Cigány Mari és a többiek

Néha találkoztam kint a téren Nándi bácsival, az öreg konzervmesterrel. Néhány évvel ezelőtt a keze alatt dolgoztam a Gyümölcs és Főzelék Konzervgyárban. Szerettem az öreget: ősz vagány fejét, jóindulatát és főleg a meséit. Egyik este söröskorsóval kezünkben a kocsma előtt álldogáltunk, mikor egy elegáns fiatal cigányasszony sétált el az utcán előttünk. Nándi bácsi ismerhette valahonnan, mert láttam az arcán, hogy köszönni akar neki, de aztán csak elmosolyodott, és a korsó fölé hajolt. Mikor a cigányasszony befordult a sarkon, megkérdeztem:

– Ki volt ez?

– Te nem ismered a Cigány Marit? Igyunk még egy korsót, ezt most én fizetem, közben majd mesélek róla.

A sörrel újra kiálltunk az utcára. Nándi bácsi eltűnődött.

– Te, fiú, még nem voltál ott a Konzervgyárban – mikor is? Ha jól emlékszem a 40-es évek végén jakcsisok dolgoztak nálunk. Te már azt sem tudod, hogy mi a jakcsis, most elég legyen annyi, hogy javító közmunkára elítélt. A megrögzött kurvákat hozták oda hozzánk, a legkisebb még nem töltötte be a tizenharmadik évét. Nem nagyon dolgoztak. Én voltam a felelősük. Két hónaponként jelentést kellett írnom, hogy milyen a munkához való viszonyuk. Kimegyek a treplihez, hát ott fekszenek a síneken keresztül. Mondom, lányok, ennek nem lesz jó vége, mert ugye, jelentést kell adnom rólatok, és így mit írjak. Lássátok be, hogy nem is kívánhatjátok. Erre azt mondja egy tizennégy éves lány: mit beszél annyit, Nándi bácsi, ennyi idő alatt kétszer is boldoggá tettem volna.

Máskor lemegyek hozzájuk, az alsó konyhán dolgoztak egy brigádban. Magukra zárták az ajtót, nekem volt hozzá kulcsom, kinyitom, bemegyek: úristen, mindnyájan le vannak vetkőzve anyaszült meztelenre. Észrevesznek, azt mondják jó, hogy jön, Nándi bácsi, tegyen igazságot köztünk, hogy melyikünknek van a legjobb alakja?! Lányok, mondom, öltözködjetek fel, mert épp akkor járt az igazgató körbe inspiciálni. Csalódott arcot vágtak: látszik, Nándi bácsi, hogy maga már impotens. Na, tessék, állj le velük vitatkozni.

Emlékszem, volt köztük egy tizennyolc éves cigánylány, a Cigány Mari, valami gyönyörű teremtés, no de hiszen te is láttad az előbb. Az a fekete haj, és képzelj hozzá kék szemeket, és alakra sem az a csúnya drótféreg, mint a többi, hanem telt, erős. Megkérdezem tőle egyszer: Te, Mari, hogy szerzed te a palikat? Azt mondja, majd ha póter leszek (magyarul: szabadlábon), egyszer majd elkísér a Nándi bácsi, és akkor megmutatom. Mire te póter leszel, Mari, addigra én már leteszem a kanalat, ha azt akarod, hogy megtudjam, mondd el most. Elkezdi. Hát az úgy van, Nándi bácsi, hogy fölveszek egy trampli cipőt, fekete harisnyát (akkor még nem volt úgy divatban, mint most), egy parasztszoknyát, virágos blúzt, bekötöm a fejem, és megindulok a Keleti pályaudvartól fölfelé a Rákóczi úton. Ahogy elérek két utcát, már látom, hogy jönnek utánam, mint kanok a szuka után, vagy tízen. Meg-megállok a kirakatok előtt, és az üvegből kifigyelem, hogy melyikből néz ki a legtöbb pénz, azt megszólítom. És nem szoktál tévedni, Mari? Száz eset közül, ha egyben. Megkérdezem tőle, nem tudja-e, hogy merre van a Szinyei Merse utca? (Tudniillik itt lakik az öregasszony, aki a szobát adja.) Erre mind elkezd magyarázni, míg összezavarodnak maguk is, a végén mind felajánlja, hogy elkísér. Mikor elérünk a házhoz, ahol az öregasszony lakik, félrehúzom a pasast a kapualjba, ha van száz forintja, feljöhet, ha nincs, akkor menjen a fenébe. Mind meglepődik, mert azt hitte, hogy ingyen megkaphat, de aztán a legtöbb megadja magát és fizet.

Általában rossz munkások voltak a jakcsisok, mert titokban élték tovább a régi életüket. Azt mondták, hogy nappal keressük a cédulát (tudniillik a minősítést a munkához való viszonyukról), éjszaka pedig a pénzt. Sőt még híre is ment a gyárnak, mint „kaseroló”-helynek, ahol cédulát adnak, amire nem visz el a rendőrség. Meghallotta egypár maszek ribi, és bejöttek a gyárba. Dolgozott akkor nálunk a munkaügyin egy fiatal csibész, aki ötven-száz forintért fel is vette őket. Ezek voltak aztán a kitűnő munkaerők! Hétfő reggel kiálltam a gyár kapujába, és néztem, hogy jönnek be kialvatlanul, még mindig részegen. Volt, aki taxival hozatta be magát. Aki nem tudott a lábán megállni, annak megmondtam: menjen haza szépen, kedves, pihenje ki magát, igazolva lesz a napja. Persze, ez nem mehetett így a végletekig, csak ki kellett rúgni egy csomót közülük, erre kitört a botrány. Akit elbocsátottunk, rohant a munkaügyishez, és veszekedni kezdett, hogy becsapta őt a pénzéért. Persze, a munkaügyist azonnal elbocsátottuk.

– Egy-másfél év múlva, mikor lejárt a jakcsi ideje, elmentek tőlünk. Nem mind. Volt, aki megmaradt nálunk, ezek lassan meg is változtak, így például a Cigány Mari is, akiből egy tip-top nő lett. Egyszer odajön hozzám, leadott valami hosszú mesét, aminek nem volt se füle, se farka, a végén kinyögte, hogy akadt egy rendes fiú, aki megkérte feleségül, szeretne hozzámenni, de ehhez meg kellene szabadulnia a stricijétől. Rúgd ki – mondom neki. Nem lehet, mert tud egy csomó homályos ügyről, amit régen együtt csináltak. Add csak ide a munkahelyének a címét, mi majd megmozgatjuk. Valamelyik pályaudvaron rakodott a fiú, persze hogy akadt a füle mögött egy csomó zűr, mikor átírtunk, simán kirúgták őt a pályaudvarról fegyelmivel – s mehetett vidékre, vagy megvárhatta, amíg leinternálják közveszélyes munkakerülésért. Megtudta az illető, hogy mi fűtöttünk alá, másnap bejött egy barátjával, hogy felelősségre vonjon minket.

Dolgozott akkoriban nálunk egy budaörsi brigád, csupa sógor és koma: Simonék. Akkora darab emberek még nem fordultak meg a gyárban. Ha egy négymázsás hordót kellett felrakni a vagonra, nem hozták az emelőszerkezetet, csak odaszólt a fő Simon valamelyiknek: billentsük meg, rokon, és már fent is volt a vagonban a hordó. Igaz, hogy zabálni is tudtak hozzá. Egyszer próbafőzést csináltunk olajos halból. Mikor kész volt, felbontottuk a dobozokat megnézni, hogy sikerült. A felbontott dobozokkal, persze, már nem tudtunk mit kezdeni, odaszólok a fő Simonnak: Gyere ide, Béla, akarsz enni? Meglátja a halat, azt mondja: kedves Nándi bácsi, ne szóljon a többieknek, megeszem én az egészet. Te? Három kilót egyedül? Miért ne? – azt mondja – ilyen munkához enni is kell. Csak úgy marokkal belenyúlt a dobozokba, és ott a szemem láttára megzabálta mind a három kiló halat. Csóváltam a fejem: na, ha most nem leszel beteg, Béla, akkor sohasem. Tűnődik rajta, aztán bólint: igaza van, Nándi bácsi, eszek egy kis savanyú káposztát. Mit mondjak : megevett egy fél mosófazékkal.

Szóval ott tartottam, hogy a strici egy barátjával bejött a gyárba. Elővették a bicskát, elkezdtek üvöltözni az udvaron, hogy ki jelentette fel őket? A fő Simon elébük áll: én! Maga? A strigó fölemelte a kezét, de Béla elkapta, egy fél mozdulattal úgy megcsavarta, hogy könyékben eltörött. A másiknak kirúgta a kezéből a bicskát, aztán felemelte mind a kettőt a levegőbe. Egymáshoz verte őket, mint a cintányért, végigvitte a gyárudvaron, aztán kidobta a kapu elé. Mit csináltál, Béla? – kérdezem tőle. Azt mondja, kihordtam a szemetet. És ment is vissza dolgozni.

Nándi bácsi ingatta a fejét:

– Aztán látod, a Cigány Mari a végén nagysága lett.