A házmester lánya

– Fehér úrnak igaza van – kezdte Balázs –, nagyon nehéz megtalálni az igazi asszonyt, hogy ne menjek messzire, ki látott bonyolultabb ügyet, mint az én házasságom. Férfiak között vagyunk, elmondhatom, régi történet, talán lesznek olyanok is az urak között, akik már ismerik.

1944 őszén mint leventét vonatra tettek, és kivittek Németországba. Le sem szálltam a vonatról, és már amerikai fogságba estem, valahol Frankfurt alatt. Szerencsére egy olyan lágerbe kerültem, ahol már összegyűlt három, hozzám hasonló korú magyar fiú: Ulrich Feri, aki már tizennyolc éves korában kopaszodott, a cigány Dezső és Ferdinánd, a jampec, aki még a fogolyruháját is naponta kikefélte. A többi magyar fogoly százegy felé húzott, nem segítették egymást, el is hullottak szép sorban, mint az akciós libák, de mi négyen összetartottunk, megosztottuk a kenyerünket, és ha kellett, életre-halálra verekedtünk egymásért.

Hazafelé is együtt indultunk el: egy német gazdától elvettük az egyik lovas kocsiját, ha lova nem is, de kocsija maradt még három, azzal jöttünk át a határon. Mikor Pest alá értünk, eladtuk a kocsit egy bolgárkertésznek, a pénzt szétosztottuk, és elbúcsúztunk egymástól. Kicseréltük a címünket, megfogadtuk, hogy majd gyakran találkozunk, de őszintén szólva ebben magam sem hittem.

Hazamentem, és a házunknak még a helyét sem találtam meg, mert a Fővárosi Kertészet már bevetette a lebombázott telket fűmaggal, és játszóteret épített rajta. Kimértem: ott, ahol régen aludtam, most épp egy mérleghinta állt. A szüleimről is csak annyit mondtak a szomszédok, hogy meghaltak, hol, merre, senki sem tudta. Elittam a rám jutó negyed lovas kocsit, mikor elfogyott, magam is beálltam lónak: egy maszek piaci kereskedő kézikocsiját húztam, de a maszekokat hamarosan államosították, tovább kellett mennem.

Az „Új Élet” ládagyárba kerültem, ezt akkoriban olyan börtön-előképzőnek rendezték be. Azokat a jogerős elítélteket, akiknek várni kellett a sorsukra, mert a túlzsúfolt börtönben nem jutott hely nekik, viszont olyan rövid időre ítélték el őket, hogy nem kellett a szökésüktől tartani, azokat ide utalták be, ládát szegezni. Meg, persze, akadt néhány standbeli munkás: cigány, csavargó, részeges, jellemzésükre csak annyit mondok az uraknak, hogy engem neveztek ki a brigádvezetőjüknek. Ezek a ládák csak nevelő célokat szolgáltak, különben nem kellettek senkinek, a telep végén egy másik csoport szétszedte őket, visszaküldte hozzánk, és nekünk újra össze kellett szegezni a deszkákat, így hatvan kiló fával vagy száz embert kötöttek le egész napra.

Már több mint egy hónapja dolgoztam az „Új Élet” ládagyárban, mikor legnagyobb megdöbbenésemre egyik volt lágerbeli társam jelentkezett nálam munkára: Ulrich Feri, a kopasz. Valami eternit asztalfedőlapokkal szélhámoskodott, tízforintos előlegeket vett fel, három hónapot kapott, esküszöm, nem csinált összesen három üzletet. Alig telt egypár nap, és bekerült hozzánk a cigány Dezső is, ő a vasútnál dolgozott, és egy borszállító tartálykocsit nekieresztett egy másik vagonnak, hogy ihasson két-három sapka bort. Majd hogy együtt legyen a társaság, a következő hónap végén, bejött Ferdinánd, a jampec is.

Elbújtunk a kész ládák közé, és elmondtuk egymásnak a sorsunkat. Egyikünknek sem volt családja, illetve Ferdinándnak még éltek a szülei, de őt kirúgták hazulról. Megbeszéltük, ha már sikerült összetalálkoznunk, most már együtt maradunk, fél év múlva Ferdinánd is letölti a büntetését, én szabadlábon vagyok, próbáljak keresni addigra valamilyen szobát vagy albérletet, ahol ellakhatunk. Telt-múlt az idő, már a cigány Dezső is kiszabadult, együtt kerestünk, mégsem találtunk sehol olyan helyet, ahová négyünket befogadtak volna. A szerencse azonban váratlanul megsegített minket. Meghalt a sarki öreg Ehrenthal szűcs, a megmaradt kucsmákat, muffokat és az egyetlen kirakati bundát – melybe már nem harapott bele egy olyan moly sem, aki egy kicsit is adott magára –, a rokonság szétszedte, az üzletet pedig bezárták, utód nem akadt, akkoriban a tanács nem adott ki új iparengedélyeket.

Egyik este elmentünk Dezsővel, letéptük a papírszalagot a redőny záráról, elfoglaltuk az üzlethelyiséget. A rokonok még a rongyokat is elvitték, én leültem a W.C.-re, Dezső meg nekitámasztotta a fejét a térdemnek, úgy aludtunk. Másnap jött a rendőr, felírt bennünket, de nem zavart ki, százan és százan szereztek akkoriban hasonló módon lakást.

Ferdinánd és Ulrich, a kopasz is odajöttek lakni. Nem volt pénzünk, hogy berendezkedjünk, Ferdinánd elment a családjához, megígérte, hogy soha többé nem megy haza, ha adnak neki ötszáz forintot. Ebből vettünk az Ecserin négy sodronyos ágyat, olyan poloskásak voltak, hogy maguktól hazamásztak, kiégettük őket petróleummal. Más bútor nem is nagyon került a lakásba, a rovott múltat már akkor sem szerették a munkaügyisek, hol egyikünk, hol másikunk vesztette el az állását, enni sem ettünk valami fényesen, ha bementünk a Közértbe, már előre köszönt az egytizes lókolbász, olyan jól ismert minket.

Nők után csak Ferdinánd járt, négyünknek volt éppen annyi ruhadarabunk, hogy fel tudtuk öltöztetni őt, és a siker reményében útnak indíthattuk. Ő is gyakran jött haza leégve. A cigány Dezső megtanult néhány francia szót, és kiment a sötét képével a Margitszigetre arab egyetemistát játszani a nőknek, de ő se ment sokra. Ki-kiültünk az üzlethelyiség előtti lépcsőre, de még a téri nők sem néztek ránk, mintha egyenesen a zsebünkbe láttak volna bele.

Egyik nap hazafelé menet csodálkozva láttam, hogy valaki felsöpörte a szemközti ház előtt a járdát. Már több mint egy éve laktam a környéken, de nem emlékeztem hasonló esetre. Azt hittük, hogy kicserélték a házmestert, de később kiderült, hogy csak a lánya érkezett haza. Másnap meg is láttuk: tizenhat-tizenhét éves lehetett, alacsony, de telt alakú, az ő fajtájára mondják, olyan melle van, hogy rá lehet könyökölni.

Átküldtük Ferdinándot puhatolódzni, felderítette, hogy a házmester lányát Irénnek hívják, eddig valamelyik vidéki középiskolás kollégiumban tanult, de a múlt héten kirúgták, mert szerelmes lett a város NB II-es futballcsapatának középcsatárába. Amíg csak a könyveit és kardigánját adta el, hogy szórakozni mehessen a centerrel, addig a kollégium igazgatósága nem szólt egy szót sem. De amikor az intézeti paplanra és asztalterítőkre került sor, Irénnek menni kellett, és majdnem a börtönben kötött ki.

Irén még aznap este eljött velünk sétálni, úgy vettem észre, négyünk közül én tetszettem neki a legjobban, ugyanis én is centert játszottam a gyári csapatban, de mindegyikünkhöz nagyon kedves volt. Át akartuk hívni magunkhoz az üzlethelyiségbe, de azt mondta, hogy az apja az ágyból pont oda lát a mi ajtónkra, neki különben is korán kell lefeküdnie, mert éjszaka, ha csengetnek, ő megy ki kaput nyitni.

Aznap éjszaka mind a négy sodrony nyikorgott, ahogy forgolódtunk rajta, nem tudom, a többiek mire gondolhattak, de nekem folyton Irén járt az eszemben, álmomban zsíros, főtt halat ettem, mint mindig, ha szerelmes vagyok.

Minden este elvittük magunkkal sétálni Irént, de még egy csókot sem tudtunk elérni nála, séta közben úgy szorongattam a kezét, hogy görcsbe álltak az ujjaim. A többiek előtt nem mertem kezdeményezni, elhatároztam, hogy egyszer megpróbálok négyszemközt maradni vele.

Éjszaka kivártam, amíg a többiek elalszanak, felkeltem, és óvatosan behúztam magam után az ajtót, becsengettem a szemközti házba. Úgy ahogy megmondta, Irén jött ki hálóingben, csak egy pongyolát vett fel, elkaptam a derekát, megcsókoltam, és nekitámasztottam a falnak. Nem védekezett, csak szó nélkül arrébb húzott, hogy ne essünk neki a kukásvödröknek a kapualjban. Azt suttogta, már abban a percben megszeretett, amikor meglátott, és a három társamat csak azért viselte el, hogy velem találkozhasson. Mikor elbúcsúztunk, kért két forintot, mert az apjának, persze, azt kellett mondani, hogy valamelyik lakónak nyitotta ki az ajtót, és el kellett számolnia a kapupénzzel.

Én szerettem volna ezentúl egyedül sétálni Irénnel, megpróbáltam lerázni a többieket, de akármit is mondtam, nem voltak hajlandók tágítani. Végül is kivágtam a nagy tromfot, hogy Irén csak engem szeret. Azt követelték, hogy bizonyítsam be, és én szégyen, nem szégyen elmeséltem, hogy lett Irén az enyém a kaputorkolatban. Erre a többiek is felugrottak a sodronyos ágyakról, és egymást túlkiabálva bizonygatták, hogy egy-egy éjszaka már ők is épp így becsengettek a szemközti házba, és Irén őtőlük sem tagadott meg semmit, még a kétforintost is elkérte mindig, hogy igazolni tudja magát apjánál.

Nincs mit tagadnom, az első pillanatban elállt a lélegzetem a keserűségtől, hogy Irén hazudott nekem, de aztán azzal vigasztaltam magam, még jobb is így, mert kisebb a felelősség, egy nő gondjának csak a negyedrésze jut rám. Megállapodtunk, hogy úgy teszünk, mintha nem tudnánk egymásról, csak beosztottuk a sorrendet, hogy ki melyik éjszaka csöngethet be Irénhez.

Továbbra is együtt sétáltunk esténként, Irén nagy néha átjött hozzánk, takarított, rendet rakott, olyan ügyesen otthonossá tette ezt a vacak szűcsműhelyt, hogy öröm volt hazajönni, most kezdtem igazán sajnálni, amiért leállt a többiekkel is, és nem lett csak az enyém. Beosztotta a pénzünket, úgyhogy jutott ruhára is, utánajárt a dolgainknak, ha valamelyikünk letört, vigasztalta.

Egyik este épp át akartunk menni érte, mikor Ferdinánd intett, hogy maradjunk, mert fontos mondanivalója van a számunkra. Bejelentette, hogy Irén terhes, tegnap járt az orvosnál, már késő a beavatkozás, a gyerek meg fog születni, kérdezte, mit csináljunk?

Azt mind jól tudtuk, ha a dolog kiderül, Irént agyonüti az apja. A cigány Dezső azt ajánlotta, hogy meneküljünk el a környékről, de majdnem megvertük, olyan aljas dolognak éreztük volna sorsára hagyni őt. Elhatároztuk, hogy valamelyikünknek el kell venni feleségül. Mivel mindannyian azonos eséllyel tarthattuk magunkat a születendő gyerek apjának, egy kalapba beledobtuk a cédulát a nevekkel, és kihúztunk egyet. Mit cifrázzam, a cédulán az én nevem volt.

Összefacsarodott a szívem, és próbáltam valami kifogást találni, de nem volt mese, a sorsolásba én magam is beleegyeztem, a húzásnál pedig nem csalt senki. A többiek azzal vigasztaltak, hogy nem kell egy életet leélnem Irénnel, az esküvő másnapján beadhatom a válópert, a gyerektartáshoz pedig ők is hozzájárulnak, erről hajlandók akár írást is adni. Megfogtak, átvittek a házmesterhez, és megkérették velem a lány kezét. Még az eljegyzést megvárták, aztán eltűntek a környékről.

Nem tudom, sírt-e a nászéjszakáján valaki az urak közül? Én bevallom őszintén, sírtam. Arra gondoltam, olyan feleségem lesz, akinek rá lehet varrni a hátára a szalmazsákot. Esküvő után átköltöztünk az apósomékhoz, kimentek lakni a vidéki kis házukba, mi lettünk helyettük a házmesterek. Meg kell mondanom őszintén, nagyon kellemesen csalódtam Irénben. Elment egy Háztartási Boltba, tíz-tizenegy órákat dolgozott, mégis olyan rendet tartott odahaza, hogy a padlóról enni lehetett volna.

Eredetileg úgy terveztem, hogy megvárom a gyerek születését, utána elmegyek, de mindig kitoltam egy hónappal a távozást, a végén már nem is adtam magamnak újabb határidőket, kívánom mindenkinek, hogy olyan jó házasságban éljen, mint én Irénnel.

Vagy három év telt el, mikor az egyik éjszaka hosszan csengettek a kapun. Irén kelt fel és kiment, de hamarosan lélekszakadva visszajött, a cigány Dezső állt kint a kapu előtt, és mikor kinyitotta, meg akarta ölelni őt, alig tudott kiszabadulni a kezei közül. Mire kiértem, Dezső elszaladt, de elhatároztam, hogy ezentúl én kapuzok éjszaka.

Sorra eljött Ferdinánd, Ulrich és a cigány Dezső, mindannyian kopott ruhában és olyan soványan, hogy az orruk hegyét tűbe lehetett volna fűzni. Mind Irént szerette volna, kértek, könyörögtek, hogy váljak el tőle, ők elvennék feleségül, mert soha olyan boldogok és szerencsések nem voltak, mint mikor Irén vigyázott rájuk.

Persze, én nem engedtem a feleségemet, akkor nekem rontottak, és életre-halálra verekedtünk, egykori barátok a kaputorkolatban, véres fejjel mentek el. Nem látszott valószínűnek, hogy még egyszer visszajönnek, megbíztam Irénben is, de még évekig tartottam egy régi katonai boxert az ágyam mellett, és ha csengettek, azzal mentem ki ajtót nyitni.