A bolond Vilma

Akadnak olyan emberek, kedves uraim – kezdte Henrik –, akik a szemükön ülnek, és mégis csodálkoznak, ha nem látnak. Itt van például a Kósa műszerész. Mikor otthagyta a felesége, és férjhez ment egy nagyobb autóhoz, azt mondja nekem: vegye tudomásul, Henrik úr, a mai világból kihaltak a becsületes asszonyok. Én azt feleltem: maga egy nagyon okos és kellemes ember, Kósa úr, de most az egyszer véletlenül nincs igaza, valószínűleg a fájdalom megzavarta a mértéktartását. Mindenki találkozott már közülünk rendes nővel, még hatvan éves sem vagyok, de egyet már én magam is láttam. Nem a saját feleségemre gondolok, róla igazán el lehet mondani „szerettelek sok ideig, hét órától fél kilencig”, hanem a bolond Vilmára.

Már nem tudom pontosan, mikor jött fel Vilma Budapestre, 1940-ben vagy 41-ben, mindenesetre még a háború előtt. Aki régebben lakik ezen a környéken, talán emlékszik rá: sokszoknyás, alacsony parasztlány volt, valami rossz ivóvizű vidéken lakhatott, mert elöl már sok foga hiányzott, bár Vilma még innen járt a huszadik évén. Bátyjával lakott együtt, a bolond Ferivel, aki folyton attól félt, hogy éhen hal, és ezt megelőzni száraz kenyérrel tömte ki a kabátja mellét. Vilma tartotta el a bátyját, mosást vállalt, takarított, nem valami fényesen, de megéltek belőle. Vilma itt a Bérkocsis utcában éppolyan becsületes maradt, mint a falujában, minden másodikán hajnali ötkor megállt a házmesteri lakás előtt, és várta, hogy kijöjjön a házmester, nem akart elkésni a lakbérfizetéssel. A maradék pénzből vásárolt egy fadoboz gyömülcslekvárt, „Hitler-szalonnát”, ahogy akkoriban mondták, és egész hónapban ezt ették a bátyjával.

Azt hiába kérdeznék tőlem, ki és miért fogta rá Vilmára, hogy bolond, nem tudom. Talán a bátyja miatt, talán azért, mert parasztnótákat énekelt, amiket a környéken addig senki sem hallott. Nekem is furcsa találós kérdéseket tett fel; mondja meg, Henrik úr, mi ez: száll az égből ezer lepke szárnyatlan, öreg farkas mind megeszi szájatlan? Ez – mondom –, Vilma, én vagyok, mikor már öreg leszek, de még mindig szeretni fognak a lányok. Azt mondja, nem igaz, mert ő a Napra és a hópelyhekre gondolt.

Persze, azt hiszem, mégsem ez volt a legfontosabb ok, amiért bolondnak tartották, hanem a mód, ahogy a férfiakkal bánt. Bár sok foga hiányzott, nem tűnt csúnyának, a száz szoknyán keresztül is látszott, hogy jó alakja van; ha akarta volna, talál magának férjet, jártak utána negyven-ötven éves, elvált emberek, de Vilmának egyik sem kellett, neki a Békési Toncsi tetszett.

Igazán sajnálhatják, kedves uraim, hogy nem ismerték a Békési Toncsit. A legszebb fiú volt a környéken, magas, fekete hajú, állandóan sötétkék ruhában járt, kis cigarettapipát szívott, és ha néha kivette a pipát a szájából, azt kérdezte: kö vulé vu? Valamilyen francia filmben hallotta, de nagyon jól állt neki. Szóval, Vilma ezt a Toncsit szerette, úgy járt utána csakugyan, mint egy bolond, ajándékokat vett az anyjának, tíz lépésről kísérte az utcán, kijött utána ide a Kiskörbe, és egész estéket elálldogált a gázlámpa mellett. Tóni tűrte egy darabig ezt a néma imádatot, de mikor a barátai csúfolni kezdték Vilmával, akkor nagyon nekiesett, lehordta és megfenyegette: vannak rendőr-ismerősei, azokkal viteti el, ha továbbra is a nyomába jár. Vilma ezentúl csak a mosóteknő fölül nézett ki, ha meglátta az utcán elhaladó Toncsit és a barátait.

Kitört a háború, Toncsinak hamarosan be kellett vonulnia katonának. Mivel szép szál legény volt, a reklám-fegyvernemhez: a repülősökhöz került. Eleinte gyakran küldött levelet, ajándékokat: orosz fatálakat, töltényhüvelyből öngyújtót, de aztán egy szép nap ezek a küldemények elmaradtak, azt rebesgették, hogy Toncsi lezuhant éppúgy, mint részeges parancsnoka, a kis Horthy, akit kanállal kellett összevakarni valahol Ukrajnában. Biztosat, persze, senki sem tudott felőle.

A mosónők is megérezték a háborús időket, sokan hadiüzemekbe kerültek dolgozni, a megmaradtak értéke felszökött, Vilmát százfelé csalogatták, kedveskedtek neki. A legravaszabb Bodzsárné volt, egy cigányprímás felesége. Vilma őhozzá mindig elment mosni, mert a cigányasszony Toncsiról beszélt neki, hogy Toncsi mennyire szerette Vilmát, csak nem akarta mutatni, mert szégyenlős volt, de majd ha megjön a háborúból, elveszi őt feleségül. Ha egy repülőgép szállt el felettük, felkiáltott: nézd, Vilma, a repülőgép integet a szárnyaival neked, biztos a Toncsi ül benne.

Az emberek, uraim, olyan édesek, mint a sós perec. Mikor híre ment a dolognak; mások is kezdték bolondítani Vilmát. Talált valaki egy ócska rézgyűrűt az utcán, elvitte Vilmához: a Toncsi küldi jegygyűrűnek; elszáradt virágokból koszorút kötöttek neki, hogy tegye el az esküvőre. Egyszóval addig beszéltek neki, amíg a végén Vilma elhitte, hogy Toncsi csakugyan szerelmes belé, és ha megjön a háborúból, elveszi feleségül. Kezdte gyűjteni szegény a kelengyét, erdélyi menekültektől vásárolt ingeket és lepedőket.

Véget ért a háború, Toncsi hazajött. Mikor Vilma meghallotta, felvette az egyetlen ruháját, melyet varrónőnél csináltatott, és elment hozzájuk. Toncsi ott ült a konyhában, és evett, bal kézzel tartotta a kanalat, jobb karja ugyanis tőből hiányzott, valahol Ukrajnában várta a feltámadást. Toncsi meglátta Vilmát, felugrott, elkezdett kiabálni, hogy hagyja békén – úgy látszik, tudott a pletykákról, melyet a környékbeliek űztek vele és Vilmával, bal kezével ráncigálni kezdte a lányt, megfogta és kilökte az ajtón úgy, hogy Vilma arcra esett.

Vilma hazament – egy üzlethelyiségben lakott a bátyjával –, lemosta az orra vérét az új ruhájáról, lehúzta a rézgyűrűt, magára húzta a pokrócot, és egy hétig nem jött ki alóla, ezalatt se nem evett, se nem ivott. Egy hét múltán felkelt, és elindult munkába, éppúgy, mint régen, csak egy kicsit sápadtabb lett, és a haját fonta szorosabb füzérbe. Ha ezentúl Toncsival ugratták, nem szólt, nézte a mosóteknőt maga előtt.

Toncsi megpróbált visszatérni régi életébe, szája sarkába harapta a kis cigarettapipát, felvette a régi sötétkék ruhát, de hiába, nagyon lebegett annak a ruhának a jobb karja. Kis senkik, akik azelőtt – mint mondani szokás – labdába se rúghattak mellette, elvitték a nőket a szép Toncsi elől. Az egyik kudarc követte a másikat, Toncsi nevetséges figura lett, a suhancok a szeme láttára egy ceruzát dugtak a szájuk sarkába, mintha pipáznának, időnként kivették, és azt mondták: kö vulé vu?

Amellett Toncsi a félkezével még egy rendes állást sem tudott találni magának, elmehetett portásnak, nyolcszáz forintért. Én mondom, uraim, az atombomba egy áldás a nyomorhoz képest! Ülök itt a téren, jön az atom, azt mondja: jó napot, megemeli a kalapját, és belém vág, egy pillanat az egész. De leégni napról napra egyre jobban, elveszíteni az önbizalmat, az életkedvet, ez az igazi atom!

Toncsi összecsuklott, inni kezdett, egyre ment lefelé! Lopott hazulról, hogy ihasson, rájöttek, összeverekedett az apjával, persze, kidobták. Hová küzdötte le magát ez a szerencsétlen ember, milyen helyeken fordult meg azután: a Dobozi utcában, a volt Üdvhadsereg szállásán; a szeméttelepen a guberálók kunyhójában; de mindenütt addig kötözködött, amíg kidobták.

Egyszer – már évek teltek el azóta, hogy hazajött a háborúból – az éjszakai eső kint találta az utcán. Részegen bandukolt, talán csak háromlépésnyire az öngyilkosságtól, egyszer csak elért ahhoz az üzlethelyiséghez, melyben Vilma lakott. Megverte az ajtót, és ordított, hogy engedjék be. A bolond Feri kijött, rendre utasította, el akarta kergetni az ajtajuk elől, de Vilma szólt neki, hogy ne bántsa, kendőt kötött, megfogta az üres kabátujját, és elindult Toncsival az esőben.

Többé soha nem látták egyiküket sem errefelé, és ez így van jól, uraim, mert az ember tűnjön el a környékről, ahol valaha kigúnyolták, és ne térjen vissza akkor se, ha kenyéren és vízen kell élnie idegenben.