Dürr, a tolvajok réme

A lámpagyújtó már egy órával korábban járta végig a Kiskör gázlámpáit mint nyáron, mikor az egyik este – november elején – néhány fejkendős parasztasszony vágott keresztül a téren, megálltak a feltartott kezű katona szobra előtt, letették virágaikat a szürke márványlapra, álltak néhány pillanatig, aztán ahogy jöttek, el is mentek a Keleti pályaudvar felé. Már a hatodik év telt el a nagy harcok óta, és minden évben kevesebben jöttek ki a téri szoborhoz gyászolni vagy emlékezni.

– Jól van ez így – mondta Fehér –, hagyjuk meghalni a halottakat, mert nincs szörnyűbb annál, mint mikor fenn járnak az élők között. Én magam is ismertem egy embert, akinek nem sikerült meghalnia.

Dürr Józsefnek hívták, egy özvegyasszony egyetlen fia volt, a villamosvasútnál dolgozott mint kalauz. 1956 októberében a felkelők közé állt – hogy miért, azt nem tudom, ezekre a dolgokra különben is jobb orvosság a felejtés, mint a magyarázat –, és mivel ügyes és elszánt gyerek volt, rábízták az egység legfontosabb fegyverét: a páncélöklöt, melyet Isten tudja, hol zsákmányoltak. Nem tudom, uraim, ismerik-e a páncélöklöt, elég legyen annyi, hogy alig valamivel veszélyesebb a kezelőjére, mint az ellenségre, hivatalos katonai számítások szerint, amíg a páncélököl leküzd egy tankot, átlag három lövéssel, addig a kezelője és maga a fegyver is elpusztul.

Dürr sem járt másképp, pont a feje mellett robbant fel a páncélököl, a csöve úgy szétnyílt, mint a tubarózsa, a láng szétégette Dürr arcán a bőrt, a repeszek át- és átjárták a húsát, kiverték a fogait. Kórházba vitték, az orvosok – hogy valamit csináljanak olyankor is, amikor már nem lehet csinálni semmit –, úgy ahogy kiszedték a repeszeket, összevarrták az arcát, de ez az arc többé nem hasonlított emberi ábrázathoz.

Anyja vitte haza Dürrt a kórházbál, otthon előre elzárt minden tükröt, és megágyazott a fiának a díványon, három liter bort készített ki neki. Az öregasszony mindent megtett, hogy Dürr ne józanodjon ki többé, úgy képzelte, a fia így könnyebben el tudja viselni majd az életet. Eladta szobájukból a bútorokat, fehérneműket, és bort hozott a szétzúzott fejű fiúnak, éjszakánként ott üldögélt a dívány mellett, és mesélt vagy énekelt.

Mikor a lakásból kifogytak az eladható holmik, az öregasszony erején felüli munkát vállalt, rázárta fiára az ajtót, és eljárt a Vágóhídra belet mosni, konzervgyárban emelgette a ládákat, néha napi tizenkét-tizenhárom órákat is dolgozott. A második tél, melyet ilyen túlhajtott munkával töltött el, el is vitte őt.

Dürr magára maradt. Két év után újból ki kellett lépnie az utcára. Már az első találkozásoknál megértette, hogy anyjának igaza volt, mikor rejtegette őt az emberek elől, amerre elment, még a gyermekkori ismerősök is elfordították a fejüket, vagy kezüket a szemük elé emelték, hogy ne kelljen ránézni. Dürr tovább ivott, még aznap éjszaka egy kocsmában eladta a lakását tízezer forintért, a pénzt egy hét alatt elszórta, és fedél nélkül maradt.

Ezután a csatornában aludt. Nem tudom, aludtak-e már az urak csatornában, ha nem, akkor el kell mondanom, hogy az oldaljáratok lejtenek a központi csatornaág felé, tehát a járatok vége általában szárazon marad, csak egészen nagy esők idején jön fel idáig a víz, és mossa be a csavargók nyoszolyáját: néhány marék szalmát vagy rongyot. Sötét, meleg odú ez különben, csak sajnos, a patkányok is tudják, sokszor megzavarták Dürr álmait.

Innen járt fel hajnalonként, mikor a rendőrposzt is behúzódik valahol megmelegíteni fagyos lábait, és elindult, hogy megszerezze napi szükséges italát. Enni különben is alig evett, népbüfék sarkában húzódott meg, leste, hogy az étkezők közül ki hagy valamit a tányérján: levest, főzeléket vagy egy kenyérdarabot, mikor az illető megtörölte a száját, és elfordult, Dürr előretört a sarokból, könyökével félresodorta a társait, és megette a maradékot. Előfordult néha azonban, hogy az étkező csak egy pohár szódavízre váltott blokkot magának, s mire visszatért, már üresen találta a tányérját. Dürr így többször is lebukott, hamarosan mindenki ismerte amúgy is jellegzetes fejét, a kiszolgálók, ha meglátták, már kacsintottak egymásnak: „Jön az ortopédfejű”, és csak akkor engedték be, ha legalább tíz forintot fel tudott mutatni.

Dürr kéregetni próbált, de a rendőrök újból és újból elzavarták az utcasarkokról, az emberek különben is szívesebben adnak jól táplált, gusztusos, egészséges koldusoknak, akiknek legfeljebb annyi bajuk van, hogy egyik lábukat bedugják maguk mögé egy kitörött pinceablakon, mintha hiányozna. Dürr már hónapok óta éhezett, míg csak véletlenül rá nem talált egy jövedelmező kereseti forrásra.

Egy este kint csavargott Kőbányán. Egy hosszú és egyenes utcába vetődött el, ahol nincsenek lakóházak, csak a gyárak hátsó kerítései néznek egymással farkasszemet. Dürr ment az út közepén, fejét lehorgasztva, Isten tudja, mire gondolhatott, mikor a magas gyárfalon keresztül egy csomagot dobtak a lábaihoz. Felvette, és el akart futni vele, de három férfi, aki eddig a fal mellett várakozott, nem engedte. Dürr birkózni kezdett velük a csomagért, késéhez, mely egyedül maradt meg személyes holmijai közül, nem juthatott hozzá, de azt sziszegte, hogy kiabálni fog, és mindannyian a rendőrség kezére kerülnek.

A három férfi alkudozni kezdett, húsz forintot ígértek Dürrnek, ha félreáll az útjukból. Dürr, bár nem tudta, hogy mi lehet a csomagban, nem adta oda ennyiért, száz forintot szedett ki a tolvajokból. Hosszú idő után ezen az estén vacsorázott újból rendesen, sőt még arra is maradt pénze, hogy éjszakára ágyat béreljen magának a Dobozi utcában, a régi Üdvhadsereg menhelyen, melyet most a kerületi tanács kezel. Sokáig forgolódott a tiszta párnák között, az öröm nem hagyta elaludni, tudta, hogy talán évekre megoldotta az életét.

Ezentúl Dürr a tolvajok üldözésére specializálta magát. Mivel jól ismerte a gyárakat és környéküket, tudta, hol vannak azok a helyek, ahol lopott árukat vagy szerszámokat ki lehet csempészni. Ismerte a kis tolvajokat: nőket, akik véres rongyok alatt tojásokat hoztak ki a konzervgyárból, bízva abban, hogy a portás nem mer hozzányúlni az undorító rongyokhoz; ismerte a sofőröket, akik a pótkerék gumijában csempészték ki a tiszta szeszt, gyakran lesben állt a népligeti sötét töltés mellett, ahol fusizók cipelték hátizsákban hazafelé a gyárban összeeszkábált kisgépeket; ismerte a hamis szállítólevelek útját, a civileknek leadott gyümölcsösládákat, a felnyitott, megdézsmált és újból lezárt tejeskannák titkait.

Mindenütt megkereste a tolvajokat, és egyezséget ajánlott fel nekik: ha pénzt kap, hallgat az ügyről. Senki sem merte megkockáztatni a lebukást, Dürr egyre jobban keresett, vissza tudta vásárolni a régi lakást, és nagy márványkövet emeltetett az anyja sírjára. Egyszer azonban veszedelmes akcióba ártotta magát.

Egy kocsmai beszélgetésből véletlenül megtudta, hogy egy kerület nyolc vagy kilenc hentesboltja csal és összejátszik egymással: alacsonyabb osztályba sorolt árukat első osztályúnak adnak el, a húst öntözik, hogy teleszívja magát vízzel, a mérlegtányér aljára tizenöt dekás faggyúcsomót ragasztottak, minden pénteken benn maradnak az üzletben, maszek-leltárt készítenek, és a hasznot szétosztják. Ugyanakkor a boltok védszövetséget kötöttek, ha kellett, árukat irányítottak át, és értesítették egymást a várható ellenőrzésekről.

Dürr egy péntek este zárás után kopogtatott be az egyik boltba, látta hogy világosság szűrődik ki a réseken, addig döngette a redőnyt, amíg felhúzták. Belépett, kését védekezően maga elé emelte, és elmondta, hogy tud a lopásokról, pénzt kért. A hentesek letagadták az ügyet, és azt ígérték, hogy ők jelentik fel Dürrt rágalmazásért. Erre Dürr szabad kezével tantuszt dobott a fali telefonba, feltárcsázta a 123-456-ot, a központi kapitányság számát, és a kagylót az üzletvezető felé dobta.

Most nem érte be kisebb konccal, heti ötszáz forintot követelt magának, tudta, hogy a henteseknek így is bőven marad pénzük. Elkeseredett vitatkozás után a tolvajok végül beleegyeztek ebbe, legalábbis látszólag. A nyolc vagy kilenc üzletvezető tanácskozásra gyűlt össze, hogy lehetne kiszabadulni ebből a kutyaszorítóból. Nemcsak a heti ötszáz forintot sajnálták, sokkal inkább tartottak attól, hogy az állandóan részeg Dürr valahol kifecsegi a titkukat, ami – társadalmi tulajdon elleni vétségről lévén szó – legalább öt-tíz évi büntetéssel járna valamennyiük számára. Arra természetesen nem gondoltak, hogy a lopást abbahagyják. Egy fiatal hentessegéd vállalta magára, hogy elintézi az ügyet.

Dürr azonban mintha felismerte volna szándékukat, nem hagyta magát kelepcébe csalni, vigyázott, csak nyilvános helyeken találkozott a hentesekkel, a pénz átvétele után pedig igyekezett nyomtalanul eltűnni előlük. Hosszú időbe tellett, amíg a hentessegéd kinyomozta, hogy Dürr esténként egy Dob utcai kocsmában szokott álldogálni.

A fiatal segéd beküldte egyik nőjét ebbe a kocsmába, azzal a feladattal, hogy ismerkedjen meg Dürrel, és csalja ki egy városszéli kis víkendházba. A lány, hogy ne keltsen feltűnést, csak a harmadik este szólította meg az égett arcú férfit.

Dürrnek akkor már évek óta nem akadt dolga nővel, titokban arról ábrándozott, hogy majd egy vak lánnyal találkozik össze, aki nem látja az ő arcát, talán egy telefonközpont kezelőnőjével. Valahányszor az útkereszteződéseknél felhangzott a vakok sípjele, akik segítséget kértek az átkeléshez, Dürr felkapta a fejét, és odasietett, de azt tapasztalta, hogy ezek a vak lányok általában meleg és dédelgető otthonban laknak, egyik sem vállalná az ő kivert kutya sorsát.

Most is gyanakodva fogadta a hentessegéd nőjének közeledését, bár természetesen sejtelme sem volt, hogy a lány kihez tartozik. Először nem akart szóba állni vele, de mikor a lány minden este visszatért, engedett fel lassanként. Dürr szerelmes lett a lányba, gyerekkoráról és az anyjáról mesélt neki, megkérdezte, hogy ha elmegy valamelyik híres sebészhez, és sikerül átoperáltatnia az arcát, hozzájönne-e feleségül? A lány, bár irtózott Dürrtől, a kapott utasítás szerint igent mondott.

Egy kora tavaszi estén sikerült kicsalnia Dürrt a víkendházba. A hó töretlen maradt az utakon, a víkendház ablakát is fatábla takarta. Bent a víkendházban Dürr letérdelt a lány elé, átfogta a térdét, és szörnyű arcát a lány szoknyájára hajtotta. Így érte hátulról az első késszúrás, majd a többi számtalan, melyek közül pedig egy is elég lett volna, hogy életét kioltsa.