a jó tulajdonságom még megvan.

Az idegen szótlanul tölt újból, ivás után beszélni kezd.

– Emlékszel, mit mondott Schwarcz Ervin, mikor megkérdeztem, hogy miért nem disszidál?

– Nem emlékszem, lehet, hogy akkor is ittunk. Mit mondott?

– Azt mondta: „Ha magamat itthon hagyhatnám, akkor disszidálnék. De magammal együtt?! Akkor itthon is maradhatok” – a sírjára azt kellene írni: „Itt nyugszik Schwarcz Ervin, akinek igaza volt.”

– Ervin még nem halt meg.

Az idegen összehúzza a szemét.

– Igen, hiszen mondtad, hogy a Lipóton van. Miért gondoltam én akkor, hogy meghalt?

– Nem tudom.

Újból isznak, sokat és gyorsan, mégsem lesznek részegek. Inkább élesedik szavaik, meghatározásaik biztonsága, fokozódik belső figyelmük.

– Te emlékszel rá, mennyi ideig készültem, hogy kijussak külföldre. Kibírhatatlannak tartottam, hogy harmincéves korunk után ugyanott maradjunk, ahol a fiatalságunkat eltöltöttük, s az emberek lássanak minket fokról fokra megöregedni. Inkább meghalni valahol egy idegen helyen, ahol soha semmit sem vártak tőlünk, és ezért nem néznek ránk csalódottan.

Györgyi az idegenre néz.

– Mindannyian ezt mondtuk, és mégis te voltál az egyetlen, aki elment. Mi sohasem csináltunk semmit: előbb ortodox kommunisták voltunk, aztán neológ anarchisták, ma a társadalomról vitatkozunk, holnap a vallásról, holnapután a szerelemről. Időnként megpróbáltuk a Jungfrau jegét felolvasztani a fenekünkkel. De te elmentél.

Az idegennek jólesik az elismerés, de csak egy pillanatig, aztán arca elkomorodik, és fáradtan támasztja alá az állát a tenyerével.

– Mindegy. Látod, én is hamutartóba kerültem.

Végigméri a nőt.

– Nagyon szép vagy, Györgyi. Új frizura?

– Új fej.

– A baba a régi?

– A régi: törhetetlen celluloid. De ezt nem lesz módodban ellenőrizni.

Az idegen, inkább gálánsan, mint őszintén, felsóhajt:

– Kár.

– Most mihez kezdesz?

– Megkeresem Erzsikét, a feleségemet, és elviszem magammal.

Két útlevelet mutat a nőnek, Györgyi belenéz az egyikbe: tizennyolc-húsz éves, szőke, sápadt lány képe van beleragasztva. Az idegen állával az útlevelek felé bök.

– Ezer dollár volt darabja.

– És jó?

– Minden link igazolvány addig jó, amíg komolyan meg nem nézik. De miért néznék meg komolyan?

Elrakja a két útlevelet.

– Itthon nem tudnál élni a feleségeddel?

– Nem.

– Ő pedig nem fog elmenni veled. Már a gyerek miatt sem.

– Nem ismered őt.

Györgyi nem akar vitatkozni.

– Jól van, nem ismerem.

Az idegen visszafogottan, csöndesen beszél, de szavai teli vannak indulattal, kétségkívül szereti a feleségét, vagy legalábbis nagyon akarja szeretni.

– Te nem ismered őt. Éveket várt rám, és ha akarnám, várna, ameddig él.

– Várni nem cikk. Az ember saját anyagából felépít egy férfit, és azzal elbeszélget. De mikor itt van, akkor elviselni?

Az idegen eltűnődik, tulajdonképpen most kezd el gondolkozni Györgyi ellenvetésén.

– És ha neked van igazad? Akkor mi van? Akkor is csak ezt az egyet tudom megpróbálni. Róla még vannak illúzióim, és neki még vannak rólam. Ő sokkal erősebbnek hisz, mint vagyok, s ettől talán erősebb leszek.

Ábrándozik.

– Kis parasztlány volt, fekete kalauzruhában és hófehér blúzban.

– Mindig volt érzéked a szimbólumokhoz.

A férfi nem hajlandó tudomásul venni a megjegyzést.

– A semmiből teremtettem. Minden gondolatát tőlem kapta.

Györgyi ráteszi a kezét az idegen karjára.

– Ne dőlj be saját magadnak. Én emlékszem ennek a „teremtés”-nek a kezdetére. Ott állt a lány…

Kimutat.

– …az ablakon túl, és ti egy üres sörösüveget forgattatok Meskóval. Aki felé megáll az üveg szája, az megy ki megszólítani a nőt. Csinálj, amit akarsz, de vigyázz magadra. Ha egy szálat elkaphatnak a lelkedből, úgy felfejtik, mint macska a terítőt.

Erre nincs válasz.

A cigányok ez alatt a beszélgetés alatt kis szünetekkel, de végig játszottak, most abbahagyják a zenét. A prímás ünnepélyes hangon bejelenti:

– Kedves vendégeink, a zeneszolgáltatás fél óra hosszat szünetel, mert a genfi adó közvetíti Beethoven hegedűversenyét Jascha Heifetz előadásában, és mi szakmai szempontból szeretnénk meghallgatni.

A prímás leül, és babrál az asztalon egy rádiókészülékkel. Hosszú sípolás és vartyogás után nagy nehezen megtalálja Genfet. Először soknyelvű idegen szöveg jelenti be a műsort, majd felhangzik a hegedűverseny első tétele.

A férfi koccintásra emeli poharát.

– Szóval, elfelejtesz mindent, amit mondtam.

– Már nem emlékszem semmire.

Isznak, aztán leteszik a poharat, és szótlanul nézik egymást. A rádióból árad a hegedűverseny, a prímás egy képzeletbeli hegedűvel és vonóval követi Jascha Heifetz játékát. Az idegen vidáman nézi.

– Mit gondolsz, ha adnék egy húszast neki, utána ő is eljátszaná a hegedűversenyt? Cimbalomkísérettel?

– Nem tudom. Próbáld meg.

Ali bácsi, az öreg hordár nyit be a vendéglőbe, és az idegenhez lép.

– Jó estét. Nemsokára jönni kell a villamosnak.

– Rendben van, várjon meg kint.

Ali bácsi kimegy, az idegen feláll, kézbe veszi a bőröndjét.

– Most valami verset kellene mondanom, ugye?

– Úgy veszem, mintha mondtál volna.

– Soha többé nem látlak.

– Úgy néz ki. Vigyázz Nyári Kölyökre.

Megismétli:

– Táskarádiót hord a vállán.

– Majd vigyázok. Isten veled.

– Isten veled.

Az idegen lehajol, és megcsókolja a nő kezét, aztán kilép az ajtón.

Györgyi a helyén marad, kényelmesen kinyújtózkodik a székén, és behunyt szemmel mosolyog.

A kövér, fiatal pincér oson elő, az idegen után néz.

– Fizetett, Györgyi?

– Megmondtam, hogy neked nem vagyok Györgyi. Különben is fizetett. Nekem fizetett.

Kétszáz forintot vesz elő a tárcájából, és odaadja a pincérnek.

– Ha zárás után visszajön, és keres engem, be kell engedni. Ha le van húzva a redőny, akkor is.

– Vissza fog jönni?

– Azt mondtam, akkor, ha visszajön.

Györgyi maga elé néz, mosolyog, és egyszerűen nem veszi tudomásul a pincér jelenlétét. Bent, a körúti végállomáson már várták a villamost az első éjszakai utasok: színházból hazatérők, cigányok, egy-egy elkésett részeg, vasútról érkezők. Még van néhány perc indulásig, Zemon, az öreg vezető ott ül egy padon a pihenő előtt.

Teherautó fordul be a Csokonai utcába, messziről jöhetett, mert kerekét és ponyváját beverte a sár. Lefékez: egy harminc év körüli, barna arcú, zömök férfi száll ki a vezető mellől. A sofőr leadja a táskát, aztán a kocsi elmegy. A férfi körülnéz, mintha keresne valakit, észreveszi a vezetőt, odalép hozzá, kezet fognak.

– Hazajött, Matisz?

A férfi elmosolyodik.

– Nem haza, csak vissza. Egy kis lázam van. Két nap szabadság, de lehet…

Nem fejezi be a mondatot, kezét a homlokához emeli, és bocsánatkérően néz a vezetőre, hogy személyes ügyeivel tartja fel. Leül mellé a padra, cigarettával kínálja meg, rágyújtanak. Behunyja a szemét, látszik az arcán, hogy szédül a láztól.

– Két nap szabi, aztán tovább, Matisz?

Bólint.

– Tovább.

– Mit csinálnak?

– Víziművet a Bodrogon. Hogy leapadtak a folyók! A Dunán látszik az ínségszikla csúcsa. Azt mondják, régen ilyenkor éheztek a hajósok.

– Most a Bodrog jön? Már hányadik éve csavarog?

– Mit csináljak?

– Nősüljön meg.

Mosolyt erőltet magára, legyint.

– Öreg legénynek nem való a május.

Lehajtja a fejét.

– Nehéz. A férjével verekedni, aki ezer kilométerre van ide?! Aki nincs itt, az mindig szebb és jobb. Bár visszajönne, csak egyszer visszajönne. Sokkal könnyebb volna.

Félszegen a vezető felé fordul.

– Maga ismerte őt?

– Ismertem, a Neuspiller szabómester fia volt.

– Milyen volt?

– Olyannak indult, mint akármelyik úrifiú, de 49-ben meghalt az apja, akkor elkezdett zülleni. Kirúgták az egyetemről, csavargott. Érdekes egy fráter volt. Ha egy helyben ült, mint én most, a kezét az ölébe vette, és lehunyta a szemét, akkor is érezte az ember, hogy teli van nyugtalansággal, és lehet, hogy egy perc múlva kést fog.

– Mi volt a szakmája?

– Luftolt. Futballistákkal barátkozott, ő adta el nekik a nylonórákat meg ilyesmik, de tulajdonképpen Erzsike tartotta el. 56-ban kiment Kanadába, nem nagy kár érte.

Matisz körülnéz.

– Hová ment Erzsike?

– Elvitte a gyereket a bölcsődébe.

Matisz kinyitja az aktatáskáját.

– Hoztam neki valamit.

Egy nylonzacskót vesz ki, valamilyen piros gyümölcs van benne. A vezető megnézi.

– Szamóca. A hegyekben még van?

– Még van.

Közben Erzsike odaér. Arca nem sokban különbözik az útlevélben látott fényképétől, szőke és kékszemű, az a típus, akit magyar Szűz Máriának szokás mondani. Matisz zavartan felkel, és kezet nyújt.

– Jó estét, Erzsike.

A vezető feláll.

– Előremegyek már, körülnézek.

Felmászik az első peron lépcsőjén, a peronon ott áll egy másik kalauznő, köszön neki.

– Szervusz, Ancsurka. Már végeztél?

– Igen, óra tízre.

– Egyébként?

– Férjhez megyek, Józsi bácsi.

– Gratulálok, Ancsurka. Kihez?

– Nézze meg, itt a képe.

A vezető megnézi a képet, nem az a kimondott leányálom.

– Hogy tetszik?

– Nézd, Ancsurka, te élsz majd vele. Biztosan nagyon rendes.

– Ugye csúnya?!

– Szóval, mit mondjak?…

Ancsurka elrakja a képet.

– Bár ne tetszene senkinek, akkor legalább biztos nekem maradna.

A vezető elnéz a pihenő felé, Erzsike és Matisz beszélgetnek a lámpák árnyékában.

Az idegen és a hordár még mindig ott várakozik a villamos alsópályaudvar előtti megállójánál. Nem messze tőlük még nyitva tart egy újságos, bódéjában éles fényű karbidlámpa világít. Az idegen Ali bácsihoz fordul.

– Kihozzák még esténként a holnapi Sportot?

– Ó, már régen nem.

– Akkor az újságos miért van itt?

– El akarja adni az összes újságját, addig nem megy haza. Akik jönnek a fél hármas személlyel, megveszik.

Az öreg hirtelen felfigyel.

– Valahol megállt a villamos.

Rálép a sínre.

– Mégpedig nem is olyan messze.

Az idegen csodálkozik.

– Honnan tudja?

– Érezni a síneken, éppúgy, mint a vasútnál.

Most, hogy az idegen is megszólalt, Ali bácsi meg meri kockáztatni a kérdést.

– Olyan ismerősnek tetszik lenni. Nem tetszett valaha Kőbányán lakni?

– Nem, sohasem laktam Kőbányán.

Az idegen elmosolyodik.

– És amikor laktam, akkor sem tetszett.

Hogy ilyen erélyesen letorkolták, Ali bácsi nem meri folytatni a beszélgetést. Újból rálép a sínre.

– Még mindig nem indult el.

A villamos csakugyan vesztegel, az ablakai sötétek. Erzsike a csapóajtón könyököl, a vezető lent áll a kocsi mellett és cigarettázik.

– Matisz jobban lett?

Erzsike megijed.

– Beteg volt?

– Nem mondta?

– Nem. És nagyon rosszul van?

A vezető bánja, hogy szólt, igyekszik menteni a menthetőt.

– Á, biztos csak meghűlés. Hiába, vízzel dolgozik.

– Nincs aki egy teát főzne neki.

Egyre hangosabb tánczene hallatszik, a vezető és Erzsike meglepődve felnéz. Egy fiatal, valószínűtlenül sovány férfi közeledik feléjük, epolett nélküli, tehát civil használatra átalakított, viseltes, de tiszta, kék rendőrtiszti egyenruhában. Nyakát – valamilyen sérülés következtében – mereven tartja, de mozgásában van valami a bogarakat pusztító énekes és harcias madarak gráciájából. Bal vállán bőrtokos táskarádió lóg, valamilyen külföldi tánczene szól benne. Elmerülve hallgatja, néha biccent a fejével, és maga elé dünnyög.

– Torrero, torrero olé!

A villamosnál megáll.

– Mi van, Józsi bácsi? Jó estét.

– Szerbusz, Nyári Kölyök. Zárlatos a vezeték.

– És ez olyan nagy baj?

– Nekem nem.

A vezető befelé int.

– De van fönt egy csomó kubikos, rakodni voltak a hetes kapunál. És most lekésik a vonatot.

Nyári Kölyök ideges lesz, kikapcsolja a rádióját:

– Esküszöm, a szocializmusban három link hely van: az Ecseri piac, az SZTK és a te kocsid. De talán a te kocsid a leglinkebb.

Körbejárja a villamost, aztán visszajön, és előrenéz a Kőbányai úton.

– Arra lejjebb miért égnek a lámpák?

– Ott nem zárlatos a vezeték.

– Ott már tudnál menni?

– Tudnék.

– Mennyire lehet az ide?

– Olyan jó ötven méter.

– Jól van.

Nyári Kölyök fellép a kocsiba.

– Emberek! Halló! Ébredjenek fel!

Álmos, tehetetlen árnyak mozdulnak meg a sötét ablaküvegen túl, Nyári Kölyök tovább beszél.

– Szálljanak le, meg kell tolni a kocsit. Tíz lépés az egész, utána alhatnak tovább. Mozgás! Mozgás!

Egymás után szállnak le a kubikosok, arcuk gyűrött, fáradtabbak, mint mikor elaludtak, csak Kölyök mozog élénken, ledobja a kabátját, pattog a hangja.

– A pilóta meg Erzsike szálljon fel, mi meg adjunk neki, emberek.

A vezető felszáll, kioldja a kéziféket, a többiek pedig nekiállnak a hátsó ütközőnek. A legjobban Nyári Kölyök erőlködik, szaggatottan jön belőle a szó.

– Toljatok is valamit rajta, ne csak a pofátokat fújjátok fel. Hó-rukk!

A villamos döccenve megindul, utána simán szalad, a vezető csak néha igazít egyet az indítókarral. Kölyök dünnyög.

– Esküszöm, lefutunk a térképről.

Nyolcvan-kilencven méter után újból kigyúlnak a lámpák, a kocsi túljutott a zárlatos részen. A vezető megállítja a kocsit.

– Köszönöm, emberek.

– Nincs mit.

A kubikosok visszaszállnak, elhelyezkednek, és máris újból elalszanak. Nyári Kölyök felveszi a kabátját. A vezető leszól neki.

– Nem szállsz fel?

– Nem, Józsi bácsi, most sietek.

– Hová sietsz?

– Azt mondja egy vasutas, hogy megállt az Alsón a nemzetközi gyors, és valaki leszállt róla. Nem láttad, hogy ki volt?

– Nem.

– Nem baj. Jó éjszakát.

Kölyök lassan lemarad, hallani, hogy újból bekapcsolja a vállán lógó rádiót, és dünnyög maga elé.

– Ó, csa-csa-csa.

A vezető hátraszól Erzsikének.

– Erzsike.

– Tessék?

– Majd az Élessaroknál ébressze fel a kubikosokat.

– Igen.

A villamos megáll az alsó pályaudvar előtt, bevárja, amíg egy fekete ruhás férfi, aki ott várakozott bőrönddel a kezében, felszáll a hátsó peronra, aztán továbbindul.

Az idegen egyedül van a villamos sötét hátsó peronján, bőröndjét a kapcsolószekrényre teszi, aztán az ablak alsó, kék festékkel be nem fedett részén benéz a kocsiba. A padon csak alvó, félrebillent fejű rakodókat lát, de kinyílik az első peron ajtaja, és Erzsike jön végig a kocsin. Az idegen hátrahúzódik a kapcsolószekrényhez, úgy, hogy az arca sötétben maradjon. Oldalt egy használt átszállójegy fekszik, felveszi, összehajtogatja, és a kezében tartja. Erzsike kilép a peronra, és behúzza maga mögött az ajtót.

– A jegyeket kérem.

Az idegen szótlanul átnyújtotta az összehajtogatott átszállót, Erzsike kibontja.

– Ez lejárt.

A férfira néz, felismeri, de nem tud mást mondani, mint az előző mondatot.

– Ez lejárt.

Az idegen lassú mozdulatokkal a peron sarkába vezeti Erzsikét. Az asszony hagyja vezetni magát, arca mozdulatlan, de kezével görcsösen markolja a férfi karját. Mikor Erzsike feje nekitámaszkodik a sötét üvegnek, a férfi megcsókolja először az arcát, aztán a száját. A kalauznő most tér magához.

– Laci.

És most ő fogja át a sápadt, megöregedett férfiarcot, és csókolja, ahol éri. Mikor lecsillapodott, szorosan odabújik a férjéhez, és lassú, elnyújtott hangon beszélni kezd.

– Télen tudtam, hogy nem jöhetsz, amíg a hó el nem olvadt a ház előtt, megpróbáltam nem gondolni rád. Milyen hosszú-hosszú tél volt. De most nyáron már mindennap vártalak.

Újból megcsókolja az idegent.

– Olyan jó, hogy itt vagy. Már két levél is visszajött, amit írtam neked. Arra gondoltam, hogy valami bajod történt.

Az idegen átfogja Erzsike vállát.

– Jól érezted, sokszor meg akartam halni.

– Miért?

– Esténként mindig egyedül voltam, korán lefeküdtem, még sötét volt, mikor felébredtem, de nem tudtam elaludni újból. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy megőrülök. Feküdtem az ágyban, és idegen volt a testem saját magamnak, nem éreztem, hogy a kezek, amiket látok, az én kezeim. Felgyújtottam a lámpát, de csak régi újságok feküdtek az ágyam mellett, idegen nyelvű újságok, nem értettem őket, nem oldottak fel semmit. Féltem az őrülettől, hangosan beszéltem, és arra gondoltam, hogy jobb lenne meghalni, de még nem akartam. Meg akartam őrizni magam, hogy egyszer még visszatérjek. Kerestem valami emléket, ami újra megtölt belülről, de minden emlékem üres volt, csak te nem. És rád gondoltam.

Elhallgat, homlokát az emlékezéstől sűrű izzadság verte ki. Erzsike előveszi a zsebkendőjét, végigtörüli a férfi arcát, aztán lassan, ügyetlenül végigsimogatja.

Váratlanul kinyílik az ajtó, megrezzenve néznek föl: a vezető áll a kocsiból kitóduló fényben, csöndesen, de szemrehányóan mondja Erzsikének:

– Erzsike, miért nem keltette fel őket az Éles-saroknál? Most vissza kell menniök.

A kalauznő ugrik.

– Megyek, Józsi bácsi.

Eltűnik a kocsiban, hallatszik a hangja, ahogy ébresztgeti a rakodókat.

A vezető kint marad a peronon, figyelmesen nézi az idegent.

– Ha nem tévedek, maga az, Neuspiller?!

Az idegen állja a farkasszemet, de nem szólal meg.

– Szóval visszajött?

– Baj?

– Baj? Miért volna baj? Jobb későn, mint soha.

Köszönés nélkül behúzza maga mögött az ajtót, és visszamegy az első peronra. Az idegen rátámaszkodik a csapóajtóra, kinéz: a rakodók leugrálnak a lépcsőn, és futva tartanak a felső pályaudvar felé. Az eső már elállt, fúj a szél, a himbálódzó lámpák fénye megvillan a rakodók lapátjának a vasán.

A villamos elindul. Kisvártatva visszajön a kalauznő, szorosan odabújik a férjéhez.

– Ugye, most már itthon maradsz?

Az idegen gondolkozik, hogy mit válaszoljon, aztán határozottan bólint.

– Itthon.

Összeölelkeznek, és néznek ki az elmaradó, sötét utcára, a kalauznő ábrándozik.

– Reggel majd együtt megyünk a gyerekért. Meg sem fogod ismerni, már olyan nagy.

Az idegen hallgat.

A kalauznő és az idegen ott állanak egy kis, kör alakú ház előtt, a ház alapjának átmérője alig lehet több három méternél. Amíg Erzsike előveszi a ház kulcsát, az idegennek eszébe jut a nő egyik mondata, hogy mindig nyitva hagyta az ablakot, úgy várta őt. Ellenőrizni akarja, ujjheggyel megnyomja az üveget, az ablak enged. Az idegen elmosolyodik.

Belépnek a házba, kívülről alig képzelhető, hogy a vastag körfal egy ennyire kis szobát zár magába. Erzsike felgyújtja a villanyt, az idegen még nem járt ebben a házban, körülnéz.

A szoba alapterületének legnagyobb részét elfoglalja az ágy, ezenkívül alig fér el benne bútor. Az ágyon a kisfiú nagy, kopott, barna mackója ül, az óvodába a kisebbik mackót vitte el magával. A szobában szanaszét még sok játék hever a padlón: színes dobozok, képeskönyvek, egy luftballon.

Az ágy mellett könyvespolc áll sok könyvvel, a polc fölött kis, szecessziós hangulatlámpa világít. Amikor beléptek, Erzsike ezt gyújtja meg a mennyezetről egy szál dróton lelógó villanykörte helyett. A lámpa mellett az idegen képe van egy keretben: ezen a fényképen sokkal fiatalabbnak látszik, arca még kifejez valami tehetetlen elszántságot, készenlétet a cselekvésre, aminek mostanra már nyoma sem maradt. Oldalt egy kisasztal, két szék fogja közre, az asztalon nagy tál kompót: almából, szilvából; karikára vágott citromszeletek úszkálnak benne.

– Ez az a ház, amiről írtál?

– Ez.

– Ki építette?

– Nem építették. Egy kaszárnya sarkán állt, figyelőtorony volt. A remízben tudták, hogy lakás kell nekem meg a gyereknek, idehozták daruval. Matisz pedig megcsinálta belülről.

– Ki az a Matisz?

– Egy szerelő. A többiek segítettek neki. Józsi bácsi pedig padlózott.

A kalauznő, ahogy belépett a szobába, elfogódott lett, túl hirtelen és céltalan mozdulatokat tesz, értelem nélkül rakosgat arrébb tárgyakat.

– Nem akarsz egy kis kompótot?

– Most nem.

A kalauznő mégis odamegy az asztalhoz, hozzáér a merőkanálhoz, a kanál belecsúszik a kompótostálba. Nem nyúl utána, legyint.

– Nem baj.

Arrébb tolja az asztalt, láthatóvá válik egy gyerekágy felső pereme, az ágy fölött pedig a falon egy öt-hat éves kisfiú képe.

Az idegen leül a díványra, hátratámaszkodik a könyökére. A dívány mellett egy rajztáblát vesz észre, felemeli: a táblára szögezett rajzlapon egy ceruzával rajzolt zongorabillentyűzet látszik.

– Zongorázni tanulsz?

– Igen. Itthon ezen gyakorolok.

– Mit játszol?

– Czernyvel kezdtük, most a Tűzlovast.

– Érted is, amit játszol?

– Nem tudom.

Az idegen elmosolyodik.

– Miért nem tudod?

– Neked félek beszélni. Régen mindig nevettél, ha azt mondtam, hogy receft vagy minyom.

Az idegenen most is végigfut valami ideges rángás az így kiejtett szavaktól, de úrrá lesz magán, és újból mosolyog.

– Ülj le.

A kalauznő leül a dívány átellenes sarkába.

– Gyere közelebb.

Erzsike nem megy, az idegen nem nyúl utána. Kezébe veszi a játékmackót, a hátára fekteti: sír. Megismétli néhányszor, közben figyelmesen nézi a feleségét, és mintha a rajta észlelt jelekből indulna ki, megkérdezi:

– Megöregedtem?

A kalauznő közelebb húzódik.

– Nem. Pont olyan vagy, mint régen.

Az idegen megnézi a lámpa mellett álló, néhány évvel ezelőtti képét, aztán magába merül. Erzsike tétován szólal meg.

– És én?

– Mi van veled?

– Milyen vagyok?

Az idegen szótlanul játszik a mackóval, a játék újból és újból felsír. Erzsike lassan felszabadul a gátlások alól, egyre lendületesebben beszél.

– Száraz a bőröm, esténként mindig bekentem krémmel, és jártam kozmetikushoz is, pedig hidd el, nem érdekelt az egész.

– Akkor miért jártál?

– Azt akartam, hogy mire visszajössz, szépnek találj. Csak neked akartam szép lenni. De olyan sokára jöttél, már alig tudtalak várni.

– Volt valakid?

– Csak te.

Magához húzza az idegen fejét, és végigdőlnek az ágyon. Erzsike a férfi homloka elé teszi a kezét, hogy bele ne üsse az ágy karfájába.

– Vigyázz. Már elfelejtetted, hogy rövid neked az ágy?

Otthagyja a kezét az idegen homlokán, másik kezével eloltja a kislámpát. A sötétben feldől a játékmackó, és szinte emberi hangon felsír.

Mintha az idegen gondolataiból merülne fel, a pályaudvari vendéglő látszik furcsa visszás fényeivel. Elmúlik éjjel egy óra, zárnak.

A terem üres, a cigányok most mennek, sorra elköszönnek a sarokasztalnál számolgató üzletvezetőnőtől.

– Jó éjszakát kívánok.

– Jó éjszakát, Györgyike.

A vezetőnő fejbólintással fogadja a köszönést, a cigányok átbújnak a félig lehúzott redőny alatt, majd a térről még egyszer behallatszik élénk vitájuk.

– Kérlek, Bélám, a Menuhin szokott jógaülésben gyakorolni, és nem a Heifetz.

A pincér összehajtogatta a terítőket, most végigjárja a termet, és eloltja a falilámpákat. Györgyi rászól.

– Nézd meg, a mosdóban nem maradt-e valaki!

A pincér bemegy a teremből nyíló mosdóhelyiségbe, és egy részeg öregembert hoz ki a gallérjánál fogva. Az öreget láthatólag nem érdekli, hogy rángatják, mutatóujjával integetve morfondírozik.

– Mindenkinek van istene, a mókusnak is van istene! Vagy nincs?

Gondolkozik a váratlanul felmerült lehetőségen.

– Csakugyan. Lehet, hogy nincs.

Megkérdezi a pincért.

– Maga szerint van isten?

– Majd jól belerúgok a fenekedbe.

– Ez nem válasz. Hiába, ez nem válasz.

A pincér kidobja az öreget, és becsukja mögötte az ajtót. Leveti fehér kabátját, a fogason lóg megkötött nyakkendője, felveszi, aztán a sarokasztalhoz lép.

– Milyen volt az esténk?

– Gyönge, mint mindig.

– Minek Kőbányára vendéglő? Nyitottak volna helyette három kocsmát. Gyerekkoromban, emlékszem, színházat próbáltak csinálni itt, de az is megbukott.

Minden átmenet nélkül közömbös hangon.

– Elkísérhetlek haza?

– Még nem megyek. Kiírom a jövő heti igénylést.

– Meddig maradsz?

– Ameddig tart.

A pincér elhúzta a száját.

– Úgysem fog visszajönni. Nem úgy ment el.

– Tudom, nem is várom őt. Telefonált, hogy nem jön.

A pincér felveszi a kabátját.

– Elmehetek a konflissal?

– Ha megengeded, én szeretnék.

– Értem.

A pincér elmegy, a nő tovább ír az egyetlen égve maradt lámpa fényénél. A terem elején a homályos sarokban öreg takarítóasszony söpröget. Györgyi odaszól neki.

– Annus néni. Ha keres engem egy magas, fekete hajú férfi, engedje be őt.

A kis házban csak a hangulatlámpa világít, az idegen és Erzsike egymás mellett fekszik az ágyon, a férfi feljebb csúszott, válla kilátszik a paplan alól, fejét nekitámasztja az ágy karfájának. Erzsike átfogja a nyakát.

– Miért fekszel annyira fönt? Csússzál lejjebb, megfázol.

Lehúzza magához a férfi fejét, és megcsókolja.

– Egész hideg a vállad.

Betakarja. Az idegen hagyja, de az arcán kiülő kényszeredettségből ki lehet találni: épp azért feküdt feljebb, hogy a nő ne tudja megcsókolni.

– Nem adnál egy kis kompótot?

– Dehogynem. Várj, idehozom az egészet.

Erzsike felkel, és felveszi magára fehér pongyoláját. Lépni akar, de az idegen megállítja.

– Vesd le a pongyolád.

– Azt mondtad, hozzam ide a kompótot.

Az idegen arca komor, mintha így akarna bosszút állni a méltánytalanságért, amit az elszenvedett csók ejtett rajta.

– De azt nem mondtam, hogy öltözz fel.

Erzsike a férjére néz, mikor megbizonyosodik, hogy nem tréfál, leveti magáról a pongyoláját, és elindul a kisasztal felé. Nem tudja, hogy viselkedjen, kezei megrebbennek, hogy eltakarja magát. Az idegen, karját feje alá téve, tárgyilagosan nézi.

A kalauznő az asztalhoz érve megfogja a kompótot, közben szeme megakad a kisfiú falon függő képén, leveszi, és ezzel takarja be magát visszafelé. A képet is magával hozza az ágyba, mutatja az idegennek.

– Nézd, ilyen most.

Az idegen két ujjal kiemel egy szem gyümölcsöt a tálból, nézi a képet, bólint.

– Igen. Szép.

– Úgy hasonlít rád.

– Igen, azt hiszem, hasonlít.

A kalauznő ettől a pár szótól elfelejti, hogy meztelenül küldték végig a szobán, arcát a férje vállához dörzsöli. Az idegen leteszi a tálat, végigdől az ágyon, karját ráteszi Erzsike vállára.

– Kompót citrommal, szóval, itthon vagyok.

Emlékezően.

– Kint lefekvés előtt mindig a térképet néztem, kerestem az utat hazafelé, és éjszaka, mikor felébredtem, úgy tűnt, hogy az arcom térképpé változott: utak futnak le rajta a homlokomtól az államig, és olyan idegen volt az arcom saját magamnak, hogy el tudtam volna indulni ezeken az utakon.

– Nem értem.

– Add ide a kezed.

A férfi megfogja a kalauznő kezét, és a homlokára teszi ott, ahol a haj véget ér.

– Itt van Kanada. Innen indultam el.

Összeráncolja a homlokát, a ráncok összetüremkednek, végighúzza rajtuk a felesége ujját, mintha egy hegyvonulaton vezetné.

– Itt hegyeken jöttem végig.

Az ujj tovább halad az arcon, a szemgödör következik. Az idegen behunyja a szemét.

– A tenger. Itt hajóra szálltam.

A kalauznő végigsimítja a bezárt szemhéjat.

– A Viktória óceánjáróval jöttem Franciaországig.

Erzsike ujja az orr melletti, mély ráncban halad tovább.

– Ez Európa. Brüsszelben expresszre szálltam, és éjfélkor megérkeztem Kőbányára.

Erzsike ráhajol a férfi szájára, és megcsókolja.

– Olyan jó, hogy hazajöttél.

Az idegen nem változtat fekvő tartásán, de a hangja megremeg; a felépített terv döntő szakaszába érkezett.

– És mi volna, ha most ketten indulnánk el?!

Végigvezeti felesége ujját visszafelé a szájától a homlokáig. Erzsike megérti, hogy ez mit jelent: megdöbben.

– Azt mondtad, hogy itthon maradsz.

Könyörögve.

– Nem kell, hogy kimenj az emberek közé, ha nem akarsz, én hazahozok mindent, és olyan szép estéink lesznek: fekszünk és beszélgetünk.

Az idegen kitör magából.

– Nem maradhatok itt, most tele van a világ vállalkozásokkal. Mindenütt háború, forradalmak, előszedik a kertben elásott aranyat, és minden hatalom új kezekbe kerül. Ott kell lennem a dolgok közepén, és nem itt, az isten háta mögött. Az élet itt már rég megállt, nézz csak ki: milyen sötét az éjszaka, negyedórára a főváros közepétől.

Tervezget.

– Elmegyünk, már hajnalban elmegyünk. Te jössz velem, és visszatér a szerencsém.

A feleségére néz, csak most veszi észre, hogy az asszony sír. Megtörüli a szemét.

– Miért sírsz?

– Mi lesz a gyerekkel?

Az idegen gyorsan beszél, a szavaknak nem az értelmével, hanem a lendületével akarja meggyőzni az asszonyt.

– Kihozatjuk magunk után. Neki is jobb lesz kint, megkap mindent, ami hiányzott gyerekkorunkban neked és nekem. Utazni fog, játszani a tengerparton.

Erzsike arca vigasztalan marad: nincs meggyőzve. Az idegen lenyúl kis szív alakú bőröndjéért, és egy gyöngysort vesz ki belőle. Ormótlan, sötét gyöngyökből álló, pályaudvari magazinokban árulnak ilyeneket, italokkal és képeslapokkal együtt. Az idegen is csak úgy sebtében vehette, mert rajta maradt az árjelző cédula, most egy takart mozdulattal letépi.

– Neked hoztam.

A gyöngysort a nő nyakába teszi, Erzsike mosolyogni próbál, de nem tud, a fiára gondol, és arcára halálos szomorúság ül ki.

Az ajtón halkan, de határozottan kopognak.

Erzsike megijed, az urához bújik, az idegen arca megfeszül. Mozdulatlanul fekszenek egymás mellett, figyelik az ismeretlen kopogtató cipőtalpának csikorgását a ház előtti kavicsokon.

A kopogás megismétlődik. Erzsike suttogva mondja:

– Ne nyisd ki, nem tud bejönni.

Az ismeretlen, aki az ajtó túlsó felén áll, biztos a dolgában. Harmadszor is kopogtat, és ez a kopogás egy árnyalattal sem türelmetlenebb az elsőnél.

Az idegen felkel, magára veszi az asszony pongyoláját, és kinyitja az ajtót. Megdöbben:

– Kidd. Nyári Kölyök.

Nyári Kölyök előrehajtja merev nyakát, minden indulat nélkül nézi az idegent.

– Pongyolában vagy, Neuspiller? Öltözz fel, a Nagy Tükörnél megvárlak.

Megfordul, ujjai bekapcsolják a vállán lógó táskarádiót, halk, fojtott tánczene hallatszik. Nyugodt, hosszú lépésekkel elindul, dünnyög maga elé, a zene ritmusára.

– Calcutta-cutta, Calcutta-cut.

Az idegen bezárja az ajtót, és szótlanul visszafekszik a felesége mellé, egy darabig még beszűrődik a Nyári Kölyökkel együtt távolodó tánczene, aztán csönd lesz. Az idegen és a Kölyök halkan beszélgettek, ráadásul az idegen eltakarta a vállával az ajtót, így Erzsike nem tudta kivenni tisztán az eseményeket.

– Ki volt az?

– Nyári Kölyök.

Erzsike felkönyököl, és az ura arcába néz.

– Mit akart?

– Semmit. Hívott ki a Nagy Tükörre.

– Ne menj ki. Kölyök megöl.

Az idegen elmosolyodik.

– Lehet, de egyszer úgyis találkoznom kell vele.

Erzsike belekapaszkodik a férje vállába.

– Nem kell a Tükör felé menni, gyerünk át a Kiserdőn. Öltözzünk fel gyorsan.

Magára kapja az ingét, de az idegen nem mozdul.

– Nincs értelme elfutni. A félelem menekülés közben növekszik.

Erzsike egyre kétségbeesettebben kérleli.

– Ne menj ki a Tükörre, jaj, mit csináljak, hogy ne menj ki.

Hirtelen elhatározással.

– Elutazok veled, ha nem mész ki.

Az idegen ráhajol felesége arcára, és megcsókolja. Erzsike, mintha máris megbánta volna, amit ígért, minden erejével magához szorítja a férfi fejét. Hézagos fakerítés mögött egyetlen tengelyre szerelt kerék fut végig egy öt-hat méter sugarú körpályán. A pálya fél kerék mélységig süllyesztve van, negyven-ötven centiméter távolságból mindkét oldalon bádogfal fogja körül. A kerék újra és újra végigszáguld a pályán, dübörgése felveri az éjszakai nyugalmat, de a környéken, úgy látszik, megszokták, mert egyetlen ablakban sem gyullad lámpa. A telep voltaképpen vasúti faraktár, hátul kátránnyal letakart talpfagúlák állanak, a hatalmas, mozdulatlan, sötét tömbök között még kísértetiesebben hat a csattogó kerék véget nem érő rohanása.

Az idegen és a kalauznő néznek be a fakerítés rései között, a férfi még nem látta ezt a szerkezetet.

– Mi ez?

– Sínpusztító gép, ezzel mérik a sínek kopását. Megy rajta a kerék éjjel-nappal, megállás nélkül. Egy nap alatt annyit kopik, mint a rendes sínek egy év alatt.

Az idegen eltűnődik ezen.

– Egy nap alatt egy évet kopik. Igen, így múlik el az én életem is. Ilyen gyorsan és értelmetlenül.

A kalauznő nem érti a férje szavait, annyira idegenek néki a gondolatai, hogy még kérdezni sem tud pontosan: tulajdonképpen mi baja van. Az egész, amit tehet, az, hogy hozzábújik.

Az idegen nem tudja elfordítani a tekintetét a forgó kerékről.

– Nem volt semmi, ami lelassítsa az életemet, egy percre sem tudtam megkapaszkodni semmiben.

– Sohasem?

– Soha.

A kalauznő keresgél közös emlékeik között.

– És amikor először szólítottál meg a vendéglő előtt?

Mosolyogva idézi a férfi szavait.

– „Kisasszony, ha meg akarja menteni az életemet, vigyen el magához, és főzzön nekem teát!” Akkor sem volt könnyebb?

– Nem. Az neked volt élmény, és nem nekem.

– És a Népligetre sem emlékszel?

– Mi volt ott?

– A próbavágányon nagy, ezüstszínű hálókocsik álltak. Az őr azt mondta, hogy Lengyelországnak szállítjuk, de a lengyelek nem veszik át, azért állanak itt. Te adtál az őrnek egy húszast, és egész éjszaka fönt aludtunk az egyik kocsiban.

A férfi indulattal ismételgeti.

– Nem emlékszem, értsd meg, hogy nem emlékszem.

– Mire emlékszel?

– Nincs életemnek egy napja, amit visszakívánnék.

Arca teljesen mozdulatlanná válik, hangosan beszél, de nem az asszonynak, hanem saját magának.

– Valaha könnyebbnek képzeltem az életet, és most annyi erőm sincs, hogy elviseljem.

Álmos, bekecses ember tűnik fel a kerítésen túl. Kijön a portásfülkéjéből, megcsavar egy csapot, a víz surrogva elborítja a pályát, fél kerék magasságban, a bádog oldalfalak meggátolják, hogy felül kifolyjon.

– Lehűtik a síneket – mondja a kalauznő.

A kerék zaja mérséklődik, de a robaj, ahogy hasítja a vizet, talán még elviselhetetlenebb. Az idegen merően nézi, a kalauznő a férje vállára teszi a kezét.

– És én?

– Hogyhogy te?

– Velem sem tudod elviselni az életet?

Az idegent teljesen lekötik a saját gondolatai, de azért úgy tesz, mintha mosolyogna, és megsimogatja a kalauznő arcát.

– Te megpróbáltad elviselhetővé tenni.

A kalauznő csalódott.

– Ó, csak ennyi voltam? Én több szerettem volna lenni.

Bent a fatelepen az öregember újból előjön a kuckójából, és elzárja a csapot. A víz fokozatosan lefolyik, ezzel arányosan felerősödik a kerék csattogása.

Az idegen tudja, hogy most nem célszerű az idegeskedés, mégis csak nehezen lesz úrrá magán.

– Ne kívánd, hogy bókokat mondjak.

– Régen olyan más voltál.

– Jobb, rosszabb?

– Nem tudom. Akkor is szomorú voltál, de meg tudtalak vigasztalni. Most már nem lehet.

Az idegen minden meggyőződés nélkül megcsókolja a feleségét, aztán az órájára néz.

– Indulhatunk. Két óra múlva jön vissza a gyors.

Elindulnak, a férfi visszafordul, és még egy pillantást vet az engesztelhetetlenül száguldó kerékre. Nagyot nyel.

– Lehet itt valahol sört kapni?

– Már minden bezárt. Talán a vasúti vendéglő még nyitva van.

– Még nyitva van?

Az idegen arcán feltűnik valami bujkáló öröm.

Az idegen és a kalauznő ül egymás mellett a villamoskocsin. Tulajdonképpen semmi mondanivalójuk sincs. Az idegen néha elmosolyodik, és megsimogatja Erzsike arcát. A kalauznő most meséli el, hogy mit végzett a vezetővel.

– El kell mennem a benti végállomásra, csak ott adhatom át a szolgálatot.

Az idegen nem tiltakozik.

– Jó, de én majd leszállok a vendéglőnél, iszok egy pohár sört. Ott megvárlak.

– Nemsokára ott vagyunk.

Az idegen felemelkedik, tréfásan kérdezi.

– Nem kísérsz ki?

– Dehogynem.

Az idegen elindul, a kalauznő belekarol, és kimennek a hátsó peronra. Most is nekitámasztja a kalauznő fejét az ablaküvegnek, és megcsókolja, de ezek már nem azok a szenvedélyes csókok, amiket akkor váltottak, mikor az idegen először szállt fel a villamosra. A kalauznő úgy tesz, mintha játszana, és apró cuppanásokra bontja fel a csók egységes, lendületes ívét, így rövidebb ideig tart és kevésbé intenzív. Az idegen most mintha észrevenne valamit, de közeledik a pályaudvari vendéglő, és a felismerés elenyészik. Gyanútlanul búcsúzik el.

– Szerbusz, akkor itt megvárlak.

Az idegen leszáll. A kalauznő integet utána, de a kocsi még el sem fordult, mikor már bemegy a peronról.

Ahogy a villamos eltűnt, az idegen elindul a pályaudvari vendéglő felé. Hűvös hajnali szél fúj, az idegen felgyűri kabátja gallérját.

Épp most érkezett be a fél hármas nyíregyházi személyvonat, sűrű tömeg hömpölyög ki az állomásépületből. A legtöbben kőbányaiak, hiszen épp azért nem mentek be a vonattal a Nyugati pályaudvarra, szétoszolnak, eltűnnek a térről nyíló kis utcákon, csak néhányan lépnek oda a vendéglő lehúzott rácsához, és zörgetnek rajta. Az idegen nem csatlakozik hozzájuk, nekitámaszkodik a még mindig várakozó konflis oldalának.

A zörgetésre a takarítónő arca jelenik meg a rács mögött, kiszól:

– Mi tetszik?

– Mi tetszik? Szeretnénk bemenni.

– Nem lehet, kérem, már elment a személyzet.

A késői utasok minden meggyőződés nélkül még háborognak egy darabig.

– Tízórai utazás után ne lehessen egy feketét kapni!

Egyikük felemeli a karján alvó gyereket.

– Hol vegyek most tejet neki?

A takarítónő csípőre teszi a kezét.

– És a közértbe be lehet menni zárás után?

– A közért, az más.

Senki sem magyarázza meg, hogy a közért, az miért más, persze aztán lassan elvonulnak.

Az idegen megvárja, amíg eltűnnek, csak akkor megy oda a redőnyhöz.

– Jó estét.

– Kit tetszik keresni? Már mindenki elment.

Az idegen tétovázik.

– Györgyi is?

A takarítónő közelebb jön, kutatva nézi a férfi arcát.

– Magát várja a vezetőnő?

– Azt hiszem, engem.

– Jó estét. Még itt van Györgyike.

Felhúzta a redőnyt, és beengedi az idegent. A vendéglő már teljesen be van „csomagolva”: a székek az asztalon, a kő vizesen fénylik. A takarítónő nemsokára befejezi a munkát. Széles mozdulatokkal magyaráz.

– Azt mondta, ha jön egy magas fiatalember, és őt keresi, akkor be kell engedni.

– Hol van Györgyi?

– A raktárban. Válogatja össze a szennyest.

Az idegen átmegy a kongó félhomályos helyiségen, a takarítónő tovább dolgozik.

Az idegen belép a hatalmas, teremnek is beillő raktárba. Itt is, akár az éttermi részben, már csak egyetlen állólámpa világít. Györgyi ennek a fényénél nézi át az asztalneműt, a használhatatlan abroszokat és konyharuhákat a földre dobja. Az idegen nem köszön, szótlanul nekitámaszkodik az ajtófélfának, előveszi az öngyújtóját, és játszik vele: meggyújtja, elfújja, újból meggyújtja, aztán újból elfújja. Györgyi ránéz, egy pillantással tudomásul veszi, hogy a férfi visszajött.

– Ne játssz a tűzzel, mert álmodban eloltod.

– Ma már nem alszom.

Az idegen körülnéz.

– Rólam beszéltél a takarítónőnek?

– Rólad.

– Honnan tudtad, hogy visszajövök?

– Majd megmondom.

Az idegen lassan körbesétál a raktárban. Az egyik sarokban ócska asztalok és székek vannak felhalmozva, megáll mellettük, nézegeti őket.

– Ezek a régi asztalok?

– Igen.

– Már nem használják őket?

– Néha kirakják a kerthelyiségbe.

– Melyik volt a mi asztalunk?

– Nem tudom.

Az idegen válogat az asztalok között, rámutat egy kis, kopott asztalra.

– Ezen állt a rádió. Emlékszel? A régi üzletvezető szögeket vert a kereső mellé, hogy ne lehessen fogni rajta külföldet.

– Mondtam, hogy nem emlékszem semmire.

Az idegen megütődik ezen a hangon, felnéz, de azután folytatja a keresést. Végül is megállapodik egy porral beborított asztalnál.

– Ez volt.

– Biztos?

– Biztos. Itt, a bal oldalán volt egy hosszú repedés, ahová a cédulákat dugtam be.

Megtalálja a repedést, ujjai hegyével óvatosan belenyúl, és kivesz egy tömöttre összesodort papírlapot. A papír a hosszú évek alatt megfoltosodott, át- és átjárta a por. Kibontja, bármennyire is vigyázva nyúl hozzá, a papír közben be-beszakad, a lámpához megy és elolvassa. Míg olvassa, az arcára kiül az a tehetetlen és elszánt mosoly, amit a néhány évvel ezelőtti fényképén láttunk. Összesodorja a cédulát, felkattintja az öngyújtót, és elégeti. A nő csendesen kérdezi:

– Mi volt benne?

– Üzenet a világnak ironikus hangnemben: „Huszonkét évesek vagyunk, és boldogtalanok. Ha még egy évig nem történik semmi, huszonhárom évesek leszünk és boldogtalanok.”

– És a világ nem találta meg egy asztal repedésében?

– Nem.

Györgyi visszatér a munkájához, onnan mondja csendesen maga elé.

– Lehet, hogy azért nem történt semmi azóta.

– Miért? Azelőtt történt valami?

– Igaz, azelőtt sem. A változások olyanok, mint apály és dagály egy halastóban.

Az idegen érdeklődéssel néz Györgyire.

– Pedig úgy látszott, hogy belőled lesz valami.

– Mikor látszott úgy?

– Mikor azt mondtad a szüleidnek, hogy kispolgárok, és összevesztél velük.

Györgyi elmosolyodik.

– Összevesztem, de minden reggel beadták a szobámba a reggelit az ajtó alatt, és én a harmadik napon megettem. Kakaó volt kaláccsal.

– Et resurrexit tertia die.

– Én más vallású voltam.

– És föltámadt a harmadnapon. A biblia mondja egy kispolgárról.

A takarítónő jön be, már átöltözködött utcai ruhájába.

– Végeztem, Györgyike.

– Jól van, Annus néni. A redőnyt bezárta?

– Igen, itt a kulcs. Jó éjszakát.

– Jó éjszakát.

A takarítónő elmegy az udvarra nyíló hátsó kijáraton. Csönd lesz, az idegen töri meg a csöndet.

– Most már megmondhatod.

– Mit?

– Honnan tudtad, hogy visszajövök?

– Azért annyira már ismerlek. Amíg a feleséged mellett feküdtél, többször eszedbe jutottam, mint az egész öt év alatt.

– Most veled vagyok, nem félsz, hogy őrá gondolok?

– Nem.

– Miért nem?

A nő kezében megáll az asztalterítő, csöndesen, de határozottan kimondja:

– Nem félek, mert én voltam az egyetlen, akit szeretni tudtál, a többi csak menekülés volt neked és önvédelem.

A férfira néz, aki komor, változatlan arccal figyel, elbizonytalanodik.

– Nem így volt? Most már mindegy, megmondhatod.

Az idegen lassú lépésekkel közelebb jön. Nem lehet tudni, megütni vagy átölelni készül-e a nőt? Megáll előtte, és hosszan nézi. Györgyi kétségbeesetten beszél tovább.

– És most elmehetsz újra húsz évre, száz évre, akkor is az enyém marad minden, ami szép volt benned. Senki se tudja, hogy lehettél volna valaki, hogy akartál valamit, a feleséged se, mert ő csak szeretett téged, de mi azonosak voltunk. És most verjél meg, ha akarsz.

Az idegen átfogja a nő vállát, és megcsókolja. Györgyi hozzábújik, az ujjai hegyével megsimogatja az arcát, az idegen megharapja az ujját, aztán elengedi. Györgyi felnéz a férfira.

– Amikor olvastad a cédulát, olyan volt az arcod, mint régen.

Újból megcsókolják egymást, Györgyi csók közben kigombolja az idegen ingét, és végigsimítja csupasz, szőrtelen mellét. Felsóhajt.

– Még meztelen a melled. Istenem, mint egy gyereknek.

Györgyi és az idegen egy asztal mellett ülnek, az idegen üres sörösüveget pörget meg újból és újból, a nő feltérdel egy székre és úgy nézi.

– Ide jön vissza a feleséged?

– Ide.

Az órájára néz.

– Már lassan itt kellene hogy legyen.

– Nem lenne jobb, ha most elmennél?

– De hát akkor nem találkozom vele!

– Tudom. Épp azért mondom.

Az idegen csodálkozó tekintetet vet Györgyire, aztán mintha valamit megértene, gúnyosan elmosolyodik. A nő tiltakozva emeli fel a kezét.

– Ne félj, nem akarom rád bóvlizni magamat. Hosszabb távra kibírhatatlan vagy.

– Akkor miért?

– Most még elmehetsz úgy, mintha győztél volna, de ha találkozol vele, akkor esetleg már nem.

Az idegen vállat von, és tovább pörgeti a sörösüveget.

– Mi történhet?

– Nem láttál rajta semmi olyan jelet, hogy csalódott benned?

– Nem.

– Egyetlenegyet sem?

– De most, ahogy mondod, egyre emlékszem. Ismered azt, mikor a csókokat rövid cuppanásokra osztja fel a másik?

– Így csókolt meg?

Az idegen elgondolkozik.

– Igen, így csókolt meg utoljára.

– Ez nagyon szomorú. Te is így csókoltál meg engem, mikor már untál.

– Mindegy. Szükségem van rá.

– Csak vigyázz.

Az idegen feláll.

– Eléje megyek.

– És ha villamoson jön?

– A sínek mellett megyek, majd észreveszem.

Györgyire néz és elkomolyodik.

– Az előbb elbúcsúztunk, és visszajöttem, tehát most nem búcsúzom.

– Nem búcsúzol, tehát búcsúzol. Értem. Ha majd úgy tíz-húsz év múlva erre jársz, nézz be megint.

– Jó, benézek, de miről foglak majd megismerni?

– Akkor már mindenkinek lesz helikoptere, csak én járok majd konflison. És a hajam egyre szőkébb lesz. Ha majd egész platinaszőke lesz, tűzök belé egy kék virágot.

– Az nagyon szép lesz.

– És terád majd hogyan fogok rád ismerni?

– A fiaimból álló futballcsapattal jövök, én leszek a trénerük. Keménykalap lesz rajtam.

– Majd egy jegyet leszel szíves a meccsetekre.

– Csak egy jegyet? Egyedül jössz majd ki?

– Igen, azt hiszem, egyedül.

A furcsa szópárbaj lendülete kifutott. Györgyi az órájára néz.

– Ideje elindulnod.

– Igen, ideje elindulnom.

Györgyi kinyitja az idegen előtt a vendéglő hátsó ajtaját, de ahogy kinyitotta, ijedten visszahőköl. Nyári Kölyök áll a kis belső udvaron, alakja betölti az alacsony ajtórést. Belép a raktárhelyiségbe, bezárja az ajtót, és a kulcsot zsebre vágja. Az idegen és Györgyi megdöbbenve néznek rá.

– Nem vagy valami udvarias, Neuspiller. Azt, hogy öt évet várattál, még elnézem, de miért kellett egy órát még külön? Mindegy, fő az, hogy találkoztunk.

Györgyihez:

– Valamivel meg kellene locsolni. Van még kiszolgálás?

– Nincs.

– Nekem se? Készpénzben fizetek.

Letesz az asztalra egy százast. Györgyi nem nyúl érte.

– Vedd tudomásul, hogy már zárva vagyunk.

– Most miért akarsz velem összeveszni? Tudod, mit? Ha hozol egy üveg bort, itt maradhatsz. Megéri.

Györgyi átfut az éttermi részbe, egy üveg borral és egy pohárral tér vissza.

– Miért csak egy poharat hoztál? Régen úgy volt, ha hárman találkoztunk, az egész galerinak megterítettek. Dobj fel egy terítőt, és adj még öt poharat.

Györgyi elővesz egy terítőt, betakarja vele a galeri asztalát, és hat poharat tesz rá. Kölyök sorba járja az asztalt, tölt mindegyik pohárba:

– Várjátok az éjféli gyorsot, mely soha nem áll meg számotokra Kőbánya-alsón.

Koccint a poharakkal, de nem iszik, helyről helyre jár, ahogy annak idején ültek. Koccint az első pohárral.

– Meskó, mestere a kényelemnek, neked volt önkritikád, te meghaltál. Nem érted meg, hogy beteljesüljön régi vágyad: ha majd kihullnak a fogaid, teherbe ejtesz egy fiatal nőt, aki szoptat.

A második pohár következik.

– Jellen, te azt hiszem, nem való voltál közénk, te csak hülye voltál. Gyűjtötted az ötfilléreseket, azt hitted, ha kivonod az aprópénzt a forgalomból, megbukik az állam. Most jól jön a sok aprópénz, vehetsz gumibugyit a hetedik fiadnak.

A harmadik pohárnál Kölyök meghatottan elmosolyodik.

– Schwarcz Ervin, te édes, aranyos bolond.

Idézi Schwarcz Ervin kicsit raccsoló hangját.

– „A pchobléma nem pchobléma: minden állat egyenlő, de vannak köztük egyenlőbbek is.” Téged már megvéd a pchoblémáktól a gumicella és a gumidominó.

Györgyihez.

– Vedd fel a poharat. Ha akarod.

Györgyi tétovázik, aztán koccint Nyári Kölyökkel.

– Györgyi, te voltál köztünk a legkülönb. Olyan okos voltál és tehetséges, mint a nap. Miért nem lett belőled semmi?

– Megmondom neked, Kidd: azért, mert nem is voltam olyan okos és tehetséges.

– Én annak láttalak.

– Mert te szerelmes voltál belém, Kidd, de ez most már nem számít.

– Igazad van, nem számít.

Az idegen pohara következik. Nyári Kölyök nem érinti meg, elmegy mellette, és megáll saját egykori helyén. Elmosolyodik.

– Kidd, szegény Nyári Kölyök, hát itt ülsz az asztalvégen? Majd máskor nem ugrasz be a könyveknek.

Idéz egy képzeletbeli könyvből.

– „A zseninek legalább a válla és a lába erős.” A vállad és a lábad erős volt, ezért hagytad a telepet, és más zsenik társaságát kerested. Te bizony rosszul jártál az életeddel. Idegen lettél a prolik között is meg a polgárok között is.

Körülnéz.

– Volt még valaki?

Az idegen nem tér ki a provokáció elől.

– Ha jól emlékszem, én is ide jártam.

– Te? Ja, persze, te is.

– Akkor velem is kell koccintanod. Vagy nem akarsz?

– Dehogynem.

Az idegen felveszi a poharat, és előrenyújtja koccintásra. Nyári Kölyök eltűnődik, majd borát hirtelen az idegen arcába önti. Mindketten mozdulatlanul állanak, Kölyök megfontoltan, csöndesen beszél.

– Legalább megöltél volna, mikor rám lőttél, de még ahhoz is aljas voltál. Megállt a golyó a nyakamban az idegek közt, és öt éve nem tudom becsukni a szememet. Végigcsavarogtam az éjszakákat, minden hónapban lekopott egy talp a cipőmről. Téged láttalak, Neuspiller: állsz a véres nyakam fölött, belefújsz a revolver csövébe, és nevetsz.

– Miért küldtél börtönbe?

– Mert nem érdemelted meg, hogy lássad az eget.

Kölyök előveszi a kését.

– Most állj ki.

Az idegen megtörüli az arcát.

– Nem verekszek veled, Kölyök.

– Akkor bélyeget vágok az arcodba. Itt…

Györgyire mutat.

– Előtte.

Az idegen tudja, hogy nincs kitérés. Kabátja hajtókája mögül előveszi hosszú, lapos kését, a kés alján két kimunkálás markolatul szolgál, itt fogja meg. Felsőtestével előregörnyed, a pengét messze maga elé nyújtja, olyan óvatos védekezés ez, mint mikor az ökölvívásban valaki „kettős fedezék”-be vonul. Nyári Kölyök viszont egyenesen áll, játékos cselmozdulatokat tesz a késével.

– Öregszel, Neuspiller, remeg a kezed. Tulajdonképpen valami kis fórt kellene adnom neked. Nézd, nem is védem magam.

Leereszti a kését, az idegen alulról vaktában felszúr, de Kölyök az utolsó pillanatban félrelép.

– Úgy látszik, kevés. Tudod, mit? Betakarok egy centit a pengéből.

Hüvelykujját ráfekteti a pengére, és úgy vív tovább. Az idegen kitámad, közel kerülnek egymáshoz, a kés nekifeszül a késnek, Kölyök bólint.

– Kész vagy, Neuspiller, nincs karod, életedben nem raktál ki egy vagont.

És egy hirtelen mozdulattal kiüti az idegen kezéből a kést, még a levegőben belerúg úgy, hogy a penge oldalt repül. Odalép közvetlenül az idegen mellé, és nekiérteti a kabátjának a kést.

– Meghalsz, Neuspiller. Nagy jót teszek a világgal.

Györgyi felsikolt, az idegen lehunyja a szemét, arcára kiül a rettegés. Kölyök leengedi a kést.

– Elmehetsz, csak az arcodat akartam látni, milyen ilyenkor. Most már erre fogok emlékezni, és nem arra, hogy állsz fölöttem és nevetsz.

Elrakja a kését.

– És ki tudja, most már talán alszom is majd.

Előveszi a kulcsot, és kinyitja az ajtót. Elmegy, közben bekapcsolja a táskarádiót, dünnyög maga elé.

– Kalipszó, szi, kalipszó szi, kalipszó szicsiliánó.

Az ajtó nyitva marad mögötte. Az idegen még áll néhány pillanatig a falhoz támaszkodva, majd ő is elmegy, tehetetlenül, leengedett kezekkel, mintha minden élet kiszállt volna belőle.

Reggel van, a vendéglő már bezárt, a konflis könnyű kocogással viszi Györgyit hazafelé. Az úton jobbról és balról munkába tartó csoportok néznek csodálkozva utána.

A konflis hamarosan letér a beton műútról, macskaköves külvárosi utakon fut tovább raktári és gyári telepek között. Györgyi feje követi a kocsi rázkódásának ütemét, nem alszik, nem is álmos, rágyújt, és nézi az elmaradó kerítéseket. Egy fakerítésnél hirtelen előreszól a kocsisnak.

– Álljon meg, Jablonszky bácsi!

A kocsis visszafogja a lovakat, Györgyi kiszáll. A vasúti fatelep kerítése ez, ahol a sínpusztító kerék jár körbe, az idegen ott áll, és merev tekintettel néz be az alacsony ajtó fölött, szemei feszülten követik a kerék mozgását. Mikor a nő hozzáér a vállához, alig-alig rezzen meg. Visszafordul.

– Á, te vagy az? Még csak most mész haza?

– Mi történt veled?

– Igazad volt.

Györgyi próbálja feleleveníteni beszélgetéseik régi stílusát.

– Igazam volt, mint mindig.

Az idegen nem veszi észre a tréfálkozási szándékot, bólint.

– Igazad volt, mint mindig. Erzsike elment Matisszal.

– Ki az a Matisz?

– Nem tudom, és nem is érdekel.

Az idegen morfondírozik.

– Azt mondta nekem: „Szeretlek, de ő más.” „Szeretlek, de ő más.” Ezt a mondatot ki lehet mondani!

– Már akkor nem hittél az egészben, mikor elkezdted.

– Akkor szerinted miért mentem bele?

– Ez furcsa dolog. El lehet viselni azt, hogy a jelen reménytelen, azt is, ha a jövő, de hogy az emlékek is reménytelenek, azt te sem tudtad elhinni. Megpróbáltál feltámasztani valamit, és az nem volt hajlandó feltámadni.

– Még harmadnapra sem.

– Most mihez kezdesz?

– Nem tudom.

– Gyere el hozzám.

– Nem megyek.

Az idegen visszafordul a telep felé, tovább nézi a csattogó, körbeszáguldó kereket, Györgyi nekidől a férfi hátának.

– El fogsz menni innen, és soha többé nem térsz vissza. El fogod felejteni ezt a várost, ahol születtél, és el fogod felejteni azokat, akik között éltél.

Az idegen arca nem mozdul, Györgyi hozzáteszi.

– És el fogod felejteni ezt az éjszakát.

– Évek, hosszú évek fognak elmúlni, és én még mindig emlékezni fogok erre az éjszakára. Ó, bár el tudnám felejteni, de érzem, hogy végig fog kísérni egész életemen, minden fontos döntés előtt átfut rajtam, és ott fog lebegni minden szerelmem fölött. Nem tudom, érdemes-e, nem tudom…

Györgyi riadtan néz rá.

– Mit érdemes?

– Semmit. Szeretném, ha elmennél.

Györgyi fél magára hagyni az idegent.

– Hadd maradjak itt veled.

– Ne félj, nemsokára megyek vissza az állomásra, csak szeretnék egy kicsit magamban maradni.

– Majd én elviszlek az állomásig.

– Nem kell, elsétálok. Olyan szép a reggel.

– Ittál, részeg vagy. Gyere el hozzám, főzök neked egy teát.

Az idegen erélyesen letorkolja.

– Mondtam, hogy szeretnék egyedül maradni.

Györgyi nem ellenkezik tovább, kezet nyújt.

– Isten veled. Ma már hányadszor búcsúzunk?

– Nem tudom.

– Lehet, hogy nem utoljára?

– Lehet.

– Írd fel a címemet, hátha meggondolod magad, és csak később indulsz.

– Jó, felírom.

Az idegen felírja a címet, Györgyi megcsókolja, és beszáll a konflisba. Ahogy a kocsi eltűnik a fordulóban, a férfi eltépi a cédulát, és szétszórja a foszlányokat.

Hirtelen ötlettel lenyomja a fatelep kapujának kilincsét, nincs kulcsra zárva, az idegen kissé ingadozó léptekkel bemegy a telepre. Az udvaron senki sem jár rajta kívül, a nap pont a szemébe süt, megáll és nyújtózkodik. Közelebb lép a kerékhez, lerakja a bőröndjeit, leveti a kabátját, aztán egy nagy ugrással középre vágódik, és kezdi átugrálni a kerék újból és újból visszatérő körben forgó tengelyét, valahogy úgy, mint a gyerekek az ugrálókötelet.

A talpak dobbanására kinéz az éjjeliőr, rémülten kiált be neki.

– Agyonüti magát, feküdjön le.

Az idegen nem válaszol, az őr kétségbeesetten rohan a fékező berendezéshez, hogy megállítsa a kereket, de hiába próbálja meghúzni a foggantyút, az mozdíthatatlanul be van rozsdásodva. Odafut a kerékhez, felváltva kiabál segítségért, és könyörög az idegennek.

– Segítség! Ide! Ide! Jöjjön ki, feküdjön le a földre! Segítség! Jöjjön ki!

Az idegen nem fekszik le a földre, hanem mint egy részeg hal, testével rángó ívet formálva, újból és újból felküldi magát a levegőbe, mely a napsütéstől valószínűtlenül tiszta mögötte. Az őr, aki most már tudja, hogy a végzet itt kikerülhetetlen, megdöbbenve és letörten bámulja.

Petróleumfáklya

Vacsora után kimentem a gátra. A víz feljött egészen a falu széléig, a nyáron harmincméteres, átlábolható Berettyó-csatorna most olyan széles, mint a Balaton Tihanynál. Elöntötte az árteret, elborította a nagy őszibúza-táblákat, csak a kutak gémei emelkednek ki, és az egykori bolgárkertészet közepén áll még egy kis fehér ház, de a hullámok nekicsapódnak, messziről is hallani, hogy potyog le a vakolata nagy darabokban. A víz homályosan fénylik, már lement a nap, de még minden felismerhető, de már bizonytalan, olyan, mint öt perccel a teremtés kezdete előtt, mikor az Isten még nem választotta el a világosságot a sötétségtől.

Elindulok kifelé a gáton, a ruganyos, döngölt agyag átveszi a hullámok ritmusát, még a cipőtalpamon keresztül is érzem a finom remegést, jólesik menni rajta. Néha visszanézek: a kis, fehér ház lassan elmaradozik, megfordul a fejemben, hogy majd még vissza is kell jönnöm ezen az úton.

Már majdnem egészen besötétedett, mikor egy kanyar után, a távolban, földbe szúrt petróleumfáklyát látok meg, lángja az üvegkeretben is ide-oda hajlik, a mögötte álló szivattyútelep körvonalai alig kivehetőek. A fáklya fényében magas és vállas, ötven év körüli férfi kotorja hosszú nyelű csáklyájával a telephez vezető csatorna medrét. Szürke cejg munkásnadrágot visel, gumicsizmájába tűrve, ingét a leereszkedő hűvösségben is magasan felcsavarta a karján. Megállok fölötte a csatorna partján.

– Jó estét.

Most érzem meg, hogy elfáradtam, próbálok nekitámaszkodni a petróleumfáklyának. A földbe szúrt nyél nem bírja el a súlyomat, meginog, úgy, ahogy tudom, visszanyomom a földbe. Leülök. A férfi, talán gátőr lehet, talán gépkezelő, nem néz fel rám, csáklyája újból és újból megcsobban a vízben.

– Ráférne már egy mélyebb kotrás is. Kétoldalt kiárad, eltömte a szikes anyag, a feketehínár meg a habarcs.

Mikor befejezte a munkát, feljön, vizes tenyere helyett a csuklóját nyújtja. Kiáll a zsebemből egy újság sarka, a gépkezelő (már csak maradjon gépkezelő) rám néz.

– Milyen lapja van?

– Sport.

– Hogy végzett a Vasas az Ózddal? Kezdtem hallgatni, de 1:0-nál bedöglött a telep.

– Győzött. Megnyerte a bajnokságot.

Komor, barna arca most boldog.

– A Vasas legyőzhetetlen, mióta visszament Angyalföldre.

Még mindig az újságot nézi, feléje nyújtom.

– Magának adhatom.

– Magának nem kell?

– Már kiolvastam.

Óvatosan, csak az ujjai hegyével fogja meg a papírt.

– Egy hónapig nem lesznek üresek az esték.

– Egy hónapig?

– Maga még nem tudhatja, hányszor el lehet olvasni egy újságot. Hűvösödik, nem jön be?

– Csak egy percre. Indulnom kell visszafelé.

A gépkezelő kiveszi a petróleumlámpát a fáklya üvegkeretéből, és előremegy vele. Csak belülről látom, hogy milyen kicsi ez a szivattyútelep, nyolc-tíz hasonló kitelne a hatalmas hosszúfoki állomásból, mely másodpercenként huszonöt köbméter vizet emel át a Körösbe. Gépei is régiek, kibetűzöm rajtuk a márkát: Schick és Danubius, a tisztaság tökéletes, a dugattyúk alatt tepsik fogják fel a lecsurgó, kék olajat. Most alacsony a vízállás, nem működnek a gépek, olyan csend van, hogy önkéntelenül is dideregni kezdek.

A gépkezelő egy kis, betonozott padlójú oldalkamrában lakik, de még ez a helyiség is tágnak tűnik, olyan kevés holmit tart benne, egy ágy, egy asztal, két szék, az asztalon bedöglött telepes rádió, rajta egy negyven év körüli asszony képe. Civil ruhája falba vert szegen lóg, a szegre csomagolópapírt akasztott, hogy megvédje a szövetet a nedvességtől és a festéktől. Az asztalfiókból kendőbe csavart kenyeret vesz elő, széles, paprikás szalámival együtt elém teszi:

– Maga nem eszik?

– Ha lemegy a nap, én már nem tudok enni.

Ki- és bekapcsolja a néma rádiót. Állammal intek az asszony fényképe felé.

– A felesége?

– Az.

– Ő is itt lakik?

– Nem, Pesten.

– Hét végén persze haza szokott menni hozzá?

– Két éve nem jártam otthon.

Abbahagyom az evést.

– Elváltak?

– Nem váltunk el. Csak így jobb.

– Miért jobb?

Elhúzza a száját.

– Nézze, ha akarja, elmondhatom. Nekem mindegy. Csak maga fogja megbánni. Úgy van ez, mint ahogy olvastam régen, ha az egyik indiánt megmarta a kígyó, és a másik kiszívta belőle a mérget, a méreg a másiknak a testében keringett tovább. Ilyen az is, ha az ember meghallgatja a bajait valakinek.

Nézi a petróleumlámpa lángjának szegélyét, amely olyan fehéren világít, mint a forró ezüstpapír.

– Mit is mondhatok a feleségemről? Már a felszabadulás előtt is dolgoztam a munkásmozgalomban, nem kell magyaráznom, el tudja képzelni anélkül is, hogy mennyit szenvedett mellettem egy asszony. Néha nem is értettem, miért tart ki mellettem, kaphatott volna különb férfit is. Igaz, csak cselédlány volt, de alig ismertem olyan asszonyt, aki úgy adott volna magára, mint ő. A bőre olyan tiszta volt, hogy átlátszott rajta a vér futása. Ma már tudom, hogy éppen azért szeretett, mert kommunista voltam. Nem olvasta Marxot – én se nagyon –, de a legrendesebb nők fel akarnak nézni az emberre, akivel élnek, és a meggyőződés felemel.

Hányszor elveszítette a helyét miattam, pedig mindig ott maradhatott volna, ha elválik tőlem, de amikor kiszabadultam, ő mégis ott várt engem a gyűjtő előtt. Egy kosarat tartott a karján, abban elfért az összes megmaradt holmink: a tányérok, a kanalak és a sötét öltönyöm. Azt is meg kell mondanom, hogy nem mindig bántam vele úgy, ahogy megérdemelte. Feketelistára kerültem, hónapokig luftoltam, ilyenkor szinte bent laktam a kocsmában. Ha elfogyott a pénzem, elküldtem egy gyereket a Zsófihoz, mindig adott néhány pengőt. Persze, ami a kocsmai élettel vele jár, gyakran hozzám csapódott egy-két nő is, Zsófi haragudott ezért.

Tulajdonképpen nem ezek a dolgok fájtak neki a legjobban; még az sem, hogy évekig egy kis spájzban laktunk, ahol egész éjszaka égetnünk kellett a villanyt, mert ha leoltottuk, előjöttek a svábbogarak a repedésekből, az bántotta a leginkább, hogy ilyen életkörülmények között nem lehetett gyerekünk.

Hányszor kivirágzott, hányszor megteltek a mellei, olyan lett a bőre, mint a halovány gyöngyház, de sohasem tarthattuk meg a gyereket. Néha még arra sem jutott pénzünk, hogy kórházba vigyem, orvos keze alá, telepi öregasszonyok hajtották el hagyma zöld csíráival, jóddal, teli lavór vizet raktak a fal mellé, és beleugratták, hátha az ijedtség és a forró víz együtt majd használ. Használt is mindig. Aztán negyvenegyben elvittek katonának, nem jöttem haza csak a háború után.

A feleségem is belépett a pártba, együtt dolgoztunk, együtt jártunk le a falura segíteni a parasztoknak, és persze agitálni. Én is faluról kerültem fel (itt születtem, Békéscsaba mellett, úgy hívják azt a részt, hogy Jamina), de mégis mindig elcsodálkoztam, mennyivel könnyebben talál rá megfelelő hangra a parasztokkal, mint például én.

Mikor 1949-ben kiemeltek engem, őt is hivatali állásba akarták tenni, de nem ment, azt mondta, mindenki azt hinné róla, hogy karriervágyból csinálta az egészet. Cselédkedni nem akart tovább, azokban az években nem is nagyon lett volna hol, kitanult előfonónak, pedig akkor már közelebb járt a negyvenhez, mint a harminchoz. Én a régi szakmámban, egy öntödében lettem főművezető, mind a ketten elég jól kerestünk, természetesen szerettünk volna gyereket.

Teltek, múltak az évek, de nem sikerült. Zsófi sorra járta az orvosokat, injekciókat kapott, masszázst és erősítőket, nyáron fürdőbe küldték, de minden hiába. Végül az egyik orvos megmagyarázta neki, hogy a szakszerűtlenül végrehajtott elvetélések tönkretették a méhét.

Zsófi nem sírt, csak a munkából aztán mindig egyenesen hazajött, és a lakásban minden asztalt, fotelt, vitrint telehorgolt terítővel. Néha én is hazamentem korábban, hogy elüldögéljek a feleségem mellett – beszélni nem tudtunk miről –, de máskor nem bírtam rászánni magam, végigcsavarogtam az estét. Zsófi nem szólt érte, nem is várt meg – tudta, ilyenkor már nem akarok találkozni vele –, kikészítette a gázrezsóra a vacsorámat, csak épp meg kellett gyújtani alatta a lángot. A lábasnak nekitámasztott egy cédulát, hol találok gyümölcsöt és savanyúságot, eleinte még írt néhány sort a cédula aljára, talán, hogy menjek be hozzá, vagy beszélni akart valamit, de rögtön, ahogy leírta, vastagon áthúzta, nem tudtam elolvasni belőle egy szót sem, reggel pedig, ha megkérdeztem, mit írt, nem felelt rá. Aztán ezek az áthúzott üzenetek is elmaradtak.

Szokásommá vált, mielőtt felszálltam volna a trolibuszra, megittam egy féldecit, hogy könnyebben elaludjak. A városligeti fordulónál, nem messze a megállótól, egy árusítóbódé késő éjszakáig nyitva tartott, nem szerettem kocsmába beállni, inkább elsétáltam idáig. Egy öregember demizsonból parasztpálinkát mért. Furcsa öregember volt – azt mesélték, mint altiszt szolgált a régi hadseregben, folyton hangosan káromkodott, de ő azt hitte, csak magában beszél, nem hallja senki. Egy mondása még gyakran az eszembe jut: „Csak addig érdemes élni, amíg az ember meg tud állni lábujjhegyen!”

Egy este az öregember eltűnt a bódéból – lehet, hogy többé nem tudott lábujjhegyre állni –, egy fiatal lány került a helyébe. Mély torokhangon énekelt, ha megfordult, a csuklóján csörögtek a karperecek. Táskarádiót hozott magával, és egy kisgyerek fényképét. A harmadik vagy negyedik este megkérdeztem tőle: ki ez a gyerek. Azt mondta, az öccse. Egy hét múlva bevallotta, hogy a fia.

Megvártam, amíg végez, segítettem neki felrakni a rácsokat, és hazakísértem. A kapu előtt azt mondja: ha nem értem félre a meghívást, felmehetek hozzá. A házat, melyben lakott, szállodából alakították át, a lakások egy szobából álltak, meghagytak benne minden régi szállodai felszerelést: tükröket, gyertyaformájú falikart, csempéket. Még a háború előtt jártam néha afféle szállodákban, azokhoz hasonlított. Amit a lány vagy asszony – hogy mondjam – hozott magával, az sem volt sokkal különb: ócska bútorok, két fotel, ha leült rájuk az ember, szállt fel a por belőlük, színehagyott, kinyúlt kardigánok és egy szaxofon. Kérdeztem: ez minek? Szerelmes volt a Budapest Hotel grilljének szaxofonistájába, bár az tudni se akart róla, minden szabadnapján beült a grillbe, és nézte a zenészt. Azt hitte, ha megtanul szaxofonozni, közelebb kerül hozzá.

Miért maradtam ott mégis ezen az éjszakán, és még sok más éjszakán ezentúl is? Azt hiszem, azért, mert a szoba egyik sarkában ott álltak a kisfiának a játékai, és én valójában soha nem tudtam beletörődni abba, hogy nem lehet gyerekem. Sokat kínlódtam azokban a hónapokban. Próbáltam alkalmazkodni a lányhoz, vagy talán a lány korához: méret utáni ingeket rendeltem, másképp fésültem a hajam, mégis azok a húsz-huszonöt éves fiúk, akik esténként mindig ott lebzseltek a városligeti bódénál, összesúgtak és nevettek a hátam mögött. Tudtam, nincs miért tiltakoznom, a fiamnak kellene járni ezzel a lánnyal. Ha volna fiam.

Amikor teherbe esett, odaálltam Zsófi elé, és kértem, hogy váljunk el, mert szeretném elvenni feleségül a gyerek anyját. Zsófi beleegyezett, csak arra kért, menjünk el egy jó orvoshoz, és még egyszer vizsgáltassuk meg magunkat: teljes lehetetlenség-e, hogy gyereket szüljön még valaha?

El is mentünk, kiderült, hogy Zsófinak nem lehet gyereke, de nekem sem. Ugyanis még a második világháborúban trippert kaptam, kikezeltek belőle, de a betegség azzal járt – én magam sem tudtam erről –, hogy elveszítettem a megtermékenyítő képességemet. A szaxofonos lányt más ejtette teherbe, talán a szaxofonista, talán azok közül valaki, akik a bódé körül ácsorogtak, talán más.

Már feljött a hold a vizek fölé, egy darab száraz kenyérhéjat török mind apróbbra.

– Ide miért jött le?

– Nem bírtam ki Pesten. Már az is fájt, ha egy idegen ember belenézett az arcomba. Egy barátom elintézte, hogy lejöhessek ide, ahol legalább itthon vagyok, ismerek minden földtúrást, és végzek valami hasznos munkát. Mert nagy megnyugvás a bajban, ha azért nem vész el a helyünk az emberek között.

– Mikor a legnehezebb?

– Télen. Így nyár felé már könnyebb, rövidülnek az esték.

– És a felesége?

– Rá sokat gondolok. Tudom, hogy mindvégig többet szenvedett, mint én, néha szeretnék egy vigasztaló levelet írni neki, de nem mozdul rá a kezem.

– Most húsvétkor sem megy el hozzá?

– Nem. Jövőre talán. Jövőre majd egyszer elmegyek hozzá. Most még nem lehet.

Hogy ne kelljen többet mondania, kibontja a Sportot, és közelebb csúsztatja a petróleumlámpához. Félhangosan mormol maga elé:

– Vasas–Ózd négy null. Béke utca, tizennégyezer néző.

Felnéz.

– Tizennégyezer ember. Sokan voltak.

– Az állóhely teli volt.

– Én is oda szoktam járni.

– Jó éjszakát.

Hűvös szél indul, mozgásba hozza az eltömődött csatorna vizét, új és új hullámokat vág neki a zsilip rozsdálló elzáró rácsának.

Tolvaj Ferdinánd

Legenda egy jobbszélsőről

I.

Az 1950–51-es évadban a labdarúgás szakértőinek legnagyobb meglepetésére a kőbányai Victória csapata végzett a másodosztályú bajnokság keleti csoportjának élén, és ezzel jogot nyert, hogy a következő szezonban a legjobbak között szerepeljen.

1947 óta – mikor Kőbánya utolsó képviselői: a Törekvés és a Kőbányai Barátság kiestek az első osztályból – a kerület egyetlen csapata sem tudott visszajutni, bár olyan nagy vállalatok egyesületei harcoltak köztük, mint a Sörgyár, a Drasche téglagyár vagy a MÁV Északi Főműhely. A Victória viszont egyike volt az utolsó társadalmi egyesületeknek, csak néhány száz futballkedvelő kőbányai munkás és kisiparos tagdíjára támaszkodott.

A vidéki mérkőzésekre – bármilyen messze is játszottak – csak vasárnap reggel utaztak el, mert szállodára vagy más éjszakai szállásra nem volt pénzük, szerelésüket vezető szurkolójuk: a saját költségén velük utazó Cirbusz vitte egy hátizsákban. Néha már egy-két órával a kezdés előtt megérkeztek a mérkőzés színhelyére, ilyenkor leültek valamelyik városszéli kocsmába pihenni, de legtöbbször az állomásról egyenesen a pályára kellett sietniük, ahol már bemelegített, a várakozás idejét „cicajátékkal” eltöltő ellenfél és négy-ötezer pfujoló drukker várta őket.

Kopott kék-fehér mezük mégis minden évben feltűnt a másodosztályú bajnokság mérkőzésein. Játékukat inkább a szív, mint a technikai tudás jellemezte, tömzsi hátvédeik nyögése kihallatszott a nézőtérre, ha egy-egy gyorsabb szélsővel próbáltak lépést tartani, dresszük már az első negyedóra után megsötétedett az izzadságtól. A mérkőzés után, mikor lehajtott fejjel ezüst nyakláncukat a foguk között tartva beléptek az öltöző ráccsal fedett aluljárójába, a szurkolók joggal mondhatták nekik az elismerés szokásos tőmondatait.

Ha az évek folyamán egy-egy kiemelkedő tudású játékos nőtt fel náluk – legtöbbször egy lendületes, kitűnően fejelő középcsatár, akinek karcsú, nyúlánk alakjában az agyagos kőbányai föld mintha meg akarta volna mutatni, mire képes, mint ahogy a kiégett téglagyári mezőkön, a satnya tábla közepében néha egy-egy szál hihetetlenül magas kukoricát növeszt –, ezt a játékost a bajnoki szezon végével elvitte valamelyik nagy egyesület. Ha esetleg mégis otthon maradt, rövid idő alatt elveszítette a lendületét, lemaradt az előrevágott labdától, s esetenként az újságos standok és kocsmák előtt összegyűlő szurkolók indulattal emlegették annak az elvált asszonynak a nevét, aki tönkreteszi középcsatáruk erőnlétét.

Ilyen körülmények között a Victória nem ért el különösebb eredményeket, általában épp hogy elkerülte a kiesést, ezért hatott váratlanul az 1950–51-es bajnokság megnyerése. Az bizonyult döntőnek, hogy a játékszínvonal általános leromlása közepette fokozatosan érvényesültek a Victória harcos erényei.

A bajnoki öröm elültével a játékosok, a vezetők és a szurkolók munkához láttak. A következő szezonban Közép-Európa legjobb csapatait kellett fogadniuk: a legendás Honvédet, a Bástyát, a Dózsát, a Vasast, a Ferencváros utódját: a Kinizsit, és erre az elhanyagolt népligeti pálya alkalmatlannak bizonyult volna. Újjáépítették a rozoga lelátót, az állóhelyek betonlépcsőin cementtel betömték a fagy okozta repedéseket, kiirtották a feltörő papsajtdudvákat, mintegy öt méter hosszúságban kibővítették a játékteret, úgyhogy hitelesíteni lehetett elsőosztályú mérkőzések lejátszására. Az összeállításon nem terveztek nagyobb változtatást, új játékosoknak sem lelépési pénzt, sem állást nem tudtak biztosítani, a csapatot ifjúságiakkal egészítették ki. Mégis bizakodva várták az idény kezdetét, úgy gondolták, hogy azok az erények, melyek a második osztályban jellemezték az együttest, az élvonalban is elegendőek lesznek a tisztes helytálláshoz.

Június elején a sportkör vezetősége hivatalos levelet kapott, melyben a Labdarúgó Szövetség közölte, hogy feloszlatja a Victóriát, mivel semmiféle üzemet vagy vállalatot nem képvisel, sportpályáját és jogát az elsőosztályú bajnokságban való részvételhez átruházza a kisipari szövetkezetek csapatára: a Lendületre. A Lendületet ettől a pillanattól fogva a gyűlölet és a bosszú vágya vette körül a külvárosban.

II.

Abban az időpontban, mikor a Victória helyébe lépett, a Lendület futballcsapata valójában még nem is létezett. Megalakítását a szövetkezeti központ csak a Victória bajnoksága után határozta el, hogy létrehozza a szakma reprezentatív sportegyesületét, ennek következtében most azokhoz a békeállományú katonai alakulatokhoz hasonlított, melyeket egy vezető stáb alkot – katonák nélkül. Az új vezetőség elbocsátotta a Victória volt játékosait az edzővel együtt. Mivel alig néhány hét állt rendelkezésre a bajnoki rajtig, a szakértők kételkedtek, hogy sikerül-e megszervezni az új csapatot, de a kételkedők elhallgattak, mikor a népligeti pálya körül három bőrkabátos szövetkezeti vezető kíséretében feltűnt Acht Simon hajlott, botra támaszkodó alakja.

Senki sem hitte volna, hogy Acht Simon bezárja a bélyegüzletét – melynek hátsó helyiségében naphosszat külföldi folyóiratokat lapozgatott, várva, hogy megszólaljon az ajtó fölé akasztott csengő –, és még egyszer kezébe veszi egy csapat irányítását. 1947 óta, mikor a legjobb kőbányai futballistákat: Kiss II-t, Schubertet, Zörgőt eladta az olaszoknak, Újlakit pedig a franciáknak, visszafelé gyalog kelt át a Brenneren, jobb lába elfagyott, és amputálni kellett, azóta nem foglalkozott a labdarúgás ügyeivel, a Lendület nagy pénzeket ígérhetett neki, hogy most mégis visszatért.

Autót bocsátottak a rendelkezésére, Acht Simon két tucat összehajtott átigazoló lapot tett a tárcájába, és elindult. A vidéki pályákat nem találomra járta végig, noteszében ott sorakoztak a kiszemelt játékosok nevei, most derült ki, hogy a bélyegüzlet visszhangtalan magányában is figyelte az új tehetségek jelentkezését. Amerre járt, a csapatok elveszítették azokat a játékosaikat, akiknek kedvéért a környékbeli parasztok órák hosszat bicikliztek be vasárnaponként a mérkőzések színhelyére.

Mikor az új játékosok először futottak ki a népligeti pálya gyepére, Acht nem tudta visszafojtani a mosolyát: magukkal hozták azokat a jegyeket, melyek vidéki csapatukban megkülönböztették őket a többiektől, a sportszárat vagy egészen alul kötötték meg, vagy hagyták ráhullni a bokájukra, cselezés közben bal karjukat maguk elé tartották, és vállukat túl széles mozdulatokkal ingatták, Achtnak úgy tűnt, mintha egy olyan zenekart látna, mely csupa prímásból áll. Ez nem érdekelte túlságosan, ő a háttérben maradt, a csapat szakmai munkáját hivatalosan Tömör István, egy Lengyelországból hazatért edző irányította, akit a Lendület számos nagy egyesület elől kaparintott meg.

A tréningek zárt kapuk előtt folytak le, csak délután ültek ott a lelátón a játékosokhoz tartozó nők. Acht, aki állát botjára támasztva a lelátó felső sarkában húzódott meg, fentről végigkövette, hogy cserélődnek ki ezek a nők. Nem csodálkozott: a csapat mögött álló szövetkezeti elnökség jól fizetett állásokba rakta be a labdarúgókat, akik a szakmát képviselték a legjobbak között, öltözködésükhöz, igényeikhez többé nem illettek a vidékről felhozott menyasszonyok. Alig telt el néhány hét, és akár a város többi sikeres embere mellett, köröttük is megjelentek a vékony és elegáns, fiatal nők. Acht felhívta Tömör figyelmét, hogy fokozottabban kell ellenőrizni a játékosok sportszerű életmódját, de egyelőre semmiféle kilengésre nem bukkantak.

Augusztus elején Tömör elég érettnek találta a Lendület csapatmunkáját ahhoz, hogy edzőmérkőzést vívjon egy alsóbb osztályú együttessel, ellenfélnek az Oetl vasöntöde csapatát hívták meg.

III.

A mérkőzésre egy szerdai napon került sor – kora délután. A gyárakban még nem ért véget a munkaidő, mégis már jóval kezdés előtt megindult a tömeg a népligeti sétányokon a volt Victória-pálya felé. Akadt köztük olyan, aki reggel korábban jött be, mások műszakot cseréltek, hogy láthassák ezt a mérkőzést, akit másképp nem engedtek el a munkahelyéről, kivett egy napot a szabadságából, melyet éppen azért hagyott bent, hogy az esetleges hétköznap délutáni meccsekre szabaddá tehesse magát. Ez a tömeg nem hasonlított arra az alkalmi közönségre, mely évenként néhányszor, többnyire válogatott meccseken, megtölti a stadiont, de egyébként közömbösen hagyja a futball. Akik most a sétányt borító száraz faleveleken lépkedtek, a futballpályákon töltötték fiatalságuk vasárnapjait, s bár fiatalságuk elmúlt, életük tengelyéből nem esett ki a labdarúgás, munkájuk fáradtságát és unalmát hosszú beszélgetésekben vezették le, melyek középpontjában mindig egy-egy játékos vagy csapat állt. Magánéletükben sokszor elviseltek alaptalan sérelmeket, de sohasem voltak hajlandók eltűrni jogtalanságot a futballpályán és a környékén, most is azért jöttek el, hogy kifejezzék elkeseredésüket és haragjukat a Victória méltatlan sorsa miatt. Maga a küzdelem nem ígérkezett túlságosan érdekesnek, a harmadosztályú Oetl vasöntöde legyőzése nem jelenthetett feladatot az NB I-es Lendület számára.

Az árnyék, melyet a lelátó a pályára vetett, még csak a bal kapufákig húzódott, hosszanti éles vonással kettéosztotta a játékteret egy sötét- és egy világoszöld részre. Az állóhelyi közönség, hogy védekezzen a hőség ellen, levetette a kabátját, most tűnt fel, hogy legtöbbjüknek foltozott vagy rongyos az inge, testük kilátszott az anyag hasadékain. Italárusok éretlen sört és államilag előállított borpótlékot, Itókát hordtak körbe, a zavaros ital hamarosan a fejekbe szállt a tűző napon, a nézőtér egyhangú zsibongását egyre gyakrabban törték meg a kiáltozások: kártyázó társaságok vágták egymáshoz a lapokat, vagy a nézőtéren emelt hullámfogó gátnál megszorult emberek verekedtek össze.

Kevéssel három óra után a föld alatti kijáró vaskeretében feltűntek a Lendület játékosai. Míg bemelegítő körüket futották a játéktér körötti salakon, harsogó fütty és kiáltozások fogadták őket. Először Cirbusz rikoltása hangzott fel, majd átvette az egész nézőtér. A zaj akkor sem csillapodott le, mikor rendőrök ugrottak be a tömeg közé, és a leghangosabbakat kezdték kiemelni. A tömeg nem engedte elvinni őket, karjukba és derekukba nehéz, olajos kezek kapaszkodtak bele, volt, aki feltárt, csupasz mellét döngette, mások karukat hátul összefogva vállukkal lökdösték a rendőröket.

Fönt, a tribün felső sarkában Acht Simon elmosolyodott, állával ütögette botja kampóját, majd a kis tréningpálya felé fordult, ahol az Oetl vasöntöde csapata végezte bemelegítő tornagyakorlatait. Először azt hitte, rosszul lát, mikor a nyolcas számot viselő játékosban Gráf Poldit, a Törekvés 1942-es aranycsapatának csatárát ismerte fel. Akkoriban Poldi a legjobb magyar építőcsatárok közé tartozott, pontos labdáinak – mint mondani szokás – szeme volt, edzésen egyszer fogadásból harmincméteres rúgással lelőtte egy kisfiú fejéről a kalapot, anélkül hogy a gyereknek valami baja esett volna. A háborúban légnyomást kapott, feje gyógyíthatatlanul reszketett. Még megpróbálkozott a játékkal, de hogy a Törekvés 1947-ben kiesett az első osztályból, végképp visszavonult, csak a tribünökön lehetett látni elhordott, de mindig gondosan vasalt szürke ruhájában, karján esernyővel. Acht eltűnődött, hogy az Oetl csapata milyen céllal vehette őt elő újból. Poldi képességei nyilván még kopottabbak, mint 1947-ben, de megőrizhette felülmúlhatatlan érzékét, hogy pontos labdákkal szolgálja ki a partnereit, most valószínűleg egy tehetséges, tapasztalatlan csatárt akarnak játékba lendíteni mellette. Acht önkéntelenül a jobbszélsőt kereste a bemelegítő játékosok között, de sehol sem látta a hetes számot.

Már mind a két csapat felállt a kezdéshez, mikor az Oetl csapatának jobbszélsője megjelent a pálya szélén. Tizennyolc év körül járhatott, de mellére szegezett feje, nyugodt és kényelmes tartása sokkal többet mutatott. Egy vak, zsávolyos útépítőmunkás formaruhát viselő öregembert és egy tizenöt-tizenhat éves, kültelki viszonylatban rendkívül elegánsan öltözött lányt vezetett végig a salakon. Leültette őket a középjelzés mellett elhelyezett kis padra, a vak öregembert a kislány gondjaira bízta, majd letépett egy fűszálat, szája szögletébe vette, és felemelt karral jelezte, hogy játékra készen áll. Jelentkezésére az állóhely egész közönsége üdvrivalgásban tört ki, bár nyilvánvalóan nem ismerték a fiút, Acht megkérdezte a szomszédjától, hogy hívják a jobbszélsőt, de az válaszul csak széjjeltárta a kezét, néhány sorral lejjebbről kiáltották fel, hogy Tolvaj Ferdinánd.

Az Oetl gyár kezdte a játékot. A középcsatár jobbra gurította a labdát, Gráf Poldi, anélkül hogy egy lépést is tett volna vele, élesen előrevágta a Lendület tizenhatosának jobb sarka felé. Acht az elgondolás habozás nélküli keresztülviteléből látta, hogy begyakorolt taktikai elemet alkalmaznak, melyet a jobbszélső gyorsaságára és szemfülességére építettek. A védelem mögötti holttérben két játékos futott a labda felé: a Lendület kapusa és Tolvaj Ferdinánd. Acht fentről úgy ítélte meg, hogy körülbelül egyszerre érik el, ha a szélső kapura küldi a labdát, a vetődő kapus el tudja zárni a szöget a lövés elől. Már félig visszafordította tekintetét a felezővonal irányába, hogy az ellentámadást figyelje, mikor megdöbbenve látta, hogy a jobbszélső nem lő egyből kapura, hanem a talpával visszahúzza a labdát, megvárja, amíg a kapus tehetetlenül a földre zuhan, majd nyugodt mozdulattal a hálóba emeli a labdát. Egy perc sem telt el a kezdés óta, a kapu mögötti nagy versenyóra mutatója még kiinduló helyzetében állt.

Az állóhely közönsége felugrott a helyéről, az első sort a tomboló tömeg a kerítéshez nyomta, a betonoszlopok több helyen is eltörtek, és csak a rendőrség akadályozta meg, hogy a nézők a pályára tóduljanak. Az Oetl-játékosok összeölelkeztek, még a mindig kimért Gráf Poldi is belevetette magát a forgatagba, csak a gól szerzője, Tolvaj Ferdinánd húzódott ki a helyére, a partvonal mellé, mintha semmi köze nem volna a történtekhez. Szólt néhány szót a vak öregembernek, aztán egykedvű, majdnem komor arccal újból az ellenfél kapujára nézett.

Acht tudta, hogy a jobbszélsőnek nem véletlenül sikerült a gól előtti elegáns megoldás. Tapasztalt szemének ez az egy mozdulat elegendő volt ahhoz, hogy felismerje: Ferdinánd azok közé a nagy csatárok közé fog tartozni, akiket hozzá hasonlóan a külvárosi grundok és a házak közötti, sokszor tenyér nagyságú pályák neveltek fel, akik már hároméves korukban rongylabdával „dekázgatnak” a ház falánál, tizennyolc éves korukban válogatottak lesznek, és még harmincon túl, kifáradva, hiányos erőnléttel is képesek arra, hogy a világ nagy stadionjaiban Magyarország vagy új hazájuk javára döntsék el a mérkőzést. Magatartása is hasonlított hozzájuk, a játékos kedvnek még a nyoma is hiányzott belőle, a futballt éppoly kevéssé tekinthette játéknak, mint egy matematikus a maga egyenleteit.

Acht felkelt a helyéről, lebotorkált a tribün lépcsőin, és odaszólt Tömörnek a pálya szélére, hogy a gyors jobbhátvédet, Budát hozza át a bal oldalra, és a balfedezetet is vonja vissza a jobbszélső elé, így Ferdinánd hármas védőgyűrűbe került.

A Lendület, melyet megzavart a gyorsan bekapott gól, fokozatosan magához tért, a négy előretolt csatár állandó mozgással a gólhelyzetek sorozatát teremtette meg, és valamivel a félidő vége előtt ki is egyenlített. Az állóhely némán fogadta a gólt, csak a szemközti lelátón ugrott fel néhány elegáns fiatal nő.

A levonulásnál is látszott a két csapat közti erőnléti különbség: a Lendület frissen, futólépésben vonult az öltözőbe vezető, föld alatti lejáró felé, az Oetl játékosai viszont – akár egykor a Victória – felhajtották átizzadt dresszüket, volt, aki mezítláb ment le, mert feltörte lábát a bőrszeges cipő. A mérkőzés kimenetele nem látszott kétségesnek.

Mintha végképp feladta volna esélyeit, és csak tisztes vereségre törekedne, az Oetl vasöntöde a második félidőben átcsoportosította harcrendjét: a két összekötőt visszavonta a kapu elé, a hátvédek vonalába, a balszélső és a középcsatár pedig az ellenfél támadó fedezetét zavarta. Elöl csak Ferdinánd maradt, őt viszont szorosan fogta a hármas gyűrű, ráadásul Ferdinánd nem is harcolt a védőkkel. Mikor újra és újra hagyta, hogy a védők megszerezzék a labdát, az állóhely közönsége kifütyülte passzív játékáért. Ez látszólag éppoly kevéssé érdekelte, mint az üdvrivalgás a gól után, lassú, nehézkes lépésekkel ide-oda sétált a partvonal mellett, szája szögletében még mindig azt a fűszálat forgatta, melyet a mérkőzés előtt szakított. Achtot nem tévesztette meg a viselkedése, tudta, hogy a jobbszélső nem akarja elforgácsolni az erejét, ugyanakkor így próbálja elaltatni a rá ügyelők éberségét, és egy kedvező előreadással kapura fog törni közöttük. Annyira imponált neki a nyugalma és elszántsága, hogy nem hívta fel Tömör figyelmét a fiú elgondolására.

Az Oetl játékosai egy-egy hosszú vágta után teli szájjal vették a levegőt, ha földre kerültek, előbb a térdükre álltak és megtámaszkodtak, csak úgy tudtak felemelkedni. A versenyórát mintha a védők sóhajtása tolta volna előre, mutatója lassan elhagyta a felet, majd egyenletes zökkenésekkel közeledett a negyvenötödik perc felé. Közben az Oetl megerősített védelme sikeresen verte vissza a támadásokat, kiütközött, hogy a Lendület csatárai most játszanak először együtt, nem értették meg egymás elgondolásait, a belsők sorra lemaradtak a kapu elébe lőtt átadásokról. A lelátó hamarosan betakarta árnyékával az egész játékteret, a védőket így legalább a szemükbe sütő nap nem zavarta.

Már alig volt hátra néhány perc, mikor a pálya középső harmadában Gráf Poldi szerezte meg a labdát. Az összekötő haja az izzadtságtól a fejére tapadt, látni engedte feje búbján a kopasz foltot, csak szemöldöke tartotta fel a verejtéket. Két cselt csinált felsőtestének rutinos mozdulatával, majd mélyen beledőlve a rúgásba, úgy, hogy combja ráfeküdt a mellére, szája pedig kinyílott az erőlködéstől, hosszú labdát vágott előre.

Ferdinánd érte el a labdát elsőnek. Két védője keresztezni próbált, hogy szabálytalanul „ollóba” fogják őt, de kilépett közülük, teljes erővel egymásnak rohantak és összeütötték a fejüket, tenyerüket az arcukra szorítva hemperegtek a földön. Az állóhely nevetésben tört ki, de rögtön utána izgatott kiáltozással küldte a fiút tovább előre.

Ferdinánd csak a labda alatti kerek, fehér mészrétegből látta, hogy már a 11-es pontnál jár, mikor a kapus kifutott eléje. Jobbra döntötte a vállát, mintha a bal sarkot venné célba, a kapus el is dőlt ebbe az irányba, ő viszont kifordított lábfejének puha mozdulatával a jobb sarokba gurította a labdát. Buda utánarúgott, de Ferdinánd átugrotta a lábát, megfordult, és nyugodt, kényelmes lépésekkel elindult a felezővonal felé. Acht Simon – bár ez a gól csapatának vereségét jelentette – elismerően összeütötte a tenyerét.

A mérkőzés végén a rendőrök sem tudták feltartani a pályára betóduló tömeget. A vállukra akarták emelni Ferdinándot, de a fiú kitért előlük, a vak öregemberhez és az elegánsan öltözött lányhoz lépett. Karon fogta őket, és vitte magával az öltöző felé.

A nézők nagy része betért a közeli kocsmákba, hogy megtárgyalja a mérkőzés részleteit. Úgy érezték, ezzel a győzelemmel az Oetl bosszút állt a feloszlatott Victóriáért is. Csak nyolc óra után szűnt meg a jókedv, mikor meghozták a hírt, hogy Acht Simon rögtön a mérkőzés után szerződési ajánlatot tett Ferdinándnak, és a fiú, aláírva az átigazoló lapot, a Lendület játékosa lett.

IV.

Tizenöt éves kora óta, mikor apja egy kátrányos, úgynevezett „fekete” út építésénél megvakult a hirtelen elé öntött bitumen felcsapó gőzétől, a család elsősorban Ferdinánd keresetére támaszkodott. Először homokot talicskázott az öntödében, de ebből a fizetésből nem tudtak megélni; az edzőkemencéhez kérte magát.

Nyolc óra hosszat egy, a pékek gödréhez hasonló mélyedésben állt, és vashoroggal negyven-ötven kilós fémtárgyakat emelt ki. Apja is pótolt néhány forintot a háztartáshoz: összegubancolódott rafiaszálakat oldott ki és tekert fel nehéz, tömpe ujjaival, sőt – ami Ferdinándnak a legjobban fájt – a nyolc általános elvégzése után húgának is el kellett menni a kőbányai fonodába segédmunkásnak.

Most azért írta alá az átigazoló lapot, mert Acht a Lendület mögött álló kisipari szövetkezet nevében olyan állást kínált fel, mely sokat könnyített életkörülményeiken.

Bár nem hivatalba került, mint a Lendület többi játékosa, hanem egy műanyagprés mellé, lehetővé vált, hogy húgát kivegye a fonodából, és középiskolába írassa be. Az Achttól kapott lelépési pénzből ruhákat vásárolt neki, jóllehet eddig is ráköltötte fizetésének azt a részét, mely a legszükségesebbeken kívül fennmaradt, büszkeségét találta abban, hogy húga, Kati kiválik a többi hasonló korú telepi lány közül.

A következő hét szerdáján a Lendület labdarúgó csapata idénykezdet előtti taktikai megbeszélést tartott, ezen már részt vett Ferdinánd is. A játékosok, akik csak a pályáról, mezbe öltözötten ismerték őt, meglepetve látták, hogy semmiben sem különbözik azoktól a suhancoktól, akik rövid ebédidejüket kihasználva, kihasadt külsejű labdát kergetnek a gyárak és a műhelyek udvarán. A kőbányaiak hagyományos, kék micisapkáját viselte, a sild mellett kétoldalt fehér gombbal, a tetején bevarrott osztattal és bojttal, a bojtra lyukas kétfilléreseket húzott rá.

Egy pillanatra sem engedett fel új társai között. Ha valaki szólt hozzá, sokáig és gyanakodva nézett rá, mielőtt válaszolt volna. Húga meg szokta várni, kint, a klubépület kapuja előtt. Ferdinánd neki sem engedte meg, hogy bármelyik játékossal szót váltson. Egyszer előfordult, hogy mikor kijött az öltözőből, Katit elmerült beszélgetésben találta Budával és Simonyival.

Ferdinánd szótlanul ránézett, és mintha tudomást sem venne róla, elindult a sötét töltésoldalon hazafelé. Kati abbahagyta a beszélgetést, és utánaszaladt, de nem tudta megbékíteni a bátyját, aki napokig nem szólt hozzá. Ez után az eset után Ferdinánd megtiltotta, hogy kijöjjön a népligeti pályára.

A csapat tagjai megérezték benne az idegent. Hogy Ferdinánd magatartása a hetek múlásával sem változott meg, ellenszenvük nyílt gyűlöletbe csapott át.

Az edzéseken elkezdődtek az ugratások, ezekben Buda, a jobbhátvéd járt élen, aki nem felejtette el a nézőtér harsogó nevetését, mikor Ferdinánd egymásnak ugratta őket, és gólba vitte mellettük a labdát. Edzések után, mikor a fiú meleg vízben tusolt, odament hozzá, és levizelte az oldalát. Néhány alkalommal Ferdinánd nem vette észre, de hogy végül meghallotta a többiek nevetését, és megértette, min nevetnek, lerázta magáról a vizet, Buda elé lépett (a jobbhátvéd majdnem egy fejjel magasabb volt nála), és hosszan az arcába nézett. Buda fel akarta nyomni az orrát, de nem jutott hozzá, mert Ferdinánd sarkát, melyet vastag szaruréteggel vont be a gyakori mezítlábas futball, Buda lábujjai közé csapta. A hátvéd fájdalmában felrántotta a lábát derékig, és kézbe fogta, védtelenül hagyva így az arcát, a fiú úgy állon vágta, hogy majd hanyatt esett a fürdőmedencébe. Ferdinánd körülnézett, majd látva, hogy senki sem jelentkezik Buda helyére, visszaállt a csap alá, és folytatta a tusolást. Ez az incidens csak a nyílt ugratásoknak vetett véget, Ferdinánd érezte, hogy egyre sűrűsödik körülötte a többiek gyűlölete.

Így érkezett el augusztus 29-e, az 1951-es, egyfordulós bajnokság kezdete. Indulásnál vezetői azt a célt tűzték a Lendület elé, hogy harcolja ki a bentmaradást az első osztályban.

V.

A Lendület az idénynyitó fordulóban a Salgótarjáni Tárna ellen játszott, a híres salgótarjáni hegyipályán, mely ugyan csak tízezer embert fogad be, de a pálya feletti hegyoldalban az ingyenes nézők további ezrei helyezkedtek el. Ferdinánd, aki először vett részt első osztályú mérkőzésen, teljesen nyugodtnak látszott. Mikor a rekedt mikrofon bemondta az összeállításokat, és meghallotta a saját nevét, lehajolt, letépett egy szál füvet, megnézte, aztán elgondolkozva a szája sarkába vette. Míg a játékvezető kivárta, hogy a stopper másodpercmutatója a hatvanas jelzéshez érjen, Ferdinánd szemével megkereste a nézőtéren apját és húgát, bólintott feléjük.

Ferdinánd az első félidőben egyetlen labdát sem kapott. Simonyi, az összekötője néha egészen ráhozta a labdát, a fiú erőteljes gyorsasággal megindult, maga mögött hagyta a védőjét, mikor a labda pengéséből meghallotta, hogy Simonyi nem őt tette lyukra, hanem keresztlabdával a balszárnyat futtatta. Az eset többször is megismétlődött, Ferdinánd tudta, hogy nem véletlenről van szó, a társai szándékosan égetik őt. A félidő végén úgy vonult le, hogy cipője fényes orrán egyetlen rúgás nyoma sem látszott.

A szünetben Tömör, az edző felhívta a belső csatárok figyelmét, hogy gyakrabban foglalkoztassák Ferdinándot. Senki sem válaszolt neki, a játékosok a padlót nézték maguk előtt, csak mikor Tömör erélyesen megismételte a szavait, akkor tettek vontatott hangon ígéretet.

Ferdinánd nem várt tőlük irgalmat. Apja elbeszéléseiből emlékezett rá, hogy a régi nagy kőbányai csatárokat: Kardost, Dérit és a többieket, mikor az Újpestbe, az MTK-ba vagy a Ferencvárosba kerültek, hogy égették le a saját partnerei, csak azért, mert nem tudták levetkőzni magatartásuk darabosságát, és nem tudtak feloldódni a már befutott játékosok között. Letörten, kiégve tértek vissza kőbányai csapatukba, és csak kevésnek maradt ereje, hogy újból elérje régi formáját, legtöbbjük lelki betegen, tehetetlenül vergődött a pályán.

A második félidő elején bebizonyosodott, hogy nem tévedett.

Bár látszólag tömték labdákkal, a feléje küldött átadásokat öt-tíz centivel mindig rövidebbre méretezték a kelleténél, úgyhogy a salgótarjáni védőjátékosok érték el előbb, de a látszat az volt, hogy Ferdinánd csak a lassúsága miatt marad le róluk. Ezen a módszerükön akkor sem változtattak, mikor a Salgótarján megszerezte a vezetést. Amit a fiú nem hitt volna: a mérkőzés kimenetelénél fontosabb volt számukra, hogy őt leégessék.

Ferdinánd átnézett a túloldali tribünre, megkereste apját és húgát, messziről csak Kati piros ruhájáról vette észre, hol ülnek. Eltűnődve rágogatta a kesernyéssé váló fűszálat, és végiggondolta helyzetét. Jelenlegi helyén – a műanyagprés mellett – majdnem kétszer annyit keresett, mint az öntödében, munkája egyetlen hátránnyal járt, szokatlanul gyakran osztották be éjszakai műszakra. Ferdinánd ez ellen sem tiltakozott, az éjszaki pótlék tizenöt százalékot emelt az órabérén. Acht Simon Kati számára is talált különmunkát: hetenként kétszer mint bakfismanöken lépett fel a szövetkezeti divatbemutatókon. Ferdinánd sajnálta, hogy nem láthatja húgát ilyenkor, ugyanis a bemutatók kivétel nélkül azokon az estéken zajlottak le, mikor ő éjszakai műszakban dolgozott. Életkörülményei odahaza feljavultak, lassan kicserélték a régi bútorokat, felruházkodtak, apjuknak sem kellett többé rafiát bogozni, de Ferdinánd nem kételkedett, hogy abban a pillanatban visszazuhannának régi szegénységükbe, mikor őneki nem menne a játék, és más venné fel helyette a hetes számú dresszt.

A mérkőzés huszadik percében Ferdinánd otthagyta a partvonalat, és a pálya szélességében kezdett mozogni. Mintha egy harmadik csapathoz tartozna, ellenfélnek tekintette nemcsak a salgótarjániakat, hanem a Lendület játékosait is. Bárki tartotta birtokában a labdát, összecsapott vele, ha sikerült megszereznie, nem adta tovább, hanem egyedül tört a salgótarjáni kapura, lendületes cselei után még a pálya fölötti hegyoldalon is felmorajlottak a nézők.

Egy akciója végén már belül járt a salgótarjáni 16-oson, mikor elpattant tőle a labda, a hátvéd puhán hazaemelte kapusának. Ferdinánd a kapusra nézett, észrevette, hogy mivel ötméteres körzetben nem tartózkodik a kapu előtt egyetlen csatár sem, túlságosan kényelmes lépésekkel jön ki. Érezte, hogy mikor a labda leszálló ívébe kerül, a kapus egy pillanatig tehetetlen lesz a legkisebb irányváltoztatással szemben is. A fiú teleszívta tüdejét, magához szorította a karját, előrevetődött, métereket repült a levegőben, ugrás közben összehúzta magát, de még így is elérte a labdát: halántékáról pattant le a fűre, onnan pedig a kapu jobb alsó sarkába.

Hogy megtette a magáét – ez a gól nyilvánvalóan biztosította helyét a csapatban –, Ferdinánd visszatért eredeti posztjára a partvonal mellé. A Lendület játékosait felrázta az egyenlítés, próbálták megszerezni a győzelmet jelentő gólt is, melyért az előírások szerint fejenként kétszáz forinttal több prémiumot kaptak volna, de Ferdinánd ezentúl egyetlen támadásba sem kapcsolódott bele. Ha véletlenül hozzákerült a labda, zsonglőrködni kezdett vele, akár ha a grundon játszana, majd kényelmes mozdulattal találomra elrúgta. Látszólag teljesen hidegen hagyta, hogy csapata meg is nyerhetné a meccset. Mikor Tömör idegesen bekiabált neki, sajnálkozva kitárta a kezeit. A mérkőzés végén maga elé engedte a többieket, és a labdaszedő gyerekek gyűrűjében vonult le.

VI.

Az idő már lassan őszbe fordult. Ferdinánd kora délutánonként, mikor edzésre menet átvágott a népligeti sétányokon, lehullott vadgesztenyéket rugdosott maga előtt. A fák alatt senki sem járt őrajta kívül, csak a szemétdombok környékén kóborolt a bokrok között, piros sapkájában a bolond Vilma. Egy gimnazistába karolt bele, s míg a gimnazista óvakodva nézett jobbra-balra, ő a füléhez hajolva suttogott, szavait kiázott kezének mozdulataival kísérte. Ha észrevette Ferdinándot, elengedte a gimnazista karját, és az út közepéről átkokat szórt utána. Ferdinánd leszegte a fejét, és tovább pöckölte maga előtt a vadgesztenyét, tudta, hogy Vilma csak azt mondja, amit másoktól hallott. Általában minden szemrehányáson túltette magát, hogy miért játszik a Lendületben, úgy érezte, senkinek sincs joga beleszólni az ő életébe.

Előfordult, hogy egyedül Ferdinánd jelent meg az edzésen; ahogy Acht Simon előre sejtette, a csapatban kezdett meglazulni a fegyelem. Tömör este tíz órakor végigjárta a játékosok lakását: már pizsamában találta őket, de Acht, aki szeretett sétálni az éjszakai, néptelen utcákon, látta, hogy még kapuzárás előtt autó jön értük, fölveszi őket, és eltűnnek a városba vezető úton. Tömör kezdetben megpróbált fellépni a kilengések ellen, de a játékosok azzal fenyegetőztek, ha elvonja valamelyikük kalóriapénzét, vasárnap egyikük sem vállalja a játékot. A szövetkezeti központhoz is hiába fordult, a sportosztály vezetői a játékosok mellett álltak ki, Acht gyakran látta őket is a városba tartó éjszakai autókon. Végül is Tömör hátrált meg, persze, ezek az engedmények maguk után vonták a fegyelem további lazulását, előfordult, hogy az edző csak a hét közepén és a mérkőzésen találkozott a csapatával.

Ferdinánd szerette ezeket a magányos tréningeket. Tömör rövid iskolázás után magára hagyta; vagy sétált néhány kört, labdát vezetgetve, vagy célba lőtt a rúgófalra rajzolt kapu előtt. Mikor kezdett sötétedni, melegítőt húzott, és futott a népligeti sétányokon, száraz faleveleket fejelt le a fák alsó ágairól, mire visszaért a pályára, a sporttelep klubházában már égtek a lámpák.

Egyik este a folyosó árnyékában meghúzódva ötven év körüli, fogatlan, borostás férfi várta Ferdinándot az öltöző előtt. A gyér világításban a fiú csak sokára ismerte fel Cirbuszt, az egykori Victória vezető szurkolóját. Cirbusz a vállánál fogva félrevonta, közölni szeretett volna valamit Ferdinánddal, de nem itt, a pályán, hanem másutt, ahol nem hallgathatják ki a beszélgetésüket. Ferdinánd ki akart térni előle, de Cirbusz komoly fejbólintással bizonygatta, hogy rendkívül fontos dologról van szó.

Megvárta, míg a fiú felöltözik, némán melléje szegődött, és intett, hogy menjenek a népligeti vurstli felé. A mutatványos park egykori kapujánál már letörtek a forgókerék faszárnyai, lépéseik zaját felfogta az utakon felmagzó fű. Ferdinánd gyerekkorában járt erre utoljára, most akármerre nézett, régi emlékeinek pusztulását látta. Bezárt az Óriástükör, csak oldalfirmáján maradt meg a régi felírás: „Jobb egy órát nevetni, mint egy évet sírni!”, eltűnt a futballkapu a „Ki tud jobban tizenegyest rúgni?” bódéból, és csak egy kerek, vörös márványpadló jelezte, hol rendezték régen a horgászversenyeket.

Nézelődéséből arra rezzent fel, hogy Cirbusz megáll a vurstli egyetlen világos, még nyitva tartó épülete: a kocsma előtt, kinyitja az ajtót, és egy kézmozdulattal előreengedi. A nagy kocsmaterem sarkában ültek le, Cirbusz fél liter bort rendelt, akart tölteni Ferdinándnak is, de a fiú elhárító mozdulattal rátette kezét a pohár szájára. Cirbusz magában ivott, aztán elővette a bőrtárcáját, és kotorászni kezdett benne. Ferdinánd azt hitte, hogy a Victóriát hozza majd elő, és valóban, régi csoportképeket lapozott végig, anélkül hogy kivette volna őket a tárcából: elsárgult, egymás tarkójához támaszkodó, bajuszos arcok tűntek fel egy pillanatra, majd egyre világosabb fényképek, a játékosok hosszú nemzedékei, akik egymást váltották a Victória kék-fehér mezében. Végül Cirbusz egy kis alakú képet húzott ki, és Ferdinánd üres pohara mellé tette.

Ferdinánd felemelte a képet, és megnézte. A fotó egy fiatal lányt ábrázolt, térden állt a virágos, régimódi falikárpit előtt, és ívben hátrahajtotta a fejét. Arcát annyira eltorzította a részeg vigyorgás, hogy Ferdinánd alig ismerte fel benne a húgát. Olyan heves undor fogta el, hogy csak mellére szorított ököllel tudta visszatartani a hányingerét. Cirbusz észrevette arcán az irtózást, telitöltötte a poharat, Ferdinánd reszkető kézzel felhajtotta. Ahogy magához tért, faggatni kezdte Cirbuszt, hogy kik készítették a felvételt, és hogyan került hozzá. Cirbusz nem válaszolt a kérdéseire, megbeszélték, hogy másnap este találkoznak, csak arra kérte a fiút, semmilyen formában ne említse meg a dolgot Katinak.

VII.

Másnap Ferdinánd megint éjszakás műszakban dolgozott. A munkakezdet előtti létszámellenőrzésnél megpróbálta elkérni magát, de a művezető hallani sem akart arról, hogy elengedje. Határozottságából Ferdinánd megértette, hogy külön utasítást kapott őrá vonatkozóan.

Felvette a munkaruháját, és a gép mellé állt, de egy félóra múlva az olajtartó konzervdoboz fedelével mélyen belevágott a tenyerébe. Nem törődve a művezető fenyegetéseivel, hogy feljelenti szándékos balesetért, jelentkezett az orvosnál, aki bekötözte a kezét, és engedélyt adott, hogy kimehessen a portán.

Cirbusz a gyárfal szemközti lámpaoszlopánál várakozott, halkan dünnyögött bele a szájharmonikájába. Mikor Ferdinánd kilépett, csak egy pillantást vetett a kötésre, és elmosolyodott, megértette, hogy a fiú milyen módon tette szabaddá magát. Elindultak.

Először a Jámbor Vilmos kultúrházba mentek, ahol a szövetkezeti ruhabemutatókat szokták rendezni, itt lépett fel hetenként két este Kati mint bakfismanöken. Fél tizenegyre értek oda, a portás már összerakta a székeket a nagyterem szélén, épp söpörni kezdett az üres helyiségben. Ferdinánd emlékezett rá, hogy apja szerint húga éjfél körül szokott hazaérni, valamivel később, hogy a vak öregember a műsorzáró Himnusz után kikapcsolja a rádiót. A portás viszont azt állította, hogy Kati most is végzett már kilenc óra előtt. Ferdinánd meg akart bizonyosodni, hogy húga közben nem ment-e haza, nagy kerülővel útba ejtették a hosszú, földszintes bérházat, de a bezárt ablakok mögött a rádió macskaszemének zöld fényében csak a vak öregember sétált saroktól sarokig. Ferdinánd megértette: azért osztották be éjjeli műszakra azokon a napokon, mikor Kati fellépett a szövetkezet bemutatóin, hogy ne legyen módja ellenőrizni a húgát. Rábízta magát Cirbuszra, aki szemmel láthatóan tudta, hogy merre kell keresni a lányt.

Átvágtak az Óhegyen a bányatavakon, melyeket egy feltöltött, salakos út választott ketté, közben Cirbusz egyetlen magyarázó mozdulatot sem tett. A Juranics telepen túl Ferdinánd már nem ismerte a környéket, gyerekkori kalandozásai csak eddig terjedtek. A telep elhanyagolt házai már jórészt összedűltek, a romok közül régi zöld sportújságok és törött tányérok világító darabjai látszottak ki. Nem messze a teleptől, a szemétdombon, az éjszakás teherautók most hordták ki a közeli gyárakból a hulladékot, alatta használható árukat is kicsempésztek: cementet, egészséges sörárpát, üvegeket; rongyos guberálók alkudoztak rá. Elhagyva a szemétdombot, Cirbusz meglassította lépéseit, és az egykori Álom mozi épületére mutatott.

Bár a homlokzatán még ottmaradtak a meghajló vasbetűk, a mozi már régen nem működött, egy kisipari szövetkezet kapta meg raktárhelyiségül. Körbejárták az épületet, a gépházba vezető lépcső vasajtaja előtt négy autó parkírozott. Cirbusz egy homályos sarokban elkapta az ereszvas támasztópántját, és lábaival fogást keresve felhúzódzkodott a mozi lapos, kaviccsal felszórt tetejére. Lenyújtotta a kezét, felsegítette Ferdinándot is, szájára tett ujjal jelezte: vigyázni kell, hogy ne csikorduljon meg a kavics a sarkuk alatt, majd előrement. Hosszú percekbe tellett, míg óvatos lépésekkel megközelítették a tető síkjából kiemelkedő volt gépházat. Cirbusz arcát a vakolathoz szorítva benézett az ablakon, kisvártatva mozdulatlan arccal átengedte a helyét Ferdinándnak.

A kavargó cigarettafüstben a fiú először Budát ismerte fel, valószínűleg azért, mert a szobává átalakított egykori gépházban ő volt a legmagasabb, különben is ő állt legközelebb az ablakhoz. Öt-hat teli poharat fogott össze egy marokba, és a sarok felé vitte, ahol elmosódott körvonalú párok feküdtek egymás mellett a behurcolt heverőkön. Buda feléjük nyújtotta a poharakat, akkor könyökükre támaszkodva felemelkedtek, és Ferdinánd végre meglátta a húgát félig meztelenül, még ivás közben sem engedte el a mellette fekvő Simonyi nyakát.

Ferdinánd öklével belecsapott az ablaküvegbe, sérült keze rögtön átvérzett, de nem tudott beugrani, mert a gépház ablakát vasrács védte belülről. A benti társaság – bár valószínűleg nem is sejtette, hogy ki törte rá az ablakot – felugrott, és szertefutott, akár a vízibogarak, ha valaki meggyújtja a konyhában a villanyt. Felborították az üvegeket és az ételestálcákat, dübörögve menekültek a gépházi lépcsőn a bejáratnál várakozó autók felé. Ferdinánd le akart ugrani a mozi tetejéről, hogy szembekerüljön velük, de Cirbusz, aki féltette a fiút a túlerőtől, belékapaszkodott. Ferdinánd próbált kiszabadulni a szorításából, ide-oda hemperegtek a tetőn, a kiálló kavicsok feltépték a ruhájukat, és belenyomódtak a bőrükbe; mire a fiúnak sikerült lerázni magáról Cirbuszt, az autók után már a por is elült a sötét éjszakai utakon.

Hamarabb ért haza, mint a húga, bezárta a lakás ajtaját. A kulcs elfordulására apja felébredt, és Katit kereste. Ferdinánd visszafogott hangon elmagyarázta neki, hogy mi történt, hozzátette, Katit többé nem engedi be a lakásba. Az öregember nem tiltakozott, mióta megvakult, a döntés jogát mindenben átengedte a fiúnak, tudta, hogy különben is hiába próbálna szót emelni a lányért. Ferdinánd rászólt, hogy ne sírjon. Az öregember újból bekapcsolta a rádiót, hogy a fiú ne hallja meg szaggatott lélegzetvételét. Kati ezen az éjszakán nem jött haza. Másnap Ferdinánd, aki feltételezte, hogy apja beengedné a lányt, egy pillanatra sem mozdult ki a lakásból, kezét saját maga kötözte át, edzésre csak akkor ment el, mikor apja kiült a kis ház előtti kertbe. Az edzésen egyedül ő jelent meg, rövid ideig iskolázott Tömörrel, amikor az edző magára hagyta, nem végzett külön gyakorlatokat, hanem egyenesen hazament.

Kati sötétedés után jött meg, ingadozó lépéseiből Ferdinánd a bezárt ajtón keresztül is kitalálta, hogy húga részeg. Kati csak nehezen tapogatta ki az ajtón a kilincset, először lenyomta, majd látva, hogy nem enged, rángatni kezdte. Hosszú időbe tellett, míg megértette, hogy kizárták. Kiabálni kezdett, felverte az alvó házak nyugalmát, átkozta a szegénységet, mely meggátolta, hogy úgy éljen, ahogy szeretne, esküdözött: inkább elzüllik, mintsem még egyszer gyárban dolgozzon, vagy visszamenjen az iskolába. Szidta Ferdinándot, apjukat, sőt még halott anyjukat is. Mikor elfáradt a kiabálásban, végigvetette magát a ház előtti, sárga keramitkockákon és nyöszörgött. A vak öregember ki akarta nyitni neki az ajtót, de Ferdinánd lefogta a kezét. Arcát a fal hűvös olajfestéséhez támasztotta, és úgy figyelte húga egyre halkabban koppanó lépéseit.

Lefeküdt, de nem tudott elaludni, Kati szavai jártak a fejében, hogy a szegénység elzárta előle az utat. Ferdinánd a saját életére gondolt, többet állt ki és többet dolgozott, mint a húga, mégsem jutott eszébe, hogy megszegje azokat a szokásokat, melyek szerint a telepi környezete élt. Apja megvakulása után természetesnek találta, hogy ezentúl neki kell eltartani a családot – bár akkor még tizenötödik évét sem töltötte be – az ellen sem lázadozott, hogy a legszükségesebben kívül mindenről le kellett mondania, hogy Kati jobban öltözködhessen, mint a telepi lányok általában. Ferdinánd most nem talált indokot maga előtt, amivel felmenthetné a húgát. Nem számított ritkaságnak, hogy a lányok teherbe estek telepi vagy környékbeli fiúktól, vétküket elmosta az idő, akár elvette őket a gyerek apja, akár nem, de ha valaki gyűlölte a telepet, és idegenekkel kezdett ki, hogy elkerüljön onnan, az többé nem térhetett vissza, jóllehet senki sem szólt hozzá egy rossz szót sem. Ferdinánd mégsem tudta megnyugtatni a lelkiismeretét, már hajnalodott, amikor hasra fekve kinyújtózkodott az ágyon, és elaludt.

VIII.

A következő héten Kati minden éjszaka eljött a bezárt lakás elé, hol könyörgött Ferdinándnak, hol fenyegette. Bár a fiú sohasem nyitotta ki neki az ajtót, mégis újból és újból visszatért, reményeit talán az is táplálta, hogy apja egyre határozottabban a védelmére kelt, de úgy látszik, azt is meghallotta, hogy Ferdinánd nem enged, mert a második hét elején már nem jelentkezett, csak a holmijáért küldte el egyik barátnőjét.

Időközben Ferdinánd keze meggyógyult, az orvos kiírta munkára. Tudta: amíg ő a gyárban tartózkodik, húga keresni fogja az alkalmat, hogy beszélhessen apjukkal, de nem bánta. Úgy gondolta, hogy ezek a találkozások nem változtatnak a helyzeten. Katit látta néha: kint a népligeti pálya előtt várakozott Simonyira. Amit bátyja odahaza nem engedett meg neki: festette magát, ettől amúgy is sápadt arca papírfehérnek látszott. Ferdinánd számára ismeretlen kabátot és kalapot viselt. Ferdinánd éppoly szótlanul haladt el mellette, mint mikor első ízben találta beszélgetésben elmerülve Budával és Simonyival. Nekivágott a sötét töltésnek, az út elején jobb meggyőződése ellenére megállt, és úgy tett, mintha a cipőfűzőjét kötözné, de Kati nem szaladt utána.

Az idő késő őszből lassan télbe fordult: a ház előtti őszirózsák levelein ezüstös foltok ütköztek ki, a csigák tapadós, fehér réteggel zárták le házukat, a gyárak fölött terjengő füstöt az erősödő szél egyre gyakrabban verte be a telepre. A vak öregember délfelé lesétált a bányatavakhoz, az agyagos partokon még melegített a nap, két-három vedlő kákabuzogányt hozott magával.

Egyik este – már december elején – a fiú hazatérve a munkából, már a házsor elejéről meglátta, hogy bent, a lakásban ég a villany. Megdöbbent: az öregember, ha magában üldögélt, nem szokta meggyújtani a lámpát, szomszédok pedig csak ritkán jártak át hozzájuk.

Még mielőtt belépett volna, bent, a lakásban eloltották a villanyt, de Ferdinánd újból meggyújtotta. Kati már lefeküdt, ágya mellett, az éjjeliszekrényen az iskolai könyvei sorakoztak. A szekrényajtót nyitva hagyta, látszott, hogy ruháit és fehérneműit már visszarakta a polcokra. Ferdinánd megértette: a húga kész helyzet elé akarta állítani, arra számított, hogy ha ágyban fekve találja, bátyja nem küldi el őt. Ferdinándot fölingerelte ez az alattomosság, egy csomóba fogta össze a lány holmiját, és bőrönddel együtt az asztalra dobta.

Kati sikoltozni próbált, de Ferdinánd pillantására elhallgatott. Ferdinánd újra a szekrényhez lépett, ingei alól kivette összegyűjtött pénzét, egy százforintost lehúzott a csomóból, a többit a ruhák tetejére rakta. A lány szótlanul öltözködni kezdett.

Az öregember Ferdinánd elé állt, és igyekezett jobb belátásra bírni, hiszen a testvéréről van szó. Ferdinánd nem válaszolt. Mivel hatástalanul ismételte meg a kérését, megfenyegette a fiút, hogyha most nem bocsát meg a húgának, nehéz óráiban majd ő sem kap irgalmat. Ferdinánd a fogai között azt felelte, hogy életében még sohasem kapott irgalmat, mindig a legrosszabb történt vele. Megértve, hogy Ferdinánd hajthatatlan, az öregember a szekrényhez botorkált, ő is csomagolni akart, hogy elmenjen Katival. Ferdinánd visszatartotta; sokkal egyszerűbb, ha ő megy el, apja és húga pedig ottmarad a lakásban. Holmiját bekötözte egy foszlott, régi asztalterítőbe, félútról még visszafordult: a megmaradt százast a többi pénz közé rakta. Becsukta maga után az ajtót, de így is kihallotta, hogy húga erélyes hangon magyaráz valamit, és apja helybenhagyólag dünnyög.

Sietős lépésekkel elhagyta a telepet, de aztán tanácstalanul megállt, fogalma sem volt, merre induljon. A telepi embereket kivéve nem ismert senkit, akinél eltölthette volna az éjszakát. Vállán a batyuval kiment a pályaudvarra. Mivel a váróteremben a rendőrök minden órában igazoltatták az utasokat, Ferdinánd egy vakvágányon álló szerelvény egyik kocsijába mászott fel. Azt hitte, üresen találja majd a kupékat, de a legtöbbet magukra zárták a várakozás ideje alatt összeismerkedett alkalmi párok, csak a másik kocsiban akadt egy olyan szakaszra, ahol eltölthette az éjszakát. A csomagtartóban felejtett papírokat végigterítette a padon, hogy testét megvédje a felszálló hidegtől, batyuját szétbontotta, és betakarózott a ruháival. Sokáig forgolódott, az ülés minden lécét külön megérezte a bőrén. Hogy visszatartsa könnyeit, megesküdött, hogy bosszút fog állni azért, ami vele történt, ökölbe szorított kézzel aludt el. Hajnalban a tolatómozdonyok füttyére ébredt, az éjszaka leesett havat a szél beverte a kupéablak résein, magára dobott ingei, kabátja és viseltes pulóvere csillogott a fagytól.

IX.

Ennek a hétnek a vasárnapján, december 20-án került sor az 1951-es bajnoki szezon utolsó fordulójára. A táblázat alsó felében a csapatok keresztbe verték egymást, a Lendület szerencsésen került ki ezekből az összecsapásokból, Ferdinánd sokszor meg tudta szerezni a győztes gólt csapata számára. Ha a Lendület a hátralevő mérkőzésén döntetlent ér el, a vetélytársai győzelme esetén is bent marad az első osztályban.

A mérkőzést megelőző szerdán Acht leült a játékosokkal, és elmagyarázta nekik, hogy a saját egzisztenciájukat teszik tönkre, ha hagyják kiesni a csapatot. A szövetkezeti elnökség nem támogathat egy második vonalbeli együttest úgy, mint egy első osztályút. A figyelmeztetés eredménnyel járt, a Lendületben még sohasem vették olyan komolyan az edzéseket, mint éppen ezen a héten.

A Lendületet szállító autóbusz reggel indult el a népligeti pálya elől, és már tíz órakor megérkezett Miskolcra. A játékosok korán megebédeltek egy szállodában, utána lefeküdtek, hogy kipihenjék magukat a mérkőzés kezdetéig. Ferdinánd megvárta, amíg elcsendesedett a folyosó, felöltözködött, s elkerülve a szálló halljában üldögélő Achtot és Tömört, az oldalkapun kiosont. Autóbusszal kiutazott Perecesre, és fürkésző szemmel felmérte a délutáni mérkőzés színhelyét. Éppen két kölyökcsapat játszott a pályán, a kinyúlt felnőtt dresszeket öt-hat csavarással gyűrték fel a könyökük fölé. Szünetben Ferdinánd bement az üres játéktérre, senki sem szólt rá, hogy jöjjön ki; kék micisapkájában, feltűrt gallérú, vékony kabátjában nem különbözött a szegényes bányászkülváros fiataljaitól. Sétált néhány lépést, majd kipróbálta, hogyan lehet megfordulni és elrugaszkodni a pálya talaján. Csodálkozott, hogy a játéktér nem olyan gyors és csúszós, mint a lefagyott, havas pályák általában, nem lesz szükség a cipőn a biztonságot adó, magas bőrszegekre, sőt azok nehézkessé teszik majd a mozgást. Mielőtt lement volna a pályáról, kényelmes rúgómozdulatot tett, mintha egy elképzelt labdát küldene kapura. Mire visszaért a szállodába, a játékosok már felöltöztek, és a hallban üldögéltek. Tömör utolsó utasításait hallgatták. Ferdinánd állát feltámasztva tenyerével, leült az egyik sarokba.

Társai már bemelegítéskor bizonytalanul mozogtak, sem az edzőnek, sem a játékosoknak nem jutott eszébe, hogy a hó alatt nem fű, hanem salak borítja a pályát, amihez másképp kell alkalmazkodni. Csak Ferdinánd faragta le fél magasságig a bőrstoplit, hogy ne csúszkáljon. Az egyre sűrűsödő felhők havat ígértek, Ferdinánd reménykedett, hogy csak a második félidőre indul meg a havazás, és társainak nem lesz módjuk kicserélni a szerelésüket. Elégedetten ment ki az ülőhely előtti felásott részhez, lehajolt a göröngyök közé egy megmaradt fagyos fűszálért. Mikor felemelkedett, tekintete összeakadt Katiéval, a lány kihívóan állta a pillantását, végül is Ferdinánd hajtotta le a fejét. A játékoskijárónál felharsant a bíró sípja, a fiú szája sarkába vette a fűszálat, és visszasietett a játéktérre.

A Lendület ellenfele, a perecesi Tárna a bajnokság utolsó helyén állt, bárhogy is alakuljon a mérkőzés eredménye, már nem menekülhetett meg a kieséstől. A perecesi csapat, mint ahogy várható is volt, nem küzdött teljes erővel; játékosai visszahúzták lábukat az összecsapásokból, bizonytalan labdákra nem rajtoltak rá. Bár a Lendület középcsatárát és a jobbösszekötő Simonyit hátravonta a védelem erősítésére, mégis gyakran megközelítette a perecesi kaput, a nézők előtt érthetetlennek tűnt, hogy a megújuló támadások közül miért nem végződik egyik sem góllal? Senki sem gondolta volna, hogy a Lendület akciói Ferdinánd lábán mennek tönkre. A fiú behúzódott összekötője szabadon hagyott helyére, és a labdák tömegével szolgálta ki társait, csak ezeket az átadásokat öt-tíz centivel rövidebbre méretezte a kelleténél, éppúgy, mint társai az őfelé küldött passzokat a bemutatkozó mérkőzésen. Ha valamelyik Lendület-csatár mégis gólhelyzetbe került, Ferdinánd vagy elcsípte előle a labdát, és bevitte a védőkbe, vagy ha már nem tudta megszerezni, egy alig észrevehető lökéssel megbillentette társát, aki egyensúlyát elvesztve fölé lőtt. Így történt, hogy a Lendület fölénye ellenére gól nélkül vonult le az első félidő végén, s ezért mégsem hibáztathatta senki Ferdinándot.

Szokásához híven most is messze maga elé engedte a többieket, utolsónak indult el az öltöző felé. A dróttal fedett bejárónál megállt és kérdő tekintetet vetett Cirbuszra, aki telefonon megkérdezte a többi mérkőzés eredményeinek alakulását. Bár a Lendület vetélytársai szintén még csak az első félidőt fejezték be, máris olyan előnyt szereztek, hogy győzelmük biztosítottnak látszott. A Lendületnek mindenképpen meg kellett szereznie az egyik pontot, hogy bennmaradjon az első osztályban. Ferdinánd elégedetten lépett be a kongó öltözőfolyosóra.

Még ki sem hűlt tenyerei között a langyos teáscsésze, mikor az öltöző ablakán át észrevette, hogy világító, sűrű pelyhekben megindul a hó, a szünet végére már egy világosabb réteg takarta be a letaposott pályát. A játék úgy alakult, ahogy Ferdinánd előre gondolta is; a friss havon még nehézkesebbnek bizonyult a magas talpszeggel kivert cipő, a Lendület játékosai nehezen fordultak, mozgásuk sokat veszített gyorsaságából. A pályához jobban alkalmazkodó perecesiek sorra lefutották őket, csatáraik azonban éppen úgy nem tudták kihasználni helyzeteiket, mint az első félidőben a Lendület.

Tíz perccel a mérkőzés vége előtt az állóhely közepén megszólalt a finist jelző kolomp, de ez a játék képén nem változtatott, a csatárok már belenyugodtak a döntetlenbe. Egyedül Ferdinánd figyelt fel rá, körülnézett, látta, hogy a perecesiekben már nincs annyi erő, hogy gólt lőjenek. Mivel Ferdinánd gondolatban az életét tette fel rá, hogy a Lendület elveszítse ezt a mérkőzést, és kiessen az első osztályból, hozzálátott tervének megvalósításához, mely még az üres vasúti kocsiban eltöltött éjszakán fogant meg benne. Mindenekelőtt végignézte a szerelését, dressze ujját magasan felgyűrte, csupasz karral nehezebb lesz visszarántani őt, mint az ingébe kapaszkodva. Lehajolt, és gondosan átkötötte a cipőfűzőjét, még a bőrszegekről is lekaparta a ráfagyott havat, nehogy elcsússzon. Minden mást rendben talált magán, mély lélegzetet vett, és kinyújtózkodott, hogy figyelmét felélénkítse, öklével néhányszor kicsit felütötte az állát.

Mikor megszerezte a labdát, és elindult vele a saját kapuja felé, egy pillanatig senki sem értette, mire készül. Mind a nézők, mind a játékosok azt hitték, hogy időhúzási szándékkal vezeti át a labdát a Lendület térfelére, ahol társai biztonságos fölényben vannak a perecesi támadókkal szemben. Már közeledett a tizenhatoshoz, mikor a Lendület védői Ferdinánd elszánt arcából megértették, hogy gólt akar lőni a saját csapatának. A védelem felzárkózott előtte, Ferdinánd egyedül nézett farkasszemet hat játékossal. A védők fokozatosan hátráltak, le akarták csökkenteni az iramát, de hogy Ferdinánd egészen rájuk vitte a labdát, a tizenhatos vonalnál mégis kénytelenek voltak nekitámadni. Először Budát cselezte ki, a hátvéd utánarúgott, eltalálta jobb bokáját, Ferdinánd felnyögött, de tudta, mivel kívül helyezte magát a játékszabályokon, nem számíthat a bíró segítségére. Most már a nézőtér is felfogta Ferdinánd szándékát, a kiáltozások között a fiú egy pillanatra hallani vélte a húga hangját.

Bal lábbal vezette tovább a labdát. Valaki könyökkel oldalba vágta, Ferdinándot elborította a fájdalom, körmeit a tenyerébe mélyesztette, és könnyes szemével a kapura nézett. Cselei sorra bejöttek, a védők jobbra-balra csúsztak előtte, esés közben még utánanyúltak, és letépték a dresszét. A tizenegyes pontnál járt, mikor a kapus kifutott eléje, őmellette is elhúzta a labdát. A kapus ököllel beleütött a gyomrába, Ferdinánd meggörnyedt a kíntól, de kitépte magát a kapus öleléséből, aki vissza akarta rántani. Továbbvitte a labdát, majd közvetlenül a gólvonal előtt belsővel a kapu jobb sarkába helyezte. Még hallotta a bíró kettős sípszavát, mellyel a gólt jelezte – ezzel a góllal a Lendület kiesett az első osztályból –, és Cirbusz artikulátlan diadalüvöltését, aztán megfordulva maga körül, elájult. Esés közben szája szögletéből kihullott a kissé összerágott, fagyos fűszál.

A következő évben a Lendület a másodosztályú bajnokságból is kiesett, a szezon befejeztével a szövetkezeti elnökség feloszlatta a csapatot.

Ferdinánd rögtön a perecesi mérkőzés után összepakolta a holmiját, és eltűnt Kőbányáról. Többé senki sem látta őt, csak szállongó hírek érkeztek felőle, mintha a kazincbarcikai hidak alatt kóborolt volna egy időben, mások szerint megnősült valahol az északi hegyekben, és már két gyereke is van. De a kőbányai kocsmákban nem adtak hitelt ezeknek a híreszteléseknek. Tudták, hogy az olyan futballista, mint Ferdinánd, nem hagyhatta abba a játékot, még mindig akad néhány ember, aki megesküdne rá, hogy Ferdinándot egy brazil nagyegyesület vásárolta meg százezer dollárért, az szöktette meg egy repülőgépen, és most náluk játszik, idegen név alatt.

1962. május 14.