Gázlámpák alatt

 

Fák a barlangban

Néha este fél tizenegykor is kint sakkoztunk még a téren. A Kiskör két lámpája alatt esti meccseket játszottunk, ilyenkor csak három oldalról fogtak körül minket az emberek, nehogy elállják a világosságot.

Olykor éjjeli razzia vonult át a téren, a felügyelő ismerte az egyik drukkert, egy félkezű portást, akiből a felettesei nyomozót szerettek volna nevelni, de az öregnek nem fogott a feje, inkább maradt portás. A felügyelő intett a rendőrnek, hogy minket ne zavarjanak.

– Sakkozók – mondta, és magyarázólag összeráncolta a homlokát.

Amíg beosztottjai átfésülték a környéket, ő szótlanul megállt a nézők között, és figyelte a táblát. Mikor végeztek, megemelte a kalapját és elment. Az öreg félkezű azt mesélte, hogy a felügyelő valaha még a zuglói munkás sakk-körben versenyzett Starkkal, Szávaival és a többi háború előtti mesterekkel.

Egy ilyen esti mérkőzésen Bélával játszottam. Kibiceink már elmentek, fáradt szemünkkel belehunyorogtunk a sötétbe. Már elmúlt a nappali zsinatolás, csak a szél kavarta a leveleket a bokrok alatt. Nem kezdtünk több partit, de a figurák még ott álltak összevissza dobálva a táblán.

– Miért nem megy már haza? – kérdezte Béla.

– Még nagyon melegek a falak, nem tudnák elaludni.

– Próbált már egy hideg vánkost a hóna alá fogni?

– Már próbáltam, de az is hamar átmelegszik. És maga miért ül itt?

– Valami baj van?

– Nem azért, csak furcsa, hogy nyár van, és semmi dolga a világon.

Béla elhúzta a száját.

– Miért pont nyáron lenne? Tulajdonképpen nekem egész életemben nem akadt semmiféle dolgom. Maga nem fogja dicsekvésnek venni, de én soha életemben nem tudtam bekerülni egyetlen társaságba sem.

– Azért olyan nincs, hogy ha valaki nagyon akar, egész életében ne találjon társaságot magának.

– Először is van ilyen, másodszor ettől függetlenül én nem egész életemben voltam egyedül. A felszabadulás után itt a Kun utcában megcsináltuk a MADISZ-t. Tudja, milyen évek voltak azok?

– Igen, azok szép idők voltak.

Béla gúnyosan nézett rám.

– Hány éves volt maga akkor? Hat?

– Tíz. De attól még lehettek szép idők, nem?

Béla komoly dühbe gurult.

– Nemcsak lehettek, de voltak is. Csak ezt maga nem tudhatja. Utálom, mikor valaki kisajátítja a mások véleményét és megfigyeléseit.

– Jól van, nem sajátítom.

Béla még mindig indignálódva igazgatta a nyakkendőjét.

– Ez a könnyűség, ahogy belehelyezkednek olyan szituációkba, amikről fogalmuk sem lehet. Amikre mások éveket áldoztak! El tudja képzelni maga, hogy nézett ki ez a MADISZ? Nem úgy, mint a DISZ ötvennégy-ötvenötben. Nem fértek el az emberek a szobában, a Gázgyárból átjöttek a vagányok! Én is vezetőségi tag voltam. Az volt a fő feladatom, hogy rábeszéljem a vagányokat: tegyék ki az előszobában a revolvert a zsebükből. Azt természetesen nem lehetett elérni náluk, hogy végképp letegyék. Mikor sikerült ezt a szokást bevezetni, akkor jöttek az újabb bonyodalmak. Behozták a vasboxereiket. Ismeri azokat a nehéz, öntöttvas boxereket? Még az első világháborúban használták az altisztek, elöl az ujjaknál ki van tüskézve, ha az oroszok ilyet találtak egy fogolynál, azonnal kivégezték. Piszkos egy szerszám. Szóval, minden este verekedés volt, akkor szerveztük meg a verekedő gárdát. Nem azért, hogy kiverjük, hanem, hogy használható emberré tegyük a vagányokat. Istenem, milyen idők voltak! Link, sötét vagányokat darabonként számon tartottunk, s ha kimaradt egy, úgy éreztük, mintha egy ujjunkat tépte volna le valaki.

Béla tűnődve ütögette hüvelykujja körmével a fogait.

– Ez volt, ez volt… És egyszer csak a MADISZ kezdett felbomlani. Vitték el sorban az embereket, tisztnek, politikusnak, és persze, mindig a legjavát. A hangulat is kezdett elromlani. Ha összegyűltünk, nem éreztem már a levegőben, hogy ezt az estét biztosan jól fogjuk eltölteni. Lehet, hogy csak azért volt, mert idősebbek lettünk két-három évvel, bár ha meggondolom, nem valószínű, nagyobb változásoknak kellett történni, és nemcsak a mi MADISZ alapszervezetünkben. Egyre kevesebb ismerős arcot láttam, és egyre több papirost. Egyszer csak körülnéztem: úristen, hová lett a világ körülöttem?

Elhallgatott, kimeresztette a szemét, úgy gondolkozott egy darabig.

– Mi is történt azután? Valahogy kimaradtam a MADISZ-ból, vagy már a DISZ-ből? Nem is tudnám megmondani, azt se, hogy miképpen csináltam. Akkor szereztem itt ezt az üzletlakást. Maga járt nálam?

Bólintottam. Egyszer mikor jöttem át a Kálvária térről, ott mentem el Béla lakása előtt. Fel volt húzva a redőny az ablakon és a kirakaton is. Béla ott gombfocizott a helyiség közepén Szabóval, az elcsapott kisipari szövetkezeti elnökkel. Megálltam, figyeltem a játékukat, a zöld, igazi hálós kapuval ellátott pályán, és csak úgy futólag körülnéztem a lakásban is. A betonpadlót mindenütt rongyszőttesek takarták be, ezen álltak a régimódi bútorok, melyeket Béla még a szüleitől örökölt. A sarokban egy nagy világvevő rádió, a rádió fölé egy bendzsó volt függesztve és a polcon néhány könyv, ennyi az egész.

Béla folytatta:

– Egy darabig a lakásomnak éltem. Műszaki szerkesztő vagyok, nem keresek rosszul, tudtam venni egypár apróságot. De azt hamar meguntam, nem tudok barlangban élni. Mindent megpróbáltam, hogy újra emberek között legyek, hogy újra olyan jókedvűnek érezzem magam, mint a MADISZ első éveiben. Beiratkoztam mindenféle tanfolyamra, most például kezdő fokon tanulok franciát és bendzsózni, haladó fokon pedig németet. Találkozom mindenféle emberrel a tanfolyamokon, megpróbálok szóba elegyedni velük, de abban a pillanatban, ahogy megszólítom őket, megérzik rajtam, hogy én magányos ember vagyok, akinek nincs társasága, és elhúzódnak tőlem. Az úristen tudja, miről lehet rájönni, hogy a másik magányos ember. Én igazán nem hagyom el magam, sem ruházatban, sem lelkileg, talán valami szaga van ennek, vagy a lélek másképp alakul, mint valami kolloid kocsonya, amely nem kapta meg a szükséges ráhatásokat? Vagy csakugyan van valamilyen könyv, ahol le van írva az olyan emberek sorsa, mint én vagyok, és ez ellen nincs föllebbezés? Nem tudom, de velem csak olyan emberek állnak szóba, amilyen magam is vagyok, mint például itt a téren Kavallir. De hát az ilyen beszélgetés mire való nekem, vagy annak a másik nyomorultnak? Mi újat tudunk mi mondani egymásnak? Olyan ez, mintha egy piacon csupa szőnyegkereskedő volna, és egyforma szőnyegeket árulnának egymásnak. Hát érdekes volna ez?

Bólintok.

– Nem nagyon. Pedig sok ilyen ember van.

– Ugye, sok?

Béla elhúzta a száját.

– Én sokszor gondolkozom az időről, néha el is tudom képzelni, ahogy múlik. Egy nagy teremben mindenkinek van egy blokkórája, ezek állandóan ketyegnek, és nincs is olyan messze az idő, mikor le kell adni a kártyáinkat. És a mi perceink olyan üresek. Mondja, nem kár a mi perceinkért? Mibennünk is van érték, nemcsak azokban, akiknek a jó modoruk, a gyerekkoruk vagy a szerencséjük érdekes, nagy közösséget adott, és akár minden este elmehetnének valahova látogatóba, nemcsak céltalanul sétálnak az utcán, mint például én. És nem kár? Ha volna valami értelme az életünknek, ha volna magánéletünk, az nemcsak nekünk volna kellemes, mennyi hasznos dolgot tudnánk csinálni! Ha volna kedvünk igazán dolgozni, probléma lenne a Szahara homokjából kivonni az urániumot? Na, de hiába, ez sohasem fog megtörténni, hogy miért nem, ki tudja?

Megdörzsölte a homlokát, és valamilyen keringő dallamát dúdolta félhangosan.

– Pedig nem is vagyunk messze. Egyszer a budai hegyekben csavarogtam, és túl a Nagykevélyen találtam egy barlangot. Sohasem fogom elfelejteni, a barlang szájától beljebb kétlépésnyire kis fa nőtt, biztos a szél hordta oda a magját, úgy eredt meg. A kis fa ki akart kerülni a napra, növekedés közben egészen előredőlt, hogy így jusson még közelebb. De már sárgultak a levelei, vizenyős volt rajta a háncs, és sohasem jutott ki a barlangból. Na, de ma estére eleget beszéltem.

Nevetni próbált, de nem sikerült neki, arca keserű és lehangolt maradt.

– Már rég nem beszéltem ennyit.

– Pedig jó, ha az ember beszél.

– És magának nem volt kényelmetlen hallgatni?

– Nem.

– Vannak magának húgai?

– Vannak.

– Mennyi idősek?

– Az egyik tíz, a másik tizenegy.

– Kár, hogy ilyen kicsik, az egyiket elvettem volna feleségül.

A nagy Zémon mester

Ezen az estén Zémon mesélt:

– Ha maguk jártak a negyvenes évek elején a népligeti vurstliban, emlékezniök kell apámra, Zémon mesterre. Bábszínházunk volt, túl a Barlangvasúton, a nézőteret alacsony fakorlát vette körül, be lehetett látni fölötte, előadás után a bátyám körbejárt, és aki nem dobott be semmit a tányérba, annak ráhúzott a kezére egy nádpálcával.

Apám marionett-figurákkal dolgozott, legtöbbször három báb játszott: az Ördög, Kasperle (ez minálunk a Paprikajancsinak felel meg) és a nagy orrú, sovány arcú Faust doktor. Bábjainkat még, isten tudja, hányadik nagyapám készítette kint Németországban, ugyanis a családunk odavaló, onnan vándoroltunk át. Apám őrzött is egy régi könyvet, amely feltünteti, hogy Zémon német mester már 1700-ban bejelentkezett a bábjátékosok közé. Büszke volt német származására, de ő magyarnak érezte magát, és kezdettől fogva lenézte a ligeti sváb mutatványosokat, azt mondta róluk, hogy magyarnak, németnek egyaránt rosszak.

Az idő apámat igazolta. Ahogy beléptünk a háborúba a szovjet ellen, a ligeti céllövöldék falán megjelent Sztálin és Churchill feje mint célpont, a Kákonyi-cirkuszban olyan kuplékat énekeltek, hogy: „Én vagyok a Dezső, én vagyok a Benő, maceszgyárban voltam kovászkeverő”, aztán a mutatványosok közül sokan felvették a zöld inget is. Apám ezekkel nem állt szóba többé, azt tartotta, egy mutatványos ne politizáljon. Ha a vurstli kocsmájában egy zöldinges leült mellé, és poharát az övéhez koccintotta, apám felállt, és a borát kiöntötte a padlóra.

Elképzelhetik, mit érzett apám 1943 júliusában – bár elfelejteném ezt a dátumot –, mikor a bátyám odaállt elé, és bejelentette, hogy jelentkezett az SS-be. Bár még nem töltötte be a tizennyolcadik évét, német származására való tekintettel felvették. Apám a célszögverő kalapáccsal kergette végig a ligeten, az volt a bátyám szerencséje, hogy a Hungária körútnál át tudott ugrani egy kerítésen. Elment, soha többé nem láttuk őt, és még azt sem tudom mondani jó szívvel, hogy nyugodjon békében.

Apám bezárkózott a bódéba, egy hétig sem étellel, sem borral nem engedett be magához, az előadások is szüneteltek, az egyik nézőtéri padon hevertem egész nap. Végre egy vasárnap délután kijött, borostásan, fekete arcában csak a nagy szeme világított, egy darab kenyeret kért, és azt mondta: Gyuszi, megtartjuk az előadást, hozd ki a fülesládámat.

Mint már említettem, apám általában csak három bábbal játszott, a bábnak csak a sapkája jelezte, hogy most éppen milyen szerepet alakít: ha csákót viselt, akkor katonát, ha nyúlbőrsüveget, akkor kereskedőt és így tovább. Ezeket a sapkákat tartotta apám a fülesládában. Most sokáig válogatott köztük, kiszedett egy tengerészföveget, egy páncélsisakot, de a harmadik sapkát sehogy sem találta. Ollót és tűt fogott, egy kabátprém nyakából olyan fülvédő sapkát szabott, amilyet a szovjet katonák viseltek akkoriban az újságok képein. Az előadás aznap este arról szólt, hogy a prémsapkás Kasperle agyonveri a tengerész Faust doktort (aki sápadt arcával és hosszú orrával ráadásul még hasonlított is Horthyhoz) és a páncélsisakos Ördögöt, aki végig sváb dialektusban beszélt. Maguk nem mai gyerekek, maguknak nem kell magyaráznom, milyen merészség kellett ehhez 1943 nyarán, mikor nem kellett külön protekció, hogy valaki bejusson egy frontra induló büntetőszázadba. Mai eszemmel mégis megértem apámat. Nagyon fájhatott neki, hogy őt, aki úgy lenézte a nyilasokat, az emberek most mégis közéjük számítják, mert a fia beállt az SS-be. Helyre akarta állítani a tekintélyét, ami nélkül a nagy Zémon mester nem akart élni.

Bár a mutatványosok azt mondogatják, a nézőtéren csak hülyék ülnek, mégis sok ember megértette, mit akart elmondani apám a bábok verekedésével. Egy este előadás után két férfi jött be hozzánk a bódéba, vidéki munkások voltak, internálótáborból szöktek meg, most szállás és étel nélkül bolyongtak a fővárosban. Látták a bábjátékot, megértették belőle apám érzelmeit, és a segítségét kérték. Apám tudta, hogy a liget tele van detektívekkel, ezért nem tartotta nálunk a két férfit, hanem kivitte a Kerámia telepre, tudta, hogy ott el fogják bújtatni őket.

Ezentúl apámat egyre gyakrabban keresték fel ismeretlen emberek, üzeneteket és leveleket adtak át neki, apám előadás után kerékpárra ült, és bekarikázott Kőbányára. Valószínűleg, az ismeretlenek tanácsára nem játszotta többé azt a számot, mikor a prémsapkás Kasperle megveri Hitlert és Horthyt, mégis lebukott.

1943 szeptemberének első vasárnapján három detektív jött be a színpad mögötti állásba, ahonnan apám a bábok mozgását irányította. Revolvert nyomtak az oldalába, apám egy szemvillanással elküldött engem, de a detektívek nem engedtek el. Arra akarták kényszeríteni apámat, hogy árulja el az összekötőjét, de ezt apám, ha akarta volna, sem tudta volna megtenni. Mindig más és más összekötő jelentkezett, végignézte a műsort, apám csak arról ismerte fel, hogy előadás után odajött hozzá, és egy megbeszélt mondattal megszólította. A detektívek kénytelen-kelletlen beleegyeztek, hogy apám most is végigjátszhassa a számait: a padokon és a kerítésre támaszkodva ugyanis százak nézték az előadást, és nehéz lett volna megtalálni közöttük az illetőt.

A műsor vége felé meglepődve láttam, hogy apám egy rendőrsapkát vesz elő a fülesládából és az Ördög fejére teszi, ilyen szám nem szerepelt a műsorban. Kasperlét hozta be először apám a színpadra, énekelt, táncolt, aztán jelent meg a rendőrsapkás Ördög. Apám Kasperle hangján elkiáltotta magát: menekülj, menekülj! A detektívek nekiestek, és összevissza verték, de a nézősereg, közte az, akinek apám figyelmeztetése szólt, pillanatok alatt szétoszlott.

Apámat elvitték, és nem láttam többé, valaki, aki vele volt, azt meséli, hogy felakasztották Kőhidán. Értem egyik éjszaka eljöttek a Kerámia telepről, és elvittek magukhoz. Néha játszottam nekik, csak úgy magam faragta bábokkal, az Ördög fel akarja akasztani Kasperlét, de Kasperle becsapja őt, és egy nagy husánggal elveri.

A kétfogú Kavallir

Még a múlt nyáron egy barátommal különösen melegnek találtuk az estét, beültünk a téri Magyar Vendéglőbe sörözni. A vendéglőre magára kár lenne sok szót pazarolni, éppen akkor építették újjá népies stílusban, a falra hortobágyi jeleneteket festettek, egy nagy pásztortűz közepén volt a villanykapcsoló.

Ahogy üldögéltünk, egyszer csak látom, hogy Kavallir jön befelé az ajtón. Fejét komoran előrelógatja, két fogát kitámasztja az alsó ajkára. Kezében hozza a zöld ballonkabátját, a kabát zsebéből összegyűrt lóversenyprogram áll ki. Kint az utcán eshet az eső, mert a programon elkenődtek a kék tintaceruza-feljegyzések. Csakugyan, mintha egy kicsit hűvösebb lenne a levegő.

Intek Kavallirnak, ő visszaint, és leül mellénk.

– Csak egy pillanatra, ha nem zavarom az egybegyűlt társaságot.

– Mi volt a versenyen?

Legyint.

– Á, lóverseny. Nyerni lehet, de veszteni muszáj.

Egy pincér áll meg előtte.

– Mit tetszik parancsolni?

– Legyen szíves, most egy liter bort, a következő literbe pedig már lehet készíteni a vizet.

A barátom felemeli a kezét.

– Én sört iszok, nem keverem.

Kavallir ránéz.

– Ki beszél itt magáról? Én magamnak hozattam.

Megérkezik a rendelés, Kavallir inni kezd, mégpedig minden rendszer nélkül. Nem eszik közben, nem tölt hozzá szódavizet, mint aki szántszándékkal be akar rúgni. Pedig ő nehezen fogja leinni magát, megapadt nyakán még mindig olyan erek feszülnek, mint a bölénynek. Az ő dolga, nem lehet beleszólni.

Körülnézek a teremben. A velünk szemközti sarokban két nő ül, egy fiatalabb és egy öregebb. A fiatalabb tetszik nekem, bámulok rá. Ő elkapja a fejét, és próbál elfogulatlanul beszélgetni a másik nővel, de mindig visszanéz. Sajnos, hamarosan megjön a két udvarló is hozzájuk, nincs mód átülni az asztalukhoz. Kavallir két könyökére nehezedve követi a tekintetemet:

– Nem illik csinálni semmit. Összetartoznak.

– És ha küldenék a pincérrel egy levelet.

– A pincér azt mondaná, hogy majd átadja, ha elmegyünk, aztán zsebre vágná a pénzt, a papírt pedig összetépné. Ne csináljon ilyeneket, maga nem egy nyeretlen kétéves.

– Hát akkor mit csináljak?

– Az az egy van, ha megvárja, amíg végeznek itt, utána megy, megnézi hol lakik, ad a házmesterüknek egy tízest, és kikérdezi. De ezekről úgy nézem, hogy záróráig itt lesznek.

Felsóhajtok.

– Sajnos, addig nem tudok maradni, mert otthon becsukják a kaput.

Kavallir rám néz.

– Mennyi idős maga?

– Huszonhét.

– Huszonhét éves?! Istenem, milyen gyerek voltam én huszonhét éves koromban. Ne azt nézze, hogy most fogatlan a szám, és reggel egy óra hosszat tart, míg fölverem a hajamat, mint valami gyümölcshabot, különben kilátszik a fejbőröm. Olyan didim volt, mint magának, a karomon pedig – engedje meg, hogy megtapogassam a karját, ne féljen, nem vagyok homokos –, na, a karomon megvoltak azok az izmok, amik magának még hiányoznak.

Elkezdte a második litert.

– Nem lehet azt elmesélni, hogy milyen jól éltem én fiatalkoromban. Igaz, hogy nem féltem semmilyen hórukktól, és minden munkát meg tudtam csinálni. Szereztem vagy kilencféle szakképesítést: sofőr, kocsis, útépítő, kosárfonó, kereskedelmi utazó, a többit hirtelen nem is tudom. Nem kell megijedni, a kosárfonást nem Vácon tanultam ki. Sehol sem dolgoztam egy fél évnél tovább. Ahogy kitapasztaltam, milyenek a körülmények, és valamilyen nagyobb munkával megszereztem az első komoly pénzt, kikértem a munkakönyvemet. Őrjöngtek a főnökök: De hiszen Kavallir úr, csak most kezdené megszokni, akar emelést, akar szabadságot? Ez az, mondom nekik, hogy nincs kedvem megszokni sehol sem. Adják csak ide a könyvet, majd én elrendezem az életemet. Még aránylag a szürketaxinál dolgoztam a legtovább: másfél évig.

– Az én nagyapám is ott dolgozott.

– Igen? Akkor kérdezze meg tőle, hogy milyen ember volt Zurick, mert engem csak úgy ismertek a szürketaxinál.

– Miért?

– Volt egyszer egy német utasom, százpengőssel fizetett, valamilyen negyvenpengős útért, én borravalónak vettem a többi hatvan pengőt, és mondom neki, hogy danke schön, danke schön. A német még bent ült a kocsiban, és elkezdte hajtogatni a mutatóujját, hogy: zurick, zurick, mármint hogy adjak vissza neki a százasból. Én meg úgy csináltam, mintha arra értettem volna, hogy vigyem visszafelé a kocsit. Elkezdtem hátrafarolni, és minél inkább kiabált a német, hogy zurick, zurick, annál gyorsabban mentem visszafelé. A végén aztán kiugrott az egyik utcasarkon, és onnét rázta utánam az öklét. Azontúl csak zuricknek hívtak a szakmában.

– Zurick, zurick. És melyik munkáját szerette a legjobban?

– Melyiket? Az nem vitás, hogy a fuvarosokat. Ott a kocsisok között töltöttem életem legjobb éveit.

– Merre dolgozott velük?

– Bányavidéken. Volt olyan hét, hogy összesen nem aludtunk tíz órát. Milyen murikat csaptunk! A legnagyobbra még most is emlékszem. Egész éjszaka mulattunk egy kocsmában lehúzott redőnyök mögött, azután meztelenre vetkőztettük a nőket, nyakunkba vettük, volt, aki még nagyobb disznóságot is csinált velük, és úgy vittük végig a város főutcáján.

Kavallir ivott.

– Sokáig éltem így, mikor jött a felszabadulás vagy ostrom, ahogy tetszik, mindenesetre elég az hozzá, hogy ennek az életnek befellegzett. Megnősültem, szereztem egy lakást a Klauzál téren, ma is ott lakunk. Akkor már negyvenéves voltam, de sehogy sem akartam megöregedni. Más emberről ilyenkor már lehullik minden puha rész: a haja, a fogai, elkezd romlani a szeme, csak éppen a csontjai tartják még egybe. Énnekem egy szál hajam se hiányzott a fejemről, sőt úgy vettem észre, hogy egyre több lesz. A fiatal lányok jobban szerettek, mint a húszéves fiúkat, azt csináltam velük, amit akartam, éjfél után már úr voltam minden társaságban. Haza úgy mentem, mintha börtönbe mentem volna. Azon gondolkoztam, hogy lehetne elválni a feleségemtől. 1950-ben történt velem. Egyik reggel fájt a fogam, úgy belenyilallt valami, mintha tüzes vassal nyúlnának hozzá. Nemsokára elmúlt, csak délben éreztem újra, mikor meleg leves ment a fogamba. Két vagy három hónapig nem fájt, de valahogy nagyon könnyen kezdtem kifáradni, a lábaim gyakran remegtek. Gondoltam rá, hogy elmegyek orvoshoz, de féltem, hogy találkozok ott valamilyen ismerőssel, és már holnap mindenki azt mondaná: a Kavallir kripli lett. Egy reggel félálomban megéreztem, hogy valami kitört rajtam. Nem akartam felébredni, mert éreztem, ha felébredek, nagyon fog fájni. Így feküdtem félálomban egészen délig, ahogy fölkeltem, a fogamhoz kaptam, most már nemcsak egy fájt, hanem körben mind. Valami fertőzést kaptam, a méreg ráment a bokámra, a hajamra, a szememre. Az összes fogamat kihúzták, úgy dobáltam magam, hogy csak a fejemet két ember fogta le. Mikor kijöttem a klinikáról, a szememre szemüveget, a bokámra pedig lúdtalpbetétet kellett hordanom. Aki látott, sajnálkozott rajtam. Mindenki, aki régen húsz évvel idősebbnek látszott, mint én, rajtam mérte le, hogy ő még milyen jól tartja magát.

Kavallir egy drótkeretes szemüveget tett fel az orrára, és ránk nézett.

– Maguknak hogy tetszem?

– Nem is áll rosszul. Olyan, mint egy mosómedve.

Kavallir legyintett.

– Nem fontos. Azóta minden este megiszom három liter bort. Minden áldott este.

– Mennyit keres?

– Ezerötszázat, de ebből ezerkettőt hazaadok az asszonynak, az ő pénzéhez soha nem nyúlok. Egy motorkerékpár-raktárban dolgozom, én cipelem ki a vevőknek az utcára a gépeket. Maga nem tudja elképzelni, én mit meg nem csinálok, hogy kicsikarjam a borravalót belőlük. Ha bejön egy kövér paraszt Pannóniáért, de egy olyan, hogy zsíros lesz tőle a nyereg, mikor ráül, én összecsapom a kezeimet: Istenem, a fiatalúrnak pont olyan a kormányfogása, mint a Puhony Nándinak volt, régen tetszik versenyzéssel foglalkozni? Persze hogy ilyenkor ad. Másoknak pedig végigtörülöm még egyszer a tiszta tankot, aztán odadugom eléjük a kezemet, hogy én is motorkerékpárra gyűjtök, legyenek szívesek, járuljanak hozzá valamivel. Így jön össze a három liter bor ára.

– És a felesége?

– Nem szól. Milyen aljas az ember. Néha úgy érzem, örül neki, hogy tönkrementem, mert régebben mindig attól félt, hogy otthagyom.

Kavallir elgondolkozott.

– Persze, elég neki is, szegénynek. Mikor hazamegyek, ő már alszik, ki van készítve az asztalra az étel, mellette a gyufa, hogy melegítsem meg a gázon, de én csak befalom úgy hidegen, aztán lefekszem.

Intett a pincérnek.

– Lesz szíves, még egy litert.

A pincér fordult, és kicserélte előtte az üveget.

– Volt egy féllábú barátom. Az gyakran szokta álmodni, hogy újra kinőtt a lába, érdekes, én nem szoktam álmodni a fogaimról és a hajamról. Nincs kegyelem arra, ha az ember tönkremegy.

Töltött magának.

– Az isten tudja, mi lesz velem. Nem tudom elviselni, hogy már nem vagyok teljes ember.

Körmével megkoccintotta a borosüveg párás külsejét. Lábával egy lassú ritmust kopogott ki a padlón, ócska szandáljában ezüst színnel megcsillant a fém-lúdtalpbetét.

Aki eltemette a halottakat

Három napig zuhogott az eső, a betonasztalok – jó időben ide rakták ki a sakk-készleteket és a dominós dobozokat, ide pakolták ki újságpapírba csomagolt ennivalójukat a Keleti pályaudvartól erre tévedt utasok – most átáztak, színük sötétebb szürkére vált. A gödrökben, melyeket a játékosok sarka túrt ki a padok alatt, megült a víz. Csak vasárnap estefelé sütött ki a nap, épp tíz percre, mielőtt lement volna. Ez a gyér napsugár néhányunkat ott talált a téren: egy táskarádióban meccset hallgattunk a sárga keramit úton állva, a padok elmerültek a sárban, nem mertünk odamenni.

Egyszer csak egy magas, nagy orrú, negyven év körüli férfit vettem észre a bokrok között, hegyes gallyal fel-felkotorta az egybehordott avart, és lehajolt valamiért, nem törődve azzal, hogy az ágakon megülő vízcseppek ráhullanak viseltes, de tiszta, zöld kardigánjára. Nem jött közelebb, mintha tartana tőlünk vagy lenézne minket, megállt a betonút elején, szótlanul és mosolyogva mutatott a tenyerében öt-hat champignon gombát, még sáros volt a gyökerük. Bednai, az újságos szólította meg a férfit, lehet, hogy csak nekem tűnt úgy, de hangjából lenézést éreztem ki: – Itt szedte a téren, Hammer?

– Itt. Ugye milyen furcsa? A város közepén gomba nő.

– Champignon. Tojással a legjobb.

– Szereti?

A gombát Bednai felé nyújtotta:

– Tessék.

– Csak tartsa meg. Azt hiszem, szaga volna ennek a gombásrántottának.

– Tőlem?

– Nem mondtam, hogy magától vagy mástól. Azt mondtam, szaga volna.

Hammer arca eltorzult a haragtól, a földhöz vágta a gombát, és elsietett, csak a téren túl vette lassabbra lépéseit, de tekintetét akkor sem emelte föl. Bednai utánanézett:

– Na, ha ez bemenne a Lipótmezőre, senki se mondaná, hogy idegen van a házban.

– Ki volt ez? – kérdeztem. Bednai rám nézett:

– Maga nem ismeri Hammert? Az a mániája, hogy büdös, ha valaki azt mondja: te Hammer, neked stiched van, őrjöngeni kezd. Látta most is.

– És azt nem tudja, hogy miért?

– Nem.

– Majd én elmagyarázom – mondta Kántor, az öreg borbélymester, aki eddig hallgatagon figyelt –, elmondom maguknak Hammer történetét.

 

 

1945 januárjában Kőbányát az a veszély fenyegette, hogy ha beáll az olvadás, a temetetlenül heverő halottak súlyos járványt bocsátanak a kerületre. Nem volt utca, ahol ne kellett volna holttesteket kikerülni, emlékszem, az Auguszta-telepnél a felrobbantott vízvezeték befagyott tócsájában, akár valami üvegkoporsóban egy nyolc-tíz éves, szőke kislány feküdt, mintha élne: a jég alatt végigfutó áramlat meglibbentette a hajában néha a masnit. Másokat pedig a nagy MÁV fatelep kerítésének beszögelléseibe húzódva ért a golyó, már hónapok óta guggoltak megmerevedve, de a legtöbb holttest mégis a Kerepesi temetőben gyűlt össze, jártam arra, a kitört kerítésen keresztül is látni lehetett a hatalmas gúlákat.

Az ideiglenes kőbányai tanács segítséget kért, hogy eltakaríthassa a holttesteket, teljes joggal, hiszen ha a járvány kitör, nemcsak Kőbányát, hanem az egész fővárost sújtaná. A többi kerületek azonban nem tudtak támogatást adni: a háború még a pesti Duna-parton folyt, az épségben maradt néhány teherautó az élelmiszerszállításokhoz kellett, munkaerő sem állt rendelkezésre, így Kőbánya maga kellett hogy eltemesse az egész város halottait.

Az ideiglenes kerületi tanács először egy régi temetkezési szakemberre akarta bízni a feladatot, de az nem vállalta. Akkor a tanács ülésén feltették a kérdést: ki hajlandó megszervezni és vezetni ezt a munkát? Senki sem emelte magasba a karját, sokáig még embert sem tudtak mondani, akire számítani lehetne, akkor merült fel Hammer Pál neve. A tanácstagok egymásra néztek és bólintottak.

Hammer a háború utolsó hónapjaiban a Kerámia telepi partizánok között harcolt, ahogy a németek elvonultak, a többiekkel együtt ő is előjött a népligeti rejtekhelyről, és visszament a MÁVAG-ba, ahol mint szállítómunkás dolgozott. Szülei és nagyszülei is Kőbányán éltek, a tanácstagok gyerekkora óta ismerték Hammert, kérték, hogy vegye kezébe az ügyet.

Hammer akkor huszonöt év körül járt, alig egy évvel ezelőtt nősült, kéthónapos kisfia volt: megértette, hogy a járvány veszélye az ő családját is fenyegeti, minden töprengés nélkül elvállalta a munkát, kenyeret rakott ócska bőrkabátja zsebébe, és elindult.

Mikor megtudta, hogy sem autókat, sem munkaerőt nem tudnak a rendelkezésére bocsátani, bólintott: így is jó. Kiment a Népligetbe, ahol a Ganz gyár ipari próbavágányán egy bedöglött mozdony állt, kétnapi munkával rendbehozta, s a tízes kaputól áthordott szénnel feltöltötte a fűtőanyagtárolóját. Megbizonyosodott róla, hogy a mozdony működik, aztán elment a Gyűjtőfogházba, megmutatta felhatalmazását, és kérte, néhány elítéltet bocsássanak a rendelkezésére, azzal a feltétellel, hogy a rabok fele büntetését elengedik, ha részt vesznek ebben a munkában. A fogház igazgatója nem akart beleegyezni. Hammer telefonon felhívta a tanácsot, és kérte, hogy adjanak utasítást az igazgatónak. Így kapott végül húsz embert: nyilasokat, tolvajokat. A rabokat három őr kísérte.

Mindannyian átmentek a Kerepesi temetőbe, megvizsgálták, vajon itt nem lehetne-e új sírokat ásni? Ez lehetetlennek bizonyult, nemcsak azért, mert a föld olyan kemény volt, hogy szikrázott, ha belevágták az ásót, hanem azért is, mert a régi sírok megbolygatásával járt volna. Nem maradt más hátra: a város körüli réteken kellett sírnak való gödröt robbantani. Hammer előre számított rá, hogy a helyzet így alakul, a rendbehozott mozdonnyal beállt a temetővel átellenes józsefvárosi pályaudvar nyolcas kapuja mögé, két tehervagont csatolt hozzá, ezzel akarta kiszállítani a halottakat az agyagbányák környékére.

Egyenként hordták át a holttesteket a tehervagonba. Hammer nem félt tőlük, majdnem mindannyiukat ismerte, olyan óvatosan vitte őket, mintha félne, hogy megzavarja az álmukat, de a rabok fele bejelentette, hogy nem hajlandó erre a munkára, inkább visszatér a fegyházba. Mikor az egyik vagont megpakolták, Hammer beállt a mozdonyvezetői fülkébe, és kivitte a szerelvényt a városon túlra. Itt gödröt robbantott, és néhány rab segítségével eltemette a szállítmányt.

Arra számított, mire visszatér, már megrakva találja az otthagyott másik tehervagont, de legnagyobb megdöbbenésére az összes rab lemondta a munkát, és bevonult a fogházba. Így hát kénytelen volt egyedül megpakolni a vagont. Egyetlen segítsége akadt, egy rongyos öregember, aki azt kérte tőle, hogy válogathasson magának a halottak megmaradt ruháiból, ebbe – bár nem volt hozzá joga – Hammer beleegyezett.

Kint az agyagbányánál újabb kellemetlen meglepetés várta: az itthagyott rabcsoport fellázadt, leütötte az őrét, és megszökött. Kettesben maradtak az öregemberrel, aki azonban hamarosan elegendő portékát gyűjtött össze, és ő is elvonult.

A harmadik fordulótól kezdve Hammer minden munkát maga végzett. Egyedül pakolta meg a vagonokat, egyedül rakta ki, ő robbantott és ő temetett. Megfeszített erővel dolgozott, csak néhány órát aludt, végigdőlve a mozdonyvezetői állás meleg vaslapján, torka megtelt édeskés, undorító ízzel, morzsánként ette meg a hazulról magával hozott kenyeret. Az ötödik nap délutánján ritkulni kezdtek a máglyák, a nyolcadik nap temette be agyaggal az utolsó gödröt. Ideje is volt: már beállt az olvadás, ahogy ment hazafelé, patakokban folyt át a víz az úton, a várost néhány óra mentette meg a járványtól.

Otthon mosdóvizet kért. Fel sem tűnt neki, hogy a felesége csak messziről nyújtja felé a lavórt és a törülközőt. Éjszaka azonban, mikor hozzá akart érni, az asszony ellökte – azt állította, hogy irtózatos hullaszag árad belőle. Másnap reggel felpakolt, és otthagyta Hammert, magával vitte a gyereket is. Hammer nem érzett magán semmiféle szagot, orvoshoz fordult segítségért, az hiába nyugtatta meg, hogy semmi baja sincs: barátai és bent a gyárban a munkatársai egymás után húzódtak el mellőle. Attól tartottak, hogy magával hurcolja a halálos betegségek bacilusait. A hivatalos elismerések és kitüntetések dacára Hammer teljesen magára maradt, egyedül élt az üres lakásban, napok is elmúltak, amíg valaki megszólította az utcán.

Nem lehetett mást tenni: Hammer lakatot rakott az ajtóra, megkérte a tanács vezetőit, hogy ne hagyják se kiigényelni, se elfoglalni, és eltűnt arról a környékről, ahol féltek tőle. Nem tudni, merre járt, állítólag megfordult a bányában és az összes nagy építkezéseken. Évek teltek el, és senki sem látta őt, így a tanács mégis kiutalta a lakását egy sokgyerekes családnak. Hammer, mikor visszatért, nem szólt egy szót sem, nem vitatkozott senkivel, de mint maguk is látják, összeroppant a lelke. Egyszer megkérdeztem tőle, mit gondol az életéről. Azt mondja, jól van így, elgondolkozik, és megismétli: minden jól történt, hiszen a város megmenekült a járványtól.

 

 

Ezen az estén nem beszélgettünk tovább, szó nélkül szétoszlottunk. A kerámia úton csak Hammer fehérlő champignon gombái maradtak.

Cigány Mari és a többiek

Néha találkoztam kint a téren Nándi bácsival, az öreg konzervmesterrel. Néhány évvel ezelőtt a keze alatt dolgoztam a Gyümölcs és Főzelék Konzervgyárban. Szerettem az öreget: ősz vagány fejét, jóindulatát és főleg a meséit. Egyik este söröskorsóval kezünkben a kocsma előtt álldogáltunk, mikor egy elegáns fiatal cigányasszony sétált el az utcán előttünk. Nándi bácsi ismerhette valahonnan, mert láttam az arcán, hogy köszönni akar neki, de aztán csak elmosolyodott, és a korsó fölé hajolt. Mikor a cigányasszony befordult a sarkon, megkérdeztem:

– Ki volt ez?

– Te nem ismered a Cigány Marit? Igyunk még egy korsót, ezt most én fizetem, közben majd mesélek róla.

A sörrel újra kiálltunk az utcára. Nándi bácsi eltűnődött.

– Te, fiú, még nem voltál ott a Konzervgyárban – mikor is? Ha jól emlékszem a 40-es évek végén jakcsisok dolgoztak nálunk. Te már azt sem tudod, hogy mi a jakcsis, most elég legyen annyi, hogy javító közmunkára elítélt. A megrögzött kurvákat hozták oda hozzánk, a legkisebb még nem töltötte be a tizenharmadik évét. Nem nagyon dolgoztak. Én voltam a felelősük. Két hónaponként jelentést kellett írnom, hogy milyen a munkához való viszonyuk. Kimegyek a treplihez, hát ott fekszenek a síneken keresztül. Mondom, lányok, ennek nem lesz jó vége, mert ugye, jelentést kell adnom rólatok, és így mit írjak. Lássátok be, hogy nem is kívánhatjátok. Erre azt mondja egy tizennégy éves lány: mit beszél annyit, Nándi bácsi, ennyi idő alatt kétszer is boldoggá tettem volna.

Máskor lemegyek hozzájuk, az alsó konyhán dolgoztak egy brigádban. Magukra zárták az ajtót, nekem volt hozzá kulcsom, kinyitom, bemegyek: úristen, mindnyájan le vannak vetkőzve anyaszült meztelenre. Észrevesznek, azt mondják jó, hogy jön, Nándi bácsi, tegyen igazságot köztünk, hogy melyikünknek van a legjobb alakja?! Lányok, mondom, öltözködjetek fel, mert épp akkor járt az igazgató körbe inspiciálni. Csalódott arcot vágtak: látszik, Nándi bácsi, hogy maga már impotens. Na, tessék, állj le velük vitatkozni.

Emlékszem, volt köztük egy tizennyolc éves cigánylány, a Cigány Mari, valami gyönyörű teremtés, no de hiszen te is láttad az előbb. Az a fekete haj, és képzelj hozzá kék szemeket, és alakra sem az a csúnya drótféreg, mint a többi, hanem telt, erős. Megkérdezem tőle egyszer: Te, Mari, hogy szerzed te a palikat? Azt mondja, majd ha póter leszek (magyarul: szabadlábon), egyszer majd elkísér a Nándi bácsi, és akkor megmutatom. Mire te póter leszel, Mari, addigra én már leteszem a kanalat, ha azt akarod, hogy megtudjam, mondd el most. Elkezdi. Hát az úgy van, Nándi bácsi, hogy fölveszek egy trampli cipőt, fekete harisnyát (akkor még nem volt úgy divatban, mint most), egy parasztszoknyát, virágos blúzt, bekötöm a fejem, és megindulok a Keleti pályaudvartól fölfelé a Rákóczi úton. Ahogy elérek két utcát, már látom, hogy jönnek utánam, mint kanok a szuka után, vagy tízen. Meg-megállok a kirakatok előtt, és az üvegből kifigyelem, hogy melyikből néz ki a legtöbb pénz, azt megszólítom. És nem szoktál tévedni, Mari? Száz eset közül, ha egyben. Megkérdezem tőle, nem tudja-e, hogy merre van a Szinyei Merse utca? (Tudniillik itt lakik az öregasszony, aki a szobát adja.) Erre mind elkezd magyarázni, míg összezavarodnak maguk is, a végén mind felajánlja, hogy elkísér. Mikor elérünk a házhoz, ahol az öregasszony lakik, félrehúzom a pasast a kapualjba, ha van száz forintja, feljöhet, ha nincs, akkor menjen a fenébe. Mind meglepődik, mert azt hitte, hogy ingyen megkaphat, de aztán a legtöbb megadja magát és fizet.

Általában rossz munkások voltak a jakcsisok, mert titokban élték tovább a régi életüket. Azt mondták, hogy nappal keressük a cédulát (tudniillik a minősítést a munkához való viszonyukról), éjszaka pedig a pénzt. Sőt még híre is ment a gyárnak, mint „kaseroló”-helynek, ahol cédulát adnak, amire nem visz el a rendőrség. Meghallotta egypár maszek ribi, és bejöttek a gyárba. Dolgozott akkor nálunk a munkaügyin egy fiatal csibész, aki ötven-száz forintért fel is vette őket. Ezek voltak aztán a kitűnő munkaerők! Hétfő reggel kiálltam a gyár kapujába, és néztem, hogy jönnek be kialvatlanul, még mindig részegen. Volt, aki taxival hozatta be magát. Aki nem tudott a lábán megállni, annak megmondtam: menjen haza szépen, kedves, pihenje ki magát, igazolva lesz a napja. Persze, ez nem mehetett így a végletekig, csak ki kellett rúgni egy csomót közülük, erre kitört a botrány. Akit elbocsátottunk, rohant a munkaügyishez, és veszekedni kezdett, hogy becsapta őt a pénzéért. Persze, a munkaügyist azonnal elbocsátottuk.

– Egy-másfél év múlva, mikor lejárt a jakcsi ideje, elmentek tőlünk. Nem mind. Volt, aki megmaradt nálunk, ezek lassan meg is változtak, így például a Cigány Mari is, akiből egy tip-top nő lett. Egyszer odajön hozzám, leadott valami hosszú mesét, aminek nem volt se füle, se farka, a végén kinyögte, hogy akadt egy rendes fiú, aki megkérte feleségül, szeretne hozzámenni, de ehhez meg kellene szabadulnia a stricijétől. Rúgd ki – mondom neki. Nem lehet, mert tud egy csomó homályos ügyről, amit régen együtt csináltak. Add csak ide a munkahelyének a címét, mi majd megmozgatjuk. Valamelyik pályaudvaron rakodott a fiú, persze hogy akadt a füle mögött egy csomó zűr, mikor átírtunk, simán kirúgták őt a pályaudvarról fegyelmivel – s mehetett vidékre, vagy megvárhatta, amíg leinternálják közveszélyes munkakerülésért. Megtudta az illető, hogy mi fűtöttünk alá, másnap bejött egy barátjával, hogy felelősségre vonjon minket.

Dolgozott akkoriban nálunk egy budaörsi brigád, csupa sógor és koma: Simonék. Akkora darab emberek még nem fordultak meg a gyárban. Ha egy négymázsás hordót kellett felrakni a vagonra, nem hozták az emelőszerkezetet, csak odaszólt a fő Simon valamelyiknek: billentsük meg, rokon, és már fent is volt a vagonban a hordó. Igaz, hogy zabálni is tudtak hozzá. Egyszer próbafőzést csináltunk olajos halból. Mikor kész volt, felbontottuk a dobozokat megnézni, hogy sikerült. A felbontott dobozokkal, persze, már nem tudtunk mit kezdeni, odaszólok a fő Simonnak: Gyere ide, Béla, akarsz enni? Meglátja a halat, azt mondja: kedves Nándi bácsi, ne szóljon a többieknek, megeszem én az egészet. Te? Három kilót egyedül? Miért ne? – azt mondja – ilyen munkához enni is kell. Csak úgy marokkal belenyúlt a dobozokba, és ott a szemem láttára megzabálta mind a három kiló halat. Csóváltam a fejem: na, ha most nem leszel beteg, Béla, akkor sohasem. Tűnődik rajta, aztán bólint: igaza van, Nándi bácsi, eszek egy kis savanyú káposztát. Mit mondjak : megevett egy fél mosófazékkal.

Szóval ott tartottam, hogy a strici egy barátjával bejött a gyárba. Elővették a bicskát, elkezdtek üvöltözni az udvaron, hogy ki jelentette fel őket? A fő Simon elébük áll: én! Maga? A strigó fölemelte a kezét, de Béla elkapta, egy fél mozdulattal úgy megcsavarta, hogy könyékben eltörött. A másiknak kirúgta a kezéből a bicskát, aztán felemelte mind a kettőt a levegőbe. Egymáshoz verte őket, mint a cintányért, végigvitte a gyárudvaron, aztán kidobta a kapu elé. Mit csináltál, Béla? – kérdezem tőle. Azt mondja, kihordtam a szemetet. És ment is vissza dolgozni.

Nándi bácsi ingatta a fejét:

– Aztán látod, a Cigány Mari a végén nagysága lett.

Joszif Sztálin szárnyvasút

Egyik este a téri őr nyitva felejtette az öntözőkutat, reggelre a víz vastagon beborította az egész kiskört, és még másnap este sem lehetett rálépni a sáros utakra. Mint nagy esők után, most is beszorultunk a kocsmába, a téri őr gondatlanságát emlegettük, majd a beszélgetés az emberek hanyagságára, nemtörődömségére terelődött át. Bozó, a szállítómunkás figyelmesen meghallgatta történeteinket, kivárta, amíg mindenki végére ér a mondanivalójának, csak aztán szólalt meg:

– Életem során, kedves uraim, már sokfelé megfordultam, sok csirkefogóval akadtam össze. Emlékszem rá, mikor egy magyar eladott harminc mázsa timsót étkezési sónak; ismertem Bubajt, a cigányt, aki a háború idején kirabolt egy dohányraktárt, és egyetlen fillér nélkül, csak a cigarettákat osztogatva beutazta a félvilágot; találkoztam azzal a bandával, mely sorra járta a falvakat, és az utcák páros házszámait kicserélte a páratlanokkal – persze, nem ingyen; mégis azt kell mondanom, hogy ha az életemben látott összes linkséget egy halomba raknám, akkor sem érnének fel a Joszif Sztálin szárnyvasút építkezésének még a lába ujjához sem.

1951 nyarán a vasútépítőkhöz kerültem, néhány kisebb vonaljavítási munkán dolgoztam, utoljára Hódmezővásárhely alatt. Még nem is értünk a munka végére, mikor váratlanul N. dunántúli bányavárosba rendelték az egész brigádunkat. Hiába tiltakoztunk, hogy a pályaszakasz teljesen leromlik, ha nem fejezzük be a javítását, sőt félig készen még a korábbi forgalmat sem tudja lebonyolítani, vezetőink központi utasításra hivatkoztak, és még azt sem voltak hajlandók elárulni, hogy milyen célból irányítanak át minket N.-be. A kis bányavárosban, legnagyobb megdöbbenésünkre, már száz és száz vasúti lakókocsi állt, valamennyi telezsúfolva munkásokkal, becslésem szerint az ország összes vasútépítő brigádjainak legalább a felét összegyűjtötték itt.

Már több mint egy hete ott rostokoltunk a város szélén, de még senki egy árva szóval sem mondta, hogy mihez kezdjünk. Az emberek unalmukban kártyáztak, és a környékbeli vízhordó lányokat hajkurászták, a lakókocsik közötti bozótban minden este szinte forrtak a bokrok. A várakozás második hetének közepén végre nagygyűlésre hívtak össze minket az n.-i futballpályán.

A beszédet egy magas, elegáns férfi tartotta, őt a minisztérium küldte ki hozzánk, mint országos vasútügyi felelőst – évekkel később egyszer még találkoztam vele, akkor már visszatért eredeti szakmájához: ismét fogtechnikus volt. Bejelentette: minket ért az a megtiszteltetés, hogy felépíthetjük a Joszif Sztálin szárnyvasutat. Ezen a vonalon szállítják majd a szenet N.-ből a sztálinvárosi kohókba. Fontos nemzetgazdasági érdek, hogy a szárnyvasút minél hamarabb felépüljön, határidőnek Sztálin elvtárs legközelebbi születésnapját, 1951. december 21-ét tűzték ki.

Egymásra néztünk: már alaposan benne jártunk a szeptemberben, tehát ezt a körülbelül egy évig tartó munkát két hónap alatt kell majd elvégeznünk, ráadásul olyan évszakban, mikor a hideg időjárás szinte lehetetlenné teszi nemcsak a földmunkát, de még a sínszerelést is. Egy öreg mérnök felállt, kérte, hogy vizsgálják felül ezt a tervet, és amennyiben van rá mód, halasszuk el a munka megkezdését tavaszra, a hátralevő időben a brigádok inkább fejezzék be az országban szanaszét befejezetlenül hagyott építkezéseket, melyek mind forgalmi dugókat okoznak, de az első sorban álló vezetők lehurrogták, a fogtechnikus felírt valamit ezüstszínű blokknoteszébe, másnap az öreg mérnök ott ásta az árkot a segédmunkások között.

Most már elmondhatom, hogy akkor én és még sokan közülünk nem adtunk igazat az öreg mérnöknek. Tudtuk, hogy télen nem szoktak vasutat építeni, de fiatalok voltunk, és azt hittük, hogy nincs a világon semmi, ami felülmúlhatná a mi erőnket. Számtalan kedvezmény táplálta önbizalmunkat: magasabb fizetés, naponta háromszor kaptunk húst, este pedig fél liter bort.

Órákon belül megindult a munkagépek karavánja N. felé: lépkedő exkavátorok, melyeket eddig csak Sztálinváros építkezésén láttunk, bulldózerek, markológépek, földgyaluk, frissen csillogott rajtuk az olaj, látszott, hogy csak nemrégen bontották ki őket fedőrongyaikból. Azt mesélték róluk, hogy honvédségi gépek, egy háború esetére tették félre őket, most is csak a Joszif Sztálin szárnyvasút építkezésének sikeréért vetik be, a munka végeztével mennek vissza ismeretlen tárolóhelyükre.

Bár az időjárás nem kedvezett nekünk – ebben az évben korán megjöttek a talajmenti fagyok, szikrázott a föld, volt olyan reggel, hogy három új, de rosszul megedzett lapát hajlott össze a kezemben –, az emberek munkájának mégis utol kellett érni a gépek tempóját. Még a legöregebb, az egész világot megjárt kubikosok sem láttak töltést, mely olyan gyorsan épült volna fel, mint a mi pályaszakaszunk – igaz, már itt, a földmunkánál elkezdődött a hihetetlen pazarlás és pusztítás.

Ha esett az eső, a teherautók kerekei elé kilométerhosszan deszkákat fektettünk le a töltésig. Mikor az autók belenyomták a sárba, senki sem ásta ki a deszkákat, hanem újakat raktak a tetejükbe, és ki tudja, hányszor ismétlődött ez meg, egész erdők süllyedtek el így. Saját szememmel láttam, mikor a dömperesek, akiknek csak a minél magasabb köbméter teljesítmény volt a fontos, hatvan új csákányra rászórták a földet, és mire hetek múlva elhordták ezt dombot, a csákányok úgy megrozsdásodtak, hogy alig lehetett szétfeszíteni egymáshoz tapadt fejüket.

Nem akarom magukat azzal untatni, kedves uraim, hogy elmondjam egy szárnyvasút felépítésének minden részletét, elég legyen annyi, hogy a földmunkák befejezése után egy ideiglenes, úgynevezett provizor-vágányt fektettünk le, ezen szállítottuk a betongyűrűket, szálvasakat és a többi pályaépítési anyagot. Rendes körülmények között mielőtt a végleges vágány a helyére kerülne, felszedik a provizor vágány síneit és tartozékait, de a Joszif Sztálin szárnyvasútnál erre sem jutott idő, már november közepén jártunk, és még mindig hátra volt a munka nagy része. A fogtechnikus úgy rendelkezett, hogy a munkatempó érdekében a provizor-vágányt ott kell hagyni a helyén, a gépek majd földet hordanak fölé, és erre fektetik rá a végleges síneket. Ott álltunk és néztük, hogy takarja be a göröngyökbe fagyott föld a vágányt, hogy pusztul el örökre ez a milliós érték.

Este a tűznél, míg a bográcsban fövő üres rizslevest néztük – hol volt már a naponta háromszori hús és bor, még az ételszállító teherautóinkat is elvették –, azon tűnődtünk, hogy megbüntetnek-e majd ezért a pazarlásért valaha is valakit? De úgy látszik, a siker mindent igazol, a szárnyvasút a határidő előtt két nappal elkészült, december huszadikán este vezetőink kalapszámra kapták a kitüntetéseket és a pénzjutalmakat.

Sztálin elvtárs születésnapján került sor a szárnyvasút ünnepélyes felavatására, száz tengelyből álló szerelvény vitte az n.-i szenet Sztálinváros felé. Emlékszem: gyönyörű decemberi nap volt, az évszakhoz képest szokatlanul meleg, ki kellett gombolni magunkon a vastag pufajkát. Tíz órakor a miniszter átvágta a nemzetiszínű szalagot, és a vonat, mozdonyán Sztálin és Rákosi képével, útnak indult. Nem tagadom: a mellemet eltöltötte a büszkeség. Már az milyen nagy dolog, mikor az ember otthon kifarag egy kis széket vagy dobozt, hát még akkor egy ilyen friss, földszínű, hatalmas, sok kilométeres pályát felépíteni, amihez hozzájárult az én kezem munkája is!

Az öreg mérnök állt mellettem, aki ellenezte a téli építkezést, és ezért lefokozták segédmunkássá. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy nincs igaza, megbocsátottam a fogtechnikusnak és a többi vezetőknek az embertelen, pusztító munkatempóért, arra gondoltam, hogy ilyen nagyarányú vállalkozásokat csak ilyen módon lehet keresztülvinni.

A szerelvény még el sem tűnt a szemünk elöl, mikor egy kanyarban váratlanul megállt. Ahányan voltunk, mind odafutottunk, és megdöbbenve láttuk, hogy a szerelvény alatt a sín úgy meghajlott, mint egy ugrálókötél. A töltés fagyos göröngyeinek nem kellett több, mint egy téli napsütés, felengedtek, és a vonat súlya összepréselte őket. Az egész pályatest szinte önmagától süppedt, olvadozott, ha a szerelvény valamilyen csoda folytán ki tudott volna keveredni a kátyúból, akkor se mehetett volna tovább egy métert sem. Megdöbbenve néztük, mozdulni sem tudtunk, csak az öreg mérnök kezdett őrjöngeni, puszta kézzel akarta feltépni a síneket. Végül is jöttek a vasutasok, szétkapcsolták a szerelvényt, daruk emelték ki a kocsikat, majd vontatók húzták őket vissza az állomásra.

Maguk most azt hiszik, uraim, hogy az illetékesek ezek után belátták, hogy nem lehet erőltetni a téli építkezést, és elhalasztották tavaszra. Sajnos, nem így történt. A munkát folytatni kellett, új határidőt tűztek ki, már nem emlékszem pontosan, hogy mit, talán úgy január végén kellett átadnunk a szárnyvasutat.

Ha van Isten, még ő is eltakarta a fél szemét, hogy ne lássa azt, ami most következett. Megint nem jutott idő arra, hogy szabályszerűen felszedjék a régi síneket, mielőtt az újakat lefektetnék, és mint a provizor-vágányra az első sínek, úgy került rá erre a pályatestre a második, vagyis most már három vasút állt egymás fölött. Nem is mertük felbecsülni, hogy milyen értékekre döngölik rá a gépek a földet! De fönt a fogtechnikus és a többiek csak azzal törődtek, hogy fokozzák az építkezés tempóját, például külön prémiumot tűztek ki annak a brigádnak, mely leggyorsabban tudja kiemelni és szétverni a hatalmas betongyűrűket. Az előző kudarcokból csak annyit tanultak, hogy most már vigyáztak: a föld ne kerüljön fagyosan a döngölők alá, a töltésen éjjel-nappal lángszórós katonai egységek dolgoztak.

Aztán egy nap – persze, megint határidő előtt – újból elkészült a Joszif Sztálin szárnyvasút. Ne kérdezzék tőlem, hogy avatták fel, én nem vártam be az ünnepséget, azon a napon, mikor felemelkedtem a sínek mellől, és láttam, hogy már minden csavar a helyére került, elnéztem messzire, hogy kanyarog a lángszóróktól perzselt, fekete töltés a hóval borított mezők között, leadtam a szerszámaimat, és végleg otthagytam nemcsak a Joszif Sztálin szárnyvasutat, de még a vonatépítőket is.

Évek teltek el, és nem hallottam semmit a Joszif Sztálin szárnyvasút felől. Egyszer, már 1954 tavaszán, Pusztaszabolcson vártam a csatlakozást, itt a váróteremben tudtam meg két bányász beszélgetéséből, hogy az n.-i bánya kapacitását rosszul becsülték fel, alig egy évvel a szárnyvasút felépítése után teljesen kimerült a szénkészlete, egy grammot sem tudott adni a sztálinvárosi kohóknak. Mivel az egész vonalat csak az n.-i szén kedvéért építették fel, a szárnyvasúton többé nem jártak vonatok, csak a környékbeliek hajtották rá kecskéiket és libáikat a sínekre, hogy lelegeljék a feltörő, magas dudvát.

A bolond Vilma

Akadnak olyan emberek, kedves uraim – kezdte Henrik –, akik a szemükön ülnek, és mégis csodálkoznak, ha nem látnak. Itt van például a Kósa műszerész. Mikor otthagyta a felesége, és férjhez ment egy nagyobb autóhoz, azt mondja nekem: vegye tudomásul, Henrik úr, a mai világból kihaltak a becsületes asszonyok. Én azt feleltem: maga egy nagyon okos és kellemes ember, Kósa úr, de most az egyszer véletlenül nincs igaza, valószínűleg a fájdalom megzavarta a mértéktartását. Mindenki találkozott már közülünk rendes nővel, még hatvan éves sem vagyok, de egyet már én magam is láttam. Nem a saját feleségemre gondolok, róla igazán el lehet mondani „szerettelek sok ideig, hét órától fél kilencig”, hanem a bolond Vilmára.

Már nem tudom pontosan, mikor jött fel Vilma Budapestre, 1940-ben vagy 41-ben, mindenesetre még a háború előtt. Aki régebben lakik ezen a környéken, talán emlékszik rá: sokszoknyás, alacsony parasztlány volt, valami rossz ivóvizű vidéken lakhatott, mert elöl már sok foga hiányzott, bár Vilma még innen járt a huszadik évén. Bátyjával lakott együtt, a bolond Ferivel, aki folyton attól félt, hogy éhen hal, és ezt megelőzni száraz kenyérrel tömte ki a kabátja mellét. Vilma tartotta el a bátyját, mosást vállalt, takarított, nem valami fényesen, de megéltek belőle. Vilma itt a Bérkocsis utcában éppolyan becsületes maradt, mint a falujában, minden másodikán hajnali ötkor megállt a házmesteri lakás előtt, és várta, hogy kijöjjön a házmester, nem akart elkésni a lakbérfizetéssel. A maradék pénzből vásárolt egy fadoboz gyömülcslekvárt, „Hitler-szalonnát”, ahogy akkoriban mondták, és egész hónapban ezt ették a bátyjával.

Azt hiába kérdeznék tőlem, ki és miért fogta rá Vilmára, hogy bolond, nem tudom. Talán a bátyja miatt, talán azért, mert parasztnótákat énekelt, amiket a környéken addig senki sem hallott. Nekem is furcsa találós kérdéseket tett fel; mondja meg, Henrik úr, mi ez: száll az égből ezer lepke szárnyatlan, öreg farkas mind megeszi szájatlan? Ez – mondom –, Vilma, én vagyok, mikor már öreg leszek, de még mindig szeretni fognak a lányok. Azt mondja, nem igaz, mert ő a Napra és a hópelyhekre gondolt.

Persze, azt hiszem, mégsem ez volt a legfontosabb ok, amiért bolondnak tartották, hanem a mód, ahogy a férfiakkal bánt. Bár sok foga hiányzott, nem tűnt csúnyának, a száz szoknyán keresztül is látszott, hogy jó alakja van; ha akarta volna, talál magának férjet, jártak utána negyven-ötven éves, elvált emberek, de Vilmának egyik sem kellett, neki a Békési Toncsi tetszett.

Igazán sajnálhatják, kedves uraim, hogy nem ismerték a Békési Toncsit. A legszebb fiú volt a környéken, magas, fekete hajú, állandóan sötétkék ruhában járt, kis cigarettapipát szívott, és ha néha kivette a pipát a szájából, azt kérdezte: kö vulé vu? Valamilyen francia filmben hallotta, de nagyon jól állt neki. Szóval, Vilma ezt a Toncsit szerette, úgy járt utána csakugyan, mint egy bolond, ajándékokat vett az anyjának, tíz lépésről kísérte az utcán, kijött utána ide a Kiskörbe, és egész estéket elálldogált a gázlámpa mellett. Tóni tűrte egy darabig ezt a néma imádatot, de mikor a barátai csúfolni kezdték Vilmával, akkor nagyon nekiesett, lehordta és megfenyegette: vannak rendőr-ismerősei, azokkal viteti el, ha továbbra is a nyomába jár. Vilma ezentúl csak a mosóteknő fölül nézett ki, ha meglátta az utcán elhaladó Toncsit és a barátait.

Kitört a háború, Toncsinak hamarosan be kellett vonulnia katonának. Mivel szép szál legény volt, a reklám-fegyvernemhez: a repülősökhöz került. Eleinte gyakran küldött levelet, ajándékokat: orosz fatálakat, töltényhüvelyből öngyújtót, de aztán egy szép nap ezek a küldemények elmaradtak, azt rebesgették, hogy Toncsi lezuhant éppúgy, mint részeges parancsnoka, a kis Horthy, akit kanállal kellett összevakarni valahol Ukrajnában. Biztosat, persze, senki sem tudott felőle.

A mosónők is megérezték a háborús időket, sokan hadiüzemekbe kerültek dolgozni, a megmaradtak értéke felszökött, Vilmát százfelé csalogatták, kedveskedtek neki. A legravaszabb Bodzsárné volt, egy cigányprímás felesége. Vilma őhozzá mindig elment mosni, mert a cigányasszony Toncsiról beszélt neki, hogy Toncsi mennyire szerette Vilmát, csak nem akarta mutatni, mert szégyenlős volt, de majd ha megjön a háborúból, elveszi őt feleségül. Ha egy repülőgép szállt el felettük, felkiáltott: nézd, Vilma, a repülőgép integet a szárnyaival neked, biztos a Toncsi ül benne.

Az emberek, uraim, olyan édesek, mint a sós perec. Mikor híre ment a dolognak; mások is kezdték bolondítani Vilmát. Talált valaki egy ócska rézgyűrűt az utcán, elvitte Vilmához: a Toncsi küldi jegygyűrűnek; elszáradt virágokból koszorút kötöttek neki, hogy tegye el az esküvőre. Egyszóval addig beszéltek neki, amíg a végén Vilma elhitte, hogy Toncsi csakugyan szerelmes belé, és ha megjön a háborúból, elveszi feleségül. Kezdte gyűjteni szegény a kelengyét, erdélyi menekültektől vásárolt ingeket és lepedőket.

Véget ért a háború, Toncsi hazajött. Mikor Vilma meghallotta, felvette az egyetlen ruháját, melyet varrónőnél csináltatott, és elment hozzájuk. Toncsi ott ült a konyhában, és evett, bal kézzel tartotta a kanalat, jobb karja ugyanis tőből hiányzott, valahol Ukrajnában várta a feltámadást. Toncsi meglátta Vilmát, felugrott, elkezdett kiabálni, hogy hagyja békén – úgy látszik, tudott a pletykákról, melyet a környékbeliek űztek vele és Vilmával, bal kezével ráncigálni kezdte a lányt, megfogta és kilökte az ajtón úgy, hogy Vilma arcra esett.

Vilma hazament – egy üzlethelyiségben lakott a bátyjával –, lemosta az orra vérét az új ruhájáról, lehúzta a rézgyűrűt, magára húzta a pokrócot, és egy hétig nem jött ki alóla, ezalatt se nem evett, se nem ivott. Egy hét múltán felkelt, és elindult munkába, éppúgy, mint régen, csak egy kicsit sápadtabb lett, és a haját fonta szorosabb füzérbe. Ha ezentúl Toncsival ugratták, nem szólt, nézte a mosóteknőt maga előtt.

Toncsi megpróbált visszatérni régi életébe, szája sarkába harapta a kis cigarettapipát, felvette a régi sötétkék ruhát, de hiába, nagyon lebegett annak a ruhának a jobb karja. Kis senkik, akik azelőtt – mint mondani szokás – labdába se rúghattak mellette, elvitték a nőket a szép Toncsi elől. Az egyik kudarc követte a másikat, Toncsi nevetséges figura lett, a suhancok a szeme láttára egy ceruzát dugtak a szájuk sarkába, mintha pipáznának, időnként kivették, és azt mondták: kö vulé vu?

Amellett Toncsi a félkezével még egy rendes állást sem tudott találni magának, elmehetett portásnak, nyolcszáz forintért. Én mondom, uraim, az atombomba egy áldás a nyomorhoz képest! Ülök itt a téren, jön az atom, azt mondja: jó napot, megemeli a kalapját, és belém vág, egy pillanat az egész. De leégni napról napra egyre jobban, elveszíteni az önbizalmat, az életkedvet, ez az igazi atom!

Toncsi összecsuklott, inni kezdett, egyre ment lefelé! Lopott hazulról, hogy ihasson, rájöttek, összeverekedett az apjával, persze, kidobták. Hová küzdötte le magát ez a szerencsétlen ember, milyen helyeken fordult meg azután: a Dobozi utcában, a volt Üdvhadsereg szállásán; a szeméttelepen a guberálók kunyhójában; de mindenütt addig kötözködött, amíg kidobták.

Egyszer – már évek teltek el azóta, hogy hazajött a háborúból – az éjszakai eső kint találta az utcán. Részegen bandukolt, talán csak háromlépésnyire az öngyilkosságtól, egyszer csak elért ahhoz az üzlethelyiséghez, melyben Vilma lakott. Megverte az ajtót, és ordított, hogy engedjék be. A bolond Feri kijött, rendre utasította, el akarta kergetni az ajtajuk elől, de Vilma szólt neki, hogy ne bántsa, kendőt kötött, megfogta az üres kabátujját, és elindult Toncsival az esőben.

Többé soha nem látták egyiküket sem errefelé, és ez így van jól, uraim, mert az ember tűnjön el a környékről, ahol valaha kigúnyolták, és ne térjen vissza akkor se, ha kenyéren és vízen kell élnie idegenben.

A forgatható katona

Gyakran történnek olyan dolgok, kedves uraim, hogy az ember agyában megáll az a kevés víz is, ami van – kezdte Henrik –, de életemben még nem láttam olyan furcsát, mint a forgatható katona.

A második világháborúban az utászoknál szolgáltam, az egységünket Von Luggénak, egy rohadt német őrnagynak rendelték alá. Ahelyett hogy a saját katonáink biztonságát védtük volna, az ő parancsait kellett végrehajtanunk, és méghozzá milyen parancsokat!

Egyszer Platovo ukrán város körzetében harcoltunk. Hosszú menetelés után, éjszaka érkeztünk meg a városba, örültünk, hogy végre lefekhetünk. Alig aludtunk azonban tíz percet, mikor Von Lugge küldönce felrázott minket: „Schnell arbeiten”, mármint hogy menjünk azonnal dolgozni. Feltápászkodtunk, a küldönc kivezetett minket a pályaudvarra, egy teherkocsiból hatalmas ládát kellett kiemelnünk, de akkorát, hogy szét kellett csapnunk a kocsi oldalát, hogy kiférjen, és harmincan is nyögtünk alatta, majd egy kisebb ládát emeltünk le.

Beszállítottuk Platovo főterére, és kibontottuk a ládákat. A nagyobbikból egy nagy szobor került elő, német katonát formázott, nem volt se szép, se csúnya, már vagy tíz perce néztük, mikor észrevettük, hogy hiányzik a jobb karja. Hát ez meg hogy lehet? Végül is megtaláltuk a kisebbik ládában, felszereltük a testre, akkor derült ki, hogy ez a kar bátran előre mutat. Az őrnagy úgy állíttatta fel velünk a szobrot, hogy a jobb kar Keletre, Oroszország szíve felé mutasson, jelezze a német győzelem útját. Aztán, persze, mi továbbmentünk, a szobor pedig ottmaradt a főtéren.

Nem sokkal később Tolbuchin elkente a szánkat, vagy száz kilométert vissza kellett vonulnunk. Platovót is feladtuk, a város alatt szerveztek újra minket. A hadvezetőség elhatározta, hogy Platovót mindenképpen vissza kell foglalnunk, összevonták a maradék erőt, sikerült is az áttörés, másnap már bennjártunk a városban. Kidőlt fák, roncsok, rengeteg rommá lőtt ház, csak úgy kíváncsiságból kimentem a főtérre, na – mondom magamban –, megnézem már, hogy mi történt a szoborral? A katona szobra ott állt a helyén, de megdöbbenve láttam, hogy az oroszok kiásták, és arccal ellenkező irányba fordították úgy, hogy jobb karja nem Kelet, hanem Nyugat felé mutat, jelezve, hogy inkább arrafelé menjen a német bronzkatona, akinek a fenekén egyébként egy sáros csizmanyom is látszott.

Von Lugge is észrevette, kiásatta velünk a szobrot, és visszafordíttatta, csak akkor nyugodott meg, mikor látta, hogy a jobb karja újra Kelet felé mutat.

Maguk nem fogják elhinni, kedves uraim, de Platovo kilencszer cserélt gazdát, négyszer volt a mi kezünkön, ötször az oroszokén, de a legnagyobb harcok közepette is jutott ideje mindkét félnek, hogy a szobrot Kelet, illetve Nyugat felé fordítsa. Sőt, az oroszok gúnyból vagy fenyegetésből egyik visszavonulásukkor rárakták a szobrot egy ócska tengelyre, ezzel azt üzenték, hogy nemsokára visszatérnek Platovóba és újra megfordítják.

Utoljára akkor láttam a forgatható katonát, mikor mint hadifoglyot vittek át az oroszok a városon, már egyetlen ép ház sem maradt meg Platovóban, de a szobor sértetlenül ott állt a helyén, csak a jobb karját csavarta el valamilyen szörnyű légnyomás, hogy most fölfelé mutatott, mintha Szentpétervár helyett a kulcsos Szent Péterhez utasítaná a németeket.

Kaja és Szigecsán

Nem szoktunk ilyesmiről beszélgetni, de ezen az estén arra terelődött a szó, hogy az emberek veszélyes pillanatokban mennyire tudják megőrizni a becsületüket, a halálfélelem legyőzi-e bennük a szeretetet vagy a barátságot. Mindegyikünk elmondta a maga történetét, amiket, ha összevetnénk, az jönne ki eredményül, hogy néha igen, néha nem. Bozó, a szállítómunkás figyelmesen végighallgatta mindegyiket, és bár máskor csendesen szokott kibicelni a sakkozóknak, most váratlanul megszólalt:

– Bocsánatot kérek a közbeszólásért, de már én is sokat töprengtem azon, hogy van-e az emberben valami, ami erősebb az életösztönnél? Azt persze nem gondolom, hogy pont énrám vár ennek a megoldása, hallottam én, hogy ebbe a kérdésbe már híres filozófusok bolondultak bele, a sok tépelődéstől csont nőtt az agyukban, én inkább csak elmondom azt a történetet, amit magam is láttam, hátha jobban megértünk valamit belőle.

Maguk régi emberek a téren, talán még emlékeznek rá, hogy én 1949-től egészen 54-ig lent dolgoztam Komlón. Miért, miért nem, azt hosszú volna elmagyarázni, most elég legyen annyi, hogy össze akartam szedni magam anyagilag, sikerült is, még mindig azokat a ruhákat hordom, amiket komlói keresetemből vettem.

Persze, a nagy pénz nemcsak engem vitt le, oda jöttek emberek az ország minden részéről: pesti vagányok, parasztok, lecsúszott emberek, fiatalok, öregek, mindenféle. Addig egy sem látott belülről bányát, hacsak nem ott töltötte le régebbi börtönbüntetését, de én mondom, az öreg szállító, aki már a Magas Tátra súlyát elvittem a hátamon, alig akadt köztük „vamzer”, ezek el is tűntek három-négy nap alatt. Tudtak dolgozni, vége volt a sétálásnak a bányában, olyan tempót diktáltak, hogy a régi bányászok őrjöngtek, amiért tönkreteszik a normát. Három-ötezer-hatezer forintokat kerestek meg egy hónapban, de nagyon kevés ment haza belőle piros papíron a családnak. Eredetileg pedig a legtöbben azért jöttek le, hogy segítsenek az otthoniakon. Persze, azt mondom, meg is lehet érteni őket, azt a munkát, amit végeztek, csak pálinkával, hússal lehetett bírni, a pálinkával és sok hússal élő ember pedig gyakran lesz vadállat, nem érdekli a pénz, de még a mások élete sem.

Mennyi gyilkos verekedést láttam nők miatt, pénz miatt vagy néha maguk sem tudták, mi miatt! – Halottakat a Kenderföldön, a meddőhányó palái között, felbontott meszesgödrökben. Magányos ember akkoriban nem mehetett ki biztonságosan a sötét utcára, igyekezett mindenki odasodródni valamilyen bandához, néha nyolc-tíz ember is összeállt, de legalább heten tartoztak egy csoportba. Egyetlen kivétel akadt csak: Kaja és Szigecsán.

Kaja pesti villanyszerelő volt, „Ludovikás” – ez, persze, nem annyit jelent, hogy tisztiiskolára járt, hanem hogy a Valéria-telepen lakott, majdnem szemben a tisztiiskolával, és az ottani gyerekek szerették magukat Ludovikásoknak nevezni. A nevét talán nem kell külön megmagyarázni; bár magas, de vékony ember volt, nagyon tudott enni és inni. Szigecsán meg valami bunyevác paraszt volt, nem akart belépni a tsz-be, otthagyta a földet az apjának, ő pedig megszökött hazulról, meg sem állt egész Komlóig.

A bányában összekerültek. Mind a ketten lenézték a másikat, Szigecsán Kaját a linkségéért, hogy szerette a hasát és a hasaalját, Kaja pedig Szigecsánt, mert kuporgatta a pénzt, egy fröccsöt nem engedett meg magának, a paraszt ugyanis házat akart építeni. De azért kitartottak egymás mellett, becsülték a másikban az erős embert, tudták, nem találnak maguk mellé még egy társat, aki tartani tudná az ő rettenetes munkatempójukat, ez pedig már a zsebüket is érinti. Lassanként összeszoktak, munka után együtt csavarogtak, beültek a kocsmába, Kaja bort rendelt és vacsorát, Szigecsán pedig csak egy pohár szódavizet, azt is hozzácsapatta Kaja számlájához. Mondom, ők ketten tettek ki egy bandát, de még a legrészegebb garázdák sem mertek beléjük kötni, mert ha ezek ketten elkaptak egy lovat, négy lábánál fogva széjjelszakították, amellett félelmetesen tudtak bicskázni, nehéz bányakésüket ott tartották a gumicsizma szárában.

Ritkán fordult elő, hogy ezek a bandák sokáig együtt maradjanak, egyik vagy másik tag mindig felrobbantotta, de Kajáék között soha nem hallott senki veszekedést, dolgoztak vagy sétáltak. Néha napokig nem szóltak egy szót egymáshoz, ha kellett valami, intettek a kezükkel vagy a szemükkel, a másik mindig tudta, hogy az mit jelent.

Egyszer aztán összegyűlt a pénze Szigecsánnak, megépítette a házat fent a Kökönyösön (lent úgy mondták: Monte Komló, Rio de Kökönyös). Nem tudnám megmondani, ki dolgozott többet a házon: maga Szigecsán-e vagy Kaja? A vagány húzta be az összes vezetéket a falakba, ő rakta a kályhát, ő építette meg a fürdőszobát, még a házszentelőt is ő fizette. Ahogy megépült a ház, hamarosan akadt háziasszony is. Szigecsán bamba volt ahhoz, hogy nőt szerezzen magának, végül is Kaja egy régi szeretőjét adta hozzá feleségül, valami Kardos Gizellát, előtte való este, persze, jól elbúcsúzott tőle.

Szigecsán ismerte az asszony múltját, nem is tudta lenyelni, egyre keményebben beszélt Kajával. A vagány látta: azt akarja elérni, hogy ne járjon el hozzájuk, elébement a barátja szándékának, önszántából elmaradt tőlük. A barátság annál is inkább megszűnt, mert ellentétes műszakba kerültek, Kaja délelőtt dolgozott, Szigecsán délután. Hamarosan Kaja is megnősült, elvette az első lányt, aki feleségül akart menni hozzá. Nem szándékozott vele sokáig együtt élni, a vagánynak az volt a mániája, hogy csinál valakinek egy gyereket, elveszi tőle, és majd a fiával kettesben csavarog szanaszét az országban. A nő, mondom, nem számított neki többet, mint az automatagép, amely a fruttit adja.

Annál jobban számított ez a nő Szigecsánnak. Rajta akarta megbosszulni, hogy Kaja belekóstolt az ő levesébe, mielőtt még feltálalták volna. Legyeskedett a vagány felesége körül, s ezt annál könnyebben megtehette, mert Kajával ellentétes beosztásban dolgozott. Nem akarom szaporítani a szót, elég legyen annyi, hogy nem hiába próbálkozott, a nő hamar rájött, milyen naiv volt, mikor azt hitte, hogy csak eggyel lehet, és csak egyszer lehet.

Persze, akadt rögtön száz ember, aki visszamondta az ügyet Kajának. A vagány nem csinált belőle kabinettet, a maga módján vett elégtételt; ő is kihasználta az ellentétes munkabeosztás előnyeit, és hogy maradt még egy kis régi parázs a régi hamu alatt régi szeretőjénél, Kardos Gizellánál. Ezentúl Kaja délután járt fel Szigecsán feleségéhez, Szigecsán pedig délelőtt Kajáéhoz. Annál jobban felbőszült azonban a paraszt, mikor megtudta, milyen furcsa sógorságba keveredtek. Elhatározta, hogy megöli Kaját.

Mondom, akkoriban magam is lent dolgoztam Komlón, jól emlékszem arra a vasárnapra. Nagy vihar jött dél felől; eltörte a villanyoszlopokat, a magasfeszültségű vezeték a földön hevert, de még a nagy fákat is elroppantotta derékban. Ezen a napon hívta el Szigecsán Kaját a Fekete Gyémántba, hogy leszámoljon vele. El lehet képzelni, mennyire fel lehetett indulva a paraszt, ha ő állta a cehhet, Kajára bízva, milyen ételt és italt akar. Megvacsoráztak, utána Szigecsán bejelentette: tudja, hogy Kaja viszonyt folytat a feleségével. – Na és? – kérdezte a vagány – te nem feküdtél le az enyémmel, mikor én nem voltam otthon? – A parasztnak nem lehetett megmagyarázni, hogy ez ugyanannak a botnak a két vége. Mindenáron veszekedni akart. Beleszúrta a kését az asztalba, és követelte, hogy régi barátja húzza ki, ami, ugye, a kihívás elfogadását jelenti.

Kaja nem félt a paraszttól. Ha megkérdeztek volna Komlón valakit, melyikük az esélyesebb, ha verekedésre kerül a sor, száz ember közül százegy azt válaszolta volna, hogy Kaja. Olyan verekedő volt, akinek mindig hideg a feje, és mindig nyitva marad a szeme, mégis a vagány volt, aki megpróbált kitérni. Bizonygatta a parasztnak: nincs olyan nő – az anyjukat kivéve –, aki megérné, hogy kést fogjanak miatta, hacsak az hiányzik, bocsánatot is kér tőle. De a paraszt nem engedett, azt hitte, megijedt a vagány, egyszóval vért akart látni. Kaja vállat vont, és ahelyett hogy kihúzta volna a kést az asztalból, két foga közül leköpte a nyelét.

Szigecsán vérvörösen kelt fel. Ő ment ki elsőnek a vendéglőből, el akart indulni a szomszédos lebontott ház kőpadlója felé, ahol megverekedhetnek egymással. Kaja a nyomában járt, most éppen úgy nem szóltak egy szót sem egymáshoz, mint régen, barátságuk idején. Szigecsán késsel a kezében beleakadt a földön heverő magasfeszültségű villanyvezetékbe, az áram megcsapta, csak annyi ideje maradt, hogy elüvöltse magát: Kaja! – és kinyújtotta a kezét a vagány felé. Kaja villanyszerelő volt, tudta, hogy itt már nincs segítség, mégis megpróbálta a lehetetlent, megragadta Szigecsán kezét, hogy leszedje a parasztot a vezetékről. Egymás kezét fogva égtek szénné mind a ketten.

Ez az a történet – mondta Bozó, a szállítómunkás –, amin én el szoktam tűnődni, ha barátságról vagy szeretetről van szó. Azt hiszem, ha egy ilyen link vagányban, mint Kaja, aki nem ismert se istent, se embert, ilyen erősen élt a barátság, akkor el lehet mondani, hogy nincs olyan halálveszély vagy fenyegetés, ami erősebb lehetne az ember érzésénél.

Pál Dezső és a latin nyelv

Ezen az estén Pál Dezső beszélt:

– Ha már letöltöttem a pokolban a magam hatvan-hetven évét, és a Mennyei Ellenőrző Bizottság úgy találja, eléggé megbűnhődtem azért, mert sem igazán bátor, sem igazán gyáva nem mertem lenni, tudom, az apám ott vár majd rám egy kiskocsma előtt a purgatórium kapujában. Ott áll majd, a söröspohara fölé hajolva, és nem meri megkérdezni, hogy sikerült lent az életem, pedig hát erről ő nem tehet, szegény.

Az 1930-as évek közepén, mikor én az elemi iskola nyolcadik osztályát végeztem, apám a szállítóknál dolgozott. Elég jól keresett, de félrerakott minden fillért; gyönge szervezetű és álmodozó természetű gyerek voltam, azt szerette volna, ha továbbtanulok. Mindegy volt szegénynek, hogy milyen pályára ad – csak ne kelljen majd nekem is megfognom a gurtnit. Mivel a lakásunkhoz a Vas utcai kereskedelmi esett a legközelebb, oda íratott be. Mint tudják, ez az iskola könyvelői-levelezői képesítést adott. Az első tanítási napon ő maga kísért el, arra kért, hogy tanuljak mindig becsülettel, kitartással; az iskolakapuban, mikor elváltunk, életében először kezet nyújtott nekem.

Ez a kézfogás aztán sokszor az eszembe jutott, valahányszor a kettős könyvelés tankönyve fölé hajoltam, vagy német levélmintákat fogalmaztam. Őszintén szólva a többi tantárgyat se szerettem, de hát, gondoltam, biztos ugyanilyen minden iskola minden foglalkozása. Megálltam a helyem, az osztály négy-öt legjobb tanulója közé tartoztam, mikor hazavittem az első év végi bizonyítványomat, apám egy pengőt adott jutalmul.

A pengővel a zsebemben kimentem a Múzeum körútra, ott működött akkoriban egy olasz fagylaltozó. Útközben megálltam egy antikváriumnál, előbb csak a kirakatokat nézegettem, aztán benyitottam a csengős ajtón. Körülnéztem, hátul a sarokban ömlesztve szórták ki a könyveket egy nagy ládába: minden darab tíz fillér, válogattam köztük, bevallom, legalább egy jó ponyvaregényt szerettem volna kihalászni. Egy vékony, puha fedelű könyv akadt a kezembe: ifjabb Plinius levelei, az egyik oldalon a latin szöveg állt, a másikon a magyar fordítása, pont a Vezúv kitörését leíró résznél nyílott ki. Délután háromkor kezdtem el olvasni, és már zárták az üzletet, mire befejeztem. Az egész pengőn latin nyelvű könyveket vásároltam. Az antikváriusnak tetszett az érdeklődésem, bejártam hozzá, elmagyarázta a kiejtési szabályokat, az ismeretlen hős- és istenneveket.

Most már tudom, nemcsak az izgalmas történetek vonzottak első latin könyveimhez, hanem az, hogy latinul minden olyan szépnek hangzott, olyan hősiesnek tűnt. Álmodozó természetem itt kapta meg azt a táplálékot, amit az iskola és az otthon nem adhatott meg neki. Maguk, uraim, most arra gondolnak: szokatlan dolog ez egy szállítómunkás fiától, beteg és mint mondani szokás, dekadens lélekre vall, de hát hol találhatnak annyi dekadens, szenvedélyeikbe jobban belefeledkező embert, mint éppen a legszegényebbek között? Egész nyáron ezeket a könyveket olvasgattam, augusztusban odaálltam az apám elé, és bejelentettem neki: szeretnék különbözetivel átmenni gimnáziumba, mert latinul akarok tanulni.

Apám elgondolkozott, tudta, ez újabb terhet rak a vállára – a gimnázium egy évvel tovább tartott, mint a kereskedelmi, ráadásul a tandíj is nagyobb, hogy az egész érjen valamit, érettségi után egyetemre kellett járnom –, de azért csak bólintott, jól van, próbáljam meg. Valamilyen kisiparosnál különmunkát vállalt, hat óra helyett kilenckor, néha tízkor járt haza.

Ha volna igazság a földön, apám sírkeresztjén a felírást latinul kellene megfogalmazni: „hic jaceo…”, mert a latin nyelv fektette őt a sírba, túlhajtotta magát, egy hétig feküdt a kórházban, nézte a világosodó-sötétedő ablakokat, aztán, mintha belátta volna, hogy már nem sok hasznot hajthat, egy éjszaka csendesen meghalt.

Ezek után, persze, szó sem lehetett róla, hogy gimnáziumban tanuljak tovább. Ketten a húgommal anyámra maradtunk, minél hamarabb kereső foglalkozáshoz kellett jutnom. A harmadik év végén leérettségiztem, szerencsém volt: a Kereskedelmi Bank felvett a könyvelési osztályra gyakornoknak, ma is náluk dolgozom. Nem sokkal később megnősültem.

Azt szokták mondani, az ember kétszer ronthatja el az életét igazán: mikor pályát választ, és mikor megnősül. Én még ma sem hiszem, hogy panaszkodnom kellene a feleségemre, pontosan olyan nő, mint amilyet én megérdemlek. Karcsú és mozgékony volt lánykorában, elhízott és elkényelmesedett, mint asszony, félt mindentől, ami a napok rendjét megváltoztatta volna. Például, szinte sajnálta, hogy véget ért a háború, mert megszokta, hogy minden este felrakja az ablakra az elsötétítő kereteket. Én igyekeztem alkalmazkodni hozzá, hamarosan gyerekünk született, ez persze, még jobban meghatározta minden foglalkozásunkat, egyszóval, úgy látszott: az én életem is épp olyan csöndesen fog eltelni, mint a többi száz meg százmillió átlagemberé.

A felszabaduláskor már betöltöttem a harmincnegyedik évemet, de tudja Isten, mégis fiatalabbnak éreztem magam, mint húszéves koromban, mintha életem zártsága feloldódott volna, és ami nem sikerült, még egyszer, újból megpróbálhatnám. 1946 tavaszán kiakasztottak egy hirdetményt a hivatal falára: aki akar, tanulhat tovább, közgazdasági egyetemen, jogi egyetemen, bárhol. Ezen a napon gyalog mentem hazáig, útközben eltűnődtem. Tulajdonképp mindig élt bennem a vágy, hogy latin tanár lehessek, kihoztam a Fővárosi Könyvtárból egy-egy latin auctort, azokat a gyönyörű, püspöklila „David und Söhne” kiadású könyveket, s hogy meglegyenek nekem is, este szabad óráimban lemásoltam őket. Két-három hónap ráment egyre, de hát mire kellett másra az időm? Mikor elértem a házunk kapujáig, megálltam, megvizsgáltam magam, maradt-e bennem annyi erő, hogy végigcsináljak öt egyetemi évet. Úgy éreztem, igen, elhatároztam, megpróbálok élni a lehetőséggel, ősszel jelentkezem átképzésre.

Elmondtam a tervemet a feleségemnek. Akkor rögtön nem szólt, de az arcán láttam, hogy nem tetszik neki. Megvárta, amíg a gyerek elalszik, csak akkor pakolt ki: mi értelme van az egésznek, örüljek, hogy ilyen jó állásban lehetek, megbecsülnek, most élhetnénk egy kicsit rendesen, a tanulás pénzbe kerül, mint tanárnak sokkal kevesebb lesz a fizetésem, különben is az egész dolog olyan bizonytalan, hagyjak fel vele. Akkor – talán életemben először – a sarkamra álltam, kijelentettem, hogy szeptemberben minden körülmények között jelentkezni fogok a bölcsészkarra. A feleségem néhány napig nem szólt hozzám, de aztán úgy tűnt, mintha minden rendbe jött volna.

1946 szeptemberében, szinte napokkal azelőtt, hogy be kellett adni a felvételi kérelmet, a feleségem bejelentette, hogy állapotos, a negyedik hónapban jár, a gyerek tehát mindenképpen megszületik. Kért: legalább egy évvel halasszam el a jelentkezést, mert a szülés és a szülést követő hónapok olyan költségekkel járnak, hogy a teljes fizetésemre szükségünk lesz. Tudtam, ezt a gyereket csak azért szüli meg, hogy engem eltérítsen a szándékomtól, de nem szólhattam egy szót sem, eltéptem a jelentkezési lapot.

1947 februárjában megszületett a második fiam, feleségem hamarosan felkelt a betegágyból, ellátta a háztartást, így esténként maradt néhány szabad órám, hogy folytathassam a felkészülést az egyetemre, úgy látszott, már semmi akadálya nem lehet a tanulásnak. Szeptemberben azonban a feleségem elém állt, és bejelentette, hogy újból gyereket vár, Először azt hittem, csak viccel, de megmutatta a terhesgondozási igazolványát. Könyörögtem neki, jöjjön el orvoshoz, vétessük el ezt a gyereket, hiszen már van kettő, ha akarunk, még lehet majd azután is, hogy elvégeztem az egyetemet, de a feleségem ezt a gyereket is meg akarta tartani.

Összevesztünk, közöltem vele, hogy elköltözöm hazulról. Megvártam, amíg a gyerekek elalszanak, csak aztán kezdtem el csomagolni, már ott állt a bőröndöm bezárva a szoba közepén, a gyerekek ágya fölé hajoltam, hogy elbúcsúzzak tőlük, amikor eszembe jutott az apám. Hatalmas szál ember volt, két-három hozzám hasonló is kitelt volna belőle, szerette az életet: nevetni, enni, inni, anyám viszont sokat betegeskedett, ha lehetett, inkább nem ment sehová, ült a konyhában, sokszor elrontotta apám kedvét, mégsem emlékszem olyan esetre, hogy apám veszekedett volna vele. Most, évek után értettem meg, hogy miattunk, a gyerekek miatt maradt meg anyám mellett. Úgy éreztem, nekem sincs jogom másképp viselkedni, nem hagyhatom itt a fiaimat.

Feleségemmel azonban külön éltünk, „mensa et toro”, ágytól és asztaltól, mint a latin mondja, elhatároztam, hogy nem nyúlok hozzá többé. De az ilyen elhatározásokat nem azok számára találták ki, akik egyszobás lakásban laknak, ezerötszáz forint körül keresnek, és otthon töltik az estéiket. Nem kellett hozzá egy hónap, én is megszegtem a fogadalmat. Hiába másolgattam éjfélig spirálfüzetembe latin szövegeket, lámpaoltás után elindultam a feleségem ágya felé. Pedig talán mégis meg lehetett volna tartani a fogadalmat, például megpróbálok egy más nőt szerezni, de mint mondottam, mindig hiányzott belőlem az erő, hogy egészen bátor vagy egészen gyáva legyek. Szeptemberben aztán nem is csodálkoztam, mikor a feleségem válogatni kezdett a kinőtt csecsemőholmik közt, hogy mit tud majd használni.

Már elmúltam negyvenéves, itt állok négy gyerekkel, feladtam a reményt, hogy az életem valaha is megváltozzék. Többé nem nyúlok a spirálfüzetekhez, melyekbe Tacitust, Vergiliust, Ammianus Marcellinust másoltam, időm se nagyon jut rá, esténként maszek kisiparosoknak könyvelek. Egyetlen dolog vigasztal: lehetetlen, hogy a fiaim ne vigyék többre nálam, hogy az ő életük is sötétben teljen el. Tudom és hiszem, hogy ők kijutnak a napfényre, boldogabbak és szabadabbak lesznek, mint az apám vagy én.

A szemafor

Ezen az estén Jenei mesélt, az öreg asztalos, aki a hétköznap ellenére sötét ruhában jött le a térre. Nadrágja hajtókájába poros bogáncsok akadtak bele, látszott, hogy valahol kint járt a város szélén:

– Ilyenkor augusztus végén szoktam venni egy csokor virágot, és kiviszem egy őrházhoz, túl a Rákosrendező pályaudvaron. Itt halt meg Katika, az unokám 1951 augusztusában, mikor az a nagy vasúti katasztrófa történt. Azóta több mint tíz év telt el, de egy nap se múlt el anélkül, hogy ne gondoltam volna Katikára. Elképzelem: most érettségizne, most menne férjhez. Ez a csokor virág mégsem neki szól.

A kislány lent nyaralt vejem szüleinél, a vőm nem kapott szabadságot, engem kért meg, hogy utazzak le érte. Katika behúzódott a sarokba, a nagy meleg elnyomta. Közeledtünk Pest felé, arra gondoltam, fel kellene ébreszteni, mikor a vonat, melynek harmadik kocsijában ültünk, belerohant a kővel megrakott tehervagonokba. Egy pillanatig mozdulatlan maradtam, mert nem tudtam magamról, hogy élek-e vagy meghaltam, csak aztán éreztem meg: homlokomat feltépte a túloldali ruhaakasztó, és a vér elborítja a szemem. Unokámra néztem, szegény úgy feküdt ott, mint egy rongybaba, keze lába lógott, talán egy ép csont sem maradt benne. Felkaptam, és kimásztam vele a kocsi oldalán, de az orvos csak azt mondhatta, amit magam is tudtam: Katika meghalt.

Milyen is az ember, boldog Isten! Nem éreztem én akkor szinte semmi fájdalmat az unokám sorsán, az csak később jött meg, hétköznap esténként fél hatkor, mikor régen az óvodába szoktam indulni érte, és már föltettem a kalapom, hogy megyek, mikor eszembe jutott: nincs miért. Az őrült hiedelmek is később támadtak: ha korábban felkeltem, talán életben marad. Akkor nem tudtam másra gondolni, mint hogy a vejem meg a lányom soha nem fogja megbocsátani nekem a gyerek halálát. Karomon tartottam a kislányt, beálltam a rohanó emberek közé, és én is kiabáltam. Már alig emlékszem, kik szaladtak mellettem. Rémlik, hogy egy férfinak ráfolyt a vér a fehér tornacipőjére. Mindannyian kerestük a bűnöst, aki a katasztrófát okozta, hogy bosszút állhassunk.

A vasutasok szertefutottak, vagy beálltak közénk, és azt magyarázták, hogy a mozdonyunk azért szaladt bele a kövekkel megrakott tehervagonokba, mert a szemafor zöldet jelzett előtte. Minden haragunk a forgalmista ellen fordult. Fent az üvegfalú irányítóbódéban nem találtuk, felhánytunk a környéken minden épületet, így akadtunk rá végül a lámparaktár polcai mögött.

Mintha ma is látnám: negyvenév körüli, szemüveges nő volt, esetlenül állt rajta a vasutas egyenruha. Kiráncigáltuk a lámpák mögül a sínek közé, az emberek ordítva rázták orra előtt az öklüket, és mutatták a halottakat. A nő sírt, kezeit tehetetlenül széttárta, és megesküdött, hogy szabályszerűen járt el: a szemafort vörösre állította. Senki sem hitte el neki, még a vasutasok sem, a fűtő vallomása döntött, akit ölben hoztak oda a lámpakamra elé, ő viszont arra esküdött meg, hogy a szemafor zöldet mutatott.

Akadt két-három ember a tömegben, aki azt mondta: át kellene adni a nőt a bíróságnak, de a többség elsodorta őket. Ott akasztották fel a vasúti őrház falára. Két háborút jártam meg, de ennél a nőnél még nem láttam szánalomra méltóbb elítéltet, egy ujjal sem védekezett, végig azt hajtogatta, ő nem tehet róla, vörösre állította a szemafort. Mire a rendőrök kijöttek, a forgalmistanő már meghalt.

A rendőrök felírták a nevünket – egy sem akadt köztünk, aki megpróbált volna kibújni a felelősség alól, annyira meg voltunk győződve az igazságunkról. Bár én a magam kezével nem nyúltam a nőhöz, azt mondtam a bíróság előtt, hogy ugyanaz a büntetés jár nekem, mint azoknak, akik felakasztották, mert az én nevemben is cselekedtek. Felfüggesztett börtönt kaptam, a többieket sem büntették meg túlságos szigorúan.

Múltak az évek, magamra maradtam. Úgy történt, ahogy gondoltam is: a vejem sohase bocsátotta meg nekem Katika halálát, többé nem jött el hozzám, és a lányomat sem engedte. Nem szerettem hazajárni az üres lakásba, akkoriban szoktam rá, hogy egy-két nagyfröccsel végigálldogáltam az estét a kocsma sarkában, hallgattam az emberek beszélgetését.

Egyszer egy őszi estén vasutasok jöttek be a kocsmába, őrájuk figyeltem. Megütötte a fülem, hogy arról az őrházról beszélnek, ahol 1951-ben a szerencsétlenség történt, közelebb húzódtam. Azt tárgyalták a vasutasok maguk között, hogy az őrház szemaforjainak elektromos irányításáról most évek múlva derült ki, hogy nincs egészen rendben. Általában jól működött – ezért is maradhatott a hiba ilyen sokáig észrevétlen –, de néha, talán egy évben egyszer-kétszer, esőtől vagy széltől érintkezés lépett fel benne, és a szemafor magától átváltott. Megemlítették az 1951-es balesetet, és azt állították, hogy a szemüveges forgalmistanő annak idején helyesen adta le a jelzést.

Nem törődve, hogy idegen vagyok, beleszóltam a beszélgetésükbe. Elmondtam, a balesetnél magam is ott ültem a vonaton, meg vagyok győződve, hogy a nő hanyagsága okozta, és ócsárolni kezdtem a halott forgalmistanőt. Hagytak beszélni, csak mikor már elfulladtam, akkor mondta egy öregember, hogy már régen dolgozik a vasútnál, de még alig látott lelkiismeretesebb embert, mint a szemüveges forgalmistanő. Nem voltak gyerekei, családja, a szolgálatnak élt, előfordult, hogy olyan lelkiismeretesen adta át az ügyeletet, végigjárva minden őrhelyet, váltót, hogy ő, aki maga is vasutas, lekéste a vonatot, mellyel hazajárt. Azt kérdeztem, ha ártatlannak érezte magát, miért bújt el a lámpakamrában? Talán azért – felelte az öreg vasutas –, mert mégiscsak nő volt, és férfiak se nagyon mertek volna szembeszállni az őrjöngő tömeggel. A vasutasok nem vitatkoztak tovább, megitták a fröccsüket, és elmentek.

Éjszaka az üres lakásban elgondolkoztam, hogy igazuk lehet-e? Bár nem értek túl sokat a vasúti munkához, kifogásokat kerestem ellenük, de hirtelen eszembe jutott a szemüveges nő maga, ahogy kezeit tehetetlenül széttárja, megesküszik, hogy a szemafort vörösre állította, és szó nélkül hagyja a nyakába rakni a kötelet. Akkor még nem hittem el, de az arca sok éjszakán visszatért a szemem elé, és ma már úgy érzem – tudni sohasem fogom biztosan –, hogy a nő ártatlan volt.

Azóta két halottam van, az egyikre egész évben emlékezem, a másiknak ilyenkor, augusztus végén veszek egy csokor virágot, és kiviszem az őrházhoz.

Özvegy Weisz Oszkárné

Ezen az estén Henrik beszélt:

– Maguk ismernek engem, tudják, hogy nem szoktam ítélkezni emberek fölött. Ítélkezni, uraim, nehéz, megismerni az összes bűnt és az összes mentséget, minden száz évben legföljebb, ha egy igaz bíró akad, és az pont én lennék? Mindenki beláthatja, hogy nevetséges. Ezért például, ha maguk most azt kérdeznék tőlem, hogy mi a véleményem a sánta Várdairól, erről az aljas, utolsó gazemberről, nem válaszolnék egyenesen, csak két epizódot mesélnék el róla.

Mikor Lumumbát kivégezték, én nagyon fel voltam háborodva, mondom neki: mit szól hozzá, Várdai úr, hogy kivégezték Lumumbát? Nem fogják eltalálni, mit felelt erre, azt kérdezte: mi van nekem abból? Abból, hogy egy nagy néger hazafi meghalt, uraim, abból mi van neki?! De arra, amit most hallottam tőle, nem mondhatok mást, mint hogy az Isten adjon elég nyálat, hogy köpni tudjak.

Megvettem a paradicsomot és azt a kis zöldpaprikát, ami nekem kell – már említettem, hogy vegetáriánus vagyok. Épp jövök ki az üzletből, mikor találkozom ezzel a csirkefogóval, azt mondja: képzelje, Henrik úr, micsoda nagy szerencsétlenség szakadt a nyakamba, meghalt az anyám! Fogadja őszinte részvétemet – mondom neki –, ismertem a Nagyasszonyt, nyugodjon meg, ha van túlvilág, ő ott a legjobb helyet kapja. Erre vállat von: kit érdekel, hogy hová kerül a túlvilágon, sokkal nagyobb baj az, hogy kell vennem egy fekete kalapot, nyolcvan forint, és hogy tudok én kihasználni egy fekete kalapot? Legfeljebb, ha a feleségem is meghal, de hát most nincs feleségem. Ezt mondta az anyjáról, uraim, esküszöm, hogy ezt mondta: kellett vennem egy fekete kalapot, és nem tudom majd kihasználni.

És ha ismerték volna az anyját, azt a szegény Weisz Oszkárnét, ő aztán egész életében elmondhatta magáról: „Istenem, te nagyon szeretsz engem, mert gyakran látogatsz!” A férje, a részeges Weisz Oszkár semmivel se volt különb ennél a sánta csirkefogónál, egyetlen nő sem érezhette magát biztonságban tőle, még a WC-s nénikkel is kikezdett, egyszer odaajándékozta az egyiknek az egész gomb- és csatkollekciót, amit a cég bízott rá, azt is a feleségének kellett kiváltania, képzelje, mi maradt kosztpénzre! Fél rúd frankot vett, mert egészre nem futotta, és vaj helyett azt a büdös margarint, de ő még abból sem evett, úgy nevelte fel a két fiát. Az egyik: a Zsiga mindig megvédte az anyját, Weisz Oszkár ezért még az első világháború előtt kiüldözte hazulról, elment a szegény fiú Kanadába. A Weisz Oszkár csak ezt a sánta fiát szerette, ezt vitte magával mindenhová.

Mikor kitört a tizennégyes háború, behívták Weisz Oszkárt is, mielőtt elindult, azt kérdezi a feleségétől, mit kívánsz nekem erre a nagy útra? Azt kívánom – mondja a szegény asszony –, hogy csapjon beléd az első gránát, amiért elkergetted a Zsigát hazulról. Úgy látszik, uraim, mégis van valaki, aki jegyzi és teljesíti az igazságos átkokat, mert Weisz Oszkárt mindjárt az első héten úgy telibe találta egy gránát, hogy az óralánca kiröpült a zsebéből, és felcsavarodott egy faágra. Az asszony itt maradt egyedül, vagyis ezzel a sánta csirkefogóval. Ennek akkoriban jól ment, még a tizennyolcadik évét sem töltötte be, de már belekerült abba a bandába, amelyik ellopott egy egész hajórakomány parafát a Szabadkikötőből, meg más nagy üzleteket is kötöttek. Azt hiszik, adott egy fillért az anyjának? Ahogy maguk láttak tőle pénzt, úgy látott Weisz Oszkárné is. Elitta és elkártyázta.

Egyik nap az öregasszony kapott egy levelet a másik fiától, hívta ki magához Kanadába. Kérdezte, mit csináljon most, mondja erre a Várdai – mert akkor már Várdai volt és nem Weisz –, maga csak menjen ki, mutter, nyugodtan, nekem úgyis kell a maga szobája, mert meg akarok nősülni. Így beszél egy gyerek az anyjával!

Így aztán a szegény Weisz néni kiment Kanadába, de aztán is minden héten írt a fiának, kérdezte, mire volna szüksége, küldjön-e csomagot? A sánta Várdainak akkoriban éppen kezdett rosszul menni, a felesége is otthagyta, elég az hozzá, hogy hazahívta az anyját. Így meghalok, ha nem jössz haza, úgy meghalok, bírja ezt egy anya olvasni? Weisz Oszkárné is otthagyta a rendes fiát, ahol még a széket is alája tolták, és hazajött a rossz fiához, cselédnek. Találkoztam vele kint a téren, mint egy dáma olyan volt, kiöltöztette a Zsiga, rendbehozatta a fogait, az ujján gyűrűk: haudujudu, Miszter Henrik? Mondom neki, asszonyom; majd itt lesz magának haudujudu. Felsóhajt: mit csináljak, Henrik úr, ennek a fiamnak nagyobb szüksége van rám.

El kell ismerni, hogy Várdai szépen beszélt az anyjával – egészen addig, míg ki nem zsarolt tőle mindent, amit hazahozott. Eladta az öregasszony ruháit, ékszereit, és a pénzzel valami link üzletbe kezdett. Megtalálta a szerencséjét – ezért mondják, hogy a szerencse vak, mert különben az ilyen gazembert messzire elkerülné –, amikor már gurult a kocsija, újra gorombán viselkedett. Weisz néni a maradékokat ette, és kötényt hordott, hogy eltakarja ruháján a foltokat. Pénzhez jön a nő is, Várdai hamarosan talált új feleséget magának, most nem küldte el az anyját, ő költözött el hazulról, otthagyta az öregasszonyt egyetlen fillér nélkül. Én adtam neki pénzt bélyegre, hogy írhasson a másik fiának Kanadába. Zsiga el is jött érte, és elvitte magával.

Elért minket a második világháború is, sok szenvedést hozott, de azt a javára kell írni, hogy egy bomba telibe találta Várdai házát – úgy mint az apját egy gránát az elsőben –, ott maradt egy szál kabátban, többé nem volt egzisztencia, a második felesége is otthagyta. Járkált a sánta lábával ide-oda, sehová nem fogadták be, végül is elszánta magát, hogy újra hazahívja az anyját. Ha eddig nem hitték, uraim, most láthatják, hogy az emberi aljasságnak nincs határa. De talán az anyai szeretetnek sem. Ahogy a felszabadulás után megindultak a vonatok, Weisz néni hazajött.

Most is találkoztam vele kint a téren. Meg akartam kérdezni, hozott-e magával mindjárt koldusbotot is, de aztán ránéztem, és nem mondtam semmit. A fia most sem eresztette vissza üres kézzel, szép új ruhát viselt, de az öregasszony már nagyon megtört, az arca kétoldalt behorpadt, olyan volt, mint aki már szeretne meghalni, de nem hagyják. Nem akarom untatni magukat, uraim, azzal, hogy szedte el Várdai most is az öregasszony minden pénzét és holmiját, hogy alázta meg, mikor már nem maradt semmije sem. Bevallom: én azt kívántam, történjen az egész minél gyorsabban, így legalább Weisz néni hamarabb visszamehet Kanadába. Vissza is ment.

Évek múltak el, Várdai megöregedett, és mint a gonosz emberek általában, vénségére egyedül maradt. Ahogy a cigány átok mondja: olyan ritkán nyitották rá az ajtót, hogy a küszöbén kinőtt a fű. Kire gondolt volna másra, mint megint az anyjára? Ő maga nem mert írni, egy szomszéddal küldetett levelet, hogy milyen beteg.

Maguk nem fogják elhinni, uraim, de az öregasszony harmadszor is hajóra szállt, hogy hazajöjjön, bár elmúlt már nyolcvanéves, és tudta, hogy itthon most sem várja más, mint eddig bármikor. A szíve már nem bírta a nagy utat, özvegy Weisz Oszkárné ott halt meg a hajón, a nagy óceán közepén, egyforma távolságra a két fiától, de még a halálos ágyán is azt kérte, hogy hozzák haza, és itthon temessék el. A sánta Várdai szerint csak azért, hogy neki külön kiadásokat okozzon a fekete kalappal, melyet egyáltalán nem tud kihasználni többé.

Dürr, a tolvajok réme

A lámpagyújtó már egy órával korábban járta végig a Kiskör gázlámpáit mint nyáron, mikor az egyik este – november elején – néhány fejkendős parasztasszony vágott keresztül a téren, megálltak a feltartott kezű katona szobra előtt, letették virágaikat a szürke márványlapra, álltak néhány pillanatig, aztán ahogy jöttek, el is mentek a Keleti pályaudvar felé. Már a hatodik év telt el a nagy harcok óta, és minden évben kevesebben jöttek ki a téri szoborhoz gyászolni vagy emlékezni.

– Jól van ez így – mondta Fehér –, hagyjuk meghalni a halottakat, mert nincs szörnyűbb annál, mint mikor fenn járnak az élők között. Én magam is ismertem egy embert, akinek nem sikerült meghalnia.

Dürr Józsefnek hívták, egy özvegyasszony egyetlen fia volt, a villamosvasútnál dolgozott mint kalauz. 1956 októberében a felkelők közé állt – hogy miért, azt nem tudom, ezekre a dolgokra különben is jobb orvosság a felejtés, mint a magyarázat –, és mivel ügyes és elszánt gyerek volt, rábízták az egység legfontosabb fegyverét: a páncélöklöt, melyet Isten tudja, hol zsákmányoltak. Nem tudom, uraim, ismerik-e a páncélöklöt, elég legyen annyi, hogy alig valamivel veszélyesebb a kezelőjére, mint az ellenségre, hivatalos katonai számítások szerint, amíg a páncélököl leküzd egy tankot, átlag három lövéssel, addig a kezelője és maga a fegyver is elpusztul.

Dürr sem járt másképp, pont a feje mellett robbant fel a páncélököl, a csöve úgy szétnyílt, mint a tubarózsa, a láng szétégette Dürr arcán a bőrt, a repeszek át- és átjárták a húsát, kiverték a fogait. Kórházba vitték, az orvosok – hogy valamit csináljanak olyankor is, amikor már nem lehet csinálni semmit –, úgy ahogy kiszedték a repeszeket, összevarrták az arcát, de ez az arc többé nem hasonlított emberi ábrázathoz.

Anyja vitte haza Dürrt a kórházbál, otthon előre elzárt minden tükröt, és megágyazott a fiának a díványon, három liter bort készített ki neki. Az öregasszony mindent megtett, hogy Dürr ne józanodjon ki többé, úgy képzelte, a fia így könnyebben el tudja viselni majd az életet. Eladta szobájukból a bútorokat, fehérneműket, és bort hozott a szétzúzott fejű fiúnak, éjszakánként ott üldögélt a dívány mellett, és mesélt vagy énekelt.

Mikor a lakásból kifogytak az eladható holmik, az öregasszony erején felüli munkát vállalt, rázárta fiára az ajtót, és eljárt a Vágóhídra belet mosni, konzervgyárban emelgette a ládákat, néha napi tizenkét-tizenhárom órákat is dolgozott. A második tél, melyet ilyen túlhajtott munkával töltött el, el is vitte őt.

Dürr magára maradt. Két év után újból ki kellett lépnie az utcára. Már az első találkozásoknál megértette, hogy anyjának igaza volt, mikor rejtegette őt az emberek elől, amerre elment, még a gyermekkori ismerősök is elfordították a fejüket, vagy kezüket a szemük elé emelték, hogy ne kelljen ránézni. Dürr tovább ivott, még aznap éjszaka egy kocsmában eladta a lakását tízezer forintért, a pénzt egy hét alatt elszórta, és fedél nélkül maradt.

Ezután a csatornában aludt. Nem tudom, aludtak-e már az urak csatornában, ha nem, akkor el kell mondanom, hogy az oldaljáratok lejtenek a központi csatornaág felé, tehát a járatok vége általában szárazon marad, csak egészen nagy esők idején jön fel idáig a víz, és mossa be a csavargók nyoszolyáját: néhány marék szalmát vagy rongyot. Sötét, meleg odú ez különben, csak sajnos, a patkányok is tudják, sokszor megzavarták Dürr álmait.

Innen járt fel hajnalonként, mikor a rendőrposzt is behúzódik valahol megmelegíteni fagyos lábait, és elindult, hogy megszerezze napi szükséges italát. Enni különben is alig evett, népbüfék sarkában húzódott meg, leste, hogy az étkezők közül ki hagy valamit a tányérján: levest, főzeléket vagy egy kenyérdarabot, mikor az illető megtörölte a száját, és elfordult, Dürr előretört a sarokból, könyökével félresodorta a társait, és megette a maradékot. Előfordult néha azonban, hogy az étkező csak egy pohár szódavízre váltott blokkot magának, s mire visszatért, már üresen találta a tányérját. Dürr így többször is lebukott, hamarosan mindenki ismerte amúgy is jellegzetes fejét, a kiszolgálók, ha meglátták, már kacsintottak egymásnak: „Jön az ortopédfejű”, és csak akkor engedték be, ha legalább tíz forintot fel tudott mutatni.

Dürr kéregetni próbált, de a rendőrök újból és újból elzavarták az utcasarkokról, az emberek különben is szívesebben adnak jól táplált, gusztusos, egészséges koldusoknak, akiknek legfeljebb annyi bajuk van, hogy egyik lábukat bedugják maguk mögé egy kitörött pinceablakon, mintha hiányozna. Dürr már hónapok óta éhezett, míg csak véletlenül rá nem talált egy jövedelmező kereseti forrásra.

Egy este kint csavargott Kőbányán. Egy hosszú és egyenes utcába vetődött el, ahol nincsenek lakóházak, csak a gyárak hátsó kerítései néznek egymással farkasszemet. Dürr ment az út közepén, fejét lehorgasztva, Isten tudja, mire gondolhatott, mikor a magas gyárfalon keresztül egy csomagot dobtak a lábaihoz. Felvette, és el akart futni vele, de három férfi, aki eddig a fal mellett várakozott, nem engedte. Dürr birkózni kezdett velük a csomagért, késéhez, mely egyedül maradt meg személyes holmijai közül, nem juthatott hozzá, de azt sziszegte, hogy kiabálni fog, és mindannyian a rendőrség kezére kerülnek.

A három férfi alkudozni kezdett, húsz forintot ígértek Dürrnek, ha félreáll az útjukból. Dürr, bár nem tudta, hogy mi lehet a csomagban, nem adta oda ennyiért, száz forintot szedett ki a tolvajokból. Hosszú idő után ezen az estén vacsorázott újból rendesen, sőt még arra is maradt pénze, hogy éjszakára ágyat béreljen magának a Dobozi utcában, a régi Üdvhadsereg menhelyen, melyet most a kerületi tanács kezel. Sokáig forgolódott a tiszta párnák között, az öröm nem hagyta elaludni, tudta, hogy talán évekre megoldotta az életét.

Ezentúl Dürr a tolvajok üldözésére specializálta magát. Mivel jól ismerte a gyárakat és környéküket, tudta, hol vannak azok a helyek, ahol lopott árukat vagy szerszámokat ki lehet csempészni. Ismerte a kis tolvajokat: nőket, akik véres rongyok alatt tojásokat hoztak ki a konzervgyárból, bízva abban, hogy a portás nem mer hozzányúlni az undorító rongyokhoz; ismerte a sofőröket, akik a pótkerék gumijában csempészték ki a tiszta szeszt, gyakran lesben állt a népligeti sötét töltés mellett, ahol fusizók cipelték hátizsákban hazafelé a gyárban összeeszkábált kisgépeket; ismerte a hamis szállítólevelek útját, a civileknek leadott gyümölcsösládákat, a felnyitott, megdézsmált és újból lezárt tejeskannák titkait.

Mindenütt megkereste a tolvajokat, és egyezséget ajánlott fel nekik: ha pénzt kap, hallgat az ügyről. Senki sem merte megkockáztatni a lebukást, Dürr egyre jobban keresett, vissza tudta vásárolni a régi lakást, és nagy márványkövet emeltetett az anyja sírjára. Egyszer azonban veszedelmes akcióba ártotta magát.

Egy kocsmai beszélgetésből véletlenül megtudta, hogy egy kerület nyolc vagy kilenc hentesboltja csal és összejátszik egymással: alacsonyabb osztályba sorolt árukat első osztályúnak adnak el, a húst öntözik, hogy teleszívja magát vízzel, a mérlegtányér aljára tizenöt dekás faggyúcsomót ragasztottak, minden pénteken benn maradnak az üzletben, maszek-leltárt készítenek, és a hasznot szétosztják. Ugyanakkor a boltok védszövetséget kötöttek, ha kellett, árukat irányítottak át, és értesítették egymást a várható ellenőrzésekről.

Dürr egy péntek este zárás után kopogtatott be az egyik boltba, látta hogy világosság szűrődik ki a réseken, addig döngette a redőnyt, amíg felhúzták. Belépett, kését védekezően maga elé emelte, és elmondta, hogy tud a lopásokról, pénzt kért. A hentesek letagadták az ügyet, és azt ígérték, hogy ők jelentik fel Dürrt rágalmazásért. Erre Dürr szabad kezével tantuszt dobott a fali telefonba, feltárcsázta a 123-456-ot, a központi kapitányság számát, és a kagylót az üzletvezető felé dobta.

Most nem érte be kisebb konccal, heti ötszáz forintot követelt magának, tudta, hogy a henteseknek így is bőven marad pénzük. Elkeseredett vitatkozás után a tolvajok végül beleegyeztek ebbe, legalábbis látszólag. A nyolc vagy kilenc üzletvezető tanácskozásra gyűlt össze, hogy lehetne kiszabadulni ebből a kutyaszorítóból. Nemcsak a heti ötszáz forintot sajnálták, sokkal inkább tartottak attól, hogy az állandóan részeg Dürr valahol kifecsegi a titkukat, ami – társadalmi tulajdon elleni vétségről lévén szó – legalább öt-tíz évi büntetéssel járna valamennyiük számára. Arra természetesen nem gondoltak, hogy a lopást abbahagyják. Egy fiatal hentessegéd vállalta magára, hogy elintézi az ügyet.

Dürr azonban mintha felismerte volna szándékukat, nem hagyta magát kelepcébe csalni, vigyázott, csak nyilvános helyeken találkozott a hentesekkel, a pénz átvétele után pedig igyekezett nyomtalanul eltűnni előlük. Hosszú időbe tellett, amíg a hentessegéd kinyomozta, hogy Dürr esténként egy Dob utcai kocsmában szokott álldogálni.

A fiatal segéd beküldte egyik nőjét ebbe a kocsmába, azzal a feladattal, hogy ismerkedjen meg Dürrel, és csalja ki egy városszéli kis víkendházba. A lány, hogy ne keltsen feltűnést, csak a harmadik este szólította meg az égett arcú férfit.

Dürrnek akkor már évek óta nem akadt dolga nővel, titokban arról ábrándozott, hogy majd egy vak lánnyal találkozik össze, aki nem látja az ő arcát, talán egy telefonközpont kezelőnőjével. Valahányszor az útkereszteződéseknél felhangzott a vakok sípjele, akik segítséget kértek az átkeléshez, Dürr felkapta a fejét, és odasietett, de azt tapasztalta, hogy ezek a vak lányok általában meleg és dédelgető otthonban laknak, egyik sem vállalná az ő kivert kutya sorsát.

Most is gyanakodva fogadta a hentessegéd nőjének közeledését, bár természetesen sejtelme sem volt, hogy a lány kihez tartozik. Először nem akart szóba állni vele, de mikor a lány minden este visszatért, engedett fel lassanként. Dürr szerelmes lett a lányba, gyerekkoráról és az anyjáról mesélt neki, megkérdezte, hogy ha elmegy valamelyik híres sebészhez, és sikerül átoperáltatnia az arcát, hozzájönne-e feleségül? A lány, bár irtózott Dürrtől, a kapott utasítás szerint igent mondott.

Egy kora tavaszi estén sikerült kicsalnia Dürrt a víkendházba. A hó töretlen maradt az utakon, a víkendház ablakát is fatábla takarta. Bent a víkendházban Dürr letérdelt a lány elé, átfogta a térdét, és szörnyű arcát a lány szoknyájára hajtotta. Így érte hátulról az első késszúrás, majd a többi számtalan, melyek közül pedig egy is elég lett volna, hogy életét kioltsa.

Szegények fölfelé

Ezen az estén Anda beszélt:

– Anyám, ahogy öregszik, egyre jobban szeret mesélni. Mikor hazajövök Debrecenből, nem csinálok estére programot, anyám begyújt a sparherdbe, krumplit sütünk, és ő mesél. Nagyrészt már ismerem, amit előhoz, mégis szeretem hallgatni. Legtöbbször a régi lakásainkról mesél.

Mikor még kicsi voltam, sokfelé laktunk. Angyalföldön születtem, itt egy szobánk volt, ez jelentette egyúttal a konyhát is. Apám öntödében dolgozott, éppen akkoriban, mikor én születtem, megbetegedett a gáztól, alkalmi munkákból élt. Napi egypengős keresetből nem tudtuk fizetni a lakbért, el kellett költöznünk. Így kerültünk a Bagolyvárba.

Ezek nagy, ormótlan házak voltak, kívülről kék és szürke festékkel mázolták át őket. Itt egy másik családdal béreltünk közösen egy kétszobás lakást. Nekünk jutott a belső, ha be akartunk menni a szobánkba, el kellett haladni a szomszéd család mellett. Egy darabig békésen éltünk, de az apám egyszer összeveszett velük valami macskán, és a szomszédok nagyon megharagudtak ránk, még látni se akartak minket. Deszkából építettek egy folyosót, keresztül a szobájukon, és nekünk ezen kellett bejárni a saját szobánkba, akárcsak egy alagúton.

Már iskolába jártam, mikor idejöttünk lakni a Nagyfuvaros utcába, ahol most az anyám él. Nem azért maradtunk itt, mert jobban éreztük magunkat ebben a lakásban, mint máshol, hanem azért, mert még költözködésre sem volt pénzünk.

Egy szekrényünk volt, ennek is megették a hátát a poloskák, úgy támasztottuk neki a falnak, hogy újságpapírt tűztünk rá. A szobában nyugodtan lehetett játszani, nem vették el a helyet a felesleges bútorok, még egy ágyunk volt és pár szalmazsák. A szobából egy kiskamra nyílt, én ezt szerettem legjobban a lakásból, az előző lakó ugyanis nagy csomó rongyos könyvet hagyott nálunk, ezeket lehetett ott olvasgatni.

Egyszer váratlanul ki kellett hordanom könyveimet a kamrából. Megnősült a nagybátyám, és odajött hozzánk lakni, kibérelte tőlünk a kis kamrát. Annus, a felesége, cselédlány volt, nagyon tiszta, jószagú nő. A kamrát is szépen kitakarította, mielőtt beköltöztek. Pont egy ágy fért el benne.

Mi korábban mentünk aludni, mint ők, de nemsokára hallani lehetett, hogy ők is lefekszenek, és leoltják a villanyt. Alig múlt el egypár perc, Annus elkezd sikoltozni, hogy jönnek a svábbogarak. Csakugyan hallatszott, ahogy a svábbogarak kaparnak a falon, aztán egy szép start-fejessel levetik magukat a mélybe. A nagybátyám felgyújtotta bent a lámpát, és piff-paff, a papucsával verte le őket a falról. Megint eloltja a villanyt, aztán újra felgyújtja, mert jött a többi svábbogár. Megint piff-paff, így ment egész éjszaka. Az öcsémmel hülyére nevettük magunkat.

A felszabadulás után befejeztem az elemit, de nem mentem el dolgozni. Bekerültem egy téri galeribe. Otthon kaptam enni, de pénzt, persze, egy fillért sem láttam az anyámtól. Ha szórakoztam, magamnak kellett összehozni a pénzt. A téren akkor sokan dominóztak pénzbe, lusták voltak, hogy hazulról hozzanak dominót, én szereztem két készletet, és kölcsönadtam játékosonként egy forintért. Persze, a rendőrök hamar kifigyeltek, egymás után hat készletet is elvettek, be kellett csukni a boltot.

Pénz viszont, mondom, mindenképpen kellett, áttértem a sakkra. Ha a fiúk láttak egy részeg palit a sakkozók körül, elkezdték ugratni az illetőt, hogy üljön le játszani velem kétforintos alapon. Cukkolták: mi van, még egy ilyen kisfiúval sem mer kiállni? Leültették a tábla mellé, én pedig szépen lefosztottam. Egyszer odajött egy részeg suszter, az nagyon leégett. Elnyertem kétszáz forintját, már nem volt egy vasa sem, de még játszani akart, hogy van neki egy csele, amit ki akar próbálni ellenem. Föltette a kalapját két partira. Elnyertem azt is, aztán a kabátját, a nadrágját, levetkőztettük a susztert gatyára.

Épp arra járt egy rendőr, óriási botrány lett az ügyből, engem is bevittek az őrszobára. Egész este bent tartottak, megígérték, ha két héten belül nem állok be dolgozni, elküldenek a javítóba.

Oda aztán semmiképp sem akartam kerülni, inkább munka után néztem. Munka, persze, akadt, de mind unalmas „hórukk”, kőművesek mellett, anyagmozgatónak, villanyszerelőknél hornyot vésni. Inkább Aszód, gondoltam magamban, mikor egy este összeakadtam a téren az öreg Henrikkel. Ő akkor egy orvosi műszergyárban dolgozott, és csak úgy mellesleg – ahogy ő mondta – a gyár sakkcsapatát vezette. Én szerintem ez volt a fő foglalkozása, és a többi volt a mellesleg. Megkérdezte tőlem, nem akarok-e náluk játszani, rámennek, hogy bekerüljenek az NB II.-be. A gyár támogatja a sakkot, ha odamegyek, el tudja intézni, hogy fölvegyenek ipari tanulónak. Érdekelt a dolog, mert rengeteg kis gép volt a gyárban, és ezekkel mindig szerettem játszani. Felvettek tanulónak rendes, hároméves szerződéssel.

Már mint tanuló is elég jól kerestem, „kilőttem” a téri fiúk közül, új ruhát csináltattam, és fél évenként új cipőt vettem. Amellett úgy látszott, hogy még jobban fogok keresni, külön üveghegesztési tanfolyamra küldtek, és más speciális dolgokat is taníttattak velem.

Persze, a térre csak kijártam, nem tudtam meglenni a galeri nélkül. Én soha olyan jól nem éreztem magam, mint ha elmentem velük csavarogni. Volt például köztük egy fiú, a „Noki”, aki mindig mesélt. Tudtuk róla, hogy akkor találja ki a történeteket, mikor mondja, olyanokat: „ez akkor történt, mikor én gyöngyhalász-matróz voltam egy Jáva-szigeti hajón, és a vad hegyi kutyák elrágták a hajó rögzítő kötelét”, mégis olyan érdekes volt, hogy az ember mindenről megfeledkezett, ha őt hallgatta. Vasárnap esténként kijártunk a lóversenypálya elé nőt szerezni, a leégett nők olcsón adták magukat, némelyik így akart vonatpénzt szerezni hazáig. Nékem nem akadt dolgom velük, már tizenhat éves elmúltam, de még elég gyáva voltam akkoriban, csak néztem a többieket, hogy alkusznak a nőkre.

Anyám sírt, hogy ne menjek a fiúkkal, főleg szombat esténkint szerette volna, ha otthon maradok, és hallgatom vele a rádiót. Én mindig mondtam neki, hogy nem megyek sehová, persze, a végén csak leugrottam a kultúrterembe táncolni. Majdnem mindig verekedéssel fejeződött be az este. Így folyt az életem két, két és fél évig.

Egyik nap behívat a főnököm, hogy a gyárat letelepítik Debrecenbe. Nem viszik le a teljes munkáslétszámot, csak azokat az embereket, akiket a vállalatvezetőség pótolhatatlannak tart. Rám néz, és azt mondja: Nagyon szeretné, ha én is lemennék. Idén felszabadulok, kapok majd lenn szolgálati lakást, egy műszaki részleget fogok vezetni, mint beosztott technikus. Gondolkozás nélkül rávágtam, hogy nem megyek le Debrecenbe, én pesti fiú vagyok, itt lakik az anyám, itt élnek a barátaim. A főnök bólogatott: Jól van, kényszeríteni nem fognak, de azért gondolkozzam a dolgon, van még két hetem, hogy döntsek.

Hülye fejjel otthon is elmondtam, hogy mit ajánlottak föl nekem. Anyám sírt, hogy még egyszer nem adódik majd ilyen alkalmam kiszabadulni a térről, a végén el fogok zülleni, nem lesz belőlem semmi, éppen úgy, mint ebből meg abból, és felsorolta az egész galerit. Elgondolkoztam: csakugyan, majdnem mindegyik fiúnak volt módja, hogy följebb kerüljön, de egyik sem használta ki. Elment katonatisztnek, aztán kilépett a tisztiiskoláról, lement szakérettségire, és az ablakon keresztül szökött haza, tanult énekelni, aztán abbahagyta, és ma mind csak csavarog, hol itt dolgozik, hol ott. – Lehet, hogy én is így fogok járni? – töprengtem magamban. – Miért is ne? Ráadásul a bandában a legtöbb fiú erősebb és életrevalóbb volt nálam, én sohasem tanulok meg úgy beszélni és verekedni, mint például „Noki”. Ha én leégek, sokkal jobban le fogok égni, mint ők. Anyám folyton beszélt: apád, ha élne, letörné a derekadat, de jó is, hogy nem él, mert újra meghalna bánatában. A végén azt ígérte, ha nem megyek le Debrecenbe, akkor ő kinyitja magára a gázcsapot.

Nem lehetett kibírni otthon, munka után nem mentem haza, inkább éjfélig kint maradtam a téren, különben is, mióta az a veszély fenyegetett, hogy elkerülök innen, még jobban szerettem a teret.

Egyszer csak összetalálkozok a Henrikkel. Ő akkor már rég elment a mi gyárunkból, a pénzverdében dolgozott, a tanult mestersége ugyanis aranyműves. A Pénzverőből aztán valamiért kirúgták, állítólag kevesellte az órabért, emelésért folyamodott, de nem adták meg neki. Ő azt mondja, azért, mert valamelyik főnöke nem szerette a sakkot. Akkoriban éppen állás nélkül volt.

Mondom, találkoztunk, nagyon örült nekem, leültünk egy padra beszélgetni. Végigbeszélgettük az éjszakát.

Hogy vagyok, mint vagyok? Jól, mondom. Henrik a térdén egy szatyorban egy rakás paradicsomot szorongatott. Kérdezem tőle:

– Ez a vacsora?

– Ez. Maga nem tudja, hogy én növényevő vagyok?

– Mióta?

– Van már vagy húsz éve. Akkoriban nekem jól ment, volt egy kis aranyműves üzletem. A feleségem minden nap libát főzött és kacsát, de szegény olyan rosszul tudott főzni, hogy egy egész életre megutáltatta velem a húst. Csak a főzeléket ettem meg, rá is szoktam egészen.

Henrik bólogatott.

– Tudja, milyen jól jött az nekem Mauthausenben? El sem tudja képzelni. Nagy, erős emberek, atléták, birkózók lefogytak a súlyuk felére, nekem pedig a világon semmi bajom nem volt, pedig tudja, mi volt Mauthausenben? Por, piszok, közönséges beszédek.

Henrik közben eszegette a paradicsomot, ha kibuggyant a leve, utánakapott a szájával.

– Azért is nem érdekel engem, hogy munka nélkül vagyok. Mi kell nekem, uram? Nyáron kétnaponként egy kiló paradicsom, egy kiló zöldpaprika meg egy fél kiló kenyér. A nővéremnek van gázsparherdja, annyi teát főzhetek, amennyit akarok. Húst csak télen eszem, akkor muszáj, mert nagyon fázok. Fogok én tanult mester létemre nyolcszáz forintért dolgozni? Egy ilyen kaliberű ember, mint én vagyok? Kivárom, amíg adódik egy ezernyolcszáz-kétezer forint. Már ígértek is egy kisipari szövetkezetben. Énnekem nem lehet dirigálni, uram.

Erre elmesélem Henriknek, hogy én is éppen így állok a gyárral, nem akarok lemenni Debrecenbe. Henrik rám néz:

– Ember, ne őrüljön meg! Kapja a hóna alá a kuffert és induljon. Menjen le holnap, menjen el ma, menjen el, ha lehet, tegnap. Ilyen sanszot kihagyni? Meg tudja csinálni az életét, mérnök lesz magából. Alles was gut und teuer. Mit akar még?

– De maga azt mondta az előbb, hogy magának nem fognak dirigálni, akkor nekem sem fognak.

– Hogy méri magát hozzám? Én egy vén taknyos vagyok, maga előtt ott van az élet! És miért nem megy el, mit nem tud itt hagyni?

Mondom, hogy az anyámat.

– Az nem igaz. Olyan anya nincs, aki ne küldené el a gyerekét minél messzebb a tértől.

– Jól van, akkor nincs. A tér meg a fiúk.

– A tér? Ide hallgasson. Maga tudja, hogy én mióta járok ki a térre, és tudja, hogy mindig itt vagyok. Amit én mondok a térről, az, elhiheti, igaz. Ide hallgasson: a tér egy meleg mocsár. Tele piszokkal, sárral. Itt csak a magamfajta disznók érzik jól magukat, akiknek annyira kell az a kis meleg, hogy nem számít nekik, ha piszkosak lesznek. Maga nem idevaló: fiatal, egészséges, jó szakmája van. Még akkor se maradjon itt, ha a tér közepén szülte volna az anyja.

Ismertem én is azokat a dolgokat, amelyeket Henrik előhozott, de hogy éppen ő mondta, aki szakmát szerzett nekem, megindított. Azután is, minden este eljött hozzánk agitálni, a végén erőszakkal vitt ki a vonathoz.

A többi már nem túl érdekes. Négy éve dolgozok lent Debrecenben. Megnősültem, az is lehet, hogy mérnök leszek, a gyár esti egyetemre akar küldeni.

Csak néha járok haza, hozok valamit anyámnak, ilyenkor szoktam találkozni a régi galerivel. Nézem, hogy megkoptak, ugyanazokat a vicceket csinálják, mint évekkel ezelőtt, mikor még én is közéjük tartoztam. „Noki” még most is mesél, de már előre ki tudom számítani, hogy mit fog mondani. Henrikkel találkozok a múltkor, kezet fogunk, azt mondja: Uram, a mocsár lassan kiszárad.

Straznyiczky, a magyar apa

Ezen az estén Straznyiczky beszélt, a segédszínész:

– Ezerkilencszáztizenötben, a világháború második évében mint fiatal színész egy kisebb vidéki társulatnál játszottam. Hiába hozattuk le Pestről a hazafias sikerdarabokat: „A vén zászlótartó”-t, az „Asszony mint főhadnagy”-ot, a közönség már megunta a háborús történeteket. Csak hátul ácsorgott néhány ember, az első tíz sorba nyugodtan ültethettünk volna krumplit, nem is ártott volna gyér vacsoráinknak. Képzeljék el a megdöbbenésemet, mikor egyik alkalommal – épp a „Vén zászlótartó” szerepelt a műsoron – az első sor közepén egy magas, elegáns urat vettem észre. A nagy monológom közepén leszóltam a súgóhoz: ki kapott potyajegyet? De a súgó azt felelte, hogy az illető úr szabályszerűen jegyet váltott a pénztárnál.

Nékem úgy tűnt, hogy az elegáns úr az én játékomat követi a legnagyobb figyelemmel, igaz, én alakítottam magát a vén zászlótartót. A nagy monológom befejező mondatainál: „Ki vagyok én? azt kérdezed. Egy magyar apa voltam, fiamat elveszítettem, tehát apának nem mondhatom többé magamat, de magyarnak megmaradok halálom órájáig. Éljen a császár!” – az úr összeütötte fehér kesztyűs kezeit.

Előadás után kopogtatnak az öltözőm ajtaján, az elegáns úr lépett be, meghajolt és átnyújtotta a névjegyét: doktor Mateidész József polgármester.

– Miben állhatok szolgálatára?

– Először is engedje meg, hogy gratuláljak a produkciójához. Ön meglepő szívhangokat talált az apa fájdalmainak ecsetelésére. Önnek valóban vannak gyermekei?

– Nincsenek, polgármester úr, remélem, hogy nincsenek.

– Csodálatos. Csodálatos! Mennyi a fizetése itt a színháznál?

– A tizedik sor jövedelme az enyém, polgármester úr.

– Amely majdnem mindig üres. Hajlandó volna állami szolgálatba lépni?

– Miről volna szó?

A polgármester kis szünetet tartott, és jelentőségteljesen rám nézett.

– Ön lenne a Magyar Apa.

Ismertette a feladatot, melyet el kellene látnom. Bocskai-ruhát vennék fel, kimennék a pályaudvarra, és mint egyszerű magyar apa, akinek a fia már kint harcol a csatatéren, buzdítanám a frontra induló katonavonatokat, esetleg mint magyar apa meg is áldanám őket.

Az éhhalál szélén álltam, még a zálogcéduláim is zálogban voltak, nem maradt más választásom, fel kellett raknom a fehér szőröket: az ősz bajuszt és a Kossuth-szakállt. Kivonultam a pályaudvarra, és egy Szerbiába menő katonavonat előtt megtartottam a szűzbeszédemet. Micsoda siker volt, kedves uraim! Mikor a fiamról beszéltem, akit a keblemen dédelgettem, mégis én magam küldtem ki a harcmezőre, hogy a hazáért, a császárért harcoljon, és ha kell, meghaljon, én magam is meghatódtam, és becsületszavamra mondom, ha lett volna fiam, egy ingben kizavartam volna a frontra. A katonák sírtak, csak úgy zengett a „Megállj, megállj, kutya Szerbia”, esküszöm, ha találnak egy szerbet, ott helyben átharapják a torkát.

Másfél évig úgy éltem, mint Marci Hevesen. Ebéd előtt és vacsora előtt lementem a pályaudvarra, megríkattam a katonavonatot, aztán jól bezabáltam. Már diétát kellett tartanom, mert az arcom túlságosan kigömbölyödött, márpedig egy magyar apa, aki egy évezredig állt a viharban, a Kárpátoktól le az Aldunáig, ekkora strapától nyilvánvalóan csak sovány lehet.

Hála hülye tábornokainknak, akik még akkor is elveszítették volna a háborút, ha egyáltalán nem lett volna ellenség, beszédeim hatása egyre csökkent. Panaszkodtam is Mateidész úrnak; én mint magyar apa egyedül képtelen vagyok megnyerni a háborút. Ezerkilencszáztizenhat őszén vágták hozzám az első paradicsomot, rögtön utána az első rohadt paprikát, ezentúl a pucerájos átalányban tisztította Bocskai-ruhámat. Bevallom: éjszakánként alig tudtam elaludni, sohasem hittem magamról, hogy zseniális színész vagyok, de egész pályafutásom során nem hajítottak fel a színpadra hagymánál aljasabb növényt. Vívódásaimnak szerencsére véget vetett a háború elvesztése.

A kommün idején feljöttem Pestre, és újra beálltam egy kisebb társulathoz, viszonylag nem kerestem rosszul, de nem játszottam három-négy mondatnál hosszabb szerepeket. Sokszor eszembe jutott régi nagy alakításom: a „Magyar Apa”, mikor egy-egy katonavonat fél óráig csak engem hallgatott a pályaudvaron, és nem szégyellem: úgy sírtam, hogy a párnámban összecsomósodott a csirketoll.

El lehet képzelni örömömet, mikor egyik nap a Rákóczi úton összeakadtam Mateidész polgármester úrral. Meg akartam szólítani, de egykori gazdám úgy tett, mintha nem ismert volna fel, csak a szemével intett, hogy kövessem. Legnagyobb megdöbbenésemre egy szociáldemokrata pártszervezetbe vezetett. Behívott egy szobába, kulcsra zárta, és meghatottan felém fordult.

– Kedves jó Straznyiczky úr. A régi vállalkozásunk, mely oly sok sikert hozott önnek, és nem tagadom, nekem is: kitüntetések, jutalmak formájában, sajnos csődbe ment. De nem hiszem, hogy a szociáldemokrata párt ne tudna használni egy magyar apát!

Másnap elmentünk a párt egyik vezetőségi tagjához, Vachsberger Benjámin elvtárshoz. Figyelmesen végighallgatta a műsoromat, és nem látszott elégedetlennek.

– Az ötlet – mondta – nem rossz. Tömegeink még fertőzöttek a nacionalizmus mételyétől, egy magyar apa – ha helyesen élünk vele –, valóban jelentős hatást tudna gyakorolni rájuk. De az egészet át kell szervezni.

– Igen. Talán az kellene, hogy két fiam volt, és mind a kettő elpusztult a háborúban, halál a császárra!

– Ki beszél itt a császárról? Döglött oroszlán. Most nem őellene harcolunk, hanem a kommunisták ellen. A két halott fiú nem rossz. Meg lehet tartani őket, azzal a változtatással, hogy a munkásosztály érdekeit védték, és szélsőséges kommunista terrorlegények ölték meg őket.

A magyar apafigura külsejében is átalakult: Bocskai-ruha helyett overallt és bakancsot öltöttem, csak háromnaponként volt szabad borotválkoznom, akkor is használt pengével, hogy azért megfelelően borostás maradjak, a Himnusz helyett pedig a „Fel szocialisták, sorakozzunk”-ot kellett énekelnem, de az „Én az egyszerű munkás, a magyar apa mondom néktek, proletár testvéreim” – kezdetű beszédem sikere felülmúlta a harctérre buzdító szónoklatét. A gyárakban, ahol megfordultam, ugrásszerűen megnőtt a szociáldemokrata párt tagjainak a száma, és kiközösítették a kommunistákat. Talán ezért történt, hogy mikor Kun Béla és a többi kommunista vezér kijött a börtönből, az egyik megürült zárkába sietve bezártak engem, és csak a fehér lovas Horthy Miklós fővezér szabadított ki.

Mateidész úr ott várt engem a börtön kapujában, gomblyukában stilizált dicsfényt viselt. A Magyar Glória Párt helyiségébe vezetett, és meghatottan fordult felém.

– Kedves jó Straznyiczky úr! Én mindig tudtam, hogy nagy ötletünk: a „Magyar Apa” szerencsés órában fogant. Egyszerűen elképzelhetetlen egy olyan rendszer, amely ne tudná használni. A párt vezetősége nevében igaz magyar szeretettel köszöntöm. Parancsoljon, itt az előleg, vegyen egy olyan Bocskai-ruhát, amilyet a háború idején viselt, holnap országos körútra indul mint Glória párti magyar apa.

– De hát azt sem tudom, mit kell mondanom!

– Ugyanazt, mint régen: a kommunisták megölték a két fiát, csak nem szabad annyira szidni a kommunistákat, mint szociáldemokrata magyar apa korában, mi mérsékeltebb párt vagyunk, és természetesen a „Fel szocialisták, sorakozzunk!” helyett a „Veni creator spiritus”-szal kell zárni a beszédét.

Ezután számtalan közös vállalkozást vittünk végbe. Én voltam az, aki Erdély visszacsatolásánál, majd a Délvidéken és Szlovákiában kenyeret és sót adtam át Horthy Miklós fővezérnek, mint egyszerű magyar apa, majd megadta az Isten nékem azt az örömet, hogy újra katonákat küldhettem ki a harctérre, ugyancsak mint magyar apa. Bár közben, szerencsére, nem születtek gyerekeim, a bolsevikok elleni kereszteshadjáratba három fiamat küldtem el, a beszéd közben felhasznált fiaim számának növekedéséért méltányosságból nem számítottam fel külön illetéket. Ekkor már felfedeztek maguknak a képesújságok és a filmhíradó is, a totális háborús erőfeszítések szolgálatába állítottak, alig múlt el olyan hét, hogy ne láttam volna viszont magamat valamelyik képeslapban „Egy magyar apa levelet ír katonafiának”, „Egy magyar apa arat a fia helyett”. Szegény Mateidész úr még a háború alatt megtért őseihez, a felszabadulás nevű ostrom már nélküle talált engem. Egyedül évekig nem tudtam rászánni magam, hogy bárhol is próbálkozzam, mint magyar apa. A faluszínház szerződtetett mint ingadozó középparasztot, mikor 1949 végén egy értesítést kaptam az Állami Demagógiai Hivataltól. Felvettem régi overallomat, és jelentkeztem Kovacsics főosztályvezető kartársnál.

– Maga elfekvő tartalék – mondta Kovacsics elvtárs. – Mi aktivizálni fogjuk magát, egyelőre paraszt apa beosztásban, de nem lehetetlen, hogy ha jól dolgozik, kinevezzük élenjáró proletár apának. A kulák-vonalra állítjuk rá.

Egy vidéki szövetkezeti bolt kirakatában kellett állnom naphosszat, és a kulákoktól rekvirált félzsák lisztre, egy bödön zsírra és kilenc tábla enyvre kellett mutatnom: „A kulákok ezt mind az én gyermekeimtől vonták el.” A tsz-szervezés időszakában elő-aláíró lettem, nap mint nap más faluban írtam alá elsőnek a jelentkezési listát: „Én mint magyar apa a gyermekeim jövőjét csak a társas nagyüzemi gazdálkodás távlataiban tudom biztosítani!” Majd sikeresen működtem közre a tervkölcsönjegyzési kampányban. Kovacsics elvtárs teljesítette az ígéretét: kinevezett proletár apának, majd koromra való tekintettel proletár nagyapának.

Ebben a minőségemben, mint „ellen-Mikulás” segítettem leküzdeni a klerikális előítéleteket, cukor helyett brosúrákat osztottam szét a gyerekek között. Néha valamelyik újságba levelet kellett írnom munkaversenyben lemaradó fiamhoz, hogy én mint magyar apa mennyire szégyellem magamat miatta, és elvárom, hogy hamarosan felzárkózik az élenjárókhoz.

Ezerkilencszázötvenhat októbere nem ért készületlenül. Szögre akasztottam az overallomat, és kivettem a szekrényből régi Bocskai-ruhámat. Elmondhatom: ezzel a két jelmezzel végig lehetett csinálni a 20. század első felének egész magyar történelmét. Viszonylag egyszerű feladatot kaptam: egy teherautón állva égő gyertyát kellett a városban körbe vinnem, a kocsi időnként megállt, akkor elkiáltottam magam: „Magyarok! Esküdjetek!” A tömeg letérdelt és megesküdött, bár nekik éppoly kevéssé volt fogalmuk, hogy mire esküsznek, mint nekem magamnak, de az eskü maga mégis felemelő látványt nyújtott, és erősítette a nemzeti érzést, márpedig ez egy magyar apa számára mindennél előbbrevaló.

Ezerkilencszázötvenhat novemberében vállfára tettem a Bocskai-ruhát, és leakasztottam a szögről az overallt. Úgy gondoltam, jelentkezem veteránnak, volt „ellen-Mikulás” társaim nagy része ugyanis ezen a vonalon helyezkedett el. Az Állami Demagógiai Hivatalt azonban feloszlatták, Kovacsics elvtársat is hiába kerestem, a minisztériumban egy sovány, bajuszos férfihoz utasítottak, aki mindenekelőtt elmondatta velem az életrajzomat. Mikor a történet végére értem, a férfi elmosolyodott.

– Nagyon örülök, hogy végre személyesen is megismerkedhettünk, életünk során ugyanis már találkoztunk néhányszor. Ha ön a „Magyar Apa”, akkor elmondhatom magamról, hogy én vagyok a „Magyar Fiú”. Engem volt szíves elküldeni a harctérre, előbb az első, majd a második világháborúban, közben ellenem lázította a szocdemeket, majd a nyilasokat. De nem személyes bosszúból nem helyezem el magát, hanem azért, mert nincs szükségünk magára.

A sovány férfi elgondolkodott.

– De hogy lássa, mennyire jót akarok magának, felajánlok egy idényjellegű elfoglaltságot. Most renováljuk a Hősök téri emlékműben a Hét Vezér szobrát, és közben, sajnos letörött Taksony vezér feje. Ez elég kellemetlen, mert ha a külföldiek vagy a reakciósok meglátják, hogy üres a helye, mindjárt találgatnák: miért pont Taksony vezért nem vállaljuk nemzeti múltunkból, vagy ne adj Isten, arra gondolnak, hogy Taksony vezér disszidált. Hajlandó lenne-e maga felállni Taksony helyére, míg a fejét visszaragasztjuk? Azt hiszem, nem megerőltető munka, és maga igazán dekoratíven hatna ott.

Elvállaltam. Azóta ott állok egy márványfülkében. Esténkint, ha nem jár senki a téren, próbálom meggyőzni Árpádot, hogy mint magyar apának, nem lett volna szabad sokallani a fáradságot, és megállni a Kárpát-medencében, hanem néhány medencével arrébb kellett volna otthont keresni gyermekeinek.

Az igazi asszony

Ezen az estén Juhász mesélt.

– Újpesten, túl a villamosok végállomásán, ahol az út nagy ívben fordul el a homokbányák felé, még 1954 tavaszán családi házakat kezdtek építeni egy kipusztult kukoricás helyén. Ezekben az időkben a megyeri téglagyárban dolgoztam, gyakran jártunk errefelé, sokszor megállította kocsinkat egy-egy útközépen álló, karjait lóbáló ember. Téglát akart vásárolni tőlünk feketén, persze, mi nem adhattunk, de még sokáig kiabált a kocsi után.

Ahogy megjött az ősz, és kinéztem az esővel bevert oldalablakon, láttam, hogy lassan elnéptelenedik az építkezés környéke. Legtöbbjüknek a pénze fogyott el, egyszer egy mérnök utazott velünk, az kiszámolta, hogy ezek a házak többe kerülnek, mintha egy kész házat vennének valahol. Alig néhány ember akadt, aki esőben-sárban is folytatta a munkát, a hideg ellen rongyokba burkolództak, de ahogy megjött az első hó, és a malter rádermedt a kezükre, ezeknek a száma is erősen megfogyott.

Végül már csak két szélső, egymás melletti házon folyt a munka. Kezdettől fogva ebben a két házban bíztam a legjobban, már a helyüket is megfontoltan választották ki: a lehető legmesszebb a homokbányától, mert a süppeteg, omladékony talaj a felszín alatt még tovább vonul, és könnyen megcsúsztatja az alapozást. Alkalmi tetőt sem húztak fel, hogy védje őket az esőtől, tudták: ez is pénzbe és időbe kerül.

A két házat, melyet körülbelül húszméternyi kertnek meghagyott rét választott el egymástól, két fiatal pár építette, az egyik helyen a férfi, a másik helyen az asszony vitte a munkát, párjaik távolról nézve is furcsán illettek melléjük: a magas, sovány, nagy orrú férfi mögött himbálódzó járású, kifestett nő fogta a malterosláda végét, a másik házban pedig egy alacsony, szelíd, kontyos asszony dolgozott hatalmas, cigányarcú férje helyett, aki munka közben is divatos, színes ingeket hordott, gyakran megállt, kitárta a karjait, és akkorákat ásított, hogy elhallatszott egészen a mi autónkig.

Mondom, ők haladtak a legjobban, már készen is álltak a kőművesmunka nagy részével, mikor tél elején egy este nem láttuk többé a két építkező párt a házak mellett. Eltűnt a környékről a magas, nagy orrú ember a feleségével együtt, a cigányarcú férfi is, színes ingeiben, csak a kis, kontyos asszony tartott ki. Vödrökben cipelte a maltert, maga rakta a falakat, sőt a gerendákat is egyedül próbálta beilleszteni. Leugráltunk a kocsiról, és segítettünk neki, megköszönte, de ha megkérdeztük, mi történt a férjével és a szomszéd párral, arra nem válaszolt, megfogta a vödör csikorgó fülét, vitte a falhoz.

Évekkel később jártam újból ezen a környéken, a házak úgy maradtak befejezetlenül, ahogy még azon az őszön láttam őket, vagy a pénz fogyott el vagy a kedv, csak egyetlen ház épült fel: a kontyos asszonyé. Meglepődve láttam, hogy a szomszéd ház egykori gazdája: a sovány, nagy orrú férfi ott dolgozgat a kertben. Egyébként sem látszik itt idegennek. Hogy meginduljon a beszélgetés, egy pohár vizet kértem tőle, ittam egy kortyot, és a félbemaradt házra mutattam:

– Régen nem ez volt a magáé?

– Honnan tudja?

– Sokat jártunk erre kocsival. Téglát hordtunk.

Behívott a kertbe, leültünk egy padra, a férfi rátámasztotta az állát az ásó nyelére.

– Senkinek semmi köze hozzá, hogy kerültem át ebbe a házba, de tudom az asszonytól: maguk sokat segítettek neki, magának el lehet mondani, mi történt.

Mindketten a félben maradt, régi házat néztük, a falakat már lebontották, csak a betonalap maradt a helyén, melyet nem volt érdemes kiszedni a földből.

– Az első feleségemmel katona koromban találkoztam, még 1952-ben. Bevonulás után idegen vidéki városba kerültem, kiszámoltam a térképen, hogy százötven kilométeres körzetben nem ismerek senkit, igaz: Pesten is csak szegény anyámat hagytam. Nékem szombat este hiába adtak eltávozást, bent maradtam a laktanyában, játszottam a japánkuglival, keresztrejtvényeket fejtettem. Egyszer aztán a szolgálatvezető őrmesterünk szólt a többieknek, hogy ne hagyjanak itthon poshadni, vigyenek el magukkal.

Parasztfiúkkal szolgáltam együtt, én pesti fiú és nyomdász szakmunkás létemre mindig nagyon szerettem a földet: ásni, kapálni benne, ők pedig kivétel nélkül a városba vágytak, ezen sokat nevettünk, mondták: lesz, aki a helyükre álljon. Jól kijöttünk egymással, de azért mulatni nem akartam velük. A kapun még együtt mentünk ki, de félúton lehajoltam megkötni csizmámon a szíjat, és elmaradtam tőlük. Hogy még véletlenül se találkozzunk, kifelé indultam, a város szélén csavarogtam.

A házak végig a soron egymásba értek, az utcára csak a kopasz homlokukat mutatták ki, udvaraikra nem lehetett belátni, mert a közöket magas téglakerítéssel töltötték ki, úgy éreztem magam, mintha várfalak alatt járnék, még a lépéseim is kongtak. Az ablakokba belülről hirdetéseket tettek ki, ezeket olvasgattam: eszcájgkészleteket kínáltak eladásra, állólámpákat, karnisokat. Az egyik helyen a kerítésre ragasztották a cédulát: „Tojás, méz, gyümölcs kapható.” A zsebembe nyúltam, nem hagytam-e véletlenül a laktanyában a pénzemet, aztán meghúztam a vaskarú csengőt.

Egy öregasszony kinyitotta a kaput, de ahogy beléptem az udvarra, újból bezárta utánam, majd érthetetlen szavakat morogva maga elé, eltűnt a nyári konyha ajtajára akasztott lepedő mögött, egyedül maradtam az udvaron. Középen az elvirágzott cseresznyefa alatt egy ócska bőrfotel állt, odaléptem, és egyik térdemet rátámasztottam a karfájára: foltos és nyirkos volt még az előző napi esőtől. Kint az utcán szél kerekedett, az udvarra nem tudott betörni, mert a magas falak felfogták, éppen csak megrezzentek a fák levelei, de így is rengeteg apró, zöld hernyó pergett le róluk. Megundorodtam attól a gyümölcstől, melyet itt árulhatnak, el akartam menni, de az öregasszony kihúzta a kulcsot a kapuból.

Hirtelen egy húsz év körüli, széles vállú, erős lány futott ki a házból, láthatóan szombat estére öltözködött fel, ki is festette magát. Ő is megpróbált kijutni a kapun, mikor nem sikerült, dühösen csettintett két ujjával, vissza akart osonni a házba, de az öregasszony, aki a cseresznyés kosarat cipelve előjött, kutatóan végignézte, eldobta a kosarat, és belekapaszkodott a lányba.

– Add vissza az ágyterítőmet, már mindent elvittél.

– Nincsen nálam, anyus.

– Add vissza az ágyterítőt, ott van a derekad köré csavarva. Úgyis csak eliszod.

– Nem adom, apuka rám hagyta.

– Nem hagyott rád semmit, a halálos ágyához nem engedett oda.

– Most mit csinál balhét idegenek előtt?

– Nem mész ki a kapun, amíg vissza nem adod, itt fogsz rohadni szombat este, velem együtt.

– Jól van, legyen vele boldog.

Mintha én ott se lennék, felhúzta a blúzát, és lecsavarta magáról a fekete bársony, telehímzett ágyterítőt. Ahogy forgott ki a fekete anyagból, megláttam a mellét, ezt ő is észrevette, egy pillanatig megállt, és beharapott szájjal rám nézett, hogy mit szólok hozzá. Elfordultam. Nem láttam, csak hallottam, hogy az öregasszony elkapja a terítőt, a kulcsot elé vágja az udvar tégláira, és berohan a házba. A lány rám nézett.

– Akar maradni?

– Nem. Minek?

– Cseresznyéért jött. Nem?

Kiszedett a felborult kosárból egy marék bennemaradt cseresznyét, a kezembe tette, aztán kinyitotta a kaput. A keskeny, téglázott járdán nem fértünk el egymás mellett, egy fél lépésnyire előre engedtem. Végignéztem hátulról, és arra gondoltam, hogy bár meghalna a földön minden férfi rajtam kívül, mert akkor ez a lány kénytelen volna engem választani. Hátranézett, nyújtom a cseresznyét.

– Nem eszik?

– Áh, én csak keveset eszek. Velem jól jár, aki elvesz feleségül.

A házsor végén, ahol két irányba vált szét az út, megálltunk. Én a csizmám orrával rajzolgattam a földre, majd – mintha ez volna a legfontosabb – elővettem a zsebemből a rongyot, és letörültem a csizmámat. Nyújtom a kezem:

– Legalább az elválásnál: Anti vagyok.

– Miért kell elválni? Van magánál pénz? Meghívnám én, de látta, leszedték rólam a terítőt. Komolyan meghívnám, ha ismerne engem, elhinné.

– Van nálam pénz. Hová menjünk?

– Ismeri a Don-kanyar vendéglőt?

A város szélén folyt az Élővíz csatorna, ahol ennek az árka nagy ívben megtört, azt a részt hívták Don-kanyarnak. Egy gebines vendéglő működött itt, a tulajdonosa valami hadirokkant volt, aki állítólag nyugdíj helyett kapta meg ezt az engedélyt. Vallásos ember volt, a falat teliszögezte cédulákkal: „Ne káromkodj, Krisztus érted is meghalt!”, „Megálljatok, megálljatok napkeleti bölcsek”, „Keresem az Istent, sehol sem találom, pedig boldogságom csakis tőle várom”. Ha jött valami ellenőrzés, ezeket a cédulákat mindig levette. Mikor Zsuzsával – így hívták ezt a lányt, akit később feleségül vettem – először ültünk be a vendéglőbe, akkor éppen kirakták a falra. Ránéztem:

– Ez is a lehető legjobb helyen keresi az Istent.

Zsuzsa nevetett. Ezen csodálkoztam: az én vicceim általában nem szoktak tetszeni a nőknek, de most hogy az első vicc sikerült, előszedtem a többit is. Azon szórakozott a legjobban, ha magamat csúfoltam: akkora orrom van, hogy a fagylaltos három forintért nem töltené meg fagylalttal, vagy hogy engem nem lehet szemből lefényképezni, mert az orrom átüti az üveget és ilyesmik. Közben egy kicsit berúgtunk, valami öregasszonytól, aki a fülembe sugdosott, hogy: „Jó kövér nő, jó kövér nő, az a jó”, vásároltam egy matyóbabát. Éjfél elmúlt, már zárták a Don-kanyar vendéglőt, Zsuzsa karjára vette a matyóbabát, a másik oldalról belém karolt, és azt mondta:

– Vigyáznom kell mind a két gyerekemre.

Elkísért a laktanyáig, ott nekidöntöttem egy fának, és megcsókoltam, a szája és a nyelve olyan forró volt, mintha a torkában folytonos tűz égne.

– Olyan lusta vagy, mozgasd a nyelved.

Elbúcsúztunk, megígérte, hogy a legközelebbi szombaton megvár a laktanya előtt, ha elengednek, bemegyünk a városba, de öt-tíz percre mindenképpen odajövök a kerítéshez. Elment, én álltam a kapuban, vártam, hogy egy ilyen éjszaka után legalább még egyszer visszafordul, azt mondtam magamban, ha most hátranéz, az azt jelenti, ő is szeret, de Zsuzsa csak ment előre, lehajolt, letépett egy füvet, a szájába vette, és eltűnt.

Egész héten Zsuzsára gondoltam, szombaton reggel jelentkeztem az irodán, eltávozást kértem. Az őrmester rám nézett.

– Két egymás utáni szombaton nálunk nem szoktak kimaradást kérni. Maga mégis?

– Igen.

– Lány miatt?

– Igen.

– Idevalósi?

– Igen.

– Na, ezt már megnézem magamnak.

Megírta a cédulát, és ebéd után ő is leállt velem a kerítéshez, közben kifaggatott, szeretem-e ezt a lányt, gondolok-e arra, hogy majd elvegyem feleségül. Én szerettem volna, ha ismeretlenül is megbecsüli Zsuzsát, azt feleltem neki: nem lehetetlen. Már sötétedett, mikor Zsuzsa megjelent a laktanyával szemközti kavicsos úton, az őrmester intett felé.

– Ő az?

– Ő.

– Na, maga jól bevásárolt, katona. Négy éve szolgálok ebben a városban, de ilyen ordast, mint ez a nő, még nem láttam a környéken. Még az őrszobára is beszökött – bugyi nélkül, gramofonszóra izélték, aztán úgy kellett átrakni a kerítésen. Én a maga helyében most rendelnék egy taxit Nyíregyházáról, és azon menekülnék el ettől a nőtől.

A vér a fejembe szállt, de nem akartam válaszolni. Kezemet a sapkámhoz emeltem, és engedélyt kértem a távozásra, az őrmester legyintett, csak menjek. Zsuzsának nem akartam szólni erről, elhatároztam, hogy egész este jókedvű leszek, mintha semmi sem történt volna.

Moziba mentünk, izgalmas filmet játszottak, egy férfi hatalmas, foltos tigrissel birkózott, Zsuzsa sikoltozott, elkapta a kezemet, és a mellére húzta. Nem néztem rá, azon tűnődtem, már hányadik férfi vagyok, aki így átfoghatja? Mikor kijöttünk, a mozi előcsarnokában többen is köszöntek neki, úgy láttam, mintha egy suhanc még rá is kacsintott volna. Kitéptem a karomat a szorításából, úgy mentünk egymás mellett, csak sokára kérdezte meg, hogy mi bajom van. Átkozódva szidni kezdtem, elmondtam rá mindent, amit az őrmestertől hallottam, és amit én magam is hozzágondoltam.

Zsuzsa nem válaszolt, magához szorította a retiküljét, sarkon fordult, és himbálódzó járással elment, egész magatartásából azt lehetett érezni, hogy nem vagyok túl fontos a számára.

Ma már tudom, hogy nem kellett volna utánarohanni, talán az egész életem nyugodtabban alakult volna, de én akkor az elkövetkező szombat és vasárnap estékre gondoltam, úgy tűnt, mintha majd üres és sötét szobákon kellene átvonulnom, s lábam szinte magától vitt Zsuzsa után.

Egy újságos bódénál értem utol, megcsókoltam, és bocsánatot kértem tőle. Engedte magát átölelni, de közben unatkozó, nemtörődöm arcot vágott. Újra beültünk a Don-kanyar vendéglőbe, sört ittam, ettől a legrosszabb, szomorú részegség jött rám, mintha már végképp elvesztettem volna Zsuzsát, és vele együtt az egész életemet. Sírtam, és még annak is örültem, hogy sírni tudok, ekkor Zsuzsa megcsókolt.

– Fizess, és menjünk.

Belém karolt, és ő vezetett, behunyt szemmel csókoltam az arcát, nem tudtam, hová tartunk.

A kapu előtt álltunk meg, melyen most is ott lebegett a cédula: „Tojás, méz, gyümölcs kapható”. Zsuzsa ujját az ajkára tette, és előrement, körbejárta az udvart, úgy látszik, nem talált semmi zavarót, mert intett, hogy kövessem. Lábujjhegyen elsurrantunk a nyári konyhát eltakaró, még világos függöny előtt. Zsuzsa óvatosan kinyitott egy lécajtót, és a kert gyümölcsfái között mentünk tovább, egyszer megbotlottam az öntözőkút karimájában, vártunk néhány pillanatig, de bent a házban semmi sem moccant a zajra.

A kert mélyén fából készült, nagy szerszámos kamra állt, lakat lógott rajta, Zsuzsa előkereste a kulcsot, egy lapos cserép alól. Beléptünk. A kamrában édes almaszag terjengett, az öregasszony itt, a padlón halmozta fel tavalyról megmaradt almáit, némelyik már megrepedt saját túlérett levétől. Az édes alma viasz és faseb-kátrány szagával keveredett össze, a fal melletti polcokon metszőolló, permetezőapparát, ládák és zsákok feküdtek.

Nem értettem, miért jöttünk ide, hiszen mozdulni sem lehetett a minden talpalatnyi helyet elborító almától, a sötétben Zsuzsára néztem, és kinyújtottam karomat a keze után, de nem értem el. Zsuzsa két zsákot vett le a polcról, és ráterítette az almákra. Kikapcsolta fehér ruhája derekán a cipzárat, lehúzta, a teljes csendben is alig értettem a szavait.

– Vetkőzz le.

Ő dobta le magáról hamarabb a ruhát. Végigfeküdt a zsákokon, fehér melle még a sötétben is megvillant. Ráhajoltam, ő magához ölelt, és ringatni kezdett. Hallatszott, ahogy az almák alattunk újra meg újra egymáshoz súrolódnak, néhány recsegve összetört.

Később Zsuzsa levett egy ponyvát a polcról és betakaróztunk, perceket aludtunk is, de aztán újból összeölelkeztünk, testünk alatt a nedves zsákok kiszáradtak és átforrósodtak, mintha lázbetegek feküdnének rajtuk. Hajnalban öltöztünk fel, elbúcsúztunk, még ki sem léptem a kapun, mikor a harang öt órát kongatott. Végigrohantam a városon, mégis elkéstem húsz percet, az őrmester közölte velem: nem akar nagy ügyet csinálni ebből a húsz percből, de arra ne számítsak, hogy a jövő szombaton kapok eltávozást.

Nem bántam. Az őrszobára be volt vezetve a telefon, ha megkértem a fiúkat, megengedték, hogy áttelefonálhassak abba a földművesszövetkezeti boltba, ahol Zsuzsa dolgozott, szombaton és még sok szombaton ezután, ha nem engedtek ki, ő jött el a kerítéshez, arcom átpréseltem a vasrács oszlopai között, úgy csókolóztunk, szabad estéinken pedig elmentünk a szerszámos kamrába, vagy Zsuzsa egyik barátnőjének a lakására.

Telt-múlt az idő, a megszokás lassan betakarta első rossz érzésemet, melytől azért soha nem szabadultam meg igazán; attól, hogy Zsuzsa nem szeret engem, nincs is szüksége rám, ha már nem lát, egy perc múlva már elfelejt, csak azért marad meg mellettem, mert valamiért kényelmesnek találja.

Eljött az ősz is, számomra a katonaságnál már a második, tudtam, novemberben, ha megérkeznek az újoncok, leszerelek, visszatérhetek majd Budapestre. Nem akartam becsapni magam, hogy odahaza majd megjavul a sorsom, emlékeztem rá: az estéim otthon is éppoly magányosan teltek el, mint itt, mielőtt Zsuzsát megismertem, és ebben nem történhet semmi változás, hosszú töprengés után elhatároztam, hogy elviszem őt magammal.

Megkértem a kezét az anyjától, az anyja kiköpött maga elé, és azt mondta, hogy vigyem csak, jöhettem volna korábban is, mikor Zsuzsa még csak egyéves volt. Kérdezte, akarok-e valami stafírungot, mert van egy ócska előszobafala, ha akarom, szívesen nekem adja.

Leszerelés után együtt utaztunk haza, anyám látszólag szívesen fogadta Zsuzsát, de én láttam a szemén, hogy nem tetszik neki. Ez talán nem is Zsuzsa arcának vagy viselkedésének szólt, anyám még a Tündér Ilonán is talált volna valami kivetnivalót, azt szerette volna, ha én örökké vele maradok. Nem akartam megmagyarázni neki, hogy én a fia vagyok, és nem a férje, de elhatároztam: ahogy lehet, eljövünk hazulról.

Házat szerettem volna építeni. Sokan kérdezték tőlem: minek egy pesti embernek ház, miért nem veszek inkább öröklakást, de ez is valami paraszti vonás lehet bennem, én csak a saját házamat érzem a magaménak, és mindig abban szerettem volna élni. Még azon az őszön elkezdtük gyűjteni a pénzt. Zsuzsa itt Pesten is egy zöldségboltban dolgozott, én pedig visszakerültem a régi nyomdába gépszedőnek. Megkaptam a bevonulás előtti tizenkét forintos órabért, állandó éjszakás beosztásba kértem magam, ez is hozott rá tíz százalékot, ketten Zsuzsával együtt megkerestük a három és fél – négy darab ezrest.

Elhatároztuk, hogy Zsuzsa fizetéséből élünk, az enyémet félretesszük a házra. Mindketten bent ettünk a munkahelyünkön, Zsuzsa a vacsorát, én az ebédet elintéztem parizerrel vagy köményes sajttal – anyámtól nem akartunk elfogadni semmit. Szórakozni sem jártunk, mielőtt bementem volna a nyomdába, sétáltunk egy-két órát, ha esett az eső, behúzódtunk egy mozi előcsarnokába vagy az éjjel-nappali Közértbe.

Nincs mit hazudnom: nehéz élet volt. A városban, azt hiszem, már csak én egyedül hordtam régimódi, bő szárú nadrágot, de hát nem tellett újra, Zsuzsa szegény pedig még nehezebben viselte el ezeket az időket: ő is kikopott a ruháiból, lefogyott, könnyen dühbe jött, szidott mindenkit, ilyenkor alig lehetett lecsillapítani. Esténként nehéz szívvel búcsúztam el tőle, azzal vigasztaltam magam: majd ha meglesz a ház, ő is rendbe jön.

A következő nyárra összegyűlt tizenhatezer forintom, bent a nyomdában kértem kölcsön még kilencezret, vettem fel OTP-t, és júliusban hozzáláttam az építkezéshez. Az éjszakás beosztásom megmaradt, nappal a házon dolgoztam, hogy mikor aludtam, azt az Isten inkább tudja.

Minden fáradságnál jobban bántott azonban, hogy Zsuzsa nem tudja visszakapni a jókedvét, hiába vigasztaltam: télen már a saját házunkban lakunk, ő nem szólt, csak nézett messzire, mintha az egész ház nem érdekelné, néha eszébe jutott egy-egy régi táncszám, azt dúdolgatta, ismételgette egész nap. Örültem, mikor a közvetlen szomszédságunkban egy másik pár is házat kezdett építeni, szomszédok közt, gondoltam, talán Zsuzsa is vidámabb lesz.

Úgy is történt, ahogy képzeltem. Vékony, a szomszéd férfi – magas cigányarcú ember volt – ismerte azokat a táncszámokat, melyeket Zsuzsa szokott énekelni, néha letették a vödröt, és táncolni kezdtek, ilyenkor Vékonynéval mi egymásra néztünk, mosolyogtunk, hogy milyen jókedvük van. Zsuzsa a munkához is kedvet kapott, előfordult, hogy éjszaka is kint maradt a házban, nem messze fent a műúton égett egy lámpa, annak a fényénél dolgozgatott.

Elmúlt a nyár, az építkezésünk szépen haladt előre. Már szeptemberben egy éjszaka bent a nyomdában elromlott az elektromos központ, kialudtak a lámpák, gyertyafénynél vártunk egy keveset, de aztán hazaengedtek minket. Na, mondom magamban, legalább kimegyek a házhoz, úgy tudtam, Zsuzsa is kint tölti az éjszakát. Az utolsó villamossal utaztam ki Újpestre, kerestem a házban Zsuzsát, de nem találtam. Átmentem a szomszédba, csak Vékonyné dolgozott a falak között, kérdezem:

– Nem látta a feleségemet?

– Ma este nem jött ki.

Gondoltam, biztos rosszul érezte magát, és otthon maradt. Én már nem akartam hazamenni, nem is kaptam volna villamost, nekiláttam a munkának. Már éjfél után Vékonyné átkiabált, hogy süt szalonnát, ha éhes vagyok, menjek át. Először arra gondoltam, azt mondom, nem vagyok éhes, az ember ne fogadjon el még a szomszédaitól sem szívességet, de hát kimaradt az üzemi étkezés, reggel ettem utoljára, gondoltam, néhány falat nem számít.

A szomszéd ház előtt kis petróleumfőző égett – ez olcsóbba jött, mintha fával tüzelnének, a lábasban már sercegtek a szalonnaszeletek, Vékonyné egy villával forgatta őket, és tojást sütött a zsírba. Csak úgy átfutott rajtam a gondolat, hogy Zsuzsával már egy éve vagyok együtt, de kétszer se főzött nekem, még ha megkértem rá, akkor sem. Ma este különben is nagyon tetszett nekem ez az alacsony, de erős, barna kontyú asszony, amerre ment, amit csinált, abban mind nagy biztonság rejlett, azon tűnődtem: az ő kezébe csakugyan lerakhatja egy férfi az életét. De aztán elhessegettem minden ilyen elképzelést, neki ura van, nekem feleségem, nem illik ez hozzánk.

– Hát Vékony úr merre van? – kérdeztem, míg óvatosan harapdáltam a forró szalonnát.

Az asszony úgy nézett vissza rám, mintha nekem nagyon jól kellene tudnom, hogy az ő férje merre jár, de látva értetlenségemet, vállat vont.

– Elment valamerre.

– Éjszakás?

– Nem éjszakás.

– Akkor biztos valami dolga van.

– Biztos.

Jól van. Ettünk tovább. Az asszony gyöngyházas fedelű órát hordott a karján, kérdeztem, hol vette. Vékonyné elmesélte, hogy tavaly nyáron Nyugat-Németországban járt a rokonainál, azoktól kapta. Kérdezem:

– Hogy élnek kint?

– Hát a háztartásukban mindent gépesítettek, gyönyörű parkett, televízió, de reggelire nem esznek mást, mint két szelet vékony sonkát, amit a szeletelőgépük levág, vagy egy kis dzsemmet, de csak épp annyit, hogy bepiszkolja a tányért. Ha a magyarok így ennének, mindenkinek villája volna már. Igaz, hogy nem bírnák a munkát, a németek, ha meg kell emelniük három szál deszkát, már szédelegnek.

Így beszélgettünk sokáig, észre sem vettük, hogy a vízművek fölött már hajnalodik. Reggel hazamentem, kérdezem anyámat, hol van Zsuzsa? Azt mondja, már bement dolgozni, és épp olyan sokatmondó arccal nézett rám, mint előző este Vékonyné. Ezt sem értettem, meg van bolondulva a világ, gondoltam, és lefeküdtem aludni.

Már el is felejtettem az egészet, mikor vagy két héttel később keresnek bent a nyomdában. Lemegyek a portára: Zsuzsa egyik munkatársa áll ott.

– Kedves Négyesi elvtárs – mondja nekem –, legyen szíves, adja meg a háromszáz forintomat, mert a feleségétől, úgy látszik, hiába kérem.

– De kedves asszonyom, én nem tudok arról, hogy a feleségem kölcsön kért volna magától.

Erre mutat egy cédulát háromszáz forintról, megnézem: csakugyan Zsuzsa írta alá, mit volt mit tennem, ki kellett fizetnem. Reggel megkérdeztem Zsuzsát, mire kellett neki a pénz.

– Azért kellett, mert utállak, gyűlöllek téged. Utálom minden napunkat, a skótságodat, az ügyetlenségedet. Hogy olyan, de olyan nagy paraszt vagy. Ha tudtam volna, hogy börtönbe hozol, inkább otthon maradtam volna, de nem hagyok rabot csinálni magamból, vedd tudomásul, hogy most rögtön elmegyek, ilyen férfit fogok találni magamnak.

– Én azt hiszem, már találtál is.

– És ha találtam? Mi közöd van hozzá?

Nem figyeltem rá tovább, odamentem a szekrényhez, tízezer forintot tartottunk a lepedők között egy régi bőrtárcában, kettéosztottam, ötöt beledobtam Zsuzsa retiküljébe, és hátat fordítottam neki, nem sokkal később meghallottam, hogy becsukódik mögötte az ajtó.

A veszekedésre bejött anyám. Örült, hogy Zsuzsa elment, bólogatott: ő már régen tudta, hogy megcsal engem, méghozzá a saját jövendőbeli szomszédommal, Vékony Andrással. Ismerősök látták őket a vendéglőben, összeölelkezve az utcán. Csak most értettem meg Vékonyné különös tekintetét, amikor egyszer azt kérdeztem tőle, merre jár az ura.

Fogtam a megmaradt ötezer forintot, és beültem vele egy kocsmába. Eszembe se jutott, hogy a házat tovább építsem, már nem volt minek, és nem volt kinek, gondoltam, addig iszok, amíg egy fillér marad belőle.

Így is történt. Anyámhoz soha többé nem mentem haza, a munkahelyemet viszont megtartottam – mintha belül maradt volna bennem valami tartás, hogy még egy darabig élni kell. – Naphosszat taxi várakozott rám a kocsma előtt, az vitt be este a nyomdába. Ott aludtam a kocsmaasztalra borulva, majd hátra vittek a pincérek öltözőjébe, inget, ruhát nem cseréltem, a régi szinte már lerohadt rólam. Az ötezer forint három hétig tartott ki, megkaptam a fizetésemet, azt is elittam.

Azt nem kell külön mondanom, hogy egész idő alatt Zsuzsára gondoltam, beszélgettem elképzelt arcával. Azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy szívében soha nem tartozott hozzám, idegennek érzett, még a legforróbb pillanatokban is keresztülnézett rajtam, de hiába mondogattam, ettől nem enyhült semmi.

Tíz nap alatt elfogyott a fizetésem is, inni pedig akartam tovább, két napig éltem a pincérek kegyelméből, aztán eszembe jutott, hogy van még nekem pénzem, ott a ház! Az utolsó húszasomon, amit a kabátzsebemben találtam, kivitettem magam Újpestre, körbejártam a házat, csakugyan akadt ott elég tégla, cserép, deszka, amit eladhatnék, csak azt nem tudtam, ki veszi meg ilyenkor, december elején. Hullott a hó, kilométerekre nem látszott ember sehol, az összes többi házon már abbahagyták a munkát, olyan sötétek voltak, mint egy falusi kálvária stációi, csak a szomszéd házban, Vékonyéknál égett egy petróleumlámpa, oda viszont nem akartam bemenni.

Arcomon elolvadt a hó, fáztam, és lassan felhergeltem magam: miért ne mehetnék én be Vékonyékhoz? Ha a férfi otthon van, jól összeverjük egymást, ha pedig elment, az asszonytól nincs miért bocsánatot kérnem, nem tehetek róla, hogy a feleségem elcsábította az ő urát, én is pont olyan egyedül maradtam, mint ő.

Átvágtam a kertnek meghagyott réten, a ház még nem készült el, de Vékonyné már felhúzott néhány ideiglenes közfalat, az egyik sarkot lakhatóvá tette. Benéztem a kis ablakon: már végleg kiköltözhetett ide, mert holmija ott feküdt a padlóra leterített papírokon. Vékonyné egyedül volt, egy ablakkeretet próbált megszegezni, kopogtam és benyitottam.

– Jó estét. Nem akarja megvenni az anyagomat? Van cserép, tégla, deszka, minden, ami kell.

Vékonyné nem lepődött meg a jöttömön, mintha számított volna rá, hogy valaha visszatérek, intett.

– Megveszem, de mit érek vele? Egyedül úgysem tudom folytatni a házat.

Csak most nézett rám, az ő tekintetéből éreztem meg először, mennyire lezüllhettem egy hónap alatt. Az ingemhez nyúltam, de aztán csak legyintettem a kezemmel, nem akarok már én tetszeni senkinek sem.

– Nem éhes?

– Nem.

És azt hittem, hogy kiesik a gyomrom a helyéről. Az asszony úgy tett, mintha nem hallotta volna a válaszomat, most is szalonnát rakott fel a petróleumfőzőre, helyet mutatott egy matracon. Leültem, reszkető kezemet kinyújtottam a kék lángok felé. Vékonyné tányérokat hozott és kenyeret, közben csendesen mondta:

– Adja ide a kabátját.

Míg ettem, felvarrta rá a gombokat.

– Hány gomb hiányzik róla? – kérdezem.

– Három.

– Azt mondják: „Ha három gomb hiányzik a ruhádról, itt az ideje, hogy megnősülj, ha pedig házasember vagy, akkor elválj.”

– Lehet, még nem hallottam.

– És ha én segítenék magának, akkor megveszi a téglát és a deszkákat?

– Akkor meg. Akar segíteni?

– Akarok.

– De ha úgy is kint dolgozik, akkor jobb volna, ha maga is ideköltözne, majd elalszik valahol. Nincs értelme, hogy minden nap ki-be villamosozzon. Kér még egy szelet kenyeret?

A nagy orrú ember elgondolkozva ütögette állával az ásó nyelét.

– Így volt, így volt ez és nem másképp. Aztán végleg ideköltöztem, felépült a ház, és összeházasodtunk Erzsivel. Megvan mindenünk, most vettünk televíziót, motorkerékpárt, hiába, ő az én igazi asszonyom. Zsuzsáról csak néha hallok, azt mondják, már délelőtt is iszik rumot, elkerülöm azoknak a kocsmáknak még a környékét is, ahol látták, mert nem szeretett, nem bánt velem szépen, én is elfelejtem őt lassan, már alig-alig jut az eszembe, de ha meglátnám, és sokáig nézném, ma is éppen úgy elindulna felé a kezem, mint abban az édes almákkal teli szerszámos kamrában, ahol csak az ő fehér ruhája világított.

A sötétkék ruha

Nyár derekán gyakran vonultak át a téren ballagó középiskolások: matrózblúzos lányok, régimódi esernyővel, sötét ruhás fiúk mezítláb és cilinderben. Megjelenésük mosolyt váltott ki a Kiskörben álldogálókból, csak Sas Dezső, egy fiatal, de már nyomott kedvű és hallgatag férfi nézett utánuk tűnődve. Kivárta, amíg megtárgyaljuk az érettségit, a nehéz egyetemi felvételiket, majd köhintett, jelezve, hogy ő szeretne beszélni.

– Ha jól számolom, most tizenkét éve érettségiztem. Tizenkét év nem nagy idő a világ életében, de meg kell mondanom, kedves uraim, én nem mezítláb mentem keresztül a városon, bár összesen egy pár cipőm volt, nem hat-hét, mint a mai fiataloknak.

Apám fuvaros volt S. borsodi bányászvárosban, de az emeléstől sérvet kapott, és nem szállhatott bakra többé. Már az is szép volt, hogy egyáltalán iskolába járatott, arra igazán nem tellett, hogy sötét ruhát csináltasson nekem az érettségire, a saját régi ünneplőjét adta ide a százötven kilós ember, képzelhetik, hogy állt rajtam a kabát, szárnyát átdobhattam volna a vállamon, akár a spanyol lovagok. Egy szabó úgy-ahogy rám igazította, de a foltokkal meg a pecsétekkel ő sem tudott kezdeni semmit.

Mindegy, leérettségiztem, sőt az egyetemre is felvettek, az igazság kedvéért meg kell mondani: ez sokkal könnyebben ment, mint mostanában. Mindenáron tanár akartam lenni, hogy hazamehessek tanítani S.-be, úgy éreztem, én másképp tudnék foglalkozni a bányászok gyerekeivel, mint azok, akik csak a TÜKER pincéiben láttak szenet.

Feljöttem Pestre, diákszállóban helyeztek el, háromszázötven forint ösztöndíjat kaptam, ebből százötven lement a menzai ebédre-vacsorára. Mulatságra nem tellett a maradék pénzből, a Dezső napot is úgy ünnepeltük, hogy egy üveg asztali fehérbe cukrot öntöttünk, és egy autószifonban szénsavat engedtünk bele, így már ki lehetett nevezni pezsgőnek vagy legalábbis habzó bornak. De ha meggondoljuk, nem enni és inni jöttem fel Pestre, hanem tanulni. Ha végképp nem volt pénzem, még mindig kimehettem vagont pakolni a józsefvárosi pályaudvarra, reggel, mikor ideadták a százötven forintot, ránéztem a nagy, fekete dombokra, gondoltam: a szén utánam jött és megsegített.

A bajok ott kezdődtek, mikor lányok után próbáltam járni, mondjuk azt az ötven forintot, ami egy báli éjszakához szükséges, még úgy-ahogy összeszedtem volna, de végképp nem tudtam mit felvenni magamra, ugyanakkor már akadtak fiúk az egyetemen, akik szmokingot csináltattak, tudtam, nem állnám velük a versenyt, inkább azt hazudtam, nem szeretek táncolni, és bennmaradtam a szálláson.

Épp a vizsgákat tettem le az első egyetemi évem végén, mikor egyszer csak levelet kapok hazulról, azt írják, férjhez megy a húgom, menjek haza az esküvőre. Igen ám, de miben? Az egész falu lesajnálna és kiröhögne, ha meglátná rajtam az apám ruháját. Ez is szép ember – mondanák –, egy éve fent él Pesten, és egy ruhát nem tudott összeszedni magának!

Beláttam: ez a nincstelenség így nem mehet tovább, elmentem a tanulmányi osztályra, kértem egy év tanulmányi halasztást, hogy anyagilag összeszedhessem magam. Itt a tanulmányi osztályon dolgozott egy jó emberem: dr. Sidlik József, tanult mestersége szerint vasúti lakatos volt, a MÁV-nál valami szerencsétlenségben elvesztette a fél karját, kártérítésért perelt, de nem bízott az ügyvédekben, inkább ő maga tanulmányozta a paragrafusokat, úgy védte magát a bíróság előtt, a felszabadulás után pedig megszerezte a jogi diplomát.

Sidlik elismerte, hogy nem tehetek másként, megadta a halasztást, de figyelmeztetett, hogy nagyon vigyázzak, mert ha valaki egyszer félbeszakítja a tanulást, az a legritkább esetben szokott visszatérni az egyetemre. Ettől magam is féltem, mikor kiváltottam a munkakönyvem, megesküdtem: egy fillért sem fogok elpocsékolni a keresetemből, csak hogy minél hamarabb tanulhassak újból.

Nincs mit szégyellni, hirtelen nem találtam más állást, a villamosvasúthoz kerültem kalauznak, ezernégyszáz-ezerötszáz forintot kerestem, de akárhogy vigyáztam a pénzre, nem tudtam többet félrerakni belőle, mint négy-ötszáz forintot. Ezt keveslettem, szabadnapjaimon továbbra is kijártam vagont kirakni, este meg nézegettem az egyetemi jegyzeteket, egyszóval nem két, hanem három végén égettem a gyertyát, ennek az lett az eredménye, hogy egyszer megszédültem, és egy éles kanyarban kizuhantam a kocsiból. Eltörtem a lábam, betegállományba kerültem, hetvenöt százalékos táppénzzel, egy hónapig éltem így, elment az összes megtakarított pénzem.

Letelt az engedélyezett idő, jelentkeznem kellett az egyetemen, még egy évet kértem Sidliktől. Ő azt mondta, ne próbálkozzak tovább, jöjjek vissza most, ne törődjek azzal, hogy nincs sötét ruhám, éljek kenyéren és levesen, de tanuljak. Én azonban bíztam benne, hogy össze tudom szedni magam, addig könyörögtem, míg engedélyeztek még egy évet.

Most már nem sokat töprengtem, mentem a nagy pénz irányába, aláírtam a szerződést a komlói Béta-aknához föld alatti munkára. A toborzási jutalomból meg az első havi fizetésemből meg is vettem a sötétkék ruhát, gondoltam: most már akár vissza is mehetnék Pestre, de akartam gyűjteni egy kis tartalékot. Jól kerestem, még azt is megengedhettem magamnak, hogy havonta egy szombat este lemenjek a „Fekete Gyémánt”-ba, később gyakrabban is udvarolgattam, átjártunk a lánnyal Sikonda fürdőre szórakozni. Meg kell mondanom, akkor már alig nyúltam az egyetemi tankönyvekhez, azzal vigasztaltam magam, ha visszakerülök az egyetemre, úgyis lesz időm átnézni a régi anyagot.

Ősz elején becsapott a bomba: megkaptam a katonai behívómat. A kiegészítő parancsnokságon bizonygattam, hogy jogilag én most is egyetemista vagyok, azt mondták, majd utánanéznek, mindenesetre addig arra az egy hétre is szereljek fel. Beöltözködtem, vártam-vártam, hogy megjön az írás az egyetemről, de aztán észre kellett vennem: az egy hétből három év lesz, jó esetben kettő.

Írtam Komlóra a szállás gondnokának, hogy vegye magához a szekrényből a kék ruhámat meg a takarékkönyvemet, és vigyázzon rá. A gondnok visszaírt, hogy milyen kék ruhát és milyen takarékkönyvet, mert a szekrényemet feltörték, nem maradt más benne, mint néhány piszkos zokni az alján. Elgondolkoztam: ha én ezt mind a szívemre veszem, nem marad más hátra, mint belebolondulni, legyintettem: így is jól van, és nem törődtem az egésszel.

A katonaságnál eleinte még számoltam az időt, hat vonást véstem a kanalam hátára, a hetedikkel meg áthúztam, de ahogy megtelt a kanál nyele, mindegy lett azontúl. Én magam lepődtem meg a legjobban, mikor az egyik nyári nap átküldtek a raktárba, hogy szereljek le.

Már csak a forma kedvéért mentem vissza az egyetemre, Sidlik doktor úgy nézett rám, mint a véres ingre, ha megvan mind a két karja, talán meg is ver. Megértem őt: vannak emberek, akiken akkor sem lehet segíteni, ha a jóakaró beleszakad az erőlködésbe. Képzeljék el, kedves uraim, még egyszer elintézte, hogy ősztől visszamehessek az egyetemre.

A nyáron bent laktam a diákszállóban, utóvizsgára készülő diákok között, a legidősebb is fiatalabb volt nálam legalább három évvel. Próbáltam nézegetni a jegyzeteiket, de nem sokat értettem már belőlük. A tanév elején aztán végképp rájöttem, hogy nincs már nekem fejem a tanuláshoz, előadások közben kibámultam az ablakokon, és álmodoztam, az is előfordult, hogy elaludtam. Egy szép nap fogtam magam, és anélkül hogy szóltam volna Sidliknek, megszöktem. Hogy ne jussak túl messzire a széntől, elkerültem egy TÜKER telepre felügyelőnek.

Magam is csodálkoztam, milyen gyorsan elfelejtettem az egyetemet. Teltek-múltak az évek, megnősültem. Spórolós lányt vettem feleségül, már nem tartoztam azok közé, akikről azt mondják: „Ha nagymosás van náluk, nincs rajta gatya”, de egy sötét ruhára valahogy soha nem tellett. Persze, valamilyen hat-nyolcszáz forintosat vehettünk volna, de ha eddig vártam, most már egy igazán szépet szerettem volna. Közbejött azonban a gyerek, lakást kellett szerezni, bútort, mindig elment a pénz. Végre is tavaly csináltattam egy sötétkék ruhát.

Vittem hazafelé, még a karom sem moccantottam, nehogy gyűrődjön, de egyszer hirtelen eszembe jutott, voltaképpen hová is fogom felvenni ezt a ruhát. Apám-anyám már meghalt, húgaim haragszanak rám, mert még az esküvőjükre sem mentem el, barátaim nincsenek, feleségem pedig be nem tenné a lábát egy szórakozóhelyre. Így hát bekerült a szekrénybe, és ott lóg a molyoktól védő olajfacsokrok között, titokban mindig abban reménykedem, ha egyszer kinyitom a szekrény ajtaját, nem találom ott már a sötétkék ruhát.

A fattyú

A Kiskör sakkozói között majdnem minden este ott üldögélt egy alacsony, őszülő, vörös hajú öregember. Hat óra felé érte jött a fia, egy hatalmas, kövér lakatos. Beálltak a kocsmába, ittak egy korsó sört, aztán a fiú hazament, az öreg pedig vacsoráig kint maradt a téren. Egyszer azt kérdezi tőlem:

– Mit szól, elvtárs, a fiamhoz, ugye, belevaló gyerek?

– Hát igen – mondtam bizonytalanul –, nagyon hasonlít magához.

Az öregember elmosolyodott és legyintett.

– Nem kell udvariasnak lenni, tudom, hogy a fiam még úgy sem hasonlít hozzám, mint az Ave Caesar az Ave Mariához. Az volna furcsa, ha hasonlítana.

Tizenkilencben, mikor hazajöttem a frontról, a Központi Tanács leküldött szülővárosomba, a dunántúli N.-ba, hogy szervezzem meg a Vörös Őrséget, és legyek a parancsnoka. Őszintén szólva nem szívesen mentem, nemcsak azért, mert alig két hete házasodtam, de N. régi úri város volt, teli hivatalnokokkal, katonatisztekkel, tudtam, hogy nehéz dolgom lesz.

Az első héten háromszor is rám lőttek, szabotáltak, szervezkedtek, keményen kézbe fogtam az ügyeket, a bűnösöket szó nélkül lecsukattam. Hamarosan veszett híremet költötték a városban, a pap titokban kiprédikált, a tanítónő velem ijesztgette a gyerekeket, a feleségem, ha elment sétálni, mindig sírva jött haza.

Rosszul esett, de nem értem rá a lelkemet pátyolgatni, azzal vigasztaltam magam: annyi jó még van ebben a rosszban, hogy legalább a félelem visszatartja őket az akcióktól.

Mikor jött Horthy, menekülnöm kellett. Magammal akartam vinni a feleségemet is, de Katika nem vállalkozott az útra, azt mondta, gyöngének érzi magát. Igaz, ami igaz, úttalan utakon, erdőben, hegyeken átvágva futottam az osztrák határig. Bécsből írtam egy levelet a feleségemnek, hogy próbáljon utánam szökni, vártam rá három hónapot, de sem a levélre nem válaszolt, se nem jött utánam.

Bécsben nem találtam munkát, éppen favágókat toboroztak Norvégiába, jelentkeztem, és nekivágtam a világnak. Bizony a világnak, mert Norvégia után Dánia jött, Svédország, Németország, Svájc. Néhol meg is telepedhettem volna, de én nem akartam. Nekem van hazám: a proletár Magyarország, ahová én visszatérek, van feleségem, aki vár engem. Bár Katika soha egy sort sem írt utánam, gondoltam, olyan a világ odahaza, hogy nem teheti.

Harminckettőben a Le Havre-i kikötőben dolgoztam mint rakodó. Egyik este a matrózkocsmában egy városombeli gyerekkori pajtásommal találkoztam. Amerikába tartott szerencsét próbálni. Meghívtam egy liter borra, közben faggattam: mi újság otthon, látta-e a feleségemet? Bizonytalanul felelgetett, láttam, valamit titkol, fizettem neki még egy liter bort, ez aztán megoldotta a nyelvét.

– Gábor – mondja –, neked gyereked van otthon. Fiad.

Megdöbbentem. Kati nem szólt nekem róla, hogy teherben van.

– Mennyi idős?

– Tízéves. Huszonkettőben született.

Akkor semmiképpen sem lehet az én fiam, hiszen én még tizenkilencben eljöttem Magyarországról. Többet a pajtás sem tudott, kivel feküdt össze Katika, kivel nem, de arra megesküdött, hogy a gyereket az én nevemre íratták, Petrovszky Gábornak hívják, épp úgy, mint engem.

Akkor elhatároztam, hogy ha valaha is hazajutok, agyonütöm az asszonyt is, a fattyút is, aki az én nevemet meri hordani.

Jött Belgium, Hollandia, majd jelentkeztem a spanyol háborúba, aztán újra Franciaország, Hollandia. Így tudtam meg, hogy a feleségem időközben meghalt. Jobb neki – gondoltam –, mintha találkozott volna velem. A sok országon keresztül úgy gyűlt a csontjaimban a fáradtság, mint a hordóban az esővíz, már csak az a vágy éltetett, hogy legalább a fattyún megbosszulhassam magam.

Negyvenötben az első visszafelé tartó katonai vonattal vergődtem haza szülővárosomba. Az Isten tudja, hogy történt, mégis az egész város tudta, hogy jövök, vagy száz ember várt a vasútnál. Kihoztak elém egy huszonkét éves fiút, aki úgy se hasonlított rám, mint én Ferenc Józsefre, ujjukkal ráböktek: ez a fiad, Petrovszky.

Néztem az arcukat: régi ellenségeim megöregedett arca, már csak a szemük élt a ráncok között, teli kárörömmel, látni akarták, hogy ütöm agyon a fattyút, a szégyenem nyomát. Az egyetlen embert a várakozók között, akinek a tekintetéből emberség látszott. Meggondoltam: mit tehet az egészről? Ő úgy várt engem, mintha csakugyan az apja lennék. Elszántam magam, odaléptem hozzá, és átöleltem.

– Örülök, fiam, hogy látlak, és hogy ilyen jóvágású legény lettél.

Azzal, le sem köpve a várakozók csalódott pofáját, belekaroltam a fiamba; és elmentünk haza. Együtt lakunk, együtt dolgozunk, és minden apának kívánok olyan gyereket, mint az én fiam.

A zöld-fehér menyasszony

Még véget sem ért a Népstadionban a mérkőzés, mikor a gyalogosan hazafelé tartó drukkerek első hulláma már átvonult a téren. Ők nem bíztak abban, hogy az eredmény megváltozik, és átkozva csatáraik tehetetlenségét, a hármas sípszó előtt otthagyták a meccset. Egy félóra múlva követték őket az ellenfél szurkolói, akik végig kitartottak, és megéljenezték győztes csapatukat, majd egy órával később jöttek azok, akik útközben megálltak egy fröccsre.

Már az utolsó is régen hazaért, a környékbeli ablakok elsötétedése jelezte, hogy bekapcsolták a televíziókat, mikor magányosan, lehajtott fejjel, fütyörészve megjelent a Kiskör padjai között H. Kovács. Viseltes, zöld ruháját, fehér ingét és tornacipőjét – mindig csapata, a Ferencváros színeit hordta – elborították a foltok és a pecsétek, csak sötét haját tartotta aggodalmas rendben, most is vastagon le volt olajozva. Bár a Fradi ma kikapott, ő megvárta a csapatot a Népstadion előtt, a busz ablakain felszólt a játékosoknak, hogy nem számít a mai vereség, mert így is bajnokok lesznek, aztán beállt egy kocsmába, és leitta magát.

H. Kovács megjelenésére sokan elhúzódtak, nem tudták elviselni rikácsoló kötekedéseit csapata védelmében, forintos tarhálásait, barátai nem voltak, még a többi Fradi-drukker sem fogadta be maga közé. Mások viszont közelebb jöttek, mert Kovács lendületesen és színesen tudott hazudni, ezért is ragadt neve elé a H. betű.

Megállt a pad mellett, zsebre vágta a kezeit, és széttette a lábát.

– Mit röhögnek, okos Mikulások? Doktor Schön Ubul vagyok, öt forintért óránként vállalom a gyógyításukat.

– Inkább a Fradit gyógyítsd, hallom, az egész stadion teli volt törött aranylábakkal.

H. Kovács legyintett:

– Magukkal fogok én vitatkozni a futballról? Akik nem tudják, mi a különbség a szervita rend és a rendszervita között? Értsék meg, jobbszélső nélkül nem lehet játszani, a modern futballban minden a jobbszélsőre van alapozva.

– A Fradinak, mióta él, nem volt jobbszélsője. A Budai is a Honvédben lett játékos.

H. Kovács felvetette a fejét:

– De volt egy, még tíz évvel ezelőtt. Szentirmaynak hívták.

– Sosem hallottam a nevét.

– Én tudnék mesélni róla. Meghívnám az urakat egy fröccsre, de nem akarom felváltani az új hetvenöt forintosomat.

Megértettük, a történet ára egy fröccs, átmentünk a kocsmába, H. Kovács kiitta a poharát, egy cigarettát kért, és rágyújtott:

– Az urak még biztosan emlékeznek az én menyasszonyomra.

– Menyasszonyod? Sohase láttunk téged nővel. Még egy nőstény kutyával sem.

– Ha maguk jobban tudják, én be is fejezhetem.

– Rendben, volt menyasszonyod.

– Szentirmay Sárának hívták.

– Szentirmay? Úgy, mint a jobbszélsőt?

– Igen. Szőke, kék szemű lány volt, tizenhét éves, gömbölyű itt és ott, de róla lehetett volna megfesteni az ártatlanság szobrát. Kint az Angol parkban találkoztunk, ott én akkoriban vezető állást töltöttem be.

– Igen, a Hullámvasúton voltál sofőr.

H. Kovács dühtől szikrázó szemmel megállt:

– Ha még egyszer valaki közbeszól, elmegyek. Maguk akkor még nem ismertek engem, fiatal voltam és elegáns, valódi antilopcipőt hordtam és kék selyeminget, mint a velszi herceg. De ebből elég legyen ennyi. Szóval egyik nap Sárika bejött az irodába, sírt, hogy valaki ellopta tőle az erszényét, segítsek megkeresni. Tudtam, hogy ami nálunk elveszik, az már nem kerül meg, kérdeztem, mennyi pénz volt az erszényben? Száz forint. Megsajnáltam a kislányt, odaadtam neki a százast a saját zsebemből, minden jót, kisasszony, örvendtem a szerencsének.

Múltak a napok, már el is felejtettem az ügyet, mikor beállít hozzám egy magas, ősz hajú férfi: Szentirmay Sándor főmérnök vagyok. Köszönöm, uram, hogy ilyen rendesen viselkedett a lányommal, Sárika azóta folyton magáról beszél. Természetesen visszahoztam a pénzt, és engedje meg, hogy vasárnap meghívjam magát ebédre. Tetszett nekem a lány, mondtam: nagyon köszönöm, ebédre nem mehetek, mert Fradi meccs lesz, de ha a meghívás vacsorára is érvényes, akkor nagyon szívesen. Uram, jöjjön, amikor akar, nálunk mindig szívesen látott vendég lesz.

Elképzelhetik, hogy minden nap küldtem virágot a kislánynak, vasárnap pedig meccs után hazamentem, volt még egy kis fürdősóm: encián és fehérorgona illatú, azt beleszórtam a vízbe, fürdés után gálába vágtam magam: zöld nyilas, fehér zokni, arany-kézelőgombok, egy kis olaj a hajra, közben elmúlt az idő, telefonáltam taxiért.

Szentirmayék már vártak, az asztal megterítve nehéz damasztabrosszal, rajta ezüstkanalak, villák és salátáskések. Foglaljon helyet. Nemsokára jött Sárika a vacsorával, nem akarom részletezni a menüt, elég legyen annyi, hogy kilencféle halból főztek halászlét, utána disznósült, marhasült, libasült, velőscsont és lángoló csokoládés palacsinta. Folyton kínálgattak, de én, persze, mindenből csak egy falatot ettem, az ember nem azért megy vendégségbe, hogy telezabálja magát.

Vacsora után a szülők magunkra hagytak minket Sárikával, látták rajtam, hogy én nem tartozom azok közé, akik meglátnak egy nőt, és rögtön azt mondják: jó napot kívánok, mi a hozzáállása a nemi kérdéshez? Sárika zongorázott, zenéről beszélgettünk, kérdeztem, gyakran jár-e színházba, azt felelte: igen, akkor, mondom, bizonyára már untatja, nem volna-e kedve kijönni vasárnap a Népstadionba?

Sárika még sohasem járt meccsen, de jobban élvezte, mint a hétpróbás, öreg futballrókák, összeveszett a szomszédunkkal, mert azt mondta: a Fradi lesből rúgta a második gólját, bár a kislány két órával azelőtt még azt sem tudta, hogy a lest eszik-e vagy isszák.

Meccs után csillogó szemmel kért, hozzam ki őt máskor is, én ebbe szívesen beleegyeztem, nemsokára már kijárt velem a szerdai kétkapus tréningekre, sőt a tartalékcsapat, az ifi egy és ifi kettő mérkőzéseire is. Ott a B-közép soraiban virágzott ki a mi szerelmünk, kéz a kézben ültünk a zöld-fehér zászló alatt, biztattuk a csapatot, egy-egy gól után a szemébe néztem, és megcsókoltam, azokban az években pedig nem két-három gól esett egy meccsen, mint mostanában, sohasem felejtem el például azt a lángoló szerelmes délutánt, mikor tizennégy-kettőre vertük a Szegedet.

Egyszer ebéd után az öreg Szentirmay karon fogott, és átvitt magával a dolgozószobájába, leültet egy fotelbe: kubai szivar? francia konyak? kisfröccs? – mert volt ott minden – aztán rátért a mondanivalójára. Látja, hogy mi szerelmesek vagyunk egymásba Sárikával, nincs is kifogása ellene, csak azt szeretné, ha otthagynám az Angol-parkot. Nézze, Bandi fiam, maga egy intelligens ember – mondja nekem –, van technikai érzéke is, elintézem, hogy mérnöki beosztást kapjon valahol, én tartom a hátam, amíg a diplomáját megszerzi. Beleegyeztem, hogy októberben kilépek a helyemről – szezon közben ugyanis nem tudtak volna nélkülözni –, addigra már kész íróasztal fog várni. Az öreg magához ölelt, egy selyemmel bélelt, kék bársonydobozt vett elő, kinyitotta: két jegygyűrű csillog benne, még aznap este eljegyeztem Sárikát, már abban is megállapodtunk, hogy nászútra a Fekete-tengerhez megyünk, mikor beütött a ménkű.

A ménkű úgy kezdődött, hogy egyik szerdán a partvonal mellől néztük a mérkőzést, a jobbszélső elvétette az átadást, a labda felénk szállt, épp akarom megfogni, hogy visszadobjam a játékosoknak, mikor Sárika antilop körömcipőjével jobbal kapásból akkorát rúgott belé, hogy a túloldalon a kapusnak tornázni kellett, amíg ki tudta nyomni a felső sarokból. Mondhatom, mindenki felénk nézett, sőt csodálkozva oda is jöttek hozzánk, kérdezősködtek, végül alig tudtam Sárikát kiszabadítani közülük.

Leültünk az üres tribün egyik sarkába, ott Sárika a vállamra borult, és zokogva kért: ne haragudjak rá ezért a kapásrúgásért, belátja ő, hogy ez nem nőies dolog, és engem kínos helyzetbe hozott vele, de már gyerekkora óta nem tudja megállni, hogy belé ne rúgjon egy labdába, ha felé gurul. Nyáron mindig együtt futballozott a fiúkkal, és úgy emlékszik rá, ügyesebb volt bármelyiküknél.

Megcsókoltam, megöleltem, de Sárika sehogy se tudott megvigasztalódni. Hogy jobb kedvre derítsem, kértem egy labdát a szertárostól, és átmentünk játszani az elhagyatott kis edzőpályára. Mutattam neki, hogy kell rúgni belsővel, külsővel, rüszttel, oxival, a háború előtt híres jobbfedezet voltam a FÖVTÖR-nél, többször is hívtak a nyíregyházi proficsapatba, de én csak a Fradiba akartam menni, ott viszont éppen a nagy Gábriel II., minden idők legnagyobb futballtanára, a mostani edző játszott az én posztomon.

Sárika arra kért, hogy inkább védjek, ő majd rugdos kapura. Azt hittem, hogy közelről: a hatosról vagy a tizenegyes pont környékéről fog lőni, de ő elvitte a labdát vagy huszonöt méterre, leállította, az édes, kékszemű, szőke kislány nekiszaladt, és akkora kapufát lőtt, hogy talán még mindig szedegetik a forgácsokat. Gondoltam, ez csak véletlenül sikerülhetett, újból kigurítottam a labdát, Sárika megvárta, amíg pattan egyet, majd könnyed mozdulattal a bal felső sarokba lőtt, meg se tudtam rá mozdulni.

– Csodálatos – hallottam a hátunk mögül. Visszafordulok, megdöbbenve látom, hogy a szögletzászlónál Gábriel II. áll, az egykori nagy fedezet, a mai mesteredző. Közelebb jön, gratulál Sárikának.

– MTK-játékos legyek, kedves kisasszony – ennél rosszabbat pedig egy fradista nem kívánhat magának –, ha Sipos Vilike, a mostani jobbszélsőnk megközelíti a maga lövéseit. Megengedi, kedves Kovács úr – fordult felém –, hogy kipróbáljam a menyasszonya technikáját?

Beleegyeztem, félrehúzódtam, és néztem, mit csinálnak a labdával. Felejthetetlen futballparádé volt, uraim! Gábriel II.-t nem kell bemutatnom maguknak, de azt talán el sem hiszik, hogy Sárika semmiben sem maradt mögötte, pedig – esküszöm – így történt, Gábriel II. 521-et fejelt egymás után, Sárika 522-t, még bírta volna tovább is, de nem akarta leégetni híres partnerét. Gábriel II. 1009-szer rúgott a labdába, anélkül, hogy földet ért volna, Sárika 1010-szer.

Láttam, hogy Gábriel II. kezd alulmaradni, szégyellte magát előttem, a vezérszurkoló előtt, egy végső próbát ajánlott. Belenyúlt a zsebébe, mikor elővett egy kétforintost, én már tudtam, hogy Sárika vesztett, Gábriel profi futballista korában ezzel a trükkel még varietében is fellépett. Feldobta a kétforintost négy méter magasba, majd mikor a pénzdarab esett lefelé, úgy rúgott bele sarokkal, hogy pont a zakója oldalzsebébe hullott. Önkéntelenül is megtapsoltam ezt a mutatványt.

Sárika tűnődve nézegette a kétforintost, épp mondani akartam neki: kár megpróbálkoznia, igazán nem szégyen, ha alulmarad, az a kislány már feldobta a pénzt, belesarkalt, és – nem akartam hinni a szememnek – az pont pepita kiskosztümje felső zsebében kötött ki. Gábriel II. kért minket, hogy ne beszéljünk senkinek erről az ügyről, mert számára nagy presztízsveszteséggel járna, de ha Sárika játszani akar, bármelyik tréning után szívesen foglalkozik vele, bár sok tanulnivalója nincs, olyan futballtehetség, mely minden évtizedben egy, ha születik.

Az edző fejét csóválva elment, én leesett állal néztem Sárikára, akkor sem döbbentem volna meg jobban, ha kiderül róla, hogy ő a józsefvárosi kéjgázdemizsonos óriás démon. Nem tudtam, mit mondjak, végül összeszedtem magam, és a szemébe néztem: bár jobban szerettem őt, mint az életemet, de ha úgy érzi, hogy én a karrierje útjában állok, hajlandó vagyok felbontani az eljegyzést.

Sárika sírva borult a nyakamba: hogy képzelek ilyesmit? Velem akar élni, esze ágában sincs, hogy futballista legyen, inkább térdből levágatja a lábát, szidta magát, amiért egyáltalán leállt erre az ostoba párbajra Gábriel II.-vel. Kért, hogy ne is menjünk ki többet meccsre, elég, ha rádión meghallgatjuk, én – mintha a jövőbe láttam volna – nehéz szívvel öleltem magamhoz.

Másnap felkeresett Angol-parki irodámban Gábriel II. Először csak mellébeszélt: fel lehetne-e használni az óriás kereket az erőnlét javításában, meg ilyen marhaságokat, nem szóltam közbe, kivártam, amíg rátér a lényegre. Látva, hogy velem kerülőutakon hiába próbálkozik, Gábriel II. végül is előhozta Sárika ügyét:

– Magának nem kell, hogy magyarázzam, Kovács úr, ha nem tudjuk megoldani a jobbszélső kérdést, lemondhatunk a bajnokság megvédéséről, jobbszélső nélkül a csapat féllábú óriás.

Képzelhetik, uraim, mit éreztem, mikor ilyen szavakat hallottam, a szívem ki akart szakadni a helyéből.

– És bármerre is jártunk: vidéken, külvárosi pályákon, grundokon, sehol nem találtunk olyan játékost, akivel ezt a posztot be tudnánk tölteni, illetve, illetve találtunk egyet… – mondta, és sokat jelentően rám nézett. Felálltam, kiraktam az asztalra a pénztárcámat, az órámat, melléjük dobtam a zakómat is:

– Kedves Gábriel mester, ezt mind odaadom a Fradiért, ha a csapatnak az életemre lesz szüksége, akkor sem fogok tétovázni, de a menyasszonyomat nem vagyok hajlandó feláldozni.

– Tegye el az értékeit, Kovács úr, mindezzel a csapat nem megy semmire, nekünk nem pénz kell, hanem jobbszélső. Fáj kimondanom, de nem hittem volna, hogy maga, pont maga egy ilyen csekélységet megtagad a Fraditól, mint a menyasszonya. Csalódtam magában. Minden erkölcsi felelősséget magára hárítok azért, ami a csapattal történni fog – mondta még távozóban.

És valóban, a szemem láttára sorvadt el a csapat. Valódi jobbszélső híján támadójátékuk egyoldalúvá, könnyen kiismerhetővé vált, olyan csapatok verték meg a Fradit, melyeknek még a nevét is szégyen kiejteni, mint az Abádszalóki Rézművesek, Perecesi Olajütő. Mindegyik vereséggel, mintha egy kést forgattak volna meg bennem, de a koronát mégis az tette fel, mikor az MTK a kölyök-csapatával állt ki ellenünk, és hat nullra győzött.

Nem bírtam tovább magammal, bementem a klubba, és megkerestem Gábriel II.-t:

– Uram, csináljon, amit akar, de mentse meg a csapatot.

– Rendben van, Kovács úr, ezt vártam magától, küldje ki a szerdai tréningre a menyasszonyát. Vasárnap az első bajnokin már játszik.

– De hát hogy játszhat egy nő? Hiszen a szabályok tiltják.

– Vasárnap már nem lesz nő. Miért tartjuk mi Európa legjobb sportorvosát, ha annyit se tud, hogy négy nap alatt férfivá alakítsa át?

Gábriel II. kezet fogott velem:

– Egyébként ezért az áldozatáért élete végéig ingyen páholyt biztosítunk magának a pályán. Még egyszer köszönöm a csapat nevében.

Sárikának csak annyit mondtam: szerdán menjen ki a tréningre, de a szegény kislány rögtön megértette, hogy feláldoztam őt a futballért. Térden állva könyörgött, hogy ne kelljen kimennie, nem akar futballozni, velem akar élni, olyan hűségesen kiszolgál, mint egy kutya, csak ne küldjem el. A saját kabátomba kapaszkodtam, uraim, hogy ne öleljem őt magamhoz, de a vereségekre gondoltam, melyek a csapatot már érték és érnék ezután is jobbszélső nélkül, ez erőt adott, hogy leküzdjem a csábítást. Annyira szeretett engem ez a kislány, hogy mikor ráparancsoltam, nem tiltakozott tovább, hanem elindult az Üllői úti pálya felé.

Szombat este megvettem a Sport-ot, megnéztem a Fradi összeállítását – jobbszélen már a Szentirmay név szerepelt, Sárika neve, és valóban sor is került a játékára. Nem mertem bemenni a felajánlott páholyba, mintha vérdíjként kaptam volna; az állóhelyről néztem a meccset és őt. Sárika nagyon megváltozott szerdától vasárnapig, kis bajusza nőtt, arcbőre megsötétedett, csak a szeme maradt változatlanul világoskék.

Sárika már az ötödik percben elszaladt, és éles szögből az ellenkező sarokba vágta a labdát, a közönség, mely a nevét sem ismerte eddig, őrjöngve ünnepelni kezdte, de ő nem törődött vele, visszajött a félvonalig, és kék, csodálkozó szemével szomorúan rám nézett.

Az eltörött csavar

Ezen az estén ismét H. Kovács mesélt.

– Ha a Fradi ifi Angyalföldön vagy Újpesten játszik, a 77-es busszal szoktam kimenni a meccsre. Aki ismeri ezt a járatot, tudja, hogy félúton, a Városligetnél egy sorompó zárja le, a Hosszú Türelem sorompója, mert bizony előfordul, hogy félórákat kell várni, amíg a sorompót felengedik. Ezt én már be is számítom, azon a szombaton is délre írták ki a meccset, de én már reggeli után fogtam egy jó könyvet, és elindultam.

Kilenc óra felé értünk a Hosszú Türelem sorompójához, a kútágas persze most is le volt eresztve, a vezető leállította a motort, és kiszállt, én épp a Háború és béké-t hoztam magammal, elkezdtem olvasni. Már a szereplők fele halott volt, mikor felrezzentem.

Körülnézek. Úristen, egyedül ülök a kocsiban, kint már besötétedett, egy pillantást vetek valódi Parker aranyórámra: fél nyolc. Azt hittem, hogy az autóbusz motorja ment tönkre, azért nem tudtunk továbbmenni.

Kiugrok a kocsiból, hát kiderült hogy a sorompó csörlőjében eltört a tekerőcsavar, a sorompót nem lehet feltekerni, és már tíz órája megállt itt a forgalom. Mit tehettem? Hívtam egy taxit, de a meccs már véget ért, a Fradi ifi kikapott az Újpesttől, hiába, a légifölény megszerzéséhez hiányzott az én hangom. Panaszt akartam tenni az Autóbusz Vállalat központjában, de a fogadóórák pont a kölyökcsapat kétkapus tréningjének idejére estek, és inkább hagytam az egészet.

Később kiderült, hogy nagyon jól tettem, mert csúnya dolgokba keverhettem volna magam, ha a sorompó ügyét bolygatom. Egy befolyásos barátom, a nevét nem akarom kiadni, mert nemzetközi botrány lehet belőle – bizalmasan elmondta, hogy mi történt a tekerőcsavar eltörése után.

Másnap Kovács 113 Béla vasúti pályafelvigyázó segédtiszt (magyarul bakter) elment a központi raktárba egy új csavarért, de akárhogy is kerestek, nem találtak. Ezt a csavart ugyanis csak Angliában gyártják, de mivel ott áttértek a fénysorompóra, a gyár megszűnt, a maradék csavarokat nekünk adták el pulykáért. A raktárfelelős úgy emlékezett rá, hogy Lacházán még őriznek egy elfekvő tekerőcsavart, letelefonáltak, de kiderült, hogy ott sincs, sőt ők is tudnának használni még hármat.

A pályafőnök kiballagott a sorompóhoz Kovács 113 Bélával. A pályafelvigyázó segédtiszt útközben közölté felettesével, hogy ő két kampósszeggel meg tudná javítani a sorompót úgy, hogy még évekig biztonságosan lehetne használni. Kovács 113 Béla felemelte a mutatóujját: de ennek az az előfeltétele, hogy harminc forint rendkívüli prémiumot utaljanak ki a számára, mert öt évi kihordásra kapott csizmája elszakadt, és szeretne egy foltot varratni rá. A pályafőnöknek erre nem volt hatásköre, Kovács 113 Béla vállat vont, havi kilencszáznegyven forint fizetésért neki joga van hülyének lenni.

A sorompóval más senki sem boldogult, az igazgatóság gyorsan érintkezésbe lépett a MÁVAG-gal, hogy megrendeljék a tekerőcsavart. A MÁVAG el is vállalta, hogy 1986-ra tud szállítani tizenöt millió darabot, hamarabb azonban egy felet sem.

Közben a leeresztett sorompó már kezdett kínossá válni, mert az ország autóparkjának kétharmad része ott vesztegelt a sorompó két oldalán, az élenállók már szívesen visszafordultak volna, de a kocsisor farka, amely alig hat-hét órája várakozott, még mindig bízott benne, hogy keresztüljut.

Az ügy már túlnőtt a vasúti kereteken, kénytelenek voltak értesíteni az Utak, Kijáratok és Bejáratok Operatív Főnökségét, amely a bejelentésre közölte, hogy azonnal operatív intézkedést hoz. Egy helikopterrel leereszkedett a sorompónál kilenc mérnök, negyvenegy technikus és egy segédmunkás. A mérnökök és technikusok kézről kézre adogattak egy kis kerek táblát, melyet a segédmunkás végül is felszegezett a sorompóra: „A sorompó tíz percen túl is zárva tartható”. Aztán kártyát vettek elő és kanasztáztak, fél hétkor, mikor letelt a tizenkét óra úgy, hogy a nap teljes értékű kiszállási napnak számított, elrakták a kártyát, beszálltak a helikopterbe és elmentek.

Ez az operatív intézkedés azonban nem oldotta meg a bajokat, bár az autók vezetői és utasai már egészen kényelmesen berendezkedtek. Lottóárusok és alkalmi lacipecsenye-sütők telepedtek meg a sorompónál, sőt az OTP is beindított egy öröklakás akciót Sorompó-Kertváros elnevezéssel.

Közben az Utak, Kijáratok és Bejáratok Operatív Főnöksége újabb és újabb operatív intézkedéseket hozott, megalakította a Sorompó és Tilalomfa alosztályt. A teljes alosztály kivonult kettőszáztizenhat fővel felmérni a helyzetet. Mivel ennyi helikopter már nem talált helyet a leszállásra, egy külön vonattal álltak be a sorompóhoz, kitüntetéseket osztottak ki, és reggelig tartó bált rendeztek. Végül is egy segédmunkás még egy nullát rajzolt a kerek táblára: „A sorompó 100 percen túl is zárva tartható”.

Valószínűleg továbbra is csak a nullák szaporodtak volna, de véletlenül egy külföldi delegáció vetődött el a sorompó felé, magyarázatot kért erre a különös csoportosulásra, az illetékesek elhatározták, hogy elterelő utat jelölnek ki.

Ezt a műveletet egy meglehetősen tapasztalatlan mérnökre bízták, ennek eredményeként az elterelő út egy bulgárkertészet üvegházán, egy papírkereskedésen és Ocsenás Matild nyugdíjas öregasszony konyháján vezetett keresztül. Ha az öregasszony főzött, bezárta a konyhaajtót a forgalom elől, ilyenkor a személyautók és a nemzetközi szállítókocsik a papírkereskedésben vesztegeltek. A bolti kiszolgálók örültek ennek, mert felugrott a képes levelezőlap forgalmuk, ugyanis a posta alkalmi állomást rendezett be a pénztárfülkében, ahol különleges bélyegzővel láttathatták el az itt feladott leveleket.

Ez az állapot három hétig tartott, de ekkor Ocsenás Matildot elvette régi udvarlója, Rubacugi Bálint. Rubacugi állandóan részeg volt, kanalakat vágott a konyhán keresztülvonuló autókhoz, sőt egyik nap megmakacsolta magát, és kijelentette, hogy az Isten autóját sem engedi be a lakásába többé, ha mégis bejött egy autó, dikiccsel felszúrta a kerekeit.

Mivel a sorompó még mindig zárva volt, aluljáróval próbálkoztak. Szerencsétlenségre az aluljáró bejáratánál elfelejtették kitenni a „tülkölni tilos” jelzést, és mikor az egyik autó dudája véletlenül megszólalt, az álmennyezet hatalmas darabokban levált. Később kiderült, hogy az álmennyezetet álmérnökök tervezték valódi prémiumért.

Nem maradt más hátra, mint új utat építeni. Országos tervpályázatot írtak ki. A bíráló bizottság, Grobác Dezső Ottokár főmérnök vezetésével, az egymillió forintos első díjat Grobác Dezső Ottokár főmérnöknek ítélte. Az elgondolás szerint légihíd kötötte volna össze a sorompó két oldalát.

1964 végén fel is avatták a „Ciolkovszkij–Asbóth Oszkár” légihidat, melyet az orosz és magyar aerodinamika úttörőiről neveztek el. A légihíd tervét menetközben módosították, rakétakilövő pályákat építettek helyette, a lovas kocsik számára külön zabtartóval, az autók számára pedig beépített televízióval, melyekből már felavatás előtt kilopták a képcsöveket.

De a televízió kisebb károsodása nem zavarta meg az avató ünnepség fényét. Nagyon jól mutattak a matyóföldi, hímzett bádogból készült rakéták, melyeket egy ismert szürrealista iparművész ábrái díszítettek. De a harmadik kilövésnél kiderült, hogy a kilövő szerkezet motorjában eltört egy csavar, melyet sajnos hiába kerestek a Kisrakéta Közlekedési Vállalat raktárában. Ezt a csavart ugyanis Angliában gyártják, de mivel ott áttértek a bioelektromos árammal hajtott rakétára, mely úgy működik, hogy az utas kétszer belelehel a motorra szerelt bőrzacskóba, a gyár megszűnt, az utolsó csavart nekünk adták el pulykákért.

Kovács 113 Béla pedig, aki mindezt látta a lezárt sorompó mellől, levágott egy falatot az avas szalonnából, melyet a felesége még a múlt héten csomagolt be neki, és jóízűen elmosolyodott.

Az új csillag

Az 195…-es országos bajnokság a Fradi-atléták teljes vereségét hozta, legyen elég annyit említenem, hogy Nádler az ezerötszázméteres síkfutásban úgy lemaradt, hogy a másfél órával később indított maratoni verseny mezőnyével ért be a célba. Dubovszky, a távolugrónk pedig dobbantásnál hanyatt esett, így a világtörténelemben először, negatív teljesítménnyel, mínusz huszonhárom centivel lett az utolsó. Hogy mit éreztem, mikor a Honvéd-, Dózsa-, Vasas versenyzők sorra legyőztek minket, azt hiszem, senkinek sem kell magyaráznom, akinek a szíve fölött Fradi tagsági könyv dobog.

Verseny után hazamegyek, kinyitom az ajtót, egy távirat esik le a kőre, felbontom: „Ma éjjel negyed kettő és fél kettő között keressen fel a lakásomon. Brankovics Géza, a Ferencvárosi Torna Club ügyvezető helyettes főtitkára.”

Taxiba dobtam magam és kirohantam Pasarétre, itt lakott Brankovics, egy zöld-fehér márvánnyal díszített házban. Nem volt egyedül, a fogadószobában ott ült mellette Zöld Feri, az atléta szakosztály elnöke és Fehér Zoli, az atlétaedző. Mikor megláttak engem, valamennyien felugrottak a helyükről, és egyszerre kezdtek el beszélni, végül is Brankovics ragadta magához a szót:

– Kedves, jó Kovács elvtárs! Maga régi ember, magának nem kell, hogy magyarázzam, milyen súlyos vereséget mért egyesületünkre a mai atlétikai bajnokság. Megmondom őszintén, mi tehetetlenek vagyunk. Ha ön, Kovács elvtárs, nem vállalja, hogy segít rajtunk, az elnökség testületileg lemond, aminek beláthatatlan kül- és belpolitikai következményei volnának, mert, mint tudja, hazánk fejlett sportélettel rendelkező ipari ország.

Minden szem rám szegeződött, szerényen meghajoltam:

– Uraim! Valaha magam is atletizáltam, bal kezes súlylökésben egyszer alig másfél méterrel maradtam el a középiskolás csúcstól, de arra nem vállalkozhatom, hogy a szakosztály irányítását a kezembe vegyem.

– Nem is ezt akarjuk. Mi azt várjuk öntől, kedves Kovács elvtárs, hogy hallatlanul éles hatodik érzéke révén egy, esetleg két kiugró tehetséget fedez fel szakosztályunk számára.

Elvállaltam a megbízatást. Kivettem előre hét évi szabadságomat, összesen három és fél hónapot, és elindultam tehetségeket keresni. Meg kell mondanom, nem jártam szerencsével, ahogy telt az idő, egyre inkább feladtam a reményt, pedig néha még az éjszaka is az utcán talált.

Már a szabadságom utolsó hetében, egyszer a Ranolder utcában sétáltam, tizenegy óra elmúlt, erre onnan emlékszem, hogy egy tömzsi, széles vállú fiú egy forintot kért tőlem kapupénzre. Szórakozott pillantással felmértem: ilyen alakkal legfeljebb dobóatléta lehet, annak is közepes, az ő kedvéért igazán nem fogom felváltani az új hetvenöt forintosomat, nem adtam neki egy vasat sem.

A fiú megrázta a fejét: nem baj, úgyis nyitva van az ablak. Azt hittem, fel akar mászni az esőcsatornán, de ő a falhoz lépett, tenyerét hátratámasztva nekirugaszkodott, és nagyot dobbantva beugrott a szemközti ház első emeleti ablakán. Mit mondjak: lehet, hogy nem volt háromméteres ugrás, de mindenesetre nem járhatott messze az érvényes világrekordtól.

Dörömbölni kezdtem a kapun, nyissák ki, szerencsére, a házmester régi Fradi-játékos volt, az egykori Jascsák–Steinitz–Podhola fedezetsorból a Podhola. Kértem Podholát, ha maradt a szívében egyetlen zöld-fehér sarok, kerítse elő nekem azt a fiút, mert ő az, aki visszaszerezheti a Fradi-atléták elvesztegetett becsületét.

A fiút Keserű Barnabásnak hívták, özvegy nagyanyjával lakott együtt, mikor benyitottam hozzájuk, éppen vacsoráztak: zsemlét ettek kiflivel. Persze, azonnal meghívtam őket egy vendéglőbe, leves után Barnabás aláírta az igazolólapot.

Másnap reggel bemutattam őt Brankovicsnak, Barnabás játékosan felugrott a szekrény tetejére, ami rögtön be is szakadt alatta, de Brankovics nem törődött ezzel, a kezét dörzsölte örömében:

– Kedves, jó Kovács elvtárs! Ezt a fiút magára bízom, fogják őt a legkeményebb edzésbe, ugyanakkor tartsák titokban az eredményeit, szeretném, ha a bajnokságon sikerülne elképeszteni vele a konkurrens egyesületeket.

Fehér Zoli a legkorszerűbb edzésmódszerek alapján foglalkozott vele. Barnabás hajnali fél háromkor kelt, a hátára szíjazott két, sóderral színültig megtöltött zsákot, felvette a vascipőket és könnyed, laza bemelegítésként lefutott Kiskunlacházára. Itt ivott egy paradicsomléből, puszpángrügyekből, A, B, C, D, E, F, G, H, I, J, K, L, M, N, O, P, Q, R, S, T, U, V, W, Z, X vitaminokból és forró libazsírból összeállított folyadékot, majd lépést tartva a négy óra ötvenes gyorssal, hazaszaladt.

Itthon, a tornateremben, már várta őt Zöld Feri és Fehér Zoli. Először erőfejlesztő gyakorlatokat vezényeltek, ehhez az anyaghoz tartozott például a Kinizsi-tviszt. Három Török nevű testvér közül kettőt Barnabás a vállára vett, a harmadikat a foga közé, és tvisztelt velük. A megszokott gyakorlatok közé számított még: hegyeket elhordani a zsebkendő négy sarkában, bikákat felvinni a toronyba és egy amerikai edzési módszer: lefeküdni a sínekre a közeledő vonat elé, a mozdonyt hasizommal feldobni a levegőbe, és váltogatva hol jobb, hol bal kézzel elkapni.

Ezután következett a tulajdonképpeni szakmai munka. Zoli és Feri sokáig próbálkozott, hogy növelje Barnabás magasságát, beküldték a Sportkórházba, ahol a fiút nyújtócsigára feszítették, a combjába zsiráfokból kioperált inakat ültettek, de Barnabás nem nőtt egy millimétert sem. A vezetők végül is kénytelen-kelletlen belenyugodtak ebbe, és megpróbálták a meglevő adottságokat jobban kihasználni. Mindenekelőtt továbbfejlesztették Barnabás lendületes rohamát és hihetetlen erejű elrugaszkodását a talajtól. Ahol Barnabás dobbantott, fél méter mély gödör maradt a salakon, mintha döngölőgép verte volna be, a túloldalon pedig hálót kellett kifeszíteni, amely visszafogta, különben kiesett volna a nézőtérre.

A szakszerű és gondos felkészítés tehát meghozta a gyümölcsét, három héttel a bajnokság előtt már könnyíteni is lehetett az edzéseken, Barnabás ezentúl csak napi tizennégy órát gyakorolt, helyette Zoli és Feri a lelki felkészítésre fektette a fő súlyt.

Igyekeztek elmélyíteni Barnabásban a klubhűséget, a régi bajnokokról meséltek, Grünweisz Béla maratoni futóról, aki egy Szeged–Fradi meccs után felszaladt Pestre, és elkiáltva az Üllői úton a győzelem hírét, összeesett a pálya kapujában. Napokig csak zöld és fehér színű ételeket kapott: spenótot, sóskát, tejet és fehérpecsenyét. Barnabás nem ígérgetett, nem esküdözött, de a szemén látszott, hogy elszánta magát a legvégsőkre, vagy nagy eredményt ér el, vagy a pálya salakjáról temetik. Így következett el a bajnokság napja.

Mikor bemutatták a magasugrásban induló versenyzőket, és a hangosbeszélő bemondta: „417-es rajtszámmal Keserű Barnabás, Ferencvárosi Torna Club”, a közönség, a mi drága, jóindulatú közönségünk tapsolni kezdett, de ez a taps egyelőre csak a zöld-fehér trikónak szólt, legföljebb még Barnabás fiatalságának.

De a közönség rögtön extázisba jött, mikor Barnabás a bemelegítés során egy könnyed mozdulattal túlugrotta a magyar csúcsot, megszólaltak a dudák és a kereplők. Brankovics, az ügyvezető helyettes főtitkár átölelt engem, és a meghatottságtól elnémulva, egy kézszorítással gratulált.

Második kísérletre Barnabás már érvényesen is megdöntötte a magyar rekordot, majd ötödik kísérletre Brumel világrekordját is, de elszánt arcán látszott, hogy nem éri be ennyivel.

Lent, a magasugró léc körül, összecsoportosultak a rendezők, én a dísztribünről csak annyit láttam, hogy Barnabás mond nekik valamit, amire ők hitetlenkedve csóválják a fejüket, aztán vállat vonnak, és a következő pillanatban az eredménytáblán kigyullad a jelzés, hogy Barnabás kísérletet tesz a háromméteres magasságon.

A stadion elcsendesedett, magam is sírtam a büszkeségtől, hogy ebben a percben jelen lehetek, és láthatom a legnagyobb sportteljesítményt, melyet egy rendkívüli tehetségből kihozott a legmodernebb technika és a gondos felkészítés.

Még soha ilyen könnyedén nem indult neki Barnabás a rohamnak, lábai alig érintették a salakot, de a léc előtt olyan erővel dobbantott, hogy a stadion beleremegett és visszhangzott, mint a dob.

Barnabás a levegőbe emelkedett, de nem ugrott át a lécen, nem tudott, mert a dobbantás irtózatos ereje, akár egy rakéta, valósággal kilőtte őt. Elérte a második kozmikus sebességet, átrepült a nézők feje fölött, és kitárt karokkal eltűnt a világűrben. Két órával később a csillagászok már közölték, hogy új, ismeretlen eredetű szputnyikot fedeztek fel.

Néha magam is felmegyek a gellérthegyi csillagvizsgálóba, és ha tiszta idő van, az Androméda-köd nem takarja el a Bak csillagképet, néha látom Barnabást, a bajnokok bajnokát, aki elvitte a világűrbe a zöld-fehér színek dicsőségét. Barnabás dobbant, aztán szabályos guruló technikával átlendül egy-egy csillagon.

Gráf, a részeges jobbhalf

196… nyarán már a vak is látta, hogy Steinitz, a legendás Steinitz–Jascsák–Podhola fedezetsor utolsó tagja is kiöregedett. Mérkőzés közben kis sámlit hordott magával, és fejelésnél arra állt fel, műfogsora folyton elgurult, és negyedórákig kereste a fűben. Ezentúl a szokásos szerdai edzőmérkőzéseinken különös figyelemmel kísértük az ellenfél fedezeteinek játékát, hátha megtaláljuk köztük Steinitz utódját.

Egy különösen meleg augusztusi napon a Spartacus Vörös Kefét, a kefekötő szövetkezet csapatát hívtuk meg. Huszonegy játékos vonult ki a pályára, már azt hittük, hogy az ellenfél tíz emberrel áll fel, mikor a játékoskijáróban megjelent egy vékony, szőke fiú.

Hátán az ötös szám jelezte, hogy a jobbfedezet posztját tölti be, de ezen kívül alig emlékeztetett futballistára. Egyik lábán rövid nylonzoknit viselt és kalucsnit, a másikon vastag hegymászó harisnyát és papucsot, de még ennél is jobban megdöbbentett, hogy egy literes üvegben Hubertus likőrt hozott magával, az üveget az öntözőcsatorna vízzel telt vaskalitkájába tette, nehogy a tűző napon átmelegedjen, utána felemelt karral játékra jelentkezett.

Az edzője rákiabált: Gráf, maga megint részeg! A jobbhalf derűsen bólintott, és beállt a helyére.

Ezen a délutánon csodát láttunk, uraim! Maguknak nem kell magyaráznom, mekkora fedezet volt Steinitz fénykorában, de ennek a szőke fiúnak a lábszárvédőjét se köthette meg. Átcselezte magát a védelmünkön, a gólvonalon megállt, és homlokára tett kézzel kereste, hol van valaki, akit még átjátszhat, majd méla undorral bepöccintette a labdát a hálóba.

Egy-egy sikeres akciója után Gráf azzal jutalmazta magát, hogy odament az öntözőcsatornához, és egy nagyot húzott a Hubertusból, de játékán ez nem látszott meg, sőt, cselei a sűrű csuklástól csak még kiismerhetetlenebbé váltak. Gráf nagy taps közepette és üres üveggel vonult le a pályáról.

Tanácstalanul néztünk össze a szakosztály vezetőségével. Nem vitás, hogy Gráfra szükségünk volna, de szabad-e felvennünk a csapatba egy olyan játékost, aki egymaga megiszik öt termést?! Senki se merte vállalni a felelősséget, mindenki tőlem várta a döntést, én ugyanis angol-parki vezetőállásom mellett, mint tiszteletbeli főtitkár az Antialkoholista Szövetség munkáját is irányítottam. Hosszú töprengés után elvállaltam: a zöld-fehér színekért megpróbálom Gráfot jó útra téríteni.

Én tárgyaltam a Spartacus Vörös Kefe vezetőivel Gráf kiadatásáról, nem gördítettek akadályt az elé, hogy a fiú a Ferencvárosban fejlődhessen tovább, csak egy jelképes összeget kértek érte, tudniillik kétszáz darab százforintost, melyen minden rajta volt a Magyar Népköztársaság jelképe.

Hamarosan kiderült, hogy a feladat, melyre vállalkoztam, nehezebb, mint gondoltam volna. Gráfot a kefekötőknél teljesen elrontották, a TMK-n dolgozott mint lakatos, és még azt is elintézték neki, hogy munkaidőben se kelljen a műhelyben tartózkodnia, hanem a satut a kocsma bádogpultjára szerelték rá. A törzsdrukkerek szabályos lista szerint fizették neki a féldeciket, aki kétszer kimaradt, Gráf törölte a G. D. B. K., a „Gráf Dezső Baráti Kör” tagjainak névsorából.

Elhoztam a kefekötők TMK-jából, és benyomtam a Bambi gyárba ellenőrként. Régi albérletét is felmondta, helyettesemnél, az Antialkoholista Szövetség másodtitkáránál szereztem neki egy kis szobát.

Azt hittem, minden rendben van, jelentettem a szakosztály vezetőinek, hogy jobbhalfunkat sikerült kimentenem a fertőből, a meccs előtti szombat este igazán csak túlzott lelkiismeretességből mentem el meglátogatni Dezsőt. Otthon ült, és Fekete Pétert játszott a házigazda gyerekeivel.

Képzelhetik megdöbbenésemet, mikor hajnali fél négykor rám telefonálnak a rendőrségről, hogy Dezső és egy másik, ugyancsak az eszméletlenségig részeg egyén, aki az Antialkoholista Szövetség másodtitkárának mondja magát, tettleg bántalmaztak egy lovasszobrot, azt állítva, hogy a szobor sértő megjegyzéseket tett rájuk.

Taxiba vágtam magam, és a helyszínre rohantam, Gráf Dezső még akkor is ott állt a lovasszobor előtt, és fenyegető mosollyal kérdezte:

– Kinek az anyja? Na most beszéljen: kinek az anyja lopott a Corvinban harisnyákat?

A rendőrség csak az én személyes felelősségemre bocsátotta szabadon.

Azon a vasárnapon a Fradi délelőtti meccset játszott, a kezdésig már alig volt hátra néhány óra. Féltem, ha Dezső nem tud játszani, mindenki engem okol majd, aki kezességet vállaltam érte, megpróbáltam a lehetetlent.

Beültem vele egy kávéházba, belédiktáltam tíz dupla feketekávét, és a kávéház tavalyról megmaradt teljes pogácsakészletét. Negyed tízkor végre elkezdett csuklani, tíz óra felé már volt benne annyi erő, hogy kimenjen a Stadionba. Derűs mosollyal kijelentette, hogy már teljesen magához tért, csak a pályán kérdezte meg, voltaképpen hogy hívják őt, és melyik csapatban játszik, mert ezt az igazolásnál okvetlenül tudnia kell. Rettegve vártam a mérkőzés kezdetét.

Gráf behunyt szemmel futott ki a pályára, a szurkolók azt hitték, hogy a szemét pihenteti vagy ideges, és nem mer felnézni a nézőtér roppant karéjára, de én tudtam, hogy alszik. Minden játékos egy-egy labdát fogott a hóna alatt, csak ő hozott most is egy Hubertuszos üveget; attól tartottam, inni fog, de letette az ellenfél kapujának a sarkába. Mivel a szemét a mérkőzés kezdetét jelző sípszó után sem bírta kinyitni, a likőrös üveg szaga volt az egyetlen útba igazító jelzés a számára: tulajdonképpen merre is támad a csapata.

Támadó fedezettől még sohasem láttam nagyvonalúbb játékot, mint ezen a délelőttön Gráftól. Távoli lövéseire hiába vetődött a kapus, pontosan néhány centivel a likőrös üveg mellett vágódtak be a hálóba. Csak szünet után történt egy kis gixer. Kapucserénél Dezső elfelejtette átvinni az üveget a túloldalra, így csak a Hubertus szagától vezéreltetve a félidő elején ellenállhatatlan csukaugrással öngólt fejelt. Mikor társai felelősségre vonták, mentegetődző mosollyal átrakta az üveget az ellenfél kapujába, ettől kezdve újból a mezőny fölé nőtt.

Meccs után leültem vele egy eszpresszóba, és próbáltam a lelkére beszélni, hogy egy ekkora tehetségű játékosnak halálos vétek elinni az eszét.

– Nézze, Géza bácsi – mondta a zseniális jobbfedezet –, maga rendes krapek. Ha akarja, megígérem, hogy nem is iszok többé, de előre figyelmeztetem: az én ígéretem nem sokat jelent, de ha megesküszöm rá, akkor még kevesebbet.

– Nyugodj meg – mondtam –, majd vigyázni fogok, hogy ne ihass. Nem véletlenül vagyok én az Antialkoholista Szövetség főtitkára.

Dezső hozzánk költözött, munka után megvártam a gyár előtt, és együtt mentünk haza. Útközben azonban mindenütt találkoztunk a „Gráf Dezső Baráti Kör” régi tagjaival, akiknek a száma tovább nőtt, mióta Dezső a Fradiban játszott. Erőszakkal behurcoltak minket egy vendéglőbe, és két teli Hubertuszos poharat raktak elénk. Dezső rám nézett:

– Ezt valakinek meg kell inni, Géza bácsi, különben itt emberhalál lesz.

Láttam, hogy valóban nincs kitérés. A sorsdöntő vasárnapi Fradi-MTK-ra gondoltam, felragadtam mind a két poharat, és egymás után felhajtottam. Mindent elittam a jobbhalf elől, reggel az Ittasellátóban, vagyis a kijózanító szobában ébredtem fel.

És ez így ment a hét mindegyik napján, iszákosságomnak híre terjedt, kirúgtak az Antialkoholista Szövetségből, tízéves angol-parki működésem alatt először fordult elő, hogy a hullámvasúton két szerelvény összeütközött, de minden erőfeszítésem dacára Gráf Dezső ezen a vasárnapon is részegen lépett a pályára. Pedig esküszöm, hogy a Stadionba még józanon érkezett, az utolsó pillanatban ivott meg egy fél liter kámforos szeszt, melyet a gyúró bedörzsölésre szokott használni.

Ez a serkentő folyadék, úgy látszik, túlságosan felélénkítette Dezsőt, mert rögtön az első átadással kapura tört, átjátszotta az ellenfél védelmét, de nem érte be ennyivel, tovább vezette a labdát, kicselezte a jegyszedőket is, és a marathoni kapun kiszaladt a Stadionból.

A szemtanúk később elmondták, hogy Dezső irtózatos sebességgel végigfutott a Rákóczi úton, felsőtestének könnyed mozdulatával kicselezte a rátámadó villamosokat és autóbuszokat, majd közvetlen közelről az Erzsébet-híd két bejárati pilonja közé lőtte a labdát.

Ezzel betelt a pohár, a szakosztály vezetősége kivette Dezsőt a felügyeletem alól, és a legszigorúbb rendszabályokhoz nyúlt. Egy páncélszekrényt bérelt a Nemzeti Bank pincéjében, ide zárták be Dezsőt némi ennivalóval és friss forrásvízzel.

Egyik éjszaka, a „Gráf Dezső Baráti Kör” ólmosbotokkal és borosüvegekkel felszerelve támadást kísérelt meg a Nemzeti Bank ellen, de az éber őrség visszaverte őket.

Vasárnap délután egy helikopter hozta ki a páncélszekrényt a Stadionba, pontosan a középkörbe engedte le, az edző kinyitotta a bonyolult zárat, Dezső kissé összegyűrve, de végre kiléphetett. Ott a partvonal mentén sietve legyúrták – szigorúan alkoholmentes szerekkel –, a gyúró szerint sikerült eltüntetni izmaiból az egyhetes szekrényben lakás nyomait.

Hiába rendelkezett a lehető legtökéletesebb kondícióval, Dezsőnek mégse ment a játék. Néha megpróbálkozott egy-egy távoli lövéssel, az egyik el is törte derékban a Stadion hatvan méter magas zászlórúdját.

A vezetők nem értették a hirtelen formahanyatlás okait, különféle módszerekkel próbálták felrázni a jobbhalfot. Injekciókúrának vetették alá, ennek hatására Dezső előbb három méter magasra nőtt, majd visszaesett egy méter húsz centire, csak nehezen lehetett visszaállítani eredeti magasságát. Majd egy gépbikát hozattak Nyugat-Németországból, Dezsőre egy Vasas-dresszt adtak, a vörös dressz működésbe hozta a bika elektromos agyát és elektromos szarvait, egész nap kergette Dezsőt a Rákos-mezőn, de semmi sem használt.

Én akkor már tudtam, hogy a józan Gráf Dezsőből sohasem lesz nagy játékos, lángeszű cseleit, félelmetes bombáit, zsinóron húzott keresztlabdáit az ital sugallta neki. Őszintén az elnökség elé tártam a helyzetet, az elnökség tudomásul vette, megállapodott a Spartacus Vörös Kefével, hogy az idény végén négy súroló- és két körömkeféért visszaadjuk Dezsőt.

Hamarosan ki is maradt az első csapatból. Mivel idény közben nem igazolhattunk új játékost, ismét Steinitzet kellett elővennünk, a legendás Steinitz–Jascsák–Podhola fedezetsor utolsó tagját. Mérkőzéseinket ezentúl mindig kora délután rendeztük, mert Steinitznek legkésőbb fél nyolcra vissza kellett érnie az aggok házába.

Hiába csináltattunk számára új ezüstgégét, Steinitz már nem volt a régi. Mérkőzés közben gyakran lefeküdt a kapu árnyékába, és szunyókált egy negyedórát. Tíz főre fogyatkozott csapatunk sorozatos vereségeket szenvedett, és az utolsó forduló, a Nemzeti Bajnokság történetében először, kieső helyen találta a Ferencvárost. Utolsó mérkőzésünkön legalább döntetlent kellett elérnünk.

Maga a mérkőzés nem sok jóval kecsegtetett. A Bányász Szakszervezet reprezentáns csapatát, a félelmetes hírű Váci utcai Bányászt kaptuk ellenfelül, ez az elnevezés onnan származott, hogy a csapatot pesti futballistákból verbuválták össze, akik nem voltak hajlandók elhagyni a Váci utca megszokott eszpresszóit, inkább egy bányát nyittattak maguknak egy közeli lebontott ház helyén.

Mondom, nem sok reménnyel álltunk ki ellenük, ráadásul az utolsó pillanatban Steinitz lemondta a játékot, mert aznap avatták fel legkisebb unokáját alezredesnek. Így az edző kénytelen-kelletlen Gráf Dezsőt jelölte jobbhalfnak.

Dezső, akit azóta is szigorú alkoholmentes diétán tartottak, nem nagy kedvvel játszott, tudta, hogy az idény végén mindenképpen kirúgják. Csak a többi tíz fiú lelkesedésének köszönhettük, hogy kihúztuk gól nélkül az első félidőt, de szünet után már az első percekben látszott: képtelenek tartani a labdát, összeroppannak, és elúszik a számunkra fontos döntetlen. Az edző kétségbeesve fordult hozzám:

– Kedves jó Kovács úr, ha nem akar jövőre másodosztályú meccsekre járni, rázza fel valahogy ezt a Gráfot.

Megtöltöttem egy kristályvizes üveget Hubertusszal, és mintha csak fel akarnám frissíteni Gráfot, átnyújtottam neki, de a játékvezető megérezte a szagot, és elzavart a partvonal mellől. Márpedig életszükséglet volt, hogy Gráf Dezsőt valamiképpen italhoz juttassuk, a védelmünk már kezdett összeroppanni a Váci utcai Bányász állandó támadásai alatt.

Mintha fotós lennék, egy fényképezőgéppel visszatértem a kapu mögé, és egy kirúgásnál magamhoz intettem Dezsőt:

– Dezső, öt perc múlva letelik az első negyedóra, kicserélik a labdát. A fiúk, ahogy megszerzik, le fogják passzolni neked, a meccs végéig nem szabad elvesztened, mert gólt kapunk.

– Nincs hozzá erőm, Géza bácsi.

– A labda Hubertusszal lesz megtöltve, és ha kihúzod a félidőt gól nélkül, a tiéd marad.

Öt perc múlva bedobták az új labdát, Dezső mintha a gumin és a bőrön keresztül is megérezte volna a Hubertus szagát, egyszerre felélénkült. Ez alatt a félóra alatt Dezső még egyszer megmutatta, hogy a futball nagy tanárai közé tartozott. Egy pillanatra sem veszítette el a labdát, mert a súlyáról az ellenfél rögtön megérezte volna, hogy szabálytalan, így keresztben-hosszában cselezgetett. Elegánsan átlépett a gáncsot vető lábakon, ha mégis fellökték, ő maga végezte el a szabadrúgást, valamelyik társához pöccintette, visszakérte tőle, és tovább folytatta bűvészmutatványait.

Az utolsó percekben már nem is támadták a Váci utcai bányászok, mintha felhagytak volna a reménnyel, hogy valaha is leszerelhetik. Mikor a bíró hármas füttyjele a Fradi bentmaradását jelezte, Dezső hóna alá fogta a labdát, és eltűnt.

A múltkor kint jártam a Spartacus Vörös Kefe egyik edzésén, hiába kerestem Dezsőt, azt felelték, hogy az ital tönkretette a lábait, átment vízilabdásnak, de hamarosan azt is abbahagyta, mert a sportkör elnöksége nem vállalta, hogy a meccsekre víz helyett Hubertusszal töltsék fel a medencét.

A verhetetlen tizenegy

A házmester lánya

– Fehér úrnak igaza van – kezdte Balázs –, nagyon nehéz megtalálni az igazi asszonyt, hogy ne menjek messzire, ki látott bonyolultabb ügyet, mint az én házasságom. Férfiak között vagyunk, elmondhatom, régi történet, talán lesznek olyanok is az urak között, akik már ismerik.

1944 őszén mint leventét vonatra tettek, és kivittek Németországba. Le sem szálltam a vonatról, és már amerikai fogságba estem, valahol Frankfurt alatt. Szerencsére egy olyan lágerbe kerültem, ahol már összegyűlt három, hozzám hasonló korú magyar fiú: Ulrich Feri, aki már tizennyolc éves korában kopaszodott, a cigány Dezső és Ferdinánd, a jampec, aki még a fogolyruháját is naponta kikefélte. A többi magyar fogoly százegy felé húzott, nem segítették egymást, el is hullottak szép sorban, mint az akciós libák, de mi négyen összetartottunk, megosztottuk a kenyerünket, és ha kellett, életre-halálra verekedtünk egymásért.

Hazafelé is együtt indultunk el: egy német gazdától elvettük az egyik lovas kocsiját, ha lova nem is, de kocsija maradt még három, azzal jöttünk át a határon. Mikor Pest alá értünk, eladtuk a kocsit egy bolgárkertésznek, a pénzt szétosztottuk, és elbúcsúztunk egymástól. Kicseréltük a címünket, megfogadtuk, hogy majd gyakran találkozunk, de őszintén szólva ebben magam sem hittem.

Hazamentem, és a házunknak még a helyét sem találtam meg, mert a Fővárosi Kertészet már bevetette a lebombázott telket fűmaggal, és játszóteret épített rajta. Kimértem: ott, ahol régen aludtam, most épp egy mérleghinta állt. A szüleimről is csak annyit mondtak a szomszédok, hogy meghaltak, hol, merre, senki sem tudta. Elittam a rám jutó negyed lovas kocsit, mikor elfogyott, magam is beálltam lónak: egy maszek piaci kereskedő kézikocsiját húztam, de a maszekokat hamarosan államosították, tovább kellett mennem.

Az „Új Élet” ládagyárba kerültem, ezt akkoriban olyan börtön-előképzőnek rendezték be. Azokat a jogerős elítélteket, akiknek várni kellett a sorsukra, mert a túlzsúfolt börtönben nem jutott hely nekik, viszont olyan rövid időre ítélték el őket, hogy nem kellett a szökésüktől tartani, azokat ide utalták be, ládát szegezni. Meg, persze, akadt néhány standbeli munkás: cigány, csavargó, részeges, jellemzésükre csak annyit mondok az uraknak, hogy engem neveztek ki a brigádvezetőjüknek. Ezek a ládák csak nevelő célokat szolgáltak, különben nem kellettek senkinek, a telep végén egy másik csoport szétszedte őket, visszaküldte hozzánk, és nekünk újra össze kellett szegezni a deszkákat, így hatvan kiló fával vagy száz embert kötöttek le egész napra.

Már több mint egy hónapja dolgoztam az „Új Élet” ládagyárban, mikor legnagyobb megdöbbenésemre egyik volt lágerbeli társam jelentkezett nálam munkára: Ulrich Feri, a kopasz. Valami eternit asztalfedőlapokkal szélhámoskodott, tízforintos előlegeket vett fel, három hónapot kapott, esküszöm, nem csinált összesen három üzletet. Alig telt egypár nap, és bekerült hozzánk a cigány Dezső is, ő a vasútnál dolgozott, és egy borszállító tartálykocsit nekieresztett egy másik vagonnak, hogy ihasson két-három sapka bort. Majd hogy együtt legyen a társaság, a következő hónap végén, bejött Ferdinánd, a jampec is.

Elbújtunk a kész ládák közé, és elmondtuk egymásnak a sorsunkat. Egyikünknek sem volt családja, illetve Ferdinándnak még éltek a szülei, de őt kirúgták hazulról. Megbeszéltük, ha már sikerült összetalálkoznunk, most már együtt maradunk, fél év múlva Ferdinánd is letölti a büntetését, én szabadlábon vagyok, próbáljak keresni addigra valamilyen szobát vagy albérletet, ahol ellakhatunk. Telt-múlt az idő, már a cigány Dezső is kiszabadult, együtt kerestünk, mégsem találtunk sehol olyan helyet, ahová négyünket befogadtak volna. A szerencse azonban váratlanul megsegített minket. Meghalt a sarki öreg Ehrenthal szűcs, a megmaradt kucsmákat, muffokat és az egyetlen kirakati bundát – melybe már nem harapott bele egy olyan moly sem, aki egy kicsit is adott magára –, a rokonság szétszedte, az üzletet pedig bezárták, utód nem akadt, akkoriban a tanács nem adott ki új iparengedélyeket.

Egyik este elmentünk Dezsővel, letéptük a papírszalagot a redőny záráról, elfoglaltuk az üzlethelyiséget. A rokonok még a rongyokat is elvitték, én leültem a W.C.-re, Dezső meg nekitámasztotta a fejét a térdemnek, úgy aludtunk. Másnap jött a rendőr, felírt bennünket, de nem zavart ki, százan és százan szereztek akkoriban hasonló módon lakást.

Ferdinánd és Ulrich, a kopasz is odajöttek lakni. Nem volt pénzünk, hogy berendezkedjünk, Ferdinánd elment a családjához, megígérte, hogy soha többé nem megy haza, ha adnak neki ötszáz forintot. Ebből vettünk az Ecserin négy sodronyos ágyat, olyan poloskásak voltak, hogy maguktól hazamásztak, kiégettük őket petróleummal. Más bútor nem is nagyon került a lakásba, a rovott múltat már akkor sem szerették a munkaügyisek, hol egyikünk, hol másikunk vesztette el az állását, enni sem ettünk valami fényesen, ha bementünk a Közértbe, már előre köszönt az egytizes lókolbász, olyan jól ismert minket.

Nők után csak Ferdinánd járt, négyünknek volt éppen annyi ruhadarabunk, hogy fel tudtuk öltöztetni őt, és a siker reményében útnak indíthattuk. Ő is gyakran jött haza leégve. A cigány Dezső megtanult néhány francia szót, és kiment a sötét képével a Margitszigetre arab egyetemistát játszani a nőknek, de ő se ment sokra. Ki-kiültünk az üzlethelyiség előtti lépcsőre, de még a téri nők sem néztek ránk, mintha egyenesen a zsebünkbe láttak volna bele.

Egyik nap hazafelé menet csodálkozva láttam, hogy valaki felsöpörte a szemközti ház előtt a járdát. Már több mint egy éve laktam a környéken, de nem emlékeztem hasonló esetre. Azt hittük, hogy kicserélték a házmestert, de később kiderült, hogy csak a lánya érkezett haza. Másnap meg is láttuk: tizenhat-tizenhét éves lehetett, alacsony, de telt alakú, az ő fajtájára mondják, olyan melle van, hogy rá lehet könyökölni.

Átküldtük Ferdinándot puhatolódzni, felderítette, hogy a házmester lányát Irénnek hívják, eddig valamelyik vidéki középiskolás kollégiumban tanult, de a múlt héten kirúgták, mert szerelmes lett a város NB II-es futballcsapatának középcsatárába. Amíg csak a könyveit és kardigánját adta el, hogy szórakozni mehessen a centerrel, addig a kollégium igazgatósága nem szólt egy szót sem. De amikor az intézeti paplanra és asztalterítőkre került sor, Irénnek menni kellett, és majdnem a börtönben kötött ki.

Irén még aznap este eljött velünk sétálni, úgy vettem észre, négyünk közül én tetszettem neki a legjobban, ugyanis én is centert játszottam a gyári csapatban, de mindegyikünkhöz nagyon kedves volt. Át akartuk hívni magunkhoz az üzlethelyiségbe, de azt mondta, hogy az apja az ágyból pont oda lát a mi ajtónkra, neki különben is korán kell lefeküdnie, mert éjszaka, ha csengetnek, ő megy ki kaput nyitni.

Aznap éjszaka mind a négy sodrony nyikorgott, ahogy forgolódtunk rajta, nem tudom, a többiek mire gondolhattak, de nekem folyton Irén járt az eszemben, álmomban zsíros, főtt halat ettem, mint mindig, ha szerelmes vagyok.

Minden este elvittük magunkkal sétálni Irént, de még egy csókot sem tudtunk elérni nála, séta közben úgy szorongattam a kezét, hogy görcsbe álltak az ujjaim. A többiek előtt nem mertem kezdeményezni, elhatároztam, hogy egyszer megpróbálok négyszemközt maradni vele.

Éjszaka kivártam, amíg a többiek elalszanak, felkeltem, és óvatosan behúztam magam után az ajtót, becsengettem a szemközti házba. Úgy ahogy megmondta, Irén jött ki hálóingben, csak egy pongyolát vett fel, elkaptam a derekát, megcsókoltam, és nekitámasztottam a falnak. Nem védekezett, csak szó nélkül arrébb húzott, hogy ne essünk neki a kukásvödröknek a kapualjban. Azt suttogta, már abban a percben megszeretett, amikor meglátott, és a három társamat csak azért viselte el, hogy velem találkozhasson. Mikor elbúcsúztunk, kért két forintot, mert az apjának, persze, azt kellett mondani, hogy valamelyik lakónak nyitotta ki az ajtót, és el kellett számolnia a kapupénzzel.

Én szerettem volna ezentúl egyedül sétálni Irénnel, megpróbáltam lerázni a többieket, de akármit is mondtam, nem voltak hajlandók tágítani. Végül is kivágtam a nagy tromfot, hogy Irén csak engem szeret. Azt követelték, hogy bizonyítsam be, és én szégyen, nem szégyen elmeséltem, hogy lett Irén az enyém a kaputorkolatban. Erre a többiek is felugrottak a sodronyos ágyakról, és egymást túlkiabálva bizonygatták, hogy egy-egy éjszaka már ők is épp így becsengettek a szemközti házba, és Irén őtőlük sem tagadott meg semmit, még a kétforintost is elkérte mindig, hogy igazolni tudja magát apjánál.

Nincs mit tagadnom, az első pillanatban elállt a lélegzetem a keserűségtől, hogy Irén hazudott nekem, de aztán azzal vigasztaltam magam, még jobb is így, mert kisebb a felelősség, egy nő gondjának csak a negyedrésze jut rám. Megállapodtunk, hogy úgy teszünk, mintha nem tudnánk egymásról, csak beosztottuk a sorrendet, hogy ki melyik éjszaka csöngethet be Irénhez.

Továbbra is együtt sétáltunk esténként, Irén nagy néha átjött hozzánk, takarított, rendet rakott, olyan ügyesen otthonossá tette ezt a vacak szűcsműhelyt, hogy öröm volt hazajönni, most kezdtem igazán sajnálni, amiért leállt a többiekkel is, és nem lett csak az enyém. Beosztotta a pénzünket, úgyhogy jutott ruhára is, utánajárt a dolgainknak, ha valamelyikünk letört, vigasztalta.

Egyik este épp át akartunk menni érte, mikor Ferdinánd intett, hogy maradjunk, mert fontos mondanivalója van a számunkra. Bejelentette, hogy Irén terhes, tegnap járt az orvosnál, már késő a beavatkozás, a gyerek meg fog születni, kérdezte, mit csináljunk?

Azt mind jól tudtuk, ha a dolog kiderül, Irént agyonüti az apja. A cigány Dezső azt ajánlotta, hogy meneküljünk el a környékről, de majdnem megvertük, olyan aljas dolognak éreztük volna sorsára hagyni őt. Elhatároztuk, hogy valamelyikünknek el kell venni feleségül. Mivel mindannyian azonos eséllyel tarthattuk magunkat a születendő gyerek apjának, egy kalapba beledobtuk a cédulát a nevekkel, és kihúztunk egyet. Mit cifrázzam, a cédulán az én nevem volt.

Összefacsarodott a szívem, és próbáltam valami kifogást találni, de nem volt mese, a sorsolásba én magam is beleegyeztem, a húzásnál pedig nem csalt senki. A többiek azzal vigasztaltak, hogy nem kell egy életet leélnem Irénnel, az esküvő másnapján beadhatom a válópert, a gyerektartáshoz pedig ők is hozzájárulnak, erről hajlandók akár írást is adni. Megfogtak, átvittek a házmesterhez, és megkérették velem a lány kezét. Még az eljegyzést megvárták, aztán eltűntek a környékről.

Nem tudom, sírt-e a nászéjszakáján valaki az urak közül? Én bevallom őszintén, sírtam. Arra gondoltam, olyan feleségem lesz, akinek rá lehet varrni a hátára a szalmazsákot. Esküvő után átköltöztünk az apósomékhoz, kimentek lakni a vidéki kis házukba, mi lettünk helyettük a házmesterek. Meg kell mondanom őszintén, nagyon kellemesen csalódtam Irénben. Elment egy Háztartási Boltba, tíz-tizenegy órákat dolgozott, mégis olyan rendet tartott odahaza, hogy a padlóról enni lehetett volna.

Eredetileg úgy terveztem, hogy megvárom a gyerek születését, utána elmegyek, de mindig kitoltam egy hónappal a távozást, a végén már nem is adtam magamnak újabb határidőket, kívánom mindenkinek, hogy olyan jó házasságban éljen, mint én Irénnel.

Vagy három év telt el, mikor az egyik éjszaka hosszan csengettek a kapun. Irén kelt fel és kiment, de hamarosan lélekszakadva visszajött, a cigány Dezső állt kint a kapu előtt, és mikor kinyitotta, meg akarta ölelni őt, alig tudott kiszabadulni a kezei közül. Mire kiértem, Dezső elszaladt, de elhatároztam, hogy ezentúl én kapuzok éjszaka.

Sorra eljött Ferdinánd, Ulrich és a cigány Dezső, mindannyian kopott ruhában és olyan soványan, hogy az orruk hegyét tűbe lehetett volna fűzni. Mind Irént szerette volna, kértek, könyörögtek, hogy váljak el tőle, ők elvennék feleségül, mert soha olyan boldogok és szerencsések nem voltak, mint mikor Irén vigyázott rájuk.

Persze, én nem engedtem a feleségemet, akkor nekem rontottak, és életre-halálra verekedtünk, egykori barátok a kaputorkolatban, véres fejjel mentek el. Nem látszott valószínűnek, hogy még egyszer visszajönnek, megbíztam Irénben is, de még évekig tartottam egy régi katonai boxert az ágyam mellett, és ha csengettek, azzal mentem ki ajtót nyitni.

A Jeszmás fivérek

Ezen az estén Henrik beszélt.

– Ha az urak a Kálvária utcában járnak, nem messze a Füvészkerttől ma is láthatnak még egy sárgára festett földszintes házat, a homlokán gipszből formált tulipánnal, melyet J. és P. betű fog közre. Jeszmás Pál kőműves építette magának még a húszas évek legvégén. Akkoriban nősült, és a saját házában akarta elkezdeni az életét. Felesége vézna, beteges asszony volt, mindenki csodálkozott, mikor három egymás utáni évben három fiút szült, majd a háború előtt egy kislányt is.

Nagyon jól mondják azt, kedves uraim: aki sok gyereket hoz a világra, elveszíti a saját életét, Jeszmás Pál sem járt különbül. Nem találtak ki olyan ünnepnapot, mikor ő tovább aludt volna, reggel hatkor kinyitotta a kis léckaput, és vállán a becsomagolt szerszámokkal elindult munkára.

Telt-múlt az idő, a három fiú már elvégezte a nyolcadik osztályt, és szakmát tanult, úgy látszott, a családra jobb napok várnak, mikor 1948 nyarán egy különösen meleg délutánon az öreg Jeszmás Pál megszédült, és lezuhant az állványzatról. Kórházba szállították, az orvosok megvizsgálták, és közölték a kőműves fiaival: apjuk olyan természetű sérüléseket szenvedett, hogy még évekig életben maradhat, de többé már nem épül fel, és állandó kórházi kezelésre szorul.

Az öreg kérte, hogy beszélhessen a fiaival, az orvos nem akarta felingerelni, ezért beleegyezett, hogy az egyik fiú bejöhessen. Jeszmás Pál a legkisebbet hívatta be. Ezt a fiút hatalmas kezei, rövid nyaka és parasztos szófukarsága miatt maguk a testvérek is „Paraszt”-nak szólították. Semmilyen szakmához nem volt kedve, gyűlölte a gyárak napról napra megismétlődő munkamenetét, végül is a szállítókhoz került. Munka után ritkán ment haza, már tizenhat éves korában beszokott a kocsmába, senki sem látta őt részegen, egy fröccs mellett üldögélt egész este, csavargók, alkalmi munkások történeteit hallgatta. Cserében, ha razzia fésülte végig a kocsmákat, felkapott a vállára egy-egy részeget, és hazavitte a rendőrök elől. A három Jeszmás fivér közül őt tartották a környéken a legkevesebbre, csak az apja szerette.

Jeszmás rábízta a fiára a családot, megígértette vele, hogy többé nem jár le a kocsmába. Paraszt bólintott. A kőműves ezután kérte, mondja meg az otthoniaknak, hagyják őt a sorsára, nem akar súlyos terhet rakni a család nyakába. Paraszt végighallgatta apja suttogó szavait, de nem felelt rájuk, csak megigazította a feje alatt a párnát, és nehéz jobb kezével búcsút intett.

A három testvér kiment a kórház előtti térre, leültek egy padra, és megbeszélték, hogy mihez kezdjenek. Tudták, ha azt akarják, hogy apjuk megfelelő bánásmódban részesüljön, állandó borravalókkal kell tömniük a személyzetet. Emellett rájuk hárul majd anyjuk eltartása és egyetlen húguk felnevelése is, legalább addig, amíg a kislány szakmát kap a kezébe. Megfogadták, hogy mindent megtesznek a családért.

Bár még egyikük sem töltötte be a huszadik évét, és ilyen korban az elhatározások még gyorsan cserélődnek, a Jeszmás fivérek – becsületükre legyen mondva – megtartották az ígéretüket. Senki sem látta őket eszpresszóban vagy bálokon, igaz, nem is lett volna miben elmenni oda, hasonló korú társaik közül talán az egész városban egyedül ők hordtak régimódi, széles szárú nadrágot, sohasem fordult elő, hogy otthon a szegényes étel miatt veszekedtek volna, belátták, nem telik többre. Kerülték a náluk elegánsabb, szabadabb fiúk társaságát, egyetlen pajtásuk volt: Rizsa, a korcs kutya, spárgára kötözve folyton ott kullogott utánuk, a spárga végét minden héten másik Jeszmás gyerek fogta. Vasárnap délelőttönként kosárlabdameccsre jártak, a második fiú: Jenő, egy ifjúsági csapatban játszott.

Béla, a legidősebb a Vörös Május Gépgyárban dolgozott mint esztergályos. Napjai úgy teltek, mint a többi munkásé, annyit keresett, mint a többiek, nem kapott kitüntetéseket, egyszóval nem tartozott a gyár kiemelt „reklám”-esztergályosai közé.

1949 decemberében is minden izgalom nélkül készült a sztálini műszakra, nem is akart elérni száztíz százalék fölötti eredményt, tudta, hiába keresne ma 30 forinttal többet, a sokszorosát ráfizetné, mert talán már másnap reggel felemelnék a normáját. Különben is belátta, nem versenyezhet a „reklám”-esztergályosokkal, akiknek erre a műszakra is a legtermékenyebb sorozatmunkákat készítették oda a gépük mellé és a külföldi kések tucatjait, melyek ha elégtek vagy eltörtek, senki sem kérte számon tőlük.

Alig tíz perccel a műszak megkezdése előtt – a filmoperatőr már rá is irányította a kamerát az esztergagépre –, az egyik „reklám”-esztergályost, Rubszkyt váratlan baleset érte, nem vett észre egy lámpát, melyet a felvételhez készítettek oda, megbotlott, és elcsúszott az ünnepiesen olajozott padlón, a karjára esett, csuklója pillanatok alatt megdagadt, kórházba kellett szállítani. A gyár vezetői, hogy megmentsék a helyzetet, kétségbeesetten kerestek valakit, aki beugrana Rubszky helyére, de ez nem ment könnyen, Rubszky ugyanis fél mázsás csillekerekeket esztergált, munkájához a szaktudáson kívül kivételes fizikai erő is kellett. A vezetők választása végül is az üzem legfiatalabb szakmunkására: Jeszmás Bélára esett, róla feltételezték, hogy bírja erővel, ugyanakkor mivel csak nemrégiben került ki az iskolából, a többieknél jobban tudta kezelni Rubszky modern szerkezetű gépét.

Béla szívesen elvállalta volna a feladatot, de tudta, ha megteszi, egy csapásra népszerűtlenné válik a gyárban, ezért látszólag sokáig tiltakozott, és csak egyenes parancsra állt be a gép mögé. A parancsot a többiek is hallották, úgy érezte, ezzel előre is tisztázta magát, megnyugodva fogta meg az első csillekereket.

Estig nem emelte fel a fejét, nem kérdezősködött a többiek eredményei után, sőt a sajátja sem érdekelte, minden figyelmét lekötötte a gép, melyen még sohasem dolgozott. Az időt csak a szemközti üvegezett fal fokozatos elsötétedése tagolta, és a kis szállító targonca csikorgása, mely minden órában új szállítmány csillekereket rakott le a gép mellé.

Mikor megszólalt a műszak végét jelző gőzsíp, Béla fáradtan megállította a gépét, meg akarta törölni a homlokát, ebben a pillanatban fényképezőgépek villantak fel, és berregni kezdett a filmoperatőr gépe. Még alig látott káprázó szemével, mikor odasietett az igazgató, virágcsokrot, egy borítékban pénzt és aranyozott, kisalakú szobrot nyomott a kezébe. Nyolcan-kilencen kísérték Bélát az irodába, itt tudta meg, hogy ezer százalékon felüli eredményével ő érte el a sztálini műszak legjobb teljesítményét. A már kapott jutalmakat a központi kiküldött megtoldotta egy meghívóval az Országházban rendezendő szilveszteri bálra. Egy óra telt el poharazgatással és a fiatal győztes méltatásával, aztán elbocsátották Bélát, aki egyedül ment vissza a géptermen keresztül, melyben már eltakarították a műszak nyomait.

Az öltözőhelyiség is kiürült, mire benyitott, jókedve azonnal elszállt, észrevette, hogy öltözőszekrénye ajtaját a többi munkás telefirkálta, éppúgy, mint a „reklám”-esztergályosokét. Béla ismerte a gyárat annyira, hogy hiába próbálná megkeresni a gúnyolódó és fenyegető felírások szerzőit. Szótlanul fogta a törülközőjét, és beállt a zuhany alá, míg a langyos sugarak mosták a hátát, eltűnődött: mindenképpen ártatlannak érezte magát, de átfutott az agyán, hogy állapíthatták meg Rubszky normáját, ha ő a kezdő, ismeretlen gépen a tízszeresét tudta teljesíteni.

Otthon elmondta, mi történt, testvérei vigasztalták: ne törődjön a gúnyolódásokkal, és biztatták, menjen csak el a szilveszteri bálra, a jutalom nagy részét arra fordították, hogy egy sötét ruhát csináltattak Bélának.

A három testvér és Rizsa, a kutya egész a bejáratot őrző posztokig elkísérte Bélát, utána ráültek egy pad behavazott keresztlécére, és találgatták, milyen szórakozások várnak bent a fiúra, nem tudták, hogy bent Béla élete legnehezebb perceit éli át.

Hamarosan kiderült, hogy a sötétkék öltöny, melyet a Nagyfuvaros utcai Hajdinyák szabó egy kuncsaftja hagyatékából vásárolt, és évekig tartogatott a vállfái között, az erős fényben kopottnak és pecsétesnek látszik, még a többi munkásfiú ruhájával sem állja ki a versenyt.

Béla a terem valamelyik sarkába akart húzódni, a mázas cserépbe ültetett dísznövények közé, hogy minél kevesebben lássák, de bárhol is próbálkozott, minden sarkot lefoglaltak már a beszélgető társaságok. Egy benyílóban végre, úgy látszott, hogy egyedül maradhat, de észrevette, hogy egy karosszék mélyén fiatal szőke nő cigarettázik. Béla elszánta magát, félszegen bólintott és leült. Nem szóltak egymáshoz, néha egy pillantást vetett a nőre, aki talán egy-két évvel lehetett idősebb nála, azt hitte, ő is a ruhája miatt vonult ide félre, de amennyire meg tudta állapítani, az összes lány között éppen ő viselte a legelegánsabb és legfeltűnőbb ruhát.

Sokáig nem tért be senki a benyílóba, éjfél előtt valamivel egy pincér pezsgőt hordott körbe, az ő asztalukra is letett két poharat. Mikor a zene leállt, csak a dobos ütötte ki az év utolsó másodperceit, Béla mélyen megbánta, hogy eljött ide, elképzelte: odahaza öccseivel sült krumpli és borsodó között várhatta volna az újévet. Csak ez a szívet-lelket elszomorító bánat bírhatta rá, hogy poharát a szőke nő felé emelje. Meglepődött, hogy a nő koccint vele, beszélgetni kezd, sőt éjfél után ő hívta táncolni Bélát. A fiú megpróbált kitérni, végül bevallotta, hogy kopott ruháját szégyelli, de a nő legyintett, mint aki nem tartja ezt fontosnak.

A terem éles világításában a nő legalább öt évvel idősebbnek látszott, de Béla ezt alig vette észre. Nem járt tánciskolába, csak öccseivel ugrált néha otthon, most minden figyelmét lekötötte, hogy ne vétse el a lépést. Így táncosnőjéből csak a kölni szagát fogta fel és keze alatt a síkos nylonruhát, egyik sem emlékeztetett a gyári lányokra, akikkel néha dolga volt, csak félszegen merte magához húzni, és boldog volt, mikor a nő nem tiltakozott ellene.

Tánc közben a nő néha egy fejmozdulattal valamelyik pár felé mutatott, szinte mindenkit ismert a teremben, nemcsak névről, de tudta, ki milyen összeköttetésének köszönheti, hogy meghívták a bálra, ismerte titkos házasságtöréseiket, elsimított vagy csak azután kirobbanó botrányaikat. Béla úgy látta, a történetek hősei valamennyien bűntudattal fordulnak el a nő tekintete elől. Még azt sem találta furcsának, hogy az egész teremben nem akadt egyetlen ember sem, akit megdicsért volna.

Együtt tértek vissza a benyílóba, Béla bemutatkozott, a nő is megmondta a nevét: Kalló Ágnesnek hívták. Béla előtt ismerősen hangzott ez a név, de nem tudta, miért, csak akkor jött rá, mikor hajnal felé Ágnesért eljött az apja. Azonnal felismerte benne Kalló Dezső miniszterhelyettest, a sötét bőrű, őszhajú férfi képe ott lógott a munkaterem falán, a híradókban is gyakran látta, ahogy beszéd előtt felteszi drótkeretes szemüvegét.

Ágnes ragaszkodott ahhoz, hogy a fiú most azonnal jöjjön el hozzájuk, Kalló Dezső bólintott, később kiderült, hogy épp ilyen ellenvetés nélkül teljesítette lánya összes kívánságait. A miniszterhelyettes autójába szálltak, Béla megdöbbenve látta, hogy a posztokon túl ott állnak a testvérei, a Kossuth Lajos téren töltötték az éjszakát, vagy már hajnalban elé jöttek, hogy minél hamarabb megtudhassák, mi történt vele. Cipőjük felfelé kunkorodó orra, széles szárú nadrágjuk, a kopott szőrme télikabátjuk gallérján olyan esetlennek és közönségesnek tűnt, hogy Béla, aki úgy érezte, a saját öltözködése is mentegetésre szorul, nem vállalta őket Kallóék előtt, befelé fordult az autóban, és mintha az orrát fújná, zsebkendőjét az arca elé emelte. A Jeszmás fivérek mindebből semmit sem vettek észre, álmukban sem gondolták, hogy testvérük kocsin távozik, topogtak egy darabig a hideg hajnali szélben, aztán hazamentek.

Kallóék a Rózsadombon laktak, egy villaház első emeletén. Mikor beléptek a lakásba, Kalló elbúcsúzott tőlük, visszatért a munkájához. A nyíló ajtón keresztül Béla belátott a miniszterhelyettes szobájába, csodálkozott, milyen egyszerűen, minden dísz nélkül rendezték be, az ágyat például egy fekete pokróc takarta le. Ágnes elmesélte, apja még azt sem akarta, hogy pesti lakásukat feladják, és ebbe a budai villába költözzenek, csak felettesei utasítására egyezett bele.

Ágnes szobája ellentéte volt az apjáénak, telezsúfolták dísztárgyakkal. Béla kezébe vett egy-egy porcelán vázát vagy zenélődobozt és sokáig nézegette. Ágnes átöltözött, fekete melegítő ruhát húzott, ettől szőke haja még világosabbnak látszott, lekuporodott a cserépkályha mellé a vastag szőnyegre, és arról beszélt, hogy ezeket a tárgyakat mindenkinél jobban szereti, mert hiányzik belőlük az a durvaság és közönségesség, mely az embereket valósággal eltölti.

Odahaza és a gyárban mindig az élet legegyszerűbb témái kerültek elő: munka, fizetés, étel. Béla azt hitte, hogy a finomkodás és a szenvelgés magasabb rendű ezeknél. Már mint szerelmesek váltak el egymástól, és ezentúl Béla gyakran járt a rózsadombi villalakásba.

Béla csak hetek múlva szánta rá magát, hogy elmondja otthon Ágnes ügyét – akkor már nagyjából el is határozták a nővel, hogy összeházasodnak –, öccsei örömmel fogadták a hírt, és szerették volna megismerni Béla menyasszonyát. A fiú tudta, hogy a Kálvária utcai kis ház egyetlen szobájába, melyet úgy betöltött a hat ágy, hogy járni sem lehetett közöttük, nem hozhatja ki Ágnest, így inkább Kallóékhoz próbálta meghívatni öccseit.

Kalló Dezső valaha évekig élt azon a környéken, ahol a Jeszmás fivérek laktak, fiatalságának számos emléke kötötte oda, annyira megörült, mikor Béla előhozta: öccsei esetleg ellátogatnának a rózsadombi villába, hogy most az egyszer nem volt hajlandó észrevenni Ágnes tiltakozó szemhunyorítását, hanem kérte jövendőbeli vejét, minél hamarabb hozza el testvéreit.

Béla – míg kapaszkodtak fölfelé a domb oldalán –, végigveszekedte az utat, hol öccsei öltözködésén, hol a magatartásukon talált kivetnivalót, pedig a többiek alázatosan végrehajtották minden utasítását. Nem egyezett bele, hogy Rizsát is bevigyék magukkal, kint a kertben egy fához kötötték, Rizsa, aki életében most először nem tarthatott a gazdáival, a meglepődéstől még ugatni is elfelejtett.

Béla által már előre megfélemlítve, a testvérek még körülnézni is alig mertek Ágnes szobájában, de elég volt egy faragásos díszdobozt rossz helyre visszatenniök, és a nő már megsértődött, elfordulva vendégeitől kibámult az ablakon. A Jeszmás fivérek örültek, mikor Kalló Dezső bejött értük és átvitte őket magához. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Béla próbálta megbékíteni a menyasszonyát, de Ágnes csak a szája széléről odavetett félszavakkal válaszolt, majd hirtelen tombolni kezdett, miért hozta el a testvéreit, mikor tudta, hogy ő nem akar találkozni velük, kérte Bélát, ígérje meg: többé nem hozza fel őket.

Béla nehéz szívvel nézte öccseit, akik Kalló Dezsővel együtt kimentek a kertbe, hogy Rizsával játsszanak, úgy érezte, ha beleegyezne a menyasszonya kérésébe, nemcsak őket árulná el, de évek óta haldokló apjukat is. Kibontakozott a nő karjai közül, és kiment a házból. Ágnes az ablakból még látta, amint tétova mozdulatokkal elbúcsúzik Kalló Dezsőtől, majd elsőnek indul meg lefelé a városba vezető úton.

Béla nem bocsátotta meg öccseinek azt az áldozatot, melyet meg kellett hoznia értük. A Kálvária utcai kis házban egymást követték a veszekedések, mindig Béla kezdeményezte őket. Méltánytalannak tartotta, hogy ő, aki a sztálini műszak után a gyár legjobb esztergályosai közé emelkedett, és háromezer forint körül keres, továbbra is ötödmagával aludjon egy szobában, ne öltözködjön rendesen, és néha hetekig ne egyen más húst, mint felvágottat.

A testvérek szó nélkül hallgatták végig Béla szónoklatait, anyjuk kérte őket, hogy tűrjék el bátyjuk idegességét, de az egyik este, mikor Béla törni-zúzni kezdett a lakásban, Paraszt megfogta, és akár egy csomagot, kitette az utcára, kihozta a holmiját is, megmondta, csak akkor jöjjön haza, ha többé nem veszekszik, hanem hajlandó normálisan élni. A gyár, mint egyik büszkeségét, gondjaiba vette Bélát, és már másnap reggel elhelyezte a munkásszálló vendégszobájába.

Alig telt el néhány hét, mikor az egyik este a hangosbeszélő Bélát a munkásszálló társalgójába szólította. A fiú azt hitte, valamelyik öccse keresi, de Kalló Ágnes várt rá, még arra sem engedett neki időt, hogy összecsomagoljon, ellentmondást nem tűrően megfogta a kezét, és elvitte magával.

A Jeszmás fivérek Kalló Dezsőtől tudták meg a hírt bátyjuk közeli házasságáról, a miniszterhelyettes kilátogatott a Kálvária utcai kis házba, hívta a fiúkat, jöjjenek el az esküvőre, ők azonban ragaszkodtak hozzá, hogy Béla személyesen hívja meg őket. Kalló megígérte, szól jövendőbeli vejének, de hogy múltak a napok, és Béla nem jelentkezett, világossá vált: erre a meghívásra nem kerül sor. A testvérek fogcsikorgatva lenyelték a sértést, de anyjuk idegeit annyira megviselte, hogy az öregasszony kórházba került.

A testvérek megújították a fogadalmukat, hogy Béla nélkül is gondoskodnak a családról. A helyzet semmivel sem látszott könnyebbnek, mint korábban, apjuk állapota nem javult, anyjuk is megbetegedett, Ildikónak, a kislánynak pedig két éve volt még hátra az érettségiig, de ők ketten megbíztak egymásban, tudták, ha valamelyiküket váratlan szerencse éri, segíteni fog a többieken is, mint ahogy minden eljövendő bajból előre részt vállaltak.

Jenő már ötödik éve kosárlabdázott a gyári csapatban, az első időkben senki sem vette komolyan a nem különösebben magas növésű fiút, aki még felugorva is csak épp az ujja hegyével tudta megérinteni a kosárlabdapalánk alsó peremét. Néha még a cserejátékosok közé sem került be, ilyenkor fogott egy labdát, átment a gaztól felvert edzőpályára, és órák hosszat dobált kosárra, szabad idejének szinte minden percét itt töltötte.

Tizenhat-tizenhét éves korában Jenő hihetetlenül megnyúlt.

Most, hogy testmagasságban elérte, sőt túlszárnyalta játékostársait, Jenőben olyan képességek bontakoztak ki, melyeket még az edzője sem sejtett. Mozgékony, hosszú csuklója ellenállhatatlanná tette a cseleit, a pálya bármelyik szögletén pillanatok alatt dobóhelyzetbe tudta hozni magát, és talán az edzőpályán töltött hosszú esték gyakorlásának köszönhette, hogy a ziccereket megbízhatóan értékesítette. Mindent felülmúlt azonban a tempóérzéke. Hasonlóan a majomhoz, mely egy lassú mozdulattal is tévedhetetlenül kapja el a falon sütkérező legyet, pusztán azért, mert megfelelő tempóban nyúl ki érte, ugyanilyen pontosak voltak Jenő közbenyúlásai és megelőző szerelései.

A fiú nem lepődött meg, mikor az egyik mérkőzés előtt testvérei berontottak hozzá az öltözőbe, és lelkendezve újságolták, hogy fent a tornaterem kis galériáján ott áll Angyal Béla, a sokszoros bajnok Dinamó és a magyar kosárlabda válogatott edzője. Jenő tudta, hogy az ő játékára kíváncsi, de visszaszorította feltörő idegességét, nyugodtan öltözködött, csak annyit változtatott szokásos felszerelésén, hogy fehér térdvédőt csatolt fel, mely akár a futballistákon a feltűnően megkötött vagy bokára lecsúszó sportszár, alkatmás volt rá, hogy viselőjét könnyen megkülönböztessék játékostársaitól.

Kezdésnél ő érte el a feldobott labdát, ujjai hegyével hátratette a mögötte álló középjátékosnak. Ugyanebben a pillanatban elindult a kosár felé, mindig őrá játszottak a tábla alatt, most is felé szállt az átadás, de nem sikerült, a labda Jenő háta mögé került. A fiú inkább csak ösztönösen nyúlt hátra érte, egy csavarral átpörgette magán, mint mindig, most is korábban ment fel egy tempóval, mint az ellenfél játékosai, a védők csak derekáig értek, mikor egy puha csuklómozdulattal a gyűrűbe helyezte a labdát.

Míg visszafelé futott, a festett oldalvonal mentén egy pillanatra felnézett a galériára, megkereste a tekintetével Angyalt, de akárhogy is figyelt, nem tudta megállapítani, mit szól az akciójához. Az első félidőben Jenő huszonhárom pontot szerzett, de mikor megtudta, hogy a válogatott edzője a szünetben elment, a második félidőben csak lézengett a pályán. Nem érdekelte, hogy az ellenfél behozza az előnyüket, sőt a vezetést is megszerzi, az elvesztett mérkőzés után Jenő olyan egykedvűen ment le a pályáról, mintha már nem is a gyári csapathoz tartozna, alig elfojtott mosollyal hallgatta edzőjének szidalmait. Még azon a héten aláírta az átigazoló lapot, a Dinamó játékosa lett, három hónap alatt bekerült a bajnokcsapat kezdő ötösébe és a válogatott keretbe.

A következő – 1952-es – évben a magyar kosárlabda-válogatott új elvek szerint készült fel a párizsi Európa Bajnokságra. A szakvezetők azt tűzték ki célul, hogy a játékosok fizikai erőben is fel tudják venni a versenyt a szovjet, olasz és csehszlovák csapattal. A keret tagjai – köztük Jenő is – már januárban edzőtáborba vonultak, és ott rendkívül nagy megterhelésű munkát végeztek.

Jenő egykori gyári csapatában a felkészülés alig állt egyébből, mint néhány ötletszerűen összeállított tornagyakorlatból, melyet azonnal játék követett, a többi erős átdolgozott izomzatú kosaras között szinte gyereknek látszott, így a fiú számára kétszeresen nehéz feladatot jelentett a követelmények teljesítése.

Ereje már az első két napon elfogyott, főleg a délutáni második edzést bírta nehezen, már a bemelegítésnél fáradtnak érezte magát. Míg futottak az edzőtábor parkjában a tó körül, Jenő csak úgy tudta bokában már elmerevedett lábait újra és újra kiemelve a hóból előrelendíteni, hogy közben hosszú gyötrő beszélgetéseket folytatott magával.

Hangtalanul szemrehányásokat tett a világnak, melyben felnőtt, úgy gondolta, ha zsíros kenyér és üres főzelékek helyett több húst kapott volna gyerekkorában, most sokkal erősebb lenne. Míg korábban mindent megtett volna a családjáért, most úgy érezte, ők is részesek abban, hogy erejét meghaladó feladatokkal került szembe. Ingerült szeme előtt testvérei közömbös vagy gúnyosan mosolygó arccal tűntek fel, Jenő visszafintorgott az elképzelt arcokra, és elhatározta, épp úgy nem fog törődni senkivel, mint ahogy őt most magára hagyták. Úgy érezte, joga van, hogy képességeit a saját javára használja fel, itt merült fel benne az a terv, melynek ezentúl minden mozdulatát alárendelte.

Az alapozás első két hete után előkerült a labda, Jenő kétségbeesetten tapasztalta, hogy játék közben lábai meg-megbicsaklanak alatta, nem tud rendesen felugrani, és még régi látványos cseleinek végrehajtására sincs elég ereje. Éjszakánként arra riadt fel, hogy a görcs összerántja alsó lábszárán az izmokat, sokáig masszírozta a kemény, fájdalmas csomót, ilyenkor lemondott arról, hogy sikerül eljutnia Párizsba az Európa-bajnokságra.

De az egyik reggel szokatlanul frissen ébredt, kint sütött a nap, magára húzta a melegítőt, és reggeli előtt futott egy fél órát a parkban, karja-lába szabadon, könnyedén mozgott, Jenő megértette, hogy túlesett a fáradtság holtpontján. Nem szólt senkinek a változásról, de a délelőtti edzőmérkőzésen magasabbra ugrott fel, mint ellenfele, és a védők zónáján keresztül éppoly ellenállhatatlan cselekkel tört kosárra, mint alig fél éve a gyári csapatban. Formája tovább javult, az edzőtáborozás végén a vezetők közölték Jenővel, ha valami rendkívüli esemény nem jön közbe, bekerül az utazó keretbe.

A fiúnak egyelőre vissza kellett térnie a Kálvária utcai kis lakásba. Az edzőtábor kényelmes szobái után ő is éppoly elviselhetetlennek találta az otthoni környezetet, mint bátyja, de éppen Béla veszekedésén okulva, Jenő tartózkodott attól, hogy elégedetlenségét elárulja. Hazaadta a kalóriapénzét és a mérkőzések után kapott prémiumot, nem kért semmilyen külön kedvezményt érte, és csak anyja unszolására volt hajlandó több húst elfogadni, mint amennyit testvérei kaptak. Részt vett az otthoniak viccelődéseiben, játékaiban, de belülről már semmilyen szál nem fűzte a családhoz, úgy járt haza enni és aludni, mint a katona a laktanyába.

Jenő május elején utazott el Párizsba, a válogatottak kék-szürke formaöltönyét viselte, mikor Paraszttal együtt utoljára végigment a Kálvária utcán, megállt, hogy kezet fogjon egy-egy ismerőssel, meghallgassa jókívánságaikat, az utca sarkáról még egyszer hosszan visszanézett.

Azokban az években a Népsport hiánycikknek számított, az újságárus a környék híres fiára való tekintettel minden reggel félretette Jeszmásék számára a lapot. Paraszt már hajnalban érte ment, hogy a család közösen olvashassa el az Európa Bajnokságról szóló tudósítást, csodálkozásukra Jenőt csak a cserejátékosok közé állították be, és mindössze néhány percet játszott.

Jenő először az olasz–magyar meccsen jutott szóhoz a kezdő ötösben. Ami fiatal játékosoknál ritkaság, ezen a nagy tétre menő összecsapáson is hozni tudta legjobb formáját, éppoly nyugodtan indult támadásba a műanyag padlón az olasz palánk ellen, mintha a labda egy Pest külvárosi pálya aszfaltján pattogna. Másnap Jeszmásék boldogan olvasták a Népsport-ban közölt bírálatszemelvényeket, az újságírók Jenő technikáját a profijátékosok labdakezeléséhez hasonlították.

Az olasz mérkőzés után a védők minden meccsen különös figyelemmel őrizték a fiatal magyar bedobót. Jenőnek meg kellett küzdenie a 208 centiméter magas, hihetetlen erejű Haritonovval, a hóna alól kifurakodva szerzett pontokat. Eredményesen harcolt a spanyol középjátékos del Peters ellen is, akit pedig a leghíresebb amerikai proficsapatból szerződtettek át Európába, nemcsak játékosa, de kapitánya és edzője is volt egy személyben a spanyol válogatottnak.

Mérkőzés után del Peters az öltöző folyosóján megvárta Jenőt, gratulált neki, és meghívta, igyon vele valamit a Sportcsarnok halljában. A magyar szakvezetők még indulás előtt utasították a játékosokat, kerüljék el a beszélgetést a nyugati csapatok tagjaival, most is próbálták megakadályozni, hogy Jenő elmehessen del Petersszel, de a spanyol játékos egy karmozdulattal félretolta őket. Leültek a hallban, és egy középkorú férfi tolmácsolásával sokáig beszélgettek.

A magyar csapat szálláshelyén a vezetők rögtönzött fegyelmi bizottság elé állították Jenőt, megpróbálták kifaggatni, miről beszélgetett del Petersszel, a fiú azt vallotta, csak szakmai kérdések merültek fel, del Peters néhány taktikai tanácsot adott neki a csehek elleni mérkőzésre. A vezetők elítélték Jenő magatartását, ha a csapat nélkülözni tudta volna őt a döntő mérkőzésen, felfüggesztették volna a játékjogát, és azonnal hazaküldik, de így sem titkolták, hogy odahaza Jenő fegyelmi ügye folytatódni fog. Ilyen körülmények között készülődött harmadik válogatottságára, a Magyarország–Csehszlovákia mérkőzésre.

Paraszt, anyjuk és húguk ott ült a kis néprádió körül. A szpíker szerint Jeszmás még sohasem játszott úgy, mint ezen a mérkőzésen, bár az első félidőben megsérült, és térdét be kellett kötözni, csak néhány percet töltött a cserepadon, ha a helyzet kritikusra fordult, újból és újból visszatért a pályára. Nagy része volt abban, hogy a magyar kosárlabda-válogatott megnyerte a mérkőzést, és ezzel együtt az Európa Bajnokságot is.

A betóduló szomszédok gratuláltak Jenő sikeréhez, nevetve kérdezgették Parasztot, hogy ő mikor csinál már valamit, amire büszke lehet, Paraszt is nevetett, és a vállát vonogatta.

Másnap reggel nyomozók keltették fel a Jeszmás családot, Parasztot bevitték a Belügyminisztériumba, itt tudta meg, hogy Jenő közvetlenül az Európa-bajnoki döntőmérkőzés után megszökött a magyar csapat szálláshelyéről, és del Peters társaságában Spanyolországba utazott, ahol valószínűleg profiszerződést ír alá.

A nyomozók estig vallatták őt, mit tud az ügyről, de Paraszt a legjobb lelkiismerettel válaszolhatta, hogy bátyja nem közölte vele a szándékát, és egyébként sem árulta el magát egyetlen jellel sem.

A kihallgatás után idősebb bátyja, Béla jött szemközt vele a folyosón – valószínűleg őt is megkérdezték Jenő ügyében –, Paraszt megállt, és meg akarta szólítani a testvérét, de Béla úgy elsietett mellette, mintha sohasem találkoztak volna.

Paraszt lelkére kötötte anyjának, ne szóljon a történtekről betegen fekvő apjuknak. Jeszmásné megígérte ugyan, de a legközelebbi látogatásnál mégis elmondta a férjének, hogy Paraszt egyedül maradt otthon a testvérek közül, csak ő keres húgára és szüleire. Ettől a naptól fogva Jeszmás Pál állapota, mely már évek óta változatlan, de kielégítő színvonalon mozgott, fokozatosan romlani kezdett, és az egykori kőműves két hónap alatt meghalt. Ez a karakteres ember, aki gyerekkora óta maga tartotta el magát, megtanulta, csak addig jogosult az ember élete, míg nem jelent terhet mások számára. Nagy lelkiismeret-furdalások árán abba még belement, hogy három fia együtt segítse őt, de semmi esetre sem akart elviselhetetlen súlyokat rakni legkisebb fia nyakára.

Jeszmás Pált ősszel temették el, a felesége kérésére a sírkövön neve alatt üresen hagytak egy kis helyet, a következő tavaszon felvésték oda Jeszmás Pálné nevét is. Paraszt felhívta Kallót a minisztériumban, kérte, hogy értesítse bátyját szülei haláláról, de Béla azt üzente vissza, az öreg Jeszmásék eléggé tönkretették az ő életét ahhoz, hogy most ne érezzen valami nagy meghatottságot. Írt a legkisebb fiú Spanyolországba is a profiklub címére, de Jenő nem válaszolt, lehet, meg sem kapta a levelet.

Múltak az évek, a kislány leérettségizett. Paraszt szerette volna, ha egyetemen tanul tovább, titokban arra gondolt, így továbbra is vigyázhatna rá, de a kislány férjhez akart menni. Paraszt nem állt az útjába, nászajándékul otthagyta neki a házat, csak Rizsát, az öreg kutyát vitte magával.

Sokáig csak cél nélkül csellengett, a környéken azt hitték, hogy visszatér majd a régi kocsmába, ott tölti majd el a napjait, de a fiú nem szokott vissza a régi padra. Helyrehozott egy romos házat, túl a Fóti úti réteken, és befogadott magához három faluról jött fiút, akik vele együtt dolgoztak a szállítóknál. Azt mondják, rájuk is éppen úgy vigyáz, mint régen a testvéreire.

Páter Fáber

Egyszer, már nem emlékszem, melyik nagy ünnepen, körmenet vonult a téren keresztül. A kivarrott templomi zászlók után csak néhány öregember és gyerek lépkedett, csodálkozva néztük őket a Kiskörből.

– Biztos eltévedtek.

– Ez proli környék, itt sohasem voltak vallásosak az emberek.

Martin, a rendőrszázados, aki délutánonként a kislányát hozta le játszani a térre, közbeszólt:

– Azért ez nem ilyen egyszerű. Ha hiszik, ha nem, még pap is kikerült erről a környékről.

– Kicsoda?

– Páter Fábernek hívták, egyike volt a legérdekesebb embereknek, akivel valaha is találkoztam. Régi történet, már nem vonatkozik rá semmiféle hivatali titoktartás, ha az urakat nem untatja, esetleg elmondhatom.

Talán ismerősebbnek tűnt volna ez a pap, ha megmondom, hogy eredeti nevén Leipniknek hívták. Akik régi emberek maguk közül, kell hogy emlékezzenek a Leipnik családra, ott laktak a Szerdahelyi utcában.

Az öreg Leipnik a Ganz gyárban dolgozott mint szerszámkészítő lakatos, elég jól keresett, de rettenetesen fukar volt és bogaras. Reggelenként bevitte magával a munkahelyére a család egész kenyerét és a cukortartót, nehogy távollétében torkoskodjanak, amikor hazaért a munkából, akkor osztott mindenkinek: a leves mellé egy szelet kenyeret, a kávéhoz egy kockacukrot.

Ennél többet csak a legidősebb fiú, az Ede kapott egyszer. Tüdőgyulladása volt, de az öreg Leipnik nem hívott hozzá orvost, adott neki két kockacukrot sósborszesszel, mert abban éppen elég erő van, hogy meggyógyítsa a fiút. Mikor Ede mégis meghalt, legyintett: ilyen gyönge szervezeten az orvosok sem tudtak volna segíteni.

Nem csoda, hogy a gyerekek alig nőttek fel, máris igyekeztek elmenekülni hazulról, nyolc közül csak ketten maradtak otthon: Gyuszi és Manci.

Gyuszi éppolyan mániákus lett, mint az apja, csak éppen ellenkező irányban: ő szórta a pénzt. Néha tíz embert is meghívott vendéglőbe, egyheti fizetése ráment, de megérte, mert azt az egyet mindenkinek el kell ismernie, hogy Leipnik Gyula nem akárki. De adott az öltözködésére is, ha csináltatott egy kabátot, az utcán mindig visszahajtotta a szárnyát; lássák az emberek, hogy milyen szép bélést rakatott bele.

Manci elzüllött, kezdetben állandó barátok tartották ki, selyemharisnyái nem fértek el egy polcon a szekrényben, de ahogy öregedett, úgy csúszott egyre lejjebb. „Pengős” lett a Fecske utcában, aztán innen is kiszorították a fiatalabbak, vasárnaponként biciklivel karikázott ide-oda a Ligetben. Hajnalonként az öreg Leipnik a kapuban várta, kikutatta a ridiküljét, és az utolsó fillérig elvette tőle a pénzt.

Ebben a szörnyű családban, önző eszelősök és megalázottak között született 1922-ben Leipnik Dániel, a későbbi páter Fáber.

A szülésnél Leipnikné megbetegedett, meg kellett operálni, és az operáció következményeként többé nem szülhetett, talán azért ragaszkodott anyaságának utolsó emlékéhez, Dánielhez jobban, mint bármelyik másik gyerekéhez. A kisfiú szoknyás korától ott tipegett az anyja mellett, ő volt az egyetlen, aki ott térdelhetett mellette csendes imáin a Szent Rita-kápolnában.

Dániel később is ritkán járt ki az utcára a gyerekek közé, ha kiment, akkor is inkább a lányokkal játszott. Ahogy azonban még ötéves korában megtanult olvasni a testvéreitől, a lányok is hiába hívták maguk közé.

Naphosszat a kövezett udvar egyetlen fája mellett üldögélt, és a dohtól barna pettyes, régi újságokat olvasta. Anyja kikereste számára a színes gyermekmellékleteket, de Dániel nem volt hajlandó elhinni tündérek és boszorkányok létezését, inkább a technikáról szóló cikkek vonzották. Papírt és ceruzát kért anyjától, korához képest megdöbbentő ügyességgel másolta le a különböző gépek ábráit.

Ezt a képességét az elemi iskola hittanra és hazafias versekre felépített oktatási rendszere talán visszafejlesztette volna, de szerencséjére olyan tanító keze alá került, aki távol állt ettől a gyakorlattól.

A tanítót Méhész Lőrincnek hívták, valaha a József Nádor Műegyetemen adott elő, a kommün idején hivatalt vállalt, ezért börtönbe csukták, és az új rendszer a kiszabadulása után sem bocsátott meg neki. Nem engedték vissza az egyetemre, szinte gúnyból engedélyezték neki, hogy ehelyett a Szerdahelyi utcai elemi iskolában tanítson.

Méhész jól érezte magát ebben az iskolában. Elkért egy üres kamrát, és hazulról hozott szerszámaival műhelynek rendezte be. Néhány ügyesnek látszó fiút maga mellé vett – köztük Dánielt is –, és itt töltötte velük a délutánjait.

Dániel negyedik elemibe járt, a régi iskolai szabályzat szerint ekkor kellett döntenie, hogy jelentkezik-e gimnáziumba vagy polgáriba? Az öreg Leipnik hallani sem akart erről, már meg is beszélte egyik szaktársával, hogy a fiút beadja mellé inasnak.

Dániel nem törődött vele, minden erejét lekötötte egy nagy célkitűzés: működő mozdonyt akart építeni fából. Tervéről senkinek sem szólt, félt, hogyha bevallaná, társai kinevetnék. Méhésztől is csak kerülő úton kérte el az alkatrészek rajzait.

Éjszaka leszökött a józsefvárosi pályaudvarra, egy vagonból faragható fenyődeszkát akart lopni. Az őr elfogta, addig verte a deszkával, amíg az el nem törött Dániel vállán, akkor hozzávágta a darabokat. Dániel, bár egész teste sajgott az ütésektől, megőrizte annyira lélekjelenlétét, hogy elkapta a fát, és elrohant vele.

Erre a törött deszkára mérte fel az alkatrészek szögleteit. Tudta, ha valahol elrontja, nem szerezhet másik anyagot, a faragásnál is vigyázott, egyszerre csak két-három millimétert fogott a késével. Minden elővigyázatossága ellenére mégis rosszul faragott ki néhány alkatrészt, a deszkából már nem jutott pótlás. Szétszedte apja régi katonaládáját, Leipnik rájött, és véresre verte, de Dániel ezzel sem törődött.

Május közepére végzett a faragással, törött üveggel lecsiszolta a darabokat, vett egy széles gumiszalagot, összeállította, és beszerelte a motort. A kész mozdonyt papírba takarta, be akarta vinni a műhelybe, hogy először Méhész Lőrincnek mutassa meg. Apjának azonban feltűnt a csomag, kibontotta.

Így a famozdony kerekei a konyha kövén gördültek végig először. Leipnik elképedve nézte a szerkezetet, nem akarta elhinni, hogy az alig tizenegy éves fiú építette, ceruzát nyomott Dániel kezébe, és rajzoltatott vele, kételyei csak egyórás faggatás után oszlottak el.

Leipnik újra bepakolta a mozdonyt, és bevitte magával a gyárba. Kihallgatásra jelentkezett igazgatójánál, doktor Pálvölgyi Vilmosnál, és támogatást kért, hogy taníttathassa tehetséges fiát. Leipnik titokban reménykedett, hogy készpénzt kap, melyet majd lefoglalhat magának. Pálvölgyi végighallgatta, megvizsgálta a mozdonyt, de csak annyit válaszolt, hogy holnap reggel küldje be Dánielt.

Leipnik elkísérte a fiút egészen az igazgatói szoba ajtajáig. Pálvölgyi néhány kérdést tett fel Dánielnek, először a mozdonyra vonatkozólag, amire ő szabatosan válaszolt, de Pálvölgyi arcán nem látszott elégedettség.

Ezután hittanból vizsgáztatta Dánielt, aki anyja révén sok vallási szokást és legendát ismert, az igazgató végre elmosolyodott, és helyeslőleg bólintott.

Behívatta a folyosóról Leipniket, és közölte vele, hogy hajlandó magára vállalni Dániel taníttatását, de csak abban az esetben, ha a fiú a papi hivatást választja. Még csak alig néhány év telt el a kommün óta, ha egy fiú kiemelkedik a proletariátus sorai közül, annak inkább imádkozni kell osztálya bűneiért, semmint a reális tudományok elsajátításával lehetőséget teremteni a bűnök megismétlődésére. Pálvölgyi rendszeresen látogatta a jezsuiták zugligeti „Manréza” lelkigyakorlatos házát, felajánlotta Leipniknek, hogy szól az atyáknak Dániel érdekében.

Leipnik megértette, hogy itt pénzre nem számíthat, dühösen vállon ragadta a fiút, és hazavitte, otthon a szoba közepére lökte, átkozódni kezdett, mennyi kiadással járt, amíg felnevelte Dánielt, és most ingyen akarják elvinni papnak. Esküdözött, hogy ebből nem eszik az anyaszentegyház, haragjában leszedte a feszületet a falról, rátaposott és összetörte.

Huszonöt éves házasságuk során Leipnikné most először szállt szembe az urával, életre-halálra. Ha Leipnik nem egyezik bele, hogy Dániel papnak mehessen, éjszaka agyonüti baltával. Inkább vállal húszévi börtönt, de nem engedi tönkretenni a legkisebb gyerek életét is.

Leipnik a szoba közepére dobálta az ágyneműt, gyufát nyomott a felesége kezébe: gyújtsa meg, tegye végképp tönkre, de még Dániel is érezte, hogy csak színészkedik, valójában meghódolt felesége hirtelen feltámadt akarata előtt.

Talán a működő famozdony tette, melyet Pálvölgyi átadott a jezsuita atyáknak, talán más körülmény, mindenesetre Dániel ügyét a szokásosnál gyorsabban intézték el. 1935 augusztusában Dániel vonatra ült, hogy jelentkezzen a kaposvári jezsuita kollégiumban.

Dánielnek bizonyos tekintetben szerencséje volt, hogy épp a jezsuitákhoz került. Az ő természetével a ferencesek érzelmes rendjében aligha találja meg a helyét, fellázadt vagy megtört volna, de a jezsuita rend szelleme megfelelt hajlamainak.

A himnuszok vagy Kosztka Szent Szaniszló legendája éppúgy hidegen hagyta őt, mint kisgyerek korában a Friss Újság mellékletének színes meséi, de a rend logikus szervezete, az engedelmességre és önfeláldozásra épített gépezet technikai élményt jelentett Dániel számára, mint korábban az alapvető dinamikai törvények megértése.

A nyugodt, csendes templomban és tanulótermekben, ahol végre semmilyen veszély nem fenyegette őt, Dániel lelke megtalálta az egyensúlyát.

Félelme régi környezetétől megvetéssé változott, kialakult benne az osztályuktól elszakadt emberek arisztokratizmusa, mely mélyebb és meghatározóbb, mint a született arisztokratáké.

Érdeklődésével, gyors felfogásával felhívta magára tanárainak figyelmét. Kiemelték társai közül, és 1935-ben kiküldték Württembergbe, a központi felsőfokú jezsuita nevelőintézetbe. Ez az intézet alapítása óta százszámra bocsátotta ki a rend legjobb katonáit, akik egyformán vállalták és látták el a pap, hittérítő vagy illegális szervező feladatkörét.

Dániel Württembergben töltött éveiről keveset tudunk. Feltehető, hogy gondos és sokoldalú kiképzésben részesült, ennek során nem hanyagolhatták el a Magyarországgal és a magyar élet változásaival összefüggő ismereteket sem, mert hazatérése után könnyen bele tudott illeszkedni az itthoni viszonyokba.

Az is valószínű, hogy novícius idejének kitöltése után az intézet templomában szentelték pappá, az avatásnál Loyolai Szent Ignác egyik első társának, páter Fábernek a nevét kapta.

1945-ben felettesei utasítására páter Fáber visszatért Magyarországra. A határon nem vallotta be, hogy felszentelt pap, az iratait is úgy állította ki, mintha a háborúban elhurcolt és most Nyugatról hazatérő katona volna. Bár az eltelt tíz év alatt külseje felismerhetetlenül megváltozott: a kisgyerekből magas, erős, de sovány, korán kopaszodó férfi lett, mégis elkerülte régi környezetét, és családjával sem vette fel a kapcsolatot. Bár nem volt ok különösebb óvatosságra, hiszen az egyedüli ember, aki Fábert minden változásán keresztül felismerte volna: az anyja egy bombázásnál bent pusztult az óvóhelyen, testvérei pedig elzüllöttek, eltűntek.

Fáber egy ideig segédmunkásként dolgozott, később letette a lakatos szakmunkásvizsgát, új minősítésével egy kőbányai kis üzemben helyezkedett el. Közben mindvégig tartotta a kapcsolatot azokkal a magyarországi jezsuita vezetőkkel, kiknek címét még kint Württembergben kapta.

Az 1947-es választások után minden hatalom átkerült a kommunisták kezébe. Fáber felettesei sietve eltávoztak Magyarországról, így is csak néhány órával előzve meg letartóztatásukat. Utolsó eligazításként közölték Fáberrel, hogy belátható időn belül semmiféle támogatásban nem részesíthetik, egyedül kell dolgoznia. Szabad kezet adtak neki az akciók és végrehajtási módszerek megválasztásában.

Máskor munka után Fáber éjszakáig az utcákat járta, úgy érezte, így tudhat meg legtöbbet a városról és az élet változásairól. Most napokig ült otthon, és töprengett: miképp kezdjen hozzá feladatához. Úgy határozott, hogy mindenekelőtt állást kell változtatnia. Feladta megszokott helyét az üzemben, ahol ugyanis személyes kapcsolatait mindössze néhány munkatársára redukálta, és olyan állást keresett, mely természeténél fogva alkalmas arra, hogy sok emberrel találkozhasson. Néhány próbálkozás után a városszéli Erzsébet-telepen kötött ki, a telep tisztasági fürdőjében lett kabinos.

Ennek a telepnek a faházait még az első világháború idején építették, katonakórház céljaira – ideiglenes jelleggel, de már több mint harminc éve lakott benne a közeli téglagyár, a sörgyár, a konzervgyár munkásainak legrosszabbul fizetett, alsó rétege, rajtuk kívül még öregemberek és lezüllött egzisztenciák.

Az egykori kórház néhány évre szánt egészségügyi létesítményei, csatornarendszere, a víz- és villanyvezetékek már jórészt tönkrementek, kijavításukkal senki sem törődött. Összesen két nyomókút szolgáltatott vizet, a villany pedig már egy nagyobb esőtől kialudt az egész telepen.

Elkeseredésüket fokozta, hogy a villamostöltés túlsó oldalán pontházakat építettek, és ezekből az új, összkomfortos lakásokból az Erzsébet-telepiek egyet sem kaptak. A jövevények és a régi lakók ellentétéhez szinte minden hónap hozzátette a magáét. A pontházak földszintjén új üzletek nyíltak, ahol akkor is lehetett húst vagy gyufát kapni, mikor az Erzsébet-telep kis fabódéjában már rég elfogyott, és a telepiek hiába másztak át a töltésen, a bolti eladók letagadták az árut, és nem szolgálták ki őket. A villamosmegállót is áthelyezték a pontházak elé, de az aszfaltutat nem hosszabbították meg, így csak egy agyagos, réti ösvényen lehetett megközelíteni.

Verekedésre vagy éles összecsapásokra természetesen nem került sor, csak a két telep gyerekei dobálták meg egymást kővel a töltés oldalában, de a sérelmek bevésődtek az Erzsébet-telepiek lelkébe, esténként kocsmájuk bádogpultjának támaszkodva újból és újból elősorolták őket. Fáber nem találhatott volna alkalmasabb környezetet céljainak megvalósítására.

Mint minden idegent, Fábert is gyanakodva fogadták a telepiek, mikor beköltözött a fürdő kabinosfülkéjébe. A pap látszólag nem is akarta megnyerni a bizalmukat, egykedvűen nyitotta ki előttük a mosdófülkék ajtaját, és vette el tőlük a pénzt, csak akkor szólalt meg, ha végképp elkerülhetetlen volt, tudta: csak ilyen magatartással oszlathatja el gyanakvásukat.

Először a gyerekekkel kötött barátságot. A tizenkét-tizenhat éves fiúk közül hamarosan vagy egy tucatnyi odaszokott a kabinosi fülkébe. Esténként Fáber elbeszélgetett velük. Igyekezett úgy fogalmazni, hogy ha a gyerekek tovább is adnák a szavait, senki se találhasson bennük politikai izgatást, de egy olyan történetet sem mondott el, mely ne szolgálta volna a céljait. Felelevenítette a szemináriumon hallott legendákat, csak a szereplő szentek nevét cserélte ki, mert az ötvenes évek elején börtön járt az illegális hittanoktatásért.

Az eredmény megérte a belefektetett fáradozást. Az iskola és a tanműhelyek szürke egyformasága után a mesék felkeltették a fiúkban az eredendő vágyat, hogy hősi, önfeláldozó tetteket hajtsanak végre. Egy év után Fáber úgy találta: elérkezett az idő, hogy óvatos formában, de utat keressen ennek a vágyuknak a megvalósításához.

Fáber belépett a Magyar Szabadságharcos Szövetségbe, olyan alapszervet választott ki, ahol a munka vontatottan haladt, mert a vezetők – ingyenes társadalmi munkaként – nem szívesen foglalkoztak a szervezéssel. Fáber minden különösebb erőfeszítés nélkül elérte, hogy rábízták a túraosztály vezetését.

Fokozatosan hozta be maga után Erzsébet-telepi tanítványait, 1952 elejére már valamennyien az alapszervhez tartoztak. Fáber igyekezett megakadályozni, hogy idegenek is beléphessenek a szakosztályba, csak két-három olyan fiút vett be, akiket az eredeti célja szempontjából megfelelőnek tartott.

Fáber tanítványaival együtt elvégezte a Szabadságharcos Szövetség szinte minden harcászatilag fontos tanfolyamát, megbízhatóan kezelték a fegyvert, ismerték a rádió- és a rejtjelzések használatát, száz-százötven ejtőernyős ugrást hajtottak végre, vasárnaponként pedig hosszú túrákat tettek a hegyekben. Négy év alatt sokoldalúan képzett, ütőképes egységgé forrtak össze.

Fáber tudta: ez a tizenhat-tizennyolc főnyi egység sokkal nagyobb érték, mintsem kockára tegye egy látványos, de jelentéktelen akció kedvéért: egy szobor vagy hősi emlékmű ledöntéséért, egy hivatalnok megöléséért. Évekig türelmesen várt az alkalomra, mikor az egység megmutathatja valódi erejét.

1956 október huszonharmadikán éjszaka a Körútról hazatérő tüntetők meghozták az első golyótépett zászlókat, de Fáber még mindig nyugalomra intette az egységet. Előbb ő ment be a városba körülnézni, és csak aztán fegyverezte fel tanítványait a Szabadságharcos Szövetség kispuskáival, később géppisztolyokkal.

A felkelés legvéresebb harcaiban mindenütt feltűnt Fáber egysége. Ők vették fel a harcot a Bethlen utcai remíznél körülzárt államvédelmis csoporttal, részt vettek a pártház ostromában. Gyorsan és határozottan avatkoztak bele a küzdelembe, melyet rendszerint az ő megjelenésük döntött el véglegesen, de a győzelem után nem ünnepeltették magukat az összesereglett civilekkel, mint a Corvin közi vagy Bosnyák téri felkelők, nem ittak, és nem kötöttek nőkkel alkalmi ismeretséget, hanem azonnal elvonultak a harcok színteréről. Az újságok nem dicsőítették akcióikat, sőt Fáber még azt sem engedte meg, hogy az egység tagjait bárki is lefényképezze.

November ötödikén, mikor még számos szétszórt felkelő csoport harcolt szerte a városban, Fáber belátta, hogy a küzdelem még sokáig tarthat, de mindenképpen reménytelen, egységének egyetlen tagját sem érdemes feláldoznia. Hazaküldte a fiúkat, azzal az utasítással, hogy próbálják meg átvészelni a most következő, nehéz időket, kerüljenek minden feltűnést, de álljanak készen egy új akcióra.

Most derült ki a célja azoknak az intézkedéseknek, melyekkel Fáber távoltartotta az egységtől a nyilvánosságot. Tevékenységüknek sem írásban, sem fényképen nem maradt nyoma. Néhány fiút, akik a harcok idején túl hosszú ideig nem tartózkodtak otthon, behívtak a rendőrségre, de néhány nap után szabadon bocsátották őket.

Fáber még a felkelés idején megtalálta és felújította a kapcsolatot régi feletteseivel. Utasításukra leköltözött Egerbe, egy teherautón magával vitte az egység fegyvereit is. Egerben megvásárolt egy üresen álló kis házat, itt lakott ezentúl, a fegyvereket a ház pincéjében rakta le.

Évek múltak el anélkül, hogy valami változást is hoztak volna Fáber életében. A város egyik kisipari szövetkezetében dolgozott, mint javító lakatos, napközben ládával a vállán járta az utcákat, otthon pedig kis műhelyt rendezett be, műszaki könyveket vásárolt, és a tervrajzaik alapján felépítette egy-egy szerkezet kicsinyített modelljét.

Akkoriban Fáber még alig múlt harmincöt éves, de nem gondolt rá, hogy kilépjen sorsa régi kereteiből, bár bent a szövetkezetben is állandóan biztatták, hogy szerezze meg a technikusi oklevelet. Azonnal vezető állást kaphatott volna. Havonként egyszer lement a kis pincehelyiségbe, kibontotta a fegyvereket az egyre avasabb szagú, zsíros papírokból, és ellenőrizte állapotukat. Munkából jövet minden este úgy nyitotta ki az ajtót, hogy egy levél koppanását várta, mely parancsot ad egy újabb akció előkészítésére.

Ez a levél csak 1959 tavaszán érkezett meg, tartalma pedig épp az ellentéte volt annak, amire Fáber számított; utasította őt, hogy a pincében elrejtett fegyvereket azonnal semmisítse meg. Többet a levél nem közölt, így nem határozta meg a végrehajtás módját sem.

Fáber tisztában volt vele: a fegyverek megsemmisítése a további tevékenységről való teljes lemondást jelenti. Rábírta magát az utasítás végrehajtására, de arról már nem tudott lemondani, hogy még egyszer ne lássa viszont egykori egysége tagjait.

Még az elválásnál megbeszélt terv szerint értesítette az egyik fiút, aki az egységben a helyettesének számított, hogy indítsa meg az üzenet-láncot. Találkozásuk helyéül a kis egri házat jelölte meg, időpontnak pedig a május elsejét megelőző estét, úgy gondolta, az ünnep előtti forgalomban kisebb feltűnést kelt a fiúk érkezése.

Április harmincadikán már kora délutántól várta a fiúkat, de nem érkeztek meg sem a pesti vonattal, sem az autóbusszal. Már sötétedett, mikor kopogtak a ház ablakán. Fáber csodálkozott, hogy, nem törődve az óvatossággal, egy csoportban jöttek. Szemrehányást tett érte, de a fiúk azt válaszolták, hogy kettejüknek saját autója van, ők hozták le a többieket.

Az egykori felkelők az eltelt évek alatt alaposan megváltoztak. Legtöbbjük erősen meghízott, divatos ruhát viseltek, és egész magatartásukon érezni lehetett a konszolidált élet nyomait. Fellélegeztek, mikor Fáber közölte velük a parancsot a fegyverek megsemmisítéséről.

Abban a megoldásban egyeztek ki, hogy a fegyvereket a két autó felviszi a hegyekbe, és eltemetik őket valamilyen barlangban. Két-két ember szállt mindegyik kocsira, a többiek ottmaradtak Fáber mellett. A beszélgetés csak vontatottan haladt, de Fáber így is értesült a változásokról. Az Erzsébet-telepet földgyaluk söpörték el, a fiúk közül néhányan átköltöztek a pontházakba, melyek keskeny ablakaikkal, szűk szobáikkal az 1956 után épült házakhoz viszonyítva már éppolyan nyomortelepnek számítottak, mint 51–52-ben az Erzsébet-telep. Mások a városban vettek lakást. Letöltötték a katonaidejüket, szakmát tanultak és megnősültek, mindezt vonakodva közölték Fáberrel. Az egykori parancsnok elmosolyodott, megértette, hogy félnek tőle, vagy legalábbis nem bíznak benne.

A két autó hajnalban tért vissza, sikerült végrehajtani a feladatot: a fegyverek eltűntek egy szurdok mélyén. Ha évek múlva kimossa őket az eső vagy kikaparná valamilyen állat, semmiféle nyom nem vezethet el tőlük régi gazdáikhoz.

Bár további elintéznivalójuk nem maradt, a fiúk mégsem készülődtek a távozásra. Egyikük felbontott egy üveg rumot, kérték Fábert, hogy ő is igyon velük, ünnepeljék együtt a most már végleges búcsúzást. Fáber aki érezte, hogy az egység feloszlásával az ő élete is lezárult, körvonalaiban sem tudta elképzelni, mihez kezd azután, elfogadta a kínálást.

Mivel ritkán ivott, a rum azonnal a fejébe szállt, figyelme eltompult, csak a hosszú évek során kialakult veszélyérzékelése jelezte, hogy valami nincs rendben. El akarta küldeni a fiúkat, de azok kedélyesen átfogták a vállát, és tovább itatták. Fáber nem vette észre, hogy oson egyikük a háta mögé, hogy veszi elő elrejtett kését, csak a szúrás előtt egy pillanattal érezte meg tarkóján az acélpenge hidegét. Azzal a fogással ölték meg, melyet tőle tanultak őrszemek zajtalan eltávolítására.

Hogy eltüntették a fegyvereket, és múltjuk egyetlen tanúját, összeszedték még Fáber iratait is, aztán autójukon eltávoztak. Az ügyet sokáig teljes némaság takarta, csak évekkel később egy részeg fecsegése derített fényt a történetre, mikor a főszereplőnek, páter Fábernek talán már a csontjai is elporladtak.

Egymillió forint

– A mi házasságunk azért jó házasság – mondja Zweck Bandi –, mert mi Erzsivel mindig tudunk nevetni egymáson, és sohasem sértődünk meg. De hadd mondjam el inkább az egymillió forintos esetünket.

1956. november elsején az Újpesti Járműjavítóban – itt dolgozunk Erzsivel – összegyűltek a munkások, és követelték a fizetésüket. Igen ám, de a páncélszekrény három kulcsát három ember tartotta magánál: az igazgató, a főkönyvelő és a főpénztáros, már délfelé járt az idő, mire összetelefonáltuk mind a hármat. Kinyitjuk a páncélszekrényt: egy fillér sincs benne, csak egy írás, valaki óvatosságból visszautalványozta a bankba.

A főkönyvelő azt tanácsolta: ad egy írást, menjünk be a Nemzeti Bankba, még nyitva találjuk, vételezzünk fel egymillió-néhányezer forintot. Kihirdette a helyzetet, önkéntes jelentkezőket kért, egyszerre csönd lett az udvaron. A villamossíneket eltorlaszolták a feldöntött kocsik, a mi gyárunk különben is kiesik a városból, aki vállalkozik, annak két kilométer hosszúságban gyér házak között, réteken és gödrökön kell átvágnia kerékpárral.

Csak az asszonyok zajongtak tovább, szidták a férfiakat: mit adjunk a gyerekeknek, élni kell. Erzsi nem szidott engem, sőt erősen fogta a kezem, és igyekezett minél hátrább rángatni. Ránézek:

– Madárkám.

– Te akarsz madár lenni, de én nem engedlek.

– Valakinek el kell menni azért a pár fillérért.

– Menjen más.

– Ezt mindenki mondhatja. Nekünk is kell a pénz.

– Nem kell. Menjünk anyáékhoz vacsorázni.

– Tudod, hogy nem szeretem az anyád főztjét, mindent olyan vastagon beránt. Még kukta se lehetne melletted.

Ezen elérzékenyült, elengedte a kezem, gyorsan áttörtem a tömegen, és jelentkeztem.

– Egy már van, kérünk még egyet.

Ahogy te nem jelentkeztél, úgy nem jelentkezett senki, másfél ezer ember nézte, ahogy felülök a kerékpárra, és elindulok Pest felé.

Befelé még világosban karikáztam, a Bankban is hamar végeztem, örültek, hogy egymillióval kevesebb pénzért kell vállalniuk a felelősséget. Két megrakott, sportszatyrot akasztottam rá a kerékpár kormányára, kilelt a hideg, ha arra gondoltam, hogy ezért a két szatyorért egyedül én viselem a felelősséget.

Mire végighajtottam a városon, már sötétedett, az újpesti hídnál már az orromig is alig láttam. Az utcai lámpákat kilőtték, a kerékpár reflektorát pedig nem akartam meggyújtani, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet.

Legjobban a réten féltem, itt sűrűn csattantak fel géppisztoly-sorozatok, de a távoli épületeken olyan furcsán tört fel a visszhang, hogy nekem mindig úgy tűnt, éppen rám lőnek. Úgy remegett a lábam, hogy nem tudtam hajtani a pedált, inkább toltam a bringát, még az a hülyeség is megfordult a fejemben, hogy elkaparom itt a sportzsákokat, mint a kutyák a csontot, és majd reggel visszajövök érte. Szerencsére nem sokkal később megláttam a gyár neonjait.

Egy kicsit kilihegtem magam, megfésülködtem, és felvettem a terepszínű pofámat, úgy mentem be a gyárudvarra, nem kell külön mondanom, hogy mindenki megvárt engem, illetve a pénzt, rámutattam a kerékpárra:

– Hoztam egypár fillért, ki lehet osztani.

A főpénztáros elővette a névsort, és adta ki a pénzt.

Erzsi látta rajtam, hogy hol tartok, azért is nem ugrott a nyakamba, rögtön összeestem volna. Hogy más ne is lássa, hátravitt, leültetett, egy vizes zsebkendővel benyúlt az ingembe, és letörölte a hátamat, én meg csak rátámasztottam a fejemet a vállára.

Nem tudom, mennyi ideig üldögéltünk itt, mikor hallom, hogy valaki zavartan köhécsel előttünk, felnézek: ott áll a főpénztáros.

– Egy kis baj történt, Zweck elvtárs, elszámoltuk magunkat, elfogyott a pénz, a névsor végének már nem jutott.

– Nekünk sem? – kérdezi Erzsi.

– Sajnos, maguknak sem, de majd holnap újra beküldünk a bankba… – és még makogott valamit, aztán sűrű bocsánatkérések közepette eltűnt, mint Kossuth a rozsban.

– Te ló… – mondja nekem Erzsi.

Felnéztem. El voltam szánva, ha leszid, amiért vállaltam ezt a feladatot, itthagyom, leállítok egy teherautót az országúton, és átmegyek a határon.

– …mindig mondtam neked, hogy magyarosíts Aba Sámuelre, akkor most a névsor elején vagyunk, és kapunk pénzt.

Ezen nevettünk egy nagyot, aztán szigorúan rászóltam:

– Inkább azon törd a fejed, Sámuelné, hogy hol vacsorázunk.

– Anyáék vagy zsíros kenyér?

– Piros paprika van?

– Van.

– Akkor inkább a zsíros kenyér.

Felkeltünk, belém karolt, és elindultunk.