Fák a barlangban

Néha este fél tizenegykor is kint sakkoztunk még a téren. A Kiskör két lámpája alatt esti meccseket játszottunk, ilyenkor csak három oldalról fogtak körül minket az emberek, nehogy elállják a világosságot.

Olykor éjjeli razzia vonult át a téren, a felügyelő ismerte az egyik drukkert, egy félkezű portást, akiből a felettesei nyomozót szerettek volna nevelni, de az öregnek nem fogott a feje, inkább maradt portás. A felügyelő intett a rendőrnek, hogy minket ne zavarjanak.

– Sakkozók – mondta, és magyarázólag összeráncolta a homlokát.

Amíg beosztottjai átfésülték a környéket, ő szótlanul megállt a nézők között, és figyelte a táblát. Mikor végeztek, megemelte a kalapját és elment. Az öreg félkezű azt mesélte, hogy a felügyelő valaha még a zuglói munkás sakk-körben versenyzett Starkkal, Szávaival és a többi háború előtti mesterekkel.

Egy ilyen esti mérkőzésen Bélával játszottam. Kibiceink már elmentek, fáradt szemünkkel belehunyorogtunk a sötétbe. Már elmúlt a nappali zsinatolás, csak a szél kavarta a leveleket a bokrok alatt. Nem kezdtünk több partit, de a figurák még ott álltak összevissza dobálva a táblán.

– Miért nem megy már haza? – kérdezte Béla.

– Még nagyon melegek a falak, nem tudnák elaludni.

– Próbált már egy hideg vánkost a hóna alá fogni?

– Már próbáltam, de az is hamar átmelegszik. És maga miért ül itt?

– Valami baj van?

– Nem azért, csak furcsa, hogy nyár van, és semmi dolga a világon.

Béla elhúzta a száját.

– Miért pont nyáron lenne? Tulajdonképpen nekem egész életemben nem akadt semmiféle dolgom. Maga nem fogja dicsekvésnek venni, de én soha életemben nem tudtam bekerülni egyetlen társaságba sem.

– Azért olyan nincs, hogy ha valaki nagyon akar, egész életében ne találjon társaságot magának.

– Először is van ilyen, másodszor ettől függetlenül én nem egész életemben voltam egyedül. A felszabadulás után itt a Kun utcában megcsináltuk a MADISZ-t. Tudja, milyen évek voltak azok?

– Igen, azok szép idők voltak.

Béla gúnyosan nézett rám.

– Hány éves volt maga akkor? Hat?

– Tíz. De attól még lehettek szép idők, nem?

Béla komoly dühbe gurult.

– Nemcsak lehettek, de voltak is. Csak ezt maga nem tudhatja. Utálom, mikor valaki kisajátítja a mások véleményét és megfigyeléseit.

– Jól van, nem sajátítom.

Béla még mindig indignálódva igazgatta a nyakkendőjét.

– Ez a könnyűség, ahogy belehelyezkednek olyan szituációkba, amikről fogalmuk sem lehet. Amikre mások éveket áldoztak! El tudja képzelni maga, hogy nézett ki ez a MADISZ? Nem úgy, mint a DISZ ötvennégy-ötvenötben. Nem fértek el az emberek a szobában, a Gázgyárból átjöttek a vagányok! Én is vezetőségi tag voltam. Az volt a fő feladatom, hogy rábeszéljem a vagányokat: tegyék ki az előszobában a revolvert a zsebükből. Azt természetesen nem lehetett elérni náluk, hogy végképp letegyék. Mikor sikerült ezt a szokást bevezetni, akkor jöttek az újabb bonyodalmak. Behozták a vasboxereiket. Ismeri azokat a nehéz, öntöttvas boxereket? Még az első világháborúban használták az altisztek, elöl az ujjaknál ki van tüskézve, ha az oroszok ilyet találtak egy fogolynál, azonnal kivégezték. Piszkos egy szerszám. Szóval, minden este verekedés volt, akkor szerveztük meg a verekedő gárdát. Nem azért, hogy kiverjük, hanem, hogy használható emberré tegyük a vagányokat. Istenem, milyen idők voltak! Link, sötét vagányokat darabonként számon tartottunk, s ha kimaradt egy, úgy éreztük, mintha egy ujjunkat tépte volna le valaki.

Béla tűnődve ütögette hüvelykujja körmével a fogait.

– Ez volt, ez volt… És egyszer csak a MADISZ kezdett felbomlani. Vitték el sorban az embereket, tisztnek, politikusnak, és persze, mindig a legjavát. A hangulat is kezdett elromlani. Ha összegyűltünk, nem éreztem már a levegőben, hogy ezt az estét biztosan jól fogjuk eltölteni. Lehet, hogy csak azért volt, mert idősebbek lettünk két-három évvel, bár ha meggondolom, nem valószínű, nagyobb változásoknak kellett történni, és nemcsak a mi MADISZ alapszervezetünkben. Egyre kevesebb ismerős arcot láttam, és egyre több papirost. Egyszer csak körülnéztem: úristen, hová lett a világ körülöttem?

Elhallgatott, kimeresztette a szemét, úgy gondolkozott egy darabig.

– Mi is történt azután? Valahogy kimaradtam a MADISZ-ból, vagy már a DISZ-ből? Nem is tudnám megmondani, azt se, hogy miképpen csináltam. Akkor szereztem itt ezt az üzletlakást. Maga járt nálam?

Bólintottam. Egyszer mikor jöttem át a Kálvária térről, ott mentem el Béla lakása előtt. Fel volt húzva a redőny az ablakon és a kirakaton is. Béla ott gombfocizott a helyiség közepén Szabóval, az elcsapott kisipari szövetkezeti elnökkel. Megálltam, figyeltem a játékukat, a zöld, igazi hálós kapuval ellátott pályán, és csak úgy futólag körülnéztem a lakásban is. A betonpadlót mindenütt rongyszőttesek takarták be, ezen álltak a régimódi bútorok, melyeket Béla még a szüleitől örökölt. A sarokban egy nagy világvevő rádió, a rádió fölé egy bendzsó volt függesztve és a polcon néhány könyv, ennyi az egész.

Béla folytatta:

– Egy darabig a lakásomnak éltem. Műszaki szerkesztő vagyok, nem keresek rosszul, tudtam venni egypár apróságot. De azt hamar meguntam, nem tudok barlangban élni. Mindent megpróbáltam, hogy újra emberek között legyek, hogy újra olyan jókedvűnek érezzem magam, mint a MADISZ első éveiben. Beiratkoztam mindenféle tanfolyamra, most például kezdő fokon tanulok franciát és bendzsózni, haladó fokon pedig németet. Találkozom mindenféle emberrel a tanfolyamokon, megpróbálok szóba elegyedni velük, de abban a pillanatban, ahogy megszólítom őket, megérzik rajtam, hogy én magányos ember vagyok, akinek nincs társasága, és elhúzódnak tőlem. Az úristen tudja, miről lehet rájönni, hogy a másik magányos ember. Én igazán nem hagyom el magam, sem ruházatban, sem lelkileg, talán valami szaga van ennek, vagy a lélek másképp alakul, mint valami kolloid kocsonya, amely nem kapta meg a szükséges ráhatásokat? Vagy csakugyan van valamilyen könyv, ahol le van írva az olyan emberek sorsa, mint én vagyok, és ez ellen nincs föllebbezés? Nem tudom, de velem csak olyan emberek állnak szóba, amilyen magam is vagyok, mint például itt a téren Kavallir. De hát az ilyen beszélgetés mire való nekem, vagy annak a másik nyomorultnak? Mi újat tudunk mi mondani egymásnak? Olyan ez, mintha egy piacon csupa szőnyegkereskedő volna, és egyforma szőnyegeket árulnának egymásnak. Hát érdekes volna ez?

Bólintok.

– Nem nagyon. Pedig sok ilyen ember van.

– Ugye, sok?

Béla elhúzta a száját.

– Én sokszor gondolkozom az időről, néha el is tudom képzelni, ahogy múlik. Egy nagy teremben mindenkinek van egy blokkórája, ezek állandóan ketyegnek, és nincs is olyan messze az idő, mikor le kell adni a kártyáinkat. És a mi perceink olyan üresek. Mondja, nem kár a mi perceinkért? Mibennünk is van érték, nemcsak azokban, akiknek a jó modoruk, a gyerekkoruk vagy a szerencséjük érdekes, nagy közösséget adott, és akár minden este elmehetnének valahova látogatóba, nemcsak céltalanul sétálnak az utcán, mint például én. És nem kár? Ha volna valami értelme az életünknek, ha volna magánéletünk, az nemcsak nekünk volna kellemes, mennyi hasznos dolgot tudnánk csinálni! Ha volna kedvünk igazán dolgozni, probléma lenne a Szahara homokjából kivonni az urániumot? Na, de hiába, ez sohasem fog megtörténni, hogy miért nem, ki tudja?

Megdörzsölte a homlokát, és valamilyen keringő dallamát dúdolta félhangosan.

– Pedig nem is vagyunk messze. Egyszer a budai hegyekben csavarogtam, és túl a Nagykevélyen találtam egy barlangot. Sohasem fogom elfelejteni, a barlang szájától beljebb kétlépésnyire kis fa nőtt, biztos a szél hordta oda a magját, úgy eredt meg. A kis fa ki akart kerülni a napra, növekedés közben egészen előredőlt, hogy így jusson még közelebb. De már sárgultak a levelei, vizenyős volt rajta a háncs, és sohasem jutott ki a barlangból. Na, de ma estére eleget beszéltem.

Nevetni próbált, de nem sikerült neki, arca keserű és lehangolt maradt.

– Már rég nem beszéltem ennyit.

– Pedig jó, ha az ember beszél.

– És magának nem volt kényelmetlen hallgatni?

– Nem.

– Vannak magának húgai?

– Vannak.

– Mennyi idősek?

– Az egyik tíz, a másik tizenegy.

– Kár, hogy ilyen kicsik, az egyiket elvettem volna feleségül.