A fattyú

A Kiskör sakkozói között majdnem minden este ott üldögélt egy alacsony, őszülő, vörös hajú öregember. Hat óra felé érte jött a fia, egy hatalmas, kövér lakatos. Beálltak a kocsmába, ittak egy korsó sört, aztán a fiú hazament, az öreg pedig vacsoráig kint maradt a téren. Egyszer azt kérdezi tőlem:

– Mit szól, elvtárs, a fiamhoz, ugye, belevaló gyerek?

– Hát igen – mondtam bizonytalanul –, nagyon hasonlít magához.

Az öregember elmosolyodott és legyintett.

– Nem kell udvariasnak lenni, tudom, hogy a fiam még úgy sem hasonlít hozzám, mint az Ave Caesar az Ave Mariához. Az volna furcsa, ha hasonlítana.

Tizenkilencben, mikor hazajöttem a frontról, a Központi Tanács leküldött szülővárosomba, a dunántúli N.-ba, hogy szervezzem meg a Vörös Őrséget, és legyek a parancsnoka. Őszintén szólva nem szívesen mentem, nemcsak azért, mert alig két hete házasodtam, de N. régi úri város volt, teli hivatalnokokkal, katonatisztekkel, tudtam, hogy nehéz dolgom lesz.

Az első héten háromszor is rám lőttek, szabotáltak, szervezkedtek, keményen kézbe fogtam az ügyeket, a bűnösöket szó nélkül lecsukattam. Hamarosan veszett híremet költötték a városban, a pap titokban kiprédikált, a tanítónő velem ijesztgette a gyerekeket, a feleségem, ha elment sétálni, mindig sírva jött haza.

Rosszul esett, de nem értem rá a lelkemet pátyolgatni, azzal vigasztaltam magam: annyi jó még van ebben a rosszban, hogy legalább a félelem visszatartja őket az akcióktól.

Mikor jött Horthy, menekülnöm kellett. Magammal akartam vinni a feleségemet is, de Katika nem vállalkozott az útra, azt mondta, gyöngének érzi magát. Igaz, ami igaz, úttalan utakon, erdőben, hegyeken átvágva futottam az osztrák határig. Bécsből írtam egy levelet a feleségemnek, hogy próbáljon utánam szökni, vártam rá három hónapot, de sem a levélre nem válaszolt, se nem jött utánam.

Bécsben nem találtam munkát, éppen favágókat toboroztak Norvégiába, jelentkeztem, és nekivágtam a világnak. Bizony a világnak, mert Norvégia után Dánia jött, Svédország, Németország, Svájc. Néhol meg is telepedhettem volna, de én nem akartam. Nekem van hazám: a proletár Magyarország, ahová én visszatérek, van feleségem, aki vár engem. Bár Katika soha egy sort sem írt utánam, gondoltam, olyan a világ odahaza, hogy nem teheti.

Harminckettőben a Le Havre-i kikötőben dolgoztam mint rakodó. Egyik este a matrózkocsmában egy városombeli gyerekkori pajtásommal találkoztam. Amerikába tartott szerencsét próbálni. Meghívtam egy liter borra, közben faggattam: mi újság otthon, látta-e a feleségemet? Bizonytalanul felelgetett, láttam, valamit titkol, fizettem neki még egy liter bort, ez aztán megoldotta a nyelvét.

– Gábor – mondja –, neked gyereked van otthon. Fiad.

Megdöbbentem. Kati nem szólt nekem róla, hogy teherben van.

– Mennyi idős?

– Tízéves. Huszonkettőben született.

Akkor semmiképpen sem lehet az én fiam, hiszen én még tizenkilencben eljöttem Magyarországról. Többet a pajtás sem tudott, kivel feküdt össze Katika, kivel nem, de arra megesküdött, hogy a gyereket az én nevemre íratták, Petrovszky Gábornak hívják, épp úgy, mint engem.

Akkor elhatároztam, hogy ha valaha is hazajutok, agyonütöm az asszonyt is, a fattyút is, aki az én nevemet meri hordani.

Jött Belgium, Hollandia, majd jelentkeztem a spanyol háborúba, aztán újra Franciaország, Hollandia. Így tudtam meg, hogy a feleségem időközben meghalt. Jobb neki – gondoltam –, mintha találkozott volna velem. A sok országon keresztül úgy gyűlt a csontjaimban a fáradtság, mint a hordóban az esővíz, már csak az a vágy éltetett, hogy legalább a fattyún megbosszulhassam magam.

Negyvenötben az első visszafelé tartó katonai vonattal vergődtem haza szülővárosomba. Az Isten tudja, hogy történt, mégis az egész város tudta, hogy jövök, vagy száz ember várt a vasútnál. Kihoztak elém egy huszonkét éves fiút, aki úgy se hasonlított rám, mint én Ferenc Józsefre, ujjukkal ráböktek: ez a fiad, Petrovszky.

Néztem az arcukat: régi ellenségeim megöregedett arca, már csak a szemük élt a ráncok között, teli kárörömmel, látni akarták, hogy ütöm agyon a fattyút, a szégyenem nyomát. Az egyetlen embert a várakozók között, akinek a tekintetéből emberség látszott. Meggondoltam: mit tehet az egészről? Ő úgy várt engem, mintha csakugyan az apja lennék. Elszántam magam, odaléptem hozzá, és átöleltem.

– Örülök, fiam, hogy látlak, és hogy ilyen jóvágású legény lettél.

Azzal, le sem köpve a várakozók csalódott pofáját, belekaroltam a fiamba; és elmentünk haza. Együtt lakunk, együtt dolgozunk, és minden apának kívánok olyan gyereket, mint az én fiam.