Pál Dezső és a latin nyelv

Ezen az estén Pál Dezső beszélt:

– Ha már letöltöttem a pokolban a magam hatvan-hetven évét, és a Mennyei Ellenőrző Bizottság úgy találja, eléggé megbűnhődtem azért, mert sem igazán bátor, sem igazán gyáva nem mertem lenni, tudom, az apám ott vár majd rám egy kiskocsma előtt a purgatórium kapujában. Ott áll majd, a söröspohara fölé hajolva, és nem meri megkérdezni, hogy sikerült lent az életem, pedig hát erről ő nem tehet, szegény.

Az 1930-as évek közepén, mikor én az elemi iskola nyolcadik osztályát végeztem, apám a szállítóknál dolgozott. Elég jól keresett, de félrerakott minden fillért; gyönge szervezetű és álmodozó természetű gyerek voltam, azt szerette volna, ha továbbtanulok. Mindegy volt szegénynek, hogy milyen pályára ad – csak ne kelljen majd nekem is megfognom a gurtnit. Mivel a lakásunkhoz a Vas utcai kereskedelmi esett a legközelebb, oda íratott be. Mint tudják, ez az iskola könyvelői-levelezői képesítést adott. Az első tanítási napon ő maga kísért el, arra kért, hogy tanuljak mindig becsülettel, kitartással; az iskolakapuban, mikor elváltunk, életében először kezet nyújtott nekem.

Ez a kézfogás aztán sokszor az eszembe jutott, valahányszor a kettős könyvelés tankönyve fölé hajoltam, vagy német levélmintákat fogalmaztam. Őszintén szólva a többi tantárgyat se szerettem, de hát, gondoltam, biztos ugyanilyen minden iskola minden foglalkozása. Megálltam a helyem, az osztály négy-öt legjobb tanulója közé tartoztam, mikor hazavittem az első év végi bizonyítványomat, apám egy pengőt adott jutalmul.

A pengővel a zsebemben kimentem a Múzeum körútra, ott működött akkoriban egy olasz fagylaltozó. Útközben megálltam egy antikváriumnál, előbb csak a kirakatokat nézegettem, aztán benyitottam a csengős ajtón. Körülnéztem, hátul a sarokban ömlesztve szórták ki a könyveket egy nagy ládába: minden darab tíz fillér, válogattam köztük, bevallom, legalább egy jó ponyvaregényt szerettem volna kihalászni. Egy vékony, puha fedelű könyv akadt a kezembe: ifjabb Plinius levelei, az egyik oldalon a latin szöveg állt, a másikon a magyar fordítása, pont a Vezúv kitörését leíró résznél nyílott ki. Délután háromkor kezdtem el olvasni, és már zárták az üzletet, mire befejeztem. Az egész pengőn latin nyelvű könyveket vásároltam. Az antikváriusnak tetszett az érdeklődésem, bejártam hozzá, elmagyarázta a kiejtési szabályokat, az ismeretlen hős- és istenneveket.

Most már tudom, nemcsak az izgalmas történetek vonzottak első latin könyveimhez, hanem az, hogy latinul minden olyan szépnek hangzott, olyan hősiesnek tűnt. Álmodozó természetem itt kapta meg azt a táplálékot, amit az iskola és az otthon nem adhatott meg neki. Maguk, uraim, most arra gondolnak: szokatlan dolog ez egy szállítómunkás fiától, beteg és mint mondani szokás, dekadens lélekre vall, de hát hol találhatnak annyi dekadens, szenvedélyeikbe jobban belefeledkező embert, mint éppen a legszegényebbek között? Egész nyáron ezeket a könyveket olvasgattam, augusztusban odaálltam az apám elé, és bejelentettem neki: szeretnék különbözetivel átmenni gimnáziumba, mert latinul akarok tanulni.

Apám elgondolkozott, tudta, ez újabb terhet rak a vállára – a gimnázium egy évvel tovább tartott, mint a kereskedelmi, ráadásul a tandíj is nagyobb, hogy az egész érjen valamit, érettségi után egyetemre kellett járnom –, de azért csak bólintott, jól van, próbáljam meg. Valamilyen kisiparosnál különmunkát vállalt, hat óra helyett kilenckor, néha tízkor járt haza.

Ha volna igazság a földön, apám sírkeresztjén a felírást latinul kellene megfogalmazni: „hic jaceo…”, mert a latin nyelv fektette őt a sírba, túlhajtotta magát, egy hétig feküdt a kórházban, nézte a világosodó-sötétedő ablakokat, aztán, mintha belátta volna, hogy már nem sok hasznot hajthat, egy éjszaka csendesen meghalt.

Ezek után, persze, szó sem lehetett róla, hogy gimnáziumban tanuljak tovább. Ketten a húgommal anyámra maradtunk, minél hamarabb kereső foglalkozáshoz kellett jutnom. A harmadik év végén leérettségiztem, szerencsém volt: a Kereskedelmi Bank felvett a könyvelési osztályra gyakornoknak, ma is náluk dolgozom. Nem sokkal később megnősültem.

Azt szokták mondani, az ember kétszer ronthatja el az életét igazán: mikor pályát választ, és mikor megnősül. Én még ma sem hiszem, hogy panaszkodnom kellene a feleségemre, pontosan olyan nő, mint amilyet én megérdemlek. Karcsú és mozgékony volt lánykorában, elhízott és elkényelmesedett, mint asszony, félt mindentől, ami a napok rendjét megváltoztatta volna. Például, szinte sajnálta, hogy véget ért a háború, mert megszokta, hogy minden este felrakja az ablakra az elsötétítő kereteket. Én igyekeztem alkalmazkodni hozzá, hamarosan gyerekünk született, ez persze, még jobban meghatározta minden foglalkozásunkat, egyszóval, úgy látszott: az én életem is épp olyan csöndesen fog eltelni, mint a többi száz meg százmillió átlagemberé.

A felszabaduláskor már betöltöttem a harmincnegyedik évemet, de tudja Isten, mégis fiatalabbnak éreztem magam, mint húszéves koromban, mintha életem zártsága feloldódott volna, és ami nem sikerült, még egyszer, újból megpróbálhatnám. 1946 tavaszán kiakasztottak egy hirdetményt a hivatal falára: aki akar, tanulhat tovább, közgazdasági egyetemen, jogi egyetemen, bárhol. Ezen a napon gyalog mentem hazáig, útközben eltűnődtem. Tulajdonképp mindig élt bennem a vágy, hogy latin tanár lehessek, kihoztam a Fővárosi Könyvtárból egy-egy latin auctort, azokat a gyönyörű, püspöklila „David und Söhne” kiadású könyveket, s hogy meglegyenek nekem is, este szabad óráimban lemásoltam őket. Két-három hónap ráment egyre, de hát mire kellett másra az időm? Mikor elértem a házunk kapujáig, megálltam, megvizsgáltam magam, maradt-e bennem annyi erő, hogy végigcsináljak öt egyetemi évet. Úgy éreztem, igen, elhatároztam, megpróbálok élni a lehetőséggel, ősszel jelentkezem átképzésre.

Elmondtam a tervemet a feleségemnek. Akkor rögtön nem szólt, de az arcán láttam, hogy nem tetszik neki. Megvárta, amíg a gyerek elalszik, csak akkor pakolt ki: mi értelme van az egésznek, örüljek, hogy ilyen jó állásban lehetek, megbecsülnek, most élhetnénk egy kicsit rendesen, a tanulás pénzbe kerül, mint tanárnak sokkal kevesebb lesz a fizetésem, különben is az egész dolog olyan bizonytalan, hagyjak fel vele. Akkor – talán életemben először – a sarkamra álltam, kijelentettem, hogy szeptemberben minden körülmények között jelentkezni fogok a bölcsészkarra. A feleségem néhány napig nem szólt hozzám, de aztán úgy tűnt, mintha minden rendbe jött volna.

1946 szeptemberében, szinte napokkal azelőtt, hogy be kellett adni a felvételi kérelmet, a feleségem bejelentette, hogy állapotos, a negyedik hónapban jár, a gyerek tehát mindenképpen megszületik. Kért: legalább egy évvel halasszam el a jelentkezést, mert a szülés és a szülést követő hónapok olyan költségekkel járnak, hogy a teljes fizetésemre szükségünk lesz. Tudtam, ezt a gyereket csak azért szüli meg, hogy engem eltérítsen a szándékomtól, de nem szólhattam egy szót sem, eltéptem a jelentkezési lapot.

1947 februárjában megszületett a második fiam, feleségem hamarosan felkelt a betegágyból, ellátta a háztartást, így esténként maradt néhány szabad órám, hogy folytathassam a felkészülést az egyetemre, úgy látszott, már semmi akadálya nem lehet a tanulásnak. Szeptemberben azonban a feleségem elém állt, és bejelentette, hogy újból gyereket vár, Először azt hittem, csak viccel, de megmutatta a terhesgondozási igazolványát. Könyörögtem neki, jöjjön el orvoshoz, vétessük el ezt a gyereket, hiszen már van kettő, ha akarunk, még lehet majd azután is, hogy elvégeztem az egyetemet, de a feleségem ezt a gyereket is meg akarta tartani.

Összevesztünk, közöltem vele, hogy elköltözöm hazulról. Megvártam, amíg a gyerekek elalszanak, csak aztán kezdtem el csomagolni, már ott állt a bőröndöm bezárva a szoba közepén, a gyerekek ágya fölé hajoltam, hogy elbúcsúzzak tőlük, amikor eszembe jutott az apám. Hatalmas szál ember volt, két-három hozzám hasonló is kitelt volna belőle, szerette az életet: nevetni, enni, inni, anyám viszont sokat betegeskedett, ha lehetett, inkább nem ment sehová, ült a konyhában, sokszor elrontotta apám kedvét, mégsem emlékszem olyan esetre, hogy apám veszekedett volna vele. Most, évek után értettem meg, hogy miattunk, a gyerekek miatt maradt meg anyám mellett. Úgy éreztem, nekem sincs jogom másképp viselkedni, nem hagyhatom itt a fiaimat.

Feleségemmel azonban külön éltünk, „mensa et toro”, ágytól és asztaltól, mint a latin mondja, elhatároztam, hogy nem nyúlok hozzá többé. De az ilyen elhatározásokat nem azok számára találták ki, akik egyszobás lakásban laknak, ezerötszáz forint körül keresnek, és otthon töltik az estéiket. Nem kellett hozzá egy hónap, én is megszegtem a fogadalmat. Hiába másolgattam éjfélig spirálfüzetembe latin szövegeket, lámpaoltás után elindultam a feleségem ágya felé. Pedig talán mégis meg lehetett volna tartani a fogadalmat, például megpróbálok egy más nőt szerezni, de mint mondottam, mindig hiányzott belőlem az erő, hogy egészen bátor vagy egészen gyáva legyek. Szeptemberben aztán nem is csodálkoztam, mikor a feleségem válogatni kezdett a kinőtt csecsemőholmik közt, hogy mit tud majd használni.

Már elmúltam negyvenéves, itt állok négy gyerekkel, feladtam a reményt, hogy az életem valaha is megváltozzék. Többé nem nyúlok a spirálfüzetekhez, melyekbe Tacitust, Vergiliust, Ammianus Marcellinust másoltam, időm se nagyon jut rá, esténként maszek kisiparosoknak könyvelek. Egyetlen dolog vigasztal: lehetetlen, hogy a fiaim ne vigyék többre nálam, hogy az ő életük is sötétben teljen el. Tudom és hiszem, hogy ők kijutnak a napfényre, boldogabbak és szabadabbak lesznek, mint az apám vagy én.