Joszif Sztálin szárnyvasút

Egyik este a téri őr nyitva felejtette az öntözőkutat, reggelre a víz vastagon beborította az egész kiskört, és még másnap este sem lehetett rálépni a sáros utakra. Mint nagy esők után, most is beszorultunk a kocsmába, a téri őr gondatlanságát emlegettük, majd a beszélgetés az emberek hanyagságára, nemtörődömségére terelődött át. Bozó, a szállítómunkás figyelmesen meghallgatta történeteinket, kivárta, amíg mindenki végére ér a mondanivalójának, csak aztán szólalt meg:

– Életem során, kedves uraim, már sokfelé megfordultam, sok csirkefogóval akadtam össze. Emlékszem rá, mikor egy magyar eladott harminc mázsa timsót étkezési sónak; ismertem Bubajt, a cigányt, aki a háború idején kirabolt egy dohányraktárt, és egyetlen fillér nélkül, csak a cigarettákat osztogatva beutazta a félvilágot; találkoztam azzal a bandával, mely sorra járta a falvakat, és az utcák páros házszámait kicserélte a páratlanokkal – persze, nem ingyen; mégis azt kell mondanom, hogy ha az életemben látott összes linkséget egy halomba raknám, akkor sem érnének fel a Joszif Sztálin szárnyvasút építkezésének még a lába ujjához sem.

1951 nyarán a vasútépítőkhöz kerültem, néhány kisebb vonaljavítási munkán dolgoztam, utoljára Hódmezővásárhely alatt. Még nem is értünk a munka végére, mikor váratlanul N. dunántúli bányavárosba rendelték az egész brigádunkat. Hiába tiltakoztunk, hogy a pályaszakasz teljesen leromlik, ha nem fejezzük be a javítását, sőt félig készen még a korábbi forgalmat sem tudja lebonyolítani, vezetőink központi utasításra hivatkoztak, és még azt sem voltak hajlandók elárulni, hogy milyen célból irányítanak át minket N.-be. A kis bányavárosban, legnagyobb megdöbbenésünkre, már száz és száz vasúti lakókocsi állt, valamennyi telezsúfolva munkásokkal, becslésem szerint az ország összes vasútépítő brigádjainak legalább a felét összegyűjtötték itt.

Már több mint egy hete ott rostokoltunk a város szélén, de még senki egy árva szóval sem mondta, hogy mihez kezdjünk. Az emberek unalmukban kártyáztak, és a környékbeli vízhordó lányokat hajkurászták, a lakókocsik közötti bozótban minden este szinte forrtak a bokrok. A várakozás második hetének közepén végre nagygyűlésre hívtak össze minket az n.-i futballpályán.

A beszédet egy magas, elegáns férfi tartotta, őt a minisztérium küldte ki hozzánk, mint országos vasútügyi felelőst – évekkel később egyszer még találkoztam vele, akkor már visszatért eredeti szakmájához: ismét fogtechnikus volt. Bejelentette: minket ért az a megtiszteltetés, hogy felépíthetjük a Joszif Sztálin szárnyvasutat. Ezen a vonalon szállítják majd a szenet N.-ből a sztálinvárosi kohókba. Fontos nemzetgazdasági érdek, hogy a szárnyvasút minél hamarabb felépüljön, határidőnek Sztálin elvtárs legközelebbi születésnapját, 1951. december 21-ét tűzték ki.

Egymásra néztünk: már alaposan benne jártunk a szeptemberben, tehát ezt a körülbelül egy évig tartó munkát két hónap alatt kell majd elvégeznünk, ráadásul olyan évszakban, mikor a hideg időjárás szinte lehetetlenné teszi nemcsak a földmunkát, de még a sínszerelést is. Egy öreg mérnök felállt, kérte, hogy vizsgálják felül ezt a tervet, és amennyiben van rá mód, halasszuk el a munka megkezdését tavaszra, a hátralevő időben a brigádok inkább fejezzék be az országban szanaszét befejezetlenül hagyott építkezéseket, melyek mind forgalmi dugókat okoznak, de az első sorban álló vezetők lehurrogták, a fogtechnikus felírt valamit ezüstszínű blokknoteszébe, másnap az öreg mérnök ott ásta az árkot a segédmunkások között.

Most már elmondhatom, hogy akkor én és még sokan közülünk nem adtunk igazat az öreg mérnöknek. Tudtuk, hogy télen nem szoktak vasutat építeni, de fiatalok voltunk, és azt hittük, hogy nincs a világon semmi, ami felülmúlhatná a mi erőnket. Számtalan kedvezmény táplálta önbizalmunkat: magasabb fizetés, naponta háromszor kaptunk húst, este pedig fél liter bort.

Órákon belül megindult a munkagépek karavánja N. felé: lépkedő exkavátorok, melyeket eddig csak Sztálinváros építkezésén láttunk, bulldózerek, markológépek, földgyaluk, frissen csillogott rajtuk az olaj, látszott, hogy csak nemrégen bontották ki őket fedőrongyaikból. Azt mesélték róluk, hogy honvédségi gépek, egy háború esetére tették félre őket, most is csak a Joszif Sztálin szárnyvasút építkezésének sikeréért vetik be, a munka végeztével mennek vissza ismeretlen tárolóhelyükre.

Bár az időjárás nem kedvezett nekünk – ebben az évben korán megjöttek a talajmenti fagyok, szikrázott a föld, volt olyan reggel, hogy három új, de rosszul megedzett lapát hajlott össze a kezemben –, az emberek munkájának mégis utol kellett érni a gépek tempóját. Még a legöregebb, az egész világot megjárt kubikosok sem láttak töltést, mely olyan gyorsan épült volna fel, mint a mi pályaszakaszunk – igaz, már itt, a földmunkánál elkezdődött a hihetetlen pazarlás és pusztítás.

Ha esett az eső, a teherautók kerekei elé kilométerhosszan deszkákat fektettünk le a töltésig. Mikor az autók belenyomták a sárba, senki sem ásta ki a deszkákat, hanem újakat raktak a tetejükbe, és ki tudja, hányszor ismétlődött ez meg, egész erdők süllyedtek el így. Saját szememmel láttam, mikor a dömperesek, akiknek csak a minél magasabb köbméter teljesítmény volt a fontos, hatvan új csákányra rászórták a földet, és mire hetek múlva elhordták ezt dombot, a csákányok úgy megrozsdásodtak, hogy alig lehetett szétfeszíteni egymáshoz tapadt fejüket.

Nem akarom magukat azzal untatni, kedves uraim, hogy elmondjam egy szárnyvasút felépítésének minden részletét, elég legyen annyi, hogy a földmunkák befejezése után egy ideiglenes, úgynevezett provizor-vágányt fektettünk le, ezen szállítottuk a betongyűrűket, szálvasakat és a többi pályaépítési anyagot. Rendes körülmények között mielőtt a végleges vágány a helyére kerülne, felszedik a provizor vágány síneit és tartozékait, de a Joszif Sztálin szárnyvasútnál erre sem jutott idő, már november közepén jártunk, és még mindig hátra volt a munka nagy része. A fogtechnikus úgy rendelkezett, hogy a munkatempó érdekében a provizor-vágányt ott kell hagyni a helyén, a gépek majd földet hordanak fölé, és erre fektetik rá a végleges síneket. Ott álltunk és néztük, hogy takarja be a göröngyökbe fagyott föld a vágányt, hogy pusztul el örökre ez a milliós érték.

Este a tűznél, míg a bográcsban fövő üres rizslevest néztük – hol volt már a naponta háromszori hús és bor, még az ételszállító teherautóinkat is elvették –, azon tűnődtünk, hogy megbüntetnek-e majd ezért a pazarlásért valaha is valakit? De úgy látszik, a siker mindent igazol, a szárnyvasút a határidő előtt két nappal elkészült, december huszadikán este vezetőink kalapszámra kapták a kitüntetéseket és a pénzjutalmakat.

Sztálin elvtárs születésnapján került sor a szárnyvasút ünnepélyes felavatására, száz tengelyből álló szerelvény vitte az n.-i szenet Sztálinváros felé. Emlékszem: gyönyörű decemberi nap volt, az évszakhoz képest szokatlanul meleg, ki kellett gombolni magunkon a vastag pufajkát. Tíz órakor a miniszter átvágta a nemzetiszínű szalagot, és a vonat, mozdonyán Sztálin és Rákosi képével, útnak indult. Nem tagadom: a mellemet eltöltötte a büszkeség. Már az milyen nagy dolog, mikor az ember otthon kifarag egy kis széket vagy dobozt, hát még akkor egy ilyen friss, földszínű, hatalmas, sok kilométeres pályát felépíteni, amihez hozzájárult az én kezem munkája is!

Az öreg mérnök állt mellettem, aki ellenezte a téli építkezést, és ezért lefokozták segédmunkássá. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy nincs igaza, megbocsátottam a fogtechnikusnak és a többi vezetőknek az embertelen, pusztító munkatempóért, arra gondoltam, hogy ilyen nagyarányú vállalkozásokat csak ilyen módon lehet keresztülvinni.

A szerelvény még el sem tűnt a szemünk elöl, mikor egy kanyarban váratlanul megállt. Ahányan voltunk, mind odafutottunk, és megdöbbenve láttuk, hogy a szerelvény alatt a sín úgy meghajlott, mint egy ugrálókötél. A töltés fagyos göröngyeinek nem kellett több, mint egy téli napsütés, felengedtek, és a vonat súlya összepréselte őket. Az egész pályatest szinte önmagától süppedt, olvadozott, ha a szerelvény valamilyen csoda folytán ki tudott volna keveredni a kátyúból, akkor se mehetett volna tovább egy métert sem. Megdöbbenve néztük, mozdulni sem tudtunk, csak az öreg mérnök kezdett őrjöngeni, puszta kézzel akarta feltépni a síneket. Végül is jöttek a vasutasok, szétkapcsolták a szerelvényt, daruk emelték ki a kocsikat, majd vontatók húzták őket vissza az állomásra.

Maguk most azt hiszik, uraim, hogy az illetékesek ezek után belátták, hogy nem lehet erőltetni a téli építkezést, és elhalasztották tavaszra. Sajnos, nem így történt. A munkát folytatni kellett, új határidőt tűztek ki, már nem emlékszem pontosan, hogy mit, talán úgy január végén kellett átadnunk a szárnyvasutat.

Ha van Isten, még ő is eltakarta a fél szemét, hogy ne lássa azt, ami most következett. Megint nem jutott idő arra, hogy szabályszerűen felszedjék a régi síneket, mielőtt az újakat lefektetnék, és mint a provizor-vágányra az első sínek, úgy került rá erre a pályatestre a második, vagyis most már három vasút állt egymás fölött. Nem is mertük felbecsülni, hogy milyen értékekre döngölik rá a gépek a földet! De fönt a fogtechnikus és a többiek csak azzal törődtek, hogy fokozzák az építkezés tempóját, például külön prémiumot tűztek ki annak a brigádnak, mely leggyorsabban tudja kiemelni és szétverni a hatalmas betongyűrűket. Az előző kudarcokból csak annyit tanultak, hogy most már vigyáztak: a föld ne kerüljön fagyosan a döngölők alá, a töltésen éjjel-nappal lángszórós katonai egységek dolgoztak.

Aztán egy nap – persze, megint határidő előtt – újból elkészült a Joszif Sztálin szárnyvasút. Ne kérdezzék tőlem, hogy avatták fel, én nem vártam be az ünnepséget, azon a napon, mikor felemelkedtem a sínek mellől, és láttam, hogy már minden csavar a helyére került, elnéztem messzire, hogy kanyarog a lángszóróktól perzselt, fekete töltés a hóval borított mezők között, leadtam a szerszámaimat, és végleg otthagytam nemcsak a Joszif Sztálin szárnyvasutat, de még a vonatépítőket is.

Évek teltek el, és nem hallottam semmit a Joszif Sztálin szárnyvasút felől. Egyszer, már 1954 tavaszán, Pusztaszabolcson vártam a csatlakozást, itt a váróteremben tudtam meg két bányász beszélgetéséből, hogy az n.-i bánya kapacitását rosszul becsülték fel, alig egy évvel a szárnyvasút felépítése után teljesen kimerült a szénkészlete, egy grammot sem tudott adni a sztálinvárosi kohóknak. Mivel az egész vonalat csak az n.-i szén kedvéért építették fel, a szárnyvasúton többé nem jártak vonatok, csak a környékbeliek hajtották rá kecskéiket és libáikat a sínekre, hogy lelegeljék a feltörő, magas dudvát.