Egymillió forint

– A mi házasságunk azért jó házasság – mondja Zweck Bandi –, mert mi Erzsivel mindig tudunk nevetni egymáson, és sohasem sértődünk meg. De hadd mondjam el inkább az egymillió forintos esetünket.

1956. november elsején az Újpesti Járműjavítóban – itt dolgozunk Erzsivel – összegyűltek a munkások, és követelték a fizetésüket. Igen ám, de a páncélszekrény három kulcsát három ember tartotta magánál: az igazgató, a főkönyvelő és a főpénztáros, már délfelé járt az idő, mire összetelefonáltuk mind a hármat. Kinyitjuk a páncélszekrényt: egy fillér sincs benne, csak egy írás, valaki óvatosságból visszautalványozta a bankba.

A főkönyvelő azt tanácsolta: ad egy írást, menjünk be a Nemzeti Bankba, még nyitva találjuk, vételezzünk fel egymillió-néhányezer forintot. Kihirdette a helyzetet, önkéntes jelentkezőket kért, egyszerre csönd lett az udvaron. A villamossíneket eltorlaszolták a feldöntött kocsik, a mi gyárunk különben is kiesik a városból, aki vállalkozik, annak két kilométer hosszúságban gyér házak között, réteken és gödrökön kell átvágnia kerékpárral.

Csak az asszonyok zajongtak tovább, szidták a férfiakat: mit adjunk a gyerekeknek, élni kell. Erzsi nem szidott engem, sőt erősen fogta a kezem, és igyekezett minél hátrább rángatni. Ránézek:

– Madárkám.

– Te akarsz madár lenni, de én nem engedlek.

– Valakinek el kell menni azért a pár fillérért.

– Menjen más.

– Ezt mindenki mondhatja. Nekünk is kell a pénz.

– Nem kell. Menjünk anyáékhoz vacsorázni.

– Tudod, hogy nem szeretem az anyád főztjét, mindent olyan vastagon beránt. Még kukta se lehetne melletted.

Ezen elérzékenyült, elengedte a kezem, gyorsan áttörtem a tömegen, és jelentkeztem.

– Egy már van, kérünk még egyet.

Ahogy te nem jelentkeztél, úgy nem jelentkezett senki, másfél ezer ember nézte, ahogy felülök a kerékpárra, és elindulok Pest felé.

Befelé még világosban karikáztam, a Bankban is hamar végeztem, örültek, hogy egymillióval kevesebb pénzért kell vállalniuk a felelősséget. Két megrakott, sportszatyrot akasztottam rá a kerékpár kormányára, kilelt a hideg, ha arra gondoltam, hogy ezért a két szatyorért egyedül én viselem a felelősséget.

Mire végighajtottam a városon, már sötétedett, az újpesti hídnál már az orromig is alig láttam. Az utcai lámpákat kilőtték, a kerékpár reflektorát pedig nem akartam meggyújtani, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet.

Legjobban a réten féltem, itt sűrűn csattantak fel géppisztoly-sorozatok, de a távoli épületeken olyan furcsán tört fel a visszhang, hogy nekem mindig úgy tűnt, éppen rám lőnek. Úgy remegett a lábam, hogy nem tudtam hajtani a pedált, inkább toltam a bringát, még az a hülyeség is megfordult a fejemben, hogy elkaparom itt a sportzsákokat, mint a kutyák a csontot, és majd reggel visszajövök érte. Szerencsére nem sokkal később megláttam a gyár neonjait.

Egy kicsit kilihegtem magam, megfésülködtem, és felvettem a terepszínű pofámat, úgy mentem be a gyárudvarra, nem kell külön mondanom, hogy mindenki megvárt engem, illetve a pénzt, rámutattam a kerékpárra:

– Hoztam egypár fillért, ki lehet osztani.

A főpénztáros elővette a névsort, és adta ki a pénzt.

Erzsi látta rajtam, hogy hol tartok, azért is nem ugrott a nyakamba, rögtön összeestem volna. Hogy más ne is lássa, hátravitt, leültetett, egy vizes zsebkendővel benyúlt az ingembe, és letörölte a hátamat, én meg csak rátámasztottam a fejemet a vállára.

Nem tudom, mennyi ideig üldögéltünk itt, mikor hallom, hogy valaki zavartan köhécsel előttünk, felnézek: ott áll a főpénztáros.

– Egy kis baj történt, Zweck elvtárs, elszámoltuk magunkat, elfogyott a pénz, a névsor végének már nem jutott.

– Nekünk sem? – kérdezi Erzsi.

– Sajnos, maguknak sem, de majd holnap újra beküldünk a bankba… – és még makogott valamit, aztán sűrű bocsánatkérések közepette eltűnt, mint Kossuth a rozsban.

– Te ló… – mondja nekem Erzsi.

Felnéztem. El voltam szánva, ha leszid, amiért vállaltam ezt a feladatot, itthagyom, leállítok egy teherautót az országúton, és átmegyek a határon.

– …mindig mondtam neked, hogy magyarosíts Aba Sámuelre, akkor most a névsor elején vagyunk, és kapunk pénzt.

Ezen nevettünk egy nagyot, aztán szigorúan rászóltam:

– Inkább azon törd a fejed, Sámuelné, hogy hol vacsorázunk.

– Anyáék vagy zsíros kenyér?

– Piros paprika van?

– Van.

– Akkor inkább a zsíros kenyér.

Felkeltünk, belém karolt, és elindultunk.