Szegények fölfelé

Ezen az estén Anda beszélt:

– Anyám, ahogy öregszik, egyre jobban szeret mesélni. Mikor hazajövök Debrecenből, nem csinálok estére programot, anyám begyújt a sparherdbe, krumplit sütünk, és ő mesél. Nagyrészt már ismerem, amit előhoz, mégis szeretem hallgatni. Legtöbbször a régi lakásainkról mesél.

Mikor még kicsi voltam, sokfelé laktunk. Angyalföldön születtem, itt egy szobánk volt, ez jelentette egyúttal a konyhát is. Apám öntödében dolgozott, éppen akkoriban, mikor én születtem, megbetegedett a gáztól, alkalmi munkákból élt. Napi egypengős keresetből nem tudtuk fizetni a lakbért, el kellett költöznünk. Így kerültünk a Bagolyvárba.

Ezek nagy, ormótlan házak voltak, kívülről kék és szürke festékkel mázolták át őket. Itt egy másik családdal béreltünk közösen egy kétszobás lakást. Nekünk jutott a belső, ha be akartunk menni a szobánkba, el kellett haladni a szomszéd család mellett. Egy darabig békésen éltünk, de az apám egyszer összeveszett velük valami macskán, és a szomszédok nagyon megharagudtak ránk, még látni se akartak minket. Deszkából építettek egy folyosót, keresztül a szobájukon, és nekünk ezen kellett bejárni a saját szobánkba, akárcsak egy alagúton.

Már iskolába jártam, mikor idejöttünk lakni a Nagyfuvaros utcába, ahol most az anyám él. Nem azért maradtunk itt, mert jobban éreztük magunkat ebben a lakásban, mint máshol, hanem azért, mert még költözködésre sem volt pénzünk.

Egy szekrényünk volt, ennek is megették a hátát a poloskák, úgy támasztottuk neki a falnak, hogy újságpapírt tűztünk rá. A szobában nyugodtan lehetett játszani, nem vették el a helyet a felesleges bútorok, még egy ágyunk volt és pár szalmazsák. A szobából egy kiskamra nyílt, én ezt szerettem legjobban a lakásból, az előző lakó ugyanis nagy csomó rongyos könyvet hagyott nálunk, ezeket lehetett ott olvasgatni.

Egyszer váratlanul ki kellett hordanom könyveimet a kamrából. Megnősült a nagybátyám, és odajött hozzánk lakni, kibérelte tőlünk a kis kamrát. Annus, a felesége, cselédlány volt, nagyon tiszta, jószagú nő. A kamrát is szépen kitakarította, mielőtt beköltöztek. Pont egy ágy fért el benne.

Mi korábban mentünk aludni, mint ők, de nemsokára hallani lehetett, hogy ők is lefekszenek, és leoltják a villanyt. Alig múlt el egypár perc, Annus elkezd sikoltozni, hogy jönnek a svábbogarak. Csakugyan hallatszott, ahogy a svábbogarak kaparnak a falon, aztán egy szép start-fejessel levetik magukat a mélybe. A nagybátyám felgyújtotta bent a lámpát, és piff-paff, a papucsával verte le őket a falról. Megint eloltja a villanyt, aztán újra felgyújtja, mert jött a többi svábbogár. Megint piff-paff, így ment egész éjszaka. Az öcsémmel hülyére nevettük magunkat.

A felszabadulás után befejeztem az elemit, de nem mentem el dolgozni. Bekerültem egy téri galeribe. Otthon kaptam enni, de pénzt, persze, egy fillért sem láttam az anyámtól. Ha szórakoztam, magamnak kellett összehozni a pénzt. A téren akkor sokan dominóztak pénzbe, lusták voltak, hogy hazulról hozzanak dominót, én szereztem két készletet, és kölcsönadtam játékosonként egy forintért. Persze, a rendőrök hamar kifigyeltek, egymás után hat készletet is elvettek, be kellett csukni a boltot.

Pénz viszont, mondom, mindenképpen kellett, áttértem a sakkra. Ha a fiúk láttak egy részeg palit a sakkozók körül, elkezdték ugratni az illetőt, hogy üljön le játszani velem kétforintos alapon. Cukkolták: mi van, még egy ilyen kisfiúval sem mer kiállni? Leültették a tábla mellé, én pedig szépen lefosztottam. Egyszer odajött egy részeg suszter, az nagyon leégett. Elnyertem kétszáz forintját, már nem volt egy vasa sem, de még játszani akart, hogy van neki egy csele, amit ki akar próbálni ellenem. Föltette a kalapját két partira. Elnyertem azt is, aztán a kabátját, a nadrágját, levetkőztettük a susztert gatyára.

Épp arra járt egy rendőr, óriási botrány lett az ügyből, engem is bevittek az őrszobára. Egész este bent tartottak, megígérték, ha két héten belül nem állok be dolgozni, elküldenek a javítóba.

Oda aztán semmiképp sem akartam kerülni, inkább munka után néztem. Munka, persze, akadt, de mind unalmas „hórukk”, kőművesek mellett, anyagmozgatónak, villanyszerelőknél hornyot vésni. Inkább Aszód, gondoltam magamban, mikor egy este összeakadtam a téren az öreg Henrikkel. Ő akkor egy orvosi műszergyárban dolgozott, és csak úgy mellesleg – ahogy ő mondta – a gyár sakkcsapatát vezette. Én szerintem ez volt a fő foglalkozása, és a többi volt a mellesleg. Megkérdezte tőlem, nem akarok-e náluk játszani, rámennek, hogy bekerüljenek az NB II.-be. A gyár támogatja a sakkot, ha odamegyek, el tudja intézni, hogy fölvegyenek ipari tanulónak. Érdekelt a dolog, mert rengeteg kis gép volt a gyárban, és ezekkel mindig szerettem játszani. Felvettek tanulónak rendes, hároméves szerződéssel.

Már mint tanuló is elég jól kerestem, „kilőttem” a téri fiúk közül, új ruhát csináltattam, és fél évenként új cipőt vettem. Amellett úgy látszott, hogy még jobban fogok keresni, külön üveghegesztési tanfolyamra küldtek, és más speciális dolgokat is taníttattak velem.

Persze, a térre csak kijártam, nem tudtam meglenni a galeri nélkül. Én soha olyan jól nem éreztem magam, mint ha elmentem velük csavarogni. Volt például köztük egy fiú, a „Noki”, aki mindig mesélt. Tudtuk róla, hogy akkor találja ki a történeteket, mikor mondja, olyanokat: „ez akkor történt, mikor én gyöngyhalász-matróz voltam egy Jáva-szigeti hajón, és a vad hegyi kutyák elrágták a hajó rögzítő kötelét”, mégis olyan érdekes volt, hogy az ember mindenről megfeledkezett, ha őt hallgatta. Vasárnap esténként kijártunk a lóversenypálya elé nőt szerezni, a leégett nők olcsón adták magukat, némelyik így akart vonatpénzt szerezni hazáig. Nékem nem akadt dolgom velük, már tizenhat éves elmúltam, de még elég gyáva voltam akkoriban, csak néztem a többieket, hogy alkusznak a nőkre.

Anyám sírt, hogy ne menjek a fiúkkal, főleg szombat esténkint szerette volna, ha otthon maradok, és hallgatom vele a rádiót. Én mindig mondtam neki, hogy nem megyek sehová, persze, a végén csak leugrottam a kultúrterembe táncolni. Majdnem mindig verekedéssel fejeződött be az este. Így folyt az életem két, két és fél évig.

Egyik nap behívat a főnököm, hogy a gyárat letelepítik Debrecenbe. Nem viszik le a teljes munkáslétszámot, csak azokat az embereket, akiket a vállalatvezetőség pótolhatatlannak tart. Rám néz, és azt mondja: Nagyon szeretné, ha én is lemennék. Idén felszabadulok, kapok majd lenn szolgálati lakást, egy műszaki részleget fogok vezetni, mint beosztott technikus. Gondolkozás nélkül rávágtam, hogy nem megyek le Debrecenbe, én pesti fiú vagyok, itt lakik az anyám, itt élnek a barátaim. A főnök bólogatott: Jól van, kényszeríteni nem fognak, de azért gondolkozzam a dolgon, van még két hetem, hogy döntsek.

Hülye fejjel otthon is elmondtam, hogy mit ajánlottak föl nekem. Anyám sírt, hogy még egyszer nem adódik majd ilyen alkalmam kiszabadulni a térről, a végén el fogok zülleni, nem lesz belőlem semmi, éppen úgy, mint ebből meg abból, és felsorolta az egész galerit. Elgondolkoztam: csakugyan, majdnem mindegyik fiúnak volt módja, hogy följebb kerüljön, de egyik sem használta ki. Elment katonatisztnek, aztán kilépett a tisztiiskoláról, lement szakérettségire, és az ablakon keresztül szökött haza, tanult énekelni, aztán abbahagyta, és ma mind csak csavarog, hol itt dolgozik, hol ott. – Lehet, hogy én is így fogok járni? – töprengtem magamban. – Miért is ne? Ráadásul a bandában a legtöbb fiú erősebb és életrevalóbb volt nálam, én sohasem tanulok meg úgy beszélni és verekedni, mint például „Noki”. Ha én leégek, sokkal jobban le fogok égni, mint ők. Anyám folyton beszélt: apád, ha élne, letörné a derekadat, de jó is, hogy nem él, mert újra meghalna bánatában. A végén azt ígérte, ha nem megyek le Debrecenbe, akkor ő kinyitja magára a gázcsapot.

Nem lehetett kibírni otthon, munka után nem mentem haza, inkább éjfélig kint maradtam a téren, különben is, mióta az a veszély fenyegetett, hogy elkerülök innen, még jobban szerettem a teret.

Egyszer csak összetalálkozok a Henrikkel. Ő akkor már rég elment a mi gyárunkból, a pénzverdében dolgozott, a tanult mestersége ugyanis aranyműves. A Pénzverőből aztán valamiért kirúgták, állítólag kevesellte az órabért, emelésért folyamodott, de nem adták meg neki. Ő azt mondja, azért, mert valamelyik főnöke nem szerette a sakkot. Akkoriban éppen állás nélkül volt.

Mondom, találkoztunk, nagyon örült nekem, leültünk egy padra beszélgetni. Végigbeszélgettük az éjszakát.

Hogy vagyok, mint vagyok? Jól, mondom. Henrik a térdén egy szatyorban egy rakás paradicsomot szorongatott. Kérdezem tőle:

– Ez a vacsora?

– Ez. Maga nem tudja, hogy én növényevő vagyok?

– Mióta?

– Van már vagy húsz éve. Akkoriban nekem jól ment, volt egy kis aranyműves üzletem. A feleségem minden nap libát főzött és kacsát, de szegény olyan rosszul tudott főzni, hogy egy egész életre megutáltatta velem a húst. Csak a főzeléket ettem meg, rá is szoktam egészen.

Henrik bólogatott.

– Tudja, milyen jól jött az nekem Mauthausenben? El sem tudja képzelni. Nagy, erős emberek, atléták, birkózók lefogytak a súlyuk felére, nekem pedig a világon semmi bajom nem volt, pedig tudja, mi volt Mauthausenben? Por, piszok, közönséges beszédek.

Henrik közben eszegette a paradicsomot, ha kibuggyant a leve, utánakapott a szájával.

– Azért is nem érdekel engem, hogy munka nélkül vagyok. Mi kell nekem, uram? Nyáron kétnaponként egy kiló paradicsom, egy kiló zöldpaprika meg egy fél kiló kenyér. A nővéremnek van gázsparherdja, annyi teát főzhetek, amennyit akarok. Húst csak télen eszem, akkor muszáj, mert nagyon fázok. Fogok én tanult mester létemre nyolcszáz forintért dolgozni? Egy ilyen kaliberű ember, mint én vagyok? Kivárom, amíg adódik egy ezernyolcszáz-kétezer forint. Már ígértek is egy kisipari szövetkezetben. Énnekem nem lehet dirigálni, uram.

Erre elmesélem Henriknek, hogy én is éppen így állok a gyárral, nem akarok lemenni Debrecenbe. Henrik rám néz:

– Ember, ne őrüljön meg! Kapja a hóna alá a kuffert és induljon. Menjen le holnap, menjen el ma, menjen el, ha lehet, tegnap. Ilyen sanszot kihagyni? Meg tudja csinálni az életét, mérnök lesz magából. Alles was gut und teuer. Mit akar még?

– De maga azt mondta az előbb, hogy magának nem fognak dirigálni, akkor nekem sem fognak.

– Hogy méri magát hozzám? Én egy vén taknyos vagyok, maga előtt ott van az élet! És miért nem megy el, mit nem tud itt hagyni?

Mondom, hogy az anyámat.

– Az nem igaz. Olyan anya nincs, aki ne küldené el a gyerekét minél messzebb a tértől.

– Jól van, akkor nincs. A tér meg a fiúk.

– A tér? Ide hallgasson. Maga tudja, hogy én mióta járok ki a térre, és tudja, hogy mindig itt vagyok. Amit én mondok a térről, az, elhiheti, igaz. Ide hallgasson: a tér egy meleg mocsár. Tele piszokkal, sárral. Itt csak a magamfajta disznók érzik jól magukat, akiknek annyira kell az a kis meleg, hogy nem számít nekik, ha piszkosak lesznek. Maga nem idevaló: fiatal, egészséges, jó szakmája van. Még akkor se maradjon itt, ha a tér közepén szülte volna az anyja.

Ismertem én is azokat a dolgokat, amelyeket Henrik előhozott, de hogy éppen ő mondta, aki szakmát szerzett nekem, megindított. Azután is, minden este eljött hozzánk agitálni, a végén erőszakkal vitt ki a vonathoz.

A többi már nem túl érdekes. Négy éve dolgozok lent Debrecenben. Megnősültem, az is lehet, hogy mérnök leszek, a gyár esti egyetemre akar küldeni.

Csak néha járok haza, hozok valamit anyámnak, ilyenkor szoktam találkozni a régi galerivel. Nézem, hogy megkoptak, ugyanazokat a vicceket csinálják, mint évekkel ezelőtt, mikor még én is közéjük tartoztam. „Noki” még most is mesél, de már előre ki tudom számítani, hogy mit fog mondani. Henrikkel találkozok a múltkor, kezet fogunk, azt mondja: Uram, a mocsár lassan kiszárad.