A verhetetlen tizenegy
Ezen az estén is H. Kovács mesélt:
Ezer évig élhetünk, kedves uraim, de olyan edzőt, mint Jascsák Béla – a
legendás Steinitz–Jascsák–Podhola fedezetsorból –, már nem látunk többé. Mániája volt a futball,
kint aludt a pályán, a kapu hálójában ringatódzva, a feje alá egy futball-labdát tett, és használt zöld-fehér mezekkel takaródzott. Kis, mágneses tábláját állandóan magával hordta, és különféle taktikai
megoldásokat próbálgatott rajta. Egyik álmatlan éjszakáján, holdfényben találta ki például a támadó
kapus felállást, melyet később német és lengyel klubcsapatok alkalmaztak sok sikerrel.
Nincsen ember hiba nélkül, a mesteredző mintha kicsit túlzásba vitte volna a fegyelmezést. A
játékosoknak legkésőbb délután fél ötkor már ágyban kellett lenniük, mikor egyszer meglátta
középcsatárunkat, amint öt óra után tíz perccet oson ki a Nemzeti Múzeum őslénytani kiállításáról,
ott a Múzeum lépcsőjén verte agyba-főbe. De Jascsák nem érte be a játékosok fegyelmezésével,
személyesen ellenőrizte többek között a mosoda munkáját is, és beleszólt abba is, hogy a
pályavendéglőben milyen savanyúságot szolgáljanak fel az ebédhez.
Hiába nyert a csapat bajnokságot, a vezetőknek nem tetszett Jascsák parancsolgató módszere,
szívesen megszabadultak volna az edzőtől. Erre hamarosan mód is nyílott. Mikor Jascsák követelte,
hogy a nemzetközi légiforgalom gépeinek útvonalát változtassák meg, mert a légcsavarok zúgása
zavarja a fejelő-tréningeket, a vezetők nem támogatták javaslatát. Jascsák levonta a
következtetéseket, még aznap megírta a felmondó levelét.
A Labdarúgó Szövetség levéltárában már hatvanegy hasonló Jascsák levél halmozódott fel. Bár
megvolt bennük a szándék, hogy segítsenek az ősz mesteren, egyszerűen nem találtak első vagy
másodosztályú csapatot, mellyel Jascsák már korábban össze ne veszett volna. Hogy mégse
maradjon állás nélkül, kiküldték állami edzőnek Mohamedániába, egy fejletlen labdarúgó élettel
rendelkező országba. Jascsák szívében mélységes haraggal, kezében egy futball-labdával, melyet egy
általa kiválasztott borjú bőréből készítettek, útra kelt Afrika felé.
Itt az első este közölték vele, hogy bár véleményét mindig tiszteletben fogják tartani, sajnos,
nincs mód rá, hogy ő irányítsa az ország elefántcsont-feldolgozó iparát, és a lehető legudvariasabban
kitessékelték a Központi Földrengésjelző Intézetből is, melynek munkájába szintén bele akart szólni.
Így Jascsák kénytelen volt minden energiáját a futballra fordítani.
Éjszaka tam-tam dobok titokzatos hangjai szórták szét az üzenetet a dzsungel fölött: „Jascsák
Béla mesteredző labdarúgó-toborzót tart, a jelentkezők alsó felszerelést: ágyékkötőt és rinocerosz
sarut hozzanak magukkal”.
A felhívásra tizenötezren gyűltek össze, Jascsák selejtező versenyeket rendezett a mohamedániai
népi sportágakban, a műsoron szerepelt: kókuszdió-lökés, százméteres menekülés képzelt krokodil
elől, csak a háromszáz győztest próbálta ki labdagyakorlatokban is.
A játékosanyag végül is gyengébbnek bizonyult a vártnál, főleg technikailag, így például csak egy
öreg varázsló tudta bal lábbal is elfogadhatóan a kapu elé ívelni a labdát. Jascsáknak hatalmas
munkát kellett végezni, hogy ütőképes csapatot hozzon össze az „Ezüst Agyar” vándordíj
nemzetközi kupaküzdelmeire.
Az ország egyetlen labdarúgópályáját, ahol Jascsák az edzéseket tartotta, magas kókuszpálmák
vették körül, emberszabású majmok és papagájok rikácsolása feszítette meg a mesteredző érzékeny
idegeit. Egyébként is ezerszer visszasírta otthoni, kivételes hatalmát, itt a játékosok nagy melegben
egyszerűen otthagyták az edzést, és beugrottak a tóba fürödni. Ekkor Jascsák esti edzésekkel
próbálkozott, de alkonyatkor a játékosok fogták az imaszőnyeget, testületileg elmentek imádkozni a
közeli mecsetbe, és a mesteredző semmit sem tehetett ellenük.
Régi szokása szerint most is kint aludt a pályán, a kapu hálójában ringatódzva szomorúan nézte a
holdfényes játéktéren szanaszéjjel hagyott labdákat. Belátta: fel kell adnia titkos ábrándjait, hogy a
mohamedániai csapatból klasszis együttest nevel, tanítványaival átrándul majd Magyarországra, és a
magyar válogatott legyőzésével bizonyítja be, milyen méltatlanul üldözték el őt Afrikába.
A labda pufogására ébredt fel. Az első pillanatban azt hitte, a tanítványai tértek vissza az esti
imáról folytatni az edzést, de a legnagyobb megdöbbenésére azok a hatalmas termetű majmok vették
birtokukba a labdákat, melyek napközben a környező kókuszdiófákról figyelték a gyakorlatokat.
Jascsák az első pillanatban megrémült tőlük, mert hosszú, fekete szőrzetük kísértetiesen csillogott a
holdfényben, de a rémületet hamarosan felváltotta az elragadtatás a majmok kivételes labdaérzéke
fölött.
Mindazokat a technikai elemeket, melyeket százszor és százszor hiába mutatott be a
játékosainak, a figyelmes majmok fent a kókuszfán elsajátították, laza, kötetlen mozgásuk a
világbajnok brazil csapatra emlékeztetett. Mikor az egyik alacsony növésű majom futtából kapu elé
centerezett, és a középen álló társa előrevetődve gólt fejelt, Jascsák nem tudta türtőztetni magát,
önkéntelenül bravót kiáltott, és tapsolni kezdett.
A majmok megriadtak, és visszakúsztak a fára, ezen az éjszakán már nem is merészkedtek le
többet. Másnap Jascsák kifaggatta a majmokról az öreg varázslót, aki a csapatában balszélsőt
játszott.
A varázsló elmondta, hogy ez a majomfajta, melyet a mohamedániaiak „humu csecseli”-nek,
„ravasz ördögök”-nek neveznek, a legtanulékonyabb és legügyesebb állatok közé tartozik. Az ország
régi angol urai nemcsak kapálásra, traktorvezetésre idomították be őket, hanem bonyolultabb
munkákra is, egy különösen értelmes majom a helyi Traveller’s Club-ban a főkomornyiki
méltóságot is elérte. A varázsló, aki hivatásánál fogva tűrhetően beszélt az állatok és madarak
nyelvén, vállalkozott rá, hogy közvetít Jascsák és a majmok között.
Éjszaka behúzódtak a kapufa tövébe, megvárták, amíg a majmok lejönnek a fáról, és játszani
kezdenek a kint hagyott labdával, ekkor hirtelen előállt a varázsló, és különös morgásokkal,
nyögésekkel beszélni kezdett hozzájuk. A majmok, úgy látszik, megértették a szavait, mert nem
menekültek vissza a fára, hanem fejüket összedugva tanácskozni kezdtek az átellenes kapunál.
Kisvártatva egy méltóságteljes tartású, javakorabeli majom vált ki közülük, felkúszott a fára, egy
aranysujtásos sapkát hozott magával, melyen világosan olvasható volt a „Traveller’s Club” felírás, a
fejére tette, majd néhány lépésnyire Jascsáktól szerényen, de öntudatosan megállt.
Jascsák a varázslóhoz fordult:
– Kérdezze meg tőlük: akarnak-e futballozni?
A varázsló a már ismert nyögésekkel és morgásokkal tolmácsolta a kérdést, az egykori
főkomornyik aranysujtásos sapkáját megemelve elnézést kért, megbeszélte az ajánlatot társaival,
majd mély torokhangon kimondta az egyetlen angol mondatot, melyre emlékezett: – Yes, Sir.
A saját nyelvén beszélt tovább. Az európai futballisták stílusához szokott Jascsák attól tartott,
hogy beleegyezésüket ahhoz kötik: kapnak-e jobban termő kókuszdiófákat lakásul valamelyik közeli
ültetvényen, megkönnyebbült, mikor a varázsló lefordította a főkomornyik bejelentését. A majmok,
úgymond, tisztában vannak vele, hogy azért az élvezetért, melyet a futball jelent, fizetni kell, ám ők
sajnos szerény anyagi eszközökkel rendelkeznek. Megkérdezte Jascsákot, hajlandó-e vállalni a
tanításukat tíz páfrányért és két kupac termeszhangyáért, ehhez legfeljebb még kilenc színes csigát
tudnak hozzátenni. Nem kell külön mondanunk, hogy az amatőr szellem ilyen megnyilvánulásától
Jascsák mélységesen meghatódott, és lemondott a honoráriumról.
Tevékenysége ezentúl kettévált. Napközben a látszat kedvéért foglalkozott ugyan Mohamedánia
reménytelen labdarúgóival, de most már ő küldte fürödni és imádkozni a játékosait. A helyi
sportvezetők legnagyobb megdöbbenésére a mesteredző rászokott a fáramászásra, napközben
ugyanis többször személyesen ellenőrizte, hogy a majmok valóban sportszerűen élnek-e. A vezetők
azonban ezt a különös szokást annak tulajdonították, hogy az ősz mester idegeit erősen megviselte a
mohamedániai párás éghajlat, sajnálattal közölték vele: nincs módjuk meghosszabbítani az év végén
lejáró szerződését, de ez Jascsákot egyáltalán nem érdekelte.
Igazi élete a hold felkeltekor kezdődött. A majmok lekúsztak a fáról, Jascsák sípszavára néhány
kört futottak a pályán, aztán bemelegítésül olyan tornagyakorlatokat végeztek, melyekre a világ
bármelyik pontozója a maximális tíz pontot adta volna.
Annál nagyobb nehézségekkel járt viszont rászoktatni őket a szabályszerű futballfelszerelés
használatára. A trikót és a nadrágot ugyan megtűrték magukon, de a bőrszegekkel kivert futballcipő
a végletekig megkínozta érzékeny lábukat. Jascsák, aki mindenáron kifogástalan megjelenésű
csapatot akart létrehozni belőlük, ragaszkodott a cipőhöz, inkább lemondott néhány rendkívül
tehetséges, de kényes bőrű majom játékáról.
A csapat kialakításában komoly segítséget kapott az egykori főkomornyiktól, aki a pályán
nemcsak a támadó fedezet szerepkörét töltötte be, a legjobb Bozsikra emlékeztetően, de
karmesterként dirigálta is társait. Önfegyelmére jellemző, hogy végül megvált aranysujtásos
sapkájától is, melyet pedig eleinte játék közben is viselt, belátta, hogy erősen zavarja a fejelésben. A
pályán kívül is méltó csapatkapitánynak bizonyult, minden külön utasítás nélkül távoltartotta a
fiatalabb csapattagoktól az éjszakánként odalátogató nőstényeket.
Az év végére, mikor szerződése lejárt, Jascsáknak sikerült egy ütőképes csapatot összehoznia a
majmokból, sőt a legjobb tizenegy mögött minden poszton megfelelő tartalék is állott a
rendelkezésére. Csak egyetlen nehézséget kellett még leküzdenie: hogyan vigye őket magával
Európába? Ugyanis a mohamedániai vámtörvények személyenként legfeljebb tizenegy majom
kivitelét engedélyezik.
Majd kétméteres állatokat bőröndben eldugni nevetséges próbálkozás lett volna. Jascsák végül is
jobb híján elfogadta a varázsló felajánlkozását, aki a tolmácsoláson kívül vállalta a masszőri
teendőket is a csapat mellett, ecélból két nagy iszákra való varázsszert is hozott magával. A tizenegy
tartalékot a varázsló vámlapjára írták fel.
A „Sir Stanley Matthews”-ről elnevezett angol tengerjáró hajó 196… májusában indult el Allah
Akbarból, Mohamedánia fővárosából Európa felé. Fedélzetén vitte magával Jascsákot és az öreg
varázslót. A majmokat a hajófenékben helyezték el, Jascsák kívánságára közös, tágas ketrecekben,
így a játékosoknak alkalmuk nyílt kiadós egyéni edzésekkel átmenteni a formájukat, sőt kisebb
meccseket is játszottak maguk között.
A labdák pattogása az egész úton kétségbeejtette a hajó személyzetét, a mentőcsónakokat
állandóan kioldva tartották, mert meg voltak győződve, hogy ezt a zajt a motor kihagyásai okozzák,
melyek előbb-utóbb robbanáshoz vezetnek. Álmukban sem gondoltak arra, hogy lent a hajófenéken
huszonkét dzsungellakó majom csiszolja a labdakezelését, készül arra, hogy szétzúzza Európa
legjobb futballegyütteseit.
Jascsák még afrikai tartózkodása idején megkapta az Ikka színes képes
árjegyzékét, és nagy érdeklődéssel olvasta át. A prospektus szélén azonnal megjelölte az öröklakás
és kisházépítő szolgáltatást. Tízezer dollárért már kaphatott egy céljainak megfelelő kertes,
különálló házat Rákoscsabán, de különösen felkeltette a figyelmét az árjegyzékhez mellékelt
függelék:
„Kedves hazánkfia (hazánklánya)!” – szólt a tájékoztató szöveg – „Ügyfeleink jobb kiszolgálása
érdekében szolgáltatásainkat közigazgatási-jogi területekre is kiterjesztjük. Ezzel reméljük még
közelebb hozni idegenbe szakadt véreinket ehhez a tejjel-mézzel folyó, lágy szőlős, múltat és jövőt
megbűnhődött néphez. Figyelje olcsó árainkat:
1. Új keresztnév $ 9,–
2. Új vezetéknév $ 11,–
3. Grófi cím (címerpajzzsal és családi sírbolttal, csak külföldi állampolgároknak) $ 200,–…”
Jascsák mind a huszonkét játékosának teljes nevet vásárolt, összesen négyszáznegyven dollár
értékben. Hosszú töprengés után a Ferencváros egykori aranycsapatáról nevezte el őket, melyben
annak idején maga is játszott. Az Ikka megrendelő lapra először írta fel azokat a neveket, melyek
később annyi és annyi újság címoldalán szerepeltek: Tirnauer – Ásó, Kapa –, Steinitz, Jascsák (a
saját nevét az öreg főkomornyik-csapatkapitányra ruházta), Podhola – Sipőcz, Kohn Géza, Halász,
Vadász, Madarász. A tartalékok pedig az örök rivális, az MTK tagjainak nevét kapták.
Mire hazaért Rákoscsabára, már készen várta a kertes ház, melyet előzetes kikötése szerint magas
kerítés fogott körül. Éjszaka szállította ide a ketreceket, és távoli boltokban vásárolta be a játékosok
zöldség- és gyümölcs-szükségletét, nehogy feltűnést keltsen. Csak az Állatkert megbízottja szerzett
tudomást a majmokról, rájuk akarta tenni a kezét, de kénytelen volt meghátrálni, mikor azok sorra
bemutatkoztak Ikkánál vásárolt nevükön.
Jascsák sohasem rendelkezett különösebb diplomáciai érzékkel, belátta, hogy csapatának
menedzselését másra kell bíznia. Mindennap bejárt a Labdarúgó Szövetségbe, és a folyosón
álldogálva próbált megfelelő embert találni. Egy hétfői napon, mely a labdarúgó börze fő
időszakának számít – ezen a napon tartják a ligaüléseket, kötik le a hétvégi mérkőzéseket –, Jascsák
összetalálkozott az öreg Forgács Vilmossal.
Forgács Vilmos eredetileg bőr- és bélnagykereskedő volt, üzletének államosítása után az „Új
Élet” Koporsókészítő Kisipari Szövetkezetnél helyezkedett el mint anyagbeszerző, de valójában a
futballból élt. Négy évig a fiát árulta, akit, mivel a jobb lába valamivel rövidebb volt gyerekkora óta,
balszélsőnek nevelt. Minden héten más csapatnál jelentkezett vele, de hiába árasztotta a lelátóról
szivarfüst- és biztatás felhőit a fia felé, hiába szidta bibliai szépségű átkokkal az edzőket, minden
próbajátékon megbukott. Ekkor egész csapatok adás-vételére tért át. Jutányosan szállított vidékről
jókarban levő kapusokat, középcsatárt kis helyezkedési hibával, vagy bármilyen más árut, melyet
megrendeltek nála. Ezért a tevékenységéért egy ízben le is csukták, a börtönben szervezte meg a
magyar rabválogatottat, mely a közép-európai börtönök labdarúgó tornáján oly meggyőző fölénnyel
lett első.
Jascsák a folyosó egyik beszögellésébe húzta Forgácsot: – Forgács úr, volna egy csapatom eladó.
Forgács ki sem vette a szivart a szájából, legyintett: – Tudja, hogy érdekel ez engem? Mint a
betegség. Ki vesz ma egy csapatot? Még az Eusebión se találnám meg a rezsimet. – Én onnan
hoztam őket, ahonnan Eusebió jött.
Forgács szeme felcsillant:
– Négerek?
– Nem, majmok.
Forgács kivette a szivart, és komoran Jascsák arcába nézett:
– Tizenöt évvel ezelőtt, mikor maga úgy le volt égve, hogy nem látott a córesztől, én öt deka
vajat adtam magának teljesen ingyen, és ezt azzal akarja meghálálni, hogy most stenkeröl engem?
– Esküszöm magának, Forgács úr, hogy élete legnagyobb üzletét csinálhatja meg.
– Futballozó majmokkal?
– Igen, ezekkel a majmokkal.
– Vakon vezessenek, a gyermekeim ne éljék meg a holnap reggelt, ha még egyszer az életben
szóba állok magával.
Jascsák egy taxiba tuszkolta az ellenkező Forgácsot, és kivitte Rákoscsabára. Tanítványaival
bemutatót rögtönzött a ház kertjében, az öreg játékosügynök az egyik ámulatból a másikba esett:
– Treff dá Kolera! A föld repedjen meg az anyám sírján, ha valaha láttam ilyet!
Szivarral kínálta meg a mesteredzőt, ami nála az elismerés legmagasabb fokát jelentette:
– Maga, Jascsák úr, ettől a perctől egy gemachter Mann, egy megcsinált ember nálam. Most már
csak egy céget kell keresni, akinek eladhatjuk a csapatot. Összehozunk egy barátságos meccset, és
kihívok majd néhány baldóvert.
A mérkőzésre a következő szerdán került sor egy népligeti pályán. Forgács ellenfélnek a
Testvériséget hívta meg, mely bár csak a harmadik osztályban szerepelt, éppen abban az évben a
nagyhírű Vasast is kiverte a Magyar Népköztársasági Kupa küzdelmeiből. A Testvériség játékosai,
mikor meglátták, hogy majmokkal kell mérkőzniök, nem akartak kiállni, csak Forgács átkai és
fenyegetődzései térítették őket jobb belátásra.
A mérkőzést nem előzte meg semmiféle hírverés, a nézőtér rozsdás vaskorlátja mellett csak
néhány meghívott sportvezető, hozzátartozó és ligeti csavargó álldogált, ők voltak a tanúi a
verhetetlen tizenegy első magyarországi bemutatkozásának.
A játék elején a majmok csapatjátéka nehezen bontakozott ki, most először kerültek szembe
idegen ellenféllel, elfogódottságukban a legegyszerűbb trükköknek is bedőltek. Tirnauer, a kapus
csak valóságos majomügyességgel háríthatott néhány veszélyes lövést. Forgács idegesen rágta
szivarját a kapu mögött: – Az apám ne leljen nyugalmat a sírjában, ha én még egyszer beszállok a
maga üzletébe.
De az első negyedóra után megváltozott a játék képe. Az öreg főkomornyik-középfedezet egyre
gyakrabban dobta támadásba csatárait tért ölelő, hosszú labdákkal. Egy ilyen átadással Sipőcz
elfutott, kapu elé ívelt, és Kohn Géza kapásból a háló bal felső sarkába lőtt.
Mind a pályán, mind a nézőtéren hitetlenkedő, dermedt csend fogadta a majmok vezető gólját. A
Testvériség játékosai tudták, ha kikapnak a majmoktól, évekig ugratások céltáblái lesznek a
munkahelyükön, elkeseredetten küzdöttek a kiegyenlítésért, de ehelyett újabb gólokat kaptak.
A második félidő vége felé az ellenfél már nyolc nullra vezetett, mikor néhány Testvériség
játékos elragadtatta magát, letalpalták vagy felrúgták a kitörő csatárokat, fejelés közben ököllel
oldalba vágták a védőket. A majmok csodálkoztak ezeken a durvaságokon, Jascsák nem készítette
fel őket ilyen játékmodorra, mérkőzés után az öreg főkomornyik vérző sípcsontját tapogatva teljes
joggal jegyezte meg:
– Ilyen játék nálunk a dzsungelben lehetetlen lett volna.
A sikeres bemutatkozás után a jelenlevő sportvezetők megrohanták Forgácsot, az öreg
játékosügynök szivarját rágva igyekezett megállapítani, melyik árajánlat mögött rejlik a legtöbb
pénz. Végül is a Bányász Szakszervezet központi reprezentáns csapata, a Váci utcai Bányász mellett
kötött ki.
Ezt a csapatot éppen akkoriban hagyták cserben játékosai, pedig a vezetőség mindent megtett a
kedvükért. Például, hogy ne kelljen vidékre költözniük, bányát nyittatott számukra a Váci utca egyik
üres telkén, a játékosok mégis átigazoltatták magukat a „Titán” Spitz- és Sarokvas Készítő Kisipari
Szövetkezet csapatába. A „Titán” sportkörének a vezetője is látta a Testvériség elleni mérkőzést,
megtette a maga ajánlatát Forgácsnak, mely anyagilag hathatósabb támogatást ígért, mint a
bányászoké, de az öreg kitartott a Váci utcai Bányász mellett, mert így a majmok rögtön az NB I-ben
kezdhették a szereplésüket, nem kellett végigverekedni magukat az alsóbb osztályok sokszor túl
kemény mérkőzéssorozatain.
A népligeti pályáról autóbusz vitte őket a Szakszervezet sportközpontjába. Forgácsot és Jascsákot
balesetvédelmi felügyelőnek nevezték ki, az öreg varázslót a propaganda osztályon helyezték el, a
játékosokat pedig fővájári minőségben alkalmazták. Azonnal meg is kapták első havi fizetésüket, és
az aranysujtásos bányász díszruhát a tartozékokkal együtt. Forgács még sohasem látott kapcát, azt
hitte, törülköző, egész Rákoscsabáig mérgelődött, miért nincsen rendesen beszegve.
Másnap hajnalban tisztelettudó, de határozott kopogás riasztotta fel álmából Jascsákot. A
mesteredző még fel sem ébredt egészen, mikor a majmok bányászruhába öltözötten, jobb kezükben
lámpát tartva bevonultak a szobába. A varázsló lefordította az öreg főkomornyik szavait:
– Azt kérdezi, melyik bányában kell jelentkezniük?
– Mi az ördögöt akarnak a bányában?
– Ők tegnap úgy értették: a fizetést azért kapják, hogy bányában dolgozzanak.
– Nem, a fizetést ők azért kapják, hogy futballozzanak.
A főkomornyik értetlenül csóválta a fejét, és hosszan magyarázott a varázslónak:
– Ők úgy tudják, hogy a magyar labdarúgásban amatőrizmus uralkodik.
– Kétségkívül, főleg, ami a játék színvonalát illeti.
– De hát akkor hogy lehet pénzt adni futballért?
– Sehogy. Legfeljebb egy névleges állás formájában, azonkívül bizonyos juttatásokat hivatalosan
is engedélyeztek: kalóriapénzt, prémiumot a győzelmek után. Ezzel kész is. Az már külön véletlen
szerencse, hogy a legtöbb helyen akad egy ügyes főkönyvelő, aki más területekről is át tud irányítani
erre a célra kisebb összegeket. A szurkolók önkéntes felajánlásait, melyeket a mérkőzés után a
játékosok zsebébe gyűrnek, vagy kijelölt helyeken, például borbélyoknál dobnak be az erre a célra
kitett perselyekbe, szintén nem lehet komolyan számításba venni.
– De hivatalosan amatőrizmus van?
– Nem azt magyarázom? Ha profik lennénk, hogy indulhattunk volna az olimpián?
A főkomornyik ingatta őszülő szőrzetű fejét, mély torokhangon megjegyezte:
– Ez nálunk a dzsungelben lehetetlen volna, uram.
És intett társainak, hogy vonuljanak ki Jascsák szobájából. Levetették aranysujtásos ruhájukat, és többé nem voltak hajlandók felvenni, ez persze semmit
sem változtatott azon a tényen, hogy továbbra is mint fővájárok kergették a labdát.
Egyik edzés után Forgács félrevonta Jascsákot:
– Nem tetszik nekem ez a balszélső, ne érjem meg a holnap reggelt, ha tíz beadása közül kettő
sikerül.
– Mit csináljak? A tartalék meg lassú.
– Én tudnék ajánlani egy technikás balszélsőt.
– Kiről van szó?
– A fiamról.
– De hát itt csak majmok játszanak.
– Ami azt illeti, az én fiam sem egy lumen. Esetleg, ha valami cirkuszból szereznénk neki egy
majombőrt.
Jascsák szó nélkül otthagyta az öreg játékosügynököt, aki indulatosan tépdeste az aranyrojtokat
díszegyenruhája vállán:
– Mesteredző? Lepedőben forgassák a feleségemet, ha ez ért a futballhoz.
A bajnokság a Váci utcai Bányász új csapatának fölényes győzelmével
zárult. Tizenkét ponttal előzte meg a második helyen végzett Ferencvárost. Az idény befejeztével
látszólag barátságos jellegű, de valójában annál nagyobb tétre menő mérkőzésen legyőzte a magyar
válogatottat is. A szövetségi kapitány azonnal lemondott, de később a saját felkérésére újból
elfoglalta tisztségét.
Mivel nyilvánvaló lett, hogy hazai pályán többé nem akadnak megfelelő ellenfélre, a majmok
külföldi túrára indultak. Egy-egy meccsért ötvenezer dollárt is kaptak a meghívóktól, a
valutabehozatal terén országos viszonylatban feljöttek a második helyre a vegyipar mögé, messze
maguk mögött hagyva az emléktárgy-kereskedést és a nehézipart. Ebből a majmok naponként és
fejenként huszonöt centet kaptak: két kókuszdió átlagos világpiaci árát.
A valutaügyek intézésére a Nemzeti Bank egy pénztárost, egy osztályvezetőt, két
főosztályvezetőt és egy ellenőrt delegált a csoport mellé kísérőként, a pénzügyi szakértők száma
egyre szaporodott, hamarosan több mint a felét tették ki a portyakülönítménynek.
De az anyagi haszon szinte eltörpült a csapat győzelmeinek hatalmas propagandajelentősége
mellett. Kanadai telekügynökökké vagy brazil autószerelőkké vedlett egykori magyar hivatalnokok
és munkások, akiknek megkérgesedett szívében már a Csárdáskirálynő édesbús melódiái sem tudták
felkelteni a nemzeti érzést, a majmok lenyűgöző győzelmei után végre megtalálták a lelki
kapcsolatot régi hazájukkal. Piros-fehér-zöld könnyek gördültek végig az arcukon:
– Igen, ezek magyar majmok, a mi majmaink – mondták –, nem dőlünk be többé a polgári sajtó
rágalmainak. Nem lophatnak a közértesek, nem lehetnek bürokraták a tisztviselők abban az
országban, mely egy ilyen futballcsapatot képes kiállítani.
Népszerűségük itthon is felülmúlt minden megszokott mértéket. Az érdeklődés teljes hiányában
sorra oszlottak fel olyan patinás klubok, mint a Vasas, az MTK, a Honvéd. A Ferencváros még úgy-ahogy tartotta magát, de az ő szurkolóinak jó része is átpártolt az új nagycsapathoz.
Ha az utcán végigment valamelyik majom a csapat jellegzetes formaruhájában: kéreg nélküli,
kerek orrú cipőben (mely kímélte érzékeny lábujjaikat), széles, trapézszabású nadrágban és rövid,
olaszos zakóban, fején világos szalmakalappal, pillanatok alatt körülvette a szurkolók gyűrűje, és
sokáig nem szabadulhatott. Szerencsére, a Bajnokcsapatok Európa Kupájának elnyerése után
mindegyik majmot kinevezték a Bányaipar Kiváló Dolgozójának, mindegyikük kapott ajándékba
egy-egy autót, és nem kellett többé gyalog járniuk.
A csapat technikai igazgatója, az öreg Forgács mint régi kereskedelmi szakember, jól tudta: a
„publicity”-ből sohasem lehet elég, mert minden cseppje pénzben kamatozik. Mindent megtett, hogy
tovább fokozza a Váci utcai Bányászok népszerűségét.
Kezdetben beérte a hagyományos módszerekkel: fényképekkel, nyilatkozatokkal, apróbb
intimitásokat közölt a játékosok magánéletéből, amiket keserves fejtöréssel saját magának kellett
kitalálnia, mert a majmoknak úgyszólván nem volt magánéletük. Forgács hamarosan belátta, hogy
ezek a módszerek már elavultak, csak új ötletek segítségével maradhat meg a kor színvonalán.
A duna-parti Vigadó épületét még a háborúban lebombázták, azóta félig romokban hevert, és
anyagi eszközök híján újraépítése továbbra is a távoli jövőben rejtőzött volna, de Forgács társadalmi
munkára hívta fel a csapat szurkolóit, és öt hét alatt rendbehozatta velük az épületet. Meg kell
jegyezni, hogy ugyanezek a kőművesek előzőleg csak nyolchónapi határidőre vállalták az egyik tsz
meglazult kerítésoszlopának kijavítását. Igaz, ebben a munkában nem lelkesítették őket a győzelmes
lila-narancssárga színek.
Az új színházat természetesen a Váci utcai Bányász gálaestjével nyitották meg. A műsorban
világhírű művészeken kívül felléptek a csapat tagjai is, a varázsló dobszavára bemutatták a „Hajrá
Bányász”-csacsacsát. A koreográfiát maga az öreg varázsló tervezte, pontosabban lopta egy régi
dzsungel-táncból, melyet a törzsek a megvadult vöröshangyák megbékítése céljából szoktak eljárni.
A szám órák alatt népszerű lett, azonnal beiktatta műsorába az ország valamennyi amatőr
zenekara, a Hanglemezgyárban abbahagyták Händel Vízizenéjének felvételeit, és
helyette a „Hajrá Bányász”-csacsacsát préselték lemezre. Az öreg varázsló, hogy ne kelljen
osztoznia a jogdíjban, inkább otthagyta a csapatot, átment az egyik export vállalat afrikai
propaganda osztályára, és mohamedániai nyelvtudása révén jelentős karriert futott be.
Még a százezredik lemez se fogyott el, mikor Forgács egy újabb ötlettel hozta lázba a fővárost.
Egy labdarúgásért rajongó szobrásszal készíttetett egy allegorikus futballozó majmot. Szerette volna
a Hősök terén kiállítani valamelyik fejedelem márványfülkéjében, de az illetékesek visszautasították
a javaslatát. Forgács azonban nem adta fel a harcot, mikor a Váci utcai Bányász visszatért
legközelebbi útjáról, a ferihegyi repülőtér homlokzatán ott látták a szobrot, neonbetűk körítésében:
„Bienvenu à Budapest”.
Az öreg főkomornyik-támadó középfedezet még ott a repülőtér előcsarnokában félrehívta
Jascsákot, megkérte, hogy szánja rá azt a néhány percet, amíg az autóbusz kijön értük. A többi
majommal ellentétben ő már elfogadhatóan beszélt magyarul, most mégiscsak nehezen találta meg a
szavakat:
– Nagy fehér atya és mesteredző! – mondta. (A Traveller’s Club alkalmazottai mindig nagy súlyt
helyeztek a vendégek tiszteletteljes megszólítására.) – Attól félek, hogy nem vállalhatom tovább a
kapitányi tisztséget.
– Miért nem? – kérdezte Jascsák megdöbbenve.
– Attól félek, hogy többé nem tudnám összetartani a csapatot. Ön, nagy fehér atya és mesteredző,
emlékszik rá, milyen nehéz volt megfékezni a fiatalokat dél-amerikai portyánkon, mikor meztelen
szerelmes nők serege vonult a szállodánk elé, olyan buja szavakat kiáltozva, melyek nálunk a
dzsungelben a kókuszdiófákat pirulásra késztették volna. Azt sem feledhette el, hogy milyen
munkánkba került a játékosügynökök és reklám-szakemberek ajánlatának elutasítása. De
feladatunkat megkönnyítette, hogy a portyáról hazatérve itthon vissza tudtuk terelni életüket a
normális mederbe.
A főkomornyik egy pillantást vetett Forgácsra, aki golyóstollakat osztogatott, és fényképeztette
magát a terem sarkában.
– Most azonban, hála Forgács úrnak – aki egyébként a leghatalmasabb törzsfőnökök közé
tartozik –, itthon is a kísértések ezrei vesznek körül minket. Van-e jogunk feltételezni, nagy fehér
atya és mesteredző, hogy a mi játékosaink tapasztalatlan dzsungellakó létükre ellent tudnak majd
állni a kísértéseknek, mikor ezek a náluk jóval műveltebb európai futballistákat is lehúzzák a
mélybe?!
– Túl sötéten látja a helyzetet.
– Lehetséges, de attól félek, hogy azért, mert a helyzet maga is túl sötét. Tudja-e ön, nagy fehér
atya és mesteredző, hogy a múlt héten Sipőcz és Kohn Géza, jobbszárnyunk tagjai átvetették
magukat a kerítésen, és elmentek egy egész éjszakán át tartó házibuliba, ez okozta gyenge
teljesítményüket is a portya mérkőzésein. Én le akartam beszélni őket, de hiába, kinevettek, és a
legsúlyosabb sértésekkel illettek, diszpécsernek, sőt pénzügyi szakembernek csúfoltak.
A nylontasakból elővette a féltve őrzött, hófehér csapatkapitányi karszalagot, és szemében
könnyekkel Jascsák felé nyújtotta:
– Attól félek, nagy fehér atya és mesteredző, hogy a történtekből csak ezt a következtetést
vonhatom le.
Utólag már nem nehéz megállapítani, hogy a verhetetlen tizenegy végső
szétzüllését Halász, a középcsatár indította el.
Halász gyapjas, fekete szőrével, alacsony homlokával, lábánál jóval hosszabb karjaival igazi
majomszépségnek számított, nem véletlen, hogy a szobrász éppen őróla mintázta meg az allegorikus
futballozó majmot. Mégis a megdöbbenés erejével hatott, mikor Kákonyi Barna, egy fiatal
filmrendező kilátogatott a rákoscsabai házba, és bejelentette, hogy készülő filmjének főszerepére a
középcsatárt szándékozik leszerződtetni. Mindenki azt hitte, hogy valamilyen állattörténetről,
esetleg sport-tárgyú filmről van szó, de Kákonyi megcáfolta ezeket a hiedelmeket:
– A forgatókönyv merőben újszerű témát valósít meg, személyesen merítettem az élet sűrűjéből.
Egy öregedő magyar atomtudós, aki harmonikus és kiegyensúlyozott házasságban él, váratlanul
találkozik egy léha, de vonzó lánnyal, szerelmes lesz belé, és emiatt lelkiismereti válságba kerül.
– És milyen szerepet játszana ebben Halász?
– Természetesen magát az atomtudóst. Már az összes vezető színészünkről készítettem
próbafelvételt, de őszintén szólva sem arckifejezésük, sem szellemi színvonaluk nem keltette
atomtudós benyomását. Halász játékintelligenciája a futballpályán már rég magára vonta a
figyelmemet, gondoltam, hátha a mozivásznon is érvényesülne. Játékintelligencia –
játékintelligencia. Kísérletet tettem vele, és úgy látom, ő közelíti meg leginkább az általam elképzelt
típust.
Jascsák nem akart beleegyezni, hogy Halászt a felvételek idejére mentsék fel az edzések alól, félt,
hogy ezzel veszedelmes gyakorlatot indít el. Forgács azonban mindenképpen ki akarta használni a
film nyújtotta propagandalehetőségeket, elintézte a vezetőségnél Halász kiadatását.
Hamarosan megmutatkoztak a meggondolatlan döntés következményei. Podhola, a balfedezet
azzal állt elő, hogy ha Halászt elengedték színésznek, akkor őneki is jogában áll elmenni
újságírónak, lemondott fővájári állásáról, és felvétette magát az egyik hetilaphoz gyakornoknak.
Cikkeit egyelőre egy kiérdemesült, öreg sajtópatkány írta, félhonoráriumért. Ásó, a technikás
jobbhátvéd a fotoriporteri szakmát szerette volna kitanulni, és a többi majom is szívesen felcserélte
volna a megerőltető edzésmunkát valamilyen kényelmes iskolapaddal, de Jascsák lemondással
fenyegetődzve elérte, hogy az egyesület eltiltotta a játékosokat minden olyan tevékenységtől, mely
nem kapcsolódott szorosan a labdarúgáshoz.
Podholát és Ásót még vissza lehetett rendelni új foglalkozásukból, de a középcsatárt örökre
elvesztette a csapat. Halász szerelmi botrányba keveredett partnernőjével, egy ismert színész
feleségével, és a bosszúvágyó férj forgatás közben agyonlőtte. Elárvult posztjára Jascsák kénytelen
volt a tehetséges, de rutintalan Eisenhoffert beállítani, és az nagyban csökkentette a csatársor átütő
erejét.
Egyébként is számtalan jel mutatta, hogy nem sikerült helyreállítani a csapat egykori,
kifogástalanul sportszerű szellemét. Sipőcz és Kohn Géza most már rendszeresen járt házibulikra;
egész éjszaka ittak, és a „Hajrá Bányász” csacsacsára tanították a lányokat. Reggel olyan részegen
jöttek ki a tréningre, hogy ha a partvonalat véletlenül vastagabban szórták fel mésszel a
pályamunkások, Sipőczék felbukfenceztek benne. Régen legalább titkolni igyekeztek volna
részegségüket, de most elbújtak az ajtó mögé, és ha a mesteredző közeledett, hirtelen előugrottak,
szamárfület mutogatva:
– Kukucs, kukucs.
Jascsák prémiummegvonással akarta őket büntetni, de erre az egész csapat sztrájkba lépett, így
kénytelen volt visszavonni a fenyítést.
Az első nyilvános botrány sem váratott sokáig magára. A Váci utcai Bányász osztrák portyáról
hazatérő buszát a vámőrség utasokkal együtt félreállította, és a szokottnál alaposabban átvizsgálta –
megdöbbentő eredménnyel.
Az egyik vámőrnek feltűnt a motor szokatlan zúgása. Felnyitotta a motorház fedelét, kiderült,
hogy a hajtómű mellé egy kisméretű gázkazán van beépítve. A reflektorokat kvarclámpákkal
cserélték ki, a pótkerék gumiabroncsát Henessey-konyakkal töltötték meg, ezek után már senki sem
csodálkozott, mikor a királyvizes próba megállapította a rendszámtábláról, hogy színaranyból
készült.
A személyes motozásnál is rengeteg csempészáru és valuta került elő: tábori sátorrá vagy
habverővé is átalakítható japán fényképezőgépek, legújabb, pepita árnyalatú francia rúzsok, „no
iron” gyűrtelenített sérvkötők és annyi schilling, hogy az Osztrák Nemzeti Bank hét napig
szüneteltetett minden kifizetést, pénzkészleteinek teljes kimerülése miatt.
Az autóbuszt egyenesen a budapesti főkapitányságra irányították, s az első csapat tizenegy
játékosát vizsgálati fogságba vetették, úgyhogy Jascsáknak két nappal a következő bajnoki forduló
előtt csak a tíz tartalék állott a rendelkezésére. Forgács most is felajánlotta a fiát, hogy teljes
csapattal tudjanak kiállni, de Jascsák inkább az Állatkertből kért kölcsön egy fiatal gorillát.
Hiába nyerte meg ezt a mérkőzést is a Váci utcai Bányász, és hiába egészült ki később szabadon
bocsátott játékosaival – a Szakszervezet közbenjárására engedték ki őket –, Jascsák tudta, hogy a
csapat az összeomlás küszöbén áll.
Népszerűségük egyelőre tovább fokozódott. Mikor elterjedt a hír, hogy a majmokat katonai
szolgálatra hívják be – ez később vakhírnek bizonyult –, a rákoscsabai ház felé megindult az
ajándékba küldött katonaládák özöne, a szurkolók mindegyiket lila-narancssárgára festették, és
oldalára ráírták kedvenc játékosuk nevét.
A mérkőzések látogatottsága sem csökkent – hosszú évek után most először merült fel újból a
terv, hogy a Népstadion keleti lelátóját is kiegészítik, teljes magasságúra –, még az olyan
jelentéktelen mérkőzések is táblás házat vonzottak, mint a grönlandi „Északi fény” csapatával vívott
barátságos találkozó, melyre 196… májusában került sor, egy szerdai napon.
Maga a mérkőzés nem ígért nagyobb küzdelmet, az „Északi Fény” együttesét nem jegyezték a
nemzetközi labdarúgó börzén, a sporttörténészek mindössze egy rövid feljegyzésben találkoztak a
nevével, 1913-ban 4:1 arányú vereséget szenvedett a Grönlandban horgonyzó „Königin und Kaiserin
Maria Theresia” osztrák hadihajó csapatától.
A nézők ingujjra vetkőzve, különösebb izgalom nélkül hallgatták a salakon körbevonuló
tűzoltózenekar játékát. Csak akkor jött lázba a lelátó, mikor a kijáróban feltűntek lila-narancssárga
mezükben a hazai játékosok. A zenekar a „Hajrá Bányász” csacsacsát kezdte játszani, ritmikus
aláfestést adva az őrjöngő tapsviharhoz és buzdításokhoz.
A Bányászok már végeztek a bemelegítéssel, a középkörben passzolgatták egymásnak a labdát,
de az ellenfél még mindig nem vonult ki a pályára. Felharsantak az első, türelmetlen füttyök és
kiáltozások, a stúdiószobában újra feltették a sportindulót. Akkor végre az ellenfél is megjelent. A
nézőtéren dermedt csönd: az „Északi Fény” csapatát tizenegy fóka alkotta. Szabályos inget és
nadrágot viseltek, legföljebb a futballcipőt helyettesítő műanyag uszonyvédőik tűnhettek
szokatlannak, mereven felemelt fejük, kacsázó járásuk mégis elemi erejű nevetést váltott ki a
lelátóban.
A magyar szurkolók nem tudták – a történet csak később járta be a világsajtót –, hogy Henderson,
a világhírű skót edző hetvenezer fóka közül választotta ki ezt a csapatot. Edzésmunkájában
felhasználta nemcsak Jascsák közzétett tapasztalatait, de a futballelmélet korszerű vívmányait is.
Henderson ma este kétéves kemény és átgondolt felkészülés eredményeit akarta lemérni.
Már a fókák első akciója a nézők torkára forrasztotta a nevetést. Fejről fejre szállt a labda – a
cirkuszokban megcsodált gömbérzékkel –, és a középcsatár közeli fejesét Tirnauer csak nagy
bravúrral tornázta ki a bal felső sarokból.
A középcsatár rögtön utána megfordult, és uszonyain ringatódzva visszasietett a saját kapuja elé.
Magas, tutuló hangján mondott valamit, erre csatártársai is követték a példáját. A kétségkívül
technikásabb, kulturáltabb futballt játszó majmok próbálkozásai jól megszervezett védelmi falba
ütköztek, ellentámadásoknál viszont a fóka fedezetek is felfutottak számbeli fölényt biztosítva. A
félidő null-nullás eredményét a Bányászok magukra nézve hízelgőnek találhatták.
A szünetben az újságírók belátogattak az „Északi Fény” öltözőjébe. A fókákon nem látszott
semmiféle megilletődés, úszkáltak a medence langyos vizében, közben vidám tréfákkal ugratták
egymást. Ellentétes képet mutatott a másik öltöző. A majmok lehorgasztott fejjel ültek egy-egy
gázpalack előtt, s míg oxigén-belélegzéssel frissítették fel szervezetüket, Jascsák a legkeményebb
szavakkal dorgálta őket.
Talán ez a dorgálás tette, hogy a második félidő elején a Váci utcai Bányász elkeseredett rohamra
indult az „Északi Fény” kapuja ellen. Az öreg főkomornyik tanult mesterségéhez méltóan tálcán
tálalta a csatárok elé a jobbnál-jobb labdákat, de a lövésekbe az utolsó pillanatban mindig belenyúlt
egy-egy olajosan fénylő, bajuszos fej.
Mikor a huszadik támadásból sem született gól, a Népstadion ügyeletes rendőrtisztje – maga is
tapasztalt futballszakember –, telefonon három századnyi erősítést kért. Tudta, hogy ez a mérkőzés
csak botránnyal fejeződhet be.
Az első negyedóra után a Bányászok fokozatosan kifulladtak, megmutatkozott a sportszerűtlen
életmód, a kihagyott edzések hatása. Csak az öreg főkomornyik küzdött állhatatosan. Behúzódott
saját kapujának előterébe, és fejjel-lábbal rombolta a fókák mind sűrűbben megismétlődő akcióit. De
néhány perccel a félidő vége előtt már nem tudott beleavatkozni egy villámgyors adogatásba, a labda
átívelődött a vetődő Tirnaueron is, és a fókák balszélsőjének már nem okozott gondot, hogy két
lépésről a hálóba pofozza.
Néhány eredménytelen Bányász ellentámadás után a játékvezető lefújta a mérkőzést, a majmok
sietve levonultak, a fókák pedig a középkörben összeölelkezve magas, tutuló fejhangon elénekelték
győztes csapatuk indulóját. Grönland budapesti nagykövete ott a pályán átadta nekik a „Vörös
Jéghegy” rend nagykeresztjét a szigonnyal, és a Szent Eduárd-lovagrend tagjaivá nevezte ki őket.
Az előrelátóan kivezényelt három századnyi rendőr megakadályozta, hogy a stadionban botrány
törjön ki, de még aznap éjszaka titokzatos kezek felgyújtották a szurkolók munkájával rendbehozott
Vigadó épületét, és letaszították a futballozó majom szimbolikus szobrát a ferihegyi repülőtér
homlokzatáról. A vereség hatására a közönség éppoly haraggal fordult el a csapattól, mint amilyen
lelkesedéssel az egekbe emelte győzelmei idején. A Váci utcai Bányász legközelebbi mérkőzésére
már csak néhány tájékozatlan külföldi turista tévedt be.
Innen kezdve az események gyors tempóban követték egymást.
A dél-amerikai együttesek sorra lemondták a Váci utcai Bányász tervezett portyamérkőzéseit,
csak a kialkudott ár felét lettek volna hajlandók megadni a magyar csapat vendégjátékáért. Ez az
elmaradt bevétel viszont felborította az egyesület pénzügyi tervét, a Népi Ellenőrző Bizottság
revíziót tartott, ennek során a legkülönbözőbb visszaélésekre derült fény.
A revíziós jelentés mindössze néhány példát említett: a játékosoknak kókuszdió-megváltás címén
hatalmas összegeket fizettek ki. Forgács az egyesület költségén különhajóval szivarokat hozatott
Kubából, és hét tucat bal lábas ortopéd cipőt rendelt a fiának – de a jelentés megjegyzi, hogy a
végtelenségig tudná sorolni a szabálytalanul elkönyvelt tételeket.
Az öreg játékosügynök börtönbe került, ennek hatására a magyar labdarúgó rabválogatott
hamarosan visszaszerezte azt a nemzetközi tekintélyt, melyet Forgács legutóbbi szabadságvesztése
idején vívott ki magának.
Több letartóztatásra nem került sor, de a Váci utcai Bányász játékjogát meghatározatlan időre
felfüggesztették, Jascsákot visszaminősítették segédszertárosnak, a majmokkal pedig a
szakszervezet sportszakosztálya közölte, hogy játékukra a továbbiakban nem tart igényt.
A verhetetlen tizenegy szétszóródott. Többségük az Egyetértéshez, a vendéglátóipari szakma
csapatához igazoltatta át magát, az egykori fővájárok gebines eszpresszók vagy italmérések vezetői
lettek. Másokat a különféle kisipari szövetkezetek labdarúgó együttesei kaparintottak meg, csak az
öreg főkomornyik hárított el magától mindenféle ajánlatot, habár a játékoscsábítók éppen őt
környékezték meg leginkább. Kijelentette, hogy vissza kíván térni szülőhazájába, Mohamedániába.
Jascsák kikísérte a repülőtérre egykori játékosát. A búcsúzásnál a majom a fejére húzta Jascsák
kezét, mintha áldását kérné:
– Nagy fehér atya és segédszertáros! – mondta. – Attól félek, hogy már csak az örök
futballmezőkön találkozunk.
– Te biztos otthon is válogatott leszel.
A majom megrázta a fejét:
– Nem, én nem játszom többé emberek között. A futball nagy és szép dolog, az istenek ajándéka,
de ami az emberi világban hozzátapad, azt én, attól félek, nem tudom elviselni. Sajnos, neveltetésem
a dzsungelben nem készített fel ilyesmikre.
A megafon már jelezte a repülőgép indulását, a főkomornyik hirtelen megcsókolta Jascsák kezét,
és elsietett.
Allah Akbárban küldöttség várta, mint a verhetetlen tizenegy egyetlen hazatérő tagját, de ő
elmenekült az ünneplés elől, egy ültetvényen szétszórta ruháit és cipőit, csak a Traveller’s Club
felírású, aranysujtásos sapkáját tartotta meg.
Több hír nem érkezett felőle, hacsak nem fogadjuk el valóságosnak egy angol utazó
beszámolóját, melynek hitelességét a távirati ügynökségek erősen megkérdőjelezték. Az utazó azt
írja, hogy egy dzsungelben töltött, holdfényes éjszakán futballozó majmokat látott. Európai
csapatoknál elképzelhetetlen technikai bravúrokat mutattak be a labdával, de a partvonal mellett
álló, aranysujtásos sapkát viselő edző így is elégedetlenkedett, többször is megállította a játékot, és
személyesen mutatta be, hogyan képzel el egy-egy megoldást.
Sajnos – fűzi hozzá az angol utazó –, nem sokáig gyönyörködhettem mutatványaikban, mert
ahogy észrevették, hogy egy ember figyeli a játékukat, felmásztak a kókuszdiófákra, és vérben forgó,
ellenséges szemekkel néztek le rám.