Az igazi asszony

Ezen az estén Juhász mesélt.

– Újpesten, túl a villamosok végállomásán, ahol az út nagy ívben fordul el a homokbányák felé, még 1954 tavaszán családi házakat kezdtek építeni egy kipusztult kukoricás helyén. Ezekben az időkben a megyeri téglagyárban dolgoztam, gyakran jártunk errefelé, sokszor megállította kocsinkat egy-egy útközépen álló, karjait lóbáló ember. Téglát akart vásárolni tőlünk feketén, persze, mi nem adhattunk, de még sokáig kiabált a kocsi után.

Ahogy megjött az ősz, és kinéztem az esővel bevert oldalablakon, láttam, hogy lassan elnéptelenedik az építkezés környéke. Legtöbbjüknek a pénze fogyott el, egyszer egy mérnök utazott velünk, az kiszámolta, hogy ezek a házak többe kerülnek, mintha egy kész házat vennének valahol. Alig néhány ember akadt, aki esőben-sárban is folytatta a munkát, a hideg ellen rongyokba burkolództak, de ahogy megjött az első hó, és a malter rádermedt a kezükre, ezeknek a száma is erősen megfogyott.

Végül már csak két szélső, egymás melletti házon folyt a munka. Kezdettől fogva ebben a két házban bíztam a legjobban, már a helyüket is megfontoltan választották ki: a lehető legmesszebb a homokbányától, mert a süppeteg, omladékony talaj a felszín alatt még tovább vonul, és könnyen megcsúsztatja az alapozást. Alkalmi tetőt sem húztak fel, hogy védje őket az esőtől, tudták: ez is pénzbe és időbe kerül.

A két házat, melyet körülbelül húszméternyi kertnek meghagyott rét választott el egymástól, két fiatal pár építette, az egyik helyen a férfi, a másik helyen az asszony vitte a munkát, párjaik távolról nézve is furcsán illettek melléjük: a magas, sovány, nagy orrú férfi mögött himbálódzó járású, kifestett nő fogta a malterosláda végét, a másik házban pedig egy alacsony, szelíd, kontyos asszony dolgozott hatalmas, cigányarcú férje helyett, aki munka közben is divatos, színes ingeket hordott, gyakran megállt, kitárta a karjait, és akkorákat ásított, hogy elhallatszott egészen a mi autónkig.

Mondom, ők haladtak a legjobban, már készen is álltak a kőművesmunka nagy részével, mikor tél elején egy este nem láttuk többé a két építkező párt a házak mellett. Eltűnt a környékről a magas, nagy orrú ember a feleségével együtt, a cigányarcú férfi is, színes ingeiben, csak a kis, kontyos asszony tartott ki. Vödrökben cipelte a maltert, maga rakta a falakat, sőt a gerendákat is egyedül próbálta beilleszteni. Leugráltunk a kocsiról, és segítettünk neki, megköszönte, de ha megkérdeztük, mi történt a férjével és a szomszéd párral, arra nem válaszolt, megfogta a vödör csikorgó fülét, vitte a falhoz.

Évekkel később jártam újból ezen a környéken, a házak úgy maradtak befejezetlenül, ahogy még azon az őszön láttam őket, vagy a pénz fogyott el vagy a kedv, csak egyetlen ház épült fel: a kontyos asszonyé. Meglepődve láttam, hogy a szomszéd ház egykori gazdája: a sovány, nagy orrú férfi ott dolgozgat a kertben. Egyébként sem látszik itt idegennek. Hogy meginduljon a beszélgetés, egy pohár vizet kértem tőle, ittam egy kortyot, és a félbemaradt házra mutattam:

– Régen nem ez volt a magáé?

– Honnan tudja?

– Sokat jártunk erre kocsival. Téglát hordtunk.

Behívott a kertbe, leültünk egy padra, a férfi rátámasztotta az állát az ásó nyelére.

– Senkinek semmi köze hozzá, hogy kerültem át ebbe a házba, de tudom az asszonytól: maguk sokat segítettek neki, magának el lehet mondani, mi történt.

Mindketten a félben maradt, régi házat néztük, a falakat már lebontották, csak a betonalap maradt a helyén, melyet nem volt érdemes kiszedni a földből.

– Az első feleségemmel katona koromban találkoztam, még 1952-ben. Bevonulás után idegen vidéki városba kerültem, kiszámoltam a térképen, hogy százötven kilométeres körzetben nem ismerek senkit, igaz: Pesten is csak szegény anyámat hagytam. Nékem szombat este hiába adtak eltávozást, bent maradtam a laktanyában, játszottam a japánkuglival, keresztrejtvényeket fejtettem. Egyszer aztán a szolgálatvezető őrmesterünk szólt a többieknek, hogy ne hagyjanak itthon poshadni, vigyenek el magukkal.

Parasztfiúkkal szolgáltam együtt, én pesti fiú és nyomdász szakmunkás létemre mindig nagyon szerettem a földet: ásni, kapálni benne, ők pedig kivétel nélkül a városba vágytak, ezen sokat nevettünk, mondták: lesz, aki a helyükre álljon. Jól kijöttünk egymással, de azért mulatni nem akartam velük. A kapun még együtt mentünk ki, de félúton lehajoltam megkötni csizmámon a szíjat, és elmaradtam tőlük. Hogy még véletlenül se találkozzunk, kifelé indultam, a város szélén csavarogtam.

A házak végig a soron egymásba értek, az utcára csak a kopasz homlokukat mutatták ki, udvaraikra nem lehetett belátni, mert a közöket magas téglakerítéssel töltötték ki, úgy éreztem magam, mintha várfalak alatt járnék, még a lépéseim is kongtak. Az ablakokba belülről hirdetéseket tettek ki, ezeket olvasgattam: eszcájgkészleteket kínáltak eladásra, állólámpákat, karnisokat. Az egyik helyen a kerítésre ragasztották a cédulát: „Tojás, méz, gyümölcs kapható.” A zsebembe nyúltam, nem hagytam-e véletlenül a laktanyában a pénzemet, aztán meghúztam a vaskarú csengőt.

Egy öregasszony kinyitotta a kaput, de ahogy beléptem az udvarra, újból bezárta utánam, majd érthetetlen szavakat morogva maga elé, eltűnt a nyári konyha ajtajára akasztott lepedő mögött, egyedül maradtam az udvaron. Középen az elvirágzott cseresznyefa alatt egy ócska bőrfotel állt, odaléptem, és egyik térdemet rátámasztottam a karfájára: foltos és nyirkos volt még az előző napi esőtől. Kint az utcán szél kerekedett, az udvarra nem tudott betörni, mert a magas falak felfogták, éppen csak megrezzentek a fák levelei, de így is rengeteg apró, zöld hernyó pergett le róluk. Megundorodtam attól a gyümölcstől, melyet itt árulhatnak, el akartam menni, de az öregasszony kihúzta a kulcsot a kapuból.

Hirtelen egy húsz év körüli, széles vállú, erős lány futott ki a házból, láthatóan szombat estére öltözködött fel, ki is festette magát. Ő is megpróbált kijutni a kapun, mikor nem sikerült, dühösen csettintett két ujjával, vissza akart osonni a házba, de az öregasszony, aki a cseresznyés kosarat cipelve előjött, kutatóan végignézte, eldobta a kosarat, és belekapaszkodott a lányba.

– Add vissza az ágyterítőmet, már mindent elvittél.

– Nincsen nálam, anyus.

– Add vissza az ágyterítőt, ott van a derekad köré csavarva. Úgyis csak eliszod.

– Nem adom, apuka rám hagyta.

– Nem hagyott rád semmit, a halálos ágyához nem engedett oda.

– Most mit csinál balhét idegenek előtt?

– Nem mész ki a kapun, amíg vissza nem adod, itt fogsz rohadni szombat este, velem együtt.

– Jól van, legyen vele boldog.

Mintha én ott se lennék, felhúzta a blúzát, és lecsavarta magáról a fekete bársony, telehímzett ágyterítőt. Ahogy forgott ki a fekete anyagból, megláttam a mellét, ezt ő is észrevette, egy pillanatig megállt, és beharapott szájjal rám nézett, hogy mit szólok hozzá. Elfordultam. Nem láttam, csak hallottam, hogy az öregasszony elkapja a terítőt, a kulcsot elé vágja az udvar tégláira, és berohan a házba. A lány rám nézett.

– Akar maradni?

– Nem. Minek?

– Cseresznyéért jött. Nem?

Kiszedett a felborult kosárból egy marék bennemaradt cseresznyét, a kezembe tette, aztán kinyitotta a kaput. A keskeny, téglázott járdán nem fértünk el egymás mellett, egy fél lépésnyire előre engedtem. Végignéztem hátulról, és arra gondoltam, hogy bár meghalna a földön minden férfi rajtam kívül, mert akkor ez a lány kénytelen volna engem választani. Hátranézett, nyújtom a cseresznyét.

– Nem eszik?

– Áh, én csak keveset eszek. Velem jól jár, aki elvesz feleségül.

A házsor végén, ahol két irányba vált szét az út, megálltunk. Én a csizmám orrával rajzolgattam a földre, majd – mintha ez volna a legfontosabb – elővettem a zsebemből a rongyot, és letörültem a csizmámat. Nyújtom a kezem:

– Legalább az elválásnál: Anti vagyok.

– Miért kell elválni? Van magánál pénz? Meghívnám én, de látta, leszedték rólam a terítőt. Komolyan meghívnám, ha ismerne engem, elhinné.

– Van nálam pénz. Hová menjünk?

– Ismeri a Don-kanyar vendéglőt?

A város szélén folyt az Élővíz csatorna, ahol ennek az árka nagy ívben megtört, azt a részt hívták Don-kanyarnak. Egy gebines vendéglő működött itt, a tulajdonosa valami hadirokkant volt, aki állítólag nyugdíj helyett kapta meg ezt az engedélyt. Vallásos ember volt, a falat teliszögezte cédulákkal: „Ne káromkodj, Krisztus érted is meghalt!”, „Megálljatok, megálljatok napkeleti bölcsek”, „Keresem az Istent, sehol sem találom, pedig boldogságom csakis tőle várom”. Ha jött valami ellenőrzés, ezeket a cédulákat mindig levette. Mikor Zsuzsával – így hívták ezt a lányt, akit később feleségül vettem – először ültünk be a vendéglőbe, akkor éppen kirakták a falra. Ránéztem:

– Ez is a lehető legjobb helyen keresi az Istent.

Zsuzsa nevetett. Ezen csodálkoztam: az én vicceim általában nem szoktak tetszeni a nőknek, de most hogy az első vicc sikerült, előszedtem a többit is. Azon szórakozott a legjobban, ha magamat csúfoltam: akkora orrom van, hogy a fagylaltos három forintért nem töltené meg fagylalttal, vagy hogy engem nem lehet szemből lefényképezni, mert az orrom átüti az üveget és ilyesmik. Közben egy kicsit berúgtunk, valami öregasszonytól, aki a fülembe sugdosott, hogy: „Jó kövér nő, jó kövér nő, az a jó”, vásároltam egy matyóbabát. Éjfél elmúlt, már zárták a Don-kanyar vendéglőt, Zsuzsa karjára vette a matyóbabát, a másik oldalról belém karolt, és azt mondta:

– Vigyáznom kell mind a két gyerekemre.

Elkísért a laktanyáig, ott nekidöntöttem egy fának, és megcsókoltam, a szája és a nyelve olyan forró volt, mintha a torkában folytonos tűz égne.

– Olyan lusta vagy, mozgasd a nyelved.

Elbúcsúztunk, megígérte, hogy a legközelebbi szombaton megvár a laktanya előtt, ha elengednek, bemegyünk a városba, de öt-tíz percre mindenképpen odajövök a kerítéshez. Elment, én álltam a kapuban, vártam, hogy egy ilyen éjszaka után legalább még egyszer visszafordul, azt mondtam magamban, ha most hátranéz, az azt jelenti, ő is szeret, de Zsuzsa csak ment előre, lehajolt, letépett egy füvet, a szájába vette, és eltűnt.

Egész héten Zsuzsára gondoltam, szombaton reggel jelentkeztem az irodán, eltávozást kértem. Az őrmester rám nézett.

– Két egymás utáni szombaton nálunk nem szoktak kimaradást kérni. Maga mégis?

– Igen.

– Lány miatt?

– Igen.

– Idevalósi?

– Igen.

– Na, ezt már megnézem magamnak.

Megírta a cédulát, és ebéd után ő is leállt velem a kerítéshez, közben kifaggatott, szeretem-e ezt a lányt, gondolok-e arra, hogy majd elvegyem feleségül. Én szerettem volna, ha ismeretlenül is megbecsüli Zsuzsát, azt feleltem neki: nem lehetetlen. Már sötétedett, mikor Zsuzsa megjelent a laktanyával szemközti kavicsos úton, az őrmester intett felé.

– Ő az?

– Ő.

– Na, maga jól bevásárolt, katona. Négy éve szolgálok ebben a városban, de ilyen ordast, mint ez a nő, még nem láttam a környéken. Még az őrszobára is beszökött – bugyi nélkül, gramofonszóra izélték, aztán úgy kellett átrakni a kerítésen. Én a maga helyében most rendelnék egy taxit Nyíregyházáról, és azon menekülnék el ettől a nőtől.

A vér a fejembe szállt, de nem akartam válaszolni. Kezemet a sapkámhoz emeltem, és engedélyt kértem a távozásra, az őrmester legyintett, csak menjek. Zsuzsának nem akartam szólni erről, elhatároztam, hogy egész este jókedvű leszek, mintha semmi sem történt volna.

Moziba mentünk, izgalmas filmet játszottak, egy férfi hatalmas, foltos tigrissel birkózott, Zsuzsa sikoltozott, elkapta a kezemet, és a mellére húzta. Nem néztem rá, azon tűnődtem, már hányadik férfi vagyok, aki így átfoghatja? Mikor kijöttünk, a mozi előcsarnokában többen is köszöntek neki, úgy láttam, mintha egy suhanc még rá is kacsintott volna. Kitéptem a karomat a szorításából, úgy mentünk egymás mellett, csak sokára kérdezte meg, hogy mi bajom van. Átkozódva szidni kezdtem, elmondtam rá mindent, amit az őrmestertől hallottam, és amit én magam is hozzágondoltam.

Zsuzsa nem válaszolt, magához szorította a retiküljét, sarkon fordult, és himbálódzó járással elment, egész magatartásából azt lehetett érezni, hogy nem vagyok túl fontos a számára.

Ma már tudom, hogy nem kellett volna utánarohanni, talán az egész életem nyugodtabban alakult volna, de én akkor az elkövetkező szombat és vasárnap estékre gondoltam, úgy tűnt, mintha majd üres és sötét szobákon kellene átvonulnom, s lábam szinte magától vitt Zsuzsa után.

Egy újságos bódénál értem utol, megcsókoltam, és bocsánatot kértem tőle. Engedte magát átölelni, de közben unatkozó, nemtörődöm arcot vágott. Újra beültünk a Don-kanyar vendéglőbe, sört ittam, ettől a legrosszabb, szomorú részegség jött rám, mintha már végképp elvesztettem volna Zsuzsát, és vele együtt az egész életemet. Sírtam, és még annak is örültem, hogy sírni tudok, ekkor Zsuzsa megcsókolt.

– Fizess, és menjünk.

Belém karolt, és ő vezetett, behunyt szemmel csókoltam az arcát, nem tudtam, hová tartunk.

A kapu előtt álltunk meg, melyen most is ott lebegett a cédula: „Tojás, méz, gyümölcs kapható”. Zsuzsa ujját az ajkára tette, és előrement, körbejárta az udvart, úgy látszik, nem talált semmi zavarót, mert intett, hogy kövessem. Lábujjhegyen elsurrantunk a nyári konyhát eltakaró, még világos függöny előtt. Zsuzsa óvatosan kinyitott egy lécajtót, és a kert gyümölcsfái között mentünk tovább, egyszer megbotlottam az öntözőkút karimájában, vártunk néhány pillanatig, de bent a házban semmi sem moccant a zajra.

A kert mélyén fából készült, nagy szerszámos kamra állt, lakat lógott rajta, Zsuzsa előkereste a kulcsot, egy lapos cserép alól. Beléptünk. A kamrában édes almaszag terjengett, az öregasszony itt, a padlón halmozta fel tavalyról megmaradt almáit, némelyik már megrepedt saját túlérett levétől. Az édes alma viasz és faseb-kátrány szagával keveredett össze, a fal melletti polcokon metszőolló, permetezőapparát, ládák és zsákok feküdtek.

Nem értettem, miért jöttünk ide, hiszen mozdulni sem lehetett a minden talpalatnyi helyet elborító almától, a sötétben Zsuzsára néztem, és kinyújtottam karomat a keze után, de nem értem el. Zsuzsa két zsákot vett le a polcról, és ráterítette az almákra. Kikapcsolta fehér ruhája derekán a cipzárat, lehúzta, a teljes csendben is alig értettem a szavait.

– Vetkőzz le.

Ő dobta le magáról hamarabb a ruhát. Végigfeküdt a zsákokon, fehér melle még a sötétben is megvillant. Ráhajoltam, ő magához ölelt, és ringatni kezdett. Hallatszott, ahogy az almák alattunk újra meg újra egymáshoz súrolódnak, néhány recsegve összetört.

Később Zsuzsa levett egy ponyvát a polcról és betakaróztunk, perceket aludtunk is, de aztán újból összeölelkeztünk, testünk alatt a nedves zsákok kiszáradtak és átforrósodtak, mintha lázbetegek feküdnének rajtuk. Hajnalban öltöztünk fel, elbúcsúztunk, még ki sem léptem a kapun, mikor a harang öt órát kongatott. Végigrohantam a városon, mégis elkéstem húsz percet, az őrmester közölte velem: nem akar nagy ügyet csinálni ebből a húsz percből, de arra ne számítsak, hogy a jövő szombaton kapok eltávozást.

Nem bántam. Az őrszobára be volt vezetve a telefon, ha megkértem a fiúkat, megengedték, hogy áttelefonálhassak abba a földművesszövetkezeti boltba, ahol Zsuzsa dolgozott, szombaton és még sok szombaton ezután, ha nem engedtek ki, ő jött el a kerítéshez, arcom átpréseltem a vasrács oszlopai között, úgy csókolóztunk, szabad estéinken pedig elmentünk a szerszámos kamrába, vagy Zsuzsa egyik barátnőjének a lakására.

Telt-múlt az idő, a megszokás lassan betakarta első rossz érzésemet, melytől azért soha nem szabadultam meg igazán; attól, hogy Zsuzsa nem szeret engem, nincs is szüksége rám, ha már nem lát, egy perc múlva már elfelejt, csak azért marad meg mellettem, mert valamiért kényelmesnek találja.

Eljött az ősz is, számomra a katonaságnál már a második, tudtam, novemberben, ha megérkeznek az újoncok, leszerelek, visszatérhetek majd Budapestre. Nem akartam becsapni magam, hogy odahaza majd megjavul a sorsom, emlékeztem rá: az estéim otthon is éppoly magányosan teltek el, mint itt, mielőtt Zsuzsát megismertem, és ebben nem történhet semmi változás, hosszú töprengés után elhatároztam, hogy elviszem őt magammal.

Megkértem a kezét az anyjától, az anyja kiköpött maga elé, és azt mondta, hogy vigyem csak, jöhettem volna korábban is, mikor Zsuzsa még csak egyéves volt. Kérdezte, akarok-e valami stafírungot, mert van egy ócska előszobafala, ha akarom, szívesen nekem adja.

Leszerelés után együtt utaztunk haza, anyám látszólag szívesen fogadta Zsuzsát, de én láttam a szemén, hogy nem tetszik neki. Ez talán nem is Zsuzsa arcának vagy viselkedésének szólt, anyám még a Tündér Ilonán is talált volna valami kivetnivalót, azt szerette volna, ha én örökké vele maradok. Nem akartam megmagyarázni neki, hogy én a fia vagyok, és nem a férje, de elhatároztam: ahogy lehet, eljövünk hazulról.

Házat szerettem volna építeni. Sokan kérdezték tőlem: minek egy pesti embernek ház, miért nem veszek inkább öröklakást, de ez is valami paraszti vonás lehet bennem, én csak a saját házamat érzem a magaménak, és mindig abban szerettem volna élni. Még azon az őszön elkezdtük gyűjteni a pénzt. Zsuzsa itt Pesten is egy zöldségboltban dolgozott, én pedig visszakerültem a régi nyomdába gépszedőnek. Megkaptam a bevonulás előtti tizenkét forintos órabért, állandó éjszakás beosztásba kértem magam, ez is hozott rá tíz százalékot, ketten Zsuzsával együtt megkerestük a három és fél – négy darab ezrest.

Elhatároztuk, hogy Zsuzsa fizetéséből élünk, az enyémet félretesszük a házra. Mindketten bent ettünk a munkahelyünkön, Zsuzsa a vacsorát, én az ebédet elintéztem parizerrel vagy köményes sajttal – anyámtól nem akartunk elfogadni semmit. Szórakozni sem jártunk, mielőtt bementem volna a nyomdába, sétáltunk egy-két órát, ha esett az eső, behúzódtunk egy mozi előcsarnokába vagy az éjjel-nappali Közértbe.

Nincs mit hazudnom: nehéz élet volt. A városban, azt hiszem, már csak én egyedül hordtam régimódi, bő szárú nadrágot, de hát nem tellett újra, Zsuzsa szegény pedig még nehezebben viselte el ezeket az időket: ő is kikopott a ruháiból, lefogyott, könnyen dühbe jött, szidott mindenkit, ilyenkor alig lehetett lecsillapítani. Esténként nehéz szívvel búcsúztam el tőle, azzal vigasztaltam magam: majd ha meglesz a ház, ő is rendbe jön.

A következő nyárra összegyűlt tizenhatezer forintom, bent a nyomdában kértem kölcsön még kilencezret, vettem fel OTP-t, és júliusban hozzáláttam az építkezéshez. Az éjszakás beosztásom megmaradt, nappal a házon dolgoztam, hogy mikor aludtam, azt az Isten inkább tudja.

Minden fáradságnál jobban bántott azonban, hogy Zsuzsa nem tudja visszakapni a jókedvét, hiába vigasztaltam: télen már a saját házunkban lakunk, ő nem szólt, csak nézett messzire, mintha az egész ház nem érdekelné, néha eszébe jutott egy-egy régi táncszám, azt dúdolgatta, ismételgette egész nap. Örültem, mikor a közvetlen szomszédságunkban egy másik pár is házat kezdett építeni, szomszédok közt, gondoltam, talán Zsuzsa is vidámabb lesz.

Úgy is történt, ahogy képzeltem. Vékony, a szomszéd férfi – magas cigányarcú ember volt – ismerte azokat a táncszámokat, melyeket Zsuzsa szokott énekelni, néha letették a vödröt, és táncolni kezdtek, ilyenkor Vékonynéval mi egymásra néztünk, mosolyogtunk, hogy milyen jókedvük van. Zsuzsa a munkához is kedvet kapott, előfordult, hogy éjszaka is kint maradt a házban, nem messze fent a műúton égett egy lámpa, annak a fényénél dolgozgatott.

Elmúlt a nyár, az építkezésünk szépen haladt előre. Már szeptemberben egy éjszaka bent a nyomdában elromlott az elektromos központ, kialudtak a lámpák, gyertyafénynél vártunk egy keveset, de aztán hazaengedtek minket. Na, mondom magamban, legalább kimegyek a házhoz, úgy tudtam, Zsuzsa is kint tölti az éjszakát. Az utolsó villamossal utaztam ki Újpestre, kerestem a házban Zsuzsát, de nem találtam. Átmentem a szomszédba, csak Vékonyné dolgozott a falak között, kérdezem:

– Nem látta a feleségemet?

– Ma este nem jött ki.

Gondoltam, biztos rosszul érezte magát, és otthon maradt. Én már nem akartam hazamenni, nem is kaptam volna villamost, nekiláttam a munkának. Már éjfél után Vékonyné átkiabált, hogy süt szalonnát, ha éhes vagyok, menjek át. Először arra gondoltam, azt mondom, nem vagyok éhes, az ember ne fogadjon el még a szomszédaitól sem szívességet, de hát kimaradt az üzemi étkezés, reggel ettem utoljára, gondoltam, néhány falat nem számít.

A szomszéd ház előtt kis petróleumfőző égett – ez olcsóbba jött, mintha fával tüzelnének, a lábasban már sercegtek a szalonnaszeletek, Vékonyné egy villával forgatta őket, és tojást sütött a zsírba. Csak úgy átfutott rajtam a gondolat, hogy Zsuzsával már egy éve vagyok együtt, de kétszer se főzött nekem, még ha megkértem rá, akkor sem. Ma este különben is nagyon tetszett nekem ez az alacsony, de erős, barna kontyú asszony, amerre ment, amit csinált, abban mind nagy biztonság rejlett, azon tűnődtem: az ő kezébe csakugyan lerakhatja egy férfi az életét. De aztán elhessegettem minden ilyen elképzelést, neki ura van, nekem feleségem, nem illik ez hozzánk.

– Hát Vékony úr merre van? – kérdeztem, míg óvatosan harapdáltam a forró szalonnát.

Az asszony úgy nézett vissza rám, mintha nekem nagyon jól kellene tudnom, hogy az ő férje merre jár, de látva értetlenségemet, vállat vont.

– Elment valamerre.

– Éjszakás?

– Nem éjszakás.

– Akkor biztos valami dolga van.

– Biztos.

Jól van. Ettünk tovább. Az asszony gyöngyházas fedelű órát hordott a karján, kérdeztem, hol vette. Vékonyné elmesélte, hogy tavaly nyáron Nyugat-Németországban járt a rokonainál, azoktól kapta. Kérdezem:

– Hogy élnek kint?

– Hát a háztartásukban mindent gépesítettek, gyönyörű parkett, televízió, de reggelire nem esznek mást, mint két szelet vékony sonkát, amit a szeletelőgépük levág, vagy egy kis dzsemmet, de csak épp annyit, hogy bepiszkolja a tányért. Ha a magyarok így ennének, mindenkinek villája volna már. Igaz, hogy nem bírnák a munkát, a németek, ha meg kell emelniük három szál deszkát, már szédelegnek.

Így beszélgettünk sokáig, észre sem vettük, hogy a vízművek fölött már hajnalodik. Reggel hazamentem, kérdezem anyámat, hol van Zsuzsa? Azt mondja, már bement dolgozni, és épp olyan sokatmondó arccal nézett rám, mint előző este Vékonyné. Ezt sem értettem, meg van bolondulva a világ, gondoltam, és lefeküdtem aludni.

Már el is felejtettem az egészet, mikor vagy két héttel később keresnek bent a nyomdában. Lemegyek a portára: Zsuzsa egyik munkatársa áll ott.

– Kedves Négyesi elvtárs – mondja nekem –, legyen szíves, adja meg a háromszáz forintomat, mert a feleségétől, úgy látszik, hiába kérem.

– De kedves asszonyom, én nem tudok arról, hogy a feleségem kölcsön kért volna magától.

Erre mutat egy cédulát háromszáz forintról, megnézem: csakugyan Zsuzsa írta alá, mit volt mit tennem, ki kellett fizetnem. Reggel megkérdeztem Zsuzsát, mire kellett neki a pénz.

– Azért kellett, mert utállak, gyűlöllek téged. Utálom minden napunkat, a skótságodat, az ügyetlenségedet. Hogy olyan, de olyan nagy paraszt vagy. Ha tudtam volna, hogy börtönbe hozol, inkább otthon maradtam volna, de nem hagyok rabot csinálni magamból, vedd tudomásul, hogy most rögtön elmegyek, ilyen férfit fogok találni magamnak.

– Én azt hiszem, már találtál is.

– És ha találtam? Mi közöd van hozzá?

Nem figyeltem rá tovább, odamentem a szekrényhez, tízezer forintot tartottunk a lepedők között egy régi bőrtárcában, kettéosztottam, ötöt beledobtam Zsuzsa retiküljébe, és hátat fordítottam neki, nem sokkal később meghallottam, hogy becsukódik mögötte az ajtó.

A veszekedésre bejött anyám. Örült, hogy Zsuzsa elment, bólogatott: ő már régen tudta, hogy megcsal engem, méghozzá a saját jövendőbeli szomszédommal, Vékony Andrással. Ismerősök látták őket a vendéglőben, összeölelkezve az utcán. Csak most értettem meg Vékonyné különös tekintetét, amikor egyszer azt kérdeztem tőle, merre jár az ura.

Fogtam a megmaradt ötezer forintot, és beültem vele egy kocsmába. Eszembe se jutott, hogy a házat tovább építsem, már nem volt minek, és nem volt kinek, gondoltam, addig iszok, amíg egy fillér marad belőle.

Így is történt. Anyámhoz soha többé nem mentem haza, a munkahelyemet viszont megtartottam – mintha belül maradt volna bennem valami tartás, hogy még egy darabig élni kell. – Naphosszat taxi várakozott rám a kocsma előtt, az vitt be este a nyomdába. Ott aludtam a kocsmaasztalra borulva, majd hátra vittek a pincérek öltözőjébe, inget, ruhát nem cseréltem, a régi szinte már lerohadt rólam. Az ötezer forint három hétig tartott ki, megkaptam a fizetésemet, azt is elittam.

Azt nem kell külön mondanom, hogy egész idő alatt Zsuzsára gondoltam, beszélgettem elképzelt arcával. Azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy szívében soha nem tartozott hozzám, idegennek érzett, még a legforróbb pillanatokban is keresztülnézett rajtam, de hiába mondogattam, ettől nem enyhült semmi.

Tíz nap alatt elfogyott a fizetésem is, inni pedig akartam tovább, két napig éltem a pincérek kegyelméből, aztán eszembe jutott, hogy van még nekem pénzem, ott a ház! Az utolsó húszasomon, amit a kabátzsebemben találtam, kivitettem magam Újpestre, körbejártam a házat, csakugyan akadt ott elég tégla, cserép, deszka, amit eladhatnék, csak azt nem tudtam, ki veszi meg ilyenkor, december elején. Hullott a hó, kilométerekre nem látszott ember sehol, az összes többi házon már abbahagyták a munkát, olyan sötétek voltak, mint egy falusi kálvária stációi, csak a szomszéd házban, Vékonyéknál égett egy petróleumlámpa, oda viszont nem akartam bemenni.

Arcomon elolvadt a hó, fáztam, és lassan felhergeltem magam: miért ne mehetnék én be Vékonyékhoz? Ha a férfi otthon van, jól összeverjük egymást, ha pedig elment, az asszonytól nincs miért bocsánatot kérnem, nem tehetek róla, hogy a feleségem elcsábította az ő urát, én is pont olyan egyedül maradtam, mint ő.

Átvágtam a kertnek meghagyott réten, a ház még nem készült el, de Vékonyné már felhúzott néhány ideiglenes közfalat, az egyik sarkot lakhatóvá tette. Benéztem a kis ablakon: már végleg kiköltözhetett ide, mert holmija ott feküdt a padlóra leterített papírokon. Vékonyné egyedül volt, egy ablakkeretet próbált megszegezni, kopogtam és benyitottam.

– Jó estét. Nem akarja megvenni az anyagomat? Van cserép, tégla, deszka, minden, ami kell.

Vékonyné nem lepődött meg a jöttömön, mintha számított volna rá, hogy valaha visszatérek, intett.

– Megveszem, de mit érek vele? Egyedül úgysem tudom folytatni a házat.

Csak most nézett rám, az ő tekintetéből éreztem meg először, mennyire lezüllhettem egy hónap alatt. Az ingemhez nyúltam, de aztán csak legyintettem a kezemmel, nem akarok már én tetszeni senkinek sem.

– Nem éhes?

– Nem.

És azt hittem, hogy kiesik a gyomrom a helyéről. Az asszony úgy tett, mintha nem hallotta volna a válaszomat, most is szalonnát rakott fel a petróleumfőzőre, helyet mutatott egy matracon. Leültem, reszkető kezemet kinyújtottam a kék lángok felé. Vékonyné tányérokat hozott és kenyeret, közben csendesen mondta:

– Adja ide a kabátját.

Míg ettem, felvarrta rá a gombokat.

– Hány gomb hiányzik róla? – kérdezem.

– Három.

– Azt mondják: „Ha három gomb hiányzik a ruhádról, itt az ideje, hogy megnősülj, ha pedig házasember vagy, akkor elválj.”

– Lehet, még nem hallottam.

– És ha én segítenék magának, akkor megveszi a téglát és a deszkákat?

– Akkor meg. Akar segíteni?

– Akarok.

– De ha úgy is kint dolgozik, akkor jobb volna, ha maga is ideköltözne, majd elalszik valahol. Nincs értelme, hogy minden nap ki-be villamosozzon. Kér még egy szelet kenyeret?

A nagy orrú ember elgondolkozva ütögette állával az ásó nyelét.

– Így volt, így volt ez és nem másképp. Aztán végleg ideköltöztem, felépült a ház, és összeházasodtunk Erzsivel. Megvan mindenünk, most vettünk televíziót, motorkerékpárt, hiába, ő az én igazi asszonyom. Zsuzsáról csak néha hallok, azt mondják, már délelőtt is iszik rumot, elkerülöm azoknak a kocsmáknak még a környékét is, ahol látták, mert nem szeretett, nem bánt velem szépen, én is elfelejtem őt lassan, már alig-alig jut az eszembe, de ha meglátnám, és sokáig nézném, ma is éppen úgy elindulna felé a kezem, mint abban az édes almákkal teli szerszámos kamrában, ahol csak az ő fehér ruhája világított.