A Jeszmás fivérek

Ezen az estén Henrik beszélt.

– Ha az urak a Kálvária utcában járnak, nem messze a Füvészkerttől ma is láthatnak még egy sárgára festett földszintes házat, a homlokán gipszből formált tulipánnal, melyet J. és P. betű fog közre. Jeszmás Pál kőműves építette magának még a húszas évek legvégén. Akkoriban nősült, és a saját házában akarta elkezdeni az életét. Felesége vézna, beteges asszony volt, mindenki csodálkozott, mikor három egymás utáni évben három fiút szült, majd a háború előtt egy kislányt is.

Nagyon jól mondják azt, kedves uraim: aki sok gyereket hoz a világra, elveszíti a saját életét, Jeszmás Pál sem járt különbül. Nem találtak ki olyan ünnepnapot, mikor ő tovább aludt volna, reggel hatkor kinyitotta a kis léckaput, és vállán a becsomagolt szerszámokkal elindult munkára.

Telt-múlt az idő, a három fiú már elvégezte a nyolcadik osztályt, és szakmát tanult, úgy látszott, a családra jobb napok várnak, mikor 1948 nyarán egy különösen meleg délutánon az öreg Jeszmás Pál megszédült, és lezuhant az állványzatról. Kórházba szállították, az orvosok megvizsgálták, és közölték a kőműves fiaival: apjuk olyan természetű sérüléseket szenvedett, hogy még évekig életben maradhat, de többé már nem épül fel, és állandó kórházi kezelésre szorul.

Az öreg kérte, hogy beszélhessen a fiaival, az orvos nem akarta felingerelni, ezért beleegyezett, hogy az egyik fiú bejöhessen. Jeszmás Pál a legkisebbet hívatta be. Ezt a fiút hatalmas kezei, rövid nyaka és parasztos szófukarsága miatt maguk a testvérek is „Paraszt”-nak szólították. Semmilyen szakmához nem volt kedve, gyűlölte a gyárak napról napra megismétlődő munkamenetét, végül is a szállítókhoz került. Munka után ritkán ment haza, már tizenhat éves korában beszokott a kocsmába, senki sem látta őt részegen, egy fröccs mellett üldögélt egész este, csavargók, alkalmi munkások történeteit hallgatta. Cserében, ha razzia fésülte végig a kocsmákat, felkapott a vállára egy-egy részeget, és hazavitte a rendőrök elől. A három Jeszmás fivér közül őt tartották a környéken a legkevesebbre, csak az apja szerette.

Jeszmás rábízta a fiára a családot, megígértette vele, hogy többé nem jár le a kocsmába. Paraszt bólintott. A kőműves ezután kérte, mondja meg az otthoniaknak, hagyják őt a sorsára, nem akar súlyos terhet rakni a család nyakába. Paraszt végighallgatta apja suttogó szavait, de nem felelt rájuk, csak megigazította a feje alatt a párnát, és nehéz jobb kezével búcsút intett.

A három testvér kiment a kórház előtti térre, leültek egy padra, és megbeszélték, hogy mihez kezdjenek. Tudták, ha azt akarják, hogy apjuk megfelelő bánásmódban részesüljön, állandó borravalókkal kell tömniük a személyzetet. Emellett rájuk hárul majd anyjuk eltartása és egyetlen húguk felnevelése is, legalább addig, amíg a kislány szakmát kap a kezébe. Megfogadták, hogy mindent megtesznek a családért.

Bár még egyikük sem töltötte be a huszadik évét, és ilyen korban az elhatározások még gyorsan cserélődnek, a Jeszmás fivérek – becsületükre legyen mondva – megtartották az ígéretüket. Senki sem látta őket eszpresszóban vagy bálokon, igaz, nem is lett volna miben elmenni oda, hasonló korú társaik közül talán az egész városban egyedül ők hordtak régimódi, széles szárú nadrágot, sohasem fordult elő, hogy otthon a szegényes étel miatt veszekedtek volna, belátták, nem telik többre. Kerülték a náluk elegánsabb, szabadabb fiúk társaságát, egyetlen pajtásuk volt: Rizsa, a korcs kutya, spárgára kötözve folyton ott kullogott utánuk, a spárga végét minden héten másik Jeszmás gyerek fogta. Vasárnap délelőttönként kosárlabdameccsre jártak, a második fiú: Jenő, egy ifjúsági csapatban játszott.

Béla, a legidősebb a Vörös Május Gépgyárban dolgozott mint esztergályos. Napjai úgy teltek, mint a többi munkásé, annyit keresett, mint a többiek, nem kapott kitüntetéseket, egyszóval nem tartozott a gyár kiemelt „reklám”-esztergályosai közé.

1949 decemberében is minden izgalom nélkül készült a sztálini műszakra, nem is akart elérni száztíz százalék fölötti eredményt, tudta, hiába keresne ma 30 forinttal többet, a sokszorosát ráfizetné, mert talán már másnap reggel felemelnék a normáját. Különben is belátta, nem versenyezhet a „reklám”-esztergályosokkal, akiknek erre a műszakra is a legtermékenyebb sorozatmunkákat készítették oda a gépük mellé és a külföldi kések tucatjait, melyek ha elégtek vagy eltörtek, senki sem kérte számon tőlük.

Alig tíz perccel a műszak megkezdése előtt – a filmoperatőr már rá is irányította a kamerát az esztergagépre –, az egyik „reklám”-esztergályost, Rubszkyt váratlan baleset érte, nem vett észre egy lámpát, melyet a felvételhez készítettek oda, megbotlott, és elcsúszott az ünnepiesen olajozott padlón, a karjára esett, csuklója pillanatok alatt megdagadt, kórházba kellett szállítani. A gyár vezetői, hogy megmentsék a helyzetet, kétségbeesetten kerestek valakit, aki beugrana Rubszky helyére, de ez nem ment könnyen, Rubszky ugyanis fél mázsás csillekerekeket esztergált, munkájához a szaktudáson kívül kivételes fizikai erő is kellett. A vezetők választása végül is az üzem legfiatalabb szakmunkására: Jeszmás Bélára esett, róla feltételezték, hogy bírja erővel, ugyanakkor mivel csak nemrégiben került ki az iskolából, a többieknél jobban tudta kezelni Rubszky modern szerkezetű gépét.

Béla szívesen elvállalta volna a feladatot, de tudta, ha megteszi, egy csapásra népszerűtlenné válik a gyárban, ezért látszólag sokáig tiltakozott, és csak egyenes parancsra állt be a gép mögé. A parancsot a többiek is hallották, úgy érezte, ezzel előre is tisztázta magát, megnyugodva fogta meg az első csillekereket.

Estig nem emelte fel a fejét, nem kérdezősködött a többiek eredményei után, sőt a sajátja sem érdekelte, minden figyelmét lekötötte a gép, melyen még sohasem dolgozott. Az időt csak a szemközti üvegezett fal fokozatos elsötétedése tagolta, és a kis szállító targonca csikorgása, mely minden órában új szállítmány csillekereket rakott le a gép mellé.

Mikor megszólalt a műszak végét jelző gőzsíp, Béla fáradtan megállította a gépét, meg akarta törölni a homlokát, ebben a pillanatban fényképezőgépek villantak fel, és berregni kezdett a filmoperatőr gépe. Még alig látott káprázó szemével, mikor odasietett az igazgató, virágcsokrot, egy borítékban pénzt és aranyozott, kisalakú szobrot nyomott a kezébe. Nyolcan-kilencen kísérték Bélát az irodába, itt tudta meg, hogy ezer százalékon felüli eredményével ő érte el a sztálini műszak legjobb teljesítményét. A már kapott jutalmakat a központi kiküldött megtoldotta egy meghívóval az Országházban rendezendő szilveszteri bálra. Egy óra telt el poharazgatással és a fiatal győztes méltatásával, aztán elbocsátották Bélát, aki egyedül ment vissza a géptermen keresztül, melyben már eltakarították a műszak nyomait.

Az öltözőhelyiség is kiürült, mire benyitott, jókedve azonnal elszállt, észrevette, hogy öltözőszekrénye ajtaját a többi munkás telefirkálta, éppúgy, mint a „reklám”-esztergályosokét. Béla ismerte a gyárat annyira, hogy hiába próbálná megkeresni a gúnyolódó és fenyegető felírások szerzőit. Szótlanul fogta a törülközőjét, és beállt a zuhany alá, míg a langyos sugarak mosták a hátát, eltűnődött: mindenképpen ártatlannak érezte magát, de átfutott az agyán, hogy állapíthatták meg Rubszky normáját, ha ő a kezdő, ismeretlen gépen a tízszeresét tudta teljesíteni.

Otthon elmondta, mi történt, testvérei vigasztalták: ne törődjön a gúnyolódásokkal, és biztatták, menjen csak el a szilveszteri bálra, a jutalom nagy részét arra fordították, hogy egy sötét ruhát csináltattak Bélának.

A három testvér és Rizsa, a kutya egész a bejáratot őrző posztokig elkísérte Bélát, utána ráültek egy pad behavazott keresztlécére, és találgatták, milyen szórakozások várnak bent a fiúra, nem tudták, hogy bent Béla élete legnehezebb perceit éli át.

Hamarosan kiderült, hogy a sötétkék öltöny, melyet a Nagyfuvaros utcai Hajdinyák szabó egy kuncsaftja hagyatékából vásárolt, és évekig tartogatott a vállfái között, az erős fényben kopottnak és pecsétesnek látszik, még a többi munkásfiú ruhájával sem állja ki a versenyt.

Béla a terem valamelyik sarkába akart húzódni, a mázas cserépbe ültetett dísznövények közé, hogy minél kevesebben lássák, de bárhol is próbálkozott, minden sarkot lefoglaltak már a beszélgető társaságok. Egy benyílóban végre, úgy látszott, hogy egyedül maradhat, de észrevette, hogy egy karosszék mélyén fiatal szőke nő cigarettázik. Béla elszánta magát, félszegen bólintott és leült. Nem szóltak egymáshoz, néha egy pillantást vetett a nőre, aki talán egy-két évvel lehetett idősebb nála, azt hitte, ő is a ruhája miatt vonult ide félre, de amennyire meg tudta állapítani, az összes lány között éppen ő viselte a legelegánsabb és legfeltűnőbb ruhát.

Sokáig nem tért be senki a benyílóba, éjfél előtt valamivel egy pincér pezsgőt hordott körbe, az ő asztalukra is letett két poharat. Mikor a zene leállt, csak a dobos ütötte ki az év utolsó másodperceit, Béla mélyen megbánta, hogy eljött ide, elképzelte: odahaza öccseivel sült krumpli és borsodó között várhatta volna az újévet. Csak ez a szívet-lelket elszomorító bánat bírhatta rá, hogy poharát a szőke nő felé emelje. Meglepődött, hogy a nő koccint vele, beszélgetni kezd, sőt éjfél után ő hívta táncolni Bélát. A fiú megpróbált kitérni, végül bevallotta, hogy kopott ruháját szégyelli, de a nő legyintett, mint aki nem tartja ezt fontosnak.

A terem éles világításában a nő legalább öt évvel idősebbnek látszott, de Béla ezt alig vette észre. Nem járt tánciskolába, csak öccseivel ugrált néha otthon, most minden figyelmét lekötötte, hogy ne vétse el a lépést. Így táncosnőjéből csak a kölni szagát fogta fel és keze alatt a síkos nylonruhát, egyik sem emlékeztetett a gyári lányokra, akikkel néha dolga volt, csak félszegen merte magához húzni, és boldog volt, mikor a nő nem tiltakozott ellene.

Tánc közben a nő néha egy fejmozdulattal valamelyik pár felé mutatott, szinte mindenkit ismert a teremben, nemcsak névről, de tudta, ki milyen összeköttetésének köszönheti, hogy meghívták a bálra, ismerte titkos házasságtöréseiket, elsimított vagy csak azután kirobbanó botrányaikat. Béla úgy látta, a történetek hősei valamennyien bűntudattal fordulnak el a nő tekintete elől. Még azt sem találta furcsának, hogy az egész teremben nem akadt egyetlen ember sem, akit megdicsért volna.

Együtt tértek vissza a benyílóba, Béla bemutatkozott, a nő is megmondta a nevét: Kalló Ágnesnek hívták. Béla előtt ismerősen hangzott ez a név, de nem tudta, miért, csak akkor jött rá, mikor hajnal felé Ágnesért eljött az apja. Azonnal felismerte benne Kalló Dezső miniszterhelyettest, a sötét bőrű, őszhajú férfi képe ott lógott a munkaterem falán, a híradókban is gyakran látta, ahogy beszéd előtt felteszi drótkeretes szemüvegét.

Ágnes ragaszkodott ahhoz, hogy a fiú most azonnal jöjjön el hozzájuk, Kalló Dezső bólintott, később kiderült, hogy épp ilyen ellenvetés nélkül teljesítette lánya összes kívánságait. A miniszterhelyettes autójába szálltak, Béla megdöbbenve látta, hogy a posztokon túl ott állnak a testvérei, a Kossuth Lajos téren töltötték az éjszakát, vagy már hajnalban elé jöttek, hogy minél hamarabb megtudhassák, mi történt vele. Cipőjük felfelé kunkorodó orra, széles szárú nadrágjuk, a kopott szőrme télikabátjuk gallérján olyan esetlennek és közönségesnek tűnt, hogy Béla, aki úgy érezte, a saját öltözködése is mentegetésre szorul, nem vállalta őket Kallóék előtt, befelé fordult az autóban, és mintha az orrát fújná, zsebkendőjét az arca elé emelte. A Jeszmás fivérek mindebből semmit sem vettek észre, álmukban sem gondolták, hogy testvérük kocsin távozik, topogtak egy darabig a hideg hajnali szélben, aztán hazamentek.

Kallóék a Rózsadombon laktak, egy villaház első emeletén. Mikor beléptek a lakásba, Kalló elbúcsúzott tőlük, visszatért a munkájához. A nyíló ajtón keresztül Béla belátott a miniszterhelyettes szobájába, csodálkozott, milyen egyszerűen, minden dísz nélkül rendezték be, az ágyat például egy fekete pokróc takarta le. Ágnes elmesélte, apja még azt sem akarta, hogy pesti lakásukat feladják, és ebbe a budai villába költözzenek, csak felettesei utasítására egyezett bele.

Ágnes szobája ellentéte volt az apjáénak, telezsúfolták dísztárgyakkal. Béla kezébe vett egy-egy porcelán vázát vagy zenélődobozt és sokáig nézegette. Ágnes átöltözött, fekete melegítő ruhát húzott, ettől szőke haja még világosabbnak látszott, lekuporodott a cserépkályha mellé a vastag szőnyegre, és arról beszélt, hogy ezeket a tárgyakat mindenkinél jobban szereti, mert hiányzik belőlük az a durvaság és közönségesség, mely az embereket valósággal eltölti.

Odahaza és a gyárban mindig az élet legegyszerűbb témái kerültek elő: munka, fizetés, étel. Béla azt hitte, hogy a finomkodás és a szenvelgés magasabb rendű ezeknél. Már mint szerelmesek váltak el egymástól, és ezentúl Béla gyakran járt a rózsadombi villalakásba.

Béla csak hetek múlva szánta rá magát, hogy elmondja otthon Ágnes ügyét – akkor már nagyjából el is határozták a nővel, hogy összeházasodnak –, öccsei örömmel fogadták a hírt, és szerették volna megismerni Béla menyasszonyát. A fiú tudta, hogy a Kálvária utcai kis ház egyetlen szobájába, melyet úgy betöltött a hat ágy, hogy járni sem lehetett közöttük, nem hozhatja ki Ágnest, így inkább Kallóékhoz próbálta meghívatni öccseit.

Kalló Dezső valaha évekig élt azon a környéken, ahol a Jeszmás fivérek laktak, fiatalságának számos emléke kötötte oda, annyira megörült, mikor Béla előhozta: öccsei esetleg ellátogatnának a rózsadombi villába, hogy most az egyszer nem volt hajlandó észrevenni Ágnes tiltakozó szemhunyorítását, hanem kérte jövendőbeli vejét, minél hamarabb hozza el testvéreit.

Béla – míg kapaszkodtak fölfelé a domb oldalán –, végigveszekedte az utat, hol öccsei öltözködésén, hol a magatartásukon talált kivetnivalót, pedig a többiek alázatosan végrehajtották minden utasítását. Nem egyezett bele, hogy Rizsát is bevigyék magukkal, kint a kertben egy fához kötötték, Rizsa, aki életében most először nem tarthatott a gazdáival, a meglepődéstől még ugatni is elfelejtett.

Béla által már előre megfélemlítve, a testvérek még körülnézni is alig mertek Ágnes szobájában, de elég volt egy faragásos díszdobozt rossz helyre visszatenniök, és a nő már megsértődött, elfordulva vendégeitől kibámult az ablakon. A Jeszmás fivérek örültek, mikor Kalló Dezső bejött értük és átvitte őket magához. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Béla próbálta megbékíteni a menyasszonyát, de Ágnes csak a szája széléről odavetett félszavakkal válaszolt, majd hirtelen tombolni kezdett, miért hozta el a testvéreit, mikor tudta, hogy ő nem akar találkozni velük, kérte Bélát, ígérje meg: többé nem hozza fel őket.

Béla nehéz szívvel nézte öccseit, akik Kalló Dezsővel együtt kimentek a kertbe, hogy Rizsával játsszanak, úgy érezte, ha beleegyezne a menyasszonya kérésébe, nemcsak őket árulná el, de évek óta haldokló apjukat is. Kibontakozott a nő karjai közül, és kiment a házból. Ágnes az ablakból még látta, amint tétova mozdulatokkal elbúcsúzik Kalló Dezsőtől, majd elsőnek indul meg lefelé a városba vezető úton.

Béla nem bocsátotta meg öccseinek azt az áldozatot, melyet meg kellett hoznia értük. A Kálvária utcai kis házban egymást követték a veszekedések, mindig Béla kezdeményezte őket. Méltánytalannak tartotta, hogy ő, aki a sztálini műszak után a gyár legjobb esztergályosai közé emelkedett, és háromezer forint körül keres, továbbra is ötödmagával aludjon egy szobában, ne öltözködjön rendesen, és néha hetekig ne egyen más húst, mint felvágottat.

A testvérek szó nélkül hallgatták végig Béla szónoklatait, anyjuk kérte őket, hogy tűrjék el bátyjuk idegességét, de az egyik este, mikor Béla törni-zúzni kezdett a lakásban, Paraszt megfogta, és akár egy csomagot, kitette az utcára, kihozta a holmiját is, megmondta, csak akkor jöjjön haza, ha többé nem veszekszik, hanem hajlandó normálisan élni. A gyár, mint egyik büszkeségét, gondjaiba vette Bélát, és már másnap reggel elhelyezte a munkásszálló vendégszobájába.

Alig telt el néhány hét, mikor az egyik este a hangosbeszélő Bélát a munkásszálló társalgójába szólította. A fiú azt hitte, valamelyik öccse keresi, de Kalló Ágnes várt rá, még arra sem engedett neki időt, hogy összecsomagoljon, ellentmondást nem tűrően megfogta a kezét, és elvitte magával.

A Jeszmás fivérek Kalló Dezsőtől tudták meg a hírt bátyjuk közeli házasságáról, a miniszterhelyettes kilátogatott a Kálvária utcai kis házba, hívta a fiúkat, jöjjenek el az esküvőre, ők azonban ragaszkodtak hozzá, hogy Béla személyesen hívja meg őket. Kalló megígérte, szól jövendőbeli vejének, de hogy múltak a napok, és Béla nem jelentkezett, világossá vált: erre a meghívásra nem kerül sor. A testvérek fogcsikorgatva lenyelték a sértést, de anyjuk idegeit annyira megviselte, hogy az öregasszony kórházba került.

A testvérek megújították a fogadalmukat, hogy Béla nélkül is gondoskodnak a családról. A helyzet semmivel sem látszott könnyebbnek, mint korábban, apjuk állapota nem javult, anyjuk is megbetegedett, Ildikónak, a kislánynak pedig két éve volt még hátra az érettségiig, de ők ketten megbíztak egymásban, tudták, ha valamelyiküket váratlan szerencse éri, segíteni fog a többieken is, mint ahogy minden eljövendő bajból előre részt vállaltak.

Jenő már ötödik éve kosárlabdázott a gyári csapatban, az első időkben senki sem vette komolyan a nem különösebben magas növésű fiút, aki még felugorva is csak épp az ujja hegyével tudta megérinteni a kosárlabdapalánk alsó peremét. Néha még a cserejátékosok közé sem került be, ilyenkor fogott egy labdát, átment a gaztól felvert edzőpályára, és órák hosszat dobált kosárra, szabad idejének szinte minden percét itt töltötte.

Tizenhat-tizenhét éves korában Jenő hihetetlenül megnyúlt.

Most, hogy testmagasságban elérte, sőt túlszárnyalta játékostársait, Jenőben olyan képességek bontakoztak ki, melyeket még az edzője sem sejtett. Mozgékony, hosszú csuklója ellenállhatatlanná tette a cseleit, a pálya bármelyik szögletén pillanatok alatt dobóhelyzetbe tudta hozni magát, és talán az edzőpályán töltött hosszú esték gyakorlásának köszönhette, hogy a ziccereket megbízhatóan értékesítette. Mindent felülmúlt azonban a tempóérzéke. Hasonlóan a majomhoz, mely egy lassú mozdulattal is tévedhetetlenül kapja el a falon sütkérező legyet, pusztán azért, mert megfelelő tempóban nyúl ki érte, ugyanilyen pontosak voltak Jenő közbenyúlásai és megelőző szerelései.

A fiú nem lepődött meg, mikor az egyik mérkőzés előtt testvérei berontottak hozzá az öltözőbe, és lelkendezve újságolták, hogy fent a tornaterem kis galériáján ott áll Angyal Béla, a sokszoros bajnok Dinamó és a magyar kosárlabda válogatott edzője. Jenő tudta, hogy az ő játékára kíváncsi, de visszaszorította feltörő idegességét, nyugodtan öltözködött, csak annyit változtatott szokásos felszerelésén, hogy fehér térdvédőt csatolt fel, mely akár a futballistákon a feltűnően megkötött vagy bokára lecsúszó sportszár, alkatmás volt rá, hogy viselőjét könnyen megkülönböztessék játékostársaitól.

Kezdésnél ő érte el a feldobott labdát, ujjai hegyével hátratette a mögötte álló középjátékosnak. Ugyanebben a pillanatban elindult a kosár felé, mindig őrá játszottak a tábla alatt, most is felé szállt az átadás, de nem sikerült, a labda Jenő háta mögé került. A fiú inkább csak ösztönösen nyúlt hátra érte, egy csavarral átpörgette magán, mint mindig, most is korábban ment fel egy tempóval, mint az ellenfél játékosai, a védők csak derekáig értek, mikor egy puha csuklómozdulattal a gyűrűbe helyezte a labdát.

Míg visszafelé futott, a festett oldalvonal mentén egy pillanatra felnézett a galériára, megkereste a tekintetével Angyalt, de akárhogy is figyelt, nem tudta megállapítani, mit szól az akciójához. Az első félidőben Jenő huszonhárom pontot szerzett, de mikor megtudta, hogy a válogatott edzője a szünetben elment, a második félidőben csak lézengett a pályán. Nem érdekelte, hogy az ellenfél behozza az előnyüket, sőt a vezetést is megszerzi, az elvesztett mérkőzés után Jenő olyan egykedvűen ment le a pályáról, mintha már nem is a gyári csapathoz tartozna, alig elfojtott mosollyal hallgatta edzőjének szidalmait. Még azon a héten aláírta az átigazoló lapot, a Dinamó játékosa lett, három hónap alatt bekerült a bajnokcsapat kezdő ötösébe és a válogatott keretbe.

A következő – 1952-es – évben a magyar kosárlabda-válogatott új elvek szerint készült fel a párizsi Európa Bajnokságra. A szakvezetők azt tűzték ki célul, hogy a játékosok fizikai erőben is fel tudják venni a versenyt a szovjet, olasz és csehszlovák csapattal. A keret tagjai – köztük Jenő is – már januárban edzőtáborba vonultak, és ott rendkívül nagy megterhelésű munkát végeztek.

Jenő egykori gyári csapatában a felkészülés alig állt egyébből, mint néhány ötletszerűen összeállított tornagyakorlatból, melyet azonnal játék követett, a többi erős átdolgozott izomzatú kosaras között szinte gyereknek látszott, így a fiú számára kétszeresen nehéz feladatot jelentett a követelmények teljesítése.

Ereje már az első két napon elfogyott, főleg a délutáni második edzést bírta nehezen, már a bemelegítésnél fáradtnak érezte magát. Míg futottak az edzőtábor parkjában a tó körül, Jenő csak úgy tudta bokában már elmerevedett lábait újra és újra kiemelve a hóból előrelendíteni, hogy közben hosszú gyötrő beszélgetéseket folytatott magával.

Hangtalanul szemrehányásokat tett a világnak, melyben felnőtt, úgy gondolta, ha zsíros kenyér és üres főzelékek helyett több húst kapott volna gyerekkorában, most sokkal erősebb lenne. Míg korábban mindent megtett volna a családjáért, most úgy érezte, ők is részesek abban, hogy erejét meghaladó feladatokkal került szembe. Ingerült szeme előtt testvérei közömbös vagy gúnyosan mosolygó arccal tűntek fel, Jenő visszafintorgott az elképzelt arcokra, és elhatározta, épp úgy nem fog törődni senkivel, mint ahogy őt most magára hagyták. Úgy érezte, joga van, hogy képességeit a saját javára használja fel, itt merült fel benne az a terv, melynek ezentúl minden mozdulatát alárendelte.

Az alapozás első két hete után előkerült a labda, Jenő kétségbeesetten tapasztalta, hogy játék közben lábai meg-megbicsaklanak alatta, nem tud rendesen felugrani, és még régi látványos cseleinek végrehajtására sincs elég ereje. Éjszakánként arra riadt fel, hogy a görcs összerántja alsó lábszárán az izmokat, sokáig masszírozta a kemény, fájdalmas csomót, ilyenkor lemondott arról, hogy sikerül eljutnia Párizsba az Európa-bajnokságra.

De az egyik reggel szokatlanul frissen ébredt, kint sütött a nap, magára húzta a melegítőt, és reggeli előtt futott egy fél órát a parkban, karja-lába szabadon, könnyedén mozgott, Jenő megértette, hogy túlesett a fáradtság holtpontján. Nem szólt senkinek a változásról, de a délelőtti edzőmérkőzésen magasabbra ugrott fel, mint ellenfele, és a védők zónáján keresztül éppoly ellenállhatatlan cselekkel tört kosárra, mint alig fél éve a gyári csapatban. Formája tovább javult, az edzőtáborozás végén a vezetők közölték Jenővel, ha valami rendkívüli esemény nem jön közbe, bekerül az utazó keretbe.

A fiúnak egyelőre vissza kellett térnie a Kálvária utcai kis lakásba. Az edzőtábor kényelmes szobái után ő is éppoly elviselhetetlennek találta az otthoni környezetet, mint bátyja, de éppen Béla veszekedésén okulva, Jenő tartózkodott attól, hogy elégedetlenségét elárulja. Hazaadta a kalóriapénzét és a mérkőzések után kapott prémiumot, nem kért semmilyen külön kedvezményt érte, és csak anyja unszolására volt hajlandó több húst elfogadni, mint amennyit testvérei kaptak. Részt vett az otthoniak viccelődéseiben, játékaiban, de belülről már semmilyen szál nem fűzte a családhoz, úgy járt haza enni és aludni, mint a katona a laktanyába.

Jenő május elején utazott el Párizsba, a válogatottak kék-szürke formaöltönyét viselte, mikor Paraszttal együtt utoljára végigment a Kálvária utcán, megállt, hogy kezet fogjon egy-egy ismerőssel, meghallgassa jókívánságaikat, az utca sarkáról még egyszer hosszan visszanézett.

Azokban az években a Népsport hiánycikknek számított, az újságárus a környék híres fiára való tekintettel minden reggel félretette Jeszmásék számára a lapot. Paraszt már hajnalban érte ment, hogy a család közösen olvashassa el az Európa Bajnokságról szóló tudósítást, csodálkozásukra Jenőt csak a cserejátékosok közé állították be, és mindössze néhány percet játszott.

Jenő először az olasz–magyar meccsen jutott szóhoz a kezdő ötösben. Ami fiatal játékosoknál ritkaság, ezen a nagy tétre menő összecsapáson is hozni tudta legjobb formáját, éppoly nyugodtan indult támadásba a műanyag padlón az olasz palánk ellen, mintha a labda egy Pest külvárosi pálya aszfaltján pattogna. Másnap Jeszmásék boldogan olvasták a Népsport-ban közölt bírálatszemelvényeket, az újságírók Jenő technikáját a profijátékosok labdakezeléséhez hasonlították.

Az olasz mérkőzés után a védők minden meccsen különös figyelemmel őrizték a fiatal magyar bedobót. Jenőnek meg kellett küzdenie a 208 centiméter magas, hihetetlen erejű Haritonovval, a hóna alól kifurakodva szerzett pontokat. Eredményesen harcolt a spanyol középjátékos del Peters ellen is, akit pedig a leghíresebb amerikai proficsapatból szerződtettek át Európába, nemcsak játékosa, de kapitánya és edzője is volt egy személyben a spanyol válogatottnak.

Mérkőzés után del Peters az öltöző folyosóján megvárta Jenőt, gratulált neki, és meghívta, igyon vele valamit a Sportcsarnok halljában. A magyar szakvezetők még indulás előtt utasították a játékosokat, kerüljék el a beszélgetést a nyugati csapatok tagjaival, most is próbálták megakadályozni, hogy Jenő elmehessen del Petersszel, de a spanyol játékos egy karmozdulattal félretolta őket. Leültek a hallban, és egy középkorú férfi tolmácsolásával sokáig beszélgettek.

A magyar csapat szálláshelyén a vezetők rögtönzött fegyelmi bizottság elé állították Jenőt, megpróbálták kifaggatni, miről beszélgetett del Petersszel, a fiú azt vallotta, csak szakmai kérdések merültek fel, del Peters néhány taktikai tanácsot adott neki a csehek elleni mérkőzésre. A vezetők elítélték Jenő magatartását, ha a csapat nélkülözni tudta volna őt a döntő mérkőzésen, felfüggesztették volna a játékjogát, és azonnal hazaküldik, de így sem titkolták, hogy odahaza Jenő fegyelmi ügye folytatódni fog. Ilyen körülmények között készülődött harmadik válogatottságára, a Magyarország–Csehszlovákia mérkőzésre.

Paraszt, anyjuk és húguk ott ült a kis néprádió körül. A szpíker szerint Jeszmás még sohasem játszott úgy, mint ezen a mérkőzésen, bár az első félidőben megsérült, és térdét be kellett kötözni, csak néhány percet töltött a cserepadon, ha a helyzet kritikusra fordult, újból és újból visszatért a pályára. Nagy része volt abban, hogy a magyar kosárlabda-válogatott megnyerte a mérkőzést, és ezzel együtt az Európa Bajnokságot is.

A betóduló szomszédok gratuláltak Jenő sikeréhez, nevetve kérdezgették Parasztot, hogy ő mikor csinál már valamit, amire büszke lehet, Paraszt is nevetett, és a vállát vonogatta.

Másnap reggel nyomozók keltették fel a Jeszmás családot, Parasztot bevitték a Belügyminisztériumba, itt tudta meg, hogy Jenő közvetlenül az Európa-bajnoki döntőmérkőzés után megszökött a magyar csapat szálláshelyéről, és del Peters társaságában Spanyolországba utazott, ahol valószínűleg profiszerződést ír alá.

A nyomozók estig vallatták őt, mit tud az ügyről, de Paraszt a legjobb lelkiismerettel válaszolhatta, hogy bátyja nem közölte vele a szándékát, és egyébként sem árulta el magát egyetlen jellel sem.

A kihallgatás után idősebb bátyja, Béla jött szemközt vele a folyosón – valószínűleg őt is megkérdezték Jenő ügyében –, Paraszt megállt, és meg akarta szólítani a testvérét, de Béla úgy elsietett mellette, mintha sohasem találkoztak volna.

Paraszt lelkére kötötte anyjának, ne szóljon a történtekről betegen fekvő apjuknak. Jeszmásné megígérte ugyan, de a legközelebbi látogatásnál mégis elmondta a férjének, hogy Paraszt egyedül maradt otthon a testvérek közül, csak ő keres húgára és szüleire. Ettől a naptól fogva Jeszmás Pál állapota, mely már évek óta változatlan, de kielégítő színvonalon mozgott, fokozatosan romlani kezdett, és az egykori kőműves két hónap alatt meghalt. Ez a karakteres ember, aki gyerekkora óta maga tartotta el magát, megtanulta, csak addig jogosult az ember élete, míg nem jelent terhet mások számára. Nagy lelkiismeret-furdalások árán abba még belement, hogy három fia együtt segítse őt, de semmi esetre sem akart elviselhetetlen súlyokat rakni legkisebb fia nyakára.

Jeszmás Pált ősszel temették el, a felesége kérésére a sírkövön neve alatt üresen hagytak egy kis helyet, a következő tavaszon felvésték oda Jeszmás Pálné nevét is. Paraszt felhívta Kallót a minisztériumban, kérte, hogy értesítse bátyját szülei haláláról, de Béla azt üzente vissza, az öreg Jeszmásék eléggé tönkretették az ő életét ahhoz, hogy most ne érezzen valami nagy meghatottságot. Írt a legkisebb fiú Spanyolországba is a profiklub címére, de Jenő nem válaszolt, lehet, meg sem kapta a levelet.

Múltak az évek, a kislány leérettségizett. Paraszt szerette volna, ha egyetemen tanul tovább, titokban arra gondolt, így továbbra is vigyázhatna rá, de a kislány férjhez akart menni. Paraszt nem állt az útjába, nászajándékul otthagyta neki a házat, csak Rizsát, az öreg kutyát vitte magával.

Sokáig csak cél nélkül csellengett, a környéken azt hitték, hogy visszatér majd a régi kocsmába, ott tölti majd el a napjait, de a fiú nem szokott vissza a régi padra. Helyrehozott egy romos házat, túl a Fóti úti réteken, és befogadott magához három faluról jött fiút, akik vele együtt dolgoztak a szállítóknál. Azt mondják, rájuk is éppen úgy vigyáz, mint régen a testvéreire.