Páter Fáber

Egyszer, már nem emlékszem, melyik nagy ünnepen, körmenet vonult a téren keresztül. A kivarrott templomi zászlók után csak néhány öregember és gyerek lépkedett, csodálkozva néztük őket a Kiskörből.

– Biztos eltévedtek.

– Ez proli környék, itt sohasem voltak vallásosak az emberek.

Martin, a rendőrszázados, aki délutánonként a kislányát hozta le játszani a térre, közbeszólt:

– Azért ez nem ilyen egyszerű. Ha hiszik, ha nem, még pap is kikerült erről a környékről.

– Kicsoda?

– Páter Fábernek hívták, egyike volt a legérdekesebb embereknek, akivel valaha is találkoztam. Régi történet, már nem vonatkozik rá semmiféle hivatali titoktartás, ha az urakat nem untatja, esetleg elmondhatom.

Talán ismerősebbnek tűnt volna ez a pap, ha megmondom, hogy eredeti nevén Leipniknek hívták. Akik régi emberek maguk közül, kell hogy emlékezzenek a Leipnik családra, ott laktak a Szerdahelyi utcában.

Az öreg Leipnik a Ganz gyárban dolgozott mint szerszámkészítő lakatos, elég jól keresett, de rettenetesen fukar volt és bogaras. Reggelenként bevitte magával a munkahelyére a család egész kenyerét és a cukortartót, nehogy távollétében torkoskodjanak, amikor hazaért a munkából, akkor osztott mindenkinek: a leves mellé egy szelet kenyeret, a kávéhoz egy kockacukrot.

Ennél többet csak a legidősebb fiú, az Ede kapott egyszer. Tüdőgyulladása volt, de az öreg Leipnik nem hívott hozzá orvost, adott neki két kockacukrot sósborszesszel, mert abban éppen elég erő van, hogy meggyógyítsa a fiút. Mikor Ede mégis meghalt, legyintett: ilyen gyönge szervezeten az orvosok sem tudtak volna segíteni.

Nem csoda, hogy a gyerekek alig nőttek fel, máris igyekeztek elmenekülni hazulról, nyolc közül csak ketten maradtak otthon: Gyuszi és Manci.

Gyuszi éppolyan mániákus lett, mint az apja, csak éppen ellenkező irányban: ő szórta a pénzt. Néha tíz embert is meghívott vendéglőbe, egyheti fizetése ráment, de megérte, mert azt az egyet mindenkinek el kell ismernie, hogy Leipnik Gyula nem akárki. De adott az öltözködésére is, ha csináltatott egy kabátot, az utcán mindig visszahajtotta a szárnyát; lássák az emberek, hogy milyen szép bélést rakatott bele.

Manci elzüllött, kezdetben állandó barátok tartották ki, selyemharisnyái nem fértek el egy polcon a szekrényben, de ahogy öregedett, úgy csúszott egyre lejjebb. „Pengős” lett a Fecske utcában, aztán innen is kiszorították a fiatalabbak, vasárnaponként biciklivel karikázott ide-oda a Ligetben. Hajnalonként az öreg Leipnik a kapuban várta, kikutatta a ridiküljét, és az utolsó fillérig elvette tőle a pénzt.

Ebben a szörnyű családban, önző eszelősök és megalázottak között született 1922-ben Leipnik Dániel, a későbbi páter Fáber.

A szülésnél Leipnikné megbetegedett, meg kellett operálni, és az operáció következményeként többé nem szülhetett, talán azért ragaszkodott anyaságának utolsó emlékéhez, Dánielhez jobban, mint bármelyik másik gyerekéhez. A kisfiú szoknyás korától ott tipegett az anyja mellett, ő volt az egyetlen, aki ott térdelhetett mellette csendes imáin a Szent Rita-kápolnában.

Dániel később is ritkán járt ki az utcára a gyerekek közé, ha kiment, akkor is inkább a lányokkal játszott. Ahogy azonban még ötéves korában megtanult olvasni a testvéreitől, a lányok is hiába hívták maguk közé.

Naphosszat a kövezett udvar egyetlen fája mellett üldögélt, és a dohtól barna pettyes, régi újságokat olvasta. Anyja kikereste számára a színes gyermekmellékleteket, de Dániel nem volt hajlandó elhinni tündérek és boszorkányok létezését, inkább a technikáról szóló cikkek vonzották. Papírt és ceruzát kért anyjától, korához képest megdöbbentő ügyességgel másolta le a különböző gépek ábráit.

Ezt a képességét az elemi iskola hittanra és hazafias versekre felépített oktatási rendszere talán visszafejlesztette volna, de szerencséjére olyan tanító keze alá került, aki távol állt ettől a gyakorlattól.

A tanítót Méhész Lőrincnek hívták, valaha a József Nádor Műegyetemen adott elő, a kommün idején hivatalt vállalt, ezért börtönbe csukták, és az új rendszer a kiszabadulása után sem bocsátott meg neki. Nem engedték vissza az egyetemre, szinte gúnyból engedélyezték neki, hogy ehelyett a Szerdahelyi utcai elemi iskolában tanítson.

Méhész jól érezte magát ebben az iskolában. Elkért egy üres kamrát, és hazulról hozott szerszámaival műhelynek rendezte be. Néhány ügyesnek látszó fiút maga mellé vett – köztük Dánielt is –, és itt töltötte velük a délutánjait.

Dániel negyedik elemibe járt, a régi iskolai szabályzat szerint ekkor kellett döntenie, hogy jelentkezik-e gimnáziumba vagy polgáriba? Az öreg Leipnik hallani sem akart erről, már meg is beszélte egyik szaktársával, hogy a fiút beadja mellé inasnak.

Dániel nem törődött vele, minden erejét lekötötte egy nagy célkitűzés: működő mozdonyt akart építeni fából. Tervéről senkinek sem szólt, félt, hogyha bevallaná, társai kinevetnék. Méhésztől is csak kerülő úton kérte el az alkatrészek rajzait.

Éjszaka leszökött a józsefvárosi pályaudvarra, egy vagonból faragható fenyődeszkát akart lopni. Az őr elfogta, addig verte a deszkával, amíg az el nem törött Dániel vállán, akkor hozzávágta a darabokat. Dániel, bár egész teste sajgott az ütésektől, megőrizte annyira lélekjelenlétét, hogy elkapta a fát, és elrohant vele.

Erre a törött deszkára mérte fel az alkatrészek szögleteit. Tudta, ha valahol elrontja, nem szerezhet másik anyagot, a faragásnál is vigyázott, egyszerre csak két-három millimétert fogott a késével. Minden elővigyázatossága ellenére mégis rosszul faragott ki néhány alkatrészt, a deszkából már nem jutott pótlás. Szétszedte apja régi katonaládáját, Leipnik rájött, és véresre verte, de Dániel ezzel sem törődött.

Május közepére végzett a faragással, törött üveggel lecsiszolta a darabokat, vett egy széles gumiszalagot, összeállította, és beszerelte a motort. A kész mozdonyt papírba takarta, be akarta vinni a műhelybe, hogy először Méhész Lőrincnek mutassa meg. Apjának azonban feltűnt a csomag, kibontotta.

Így a famozdony kerekei a konyha kövén gördültek végig először. Leipnik elképedve nézte a szerkezetet, nem akarta elhinni, hogy az alig tizenegy éves fiú építette, ceruzát nyomott Dániel kezébe, és rajzoltatott vele, kételyei csak egyórás faggatás után oszlottak el.

Leipnik újra bepakolta a mozdonyt, és bevitte magával a gyárba. Kihallgatásra jelentkezett igazgatójánál, doktor Pálvölgyi Vilmosnál, és támogatást kért, hogy taníttathassa tehetséges fiát. Leipnik titokban reménykedett, hogy készpénzt kap, melyet majd lefoglalhat magának. Pálvölgyi végighallgatta, megvizsgálta a mozdonyt, de csak annyit válaszolt, hogy holnap reggel küldje be Dánielt.

Leipnik elkísérte a fiút egészen az igazgatói szoba ajtajáig. Pálvölgyi néhány kérdést tett fel Dánielnek, először a mozdonyra vonatkozólag, amire ő szabatosan válaszolt, de Pálvölgyi arcán nem látszott elégedettség.

Ezután hittanból vizsgáztatta Dánielt, aki anyja révén sok vallási szokást és legendát ismert, az igazgató végre elmosolyodott, és helyeslőleg bólintott.

Behívatta a folyosóról Leipniket, és közölte vele, hogy hajlandó magára vállalni Dániel taníttatását, de csak abban az esetben, ha a fiú a papi hivatást választja. Még csak alig néhány év telt el a kommün óta, ha egy fiú kiemelkedik a proletariátus sorai közül, annak inkább imádkozni kell osztálya bűneiért, semmint a reális tudományok elsajátításával lehetőséget teremteni a bűnök megismétlődésére. Pálvölgyi rendszeresen látogatta a jezsuiták zugligeti „Manréza” lelkigyakorlatos házát, felajánlotta Leipniknek, hogy szól az atyáknak Dániel érdekében.

Leipnik megértette, hogy itt pénzre nem számíthat, dühösen vállon ragadta a fiút, és hazavitte, otthon a szoba közepére lökte, átkozódni kezdett, mennyi kiadással járt, amíg felnevelte Dánielt, és most ingyen akarják elvinni papnak. Esküdözött, hogy ebből nem eszik az anyaszentegyház, haragjában leszedte a feszületet a falról, rátaposott és összetörte.

Huszonöt éves házasságuk során Leipnikné most először szállt szembe az urával, életre-halálra. Ha Leipnik nem egyezik bele, hogy Dániel papnak mehessen, éjszaka agyonüti baltával. Inkább vállal húszévi börtönt, de nem engedi tönkretenni a legkisebb gyerek életét is.

Leipnik a szoba közepére dobálta az ágyneműt, gyufát nyomott a felesége kezébe: gyújtsa meg, tegye végképp tönkre, de még Dániel is érezte, hogy csak színészkedik, valójában meghódolt felesége hirtelen feltámadt akarata előtt.

Talán a működő famozdony tette, melyet Pálvölgyi átadott a jezsuita atyáknak, talán más körülmény, mindenesetre Dániel ügyét a szokásosnál gyorsabban intézték el. 1935 augusztusában Dániel vonatra ült, hogy jelentkezzen a kaposvári jezsuita kollégiumban.

Dánielnek bizonyos tekintetben szerencséje volt, hogy épp a jezsuitákhoz került. Az ő természetével a ferencesek érzelmes rendjében aligha találja meg a helyét, fellázadt vagy megtört volna, de a jezsuita rend szelleme megfelelt hajlamainak.

A himnuszok vagy Kosztka Szent Szaniszló legendája éppúgy hidegen hagyta őt, mint kisgyerek korában a Friss Újság mellékletének színes meséi, de a rend logikus szervezete, az engedelmességre és önfeláldozásra épített gépezet technikai élményt jelentett Dániel számára, mint korábban az alapvető dinamikai törvények megértése.

A nyugodt, csendes templomban és tanulótermekben, ahol végre semmilyen veszély nem fenyegette őt, Dániel lelke megtalálta az egyensúlyát.

Félelme régi környezetétől megvetéssé változott, kialakult benne az osztályuktól elszakadt emberek arisztokratizmusa, mely mélyebb és meghatározóbb, mint a született arisztokratáké.

Érdeklődésével, gyors felfogásával felhívta magára tanárainak figyelmét. Kiemelték társai közül, és 1935-ben kiküldték Württembergbe, a központi felsőfokú jezsuita nevelőintézetbe. Ez az intézet alapítása óta százszámra bocsátotta ki a rend legjobb katonáit, akik egyformán vállalták és látták el a pap, hittérítő vagy illegális szervező feladatkörét.

Dániel Württembergben töltött éveiről keveset tudunk. Feltehető, hogy gondos és sokoldalú kiképzésben részesült, ennek során nem hanyagolhatták el a Magyarországgal és a magyar élet változásaival összefüggő ismereteket sem, mert hazatérése után könnyen bele tudott illeszkedni az itthoni viszonyokba.

Az is valószínű, hogy novícius idejének kitöltése után az intézet templomában szentelték pappá, az avatásnál Loyolai Szent Ignác egyik első társának, páter Fábernek a nevét kapta.

1945-ben felettesei utasítására páter Fáber visszatért Magyarországra. A határon nem vallotta be, hogy felszentelt pap, az iratait is úgy állította ki, mintha a háborúban elhurcolt és most Nyugatról hazatérő katona volna. Bár az eltelt tíz év alatt külseje felismerhetetlenül megváltozott: a kisgyerekből magas, erős, de sovány, korán kopaszodó férfi lett, mégis elkerülte régi környezetét, és családjával sem vette fel a kapcsolatot. Bár nem volt ok különösebb óvatosságra, hiszen az egyedüli ember, aki Fábert minden változásán keresztül felismerte volna: az anyja egy bombázásnál bent pusztult az óvóhelyen, testvérei pedig elzüllöttek, eltűntek.

Fáber egy ideig segédmunkásként dolgozott, később letette a lakatos szakmunkásvizsgát, új minősítésével egy kőbányai kis üzemben helyezkedett el. Közben mindvégig tartotta a kapcsolatot azokkal a magyarországi jezsuita vezetőkkel, kiknek címét még kint Württembergben kapta.

Az 1947-es választások után minden hatalom átkerült a kommunisták kezébe. Fáber felettesei sietve eltávoztak Magyarországról, így is csak néhány órával előzve meg letartóztatásukat. Utolsó eligazításként közölték Fáberrel, hogy belátható időn belül semmiféle támogatásban nem részesíthetik, egyedül kell dolgoznia. Szabad kezet adtak neki az akciók és végrehajtási módszerek megválasztásában.

Máskor munka után Fáber éjszakáig az utcákat járta, úgy érezte, így tudhat meg legtöbbet a városról és az élet változásairól. Most napokig ült otthon, és töprengett: miképp kezdjen hozzá feladatához. Úgy határozott, hogy mindenekelőtt állást kell változtatnia. Feladta megszokott helyét az üzemben, ahol ugyanis személyes kapcsolatait mindössze néhány munkatársára redukálta, és olyan állást keresett, mely természeténél fogva alkalmas arra, hogy sok emberrel találkozhasson. Néhány próbálkozás után a városszéli Erzsébet-telepen kötött ki, a telep tisztasági fürdőjében lett kabinos.

Ennek a telepnek a faházait még az első világháború idején építették, katonakórház céljaira – ideiglenes jelleggel, de már több mint harminc éve lakott benne a közeli téglagyár, a sörgyár, a konzervgyár munkásainak legrosszabbul fizetett, alsó rétege, rajtuk kívül még öregemberek és lezüllött egzisztenciák.

Az egykori kórház néhány évre szánt egészségügyi létesítményei, csatornarendszere, a víz- és villanyvezetékek már jórészt tönkrementek, kijavításukkal senki sem törődött. Összesen két nyomókút szolgáltatott vizet, a villany pedig már egy nagyobb esőtől kialudt az egész telepen.

Elkeseredésüket fokozta, hogy a villamostöltés túlsó oldalán pontházakat építettek, és ezekből az új, összkomfortos lakásokból az Erzsébet-telepiek egyet sem kaptak. A jövevények és a régi lakók ellentétéhez szinte minden hónap hozzátette a magáét. A pontházak földszintjén új üzletek nyíltak, ahol akkor is lehetett húst vagy gyufát kapni, mikor az Erzsébet-telep kis fabódéjában már rég elfogyott, és a telepiek hiába másztak át a töltésen, a bolti eladók letagadták az árut, és nem szolgálták ki őket. A villamosmegállót is áthelyezték a pontházak elé, de az aszfaltutat nem hosszabbították meg, így csak egy agyagos, réti ösvényen lehetett megközelíteni.

Verekedésre vagy éles összecsapásokra természetesen nem került sor, csak a két telep gyerekei dobálták meg egymást kővel a töltés oldalában, de a sérelmek bevésődtek az Erzsébet-telepiek lelkébe, esténként kocsmájuk bádogpultjának támaszkodva újból és újból elősorolták őket. Fáber nem találhatott volna alkalmasabb környezetet céljainak megvalósítására.

Mint minden idegent, Fábert is gyanakodva fogadták a telepiek, mikor beköltözött a fürdő kabinosfülkéjébe. A pap látszólag nem is akarta megnyerni a bizalmukat, egykedvűen nyitotta ki előttük a mosdófülkék ajtaját, és vette el tőlük a pénzt, csak akkor szólalt meg, ha végképp elkerülhetetlen volt, tudta: csak ilyen magatartással oszlathatja el gyanakvásukat.

Először a gyerekekkel kötött barátságot. A tizenkét-tizenhat éves fiúk közül hamarosan vagy egy tucatnyi odaszokott a kabinosi fülkébe. Esténként Fáber elbeszélgetett velük. Igyekezett úgy fogalmazni, hogy ha a gyerekek tovább is adnák a szavait, senki se találhasson bennük politikai izgatást, de egy olyan történetet sem mondott el, mely ne szolgálta volna a céljait. Felelevenítette a szemináriumon hallott legendákat, csak a szereplő szentek nevét cserélte ki, mert az ötvenes évek elején börtön járt az illegális hittanoktatásért.

Az eredmény megérte a belefektetett fáradozást. Az iskola és a tanműhelyek szürke egyformasága után a mesék felkeltették a fiúkban az eredendő vágyat, hogy hősi, önfeláldozó tetteket hajtsanak végre. Egy év után Fáber úgy találta: elérkezett az idő, hogy óvatos formában, de utat keressen ennek a vágyuknak a megvalósításához.

Fáber belépett a Magyar Szabadságharcos Szövetségbe, olyan alapszervet választott ki, ahol a munka vontatottan haladt, mert a vezetők – ingyenes társadalmi munkaként – nem szívesen foglalkoztak a szervezéssel. Fáber minden különösebb erőfeszítés nélkül elérte, hogy rábízták a túraosztály vezetését.

Fokozatosan hozta be maga után Erzsébet-telepi tanítványait, 1952 elejére már valamennyien az alapszervhez tartoztak. Fáber igyekezett megakadályozni, hogy idegenek is beléphessenek a szakosztályba, csak két-három olyan fiút vett be, akiket az eredeti célja szempontjából megfelelőnek tartott.

Fáber tanítványaival együtt elvégezte a Szabadságharcos Szövetség szinte minden harcászatilag fontos tanfolyamát, megbízhatóan kezelték a fegyvert, ismerték a rádió- és a rejtjelzések használatát, száz-százötven ejtőernyős ugrást hajtottak végre, vasárnaponként pedig hosszú túrákat tettek a hegyekben. Négy év alatt sokoldalúan képzett, ütőképes egységgé forrtak össze.

Fáber tudta: ez a tizenhat-tizennyolc főnyi egység sokkal nagyobb érték, mintsem kockára tegye egy látványos, de jelentéktelen akció kedvéért: egy szobor vagy hősi emlékmű ledöntéséért, egy hivatalnok megöléséért. Évekig türelmesen várt az alkalomra, mikor az egység megmutathatja valódi erejét.

1956 október huszonharmadikán éjszaka a Körútról hazatérő tüntetők meghozták az első golyótépett zászlókat, de Fáber még mindig nyugalomra intette az egységet. Előbb ő ment be a városba körülnézni, és csak aztán fegyverezte fel tanítványait a Szabadságharcos Szövetség kispuskáival, később géppisztolyokkal.

A felkelés legvéresebb harcaiban mindenütt feltűnt Fáber egysége. Ők vették fel a harcot a Bethlen utcai remíznél körülzárt államvédelmis csoporttal, részt vettek a pártház ostromában. Gyorsan és határozottan avatkoztak bele a küzdelembe, melyet rendszerint az ő megjelenésük döntött el véglegesen, de a győzelem után nem ünnepeltették magukat az összesereglett civilekkel, mint a Corvin közi vagy Bosnyák téri felkelők, nem ittak, és nem kötöttek nőkkel alkalmi ismeretséget, hanem azonnal elvonultak a harcok színteréről. Az újságok nem dicsőítették akcióikat, sőt Fáber még azt sem engedte meg, hogy az egység tagjait bárki is lefényképezze.

November ötödikén, mikor még számos szétszórt felkelő csoport harcolt szerte a városban, Fáber belátta, hogy a küzdelem még sokáig tarthat, de mindenképpen reménytelen, egységének egyetlen tagját sem érdemes feláldoznia. Hazaküldte a fiúkat, azzal az utasítással, hogy próbálják meg átvészelni a most következő, nehéz időket, kerüljenek minden feltűnést, de álljanak készen egy új akcióra.

Most derült ki a célja azoknak az intézkedéseknek, melyekkel Fáber távoltartotta az egységtől a nyilvánosságot. Tevékenységüknek sem írásban, sem fényképen nem maradt nyoma. Néhány fiút, akik a harcok idején túl hosszú ideig nem tartózkodtak otthon, behívtak a rendőrségre, de néhány nap után szabadon bocsátották őket.

Fáber még a felkelés idején megtalálta és felújította a kapcsolatot régi feletteseivel. Utasításukra leköltözött Egerbe, egy teherautón magával vitte az egység fegyvereit is. Egerben megvásárolt egy üresen álló kis házat, itt lakott ezentúl, a fegyvereket a ház pincéjében rakta le.

Évek múltak el anélkül, hogy valami változást is hoztak volna Fáber életében. A város egyik kisipari szövetkezetében dolgozott, mint javító lakatos, napközben ládával a vállán járta az utcákat, otthon pedig kis műhelyt rendezett be, műszaki könyveket vásárolt, és a tervrajzaik alapján felépítette egy-egy szerkezet kicsinyített modelljét.

Akkoriban Fáber még alig múlt harmincöt éves, de nem gondolt rá, hogy kilépjen sorsa régi kereteiből, bár bent a szövetkezetben is állandóan biztatták, hogy szerezze meg a technikusi oklevelet. Azonnal vezető állást kaphatott volna. Havonként egyszer lement a kis pincehelyiségbe, kibontotta a fegyvereket az egyre avasabb szagú, zsíros papírokból, és ellenőrizte állapotukat. Munkából jövet minden este úgy nyitotta ki az ajtót, hogy egy levél koppanását várta, mely parancsot ad egy újabb akció előkészítésére.

Ez a levél csak 1959 tavaszán érkezett meg, tartalma pedig épp az ellentéte volt annak, amire Fáber számított; utasította őt, hogy a pincében elrejtett fegyvereket azonnal semmisítse meg. Többet a levél nem közölt, így nem határozta meg a végrehajtás módját sem.

Fáber tisztában volt vele: a fegyverek megsemmisítése a további tevékenységről való teljes lemondást jelenti. Rábírta magát az utasítás végrehajtására, de arról már nem tudott lemondani, hogy még egyszer ne lássa viszont egykori egysége tagjait.

Még az elválásnál megbeszélt terv szerint értesítette az egyik fiút, aki az egységben a helyettesének számított, hogy indítsa meg az üzenet-láncot. Találkozásuk helyéül a kis egri házat jelölte meg, időpontnak pedig a május elsejét megelőző estét, úgy gondolta, az ünnep előtti forgalomban kisebb feltűnést kelt a fiúk érkezése.

Április harmincadikán már kora délutántól várta a fiúkat, de nem érkeztek meg sem a pesti vonattal, sem az autóbusszal. Már sötétedett, mikor kopogtak a ház ablakán. Fáber csodálkozott, hogy, nem törődve az óvatossággal, egy csoportban jöttek. Szemrehányást tett érte, de a fiúk azt válaszolták, hogy kettejüknek saját autója van, ők hozták le a többieket.

Az egykori felkelők az eltelt évek alatt alaposan megváltoztak. Legtöbbjük erősen meghízott, divatos ruhát viseltek, és egész magatartásukon érezni lehetett a konszolidált élet nyomait. Fellélegeztek, mikor Fáber közölte velük a parancsot a fegyverek megsemmisítéséről.

Abban a megoldásban egyeztek ki, hogy a fegyvereket a két autó felviszi a hegyekbe, és eltemetik őket valamilyen barlangban. Két-két ember szállt mindegyik kocsira, a többiek ottmaradtak Fáber mellett. A beszélgetés csak vontatottan haladt, de Fáber így is értesült a változásokról. Az Erzsébet-telepet földgyaluk söpörték el, a fiúk közül néhányan átköltöztek a pontházakba, melyek keskeny ablakaikkal, szűk szobáikkal az 1956 után épült házakhoz viszonyítva már éppolyan nyomortelepnek számítottak, mint 51–52-ben az Erzsébet-telep. Mások a városban vettek lakást. Letöltötték a katonaidejüket, szakmát tanultak és megnősültek, mindezt vonakodva közölték Fáberrel. Az egykori parancsnok elmosolyodott, megértette, hogy félnek tőle, vagy legalábbis nem bíznak benne.

A két autó hajnalban tért vissza, sikerült végrehajtani a feladatot: a fegyverek eltűntek egy szurdok mélyén. Ha évek múlva kimossa őket az eső vagy kikaparná valamilyen állat, semmiféle nyom nem vezethet el tőlük régi gazdáikhoz.

Bár további elintéznivalójuk nem maradt, a fiúk mégsem készülődtek a távozásra. Egyikük felbontott egy üveg rumot, kérték Fábert, hogy ő is igyon velük, ünnepeljék együtt a most már végleges búcsúzást. Fáber aki érezte, hogy az egység feloszlásával az ő élete is lezárult, körvonalaiban sem tudta elképzelni, mihez kezd azután, elfogadta a kínálást.

Mivel ritkán ivott, a rum azonnal a fejébe szállt, figyelme eltompult, csak a hosszú évek során kialakult veszélyérzékelése jelezte, hogy valami nincs rendben. El akarta küldeni a fiúkat, de azok kedélyesen átfogták a vállát, és tovább itatták. Fáber nem vette észre, hogy oson egyikük a háta mögé, hogy veszi elő elrejtett kését, csak a szúrás előtt egy pillanattal érezte meg tarkóján az acélpenge hidegét. Azzal a fogással ölték meg, melyet tőle tanultak őrszemek zajtalan eltávolítására.

Hogy eltüntették a fegyvereket, és múltjuk egyetlen tanúját, összeszedték még Fáber iratait is, aztán autójukon eltávoztak. Az ügyet sokáig teljes némaság takarta, csak évekkel később egy részeg fecsegése derített fényt a történetre, mikor a főszereplőnek, páter Fábernek talán már a csontjai is elporladtak.