A sötétkék ruha

Nyár derekán gyakran vonultak át a téren ballagó középiskolások: matrózblúzos lányok, régimódi esernyővel, sötét ruhás fiúk mezítláb és cilinderben. Megjelenésük mosolyt váltott ki a Kiskörben álldogálókból, csak Sas Dezső, egy fiatal, de már nyomott kedvű és hallgatag férfi nézett utánuk tűnődve. Kivárta, amíg megtárgyaljuk az érettségit, a nehéz egyetemi felvételiket, majd köhintett, jelezve, hogy ő szeretne beszélni.

– Ha jól számolom, most tizenkét éve érettségiztem. Tizenkét év nem nagy idő a világ életében, de meg kell mondanom, kedves uraim, én nem mezítláb mentem keresztül a városon, bár összesen egy pár cipőm volt, nem hat-hét, mint a mai fiataloknak.

Apám fuvaros volt S. borsodi bányászvárosban, de az emeléstől sérvet kapott, és nem szállhatott bakra többé. Már az is szép volt, hogy egyáltalán iskolába járatott, arra igazán nem tellett, hogy sötét ruhát csináltasson nekem az érettségire, a saját régi ünneplőjét adta ide a százötven kilós ember, képzelhetik, hogy állt rajtam a kabát, szárnyát átdobhattam volna a vállamon, akár a spanyol lovagok. Egy szabó úgy-ahogy rám igazította, de a foltokkal meg a pecsétekkel ő sem tudott kezdeni semmit.

Mindegy, leérettségiztem, sőt az egyetemre is felvettek, az igazság kedvéért meg kell mondani: ez sokkal könnyebben ment, mint mostanában. Mindenáron tanár akartam lenni, hogy hazamehessek tanítani S.-be, úgy éreztem, én másképp tudnék foglalkozni a bányászok gyerekeivel, mint azok, akik csak a TÜKER pincéiben láttak szenet.

Feljöttem Pestre, diákszállóban helyeztek el, háromszázötven forint ösztöndíjat kaptam, ebből százötven lement a menzai ebédre-vacsorára. Mulatságra nem tellett a maradék pénzből, a Dezső napot is úgy ünnepeltük, hogy egy üveg asztali fehérbe cukrot öntöttünk, és egy autószifonban szénsavat engedtünk bele, így már ki lehetett nevezni pezsgőnek vagy legalábbis habzó bornak. De ha meggondoljuk, nem enni és inni jöttem fel Pestre, hanem tanulni. Ha végképp nem volt pénzem, még mindig kimehettem vagont pakolni a józsefvárosi pályaudvarra, reggel, mikor ideadták a százötven forintot, ránéztem a nagy, fekete dombokra, gondoltam: a szén utánam jött és megsegített.

A bajok ott kezdődtek, mikor lányok után próbáltam járni, mondjuk azt az ötven forintot, ami egy báli éjszakához szükséges, még úgy-ahogy összeszedtem volna, de végképp nem tudtam mit felvenni magamra, ugyanakkor már akadtak fiúk az egyetemen, akik szmokingot csináltattak, tudtam, nem állnám velük a versenyt, inkább azt hazudtam, nem szeretek táncolni, és bennmaradtam a szálláson.

Épp a vizsgákat tettem le az első egyetemi évem végén, mikor egyszer csak levelet kapok hazulról, azt írják, férjhez megy a húgom, menjek haza az esküvőre. Igen ám, de miben? Az egész falu lesajnálna és kiröhögne, ha meglátná rajtam az apám ruháját. Ez is szép ember – mondanák –, egy éve fent él Pesten, és egy ruhát nem tudott összeszedni magának!

Beláttam: ez a nincstelenség így nem mehet tovább, elmentem a tanulmányi osztályra, kértem egy év tanulmányi halasztást, hogy anyagilag összeszedhessem magam. Itt a tanulmányi osztályon dolgozott egy jó emberem: dr. Sidlik József, tanult mestersége szerint vasúti lakatos volt, a MÁV-nál valami szerencsétlenségben elvesztette a fél karját, kártérítésért perelt, de nem bízott az ügyvédekben, inkább ő maga tanulmányozta a paragrafusokat, úgy védte magát a bíróság előtt, a felszabadulás után pedig megszerezte a jogi diplomát.

Sidlik elismerte, hogy nem tehetek másként, megadta a halasztást, de figyelmeztetett, hogy nagyon vigyázzak, mert ha valaki egyszer félbeszakítja a tanulást, az a legritkább esetben szokott visszatérni az egyetemre. Ettől magam is féltem, mikor kiváltottam a munkakönyvem, megesküdtem: egy fillért sem fogok elpocsékolni a keresetemből, csak hogy minél hamarabb tanulhassak újból.

Nincs mit szégyellni, hirtelen nem találtam más állást, a villamosvasúthoz kerültem kalauznak, ezernégyszáz-ezerötszáz forintot kerestem, de akárhogy vigyáztam a pénzre, nem tudtam többet félrerakni belőle, mint négy-ötszáz forintot. Ezt keveslettem, szabadnapjaimon továbbra is kijártam vagont kirakni, este meg nézegettem az egyetemi jegyzeteket, egyszóval nem két, hanem három végén égettem a gyertyát, ennek az lett az eredménye, hogy egyszer megszédültem, és egy éles kanyarban kizuhantam a kocsiból. Eltörtem a lábam, betegállományba kerültem, hetvenöt százalékos táppénzzel, egy hónapig éltem így, elment az összes megtakarított pénzem.

Letelt az engedélyezett idő, jelentkeznem kellett az egyetemen, még egy évet kértem Sidliktől. Ő azt mondta, ne próbálkozzak tovább, jöjjek vissza most, ne törődjek azzal, hogy nincs sötét ruhám, éljek kenyéren és levesen, de tanuljak. Én azonban bíztam benne, hogy össze tudom szedni magam, addig könyörögtem, míg engedélyeztek még egy évet.

Most már nem sokat töprengtem, mentem a nagy pénz irányába, aláírtam a szerződést a komlói Béta-aknához föld alatti munkára. A toborzási jutalomból meg az első havi fizetésemből meg is vettem a sötétkék ruhát, gondoltam: most már akár vissza is mehetnék Pestre, de akartam gyűjteni egy kis tartalékot. Jól kerestem, még azt is megengedhettem magamnak, hogy havonta egy szombat este lemenjek a „Fekete Gyémánt”-ba, később gyakrabban is udvarolgattam, átjártunk a lánnyal Sikonda fürdőre szórakozni. Meg kell mondanom, akkor már alig nyúltam az egyetemi tankönyvekhez, azzal vigasztaltam magam, ha visszakerülök az egyetemre, úgyis lesz időm átnézni a régi anyagot.

Ősz elején becsapott a bomba: megkaptam a katonai behívómat. A kiegészítő parancsnokságon bizonygattam, hogy jogilag én most is egyetemista vagyok, azt mondták, majd utánanéznek, mindenesetre addig arra az egy hétre is szereljek fel. Beöltözködtem, vártam-vártam, hogy megjön az írás az egyetemről, de aztán észre kellett vennem: az egy hétből három év lesz, jó esetben kettő.

Írtam Komlóra a szállás gondnokának, hogy vegye magához a szekrényből a kék ruhámat meg a takarékkönyvemet, és vigyázzon rá. A gondnok visszaírt, hogy milyen kék ruhát és milyen takarékkönyvet, mert a szekrényemet feltörték, nem maradt más benne, mint néhány piszkos zokni az alján. Elgondolkoztam: ha én ezt mind a szívemre veszem, nem marad más hátra, mint belebolondulni, legyintettem: így is jól van, és nem törődtem az egésszel.

A katonaságnál eleinte még számoltam az időt, hat vonást véstem a kanalam hátára, a hetedikkel meg áthúztam, de ahogy megtelt a kanál nyele, mindegy lett azontúl. Én magam lepődtem meg a legjobban, mikor az egyik nyári nap átküldtek a raktárba, hogy szereljek le.

Már csak a forma kedvéért mentem vissza az egyetemre, Sidlik doktor úgy nézett rám, mint a véres ingre, ha megvan mind a két karja, talán meg is ver. Megértem őt: vannak emberek, akiken akkor sem lehet segíteni, ha a jóakaró beleszakad az erőlködésbe. Képzeljék el, kedves uraim, még egyszer elintézte, hogy ősztől visszamehessek az egyetemre.

A nyáron bent laktam a diákszállóban, utóvizsgára készülő diákok között, a legidősebb is fiatalabb volt nálam legalább három évvel. Próbáltam nézegetni a jegyzeteiket, de nem sokat értettem már belőlük. A tanév elején aztán végképp rájöttem, hogy nincs már nekem fejem a tanuláshoz, előadások közben kibámultam az ablakokon, és álmodoztam, az is előfordult, hogy elaludtam. Egy szép nap fogtam magam, és anélkül hogy szóltam volna Sidliknek, megszöktem. Hogy ne jussak túl messzire a széntől, elkerültem egy TÜKER telepre felügyelőnek.

Magam is csodálkoztam, milyen gyorsan elfelejtettem az egyetemet. Teltek-múltak az évek, megnősültem. Spórolós lányt vettem feleségül, már nem tartoztam azok közé, akikről azt mondják: „Ha nagymosás van náluk, nincs rajta gatya”, de egy sötét ruhára valahogy soha nem tellett. Persze, valamilyen hat-nyolcszáz forintosat vehettünk volna, de ha eddig vártam, most már egy igazán szépet szerettem volna. Közbejött azonban a gyerek, lakást kellett szerezni, bútort, mindig elment a pénz. Végre is tavaly csináltattam egy sötétkék ruhát.

Vittem hazafelé, még a karom sem moccantottam, nehogy gyűrődjön, de egyszer hirtelen eszembe jutott, voltaképpen hová is fogom felvenni ezt a ruhát. Apám-anyám már meghalt, húgaim haragszanak rám, mert még az esküvőjükre sem mentem el, barátaim nincsenek, feleségem pedig be nem tenné a lábát egy szórakozóhelyre. Így hát bekerült a szekrénybe, és ott lóg a molyoktól védő olajfacsokrok között, titokban mindig abban reménykedem, ha egyszer kinyitom a szekrény ajtaját, nem találom ott már a sötétkék ruhát.