A kétfogú Kavallir

Még a múlt nyáron egy barátommal különösen melegnek találtuk az estét, beültünk a téri Magyar Vendéglőbe sörözni. A vendéglőre magára kár lenne sok szót pazarolni, éppen akkor építették újjá népies stílusban, a falra hortobágyi jeleneteket festettek, egy nagy pásztortűz közepén volt a villanykapcsoló.

Ahogy üldögéltünk, egyszer csak látom, hogy Kavallir jön befelé az ajtón. Fejét komoran előrelógatja, két fogát kitámasztja az alsó ajkára. Kezében hozza a zöld ballonkabátját, a kabát zsebéből összegyűrt lóversenyprogram áll ki. Kint az utcán eshet az eső, mert a programon elkenődtek a kék tintaceruza-feljegyzések. Csakugyan, mintha egy kicsit hűvösebb lenne a levegő.

Intek Kavallirnak, ő visszaint, és leül mellénk.

– Csak egy pillanatra, ha nem zavarom az egybegyűlt társaságot.

– Mi volt a versenyen?

Legyint.

– Á, lóverseny. Nyerni lehet, de veszteni muszáj.

Egy pincér áll meg előtte.

– Mit tetszik parancsolni?

– Legyen szíves, most egy liter bort, a következő literbe pedig már lehet készíteni a vizet.

A barátom felemeli a kezét.

– Én sört iszok, nem keverem.

Kavallir ránéz.

– Ki beszél itt magáról? Én magamnak hozattam.

Megérkezik a rendelés, Kavallir inni kezd, mégpedig minden rendszer nélkül. Nem eszik közben, nem tölt hozzá szódavizet, mint aki szántszándékkal be akar rúgni. Pedig ő nehezen fogja leinni magát, megapadt nyakán még mindig olyan erek feszülnek, mint a bölénynek. Az ő dolga, nem lehet beleszólni.

Körülnézek a teremben. A velünk szemközti sarokban két nő ül, egy fiatalabb és egy öregebb. A fiatalabb tetszik nekem, bámulok rá. Ő elkapja a fejét, és próbál elfogulatlanul beszélgetni a másik nővel, de mindig visszanéz. Sajnos, hamarosan megjön a két udvarló is hozzájuk, nincs mód átülni az asztalukhoz. Kavallir két könyökére nehezedve követi a tekintetemet:

– Nem illik csinálni semmit. Összetartoznak.

– És ha küldenék a pincérrel egy levelet.

– A pincér azt mondaná, hogy majd átadja, ha elmegyünk, aztán zsebre vágná a pénzt, a papírt pedig összetépné. Ne csináljon ilyeneket, maga nem egy nyeretlen kétéves.

– Hát akkor mit csináljak?

– Az az egy van, ha megvárja, amíg végeznek itt, utána megy, megnézi hol lakik, ad a házmesterüknek egy tízest, és kikérdezi. De ezekről úgy nézem, hogy záróráig itt lesznek.

Felsóhajtok.

– Sajnos, addig nem tudok maradni, mert otthon becsukják a kaput.

Kavallir rám néz.

– Mennyi idős maga?

– Huszonhét.

– Huszonhét éves?! Istenem, milyen gyerek voltam én huszonhét éves koromban. Ne azt nézze, hogy most fogatlan a szám, és reggel egy óra hosszat tart, míg fölverem a hajamat, mint valami gyümölcshabot, különben kilátszik a fejbőröm. Olyan didim volt, mint magának, a karomon pedig – engedje meg, hogy megtapogassam a karját, ne féljen, nem vagyok homokos –, na, a karomon megvoltak azok az izmok, amik magának még hiányoznak.

Elkezdte a második litert.

– Nem lehet azt elmesélni, hogy milyen jól éltem én fiatalkoromban. Igaz, hogy nem féltem semmilyen hórukktól, és minden munkát meg tudtam csinálni. Szereztem vagy kilencféle szakképesítést: sofőr, kocsis, útépítő, kosárfonó, kereskedelmi utazó, a többit hirtelen nem is tudom. Nem kell megijedni, a kosárfonást nem Vácon tanultam ki. Sehol sem dolgoztam egy fél évnél tovább. Ahogy kitapasztaltam, milyenek a körülmények, és valamilyen nagyobb munkával megszereztem az első komoly pénzt, kikértem a munkakönyvemet. Őrjöngtek a főnökök: De hiszen Kavallir úr, csak most kezdené megszokni, akar emelést, akar szabadságot? Ez az, mondom nekik, hogy nincs kedvem megszokni sehol sem. Adják csak ide a könyvet, majd én elrendezem az életemet. Még aránylag a szürketaxinál dolgoztam a legtovább: másfél évig.

– Az én nagyapám is ott dolgozott.

– Igen? Akkor kérdezze meg tőle, hogy milyen ember volt Zurick, mert engem csak úgy ismertek a szürketaxinál.

– Miért?

– Volt egyszer egy német utasom, százpengőssel fizetett, valamilyen negyvenpengős útért, én borravalónak vettem a többi hatvan pengőt, és mondom neki, hogy danke schön, danke schön. A német még bent ült a kocsiban, és elkezdte hajtogatni a mutatóujját, hogy: zurick, zurick, mármint hogy adjak vissza neki a százasból. Én meg úgy csináltam, mintha arra értettem volna, hogy vigyem visszafelé a kocsit. Elkezdtem hátrafarolni, és minél inkább kiabált a német, hogy zurick, zurick, annál gyorsabban mentem visszafelé. A végén aztán kiugrott az egyik utcasarkon, és onnét rázta utánam az öklét. Azontúl csak zuricknek hívtak a szakmában.

– Zurick, zurick. És melyik munkáját szerette a legjobban?

– Melyiket? Az nem vitás, hogy a fuvarosokat. Ott a kocsisok között töltöttem életem legjobb éveit.

– Merre dolgozott velük?

– Bányavidéken. Volt olyan hét, hogy összesen nem aludtunk tíz órát. Milyen murikat csaptunk! A legnagyobbra még most is emlékszem. Egész éjszaka mulattunk egy kocsmában lehúzott redőnyök mögött, azután meztelenre vetkőztettük a nőket, nyakunkba vettük, volt, aki még nagyobb disznóságot is csinált velük, és úgy vittük végig a város főutcáján.

Kavallir ivott.

– Sokáig éltem így, mikor jött a felszabadulás vagy ostrom, ahogy tetszik, mindenesetre elég az hozzá, hogy ennek az életnek befellegzett. Megnősültem, szereztem egy lakást a Klauzál téren, ma is ott lakunk. Akkor már negyvenéves voltam, de sehogy sem akartam megöregedni. Más emberről ilyenkor már lehullik minden puha rész: a haja, a fogai, elkezd romlani a szeme, csak éppen a csontjai tartják még egybe. Énnekem egy szál hajam se hiányzott a fejemről, sőt úgy vettem észre, hogy egyre több lesz. A fiatal lányok jobban szerettek, mint a húszéves fiúkat, azt csináltam velük, amit akartam, éjfél után már úr voltam minden társaságban. Haza úgy mentem, mintha börtönbe mentem volna. Azon gondolkoztam, hogy lehetne elválni a feleségemtől. 1950-ben történt velem. Egyik reggel fájt a fogam, úgy belenyilallt valami, mintha tüzes vassal nyúlnának hozzá. Nemsokára elmúlt, csak délben éreztem újra, mikor meleg leves ment a fogamba. Két vagy három hónapig nem fájt, de valahogy nagyon könnyen kezdtem kifáradni, a lábaim gyakran remegtek. Gondoltam rá, hogy elmegyek orvoshoz, de féltem, hogy találkozok ott valamilyen ismerőssel, és már holnap mindenki azt mondaná: a Kavallir kripli lett. Egy reggel félálomban megéreztem, hogy valami kitört rajtam. Nem akartam felébredni, mert éreztem, ha felébredek, nagyon fog fájni. Így feküdtem félálomban egészen délig, ahogy fölkeltem, a fogamhoz kaptam, most már nemcsak egy fájt, hanem körben mind. Valami fertőzést kaptam, a méreg ráment a bokámra, a hajamra, a szememre. Az összes fogamat kihúzták, úgy dobáltam magam, hogy csak a fejemet két ember fogta le. Mikor kijöttem a klinikáról, a szememre szemüveget, a bokámra pedig lúdtalpbetétet kellett hordanom. Aki látott, sajnálkozott rajtam. Mindenki, aki régen húsz évvel idősebbnek látszott, mint én, rajtam mérte le, hogy ő még milyen jól tartja magát.

Kavallir egy drótkeretes szemüveget tett fel az orrára, és ránk nézett.

– Maguknak hogy tetszem?

– Nem is áll rosszul. Olyan, mint egy mosómedve.

Kavallir legyintett.

– Nem fontos. Azóta minden este megiszom három liter bort. Minden áldott este.

– Mennyit keres?

– Ezerötszázat, de ebből ezerkettőt hazaadok az asszonynak, az ő pénzéhez soha nem nyúlok. Egy motorkerékpár-raktárban dolgozom, én cipelem ki a vevőknek az utcára a gépeket. Maga nem tudja elképzelni, én mit meg nem csinálok, hogy kicsikarjam a borravalót belőlük. Ha bejön egy kövér paraszt Pannóniáért, de egy olyan, hogy zsíros lesz tőle a nyereg, mikor ráül, én összecsapom a kezeimet: Istenem, a fiatalúrnak pont olyan a kormányfogása, mint a Puhony Nándinak volt, régen tetszik versenyzéssel foglalkozni? Persze hogy ilyenkor ad. Másoknak pedig végigtörülöm még egyszer a tiszta tankot, aztán odadugom eléjük a kezemet, hogy én is motorkerékpárra gyűjtök, legyenek szívesek, járuljanak hozzá valamivel. Így jön össze a három liter bor ára.

– És a felesége?

– Nem szól. Milyen aljas az ember. Néha úgy érzem, örül neki, hogy tönkrementem, mert régebben mindig attól félt, hogy otthagyom.

Kavallir elgondolkozott.

– Persze, elég neki is, szegénynek. Mikor hazamegyek, ő már alszik, ki van készítve az asztalra az étel, mellette a gyufa, hogy melegítsem meg a gázon, de én csak befalom úgy hidegen, aztán lefekszem.

Intett a pincérnek.

– Lesz szíves, még egy litert.

A pincér fordult, és kicserélte előtte az üveget.

– Volt egy féllábú barátom. Az gyakran szokta álmodni, hogy újra kinőtt a lába, érdekes, én nem szoktam álmodni a fogaimról és a hajamról. Nincs kegyelem arra, ha az ember tönkremegy.

Töltött magának.

– Az isten tudja, mi lesz velem. Nem tudom elviselni, hogy már nem vagyok teljes ember.

Körmével megkoccintotta a borosüveg párás külsejét. Lábával egy lassú ritmust kopogott ki a padlón, ócska szandáljában ezüst színnel megcsillant a fém-lúdtalpbetét.