Gázlámpák alatt
–
Az idegen bajnok

 

Gázlámpák alatt

 

Fák a barlangban

Néha este fél tizenegykor is kint sakkoztunk még a téren. A Kiskör két lámpája alatt esti meccseket játszottunk, ilyenkor csak három oldalról fogtak körül minket az emberek, nehogy elállják a világosságot.

Olykor éjjeli razzia vonult át a téren, a felügyelő ismerte az egyik drukkert, egy félkezű portást, akiből a felettesei nyomozót szerettek volna nevelni, de az öregnek nem fogott a feje, inkább maradt portás. A felügyelő intett a rendőrnek, hogy minket ne zavarjanak.

– Sakkozók – mondta, és magyarázólag összeráncolta a homlokát.

Amíg beosztottjai átfésülték a környéket, ő szótlanul megállt a nézők között, és figyelte a táblát. Mikor végeztek, megemelte a kalapját és elment. Az öreg félkezű azt mesélte, hogy a felügyelő valaha még a zuglói munkás sakk-körben versenyzett Starkkal, Szávaival és a többi háború előtti mesterekkel.

Egy ilyen esti mérkőzésen Bélával játszottam. Kibiceink már elmentek, fáradt szemünkkel belehunyorogtunk a sötétbe. Már elmúlt a nappali zsinatolás, csak a szél kavarta a leveleket a bokrok alatt. Nem kezdtünk több partit, de a figurák még ott álltak összevissza dobálva a táblán.

– Miért nem megy már haza? – kérdezte Béla.

– Még nagyon melegek a falak, nem tudnák elaludni.

– Próbált már egy hideg vánkost a hóna alá fogni?

– Már próbáltam, de az is hamar átmelegszik. És maga miért ül itt?

– Valami baj van?

– Nem azért, csak furcsa, hogy nyár van, és semmi dolga a világon.

Béla elhúzta a száját.

– Miért pont nyáron lenne? Tulajdonképpen nekem egész életemben nem akadt semmiféle dolgom. Maga nem fogja dicsekvésnek venni, de én soha életemben nem tudtam bekerülni egyetlen társaságba sem.

– Azért olyan nincs, hogy ha valaki nagyon akar, egész életében ne találjon társaságot magának.

– Először is van ilyen, másodszor ettől függetlenül én nem egész életemben voltam egyedül. A felszabadulás után itt a Kun utcában megcsináltuk a MADISZ-t. Tudja, milyen évek voltak azok?

– Igen, azok szép idők voltak.

Béla gúnyosan nézett rám.

– Hány éves volt maga akkor? Hat?

– Tíz. De attól még lehettek szép idők, nem?

Béla komoly dühbe gurult.

– Nemcsak lehettek, de voltak is. Csak ezt maga nem tudhatja. Utálom, mikor valaki kisajátítja a mások véleményét és megfigyeléseit.

– Jól van, nem sajátítom.

Béla még mindig indignálódva igazgatta a nyakkendőjét.

– Ez a könnyűség, ahogy belehelyezkednek olyan szituációkba, amikről fogalmuk sem lehet. Amikre mások éveket áldoztak! El tudja képzelni maga, hogy nézett ki ez a MADISZ? Nem úgy, mint a DISZ ötvennégy-ötvenötben. Nem fértek el az emberek a szobában, a Gázgyárból átjöttek a vagányok! Én is vezetőségi tag voltam. Az volt a fő feladatom, hogy rábeszéljem a vagányokat: tegyék ki az előszobában a revolvert a zsebükből. Azt természetesen nem lehetett elérni náluk, hogy végképp letegyék. Mikor sikerült ezt a szokást bevezetni, akkor jöttek az újabb bonyodalmak. Behozták a vasboxereiket. Ismeri azokat a nehéz, öntöttvas boxereket? Még az első világháborúban használták az altisztek, elöl az ujjaknál ki van tüskézve, ha az oroszok ilyet találtak egy fogolynál, azonnal kivégezték. Piszkos egy szerszám. Szóval, minden este verekedés volt, akkor szerveztük meg a verekedő gárdát. Nem azért, hogy kiverjük, hanem, hogy használható emberré tegyük a vagányokat. Istenem, milyen idők voltak! Link, sötét vagányokat darabonként számon tartottunk, s ha kimaradt egy, úgy éreztük, mintha egy ujjunkat tépte volna le valaki.

Béla tűnődve ütögette hüvelykujja körmével a fogait.

– Ez volt, ez volt… És egyszer csak a MADISZ kezdett felbomlani. Vitték el sorban az embereket, tisztnek, politikusnak, és persze, mindig a legjavát. A hangulat is kezdett elromlani. Ha összegyűltünk, nem éreztem már a levegőben, hogy ezt az estét biztosan jól fogjuk eltölteni. Lehet, hogy csak azért volt, mert idősebbek lettünk két-három évvel, bár ha meggondolom, nem valószínű, nagyobb változásoknak kellett történni, és nemcsak a mi MADISZ alapszervezetünkben. Egyre kevesebb ismerős arcot láttam, és egyre több papirost. Egyszer csak körülnéztem: úristen, hová lett a világ körülöttem?

Elhallgatott, kimeresztette a szemét, úgy gondolkozott egy darabig.

– Mi is történt azután? Valahogy kimaradtam a MADISZ-ból, vagy már a DISZ-ből? Nem is tudnám megmondani, azt se, hogy miképpen csináltam. Akkor szereztem itt ezt az üzletlakást. Maga járt nálam?

Bólintottam. Egyszer mikor jöttem át a Kálvária térről, ott mentem el Béla lakása előtt. Fel volt húzva a redőny az ablakon és a kirakaton is. Béla ott gombfocizott a helyiség közepén Szabóval, az elcsapott kisipari szövetkezeti elnökkel. Megálltam, figyeltem a játékukat, a zöld, igazi hálós kapuval ellátott pályán, és csak úgy futólag körülnéztem a lakásban is. A betonpadlót mindenütt rongyszőttesek takarták be, ezen álltak a régimódi bútorok, melyeket Béla még a szüleitől örökölt. A sarokban egy nagy világvevő rádió, a rádió fölé egy bendzsó volt függesztve és a polcon néhány könyv, ennyi az egész.

Béla folytatta:

– Egy darabig a lakásomnak éltem. Műszaki szerkesztő vagyok, nem keresek rosszul, tudtam venni egypár apróságot. De azt hamar meguntam, nem tudok barlangban élni. Mindent megpróbáltam, hogy újra emberek között legyek, hogy újra olyan jókedvűnek érezzem magam, mint a MADISZ első éveiben. Beiratkoztam mindenféle tanfolyamra, most például kezdő fokon tanulok franciát és bendzsózni, haladó fokon pedig németet. Találkozom mindenféle emberrel a tanfolyamokon, megpróbálok szóba elegyedni velük, de abban a pillanatban, ahogy megszólítom őket, megérzik rajtam, hogy én magányos ember vagyok, akinek nincs társasága, és elhúzódnak tőlem. Az úristen tudja, miről lehet rájönni, hogy a másik magányos ember. Én igazán nem hagyom el magam, sem ruházatban, sem lelkileg, talán valami szaga van ennek, vagy a lélek másképp alakul, mint valami kolloid kocsonya, amely nem kapta meg a szükséges ráhatásokat? Vagy csakugyan van valamilyen könyv, ahol le van írva az olyan emberek sorsa, mint én vagyok, és ez ellen nincs föllebbezés? Nem tudom, de velem csak olyan emberek állnak szóba, amilyen magam is vagyok, mint például itt a téren Kavallir. De hát az ilyen beszélgetés mire való nekem, vagy annak a másik nyomorultnak? Mi újat tudunk mi mondani egymásnak? Olyan ez, mintha egy piacon csupa szőnyegkereskedő volna, és egyforma szőnyegeket árulnának egymásnak. Hát érdekes volna ez?

Bólintok.

– Nem nagyon. Pedig sok ilyen ember van.

– Ugye, sok?

Béla elhúzta a száját.

– Én sokszor gondolkozom az időről, néha el is tudom képzelni, ahogy múlik. Egy nagy teremben mindenkinek van egy blokkórája, ezek állandóan ketyegnek, és nincs is olyan messze az idő, mikor le kell adni a kártyáinkat. És a mi perceink olyan üresek. Mondja, nem kár a mi perceinkért? Mibennünk is van érték, nemcsak azokban, akiknek a jó modoruk, a gyerekkoruk vagy a szerencséjük érdekes, nagy közösséget adott, és akár minden este elmehetnének valahova látogatóba, nemcsak céltalanul sétálnak az utcán, mint például én. És nem kár? Ha volna valami értelme az életünknek, ha volna magánéletünk, az nemcsak nekünk volna kellemes, mennyi hasznos dolgot tudnánk csinálni! Ha volna kedvünk igazán dolgozni, probléma lenne a Szahara homokjából kivonni az urániumot? Na, de hiába, ez sohasem fog megtörténni, hogy miért nem, ki tudja?

Megdörzsölte a homlokát, és valamilyen keringő dallamát dúdolta félhangosan.

– Pedig nem is vagyunk messze. Egyszer a budai hegyekben csavarogtam, és túl a Nagykevélyen találtam egy barlangot. Sohasem fogom elfelejteni, a barlang szájától beljebb kétlépésnyire kis fa nőtt, biztos a szél hordta oda a magját, úgy eredt meg. A kis fa ki akart kerülni a napra, növekedés közben egészen előredőlt, hogy így jusson még közelebb. De már sárgultak a levelei, vizenyős volt rajta a háncs, és sohasem jutott ki a barlangból. Na, de ma estére eleget beszéltem.

Nevetni próbált, de nem sikerült neki, arca keserű és lehangolt maradt.

– Már rég nem beszéltem ennyit.

– Pedig jó, ha az ember beszél.

– És magának nem volt kényelmetlen hallgatni?

– Nem.

– Vannak magának húgai?

– Vannak.

– Mennyi idősek?

– Az egyik tíz, a másik tizenegy.

– Kár, hogy ilyen kicsik, az egyiket elvettem volna feleségül.

A nagy Zémon mester

Ezen az estén Zémon mesélt:

– Ha maguk jártak a negyvenes évek elején a népligeti vurstliban, emlékezniök kell apámra, Zémon mesterre. Bábszínházunk volt, túl a Barlangvasúton, a nézőteret alacsony fakorlát vette körül, be lehetett látni fölötte, előadás után a bátyám körbejárt, és aki nem dobott be semmit a tányérba, annak ráhúzott a kezére egy nádpálcával.

Apám marionett-figurákkal dolgozott, legtöbbször három báb játszott: az Ördög, Kasperle (ez minálunk a Paprikajancsinak felel meg) és a nagy orrú, sovány arcú Faust doktor. Bábjainkat még, isten tudja, hányadik nagyapám készítette kint Németországban, ugyanis a családunk odavaló, onnan vándoroltunk át. Apám őrzött is egy régi könyvet, amely feltünteti, hogy Zémon német mester már 1700-ban bejelentkezett a bábjátékosok közé. Büszke volt német származására, de ő magyarnak érezte magát, és kezdettől fogva lenézte a ligeti sváb mutatványosokat, azt mondta róluk, hogy magyarnak, németnek egyaránt rosszak.

Az idő apámat igazolta. Ahogy beléptünk a háborúba a szovjet ellen, a ligeti céllövöldék falán megjelent Sztálin és Churchill feje mint célpont, a Kákonyi-cirkuszban olyan kuplékat énekeltek, hogy: „Én vagyok a Dezső, én vagyok a Benő, maceszgyárban voltam kovászkeverő”, aztán a mutatványosok közül sokan felvették a zöld inget is. Apám ezekkel nem állt szóba többé, azt tartotta, egy mutatványos ne politizáljon. Ha a vurstli kocsmájában egy zöldinges leült mellé, és poharát az övéhez koccintotta, apám felállt, és a borát kiöntötte a padlóra.

Elképzelhetik, mit érzett apám 1943 júliusában – bár elfelejteném ezt a dátumot –, mikor a bátyám odaállt elé, és bejelentette, hogy jelentkezett az SS-be. Bár még nem töltötte be a tizennyolcadik évét, német származására való tekintettel felvették. Apám a célszögverő kalapáccsal kergette végig a ligeten, az volt a bátyám szerencséje, hogy a Hungária körútnál át tudott ugrani egy kerítésen. Elment, soha többé nem láttuk őt, és még azt sem tudom mondani jó szívvel, hogy nyugodjon békében.

Apám bezárkózott a bódéba, egy hétig sem étellel, sem borral nem engedett be magához, az előadások is szüneteltek, az egyik nézőtéri padon hevertem egész nap. Végre egy vasárnap délután kijött, borostásan, fekete arcában csak a nagy szeme világított, egy darab kenyeret kért, és azt mondta: Gyuszi, megtartjuk az előadást, hozd ki a fülesládámat.

Mint már említettem, apám általában csak három bábbal játszott, a bábnak csak a sapkája jelezte, hogy most éppen milyen szerepet alakít: ha csákót viselt, akkor katonát, ha nyúlbőrsüveget, akkor kereskedőt és így tovább. Ezeket a sapkákat tartotta apám a fülesládában. Most sokáig válogatott köztük, kiszedett egy tengerészföveget, egy páncélsisakot, de a harmadik sapkát sehogy sem találta. Ollót és tűt fogott, egy kabátprém nyakából olyan fülvédő sapkát szabott, amilyet a szovjet katonák viseltek akkoriban az újságok képein. Az előadás aznap este arról szólt, hogy a prémsapkás Kasperle agyonveri a tengerész Faust doktort (aki sápadt arcával és hosszú orrával ráadásul még hasonlított is Horthyhoz) és a páncélsisakos Ördögöt, aki végig sváb dialektusban beszélt. Maguk nem mai gyerekek, maguknak nem kell magyaráznom, milyen merészség kellett ehhez 1943 nyarán, mikor nem kellett külön protekció, hogy valaki bejusson egy frontra induló büntetőszázadba. Mai eszemmel mégis megértem apámat. Nagyon fájhatott neki, hogy őt, aki úgy lenézte a nyilasokat, az emberek most mégis közéjük számítják, mert a fia beállt az SS-be. Helyre akarta állítani a tekintélyét, ami nélkül a nagy Zémon mester nem akart élni.

Bár a mutatványosok azt mondogatják, a nézőtéren csak hülyék ülnek, mégis sok ember megértette, mit akart elmondani apám a bábok verekedésével. Egy este előadás után két férfi jött be hozzánk a bódéba, vidéki munkások voltak, internálótáborból szöktek meg, most szállás és étel nélkül bolyongtak a fővárosban. Látták a bábjátékot, megértették belőle apám érzelmeit, és a segítségét kérték. Apám tudta, hogy a liget tele van detektívekkel, ezért nem tartotta nálunk a két férfit, hanem kivitte a Kerámia telepre, tudta, hogy ott el fogják bújtatni őket.

Ezentúl apámat egyre gyakrabban keresték fel ismeretlen emberek, üzeneteket és leveleket adtak át neki, apám előadás után kerékpárra ült, és bekarikázott Kőbányára. Valószínűleg, az ismeretlenek tanácsára nem játszotta többé azt a számot, mikor a prémsapkás Kasperle megveri Hitlert és Horthyt, mégis lebukott.

1943 szeptemberének első vasárnapján három detektív jött be a színpad mögötti állásba, ahonnan apám a bábok mozgását irányította. Revolvert nyomtak az oldalába, apám egy szemvillanással elküldött engem, de a detektívek nem engedtek el. Arra akarták kényszeríteni apámat, hogy árulja el az összekötőjét, de ezt apám, ha akarta volna, sem tudta volna megtenni. Mindig más és más összekötő jelentkezett, végignézte a műsort, apám csak arról ismerte fel, hogy előadás után odajött hozzá, és egy megbeszélt mondattal megszólította. A detektívek kénytelen-kelletlen beleegyeztek, hogy apám most is végigjátszhassa a számait: a padokon és a kerítésre támaszkodva ugyanis százak nézték az előadást, és nehéz lett volna megtalálni közöttük az illetőt.

A műsor vége felé meglepődve láttam, hogy apám egy rendőrsapkát vesz elő a fülesládából és az Ördög fejére teszi, ilyen szám nem szerepelt a műsorban. Kasperlét hozta be először apám a színpadra, énekelt, táncolt, aztán jelent meg a rendőrsapkás Ördög. Apám Kasperle hangján elkiáltotta magát: menekülj, menekülj! A detektívek nekiestek, és összevissza verték, de a nézősereg, közte az, akinek apám figyelmeztetése szólt, pillanatok alatt szétoszlott.

Apámat elvitték, és nem láttam többé, valaki, aki vele volt, azt meséli, hogy felakasztották Kőhidán. Értem egyik éjszaka eljöttek a Kerámia telepről, és elvittek magukhoz. Néha játszottam nekik, csak úgy magam faragta bábokkal, az Ördög fel akarja akasztani Kasperlét, de Kasperle becsapja őt, és egy nagy husánggal elveri.

A kétfogú Kavallir

Még a múlt nyáron egy barátommal különösen melegnek találtuk az estét, beültünk a téri Magyar Vendéglőbe sörözni. A vendéglőre magára kár lenne sok szót pazarolni, éppen akkor építették újjá népies stílusban, a falra hortobágyi jeleneteket festettek, egy nagy pásztortűz közepén volt a villanykapcsoló.

Ahogy üldögéltünk, egyszer csak látom, hogy Kavallir jön befelé az ajtón. Fejét komoran előrelógatja, két fogát kitámasztja az alsó ajkára. Kezében hozza a zöld ballonkabátját, a kabát zsebéből összegyűrt lóversenyprogram áll ki. Kint az utcán eshet az eső, mert a programon elkenődtek a kék tintaceruza-feljegyzések. Csakugyan, mintha egy kicsit hűvösebb lenne a levegő.

Intek Kavallirnak, ő visszaint, és leül mellénk.

– Csak egy pillanatra, ha nem zavarom az egybegyűlt társaságot.

– Mi volt a versenyen?

Legyint.

– Á, lóverseny. Nyerni lehet, de veszteni muszáj.

Egy pincér áll meg előtte.

– Mit tetszik parancsolni?

– Legyen szíves, most egy liter bort, a következő literbe pedig már lehet készíteni a vizet.

A barátom felemeli a kezét.

– Én sört iszok, nem keverem.

Kavallir ránéz.

– Ki beszél itt magáról? Én magamnak hozattam.

Megérkezik a rendelés, Kavallir inni kezd, mégpedig minden rendszer nélkül. Nem eszik közben, nem tölt hozzá szódavizet, mint aki szántszándékkal be akar rúgni. Pedig ő nehezen fogja leinni magát, megapadt nyakán még mindig olyan erek feszülnek, mint a bölénynek. Az ő dolga, nem lehet beleszólni.

Körülnézek a teremben. A velünk szemközti sarokban két nő ül, egy fiatalabb és egy öregebb. A fiatalabb tetszik nekem, bámulok rá. Ő elkapja a fejét, és próbál elfogulatlanul beszélgetni a másik nővel, de mindig visszanéz. Sajnos, hamarosan megjön a két udvarló is hozzájuk, nincs mód átülni az asztalukhoz. Kavallir két könyökére nehezedve követi a tekintetemet:

– Nem illik csinálni semmit. Összetartoznak.

– És ha küldenék a pincérrel egy levelet.

– A pincér azt mondaná, hogy majd átadja, ha elmegyünk, aztán zsebre vágná a pénzt, a papírt pedig összetépné. Ne csináljon ilyeneket, maga nem egy nyeretlen kétéves.

– Hát akkor mit csináljak?

– Az az egy van, ha megvárja, amíg végeznek itt, utána megy, megnézi hol lakik, ad a házmesterüknek egy tízest, és kikérdezi. De ezekről úgy nézem, hogy záróráig itt lesznek.

Felsóhajtok.

– Sajnos, addig nem tudok maradni, mert otthon becsukják a kaput.

Kavallir rám néz.

– Mennyi idős maga?

– Huszonhét.

– Huszonhét éves?! Istenem, milyen gyerek voltam én huszonhét éves koromban. Ne azt nézze, hogy most fogatlan a szám, és reggel egy óra hosszat tart, míg fölverem a hajamat, mint valami gyümölcshabot, különben kilátszik a fejbőröm. Olyan didim volt, mint magának, a karomon pedig – engedje meg, hogy megtapogassam a karját, ne féljen, nem vagyok homokos –, na, a karomon megvoltak azok az izmok, amik magának még hiányoznak.

Elkezdte a második litert.

– Nem lehet azt elmesélni, hogy milyen jól éltem én fiatalkoromban. Igaz, hogy nem féltem semmilyen hórukktól, és minden munkát meg tudtam csinálni. Szereztem vagy kilencféle szakképesítést: sofőr, kocsis, útépítő, kosárfonó, kereskedelmi utazó, a többit hirtelen nem is tudom. Nem kell megijedni, a kosárfonást nem Vácon tanultam ki. Sehol sem dolgoztam egy fél évnél tovább. Ahogy kitapasztaltam, milyenek a körülmények, és valamilyen nagyobb munkával megszereztem az első komoly pénzt, kikértem a munkakönyvemet. Őrjöngtek a főnökök: De hiszen Kavallir úr, csak most kezdené megszokni, akar emelést, akar szabadságot? Ez az, mondom nekik, hogy nincs kedvem megszokni sehol sem. Adják csak ide a könyvet, majd én elrendezem az életemet. Még aránylag a szürketaxinál dolgoztam a legtovább: másfél évig.

– Az én nagyapám is ott dolgozott.

– Igen? Akkor kérdezze meg tőle, hogy milyen ember volt Zurick, mert engem csak úgy ismertek a szürketaxinál.

– Miért?

– Volt egyszer egy német utasom, százpengőssel fizetett, valamilyen negyvenpengős útért, én borravalónak vettem a többi hatvan pengőt, és mondom neki, hogy danke schön, danke schön. A német még bent ült a kocsiban, és elkezdte hajtogatni a mutatóujját, hogy: zurick, zurick, mármint hogy adjak vissza neki a százasból. Én meg úgy csináltam, mintha arra értettem volna, hogy vigyem visszafelé a kocsit. Elkezdtem hátrafarolni, és minél inkább kiabált a német, hogy zurick, zurick, annál gyorsabban mentem visszafelé. A végén aztán kiugrott az egyik utcasarkon, és onnét rázta utánam az öklét. Azontúl csak zuricknek hívtak a szakmában.

– Zurick, zurick. És melyik munkáját szerette a legjobban?

– Melyiket? Az nem vitás, hogy a fuvarosokat. Ott a kocsisok között töltöttem életem legjobb éveit.

– Merre dolgozott velük?

– Bányavidéken. Volt olyan hét, hogy összesen nem aludtunk tíz órát. Milyen murikat csaptunk! A legnagyobbra még most is emlékszem. Egész éjszaka mulattunk egy kocsmában lehúzott redőnyök mögött, azután meztelenre vetkőztettük a nőket, nyakunkba vettük, volt, aki még nagyobb disznóságot is csinált velük, és úgy vittük végig a város főutcáján.

Kavallir ivott.

– Sokáig éltem így, mikor jött a felszabadulás vagy ostrom, ahogy tetszik, mindenesetre elég az hozzá, hogy ennek az életnek befellegzett. Megnősültem, szereztem egy lakást a Klauzál téren, ma is ott lakunk. Akkor már negyvenéves voltam, de sehogy sem akartam megöregedni. Más emberről ilyenkor már lehullik minden puha rész: a haja, a fogai, elkezd romlani a szeme, csak éppen a csontjai tartják még egybe. Énnekem egy szál hajam se hiányzott a fejemről, sőt úgy vettem észre, hogy egyre több lesz. A fiatal lányok jobban szerettek, mint a húszéves fiúkat, azt csináltam velük, amit akartam, éjfél után már úr voltam minden társaságban. Haza úgy mentem, mintha börtönbe mentem volna. Azon gondolkoztam, hogy lehetne elválni a feleségemtől. 1950-ben történt velem. Egyik reggel fájt a fogam, úgy belenyilallt valami, mintha tüzes vassal nyúlnának hozzá. Nemsokára elmúlt, csak délben éreztem újra, mikor meleg leves ment a fogamba. Két vagy három hónapig nem fájt, de valahogy nagyon könnyen kezdtem kifáradni, a lábaim gyakran remegtek. Gondoltam rá, hogy elmegyek orvoshoz, de féltem, hogy találkozok ott valamilyen ismerőssel, és már holnap mindenki azt mondaná: a Kavallir kripli lett. Egy reggel félálomban megéreztem, hogy valami kitört rajtam. Nem akartam felébredni, mert éreztem, ha felébredek, nagyon fog fájni. Így feküdtem félálomban egészen délig, ahogy fölkeltem, a fogamhoz kaptam, most már nemcsak egy fájt, hanem körben mind. Valami fertőzést kaptam, a méreg ráment a bokámra, a hajamra, a szememre. Az összes fogamat kihúzták, úgy dobáltam magam, hogy csak a fejemet két ember fogta le. Mikor kijöttem a klinikáról, a szememre szemüveget, a bokámra pedig lúdtalpbetétet kellett hordanom. Aki látott, sajnálkozott rajtam. Mindenki, aki régen húsz évvel idősebbnek látszott, mint én, rajtam mérte le, hogy ő még milyen jól tartja magát.

Kavallir egy drótkeretes szemüveget tett fel az orrára, és ránk nézett.

– Maguknak hogy tetszem?

– Nem is áll rosszul. Olyan, mint egy mosómedve.

Kavallir legyintett.

– Nem fontos. Azóta minden este megiszom három liter bort. Minden áldott este.

– Mennyit keres?

– Ezerötszázat, de ebből ezerkettőt hazaadok az asszonynak, az ő pénzéhez soha nem nyúlok. Egy motorkerékpár-raktárban dolgozom, én cipelem ki a vevőknek az utcára a gépeket. Maga nem tudja elképzelni, én mit meg nem csinálok, hogy kicsikarjam a borravalót belőlük. Ha bejön egy kövér paraszt Pannóniáért, de egy olyan, hogy zsíros lesz tőle a nyereg, mikor ráül, én összecsapom a kezeimet: Istenem, a fiatalúrnak pont olyan a kormányfogása, mint a Puhony Nándinak volt, régen tetszik versenyzéssel foglalkozni? Persze hogy ilyenkor ad. Másoknak pedig végigtörülöm még egyszer a tiszta tankot, aztán odadugom eléjük a kezemet, hogy én is motorkerékpárra gyűjtök, legyenek szívesek, járuljanak hozzá valamivel. Így jön össze a három liter bor ára.

– És a felesége?

– Nem szól. Milyen aljas az ember. Néha úgy érzem, örül neki, hogy tönkrementem, mert régebben mindig attól félt, hogy otthagyom.

Kavallir elgondolkozott.

– Persze, elég neki is, szegénynek. Mikor hazamegyek, ő már alszik, ki van készítve az asztalra az étel, mellette a gyufa, hogy melegítsem meg a gázon, de én csak befalom úgy hidegen, aztán lefekszem.

Intett a pincérnek.

– Lesz szíves, még egy litert.

A pincér fordult, és kicserélte előtte az üveget.

– Volt egy féllábú barátom. Az gyakran szokta álmodni, hogy újra kinőtt a lába, érdekes, én nem szoktam álmodni a fogaimról és a hajamról. Nincs kegyelem arra, ha az ember tönkremegy.

Töltött magának.

– Az isten tudja, mi lesz velem. Nem tudom elviselni, hogy már nem vagyok teljes ember.

Körmével megkoccintotta a borosüveg párás külsejét. Lábával egy lassú ritmust kopogott ki a padlón, ócska szandáljában ezüst színnel megcsillant a fém-lúdtalpbetét.

Aki eltemette a halottakat

Három napig zuhogott az eső, a betonasztalok – jó időben ide rakták ki a sakk-készleteket és a dominós dobozokat, ide pakolták ki újságpapírba csomagolt ennivalójukat a Keleti pályaudvartól erre tévedt utasok – most átáztak, színük sötétebb szürkére vált. A gödrökben, melyeket a játékosok sarka túrt ki a padok alatt, megült a víz. Csak vasárnap estefelé sütött ki a nap, épp tíz percre, mielőtt lement volna. Ez a gyér napsugár néhányunkat ott talált a téren: egy táskarádióban meccset hallgattunk a sárga keramit úton állva, a padok elmerültek a sárban, nem mertünk odamenni.

Egyszer csak egy magas, nagy orrú, negyven év körüli férfit vettem észre a bokrok között, hegyes gallyal fel-felkotorta az egybehordott avart, és lehajolt valamiért, nem törődve azzal, hogy az ágakon megülő vízcseppek ráhullanak viseltes, de tiszta, zöld kardigánjára. Nem jött közelebb, mintha tartana tőlünk vagy lenézne minket, megállt a betonút elején, szótlanul és mosolyogva mutatott a tenyerében öt-hat champignon gombát, még sáros volt a gyökerük. Bednai, az újságos szólította meg a férfit, lehet, hogy csak nekem tűnt úgy, de hangjából lenézést éreztem ki: – Itt szedte a téren, Hammer?

– Itt. Ugye milyen furcsa? A város közepén gomba nő.

– Champignon. Tojással a legjobb.

– Szereti?

A gombát Bednai felé nyújtotta:

– Tessék.

– Csak tartsa meg. Azt hiszem, szaga volna ennek a gombásrántottának.

– Tőlem?

– Nem mondtam, hogy magától vagy mástól. Azt mondtam, szaga volna.

Hammer arca eltorzult a haragtól, a földhöz vágta a gombát, és elsietett, csak a téren túl vette lassabbra lépéseit, de tekintetét akkor sem emelte föl. Bednai utánanézett:

– Na, ha ez bemenne a Lipótmezőre, senki se mondaná, hogy idegen van a házban.

– Ki volt ez? – kérdeztem. Bednai rám nézett:

– Maga nem ismeri Hammert? Az a mániája, hogy büdös, ha valaki azt mondja: te Hammer, neked stiched van, őrjöngeni kezd. Látta most is.

– És azt nem tudja, hogy miért?

– Nem.

– Majd én elmagyarázom – mondta Kántor, az öreg borbélymester, aki eddig hallgatagon figyelt –, elmondom maguknak Hammer történetét.

 

 

1945 januárjában Kőbányát az a veszély fenyegette, hogy ha beáll az olvadás, a temetetlenül heverő halottak súlyos járványt bocsátanak a kerületre. Nem volt utca, ahol ne kellett volna holttesteket kikerülni, emlékszem, az Auguszta-telepnél a felrobbantott vízvezeték befagyott tócsájában, akár valami üvegkoporsóban egy nyolc-tíz éves, szőke kislány feküdt, mintha élne: a jég alatt végigfutó áramlat meglibbentette a hajában néha a masnit. Másokat pedig a nagy MÁV fatelep kerítésének beszögelléseibe húzódva ért a golyó, már hónapok óta guggoltak megmerevedve, de a legtöbb holttest mégis a Kerepesi temetőben gyűlt össze, jártam arra, a kitört kerítésen keresztül is látni lehetett a hatalmas gúlákat.

Az ideiglenes kőbányai tanács segítséget kért, hogy eltakaríthassa a holttesteket, teljes joggal, hiszen ha a járvány kitör, nemcsak Kőbányát, hanem az egész fővárost sújtaná. A többi kerületek azonban nem tudtak támogatást adni: a háború még a pesti Duna-parton folyt, az épségben maradt néhány teherautó az élelmiszerszállításokhoz kellett, munkaerő sem állt rendelkezésre, így Kőbánya maga kellett hogy eltemesse az egész város halottait.

Az ideiglenes kerületi tanács először egy régi temetkezési szakemberre akarta bízni a feladatot, de az nem vállalta. Akkor a tanács ülésén feltették a kérdést: ki hajlandó megszervezni és vezetni ezt a munkát? Senki sem emelte magasba a karját, sokáig még embert sem tudtak mondani, akire számítani lehetne, akkor merült fel Hammer Pál neve. A tanácstagok egymásra néztek és bólintottak.

Hammer a háború utolsó hónapjaiban a Kerámia telepi partizánok között harcolt, ahogy a németek elvonultak, a többiekkel együtt ő is előjött a népligeti rejtekhelyről, és visszament a MÁVAG-ba, ahol mint szállítómunkás dolgozott. Szülei és nagyszülei is Kőbányán éltek, a tanácstagok gyerekkora óta ismerték Hammert, kérték, hogy vegye kezébe az ügyet.

Hammer akkor huszonöt év körül járt, alig egy évvel ezelőtt nősült, kéthónapos kisfia volt: megértette, hogy a járvány veszélye az ő családját is fenyegeti, minden töprengés nélkül elvállalta a munkát, kenyeret rakott ócska bőrkabátja zsebébe, és elindult.

Mikor megtudta, hogy sem autókat, sem munkaerőt nem tudnak a rendelkezésére bocsátani, bólintott: így is jó. Kiment a Népligetbe, ahol a Ganz gyár ipari próbavágányán egy bedöglött mozdony állt, kétnapi munkával rendbehozta, s a tízes kaputól áthordott szénnel feltöltötte a fűtőanyagtárolóját. Megbizonyosodott róla, hogy a mozdony működik, aztán elment a Gyűjtőfogházba, megmutatta felhatalmazását, és kérte, néhány elítéltet bocsássanak a rendelkezésére, azzal a feltétellel, hogy a rabok fele büntetését elengedik, ha részt vesznek ebben a munkában. A fogház igazgatója nem akart beleegyezni. Hammer telefonon felhívta a tanácsot, és kérte, hogy adjanak utasítást az igazgatónak. Így kapott végül húsz embert: nyilasokat, tolvajokat. A rabokat három őr kísérte.

Mindannyian átmentek a Kerepesi temetőbe, megvizsgálták, vajon itt nem lehetne-e új sírokat ásni? Ez lehetetlennek bizonyult, nemcsak azért, mert a föld olyan kemény volt, hogy szikrázott, ha belevágták az ásót, hanem azért is, mert a régi sírok megbolygatásával járt volna. Nem maradt más hátra: a város körüli réteken kellett sírnak való gödröt robbantani. Hammer előre számított rá, hogy a helyzet így alakul, a rendbehozott mozdonnyal beállt a temetővel átellenes józsefvárosi pályaudvar nyolcas kapuja mögé, két tehervagont csatolt hozzá, ezzel akarta kiszállítani a halottakat az agyagbányák környékére.

Egyenként hordták át a holttesteket a tehervagonba. Hammer nem félt tőlük, majdnem mindannyiukat ismerte, olyan óvatosan vitte őket, mintha félne, hogy megzavarja az álmukat, de a rabok fele bejelentette, hogy nem hajlandó erre a munkára, inkább visszatér a fegyházba. Mikor az egyik vagont megpakolták, Hammer beállt a mozdonyvezetői fülkébe, és kivitte a szerelvényt a városon túlra. Itt gödröt robbantott, és néhány rab segítségével eltemette a szállítmányt.

Arra számított, mire visszatér, már megrakva találja az otthagyott másik tehervagont, de legnagyobb megdöbbenésére az összes rab lemondta a munkát, és bevonult a fogházba. Így hát kénytelen volt egyedül megpakolni a vagont. Egyetlen segítsége akadt, egy rongyos öregember, aki azt kérte tőle, hogy válogathasson magának a halottak megmaradt ruháiból, ebbe – bár nem volt hozzá joga – Hammer beleegyezett.

Kint az agyagbányánál újabb kellemetlen meglepetés várta: az itthagyott rabcsoport fellázadt, leütötte az őrét, és megszökött. Kettesben maradtak az öregemberrel, aki azonban hamarosan elegendő portékát gyűjtött össze, és ő is elvonult.

A harmadik fordulótól kezdve Hammer minden munkát maga végzett. Egyedül pakolta meg a vagonokat, egyedül rakta ki, ő robbantott és ő temetett. Megfeszített erővel dolgozott, csak néhány órát aludt, végigdőlve a mozdonyvezetői állás meleg vaslapján, torka megtelt édeskés, undorító ízzel, morzsánként ette meg a hazulról magával hozott kenyeret. Az ötödik nap délutánján ritkulni kezdtek a máglyák, a nyolcadik nap temette be agyaggal az utolsó gödröt. Ideje is volt: már beállt az olvadás, ahogy ment hazafelé, patakokban folyt át a víz az úton, a várost néhány óra mentette meg a járványtól.

Otthon mosdóvizet kért. Fel sem tűnt neki, hogy a felesége csak messziről nyújtja felé a lavórt és a törülközőt. Éjszaka azonban, mikor hozzá akart érni, az asszony ellökte – azt állította, hogy irtózatos hullaszag árad belőle. Másnap reggel felpakolt, és otthagyta Hammert, magával vitte a gyereket is. Hammer nem érzett magán semmiféle szagot, orvoshoz fordult segítségért, az hiába nyugtatta meg, hogy semmi baja sincs: barátai és bent a gyárban a munkatársai egymás után húzódtak el mellőle. Attól tartottak, hogy magával hurcolja a halálos betegségek bacilusait. A hivatalos elismerések és kitüntetések dacára Hammer teljesen magára maradt, egyedül élt az üres lakásban, napok is elmúltak, amíg valaki megszólította az utcán.

Nem lehetett mást tenni: Hammer lakatot rakott az ajtóra, megkérte a tanács vezetőit, hogy ne hagyják se kiigényelni, se elfoglalni, és eltűnt arról a környékről, ahol féltek tőle. Nem tudni, merre járt, állítólag megfordult a bányában és az összes nagy építkezéseken. Évek teltek el, és senki sem látta őt, így a tanács mégis kiutalta a lakását egy sokgyerekes családnak. Hammer, mikor visszatért, nem szólt egy szót sem, nem vitatkozott senkivel, de mint maguk is látják, összeroppant a lelke. Egyszer megkérdeztem tőle, mit gondol az életéről. Azt mondja, jól van így, elgondolkozik, és megismétli: minden jól történt, hiszen a város megmenekült a járványtól.

 

 

Ezen az estén nem beszélgettünk tovább, szó nélkül szétoszlottunk. A kerámia úton csak Hammer fehérlő champignon gombái maradtak.

Cigány Mari és a többiek

Néha találkoztam kint a téren Nándi bácsival, az öreg konzervmesterrel. Néhány évvel ezelőtt a keze alatt dolgoztam a Gyümölcs és Főzelék Konzervgyárban. Szerettem az öreget: ősz vagány fejét, jóindulatát és főleg a meséit. Egyik este söröskorsóval kezünkben a kocsma előtt álldogáltunk, mikor egy elegáns fiatal cigányasszony sétált el az utcán előttünk. Nándi bácsi ismerhette valahonnan, mert láttam az arcán, hogy köszönni akar neki, de aztán csak elmosolyodott, és a korsó fölé hajolt. Mikor a cigányasszony befordult a sarkon, megkérdeztem:

– Ki volt ez?

– Te nem ismered a Cigány Marit? Igyunk még egy korsót, ezt most én fizetem, közben majd mesélek róla.

A sörrel újra kiálltunk az utcára. Nándi bácsi eltűnődött.

– Te, fiú, még nem voltál ott a Konzervgyárban – mikor is? Ha jól emlékszem a 40-es évek végén jakcsisok dolgoztak nálunk. Te már azt sem tudod, hogy mi a jakcsis, most elég legyen annyi, hogy javító közmunkára elítélt. A megrögzött kurvákat hozták oda hozzánk, a legkisebb még nem töltötte be a tizenharmadik évét. Nem nagyon dolgoztak. Én voltam a felelősük. Két hónaponként jelentést kellett írnom, hogy milyen a munkához való viszonyuk. Kimegyek a treplihez, hát ott fekszenek a síneken keresztül. Mondom, lányok, ennek nem lesz jó vége, mert ugye, jelentést kell adnom rólatok, és így mit írjak. Lássátok be, hogy nem is kívánhatjátok. Erre azt mondja egy tizennégy éves lány: mit beszél annyit, Nándi bácsi, ennyi idő alatt kétszer is boldoggá tettem volna.

Máskor lemegyek hozzájuk, az alsó konyhán dolgoztak egy brigádban. Magukra zárták az ajtót, nekem volt hozzá kulcsom, kinyitom, bemegyek: úristen, mindnyájan le vannak vetkőzve anyaszült meztelenre. Észrevesznek, azt mondják jó, hogy jön, Nándi bácsi, tegyen igazságot köztünk, hogy melyikünknek van a legjobb alakja?! Lányok, mondom, öltözködjetek fel, mert épp akkor járt az igazgató körbe inspiciálni. Csalódott arcot vágtak: látszik, Nándi bácsi, hogy maga már impotens. Na, tessék, állj le velük vitatkozni.

Emlékszem, volt köztük egy tizennyolc éves cigánylány, a Cigány Mari, valami gyönyörű teremtés, no de hiszen te is láttad az előbb. Az a fekete haj, és képzelj hozzá kék szemeket, és alakra sem az a csúnya drótféreg, mint a többi, hanem telt, erős. Megkérdezem tőle egyszer: Te, Mari, hogy szerzed te a palikat? Azt mondja, majd ha póter leszek (magyarul: szabadlábon), egyszer majd elkísér a Nándi bácsi, és akkor megmutatom. Mire te póter leszel, Mari, addigra én már leteszem a kanalat, ha azt akarod, hogy megtudjam, mondd el most. Elkezdi. Hát az úgy van, Nándi bácsi, hogy fölveszek egy trampli cipőt, fekete harisnyát (akkor még nem volt úgy divatban, mint most), egy parasztszoknyát, virágos blúzt, bekötöm a fejem, és megindulok a Keleti pályaudvartól fölfelé a Rákóczi úton. Ahogy elérek két utcát, már látom, hogy jönnek utánam, mint kanok a szuka után, vagy tízen. Meg-megállok a kirakatok előtt, és az üvegből kifigyelem, hogy melyikből néz ki a legtöbb pénz, azt megszólítom. És nem szoktál tévedni, Mari? Száz eset közül, ha egyben. Megkérdezem tőle, nem tudja-e, hogy merre van a Szinyei Merse utca? (Tudniillik itt lakik az öregasszony, aki a szobát adja.) Erre mind elkezd magyarázni, míg összezavarodnak maguk is, a végén mind felajánlja, hogy elkísér. Mikor elérünk a házhoz, ahol az öregasszony lakik, félrehúzom a pasast a kapualjba, ha van száz forintja, feljöhet, ha nincs, akkor menjen a fenébe. Mind meglepődik, mert azt hitte, hogy ingyen megkaphat, de aztán a legtöbb megadja magát és fizet.

Általában rossz munkások voltak a jakcsisok, mert titokban élték tovább a régi életüket. Azt mondták, hogy nappal keressük a cédulát (tudniillik a minősítést a munkához való viszonyukról), éjszaka pedig a pénzt. Sőt még híre is ment a gyárnak, mint „kaseroló”-helynek, ahol cédulát adnak, amire nem visz el a rendőrség. Meghallotta egypár maszek ribi, és bejöttek a gyárba. Dolgozott akkor nálunk a munkaügyin egy fiatal csibész, aki ötven-száz forintért fel is vette őket. Ezek voltak aztán a kitűnő munkaerők! Hétfő reggel kiálltam a gyár kapujába, és néztem, hogy jönnek be kialvatlanul, még mindig részegen. Volt, aki taxival hozatta be magát. Aki nem tudott a lábán megállni, annak megmondtam: menjen haza szépen, kedves, pihenje ki magát, igazolva lesz a napja. Persze, ez nem mehetett így a végletekig, csak ki kellett rúgni egy csomót közülük, erre kitört a botrány. Akit elbocsátottunk, rohant a munkaügyishez, és veszekedni kezdett, hogy becsapta őt a pénzéért. Persze, a munkaügyist azonnal elbocsátottuk.

– Egy-másfél év múlva, mikor lejárt a jakcsi ideje, elmentek tőlünk. Nem mind. Volt, aki megmaradt nálunk, ezek lassan meg is változtak, így például a Cigány Mari is, akiből egy tip-top nő lett. Egyszer odajön hozzám, leadott valami hosszú mesét, aminek nem volt se füle, se farka, a végén kinyögte, hogy akadt egy rendes fiú, aki megkérte feleségül, szeretne hozzámenni, de ehhez meg kellene szabadulnia a stricijétől. Rúgd ki – mondom neki. Nem lehet, mert tud egy csomó homályos ügyről, amit régen együtt csináltak. Add csak ide a munkahelyének a címét, mi majd megmozgatjuk. Valamelyik pályaudvaron rakodott a fiú, persze hogy akadt a füle mögött egy csomó zűr, mikor átírtunk, simán kirúgták őt a pályaudvarról fegyelmivel – s mehetett vidékre, vagy megvárhatta, amíg leinternálják közveszélyes munkakerülésért. Megtudta az illető, hogy mi fűtöttünk alá, másnap bejött egy barátjával, hogy felelősségre vonjon minket.

Dolgozott akkoriban nálunk egy budaörsi brigád, csupa sógor és koma: Simonék. Akkora darab emberek még nem fordultak meg a gyárban. Ha egy négymázsás hordót kellett felrakni a vagonra, nem hozták az emelőszerkezetet, csak odaszólt a fő Simon valamelyiknek: billentsük meg, rokon, és már fent is volt a vagonban a hordó. Igaz, hogy zabálni is tudtak hozzá. Egyszer próbafőzést csináltunk olajos halból. Mikor kész volt, felbontottuk a dobozokat megnézni, hogy sikerült. A felbontott dobozokkal, persze, már nem tudtunk mit kezdeni, odaszólok a fő Simonnak: Gyere ide, Béla, akarsz enni? Meglátja a halat, azt mondja: kedves Nándi bácsi, ne szóljon a többieknek, megeszem én az egészet. Te? Három kilót egyedül? Miért ne? – azt mondja – ilyen munkához enni is kell. Csak úgy marokkal belenyúlt a dobozokba, és ott a szemem láttára megzabálta mind a három kiló halat. Csóváltam a fejem: na, ha most nem leszel beteg, Béla, akkor sohasem. Tűnődik rajta, aztán bólint: igaza van, Nándi bácsi, eszek egy kis savanyú káposztát. Mit mondjak : megevett egy fél mosófazékkal.

Szóval ott tartottam, hogy a strici egy barátjával bejött a gyárba. Elővették a bicskát, elkezdtek üvöltözni az udvaron, hogy ki jelentette fel őket? A fő Simon elébük áll: én! Maga? A strigó fölemelte a kezét, de Béla elkapta, egy fél mozdulattal úgy megcsavarta, hogy könyékben eltörött. A másiknak kirúgta a kezéből a bicskát, aztán felemelte mind a kettőt a levegőbe. Egymáshoz verte őket, mint a cintányért, végigvitte a gyárudvaron, aztán kidobta a kapu elé. Mit csináltál, Béla? – kérdezem tőle. Azt mondja, kihordtam a szemetet. És ment is vissza dolgozni.

Nándi bácsi ingatta a fejét:

– Aztán látod, a Cigány Mari a végén nagysága lett.

Joszif Sztálin szárnyvasút

Egyik este a téri őr nyitva felejtette az öntözőkutat, reggelre a víz vastagon beborította az egész kiskört, és még másnap este sem lehetett rálépni a sáros utakra. Mint nagy esők után, most is beszorultunk a kocsmába, a téri őr gondatlanságát emlegettük, majd a beszélgetés az emberek hanyagságára, nemtörődömségére terelődött át. Bozó, a szállítómunkás figyelmesen meghallgatta történeteinket, kivárta, amíg mindenki végére ér a mondanivalójának, csak aztán szólalt meg:

– Életem során, kedves uraim, már sokfelé megfordultam, sok csirkefogóval akadtam össze. Emlékszem rá, mikor egy magyar eladott harminc mázsa timsót étkezési sónak; ismertem Bubajt, a cigányt, aki a háború idején kirabolt egy dohányraktárt, és egyetlen fillér nélkül, csak a cigarettákat osztogatva beutazta a félvilágot; találkoztam azzal a bandával, mely sorra járta a falvakat, és az utcák páros házszámait kicserélte a páratlanokkal – persze, nem ingyen; mégis azt kell mondanom, hogy ha az életemben látott összes linkséget egy halomba raknám, akkor sem érnének fel a Joszif Sztálin szárnyvasút építkezésének még a lába ujjához sem.

1951 nyarán a vasútépítőkhöz kerültem, néhány kisebb vonaljavítási munkán dolgoztam, utoljára Hódmezővásárhely alatt. Még nem is értünk a munka végére, mikor váratlanul N. dunántúli bányavárosba rendelték az egész brigádunkat. Hiába tiltakoztunk, hogy a pályaszakasz teljesen leromlik, ha nem fejezzük be a javítását, sőt félig készen még a korábbi forgalmat sem tudja lebonyolítani, vezetőink központi utasításra hivatkoztak, és még azt sem voltak hajlandók elárulni, hogy milyen célból irányítanak át minket N.-be. A kis bányavárosban, legnagyobb megdöbbenésünkre, már száz és száz vasúti lakókocsi állt, valamennyi telezsúfolva munkásokkal, becslésem szerint az ország összes vasútépítő brigádjainak legalább a felét összegyűjtötték itt.

Már több mint egy hete ott rostokoltunk a város szélén, de még senki egy árva szóval sem mondta, hogy mihez kezdjünk. Az emberek unalmukban kártyáztak, és a környékbeli vízhordó lányokat hajkurászták, a lakókocsik közötti bozótban minden este szinte forrtak a bokrok. A várakozás második hetének közepén végre nagygyűlésre hívtak össze minket az n.-i futballpályán.

A beszédet egy magas, elegáns férfi tartotta, őt a minisztérium küldte ki hozzánk, mint országos vasútügyi felelőst – évekkel később egyszer még találkoztam vele, akkor már visszatért eredeti szakmájához: ismét fogtechnikus volt. Bejelentette: minket ért az a megtiszteltetés, hogy felépíthetjük a Joszif Sztálin szárnyvasutat. Ezen a vonalon szállítják majd a szenet N.-ből a sztálinvárosi kohókba. Fontos nemzetgazdasági érdek, hogy a szárnyvasút minél hamarabb felépüljön, határidőnek Sztálin elvtárs legközelebbi születésnapját, 1951. december 21-ét tűzték ki.

Egymásra néztünk: már alaposan benne jártunk a szeptemberben, tehát ezt a körülbelül egy évig tartó munkát két hónap alatt kell majd elvégeznünk, ráadásul olyan évszakban, mikor a hideg időjárás szinte lehetetlenné teszi nemcsak a földmunkát, de még a sínszerelést is. Egy öreg mérnök felállt, kérte, hogy vizsgálják felül ezt a tervet, és amennyiben van rá mód, halasszuk el a munka megkezdését tavaszra, a hátralevő időben a brigádok inkább fejezzék be az országban szanaszét befejezetlenül hagyott építkezéseket, melyek mind forgalmi dugókat okoznak, de az első sorban álló vezetők lehurrogták, a fogtechnikus felírt valamit ezüstszínű blokknoteszébe, másnap az öreg mérnök ott ásta az árkot a segédmunkások között.

Most már elmondhatom, hogy akkor én és még sokan közülünk nem adtunk igazat az öreg mérnöknek. Tudtuk, hogy télen nem szoktak vasutat építeni, de fiatalok voltunk, és azt hittük, hogy nincs a világon semmi, ami felülmúlhatná a mi erőnket. Számtalan kedvezmény táplálta önbizalmunkat: magasabb fizetés, naponta háromszor kaptunk húst, este pedig fél liter bort.

Órákon belül megindult a munkagépek karavánja N. felé: lépkedő exkavátorok, melyeket eddig csak Sztálinváros építkezésén láttunk, bulldózerek, markológépek, földgyaluk, frissen csillogott rajtuk az olaj, látszott, hogy csak nemrégen bontották ki őket fedőrongyaikból. Azt mesélték róluk, hogy honvédségi gépek, egy háború esetére tették félre őket, most is csak a Joszif Sztálin szárnyvasút építkezésének sikeréért vetik be, a munka végeztével mennek vissza ismeretlen tárolóhelyükre.

Bár az időjárás nem kedvezett nekünk – ebben az évben korán megjöttek a talajmenti fagyok, szikrázott a föld, volt olyan reggel, hogy három új, de rosszul megedzett lapát hajlott össze a kezemben –, az emberek munkájának mégis utol kellett érni a gépek tempóját. Még a legöregebb, az egész világot megjárt kubikosok sem láttak töltést, mely olyan gyorsan épült volna fel, mint a mi pályaszakaszunk – igaz, már itt, a földmunkánál elkezdődött a hihetetlen pazarlás és pusztítás.

Ha esett az eső, a teherautók kerekei elé kilométerhosszan deszkákat fektettünk le a töltésig. Mikor az autók belenyomták a sárba, senki sem ásta ki a deszkákat, hanem újakat raktak a tetejükbe, és ki tudja, hányszor ismétlődött ez meg, egész erdők süllyedtek el így. Saját szememmel láttam, mikor a dömperesek, akiknek csak a minél magasabb köbméter teljesítmény volt a fontos, hatvan új csákányra rászórták a földet, és mire hetek múlva elhordták ezt dombot, a csákányok úgy megrozsdásodtak, hogy alig lehetett szétfeszíteni egymáshoz tapadt fejüket.

Nem akarom magukat azzal untatni, kedves uraim, hogy elmondjam egy szárnyvasút felépítésének minden részletét, elég legyen annyi, hogy a földmunkák befejezése után egy ideiglenes, úgynevezett provizor-vágányt fektettünk le, ezen szállítottuk a betongyűrűket, szálvasakat és a többi pályaépítési anyagot. Rendes körülmények között mielőtt a végleges vágány a helyére kerülne, felszedik a provizor vágány síneit és tartozékait, de a Joszif Sztálin szárnyvasútnál erre sem jutott idő, már november közepén jártunk, és még mindig hátra volt a munka nagy része. A fogtechnikus úgy rendelkezett, hogy a munkatempó érdekében a provizor-vágányt ott kell hagyni a helyén, a gépek majd földet hordanak fölé, és erre fektetik rá a végleges síneket. Ott álltunk és néztük, hogy takarja be a göröngyökbe fagyott föld a vágányt, hogy pusztul el örökre ez a milliós érték.

Este a tűznél, míg a bográcsban fövő üres rizslevest néztük – hol volt már a naponta háromszori hús és bor, még az ételszállító teherautóinkat is elvették –, azon tűnődtünk, hogy megbüntetnek-e majd ezért a pazarlásért valaha is valakit? De úgy látszik, a siker mindent igazol, a szárnyvasút a határidő előtt két nappal elkészült, december huszadikán este vezetőink kalapszámra kapták a kitüntetéseket és a pénzjutalmakat.

Sztálin elvtárs születésnapján került sor a szárnyvasút ünnepélyes felavatására, száz tengelyből álló szerelvény vitte az n.-i szenet Sztálinváros felé. Emlékszem: gyönyörű decemberi nap volt, az évszakhoz képest szokatlanul meleg, ki kellett gombolni magunkon a vastag pufajkát. Tíz órakor a miniszter átvágta a nemzetiszínű szalagot, és a vonat, mozdonyán Sztálin és Rákosi képével, útnak indult. Nem tagadom: a mellemet eltöltötte a büszkeség. Már az milyen nagy dolog, mikor az ember otthon kifarag egy kis széket vagy dobozt, hát még akkor egy ilyen friss, földszínű, hatalmas, sok kilométeres pályát felépíteni, amihez hozzájárult az én kezem munkája is!

Az öreg mérnök állt mellettem, aki ellenezte a téli építkezést, és ezért lefokozták segédmunkássá. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy nincs igaza, megbocsátottam a fogtechnikusnak és a többi vezetőknek az embertelen, pusztító munkatempóért, arra gondoltam, hogy ilyen nagyarányú vállalkozásokat csak ilyen módon lehet keresztülvinni.

A szerelvény még el sem tűnt a szemünk elöl, mikor egy kanyarban váratlanul megállt. Ahányan voltunk, mind odafutottunk, és megdöbbenve láttuk, hogy a szerelvény alatt a sín úgy meghajlott, mint egy ugrálókötél. A töltés fagyos göröngyeinek nem kellett több, mint egy téli napsütés, felengedtek, és a vonat súlya összepréselte őket. Az egész pályatest szinte önmagától süppedt, olvadozott, ha a szerelvény valamilyen csoda folytán ki tudott volna keveredni a kátyúból, akkor se mehetett volna tovább egy métert sem. Megdöbbenve néztük, mozdulni sem tudtunk, csak az öreg mérnök kezdett őrjöngeni, puszta kézzel akarta feltépni a síneket. Végül is jöttek a vasutasok, szétkapcsolták a szerelvényt, daruk emelték ki a kocsikat, majd vontatók húzták őket vissza az állomásra.

Maguk most azt hiszik, uraim, hogy az illetékesek ezek után belátták, hogy nem lehet erőltetni a téli építkezést, és elhalasztották tavaszra. Sajnos, nem így történt. A munkát folytatni kellett, új határidőt tűztek ki, már nem emlékszem pontosan, hogy mit, talán úgy január végén kellett átadnunk a szárnyvasutat.

Ha van Isten, még ő is eltakarta a fél szemét, hogy ne lássa azt, ami most következett. Megint nem jutott idő arra, hogy szabályszerűen felszedjék a régi síneket, mielőtt az újakat lefektetnék, és mint a provizor-vágányra az első sínek, úgy került rá erre a pályatestre a második, vagyis most már három vasút állt egymás fölött. Nem is mertük felbecsülni, hogy milyen értékekre döngölik rá a gépek a földet! De fönt a fogtechnikus és a többiek csak azzal törődtek, hogy fokozzák az építkezés tempóját, például külön prémiumot tűztek ki annak a brigádnak, mely leggyorsabban tudja kiemelni és szétverni a hatalmas betongyűrűket. Az előző kudarcokból csak annyit tanultak, hogy most már vigyáztak: a föld ne kerüljön fagyosan a döngölők alá, a töltésen éjjel-nappal lángszórós katonai egységek dolgoztak.

Aztán egy nap – persze, megint határidő előtt – újból elkészült a Joszif Sztálin szárnyvasút. Ne kérdezzék tőlem, hogy avatták fel, én nem vártam be az ünnepséget, azon a napon, mikor felemelkedtem a sínek mellől, és láttam, hogy már minden csavar a helyére került, elnéztem messzire, hogy kanyarog a lángszóróktól perzselt, fekete töltés a hóval borított mezők között, leadtam a szerszámaimat, és végleg otthagytam nemcsak a Joszif Sztálin szárnyvasutat, de még a vonatépítőket is.

Évek teltek el, és nem hallottam semmit a Joszif Sztálin szárnyvasút felől. Egyszer, már 1954 tavaszán, Pusztaszabolcson vártam a csatlakozást, itt a váróteremben tudtam meg két bányász beszélgetéséből, hogy az n.-i bánya kapacitását rosszul becsülték fel, alig egy évvel a szárnyvasút felépítése után teljesen kimerült a szénkészlete, egy grammot sem tudott adni a sztálinvárosi kohóknak. Mivel az egész vonalat csak az n.-i szén kedvéért építették fel, a szárnyvasúton többé nem jártak vonatok, csak a környékbeliek hajtották rá kecskéiket és libáikat a sínekre, hogy lelegeljék a feltörő, magas dudvát.

A bolond Vilma

Akadnak olyan emberek, kedves uraim – kezdte Henrik –, akik a szemükön ülnek, és mégis csodálkoznak, ha nem látnak. Itt van például a Kósa műszerész. Mikor otthagyta a felesége, és férjhez ment egy nagyobb autóhoz, azt mondja nekem: vegye tudomásul, Henrik úr, a mai világból kihaltak a becsületes asszonyok. Én azt feleltem: maga egy nagyon okos és kellemes ember, Kósa úr, de most az egyszer véletlenül nincs igaza, valószínűleg a fájdalom megzavarta a mértéktartását. Mindenki találkozott már közülünk rendes nővel, még hatvan éves sem vagyok, de egyet már én magam is láttam. Nem a saját feleségemre gondolok, róla igazán el lehet mondani „szerettelek sok ideig, hét órától fél kilencig”, hanem a bolond Vilmára.

Már nem tudom pontosan, mikor jött fel Vilma Budapestre, 1940-ben vagy 41-ben, mindenesetre még a háború előtt. Aki régebben lakik ezen a környéken, talán emlékszik rá: sokszoknyás, alacsony parasztlány volt, valami rossz ivóvizű vidéken lakhatott, mert elöl már sok foga hiányzott, bár Vilma még innen járt a huszadik évén. Bátyjával lakott együtt, a bolond Ferivel, aki folyton attól félt, hogy éhen hal, és ezt megelőzni száraz kenyérrel tömte ki a kabátja mellét. Vilma tartotta el a bátyját, mosást vállalt, takarított, nem valami fényesen, de megéltek belőle. Vilma itt a Bérkocsis utcában éppolyan becsületes maradt, mint a falujában, minden másodikán hajnali ötkor megállt a házmesteri lakás előtt, és várta, hogy kijöjjön a házmester, nem akart elkésni a lakbérfizetéssel. A maradék pénzből vásárolt egy fadoboz gyömülcslekvárt, „Hitler-szalonnát”, ahogy akkoriban mondták, és egész hónapban ezt ették a bátyjával.

Azt hiába kérdeznék tőlem, ki és miért fogta rá Vilmára, hogy bolond, nem tudom. Talán a bátyja miatt, talán azért, mert parasztnótákat énekelt, amiket a környéken addig senki sem hallott. Nekem is furcsa találós kérdéseket tett fel; mondja meg, Henrik úr, mi ez: száll az égből ezer lepke szárnyatlan, öreg farkas mind megeszi szájatlan? Ez – mondom –, Vilma, én vagyok, mikor már öreg leszek, de még mindig szeretni fognak a lányok. Azt mondja, nem igaz, mert ő a Napra és a hópelyhekre gondolt.

Persze, azt hiszem, mégsem ez volt a legfontosabb ok, amiért bolondnak tartották, hanem a mód, ahogy a férfiakkal bánt. Bár sok foga hiányzott, nem tűnt csúnyának, a száz szoknyán keresztül is látszott, hogy jó alakja van; ha akarta volna, talál magának férjet, jártak utána negyven-ötven éves, elvált emberek, de Vilmának egyik sem kellett, neki a Békési Toncsi tetszett.

Igazán sajnálhatják, kedves uraim, hogy nem ismerték a Békési Toncsit. A legszebb fiú volt a környéken, magas, fekete hajú, állandóan sötétkék ruhában járt, kis cigarettapipát szívott, és ha néha kivette a pipát a szájából, azt kérdezte: kö vulé vu? Valamilyen francia filmben hallotta, de nagyon jól állt neki. Szóval, Vilma ezt a Toncsit szerette, úgy járt utána csakugyan, mint egy bolond, ajándékokat vett az anyjának, tíz lépésről kísérte az utcán, kijött utána ide a Kiskörbe, és egész estéket elálldogált a gázlámpa mellett. Tóni tűrte egy darabig ezt a néma imádatot, de mikor a barátai csúfolni kezdték Vilmával, akkor nagyon nekiesett, lehordta és megfenyegette: vannak rendőr-ismerősei, azokkal viteti el, ha továbbra is a nyomába jár. Vilma ezentúl csak a mosóteknő fölül nézett ki, ha meglátta az utcán elhaladó Toncsit és a barátait.

Kitört a háború, Toncsinak hamarosan be kellett vonulnia katonának. Mivel szép szál legény volt, a reklám-fegyvernemhez: a repülősökhöz került. Eleinte gyakran küldött levelet, ajándékokat: orosz fatálakat, töltényhüvelyből öngyújtót, de aztán egy szép nap ezek a küldemények elmaradtak, azt rebesgették, hogy Toncsi lezuhant éppúgy, mint részeges parancsnoka, a kis Horthy, akit kanállal kellett összevakarni valahol Ukrajnában. Biztosat, persze, senki sem tudott felőle.

A mosónők is megérezték a háborús időket, sokan hadiüzemekbe kerültek dolgozni, a megmaradtak értéke felszökött, Vilmát százfelé csalogatták, kedveskedtek neki. A legravaszabb Bodzsárné volt, egy cigányprímás felesége. Vilma őhozzá mindig elment mosni, mert a cigányasszony Toncsiról beszélt neki, hogy Toncsi mennyire szerette Vilmát, csak nem akarta mutatni, mert szégyenlős volt, de majd ha megjön a háborúból, elveszi őt feleségül. Ha egy repülőgép szállt el felettük, felkiáltott: nézd, Vilma, a repülőgép integet a szárnyaival neked, biztos a Toncsi ül benne.

Az emberek, uraim, olyan édesek, mint a sós perec. Mikor híre ment a dolognak; mások is kezdték bolondítani Vilmát. Talált valaki egy ócska rézgyűrűt az utcán, elvitte Vilmához: a Toncsi küldi jegygyűrűnek; elszáradt virágokból koszorút kötöttek neki, hogy tegye el az esküvőre. Egyszóval addig beszéltek neki, amíg a végén Vilma elhitte, hogy Toncsi csakugyan szerelmes belé, és ha megjön a háborúból, elveszi feleségül. Kezdte gyűjteni szegény a kelengyét, erdélyi menekültektől vásárolt ingeket és lepedőket.

Véget ért a háború, Toncsi hazajött. Mikor Vilma meghallotta, felvette az egyetlen ruháját, melyet varrónőnél csináltatott, és elment hozzájuk. Toncsi ott ült a konyhában, és evett, bal kézzel tartotta a kanalat, jobb karja ugyanis tőből hiányzott, valahol Ukrajnában várta a feltámadást. Toncsi meglátta Vilmát, felugrott, elkezdett kiabálni, hogy hagyja békén – úgy látszik, tudott a pletykákról, melyet a környékbeliek űztek vele és Vilmával, bal kezével ráncigálni kezdte a lányt, megfogta és kilökte az ajtón úgy, hogy Vilma arcra esett.

Vilma hazament – egy üzlethelyiségben lakott a bátyjával –, lemosta az orra vérét az új ruhájáról, lehúzta a rézgyűrűt, magára húzta a pokrócot, és egy hétig nem jött ki alóla, ezalatt se nem evett, se nem ivott. Egy hét múltán felkelt, és elindult munkába, éppúgy, mint régen, csak egy kicsit sápadtabb lett, és a haját fonta szorosabb füzérbe. Ha ezentúl Toncsival ugratták, nem szólt, nézte a mosóteknőt maga előtt.

Toncsi megpróbált visszatérni régi életébe, szája sarkába harapta a kis cigarettapipát, felvette a régi sötétkék ruhát, de hiába, nagyon lebegett annak a ruhának a jobb karja. Kis senkik, akik azelőtt – mint mondani szokás – labdába se rúghattak mellette, elvitték a nőket a szép Toncsi elől. Az egyik kudarc követte a másikat, Toncsi nevetséges figura lett, a suhancok a szeme láttára egy ceruzát dugtak a szájuk sarkába, mintha pipáznának, időnként kivették, és azt mondták: kö vulé vu?

Amellett Toncsi a félkezével még egy rendes állást sem tudott találni magának, elmehetett portásnak, nyolcszáz forintért. Én mondom, uraim, az atombomba egy áldás a nyomorhoz képest! Ülök itt a téren, jön az atom, azt mondja: jó napot, megemeli a kalapját, és belém vág, egy pillanat az egész. De leégni napról napra egyre jobban, elveszíteni az önbizalmat, az életkedvet, ez az igazi atom!

Toncsi összecsuklott, inni kezdett, egyre ment lefelé! Lopott hazulról, hogy ihasson, rájöttek, összeverekedett az apjával, persze, kidobták. Hová küzdötte le magát ez a szerencsétlen ember, milyen helyeken fordult meg azután: a Dobozi utcában, a volt Üdvhadsereg szállásán; a szeméttelepen a guberálók kunyhójában; de mindenütt addig kötözködött, amíg kidobták.

Egyszer – már évek teltek el azóta, hogy hazajött a háborúból – az éjszakai eső kint találta az utcán. Részegen bandukolt, talán csak háromlépésnyire az öngyilkosságtól, egyszer csak elért ahhoz az üzlethelyiséghez, melyben Vilma lakott. Megverte az ajtót, és ordított, hogy engedjék be. A bolond Feri kijött, rendre utasította, el akarta kergetni az ajtajuk elől, de Vilma szólt neki, hogy ne bántsa, kendőt kötött, megfogta az üres kabátujját, és elindult Toncsival az esőben.

Többé soha nem látták egyiküket sem errefelé, és ez így van jól, uraim, mert az ember tűnjön el a környékről, ahol valaha kigúnyolták, és ne térjen vissza akkor se, ha kenyéren és vízen kell élnie idegenben.

A forgatható katona

Gyakran történnek olyan dolgok, kedves uraim, hogy az ember agyában megáll az a kevés víz is, ami van – kezdte Henrik –, de életemben még nem láttam olyan furcsát, mint a forgatható katona.

A második világháborúban az utászoknál szolgáltam, az egységünket Von Luggénak, egy rohadt német őrnagynak rendelték alá. Ahelyett hogy a saját katonáink biztonságát védtük volna, az ő parancsait kellett végrehajtanunk, és méghozzá milyen parancsokat!

Egyszer Platovo ukrán város körzetében harcoltunk. Hosszú menetelés után, éjszaka érkeztünk meg a városba, örültünk, hogy végre lefekhetünk. Alig aludtunk azonban tíz percet, mikor Von Lugge küldönce felrázott minket: „Schnell arbeiten”, mármint hogy menjünk azonnal dolgozni. Feltápászkodtunk, a küldönc kivezetett minket a pályaudvarra, egy teherkocsiból hatalmas ládát kellett kiemelnünk, de akkorát, hogy szét kellett csapnunk a kocsi oldalát, hogy kiférjen, és harmincan is nyögtünk alatta, majd egy kisebb ládát emeltünk le.

Beszállítottuk Platovo főterére, és kibontottuk a ládákat. A nagyobbikból egy nagy szobor került elő, német katonát formázott, nem volt se szép, se csúnya, már vagy tíz perce néztük, mikor észrevettük, hogy hiányzik a jobb karja. Hát ez meg hogy lehet? Végül is megtaláltuk a kisebbik ládában, felszereltük a testre, akkor derült ki, hogy ez a kar bátran előre mutat. Az őrnagy úgy állíttatta fel velünk a szobrot, hogy a jobb kar Keletre, Oroszország szíve felé mutasson, jelezze a német győzelem útját. Aztán, persze, mi továbbmentünk, a szobor pedig ottmaradt a főtéren.

Nem sokkal később Tolbuchin elkente a szánkat, vagy száz kilométert vissza kellett vonulnunk. Platovót is feladtuk, a város alatt szerveztek újra minket. A hadvezetőség elhatározta, hogy Platovót mindenképpen vissza kell foglalnunk, összevonták a maradék erőt, sikerült is az áttörés, másnap már bennjártunk a városban. Kidőlt fák, roncsok, rengeteg rommá lőtt ház, csak úgy kíváncsiságból kimentem a főtérre, na – mondom magamban –, megnézem már, hogy mi történt a szoborral? A katona szobra ott állt a helyén, de megdöbbenve láttam, hogy az oroszok kiásták, és arccal ellenkező irányba fordították úgy, hogy jobb karja nem Kelet, hanem Nyugat felé mutat, jelezve, hogy inkább arrafelé menjen a német bronzkatona, akinek a fenekén egyébként egy sáros csizmanyom is látszott.

Von Lugge is észrevette, kiásatta velünk a szobrot, és visszafordíttatta, csak akkor nyugodott meg, mikor látta, hogy a jobb karja újra Kelet felé mutat.

Maguk nem fogják elhinni, kedves uraim, de Platovo kilencszer cserélt gazdát, négyszer volt a mi kezünkön, ötször az oroszokén, de a legnagyobb harcok közepette is jutott ideje mindkét félnek, hogy a szobrot Kelet, illetve Nyugat felé fordítsa. Sőt, az oroszok gúnyból vagy fenyegetésből egyik visszavonulásukkor rárakták a szobrot egy ócska tengelyre, ezzel azt üzenték, hogy nemsokára visszatérnek Platovóba és újra megfordítják.

Utoljára akkor láttam a forgatható katonát, mikor mint hadifoglyot vittek át az oroszok a városon, már egyetlen ép ház sem maradt meg Platovóban, de a szobor sértetlenül ott állt a helyén, csak a jobb karját csavarta el valamilyen szörnyű légnyomás, hogy most fölfelé mutatott, mintha Szentpétervár helyett a kulcsos Szent Péterhez utasítaná a németeket.

Kaja és Szigecsán

Nem szoktunk ilyesmiről beszélgetni, de ezen az estén arra terelődött a szó, hogy az emberek veszélyes pillanatokban mennyire tudják megőrizni a becsületüket, a halálfélelem legyőzi-e bennük a szeretetet vagy a barátságot. Mindegyikünk elmondta a maga történetét, amiket, ha összevetnénk, az jönne ki eredményül, hogy néha igen, néha nem. Bozó, a szállítómunkás figyelmesen végighallgatta mindegyiket, és bár máskor csendesen szokott kibicelni a sakkozóknak, most váratlanul megszólalt:

– Bocsánatot kérek a közbeszólásért, de már én is sokat töprengtem azon, hogy van-e az emberben valami, ami erősebb az életösztönnél? Azt persze nem gondolom, hogy pont énrám vár ennek a megoldása, hallottam én, hogy ebbe a kérdésbe már híres filozófusok bolondultak bele, a sok tépelődéstől csont nőtt az agyukban, én inkább csak elmondom azt a történetet, amit magam is láttam, hátha jobban megértünk valamit belőle.

Maguk régi emberek a téren, talán még emlékeznek rá, hogy én 1949-től egészen 54-ig lent dolgoztam Komlón. Miért, miért nem, azt hosszú volna elmagyarázni, most elég legyen annyi, hogy össze akartam szedni magam anyagilag, sikerült is, még mindig azokat a ruhákat hordom, amiket komlói keresetemből vettem.

Persze, a nagy pénz nemcsak engem vitt le, oda jöttek emberek az ország minden részéről: pesti vagányok, parasztok, lecsúszott emberek, fiatalok, öregek, mindenféle. Addig egy sem látott belülről bányát, hacsak nem ott töltötte le régebbi börtönbüntetését, de én mondom, az öreg szállító, aki már a Magas Tátra súlyát elvittem a hátamon, alig akadt köztük „vamzer”, ezek el is tűntek három-négy nap alatt. Tudtak dolgozni, vége volt a sétálásnak a bányában, olyan tempót diktáltak, hogy a régi bányászok őrjöngtek, amiért tönkreteszik a normát. Három-ötezer-hatezer forintokat kerestek meg egy hónapban, de nagyon kevés ment haza belőle piros papíron a családnak. Eredetileg pedig a legtöbben azért jöttek le, hogy segítsenek az otthoniakon. Persze, azt mondom, meg is lehet érteni őket, azt a munkát, amit végeztek, csak pálinkával, hússal lehetett bírni, a pálinkával és sok hússal élő ember pedig gyakran lesz vadállat, nem érdekli a pénz, de még a mások élete sem.

Mennyi gyilkos verekedést láttam nők miatt, pénz miatt vagy néha maguk sem tudták, mi miatt! – Halottakat a Kenderföldön, a meddőhányó palái között, felbontott meszesgödrökben. Magányos ember akkoriban nem mehetett ki biztonságosan a sötét utcára, igyekezett mindenki odasodródni valamilyen bandához, néha nyolc-tíz ember is összeállt, de legalább heten tartoztak egy csoportba. Egyetlen kivétel akadt csak: Kaja és Szigecsán.

Kaja pesti villanyszerelő volt, „Ludovikás” – ez, persze, nem annyit jelent, hogy tisztiiskolára járt, hanem hogy a Valéria-telepen lakott, majdnem szemben a tisztiiskolával, és az ottani gyerekek szerették magukat Ludovikásoknak nevezni. A nevét talán nem kell külön megmagyarázni; bár magas, de vékony ember volt, nagyon tudott enni és inni. Szigecsán meg valami bunyevác paraszt volt, nem akart belépni a tsz-be, otthagyta a földet az apjának, ő pedig megszökött hazulról, meg sem állt egész Komlóig.

A bányában összekerültek. Mind a ketten lenézték a másikat, Szigecsán Kaját a linkségéért, hogy szerette a hasát és a hasaalját, Kaja pedig Szigecsánt, mert kuporgatta a pénzt, egy fröccsöt nem engedett meg magának, a paraszt ugyanis házat akart építeni. De azért kitartottak egymás mellett, becsülték a másikban az erős embert, tudták, nem találnak maguk mellé még egy társat, aki tartani tudná az ő rettenetes munkatempójukat, ez pedig már a zsebüket is érinti. Lassanként összeszoktak, munka után együtt csavarogtak, beültek a kocsmába, Kaja bort rendelt és vacsorát, Szigecsán pedig csak egy pohár szódavizet, azt is hozzácsapatta Kaja számlájához. Mondom, ők ketten tettek ki egy bandát, de még a legrészegebb garázdák sem mertek beléjük kötni, mert ha ezek ketten elkaptak egy lovat, négy lábánál fogva széjjelszakították, amellett félelmetesen tudtak bicskázni, nehéz bányakésüket ott tartották a gumicsizma szárában.

Ritkán fordult elő, hogy ezek a bandák sokáig együtt maradjanak, egyik vagy másik tag mindig felrobbantotta, de Kajáék között soha nem hallott senki veszekedést, dolgoztak vagy sétáltak. Néha napokig nem szóltak egy szót egymáshoz, ha kellett valami, intettek a kezükkel vagy a szemükkel, a másik mindig tudta, hogy az mit jelent.

Egyszer aztán összegyűlt a pénze Szigecsánnak, megépítette a házat fent a Kökönyösön (lent úgy mondták: Monte Komló, Rio de Kökönyös). Nem tudnám megmondani, ki dolgozott többet a házon: maga Szigecsán-e vagy Kaja? A vagány húzta be az összes vezetéket a falakba, ő rakta a kályhát, ő építette meg a fürdőszobát, még a házszentelőt is ő fizette. Ahogy megépült a ház, hamarosan akadt háziasszony is. Szigecsán bamba volt ahhoz, hogy nőt szerezzen magának, végül is Kaja egy régi szeretőjét adta hozzá feleségül, valami Kardos Gizellát, előtte való este, persze, jól elbúcsúzott tőle.

Szigecsán ismerte az asszony múltját, nem is tudta lenyelni, egyre keményebben beszélt Kajával. A vagány látta: azt akarja elérni, hogy ne járjon el hozzájuk, elébement a barátja szándékának, önszántából elmaradt tőlük. A barátság annál is inkább megszűnt, mert ellentétes műszakba kerültek, Kaja délelőtt dolgozott, Szigecsán délután. Hamarosan Kaja is megnősült, elvette az első lányt, aki feleségül akart menni hozzá. Nem szándékozott vele sokáig együtt élni, a vagánynak az volt a mániája, hogy csinál valakinek egy gyereket, elveszi tőle, és majd a fiával kettesben csavarog szanaszét az országban. A nő, mondom, nem számított neki többet, mint az automatagép, amely a fruttit adja.

Annál jobban számított ez a nő Szigecsánnak. Rajta akarta megbosszulni, hogy Kaja belekóstolt az ő levesébe, mielőtt még feltálalták volna. Legyeskedett a vagány felesége körül, s ezt annál könnyebben megtehette, mert Kajával ellentétes beosztásban dolgozott. Nem akarom szaporítani a szót, elég legyen annyi, hogy nem hiába próbálkozott, a nő hamar rájött, milyen naiv volt, mikor azt hitte, hogy csak eggyel lehet, és csak egyszer lehet.

Persze, akadt rögtön száz ember, aki visszamondta az ügyet Kajának. A vagány nem csinált belőle kabinettet, a maga módján vett elégtételt; ő is kihasználta az ellentétes munkabeosztás előnyeit, és hogy maradt még egy kis régi parázs a régi hamu alatt régi szeretőjénél, Kardos Gizellánál. Ezentúl Kaja délután járt fel Szigecsán feleségéhez, Szigecsán pedig délelőtt Kajáéhoz. Annál jobban felbőszült azonban a paraszt, mikor megtudta, milyen furcsa sógorságba keveredtek. Elhatározta, hogy megöli Kaját.

Mondom, akkoriban magam is lent dolgoztam Komlón, jól emlékszem arra a vasárnapra. Nagy vihar jött dél felől; eltörte a villanyoszlopokat, a magasfeszültségű vezeték a földön hevert, de még a nagy fákat is elroppantotta derékban. Ezen a napon hívta el Szigecsán Kaját a Fekete Gyémántba, hogy leszámoljon vele. El lehet képzelni, mennyire fel lehetett indulva a paraszt, ha ő állta a cehhet, Kajára bízva, milyen ételt és italt akar. Megvacsoráztak, utána Szigecsán bejelentette: tudja, hogy Kaja viszonyt folytat a feleségével. – Na és? – kérdezte a vagány – te nem feküdtél le az enyémmel, mikor én nem voltam otthon? – A parasztnak nem lehetett megmagyarázni, hogy ez ugyanannak a botnak a két vége. Mindenáron veszekedni akart. Beleszúrta a kését az asztalba, és követelte, hogy régi barátja húzza ki, ami, ugye, a kihívás elfogadását jelenti.

Kaja nem félt a paraszttól. Ha megkérdeztek volna Komlón valakit, melyikük az esélyesebb, ha verekedésre kerül a sor, száz ember közül százegy azt válaszolta volna, hogy Kaja. Olyan verekedő volt, akinek mindig hideg a feje, és mindig nyitva marad a szeme, mégis a vagány volt, aki megpróbált kitérni. Bizonygatta a parasztnak: nincs olyan nő – az anyjukat kivéve –, aki megérné, hogy kést fogjanak miatta, hacsak az hiányzik, bocsánatot is kér tőle. De a paraszt nem engedett, azt hitte, megijedt a vagány, egyszóval vért akart látni. Kaja vállat vont, és ahelyett hogy kihúzta volna a kést az asztalból, két foga közül leköpte a nyelét.

Szigecsán vérvörösen kelt fel. Ő ment ki elsőnek a vendéglőből, el akart indulni a szomszédos lebontott ház kőpadlója felé, ahol megverekedhetnek egymással. Kaja a nyomában járt, most éppen úgy nem szóltak egy szót sem egymáshoz, mint régen, barátságuk idején. Szigecsán késsel a kezében beleakadt a földön heverő magasfeszültségű villanyvezetékbe, az áram megcsapta, csak annyi ideje maradt, hogy elüvöltse magát: Kaja! – és kinyújtotta a kezét a vagány felé. Kaja villanyszerelő volt, tudta, hogy itt már nincs segítség, mégis megpróbálta a lehetetlent, megragadta Szigecsán kezét, hogy leszedje a parasztot a vezetékről. Egymás kezét fogva égtek szénné mind a ketten.

Ez az a történet – mondta Bozó, a szállítómunkás –, amin én el szoktam tűnődni, ha barátságról vagy szeretetről van szó. Azt hiszem, ha egy ilyen link vagányban, mint Kaja, aki nem ismert se istent, se embert, ilyen erősen élt a barátság, akkor el lehet mondani, hogy nincs olyan halálveszély vagy fenyegetés, ami erősebb lehetne az ember érzésénél.

Pál Dezső és a latin nyelv

Ezen az estén Pál Dezső beszélt:

– Ha már letöltöttem a pokolban a magam hatvan-hetven évét, és a Mennyei Ellenőrző Bizottság úgy találja, eléggé megbűnhődtem azért, mert sem igazán bátor, sem igazán gyáva nem mertem lenni, tudom, az apám ott vár majd rám egy kiskocsma előtt a purgatórium kapujában. Ott áll majd, a söröspohara fölé hajolva, és nem meri megkérdezni, hogy sikerült lent az életem, pedig hát erről ő nem tehet, szegény.

Az 1930-as évek közepén, mikor én az elemi iskola nyolcadik osztályát végeztem, apám a szállítóknál dolgozott. Elég jól keresett, de félrerakott minden fillért; gyönge szervezetű és álmodozó természetű gyerek voltam, azt szerette volna, ha továbbtanulok. Mindegy volt szegénynek, hogy milyen pályára ad – csak ne kelljen majd nekem is megfognom a gurtnit. Mivel a lakásunkhoz a Vas utcai kereskedelmi esett a legközelebb, oda íratott be. Mint tudják, ez az iskola könyvelői-levelezői képesítést adott. Az első tanítási napon ő maga kísért el, arra kért, hogy tanuljak mindig becsülettel, kitartással; az iskolakapuban, mikor elváltunk, életében először kezet nyújtott nekem.

Ez a kézfogás aztán sokszor az eszembe jutott, valahányszor a kettős könyvelés tankönyve fölé hajoltam, vagy német levélmintákat fogalmaztam. Őszintén szólva a többi tantárgyat se szerettem, de hát, gondoltam, biztos ugyanilyen minden iskola minden foglalkozása. Megálltam a helyem, az osztály négy-öt legjobb tanulója közé tartoztam, mikor hazavittem az első év végi bizonyítványomat, apám egy pengőt adott jutalmul.

A pengővel a zsebemben kimentem a Múzeum körútra, ott működött akkoriban egy olasz fagylaltozó. Útközben megálltam egy antikváriumnál, előbb csak a kirakatokat nézegettem, aztán benyitottam a csengős ajtón. Körülnéztem, hátul a sarokban ömlesztve szórták ki a könyveket egy nagy ládába: minden darab tíz fillér, válogattam köztük, bevallom, legalább egy jó ponyvaregényt szerettem volna kihalászni. Egy vékony, puha fedelű könyv akadt a kezembe: ifjabb Plinius levelei, az egyik oldalon a latin szöveg állt, a másikon a magyar fordítása, pont a Vezúv kitörését leíró résznél nyílott ki. Délután háromkor kezdtem el olvasni, és már zárták az üzletet, mire befejeztem. Az egész pengőn latin nyelvű könyveket vásároltam. Az antikváriusnak tetszett az érdeklődésem, bejártam hozzá, elmagyarázta a kiejtési szabályokat, az ismeretlen hős- és istenneveket.

Most már tudom, nemcsak az izgalmas történetek vonzottak első latin könyveimhez, hanem az, hogy latinul minden olyan szépnek hangzott, olyan hősiesnek tűnt. Álmodozó természetem itt kapta meg azt a táplálékot, amit az iskola és az otthon nem adhatott meg neki. Maguk, uraim, most arra gondolnak: szokatlan dolog ez egy szállítómunkás fiától, beteg és mint mondani szokás, dekadens lélekre vall, de hát hol találhatnak annyi dekadens, szenvedélyeikbe jobban belefeledkező embert, mint éppen a legszegényebbek között? Egész nyáron ezeket a könyveket olvasgattam, augusztusban odaálltam az apám elé, és bejelentettem neki: szeretnék különbözetivel átmenni gimnáziumba, mert latinul akarok tanulni.

Apám elgondolkozott, tudta, ez újabb terhet rak a vállára – a gimnázium egy évvel tovább tartott, mint a kereskedelmi, ráadásul a tandíj is nagyobb, hogy az egész érjen valamit, érettségi után egyetemre kellett járnom –, de azért csak bólintott, jól van, próbáljam meg. Valamilyen kisiparosnál különmunkát vállalt, hat óra helyett kilenckor, néha tízkor járt haza.

Ha volna igazság a földön, apám sírkeresztjén a felírást latinul kellene megfogalmazni: „hic jaceo…”, mert a latin nyelv fektette őt a sírba, túlhajtotta magát, egy hétig feküdt a kórházban, nézte a világosodó-sötétedő ablakokat, aztán, mintha belátta volna, hogy már nem sok hasznot hajthat, egy éjszaka csendesen meghalt.

Ezek után, persze, szó sem lehetett róla, hogy gimnáziumban tanuljak tovább. Ketten a húgommal anyámra maradtunk, minél hamarabb kereső foglalkozáshoz kellett jutnom. A harmadik év végén leérettségiztem, szerencsém volt: a Kereskedelmi Bank felvett a könyvelési osztályra gyakornoknak, ma is náluk dolgozom. Nem sokkal később megnősültem.

Azt szokták mondani, az ember kétszer ronthatja el az életét igazán: mikor pályát választ, és mikor megnősül. Én még ma sem hiszem, hogy panaszkodnom kellene a feleségemre, pontosan olyan nő, mint amilyet én megérdemlek. Karcsú és mozgékony volt lánykorában, elhízott és elkényelmesedett, mint asszony, félt mindentől, ami a napok rendjét megváltoztatta volna. Például, szinte sajnálta, hogy véget ért a háború, mert megszokta, hogy minden este felrakja az ablakra az elsötétítő kereteket. Én igyekeztem alkalmazkodni hozzá, hamarosan gyerekünk született, ez persze, még jobban meghatározta minden foglalkozásunkat, egyszóval, úgy látszott: az én életem is épp olyan csöndesen fog eltelni, mint a többi száz meg százmillió átlagemberé.

A felszabaduláskor már betöltöttem a harmincnegyedik évemet, de tudja Isten, mégis fiatalabbnak éreztem magam, mint húszéves koromban, mintha életem zártsága feloldódott volna, és ami nem sikerült, még egyszer, újból megpróbálhatnám. 1946 tavaszán kiakasztottak egy hirdetményt a hivatal falára: aki akar, tanulhat tovább, közgazdasági egyetemen, jogi egyetemen, bárhol. Ezen a napon gyalog mentem hazáig, útközben eltűnődtem. Tulajdonképp mindig élt bennem a vágy, hogy latin tanár lehessek, kihoztam a Fővárosi Könyvtárból egy-egy latin auctort, azokat a gyönyörű, püspöklila „David und Söhne” kiadású könyveket, s hogy meglegyenek nekem is, este szabad óráimban lemásoltam őket. Két-három hónap ráment egyre, de hát mire kellett másra az időm? Mikor elértem a házunk kapujáig, megálltam, megvizsgáltam magam, maradt-e bennem annyi erő, hogy végigcsináljak öt egyetemi évet. Úgy éreztem, igen, elhatároztam, megpróbálok élni a lehetőséggel, ősszel jelentkezem átképzésre.

Elmondtam a tervemet a feleségemnek. Akkor rögtön nem szólt, de az arcán láttam, hogy nem tetszik neki. Megvárta, amíg a gyerek elalszik, csak akkor pakolt ki: mi értelme van az egésznek, örüljek, hogy ilyen jó állásban lehetek, megbecsülnek, most élhetnénk egy kicsit rendesen, a tanulás pénzbe kerül, mint tanárnak sokkal kevesebb lesz a fizetésem, különben is az egész dolog olyan bizonytalan, hagyjak fel vele. Akkor – talán életemben először – a sarkamra álltam, kijelentettem, hogy szeptemberben minden körülmények között jelentkezni fogok a bölcsészkarra. A feleségem néhány napig nem szólt hozzám, de aztán úgy tűnt, mintha minden rendbe jött volna.

1946 szeptemberében, szinte napokkal azelőtt, hogy be kellett adni a felvételi kérelmet, a feleségem bejelentette, hogy állapotos, a negyedik hónapban jár, a gyerek tehát mindenképpen megszületik. Kért: legalább egy évvel halasszam el a jelentkezést, mert a szülés és a szülést követő hónapok olyan költségekkel járnak, hogy a teljes fizetésemre szükségünk lesz. Tudtam, ezt a gyereket csak azért szüli meg, hogy engem eltérítsen a szándékomtól, de nem szólhattam egy szót sem, eltéptem a jelentkezési lapot.

1947 februárjában megszületett a második fiam, feleségem hamarosan felkelt a betegágyból, ellátta a háztartást, így esténként maradt néhány szabad órám, hogy folytathassam a felkészülést az egyetemre, úgy látszott, már semmi akadálya nem lehet a tanulásnak. Szeptemberben azonban a feleségem elém állt, és bejelentette, hogy újból gyereket vár, Először azt hittem, csak viccel, de megmutatta a terhesgondozási igazolványát. Könyörögtem neki, jöjjön el orvoshoz, vétessük el ezt a gyereket, hiszen már van kettő, ha akarunk, még lehet majd azután is, hogy elvégeztem az egyetemet, de a feleségem ezt a gyereket is meg akarta tartani.

Összevesztünk, közöltem vele, hogy elköltözöm hazulról. Megvártam, amíg a gyerekek elalszanak, csak aztán kezdtem el csomagolni, már ott állt a bőröndöm bezárva a szoba közepén, a gyerekek ágya fölé hajoltam, hogy elbúcsúzzak tőlük, amikor eszembe jutott az apám. Hatalmas szál ember volt, két-három hozzám hasonló is kitelt volna belőle, szerette az életet: nevetni, enni, inni, anyám viszont sokat betegeskedett, ha lehetett, inkább nem ment sehová, ült a konyhában, sokszor elrontotta apám kedvét, mégsem emlékszem olyan esetre, hogy apám veszekedett volna vele. Most, évek után értettem meg, hogy miattunk, a gyerekek miatt maradt meg anyám mellett. Úgy éreztem, nekem sincs jogom másképp viselkedni, nem hagyhatom itt a fiaimat.

Feleségemmel azonban külön éltünk, „mensa et toro”, ágytól és asztaltól, mint a latin mondja, elhatároztam, hogy nem nyúlok hozzá többé. De az ilyen elhatározásokat nem azok számára találták ki, akik egyszobás lakásban laknak, ezerötszáz forint körül keresnek, és otthon töltik az estéiket. Nem kellett hozzá egy hónap, én is megszegtem a fogadalmat. Hiába másolgattam éjfélig spirálfüzetembe latin szövegeket, lámpaoltás után elindultam a feleségem ágya felé. Pedig talán mégis meg lehetett volna tartani a fogadalmat, például megpróbálok egy más nőt szerezni, de mint mondottam, mindig hiányzott belőlem az erő, hogy egészen bátor vagy egészen gyáva legyek. Szeptemberben aztán nem is csodálkoztam, mikor a feleségem válogatni kezdett a kinőtt csecsemőholmik közt, hogy mit tud majd használni.

Már elmúltam negyvenéves, itt állok négy gyerekkel, feladtam a reményt, hogy az életem valaha is megváltozzék. Többé nem nyúlok a spirálfüzetekhez, melyekbe Tacitust, Vergiliust, Ammianus Marcellinust másoltam, időm se nagyon jut rá, esténként maszek kisiparosoknak könyvelek. Egyetlen dolog vigasztal: lehetetlen, hogy a fiaim ne vigyék többre nálam, hogy az ő életük is sötétben teljen el. Tudom és hiszem, hogy ők kijutnak a napfényre, boldogabbak és szabadabbak lesznek, mint az apám vagy én.

A szemafor

Ezen az estén Jenei mesélt, az öreg asztalos, aki a hétköznap ellenére sötét ruhában jött le a térre. Nadrágja hajtókájába poros bogáncsok akadtak bele, látszott, hogy valahol kint járt a város szélén:

– Ilyenkor augusztus végén szoktam venni egy csokor virágot, és kiviszem egy őrházhoz, túl a Rákosrendező pályaudvaron. Itt halt meg Katika, az unokám 1951 augusztusában, mikor az a nagy vasúti katasztrófa történt. Azóta több mint tíz év telt el, de egy nap se múlt el anélkül, hogy ne gondoltam volna Katikára. Elképzelem: most érettségizne, most menne férjhez. Ez a csokor virág mégsem neki szól.

A kislány lent nyaralt vejem szüleinél, a vőm nem kapott szabadságot, engem kért meg, hogy utazzak le érte. Katika behúzódott a sarokba, a nagy meleg elnyomta. Közeledtünk Pest felé, arra gondoltam, fel kellene ébreszteni, mikor a vonat, melynek harmadik kocsijában ültünk, belerohant a kővel megrakott tehervagonokba. Egy pillanatig mozdulatlan maradtam, mert nem tudtam magamról, hogy élek-e vagy meghaltam, csak aztán éreztem meg: homlokomat feltépte a túloldali ruhaakasztó, és a vér elborítja a szemem. Unokámra néztem, szegény úgy feküdt ott, mint egy rongybaba, keze lába lógott, talán egy ép csont sem maradt benne. Felkaptam, és kimásztam vele a kocsi oldalán, de az orvos csak azt mondhatta, amit magam is tudtam: Katika meghalt.

Milyen is az ember, boldog Isten! Nem éreztem én akkor szinte semmi fájdalmat az unokám sorsán, az csak később jött meg, hétköznap esténként fél hatkor, mikor régen az óvodába szoktam indulni érte, és már föltettem a kalapom, hogy megyek, mikor eszembe jutott: nincs miért. Az őrült hiedelmek is később támadtak: ha korábban felkeltem, talán életben marad. Akkor nem tudtam másra gondolni, mint hogy a vejem meg a lányom soha nem fogja megbocsátani nekem a gyerek halálát. Karomon tartottam a kislányt, beálltam a rohanó emberek közé, és én is kiabáltam. Már alig emlékszem, kik szaladtak mellettem. Rémlik, hogy egy férfinak ráfolyt a vér a fehér tornacipőjére. Mindannyian kerestük a bűnöst, aki a katasztrófát okozta, hogy bosszút állhassunk.

A vasutasok szertefutottak, vagy beálltak közénk, és azt magyarázták, hogy a mozdonyunk azért szaladt bele a kövekkel megrakott tehervagonokba, mert a szemafor zöldet jelzett előtte. Minden haragunk a forgalmista ellen fordult. Fent az üvegfalú irányítóbódéban nem találtuk, felhánytunk a környéken minden épületet, így akadtunk rá végül a lámparaktár polcai mögött.

Mintha ma is látnám: negyvenév körüli, szemüveges nő volt, esetlenül állt rajta a vasutas egyenruha. Kiráncigáltuk a lámpák mögül a sínek közé, az emberek ordítva rázták orra előtt az öklüket, és mutatták a halottakat. A nő sírt, kezeit tehetetlenül széttárta, és megesküdött, hogy szabályszerűen járt el: a szemafort vörösre állította. Senki sem hitte el neki, még a vasutasok sem, a fűtő vallomása döntött, akit ölben hoztak oda a lámpakamra elé, ő viszont arra esküdött meg, hogy a szemafor zöldet mutatott.

Akadt két-három ember a tömegben, aki azt mondta: át kellene adni a nőt a bíróságnak, de a többség elsodorta őket. Ott akasztották fel a vasúti őrház falára. Két háborút jártam meg, de ennél a nőnél még nem láttam szánalomra méltóbb elítéltet, egy ujjal sem védekezett, végig azt hajtogatta, ő nem tehet róla, vörösre állította a szemafort. Mire a rendőrök kijöttek, a forgalmistanő már meghalt.

A rendőrök felírták a nevünket – egy sem akadt köztünk, aki megpróbált volna kibújni a felelősség alól, annyira meg voltunk győződve az igazságunkról. Bár én a magam kezével nem nyúltam a nőhöz, azt mondtam a bíróság előtt, hogy ugyanaz a büntetés jár nekem, mint azoknak, akik felakasztották, mert az én nevemben is cselekedtek. Felfüggesztett börtönt kaptam, a többieket sem büntették meg túlságos szigorúan.

Múltak az évek, magamra maradtam. Úgy történt, ahogy gondoltam is: a vejem sohase bocsátotta meg nekem Katika halálát, többé nem jött el hozzám, és a lányomat sem engedte. Nem szerettem hazajárni az üres lakásba, akkoriban szoktam rá, hogy egy-két nagyfröccsel végigálldogáltam az estét a kocsma sarkában, hallgattam az emberek beszélgetését.

Egyszer egy őszi estén vasutasok jöttek be a kocsmába, őrájuk figyeltem. Megütötte a fülem, hogy arról az őrházról beszélnek, ahol 1951-ben a szerencsétlenség történt, közelebb húzódtam. Azt tárgyalták a vasutasok maguk között, hogy az őrház szemaforjainak elektromos irányításáról most évek múlva derült ki, hogy nincs egészen rendben. Általában jól működött – ezért is maradhatott a hiba ilyen sokáig észrevétlen –, de néha, talán egy évben egyszer-kétszer, esőtől vagy széltől érintkezés lépett fel benne, és a szemafor magától átváltott. Megemlítették az 1951-es balesetet, és azt állították, hogy a szemüveges forgalmistanő annak idején helyesen adta le a jelzést.

Nem törődve, hogy idegen vagyok, beleszóltam a beszélgetésükbe. Elmondtam, a balesetnél magam is ott ültem a vonaton, meg vagyok győződve, hogy a nő hanyagsága okozta, és ócsárolni kezdtem a halott forgalmistanőt. Hagytak beszélni, csak mikor már elfulladtam, akkor mondta egy öregember, hogy már régen dolgozik a vasútnál, de még alig látott lelkiismeretesebb embert, mint a szemüveges forgalmistanő. Nem voltak gyerekei, családja, a szolgálatnak élt, előfordult, hogy olyan lelkiismeretesen adta át az ügyeletet, végigjárva minden őrhelyet, váltót, hogy ő, aki maga is vasutas, lekéste a vonatot, mellyel hazajárt. Azt kérdeztem, ha ártatlannak érezte magát, miért bújt el a lámpakamrában? Talán azért – felelte az öreg vasutas –, mert mégiscsak nő volt, és férfiak se nagyon mertek volna szembeszállni az őrjöngő tömeggel. A vasutasok nem vitatkoztak tovább, megitták a fröccsüket, és elmentek.

Éjszaka az üres lakásban elgondolkoztam, hogy igazuk lehet-e? Bár nem értek túl sokat a vasúti munkához, kifogásokat kerestem ellenük, de hirtelen eszembe jutott a szemüveges nő maga, ahogy kezeit tehetetlenül széttárja, megesküszik, hogy a szemafort vörösre állította, és szó nélkül hagyja a nyakába rakni a kötelet. Akkor még nem hittem el, de az arca sok éjszakán visszatért a szemem elé, és ma már úgy érzem – tudni sohasem fogom biztosan –, hogy a nő ártatlan volt.

Azóta két halottam van, az egyikre egész évben emlékezem, a másiknak ilyenkor, augusztus végén veszek egy csokor virágot, és kiviszem az őrházhoz.

Özvegy Weisz Oszkárné

Ezen az estén Henrik beszélt:

– Maguk ismernek engem, tudják, hogy nem szoktam ítélkezni emberek fölött. Ítélkezni, uraim, nehéz, megismerni az összes bűnt és az összes mentséget, minden száz évben legföljebb, ha egy igaz bíró akad, és az pont én lennék? Mindenki beláthatja, hogy nevetséges. Ezért például, ha maguk most azt kérdeznék tőlem, hogy mi a véleményem a sánta Várdairól, erről az aljas, utolsó gazemberről, nem válaszolnék egyenesen, csak két epizódot mesélnék el róla.

Mikor Lumumbát kivégezték, én nagyon fel voltam háborodva, mondom neki: mit szól hozzá, Várdai úr, hogy kivégezték Lumumbát? Nem fogják eltalálni, mit felelt erre, azt kérdezte: mi van nekem abból? Abból, hogy egy nagy néger hazafi meghalt, uraim, abból mi van neki?! De arra, amit most hallottam tőle, nem mondhatok mást, mint hogy az Isten adjon elég nyálat, hogy köpni tudjak.

Megvettem a paradicsomot és azt a kis zöldpaprikát, ami nekem kell – már említettem, hogy vegetáriánus vagyok. Épp jövök ki az üzletből, mikor találkozom ezzel a csirkefogóval, azt mondja: képzelje, Henrik úr, micsoda nagy szerencsétlenség szakadt a nyakamba, meghalt az anyám! Fogadja őszinte részvétemet – mondom neki –, ismertem a Nagyasszonyt, nyugodjon meg, ha van túlvilág, ő ott a legjobb helyet kapja. Erre vállat von: kit érdekel, hogy hová kerül a túlvilágon, sokkal nagyobb baj az, hogy kell vennem egy fekete kalapot, nyolcvan forint, és hogy tudok én kihasználni egy fekete kalapot? Legfeljebb, ha a feleségem is meghal, de hát most nincs feleségem. Ezt mondta az anyjáról, uraim, esküszöm, hogy ezt mondta: kellett vennem egy fekete kalapot, és nem tudom majd kihasználni.

És ha ismerték volna az anyját, azt a szegény Weisz Oszkárnét, ő aztán egész életében elmondhatta magáról: „Istenem, te nagyon szeretsz engem, mert gyakran látogatsz!” A férje, a részeges Weisz Oszkár semmivel se volt különb ennél a sánta csirkefogónál, egyetlen nő sem érezhette magát biztonságban tőle, még a WC-s nénikkel is kikezdett, egyszer odaajándékozta az egyiknek az egész gomb- és csatkollekciót, amit a cég bízott rá, azt is a feleségének kellett kiváltania, képzelje, mi maradt kosztpénzre! Fél rúd frankot vett, mert egészre nem futotta, és vaj helyett azt a büdös margarint, de ő még abból sem evett, úgy nevelte fel a két fiát. Az egyik: a Zsiga mindig megvédte az anyját, Weisz Oszkár ezért még az első világháború előtt kiüldözte hazulról, elment a szegény fiú Kanadába. A Weisz Oszkár csak ezt a sánta fiát szerette, ezt vitte magával mindenhová.

Mikor kitört a tizennégyes háború, behívták Weisz Oszkárt is, mielőtt elindult, azt kérdezi a feleségétől, mit kívánsz nekem erre a nagy útra? Azt kívánom – mondja a szegény asszony –, hogy csapjon beléd az első gránát, amiért elkergetted a Zsigát hazulról. Úgy látszik, uraim, mégis van valaki, aki jegyzi és teljesíti az igazságos átkokat, mert Weisz Oszkárt mindjárt az első héten úgy telibe találta egy gránát, hogy az óralánca kiröpült a zsebéből, és felcsavarodott egy faágra. Az asszony itt maradt egyedül, vagyis ezzel a sánta csirkefogóval. Ennek akkoriban jól ment, még a tizennyolcadik évét sem töltötte be, de már belekerült abba a bandába, amelyik ellopott egy egész hajórakomány parafát a Szabadkikötőből, meg más nagy üzleteket is kötöttek. Azt hiszik, adott egy fillért az anyjának? Ahogy maguk láttak tőle pénzt, úgy látott Weisz Oszkárné is. Elitta és elkártyázta.

Egyik nap az öregasszony kapott egy levelet a másik fiától, hívta ki magához Kanadába. Kérdezte, mit csináljon most, mondja erre a Várdai – mert akkor már Várdai volt és nem Weisz –, maga csak menjen ki, mutter, nyugodtan, nekem úgyis kell a maga szobája, mert meg akarok nősülni. Így beszél egy gyerek az anyjával!

Így aztán a szegény Weisz néni kiment Kanadába, de aztán is minden héten írt a fiának, kérdezte, mire volna szüksége, küldjön-e csomagot? A sánta Várdainak akkoriban éppen kezdett rosszul menni, a felesége is otthagyta, elég az hozzá, hogy hazahívta az anyját. Így meghalok, ha nem jössz haza, úgy meghalok, bírja ezt egy anya olvasni? Weisz Oszkárné is otthagyta a rendes fiát, ahol még a széket is alája tolták, és hazajött a rossz fiához, cselédnek. Találkoztam vele kint a téren, mint egy dáma olyan volt, kiöltöztette a Zsiga, rendbehozatta a fogait, az ujján gyűrűk: haudujudu, Miszter Henrik? Mondom neki, asszonyom; majd itt lesz magának haudujudu. Felsóhajt: mit csináljak, Henrik úr, ennek a fiamnak nagyobb szüksége van rám.

El kell ismerni, hogy Várdai szépen beszélt az anyjával – egészen addig, míg ki nem zsarolt tőle mindent, amit hazahozott. Eladta az öregasszony ruháit, ékszereit, és a pénzzel valami link üzletbe kezdett. Megtalálta a szerencséjét – ezért mondják, hogy a szerencse vak, mert különben az ilyen gazembert messzire elkerülné –, amikor már gurult a kocsija, újra gorombán viselkedett. Weisz néni a maradékokat ette, és kötényt hordott, hogy eltakarja ruháján a foltokat. Pénzhez jön a nő is, Várdai hamarosan talált új feleséget magának, most nem küldte el az anyját, ő költözött el hazulról, otthagyta az öregasszonyt egyetlen fillér nélkül. Én adtam neki pénzt bélyegre, hogy írhasson a másik fiának Kanadába. Zsiga el is jött érte, és elvitte magával.

Elért minket a második világháború is, sok szenvedést hozott, de azt a javára kell írni, hogy egy bomba telibe találta Várdai házát – úgy mint az apját egy gránát az elsőben –, ott maradt egy szál kabátban, többé nem volt egzisztencia, a második felesége is otthagyta. Járkált a sánta lábával ide-oda, sehová nem fogadták be, végül is elszánta magát, hogy újra hazahívja az anyját. Ha eddig nem hitték, uraim, most láthatják, hogy az emberi aljasságnak nincs határa. De talán az anyai szeretetnek sem. Ahogy a felszabadulás után megindultak a vonatok, Weisz néni hazajött.

Most is találkoztam vele kint a téren. Meg akartam kérdezni, hozott-e magával mindjárt koldusbotot is, de aztán ránéztem, és nem mondtam semmit. A fia most sem eresztette vissza üres kézzel, szép új ruhát viselt, de az öregasszony már nagyon megtört, az arca kétoldalt behorpadt, olyan volt, mint aki már szeretne meghalni, de nem hagyják. Nem akarom untatni magukat, uraim, azzal, hogy szedte el Várdai most is az öregasszony minden pénzét és holmiját, hogy alázta meg, mikor már nem maradt semmije sem. Bevallom: én azt kívántam, történjen az egész minél gyorsabban, így legalább Weisz néni hamarabb visszamehet Kanadába. Vissza is ment.

Évek múltak el, Várdai megöregedett, és mint a gonosz emberek általában, vénségére egyedül maradt. Ahogy a cigány átok mondja: olyan ritkán nyitották rá az ajtót, hogy a küszöbén kinőtt a fű. Kire gondolt volna másra, mint megint az anyjára? Ő maga nem mert írni, egy szomszéddal küldetett levelet, hogy milyen beteg.

Maguk nem fogják elhinni, uraim, de az öregasszony harmadszor is hajóra szállt, hogy hazajöjjön, bár elmúlt már nyolcvanéves, és tudta, hogy itthon most sem várja más, mint eddig bármikor. A szíve már nem bírta a nagy utat, özvegy Weisz Oszkárné ott halt meg a hajón, a nagy óceán közepén, egyforma távolságra a két fiától, de még a halálos ágyán is azt kérte, hogy hozzák haza, és itthon temessék el. A sánta Várdai szerint csak azért, hogy neki külön kiadásokat okozzon a fekete kalappal, melyet egyáltalán nem tud kihasználni többé.

Dürr, a tolvajok réme

A lámpagyújtó már egy órával korábban járta végig a Kiskör gázlámpáit mint nyáron, mikor az egyik este – november elején – néhány fejkendős parasztasszony vágott keresztül a téren, megálltak a feltartott kezű katona szobra előtt, letették virágaikat a szürke márványlapra, álltak néhány pillanatig, aztán ahogy jöttek, el is mentek a Keleti pályaudvar felé. Már a hatodik év telt el a nagy harcok óta, és minden évben kevesebben jöttek ki a téri szoborhoz gyászolni vagy emlékezni.

– Jól van ez így – mondta Fehér –, hagyjuk meghalni a halottakat, mert nincs szörnyűbb annál, mint mikor fenn járnak az élők között. Én magam is ismertem egy embert, akinek nem sikerült meghalnia.

Dürr Józsefnek hívták, egy özvegyasszony egyetlen fia volt, a villamosvasútnál dolgozott mint kalauz. 1956 októberében a felkelők közé állt – hogy miért, azt nem tudom, ezekre a dolgokra különben is jobb orvosság a felejtés, mint a magyarázat –, és mivel ügyes és elszánt gyerek volt, rábízták az egység legfontosabb fegyverét: a páncélöklöt, melyet Isten tudja, hol zsákmányoltak. Nem tudom, uraim, ismerik-e a páncélöklöt, elég legyen annyi, hogy alig valamivel veszélyesebb a kezelőjére, mint az ellenségre, hivatalos katonai számítások szerint, amíg a páncélököl leküzd egy tankot, átlag három lövéssel, addig a kezelője és maga a fegyver is elpusztul.

Dürr sem járt másképp, pont a feje mellett robbant fel a páncélököl, a csöve úgy szétnyílt, mint a tubarózsa, a láng szétégette Dürr arcán a bőrt, a repeszek át- és átjárták a húsát, kiverték a fogait. Kórházba vitték, az orvosok – hogy valamit csináljanak olyankor is, amikor már nem lehet csinálni semmit –, úgy ahogy kiszedték a repeszeket, összevarrták az arcát, de ez az arc többé nem hasonlított emberi ábrázathoz.

Anyja vitte haza Dürrt a kórházbál, otthon előre elzárt minden tükröt, és megágyazott a fiának a díványon, három liter bort készített ki neki. Az öregasszony mindent megtett, hogy Dürr ne józanodjon ki többé, úgy képzelte, a fia így könnyebben el tudja viselni majd az életet. Eladta szobájukból a bútorokat, fehérneműket, és bort hozott a szétzúzott fejű fiúnak, éjszakánként ott üldögélt a dívány mellett, és mesélt vagy énekelt.

Mikor a lakásból kifogytak az eladható holmik, az öregasszony erején felüli munkát vállalt, rázárta fiára az ajtót, és eljárt a Vágóhídra belet mosni, konzervgyárban emelgette a ládákat, néha napi tizenkét-tizenhárom órákat is dolgozott. A második tél, melyet ilyen túlhajtott munkával töltött el, el is vitte őt.

Dürr magára maradt. Két év után újból ki kellett lépnie az utcára. Már az első találkozásoknál megértette, hogy anyjának igaza volt, mikor rejtegette őt az emberek elől, amerre elment, még a gyermekkori ismerősök is elfordították a fejüket, vagy kezüket a szemük elé emelték, hogy ne kelljen ránézni. Dürr tovább ivott, még aznap éjszaka egy kocsmában eladta a lakását tízezer forintért, a pénzt egy hét alatt elszórta, és fedél nélkül maradt.

Ezután a csatornában aludt. Nem tudom, aludtak-e már az urak csatornában, ha nem, akkor el kell mondanom, hogy az oldaljáratok lejtenek a központi csatornaág felé, tehát a járatok vége általában szárazon marad, csak egészen nagy esők idején jön fel idáig a víz, és mossa be a csavargók nyoszolyáját: néhány marék szalmát vagy rongyot. Sötét, meleg odú ez különben, csak sajnos, a patkányok is tudják, sokszor megzavarták Dürr álmait.

Innen járt fel hajnalonként, mikor a rendőrposzt is behúzódik valahol megmelegíteni fagyos lábait, és elindult, hogy megszerezze napi szükséges italát. Enni különben is alig evett, népbüfék sarkában húzódott meg, leste, hogy az étkezők közül ki hagy valamit a tányérján: levest, főzeléket vagy egy kenyérdarabot, mikor az illető megtörölte a száját, és elfordult, Dürr előretört a sarokból, könyökével félresodorta a társait, és megette a maradékot. Előfordult néha azonban, hogy az étkező csak egy pohár szódavízre váltott blokkot magának, s mire visszatért, már üresen találta a tányérját. Dürr így többször is lebukott, hamarosan mindenki ismerte amúgy is jellegzetes fejét, a kiszolgálók, ha meglátták, már kacsintottak egymásnak: „Jön az ortopédfejű”, és csak akkor engedték be, ha legalább tíz forintot fel tudott mutatni.

Dürr kéregetni próbált, de a rendőrök újból és újból elzavarták az utcasarkokról, az emberek különben is szívesebben adnak jól táplált, gusztusos, egészséges koldusoknak, akiknek legfeljebb annyi bajuk van, hogy egyik lábukat bedugják maguk mögé egy kitörött pinceablakon, mintha hiányozna. Dürr már hónapok óta éhezett, míg csak véletlenül rá nem talált egy jövedelmező kereseti forrásra.

Egy este kint csavargott Kőbányán. Egy hosszú és egyenes utcába vetődött el, ahol nincsenek lakóházak, csak a gyárak hátsó kerítései néznek egymással farkasszemet. Dürr ment az út közepén, fejét lehorgasztva, Isten tudja, mire gondolhatott, mikor a magas gyárfalon keresztül egy csomagot dobtak a lábaihoz. Felvette, és el akart futni vele, de három férfi, aki eddig a fal mellett várakozott, nem engedte. Dürr birkózni kezdett velük a csomagért, késéhez, mely egyedül maradt meg személyes holmijai közül, nem juthatott hozzá, de azt sziszegte, hogy kiabálni fog, és mindannyian a rendőrség kezére kerülnek.

A három férfi alkudozni kezdett, húsz forintot ígértek Dürrnek, ha félreáll az útjukból. Dürr, bár nem tudta, hogy mi lehet a csomagban, nem adta oda ennyiért, száz forintot szedett ki a tolvajokból. Hosszú idő után ezen az estén vacsorázott újból rendesen, sőt még arra is maradt pénze, hogy éjszakára ágyat béreljen magának a Dobozi utcában, a régi Üdvhadsereg menhelyen, melyet most a kerületi tanács kezel. Sokáig forgolódott a tiszta párnák között, az öröm nem hagyta elaludni, tudta, hogy talán évekre megoldotta az életét.

Ezentúl Dürr a tolvajok üldözésére specializálta magát. Mivel jól ismerte a gyárakat és környéküket, tudta, hol vannak azok a helyek, ahol lopott árukat vagy szerszámokat ki lehet csempészni. Ismerte a kis tolvajokat: nőket, akik véres rongyok alatt tojásokat hoztak ki a konzervgyárból, bízva abban, hogy a portás nem mer hozzányúlni az undorító rongyokhoz; ismerte a sofőröket, akik a pótkerék gumijában csempészték ki a tiszta szeszt, gyakran lesben állt a népligeti sötét töltés mellett, ahol fusizók cipelték hátizsákban hazafelé a gyárban összeeszkábált kisgépeket; ismerte a hamis szállítólevelek útját, a civileknek leadott gyümölcsösládákat, a felnyitott, megdézsmált és újból lezárt tejeskannák titkait.

Mindenütt megkereste a tolvajokat, és egyezséget ajánlott fel nekik: ha pénzt kap, hallgat az ügyről. Senki sem merte megkockáztatni a lebukást, Dürr egyre jobban keresett, vissza tudta vásárolni a régi lakást, és nagy márványkövet emeltetett az anyja sírjára. Egyszer azonban veszedelmes akcióba ártotta magát.

Egy kocsmai beszélgetésből véletlenül megtudta, hogy egy kerület nyolc vagy kilenc hentesboltja csal és összejátszik egymással: alacsonyabb osztályba sorolt árukat első osztályúnak adnak el, a húst öntözik, hogy teleszívja magát vízzel, a mérlegtányér aljára tizenöt dekás faggyúcsomót ragasztottak, minden pénteken benn maradnak az üzletben, maszek-leltárt készítenek, és a hasznot szétosztják. Ugyanakkor a boltok védszövetséget kötöttek, ha kellett, árukat irányítottak át, és értesítették egymást a várható ellenőrzésekről.

Dürr egy péntek este zárás után kopogtatott be az egyik boltba, látta hogy világosság szűrődik ki a réseken, addig döngette a redőnyt, amíg felhúzták. Belépett, kését védekezően maga elé emelte, és elmondta, hogy tud a lopásokról, pénzt kért. A hentesek letagadták az ügyet, és azt ígérték, hogy ők jelentik fel Dürrt rágalmazásért. Erre Dürr szabad kezével tantuszt dobott a fali telefonba, feltárcsázta a 123-456-ot, a központi kapitányság számát, és a kagylót az üzletvezető felé dobta.

Most nem érte be kisebb konccal, heti ötszáz forintot követelt magának, tudta, hogy a henteseknek így is bőven marad pénzük. Elkeseredett vitatkozás után a tolvajok végül beleegyeztek ebbe, legalábbis látszólag. A nyolc vagy kilenc üzletvezető tanácskozásra gyűlt össze, hogy lehetne kiszabadulni ebből a kutyaszorítóból. Nemcsak a heti ötszáz forintot sajnálták, sokkal inkább tartottak attól, hogy az állandóan részeg Dürr valahol kifecsegi a titkukat, ami – társadalmi tulajdon elleni vétségről lévén szó – legalább öt-tíz évi büntetéssel járna valamennyiük számára. Arra természetesen nem gondoltak, hogy a lopást abbahagyják. Egy fiatal hentessegéd vállalta magára, hogy elintézi az ügyet.

Dürr azonban mintha felismerte volna szándékukat, nem hagyta magát kelepcébe csalni, vigyázott, csak nyilvános helyeken találkozott a hentesekkel, a pénz átvétele után pedig igyekezett nyomtalanul eltűnni előlük. Hosszú időbe tellett, amíg a hentessegéd kinyomozta, hogy Dürr esténként egy Dob utcai kocsmában szokott álldogálni.

A fiatal segéd beküldte egyik nőjét ebbe a kocsmába, azzal a feladattal, hogy ismerkedjen meg Dürrel, és csalja ki egy városszéli kis víkendházba. A lány, hogy ne keltsen feltűnést, csak a harmadik este szólította meg az égett arcú férfit.

Dürrnek akkor már évek óta nem akadt dolga nővel, titokban arról ábrándozott, hogy majd egy vak lánnyal találkozik össze, aki nem látja az ő arcát, talán egy telefonközpont kezelőnőjével. Valahányszor az útkereszteződéseknél felhangzott a vakok sípjele, akik segítséget kértek az átkeléshez, Dürr felkapta a fejét, és odasietett, de azt tapasztalta, hogy ezek a vak lányok általában meleg és dédelgető otthonban laknak, egyik sem vállalná az ő kivert kutya sorsát.

Most is gyanakodva fogadta a hentessegéd nőjének közeledését, bár természetesen sejtelme sem volt, hogy a lány kihez tartozik. Először nem akart szóba állni vele, de mikor a lány minden este visszatért, engedett fel lassanként. Dürr szerelmes lett a lányba, gyerekkoráról és az anyjáról mesélt neki, megkérdezte, hogy ha elmegy valamelyik híres sebészhez, és sikerül átoperáltatnia az arcát, hozzájönne-e feleségül? A lány, bár irtózott Dürrtől, a kapott utasítás szerint igent mondott.

Egy kora tavaszi estén sikerült kicsalnia Dürrt a víkendházba. A hó töretlen maradt az utakon, a víkendház ablakát is fatábla takarta. Bent a víkendházban Dürr letérdelt a lány elé, átfogta a térdét, és szörnyű arcát a lány szoknyájára hajtotta. Így érte hátulról az első késszúrás, majd a többi számtalan, melyek közül pedig egy is elég lett volna, hogy életét kioltsa.

Szegények fölfelé

Ezen az estén Anda beszélt:

– Anyám, ahogy öregszik, egyre jobban szeret mesélni. Mikor hazajövök Debrecenből, nem csinálok estére programot, anyám begyújt a sparherdbe, krumplit sütünk, és ő mesél. Nagyrészt már ismerem, amit előhoz, mégis szeretem hallgatni. Legtöbbször a régi lakásainkról mesél.

Mikor még kicsi voltam, sokfelé laktunk. Angyalföldön születtem, itt egy szobánk volt, ez jelentette egyúttal a konyhát is. Apám öntödében dolgozott, éppen akkoriban, mikor én születtem, megbetegedett a gáztól, alkalmi munkákból élt. Napi egypengős keresetből nem tudtuk fizetni a lakbért, el kellett költöznünk. Így kerültünk a Bagolyvárba.

Ezek nagy, ormótlan házak voltak, kívülről kék és szürke festékkel mázolták át őket. Itt egy másik családdal béreltünk közösen egy kétszobás lakást. Nekünk jutott a belső, ha be akartunk menni a szobánkba, el kellett haladni a szomszéd család mellett. Egy darabig békésen éltünk, de az apám egyszer összeveszett velük valami macskán, és a szomszédok nagyon megharagudtak ránk, még látni se akartak minket. Deszkából építettek egy folyosót, keresztül a szobájukon, és nekünk ezen kellett bejárni a saját szobánkba, akárcsak egy alagúton.

Már iskolába jártam, mikor idejöttünk lakni a Nagyfuvaros utcába, ahol most az anyám él. Nem azért maradtunk itt, mert jobban éreztük magunkat ebben a lakásban, mint máshol, hanem azért, mert még költözködésre sem volt pénzünk.

Egy szekrényünk volt, ennek is megették a hátát a poloskák, úgy támasztottuk neki a falnak, hogy újságpapírt tűztünk rá. A szobában nyugodtan lehetett játszani, nem vették el a helyet a felesleges bútorok, még egy ágyunk volt és pár szalmazsák. A szobából egy kiskamra nyílt, én ezt szerettem legjobban a lakásból, az előző lakó ugyanis nagy csomó rongyos könyvet hagyott nálunk, ezeket lehetett ott olvasgatni.

Egyszer váratlanul ki kellett hordanom könyveimet a kamrából. Megnősült a nagybátyám, és odajött hozzánk lakni, kibérelte tőlünk a kis kamrát. Annus, a felesége, cselédlány volt, nagyon tiszta, jószagú nő. A kamrát is szépen kitakarította, mielőtt beköltöztek. Pont egy ágy fért el benne.

Mi korábban mentünk aludni, mint ők, de nemsokára hallani lehetett, hogy ők is lefekszenek, és leoltják a villanyt. Alig múlt el egypár perc, Annus elkezd sikoltozni, hogy jönnek a svábbogarak. Csakugyan hallatszott, ahogy a svábbogarak kaparnak a falon, aztán egy szép start-fejessel levetik magukat a mélybe. A nagybátyám felgyújtotta bent a lámpát, és piff-paff, a papucsával verte le őket a falról. Megint eloltja a villanyt, aztán újra felgyújtja, mert jött a többi svábbogár. Megint piff-paff, így ment egész éjszaka. Az öcsémmel hülyére nevettük magunkat.

A felszabadulás után befejeztem az elemit, de nem mentem el dolgozni. Bekerültem egy téri galeribe. Otthon kaptam enni, de pénzt, persze, egy fillért sem láttam az anyámtól. Ha szórakoztam, magamnak kellett összehozni a pénzt. A téren akkor sokan dominóztak pénzbe, lusták voltak, hogy hazulról hozzanak dominót, én szereztem két készletet, és kölcsönadtam játékosonként egy forintért. Persze, a rendőrök hamar kifigyeltek, egymás után hat készletet is elvettek, be kellett csukni a boltot.

Pénz viszont, mondom, mindenképpen kellett, áttértem a sakkra. Ha a fiúk láttak egy részeg palit a sakkozók körül, elkezdték ugratni az illetőt, hogy üljön le játszani velem kétforintos alapon. Cukkolták: mi van, még egy ilyen kisfiúval sem mer kiállni? Leültették a tábla mellé, én pedig szépen lefosztottam. Egyszer odajött egy részeg suszter, az nagyon leégett. Elnyertem kétszáz forintját, már nem volt egy vasa sem, de még játszani akart, hogy van neki egy csele, amit ki akar próbálni ellenem. Föltette a kalapját két partira. Elnyertem azt is, aztán a kabátját, a nadrágját, levetkőztettük a susztert gatyára.

Épp arra járt egy rendőr, óriási botrány lett az ügyből, engem is bevittek az őrszobára. Egész este bent tartottak, megígérték, ha két héten belül nem állok be dolgozni, elküldenek a javítóba.

Oda aztán semmiképp sem akartam kerülni, inkább munka után néztem. Munka, persze, akadt, de mind unalmas „hórukk”, kőművesek mellett, anyagmozgatónak, villanyszerelőknél hornyot vésni. Inkább Aszód, gondoltam magamban, mikor egy este összeakadtam a téren az öreg Henrikkel. Ő akkor egy orvosi műszergyárban dolgozott, és csak úgy mellesleg – ahogy ő mondta – a gyár sakkcsapatát vezette. Én szerintem ez volt a fő foglalkozása, és a többi volt a mellesleg. Megkérdezte tőlem, nem akarok-e náluk játszani, rámennek, hogy bekerüljenek az NB II.-be. A gyár támogatja a sakkot, ha odamegyek, el tudja intézni, hogy fölvegyenek ipari tanulónak. Érdekelt a dolog, mert rengeteg kis gép volt a gyárban, és ezekkel mindig szerettem játszani. Felvettek tanulónak rendes, hároméves szerződéssel.

Már mint tanuló is elég jól kerestem, „kilőttem” a téri fiúk közül, új ruhát csináltattam, és fél évenként új cipőt vettem. Amellett úgy látszott, hogy még jobban fogok keresni, külön üveghegesztési tanfolyamra küldtek, és más speciális dolgokat is taníttattak velem.

Persze, a térre csak kijártam, nem tudtam meglenni a galeri nélkül. Én soha olyan jól nem éreztem magam, mint ha elmentem velük csavarogni. Volt például köztük egy fiú, a „Noki”, aki mindig mesélt. Tudtuk róla, hogy akkor találja ki a történeteket, mikor mondja, olyanokat: „ez akkor történt, mikor én gyöngyhalász-matróz voltam egy Jáva-szigeti hajón, és a vad hegyi kutyák elrágták a hajó rögzítő kötelét”, mégis olyan érdekes volt, hogy az ember mindenről megfeledkezett, ha őt hallgatta. Vasárnap esténként kijártunk a lóversenypálya elé nőt szerezni, a leégett nők olcsón adták magukat, némelyik így akart vonatpénzt szerezni hazáig. Nékem nem akadt dolgom velük, már tizenhat éves elmúltam, de még elég gyáva voltam akkoriban, csak néztem a többieket, hogy alkusznak a nőkre.

Anyám sírt, hogy ne menjek a fiúkkal, főleg szombat esténkint szerette volna, ha otthon maradok, és hallgatom vele a rádiót. Én mindig mondtam neki, hogy nem megyek sehová, persze, a végén csak leugrottam a kultúrterembe táncolni. Majdnem mindig verekedéssel fejeződött be az este. Így folyt az életem két, két és fél évig.

Egyik nap behívat a főnököm, hogy a gyárat letelepítik Debrecenbe. Nem viszik le a teljes munkáslétszámot, csak azokat az embereket, akiket a vállalatvezetőség pótolhatatlannak tart. Rám néz, és azt mondja: Nagyon szeretné, ha én is lemennék. Idén felszabadulok, kapok majd lenn szolgálati lakást, egy műszaki részleget fogok vezetni, mint beosztott technikus. Gondolkozás nélkül rávágtam, hogy nem megyek le Debrecenbe, én pesti fiú vagyok, itt lakik az anyám, itt élnek a barátaim. A főnök bólogatott: Jól van, kényszeríteni nem fognak, de azért gondolkozzam a dolgon, van még két hetem, hogy döntsek.

Hülye fejjel otthon is elmondtam, hogy mit ajánlottak föl nekem. Anyám sírt, hogy még egyszer nem adódik majd ilyen alkalmam kiszabadulni a térről, a végén el fogok zülleni, nem lesz belőlem semmi, éppen úgy, mint ebből meg abból, és felsorolta az egész galerit. Elgondolkoztam: csakugyan, majdnem mindegyik fiúnak volt módja, hogy följebb kerüljön, de egyik sem használta ki. Elment katonatisztnek, aztán kilépett a tisztiiskoláról, lement szakérettségire, és az ablakon keresztül szökött haza, tanult énekelni, aztán abbahagyta, és ma mind csak csavarog, hol itt dolgozik, hol ott. – Lehet, hogy én is így fogok járni? – töprengtem magamban. – Miért is ne? Ráadásul a bandában a legtöbb fiú erősebb és életrevalóbb volt nálam, én sohasem tanulok meg úgy beszélni és verekedni, mint például „Noki”. Ha én leégek, sokkal jobban le fogok égni, mint ők. Anyám folyton beszélt: apád, ha élne, letörné a derekadat, de jó is, hogy nem él, mert újra meghalna bánatában. A végén azt ígérte, ha nem megyek le Debrecenbe, akkor ő kinyitja magára a gázcsapot.

Nem lehetett kibírni otthon, munka után nem mentem haza, inkább éjfélig kint maradtam a téren, különben is, mióta az a veszély fenyegetett, hogy elkerülök innen, még jobban szerettem a teret.

Egyszer csak összetalálkozok a Henrikkel. Ő akkor már rég elment a mi gyárunkból, a pénzverdében dolgozott, a tanult mestersége ugyanis aranyműves. A Pénzverőből aztán valamiért kirúgták, állítólag kevesellte az órabért, emelésért folyamodott, de nem adták meg neki. Ő azt mondja, azért, mert valamelyik főnöke nem szerette a sakkot. Akkoriban éppen állás nélkül volt.

Mondom, találkoztunk, nagyon örült nekem, leültünk egy padra beszélgetni. Végigbeszélgettük az éjszakát.

Hogy vagyok, mint vagyok? Jól, mondom. Henrik a térdén egy szatyorban egy rakás paradicsomot szorongatott. Kérdezem tőle:

– Ez a vacsora?

– Ez. Maga nem tudja, hogy én növényevő vagyok?

– Mióta?

– Van már vagy húsz éve. Akkoriban nekem jól ment, volt egy kis aranyműves üzletem. A feleségem minden nap libát főzött és kacsát, de szegény olyan rosszul tudott főzni, hogy egy egész életre megutáltatta velem a húst. Csak a főzeléket ettem meg, rá is szoktam egészen.

Henrik bólogatott.

– Tudja, milyen jól jött az nekem Mauthausenben? El sem tudja képzelni. Nagy, erős emberek, atléták, birkózók lefogytak a súlyuk felére, nekem pedig a világon semmi bajom nem volt, pedig tudja, mi volt Mauthausenben? Por, piszok, közönséges beszédek.

Henrik közben eszegette a paradicsomot, ha kibuggyant a leve, utánakapott a szájával.

– Azért is nem érdekel engem, hogy munka nélkül vagyok. Mi kell nekem, uram? Nyáron kétnaponként egy kiló paradicsom, egy kiló zöldpaprika meg egy fél kiló kenyér. A nővéremnek van gázsparherdja, annyi teát főzhetek, amennyit akarok. Húst csak télen eszem, akkor muszáj, mert nagyon fázok. Fogok én tanult mester létemre nyolcszáz forintért dolgozni? Egy ilyen kaliberű ember, mint én vagyok? Kivárom, amíg adódik egy ezernyolcszáz-kétezer forint. Már ígértek is egy kisipari szövetkezetben. Énnekem nem lehet dirigálni, uram.

Erre elmesélem Henriknek, hogy én is éppen így állok a gyárral, nem akarok lemenni Debrecenbe. Henrik rám néz:

– Ember, ne őrüljön meg! Kapja a hóna alá a kuffert és induljon. Menjen le holnap, menjen el ma, menjen el, ha lehet, tegnap. Ilyen sanszot kihagyni? Meg tudja csinálni az életét, mérnök lesz magából. Alles was gut und teuer. Mit akar még?

– De maga azt mondta az előbb, hogy magának nem fognak dirigálni, akkor nekem sem fognak.

– Hogy méri magát hozzám? Én egy vén taknyos vagyok, maga előtt ott van az élet! És miért nem megy el, mit nem tud itt hagyni?

Mondom, hogy az anyámat.

– Az nem igaz. Olyan anya nincs, aki ne küldené el a gyerekét minél messzebb a tértől.

– Jól van, akkor nincs. A tér meg a fiúk.

– A tér? Ide hallgasson. Maga tudja, hogy én mióta járok ki a térre, és tudja, hogy mindig itt vagyok. Amit én mondok a térről, az, elhiheti, igaz. Ide hallgasson: a tér egy meleg mocsár. Tele piszokkal, sárral. Itt csak a magamfajta disznók érzik jól magukat, akiknek annyira kell az a kis meleg, hogy nem számít nekik, ha piszkosak lesznek. Maga nem idevaló: fiatal, egészséges, jó szakmája van. Még akkor se maradjon itt, ha a tér közepén szülte volna az anyja.

Ismertem én is azokat a dolgokat, amelyeket Henrik előhozott, de hogy éppen ő mondta, aki szakmát szerzett nekem, megindított. Azután is, minden este eljött hozzánk agitálni, a végén erőszakkal vitt ki a vonathoz.

A többi már nem túl érdekes. Négy éve dolgozok lent Debrecenben. Megnősültem, az is lehet, hogy mérnök leszek, a gyár esti egyetemre akar küldeni.

Csak néha járok haza, hozok valamit anyámnak, ilyenkor szoktam találkozni a régi galerivel. Nézem, hogy megkoptak, ugyanazokat a vicceket csinálják, mint évekkel ezelőtt, mikor még én is közéjük tartoztam. „Noki” még most is mesél, de már előre ki tudom számítani, hogy mit fog mondani. Henrikkel találkozok a múltkor, kezet fogunk, azt mondja: Uram, a mocsár lassan kiszárad.

Straznyiczky, a magyar apa

Ezen az estén Straznyiczky beszélt, a segédszínész:

– Ezerkilencszáztizenötben, a világháború második évében mint fiatal színész egy kisebb vidéki társulatnál játszottam. Hiába hozattuk le Pestről a hazafias sikerdarabokat: „A vén zászlótartó”-t, az „Asszony mint főhadnagy”-ot, a közönség már megunta a háborús történeteket. Csak hátul ácsorgott néhány ember, az első tíz sorba nyugodtan ültethettünk volna krumplit, nem is ártott volna gyér vacsoráinknak. Képzeljék el a megdöbbenésemet, mikor egyik alkalommal – épp a „Vén zászlótartó” szerepelt a műsoron – az első sor közepén egy magas, elegáns urat vettem észre. A nagy monológom közepén leszóltam a súgóhoz: ki kapott potyajegyet? De a súgó azt felelte, hogy az illető úr szabályszerűen jegyet váltott a pénztárnál.

Nékem úgy tűnt, hogy az elegáns úr az én játékomat követi a legnagyobb figyelemmel, igaz, én alakítottam magát a vén zászlótartót. A nagy monológom befejező mondatainál: „Ki vagyok én? azt kérdezed. Egy magyar apa voltam, fiamat elveszítettem, tehát apának nem mondhatom többé magamat, de magyarnak megmaradok halálom órájáig. Éljen a császár!” – az úr összeütötte fehér kesztyűs kezeit.

Előadás után kopogtatnak az öltözőm ajtaján, az elegáns úr lépett be, meghajolt és átnyújtotta a névjegyét: doktor Mateidész József polgármester.

– Miben állhatok szolgálatára?

– Először is engedje meg, hogy gratuláljak a produkciójához. Ön meglepő szívhangokat talált az apa fájdalmainak ecsetelésére. Önnek valóban vannak gyermekei?

– Nincsenek, polgármester úr, remélem, hogy nincsenek.

– Csodálatos. Csodálatos! Mennyi a fizetése itt a színháznál?

– A tizedik sor jövedelme az enyém, polgármester úr.

– Amely majdnem mindig üres. Hajlandó volna állami szolgálatba lépni?

– Miről volna szó?

A polgármester kis szünetet tartott, és jelentőségteljesen rám nézett.

– Ön lenne a Magyar Apa.

Ismertette a feladatot, melyet el kellene látnom. Bocskai-ruhát vennék fel, kimennék a pályaudvarra, és mint egyszerű magyar apa, akinek a fia már kint harcol a csatatéren, buzdítanám a frontra induló katonavonatokat, esetleg mint magyar apa meg is áldanám őket.

Az éhhalál szélén álltam, még a zálogcéduláim is zálogban voltak, nem maradt más választásom, fel kellett raknom a fehér szőröket: az ősz bajuszt és a Kossuth-szakállt. Kivonultam a pályaudvarra, és egy Szerbiába menő katonavonat előtt megtartottam a szűzbeszédemet. Micsoda siker volt, kedves uraim! Mikor a fiamról beszéltem, akit a keblemen dédelgettem, mégis én magam küldtem ki a harcmezőre, hogy a hazáért, a császárért harcoljon, és ha kell, meghaljon, én magam is meghatódtam, és becsületszavamra mondom, ha lett volna fiam, egy ingben kizavartam volna a frontra. A katonák sírtak, csak úgy zengett a „Megállj, megállj, kutya Szerbia”, esküszöm, ha találnak egy szerbet, ott helyben átharapják a torkát.

Másfél évig úgy éltem, mint Marci Hevesen. Ebéd előtt és vacsora előtt lementem a pályaudvarra, megríkattam a katonavonatot, aztán jól bezabáltam. Már diétát kellett tartanom, mert az arcom túlságosan kigömbölyödött, márpedig egy magyar apa, aki egy évezredig állt a viharban, a Kárpátoktól le az Aldunáig, ekkora strapától nyilvánvalóan csak sovány lehet.

Hála hülye tábornokainknak, akik még akkor is elveszítették volna a háborút, ha egyáltalán nem lett volna ellenség, beszédeim hatása egyre csökkent. Panaszkodtam is Mateidész úrnak; én mint magyar apa egyedül képtelen vagyok megnyerni a háborút. Ezerkilencszáztizenhat őszén vágták hozzám az első paradicsomot, rögtön utána az első rohadt paprikát, ezentúl a pucerájos átalányban tisztította Bocskai-ruhámat. Bevallom: éjszakánként alig tudtam elaludni, sohasem hittem magamról, hogy zseniális színész vagyok, de egész pályafutásom során nem hajítottak fel a színpadra hagymánál aljasabb növényt. Vívódásaimnak szerencsére véget vetett a háború elvesztése.

A kommün idején feljöttem Pestre, és újra beálltam egy kisebb társulathoz, viszonylag nem kerestem rosszul, de nem játszottam három-négy mondatnál hosszabb szerepeket. Sokszor eszembe jutott régi nagy alakításom: a „Magyar Apa”, mikor egy-egy katonavonat fél óráig csak engem hallgatott a pályaudvaron, és nem szégyellem: úgy sírtam, hogy a párnámban összecsomósodott a csirketoll.

El lehet képzelni örömömet, mikor egyik nap a Rákóczi úton összeakadtam Mateidész polgármester úrral. Meg akartam szólítani, de egykori gazdám úgy tett, mintha nem ismert volna fel, csak a szemével intett, hogy kövessem. Legnagyobb megdöbbenésemre egy szociáldemokrata pártszervezetbe vezetett. Behívott egy szobába, kulcsra zárta, és meghatottan felém fordult.

– Kedves jó Straznyiczky úr. A régi vállalkozásunk, mely oly sok sikert hozott önnek, és nem tagadom, nekem is: kitüntetések, jutalmak formájában, sajnos csődbe ment. De nem hiszem, hogy a szociáldemokrata párt ne tudna használni egy magyar apát!

Másnap elmentünk a párt egyik vezetőségi tagjához, Vachsberger Benjámin elvtárshoz. Figyelmesen végighallgatta a műsoromat, és nem látszott elégedetlennek.

– Az ötlet – mondta – nem rossz. Tömegeink még fertőzöttek a nacionalizmus mételyétől, egy magyar apa – ha helyesen élünk vele –, valóban jelentős hatást tudna gyakorolni rájuk. De az egészet át kell szervezni.

– Igen. Talán az kellene, hogy két fiam volt, és mind a kettő elpusztult a háborúban, halál a császárra!

– Ki beszél itt a császárról? Döglött oroszlán. Most nem őellene harcolunk, hanem a kommunisták ellen. A két halott fiú nem rossz. Meg lehet tartani őket, azzal a változtatással, hogy a munkásosztály érdekeit védték, és szélsőséges kommunista terrorlegények ölték meg őket.

A magyar apafigura külsejében is átalakult: Bocskai-ruha helyett overallt és bakancsot öltöttem, csak háromnaponként volt szabad borotválkoznom, akkor is használt pengével, hogy azért megfelelően borostás maradjak, a Himnusz helyett pedig a „Fel szocialisták, sorakozzunk”-ot kellett énekelnem, de az „Én az egyszerű munkás, a magyar apa mondom néktek, proletár testvéreim” – kezdetű beszédem sikere felülmúlta a harctérre buzdító szónoklatét. A gyárakban, ahol megfordultam, ugrásszerűen megnőtt a szociáldemokrata párt tagjainak a száma, és kiközösítették a kommunistákat. Talán ezért történt, hogy mikor Kun Béla és a többi kommunista vezér kijött a börtönből, az egyik megürült zárkába sietve bezártak engem, és csak a fehér lovas Horthy Miklós fővezér szabadított ki.

Mateidész úr ott várt engem a börtön kapujában, gomblyukában stilizált dicsfényt viselt. A Magyar Glória Párt helyiségébe vezetett, és meghatottan fordult felém.

– Kedves jó Straznyiczky úr! Én mindig tudtam, hogy nagy ötletünk: a „Magyar Apa” szerencsés órában fogant. Egyszerűen elképzelhetetlen egy olyan rendszer, amely ne tudná használni. A párt vezetősége nevében igaz magyar szeretettel köszöntöm. Parancsoljon, itt az előleg, vegyen egy olyan Bocskai-ruhát, amilyet a háború idején viselt, holnap országos körútra indul mint Glória párti magyar apa.

– De hát azt sem tudom, mit kell mondanom!

– Ugyanazt, mint régen: a kommunisták megölték a két fiát, csak nem szabad annyira szidni a kommunistákat, mint szociáldemokrata magyar apa korában, mi mérsékeltebb párt vagyunk, és természetesen a „Fel szocialisták, sorakozzunk!” helyett a „Veni creator spiritus”-szal kell zárni a beszédét.

Ezután számtalan közös vállalkozást vittünk végbe. Én voltam az, aki Erdély visszacsatolásánál, majd a Délvidéken és Szlovákiában kenyeret és sót adtam át Horthy Miklós fővezérnek, mint egyszerű magyar apa, majd megadta az Isten nékem azt az örömet, hogy újra katonákat küldhettem ki a harctérre, ugyancsak mint magyar apa. Bár közben, szerencsére, nem születtek gyerekeim, a bolsevikok elleni kereszteshadjáratba három fiamat küldtem el, a beszéd közben felhasznált fiaim számának növekedéséért méltányosságból nem számítottam fel külön illetéket. Ekkor már felfedeztek maguknak a képesújságok és a filmhíradó is, a totális háborús erőfeszítések szolgálatába állítottak, alig múlt el olyan hét, hogy ne láttam volna viszont magamat valamelyik képeslapban „Egy magyar apa levelet ír katonafiának”, „Egy magyar apa arat a fia helyett”. Szegény Mateidész úr még a háború alatt megtért őseihez, a felszabadulás nevű ostrom már nélküle talált engem. Egyedül évekig nem tudtam rászánni magam, hogy bárhol is próbálkozzam, mint magyar apa. A faluszínház szerződtetett mint ingadozó középparasztot, mikor 1949 végén egy értesítést kaptam az Állami Demagógiai Hivataltól. Felvettem régi overallomat, és jelentkeztem Kovacsics főosztályvezető kartársnál.

– Maga elfekvő tartalék – mondta Kovacsics elvtárs. – Mi aktivizálni fogjuk magát, egyelőre paraszt apa beosztásban, de nem lehetetlen, hogy ha jól dolgozik, kinevezzük élenjáró proletár apának. A kulák-vonalra állítjuk rá.

Egy vidéki szövetkezeti bolt kirakatában kellett állnom naphosszat, és a kulákoktól rekvirált félzsák lisztre, egy bödön zsírra és kilenc tábla enyvre kellett mutatnom: „A kulákok ezt mind az én gyermekeimtől vonták el.” A tsz-szervezés időszakában elő-aláíró lettem, nap mint nap más faluban írtam alá elsőnek a jelentkezési listát: „Én mint magyar apa a gyermekeim jövőjét csak a társas nagyüzemi gazdálkodás távlataiban tudom biztosítani!” Majd sikeresen működtem közre a tervkölcsönjegyzési kampányban. Kovacsics elvtárs teljesítette az ígéretét: kinevezett proletár apának, majd koromra való tekintettel proletár nagyapának.

Ebben a minőségemben, mint „ellen-Mikulás” segítettem leküzdeni a klerikális előítéleteket, cukor helyett brosúrákat osztottam szét a gyerekek között. Néha valamelyik újságba levelet kellett írnom munkaversenyben lemaradó fiamhoz, hogy én mint magyar apa mennyire szégyellem magamat miatta, és elvárom, hogy hamarosan felzárkózik az élenjárókhoz.

Ezerkilencszázötvenhat októbere nem ért készületlenül. Szögre akasztottam az overallomat, és kivettem a szekrényből régi Bocskai-ruhámat. Elmondhatom: ezzel a két jelmezzel végig lehetett csinálni a 20. század első felének egész magyar történelmét. Viszonylag egyszerű feladatot kaptam: egy teherautón állva égő gyertyát kellett a városban körbe vinnem, a kocsi időnként megállt, akkor elkiáltottam magam: „Magyarok! Esküdjetek!” A tömeg letérdelt és megesküdött, bár nekik éppoly kevéssé volt fogalmuk, hogy mire esküsznek, mint nekem magamnak, de az eskü maga mégis felemelő látványt nyújtott, és erősítette a nemzeti érzést, márpedig ez egy magyar apa számára mindennél előbbrevaló.

Ezerkilencszázötvenhat novemberében vállfára tettem a Bocskai-ruhát, és leakasztottam a szögről az overallt. Úgy gondoltam, jelentkezem veteránnak, volt „ellen-Mikulás” társaim nagy része ugyanis ezen a vonalon helyezkedett el. Az Állami Demagógiai Hivatalt azonban feloszlatták, Kovacsics elvtársat is hiába kerestem, a minisztériumban egy sovány, bajuszos férfihoz utasítottak, aki mindenekelőtt elmondatta velem az életrajzomat. Mikor a történet végére értem, a férfi elmosolyodott.

– Nagyon örülök, hogy végre személyesen is megismerkedhettünk, életünk során ugyanis már találkoztunk néhányszor. Ha ön a „Magyar Apa”, akkor elmondhatom magamról, hogy én vagyok a „Magyar Fiú”. Engem volt szíves elküldeni a harctérre, előbb az első, majd a második világháborúban, közben ellenem lázította a szocdemeket, majd a nyilasokat. De nem személyes bosszúból nem helyezem el magát, hanem azért, mert nincs szükségünk magára.

A sovány férfi elgondolkodott.

– De hogy lássa, mennyire jót akarok magának, felajánlok egy idényjellegű elfoglaltságot. Most renováljuk a Hősök téri emlékműben a Hét Vezér szobrát, és közben, sajnos letörött Taksony vezér feje. Ez elég kellemetlen, mert ha a külföldiek vagy a reakciósok meglátják, hogy üres a helye, mindjárt találgatnák: miért pont Taksony vezért nem vállaljuk nemzeti múltunkból, vagy ne adj Isten, arra gondolnak, hogy Taksony vezér disszidált. Hajlandó lenne-e maga felállni Taksony helyére, míg a fejét visszaragasztjuk? Azt hiszem, nem megerőltető munka, és maga igazán dekoratíven hatna ott.

Elvállaltam. Azóta ott állok egy márványfülkében. Esténkint, ha nem jár senki a téren, próbálom meggyőzni Árpádot, hogy mint magyar apának, nem lett volna szabad sokallani a fáradságot, és megállni a Kárpát-medencében, hanem néhány medencével arrébb kellett volna otthont keresni gyermekeinek.

Az igazi asszony

Ezen az estén Juhász mesélt.

– Újpesten, túl a villamosok végállomásán, ahol az út nagy ívben fordul el a homokbányák felé, még 1954 tavaszán családi házakat kezdtek építeni egy kipusztult kukoricás helyén. Ezekben az időkben a megyeri téglagyárban dolgoztam, gyakran jártunk errefelé, sokszor megállította kocsinkat egy-egy útközépen álló, karjait lóbáló ember. Téglát akart vásárolni tőlünk feketén, persze, mi nem adhattunk, de még sokáig kiabált a kocsi után.

Ahogy megjött az ősz, és kinéztem az esővel bevert oldalablakon, láttam, hogy lassan elnéptelenedik az építkezés környéke. Legtöbbjüknek a pénze fogyott el, egyszer egy mérnök utazott velünk, az kiszámolta, hogy ezek a házak többe kerülnek, mintha egy kész házat vennének valahol. Alig néhány ember akadt, aki esőben-sárban is folytatta a munkát, a hideg ellen rongyokba burkolództak, de ahogy megjött az első hó, és a malter rádermedt a kezükre, ezeknek a száma is erősen megfogyott.

Végül már csak két szélső, egymás melletti házon folyt a munka. Kezdettől fogva ebben a két házban bíztam a legjobban, már a helyüket is megfontoltan választották ki: a lehető legmesszebb a homokbányától, mert a süppeteg, omladékony talaj a felszín alatt még tovább vonul, és könnyen megcsúsztatja az alapozást. Alkalmi tetőt sem húztak fel, hogy védje őket az esőtől, tudták: ez is pénzbe és időbe kerül.

A két házat, melyet körülbelül húszméternyi kertnek meghagyott rét választott el egymástól, két fiatal pár építette, az egyik helyen a férfi, a másik helyen az asszony vitte a munkát, párjaik távolról nézve is furcsán illettek melléjük: a magas, sovány, nagy orrú férfi mögött himbálódzó járású, kifestett nő fogta a malterosláda végét, a másik házban pedig egy alacsony, szelíd, kontyos asszony dolgozott hatalmas, cigányarcú férje helyett, aki munka közben is divatos, színes ingeket hordott, gyakran megállt, kitárta a karjait, és akkorákat ásított, hogy elhallatszott egészen a mi autónkig.

Mondom, ők haladtak a legjobban, már készen is álltak a kőművesmunka nagy részével, mikor tél elején egy este nem láttuk többé a két építkező párt a házak mellett. Eltűnt a környékről a magas, nagy orrú ember a feleségével együtt, a cigányarcú férfi is, színes ingeiben, csak a kis, kontyos asszony tartott ki. Vödrökben cipelte a maltert, maga rakta a falakat, sőt a gerendákat is egyedül próbálta beilleszteni. Leugráltunk a kocsiról, és segítettünk neki, megköszönte, de ha megkérdeztük, mi történt a férjével és a szomszéd párral, arra nem válaszolt, megfogta a vödör csikorgó fülét, vitte a falhoz.

Évekkel később jártam újból ezen a környéken, a házak úgy maradtak befejezetlenül, ahogy még azon az őszön láttam őket, vagy a pénz fogyott el vagy a kedv, csak egyetlen ház épült fel: a kontyos asszonyé. Meglepődve láttam, hogy a szomszéd ház egykori gazdája: a sovány, nagy orrú férfi ott dolgozgat a kertben. Egyébként sem látszik itt idegennek. Hogy meginduljon a beszélgetés, egy pohár vizet kértem tőle, ittam egy kortyot, és a félbemaradt házra mutattam:

– Régen nem ez volt a magáé?

– Honnan tudja?

– Sokat jártunk erre kocsival. Téglát hordtunk.

Behívott a kertbe, leültünk egy padra, a férfi rátámasztotta az állát az ásó nyelére.

– Senkinek semmi köze hozzá, hogy kerültem át ebbe a házba, de tudom az asszonytól: maguk sokat segítettek neki, magának el lehet mondani, mi történt.

Mindketten a félben maradt, régi házat néztük, a falakat már lebontották, csak a betonalap maradt a helyén, melyet nem volt érdemes kiszedni a földből.

– Az első feleségemmel katona koromban találkoztam, még 1952-ben. Bevonulás után idegen vidéki városba kerültem, kiszámoltam a térképen, hogy százötven kilométeres körzetben nem ismerek senkit, igaz: Pesten is csak szegény anyámat hagytam. Nékem szombat este hiába adtak eltávozást, bent maradtam a laktanyában, játszottam a japánkuglival, keresztrejtvényeket fejtettem. Egyszer aztán a szolgálatvezető őrmesterünk szólt a többieknek, hogy ne hagyjanak itthon poshadni, vigyenek el magukkal.

Parasztfiúkkal szolgáltam együtt, én pesti fiú és nyomdász szakmunkás létemre mindig nagyon szerettem a földet: ásni, kapálni benne, ők pedig kivétel nélkül a városba vágytak, ezen sokat nevettünk, mondták: lesz, aki a helyükre álljon. Jól kijöttünk egymással, de azért mulatni nem akartam velük. A kapun még együtt mentünk ki, de félúton lehajoltam megkötni csizmámon a szíjat, és elmaradtam tőlük. Hogy még véletlenül se találkozzunk, kifelé indultam, a város szélén csavarogtam.

A házak végig a soron egymásba értek, az utcára csak a kopasz homlokukat mutatták ki, udvaraikra nem lehetett belátni, mert a közöket magas téglakerítéssel töltötték ki, úgy éreztem magam, mintha várfalak alatt járnék, még a lépéseim is kongtak. Az ablakokba belülről hirdetéseket tettek ki, ezeket olvasgattam: eszcájgkészleteket kínáltak eladásra, állólámpákat, karnisokat. Az egyik helyen a kerítésre ragasztották a cédulát: „Tojás, méz, gyümölcs kapható.” A zsebembe nyúltam, nem hagytam-e véletlenül a laktanyában a pénzemet, aztán meghúztam a vaskarú csengőt.

Egy öregasszony kinyitotta a kaput, de ahogy beléptem az udvarra, újból bezárta utánam, majd érthetetlen szavakat morogva maga elé, eltűnt a nyári konyha ajtajára akasztott lepedő mögött, egyedül maradtam az udvaron. Középen az elvirágzott cseresznyefa alatt egy ócska bőrfotel állt, odaléptem, és egyik térdemet rátámasztottam a karfájára: foltos és nyirkos volt még az előző napi esőtől. Kint az utcán szél kerekedett, az udvarra nem tudott betörni, mert a magas falak felfogták, éppen csak megrezzentek a fák levelei, de így is rengeteg apró, zöld hernyó pergett le róluk. Megundorodtam attól a gyümölcstől, melyet itt árulhatnak, el akartam menni, de az öregasszony kihúzta a kulcsot a kapuból.

Hirtelen egy húsz év körüli, széles vállú, erős lány futott ki a házból, láthatóan szombat estére öltözködött fel, ki is festette magát. Ő is megpróbált kijutni a kapun, mikor nem sikerült, dühösen csettintett két ujjával, vissza akart osonni a házba, de az öregasszony, aki a cseresznyés kosarat cipelve előjött, kutatóan végignézte, eldobta a kosarat, és belekapaszkodott a lányba.

– Add vissza az ágyterítőmet, már mindent elvittél.

– Nincsen nálam, anyus.

– Add vissza az ágyterítőt, ott van a derekad köré csavarva. Úgyis csak eliszod.

– Nem adom, apuka rám hagyta.

– Nem hagyott rád semmit, a halálos ágyához nem engedett oda.

– Most mit csinál balhét idegenek előtt?

– Nem mész ki a kapun, amíg vissza nem adod, itt fogsz rohadni szombat este, velem együtt.

– Jól van, legyen vele boldog.

Mintha én ott se lennék, felhúzta a blúzát, és lecsavarta magáról a fekete bársony, telehímzett ágyterítőt. Ahogy forgott ki a fekete anyagból, megláttam a mellét, ezt ő is észrevette, egy pillanatig megállt, és beharapott szájjal rám nézett, hogy mit szólok hozzá. Elfordultam. Nem láttam, csak hallottam, hogy az öregasszony elkapja a terítőt, a kulcsot elé vágja az udvar tégláira, és berohan a házba. A lány rám nézett.

– Akar maradni?

– Nem. Minek?

– Cseresznyéért jött. Nem?

Kiszedett a felborult kosárból egy marék bennemaradt cseresznyét, a kezembe tette, aztán kinyitotta a kaput. A keskeny, téglázott járdán nem fértünk el egymás mellett, egy fél lépésnyire előre engedtem. Végignéztem hátulról, és arra gondoltam, hogy bár meghalna a földön minden férfi rajtam kívül, mert akkor ez a lány kénytelen volna engem választani. Hátranézett, nyújtom a cseresznyét.

– Nem eszik?

– Áh, én csak keveset eszek. Velem jól jár, aki elvesz feleségül.

A házsor végén, ahol két irányba vált szét az út, megálltunk. Én a csizmám orrával rajzolgattam a földre, majd – mintha ez volna a legfontosabb – elővettem a zsebemből a rongyot, és letörültem a csizmámat. Nyújtom a kezem:

– Legalább az elválásnál: Anti vagyok.

– Miért kell elválni? Van magánál pénz? Meghívnám én, de látta, leszedték rólam a terítőt. Komolyan meghívnám, ha ismerne engem, elhinné.

– Van nálam pénz. Hová menjünk?

– Ismeri a Don-kanyar vendéglőt?

A város szélén folyt az Élővíz csatorna, ahol ennek az árka nagy ívben megtört, azt a részt hívták Don-kanyarnak. Egy gebines vendéglő működött itt, a tulajdonosa valami hadirokkant volt, aki állítólag nyugdíj helyett kapta meg ezt az engedélyt. Vallásos ember volt, a falat teliszögezte cédulákkal: „Ne káromkodj, Krisztus érted is meghalt!”, „Megálljatok, megálljatok napkeleti bölcsek”, „Keresem az Istent, sehol sem találom, pedig boldogságom csakis tőle várom”. Ha jött valami ellenőrzés, ezeket a cédulákat mindig levette. Mikor Zsuzsával – így hívták ezt a lányt, akit később feleségül vettem – először ültünk be a vendéglőbe, akkor éppen kirakták a falra. Ránéztem:

– Ez is a lehető legjobb helyen keresi az Istent.

Zsuzsa nevetett. Ezen csodálkoztam: az én vicceim általában nem szoktak tetszeni a nőknek, de most hogy az első vicc sikerült, előszedtem a többit is. Azon szórakozott a legjobban, ha magamat csúfoltam: akkora orrom van, hogy a fagylaltos három forintért nem töltené meg fagylalttal, vagy hogy engem nem lehet szemből lefényképezni, mert az orrom átüti az üveget és ilyesmik. Közben egy kicsit berúgtunk, valami öregasszonytól, aki a fülembe sugdosott, hogy: „Jó kövér nő, jó kövér nő, az a jó”, vásároltam egy matyóbabát. Éjfél elmúlt, már zárták a Don-kanyar vendéglőt, Zsuzsa karjára vette a matyóbabát, a másik oldalról belém karolt, és azt mondta:

– Vigyáznom kell mind a két gyerekemre.

Elkísért a laktanyáig, ott nekidöntöttem egy fának, és megcsókoltam, a szája és a nyelve olyan forró volt, mintha a torkában folytonos tűz égne.

– Olyan lusta vagy, mozgasd a nyelved.

Elbúcsúztunk, megígérte, hogy a legközelebbi szombaton megvár a laktanya előtt, ha elengednek, bemegyünk a városba, de öt-tíz percre mindenképpen odajövök a kerítéshez. Elment, én álltam a kapuban, vártam, hogy egy ilyen éjszaka után legalább még egyszer visszafordul, azt mondtam magamban, ha most hátranéz, az azt jelenti, ő is szeret, de Zsuzsa csak ment előre, lehajolt, letépett egy füvet, a szájába vette, és eltűnt.

Egész héten Zsuzsára gondoltam, szombaton reggel jelentkeztem az irodán, eltávozást kértem. Az őrmester rám nézett.

– Két egymás utáni szombaton nálunk nem szoktak kimaradást kérni. Maga mégis?

– Igen.

– Lány miatt?

– Igen.

– Idevalósi?

– Igen.

– Na, ezt már megnézem magamnak.

Megírta a cédulát, és ebéd után ő is leállt velem a kerítéshez, közben kifaggatott, szeretem-e ezt a lányt, gondolok-e arra, hogy majd elvegyem feleségül. Én szerettem volna, ha ismeretlenül is megbecsüli Zsuzsát, azt feleltem neki: nem lehetetlen. Már sötétedett, mikor Zsuzsa megjelent a laktanyával szemközti kavicsos úton, az őrmester intett felé.

– Ő az?

– Ő.

– Na, maga jól bevásárolt, katona. Négy éve szolgálok ebben a városban, de ilyen ordast, mint ez a nő, még nem láttam a környéken. Még az őrszobára is beszökött – bugyi nélkül, gramofonszóra izélték, aztán úgy kellett átrakni a kerítésen. Én a maga helyében most rendelnék egy taxit Nyíregyházáról, és azon menekülnék el ettől a nőtől.

A vér a fejembe szállt, de nem akartam válaszolni. Kezemet a sapkámhoz emeltem, és engedélyt kértem a távozásra, az őrmester legyintett, csak menjek. Zsuzsának nem akartam szólni erről, elhatároztam, hogy egész este jókedvű leszek, mintha semmi sem történt volna.

Moziba mentünk, izgalmas filmet játszottak, egy férfi hatalmas, foltos tigrissel birkózott, Zsuzsa sikoltozott, elkapta a kezemet, és a mellére húzta. Nem néztem rá, azon tűnődtem, már hányadik férfi vagyok, aki így átfoghatja? Mikor kijöttünk, a mozi előcsarnokában többen is köszöntek neki, úgy láttam, mintha egy suhanc még rá is kacsintott volna. Kitéptem a karomat a szorításából, úgy mentünk egymás mellett, csak sokára kérdezte meg, hogy mi bajom van. Átkozódva szidni kezdtem, elmondtam rá mindent, amit az őrmestertől hallottam, és amit én magam is hozzágondoltam.

Zsuzsa nem válaszolt, magához szorította a retiküljét, sarkon fordult, és himbálódzó járással elment, egész magatartásából azt lehetett érezni, hogy nem vagyok túl fontos a számára.

Ma már tudom, hogy nem kellett volna utánarohanni, talán az egész életem nyugodtabban alakult volna, de én akkor az elkövetkező szombat és vasárnap estékre gondoltam, úgy tűnt, mintha majd üres és sötét szobákon kellene átvonulnom, s lábam szinte magától vitt Zsuzsa után.

Egy újságos bódénál értem utol, megcsókoltam, és bocsánatot kértem tőle. Engedte magát átölelni, de közben unatkozó, nemtörődöm arcot vágott. Újra beültünk a Don-kanyar vendéglőbe, sört ittam, ettől a legrosszabb, szomorú részegség jött rám, mintha már végképp elvesztettem volna Zsuzsát, és vele együtt az egész életemet. Sírtam, és még annak is örültem, hogy sírni tudok, ekkor Zsuzsa megcsókolt.

– Fizess, és menjünk.

Belém karolt, és ő vezetett, behunyt szemmel csókoltam az arcát, nem tudtam, hová tartunk.

A kapu előtt álltunk meg, melyen most is ott lebegett a cédula: „Tojás, méz, gyümölcs kapható”. Zsuzsa ujját az ajkára tette, és előrement, körbejárta az udvart, úgy látszik, nem talált semmi zavarót, mert intett, hogy kövessem. Lábujjhegyen elsurrantunk a nyári konyhát eltakaró, még világos függöny előtt. Zsuzsa óvatosan kinyitott egy lécajtót, és a kert gyümölcsfái között mentünk tovább, egyszer megbotlottam az öntözőkút karimájában, vártunk néhány pillanatig, de bent a házban semmi sem moccant a zajra.

A kert mélyén fából készült, nagy szerszámos kamra állt, lakat lógott rajta, Zsuzsa előkereste a kulcsot, egy lapos cserép alól. Beléptünk. A kamrában édes almaszag terjengett, az öregasszony itt, a padlón halmozta fel tavalyról megmaradt almáit, némelyik már megrepedt saját túlérett levétől. Az édes alma viasz és faseb-kátrány szagával keveredett össze, a fal melletti polcokon metszőolló, permetezőapparát, ládák és zsákok feküdtek.

Nem értettem, miért jöttünk ide, hiszen mozdulni sem lehetett a minden talpalatnyi helyet elborító almától, a sötétben Zsuzsára néztem, és kinyújtottam karomat a keze után, de nem értem el. Zsuzsa két zsákot vett le a polcról, és ráterítette az almákra. Kikapcsolta fehér ruhája derekán a cipzárat, lehúzta, a teljes csendben is alig értettem a szavait.

– Vetkőzz le.

Ő dobta le magáról hamarabb a ruhát. Végigfeküdt a zsákokon, fehér melle még a sötétben is megvillant. Ráhajoltam, ő magához ölelt, és ringatni kezdett. Hallatszott, ahogy az almák alattunk újra meg újra egymáshoz súrolódnak, néhány recsegve összetört.

Később Zsuzsa levett egy ponyvát a polcról és betakaróztunk, perceket aludtunk is, de aztán újból összeölelkeztünk, testünk alatt a nedves zsákok kiszáradtak és átforrósodtak, mintha lázbetegek feküdnének rajtuk. Hajnalban öltöztünk fel, elbúcsúztunk, még ki sem léptem a kapun, mikor a harang öt órát kongatott. Végigrohantam a városon, mégis elkéstem húsz percet, az őrmester közölte velem: nem akar nagy ügyet csinálni ebből a húsz percből, de arra ne számítsak, hogy a jövő szombaton kapok eltávozást.

Nem bántam. Az őrszobára be volt vezetve a telefon, ha megkértem a fiúkat, megengedték, hogy áttelefonálhassak abba a földművesszövetkezeti boltba, ahol Zsuzsa dolgozott, szombaton és még sok szombaton ezután, ha nem engedtek ki, ő jött el a kerítéshez, arcom átpréseltem a vasrács oszlopai között, úgy csókolóztunk, szabad estéinken pedig elmentünk a szerszámos kamrába, vagy Zsuzsa egyik barátnőjének a lakására.

Telt-múlt az idő, a megszokás lassan betakarta első rossz érzésemet, melytől azért soha nem szabadultam meg igazán; attól, hogy Zsuzsa nem szeret engem, nincs is szüksége rám, ha már nem lát, egy perc múlva már elfelejt, csak azért marad meg mellettem, mert valamiért kényelmesnek találja.

Eljött az ősz is, számomra a katonaságnál már a második, tudtam, novemberben, ha megérkeznek az újoncok, leszerelek, visszatérhetek majd Budapestre. Nem akartam becsapni magam, hogy odahaza majd megjavul a sorsom, emlékeztem rá: az estéim otthon is éppoly magányosan teltek el, mint itt, mielőtt Zsuzsát megismertem, és ebben nem történhet semmi változás, hosszú töprengés után elhatároztam, hogy elviszem őt magammal.

Megkértem a kezét az anyjától, az anyja kiköpött maga elé, és azt mondta, hogy vigyem csak, jöhettem volna korábban is, mikor Zsuzsa még csak egyéves volt. Kérdezte, akarok-e valami stafírungot, mert van egy ócska előszobafala, ha akarom, szívesen nekem adja.

Leszerelés után együtt utaztunk haza, anyám látszólag szívesen fogadta Zsuzsát, de én láttam a szemén, hogy nem tetszik neki. Ez talán nem is Zsuzsa arcának vagy viselkedésének szólt, anyám még a Tündér Ilonán is talált volna valami kivetnivalót, azt szerette volna, ha én örökké vele maradok. Nem akartam megmagyarázni neki, hogy én a fia vagyok, és nem a férje, de elhatároztam: ahogy lehet, eljövünk hazulról.

Házat szerettem volna építeni. Sokan kérdezték tőlem: minek egy pesti embernek ház, miért nem veszek inkább öröklakást, de ez is valami paraszti vonás lehet bennem, én csak a saját házamat érzem a magaménak, és mindig abban szerettem volna élni. Még azon az őszön elkezdtük gyűjteni a pénzt. Zsuzsa itt Pesten is egy zöldségboltban dolgozott, én pedig visszakerültem a régi nyomdába gépszedőnek. Megkaptam a bevonulás előtti tizenkét forintos órabért, állandó éjszakás beosztásba kértem magam, ez is hozott rá tíz százalékot, ketten Zsuzsával együtt megkerestük a három és fél – négy darab ezrest.

Elhatároztuk, hogy Zsuzsa fizetéséből élünk, az enyémet félretesszük a házra. Mindketten bent ettünk a munkahelyünkön, Zsuzsa a vacsorát, én az ebédet elintéztem parizerrel vagy köményes sajttal – anyámtól nem akartunk elfogadni semmit. Szórakozni sem jártunk, mielőtt bementem volna a nyomdába, sétáltunk egy-két órát, ha esett az eső, behúzódtunk egy mozi előcsarnokába vagy az éjjel-nappali Közértbe.

Nincs mit hazudnom: nehéz élet volt. A városban, azt hiszem, már csak én egyedül hordtam régimódi, bő szárú nadrágot, de hát nem tellett újra, Zsuzsa szegény pedig még nehezebben viselte el ezeket az időket: ő is kikopott a ruháiból, lefogyott, könnyen dühbe jött, szidott mindenkit, ilyenkor alig lehetett lecsillapítani. Esténként nehéz szívvel búcsúztam el tőle, azzal vigasztaltam magam: majd ha meglesz a ház, ő is rendbe jön.

A következő nyárra összegyűlt tizenhatezer forintom, bent a nyomdában kértem kölcsön még kilencezret, vettem fel OTP-t, és júliusban hozzáláttam az építkezéshez. Az éjszakás beosztásom megmaradt, nappal a házon dolgoztam, hogy mikor aludtam, azt az Isten inkább tudja.

Minden fáradságnál jobban bántott azonban, hogy Zsuzsa nem tudja visszakapni a jókedvét, hiába vigasztaltam: télen már a saját házunkban lakunk, ő nem szólt, csak nézett messzire, mintha az egész ház nem érdekelné, néha eszébe jutott egy-egy régi táncszám, azt dúdolgatta, ismételgette egész nap. Örültem, mikor a közvetlen szomszédságunkban egy másik pár is házat kezdett építeni, szomszédok közt, gondoltam, talán Zsuzsa is vidámabb lesz.

Úgy is történt, ahogy képzeltem. Vékony, a szomszéd férfi – magas cigányarcú ember volt – ismerte azokat a táncszámokat, melyeket Zsuzsa szokott énekelni, néha letették a vödröt, és táncolni kezdtek, ilyenkor Vékonynéval mi egymásra néztünk, mosolyogtunk, hogy milyen jókedvük van. Zsuzsa a munkához is kedvet kapott, előfordult, hogy éjszaka is kint maradt a házban, nem messze fent a műúton égett egy lámpa, annak a fényénél dolgozgatott.

Elmúlt a nyár, az építkezésünk szépen haladt előre. Már szeptemberben egy éjszaka bent a nyomdában elromlott az elektromos központ, kialudtak a lámpák, gyertyafénynél vártunk egy keveset, de aztán hazaengedtek minket. Na, mondom magamban, legalább kimegyek a házhoz, úgy tudtam, Zsuzsa is kint tölti az éjszakát. Az utolsó villamossal utaztam ki Újpestre, kerestem a házban Zsuzsát, de nem találtam. Átmentem a szomszédba, csak Vékonyné dolgozott a falak között, kérdezem:

– Nem látta a feleségemet?

– Ma este nem jött ki.

Gondoltam, biztos rosszul érezte magát, és otthon maradt. Én már nem akartam hazamenni, nem is kaptam volna villamost, nekiláttam a munkának. Már éjfél után Vékonyné átkiabált, hogy süt szalonnát, ha éhes vagyok, menjek át. Először arra gondoltam, azt mondom, nem vagyok éhes, az ember ne fogadjon el még a szomszédaitól sem szívességet, de hát kimaradt az üzemi étkezés, reggel ettem utoljára, gondoltam, néhány falat nem számít.

A szomszéd ház előtt kis petróleumfőző égett – ez olcsóbba jött, mintha fával tüzelnének, a lábasban már sercegtek a szalonnaszeletek, Vékonyné egy villával forgatta őket, és tojást sütött a zsírba. Csak úgy átfutott rajtam a gondolat, hogy Zsuzsával már egy éve vagyok együtt, de kétszer se főzött nekem, még ha megkértem rá, akkor sem. Ma este különben is nagyon tetszett nekem ez az alacsony, de erős, barna kontyú asszony, amerre ment, amit csinált, abban mind nagy biztonság rejlett, azon tűnődtem: az ő kezébe csakugyan lerakhatja egy férfi az életét. De aztán elhessegettem minden ilyen elképzelést, neki ura van, nekem feleségem, nem illik ez hozzánk.

– Hát Vékony úr merre van? – kérdeztem, míg óvatosan harapdáltam a forró szalonnát.

Az asszony úgy nézett vissza rám, mintha nekem nagyon jól kellene tudnom, hogy az ő férje merre jár, de látva értetlenségemet, vállat vont.

– Elment valamerre.

– Éjszakás?

– Nem éjszakás.

– Akkor biztos valami dolga van.

– Biztos.

Jól van. Ettünk tovább. Az asszony gyöngyházas fedelű órát hordott a karján, kérdeztem, hol vette. Vékonyné elmesélte, hogy tavaly nyáron Nyugat-Németországban járt a rokonainál, azoktól kapta. Kérdezem:

– Hogy élnek kint?

– Hát a háztartásukban mindent gépesítettek, gyönyörű parkett, televízió, de reggelire nem esznek mást, mint két szelet vékony sonkát, amit a szeletelőgépük levág, vagy egy kis dzsemmet, de csak épp annyit, hogy bepiszkolja a tányért. Ha a magyarok így ennének, mindenkinek villája volna már. Igaz, hogy nem bírnák a munkát, a németek, ha meg kell emelniük három szál deszkát, már szédelegnek.

Így beszélgettünk sokáig, észre sem vettük, hogy a vízművek fölött már hajnalodik. Reggel hazamentem, kérdezem anyámat, hol van Zsuzsa? Azt mondja, már bement dolgozni, és épp olyan sokatmondó arccal nézett rám, mint előző este Vékonyné. Ezt sem értettem, meg van bolondulva a világ, gondoltam, és lefeküdtem aludni.

Már el is felejtettem az egészet, mikor vagy két héttel később keresnek bent a nyomdában. Lemegyek a portára: Zsuzsa egyik munkatársa áll ott.

– Kedves Négyesi elvtárs – mondja nekem –, legyen szíves, adja meg a háromszáz forintomat, mert a feleségétől, úgy látszik, hiába kérem.

– De kedves asszonyom, én nem tudok arról, hogy a feleségem kölcsön kért volna magától.

Erre mutat egy cédulát háromszáz forintról, megnézem: csakugyan Zsuzsa írta alá, mit volt mit tennem, ki kellett fizetnem. Reggel megkérdeztem Zsuzsát, mire kellett neki a pénz.

– Azért kellett, mert utállak, gyűlöllek téged. Utálom minden napunkat, a skótságodat, az ügyetlenségedet. Hogy olyan, de olyan nagy paraszt vagy. Ha tudtam volna, hogy börtönbe hozol, inkább otthon maradtam volna, de nem hagyok rabot csinálni magamból, vedd tudomásul, hogy most rögtön elmegyek, ilyen férfit fogok találni magamnak.

– Én azt hiszem, már találtál is.

– És ha találtam? Mi közöd van hozzá?

Nem figyeltem rá tovább, odamentem a szekrényhez, tízezer forintot tartottunk a lepedők között egy régi bőrtárcában, kettéosztottam, ötöt beledobtam Zsuzsa retiküljébe, és hátat fordítottam neki, nem sokkal később meghallottam, hogy becsukódik mögötte az ajtó.

A veszekedésre bejött anyám. Örült, hogy Zsuzsa elment, bólogatott: ő már régen tudta, hogy megcsal engem, méghozzá a saját jövendőbeli szomszédommal, Vékony Andrással. Ismerősök látták őket a vendéglőben, összeölelkezve az utcán. Csak most értettem meg Vékonyné különös tekintetét, amikor egyszer azt kérdeztem tőle, merre jár az ura.

Fogtam a megmaradt ötezer forintot, és beültem vele egy kocsmába. Eszembe se jutott, hogy a házat tovább építsem, már nem volt minek, és nem volt kinek, gondoltam, addig iszok, amíg egy fillér marad belőle.

Így is történt. Anyámhoz soha többé nem mentem haza, a munkahelyemet viszont megtartottam – mintha belül maradt volna bennem valami tartás, hogy még egy darabig élni kell. – Naphosszat taxi várakozott rám a kocsma előtt, az vitt be este a nyomdába. Ott aludtam a kocsmaasztalra borulva, majd hátra vittek a pincérek öltözőjébe, inget, ruhát nem cseréltem, a régi szinte már lerohadt rólam. Az ötezer forint három hétig tartott ki, megkaptam a fizetésemet, azt is elittam.

Azt nem kell külön mondanom, hogy egész idő alatt Zsuzsára gondoltam, beszélgettem elképzelt arcával. Azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy szívében soha nem tartozott hozzám, idegennek érzett, még a legforróbb pillanatokban is keresztülnézett rajtam, de hiába mondogattam, ettől nem enyhült semmi.

Tíz nap alatt elfogyott a fizetésem is, inni pedig akartam tovább, két napig éltem a pincérek kegyelméből, aztán eszembe jutott, hogy van még nekem pénzem, ott a ház! Az utolsó húszasomon, amit a kabátzsebemben találtam, kivitettem magam Újpestre, körbejártam a házat, csakugyan akadt ott elég tégla, cserép, deszka, amit eladhatnék, csak azt nem tudtam, ki veszi meg ilyenkor, december elején. Hullott a hó, kilométerekre nem látszott ember sehol, az összes többi házon már abbahagyták a munkát, olyan sötétek voltak, mint egy falusi kálvária stációi, csak a szomszéd házban, Vékonyéknál égett egy petróleumlámpa, oda viszont nem akartam bemenni.

Arcomon elolvadt a hó, fáztam, és lassan felhergeltem magam: miért ne mehetnék én be Vékonyékhoz? Ha a férfi otthon van, jól összeverjük egymást, ha pedig elment, az asszonytól nincs miért bocsánatot kérnem, nem tehetek róla, hogy a feleségem elcsábította az ő urát, én is pont olyan egyedül maradtam, mint ő.

Átvágtam a kertnek meghagyott réten, a ház még nem készült el, de Vékonyné már felhúzott néhány ideiglenes közfalat, az egyik sarkot lakhatóvá tette. Benéztem a kis ablakon: már végleg kiköltözhetett ide, mert holmija ott feküdt a padlóra leterített papírokon. Vékonyné egyedül volt, egy ablakkeretet próbált megszegezni, kopogtam és benyitottam.

– Jó estét. Nem akarja megvenni az anyagomat? Van cserép, tégla, deszka, minden, ami kell.

Vékonyné nem lepődött meg a jöttömön, mintha számított volna rá, hogy valaha visszatérek, intett.

– Megveszem, de mit érek vele? Egyedül úgysem tudom folytatni a házat.

Csak most nézett rám, az ő tekintetéből éreztem meg először, mennyire lezüllhettem egy hónap alatt. Az ingemhez nyúltam, de aztán csak legyintettem a kezemmel, nem akarok már én tetszeni senkinek sem.

– Nem éhes?

– Nem.

És azt hittem, hogy kiesik a gyomrom a helyéről. Az asszony úgy tett, mintha nem hallotta volna a válaszomat, most is szalonnát rakott fel a petróleumfőzőre, helyet mutatott egy matracon. Leültem, reszkető kezemet kinyújtottam a kék lángok felé. Vékonyné tányérokat hozott és kenyeret, közben csendesen mondta:

– Adja ide a kabátját.

Míg ettem, felvarrta rá a gombokat.

– Hány gomb hiányzik róla? – kérdezem.

– Három.

– Azt mondják: „Ha három gomb hiányzik a ruhádról, itt az ideje, hogy megnősülj, ha pedig házasember vagy, akkor elválj.”

– Lehet, még nem hallottam.

– És ha én segítenék magának, akkor megveszi a téglát és a deszkákat?

– Akkor meg. Akar segíteni?

– Akarok.

– De ha úgy is kint dolgozik, akkor jobb volna, ha maga is ideköltözne, majd elalszik valahol. Nincs értelme, hogy minden nap ki-be villamosozzon. Kér még egy szelet kenyeret?

A nagy orrú ember elgondolkozva ütögette állával az ásó nyelét.

– Így volt, így volt ez és nem másképp. Aztán végleg ideköltöztem, felépült a ház, és összeházasodtunk Erzsivel. Megvan mindenünk, most vettünk televíziót, motorkerékpárt, hiába, ő az én igazi asszonyom. Zsuzsáról csak néha hallok, azt mondják, már délelőtt is iszik rumot, elkerülöm azoknak a kocsmáknak még a környékét is, ahol látták, mert nem szeretett, nem bánt velem szépen, én is elfelejtem őt lassan, már alig-alig jut az eszembe, de ha meglátnám, és sokáig nézném, ma is éppen úgy elindulna felé a kezem, mint abban az édes almákkal teli szerszámos kamrában, ahol csak az ő fehér ruhája világított.

A sötétkék ruha

Nyár derekán gyakran vonultak át a téren ballagó középiskolások: matrózblúzos lányok, régimódi esernyővel, sötét ruhás fiúk mezítláb és cilinderben. Megjelenésük mosolyt váltott ki a Kiskörben álldogálókból, csak Sas Dezső, egy fiatal, de már nyomott kedvű és hallgatag férfi nézett utánuk tűnődve. Kivárta, amíg megtárgyaljuk az érettségit, a nehéz egyetemi felvételiket, majd köhintett, jelezve, hogy ő szeretne beszélni.

– Ha jól számolom, most tizenkét éve érettségiztem. Tizenkét év nem nagy idő a világ életében, de meg kell mondanom, kedves uraim, én nem mezítláb mentem keresztül a városon, bár összesen egy pár cipőm volt, nem hat-hét, mint a mai fiataloknak.

Apám fuvaros volt S. borsodi bányászvárosban, de az emeléstől sérvet kapott, és nem szállhatott bakra többé. Már az is szép volt, hogy egyáltalán iskolába járatott, arra igazán nem tellett, hogy sötét ruhát csináltasson nekem az érettségire, a saját régi ünneplőjét adta ide a százötven kilós ember, képzelhetik, hogy állt rajtam a kabát, szárnyát átdobhattam volna a vállamon, akár a spanyol lovagok. Egy szabó úgy-ahogy rám igazította, de a foltokkal meg a pecsétekkel ő sem tudott kezdeni semmit.

Mindegy, leérettségiztem, sőt az egyetemre is felvettek, az igazság kedvéért meg kell mondani: ez sokkal könnyebben ment, mint mostanában. Mindenáron tanár akartam lenni, hogy hazamehessek tanítani S.-be, úgy éreztem, én másképp tudnék foglalkozni a bányászok gyerekeivel, mint azok, akik csak a TÜKER pincéiben láttak szenet.

Feljöttem Pestre, diákszállóban helyeztek el, háromszázötven forint ösztöndíjat kaptam, ebből százötven lement a menzai ebédre-vacsorára. Mulatságra nem tellett a maradék pénzből, a Dezső napot is úgy ünnepeltük, hogy egy üveg asztali fehérbe cukrot öntöttünk, és egy autószifonban szénsavat engedtünk bele, így már ki lehetett nevezni pezsgőnek vagy legalábbis habzó bornak. De ha meggondoljuk, nem enni és inni jöttem fel Pestre, hanem tanulni. Ha végképp nem volt pénzem, még mindig kimehettem vagont pakolni a józsefvárosi pályaudvarra, reggel, mikor ideadták a százötven forintot, ránéztem a nagy, fekete dombokra, gondoltam: a szén utánam jött és megsegített.

A bajok ott kezdődtek, mikor lányok után próbáltam járni, mondjuk azt az ötven forintot, ami egy báli éjszakához szükséges, még úgy-ahogy összeszedtem volna, de végképp nem tudtam mit felvenni magamra, ugyanakkor már akadtak fiúk az egyetemen, akik szmokingot csináltattak, tudtam, nem állnám velük a versenyt, inkább azt hazudtam, nem szeretek táncolni, és bennmaradtam a szálláson.

Épp a vizsgákat tettem le az első egyetemi évem végén, mikor egyszer csak levelet kapok hazulról, azt írják, férjhez megy a húgom, menjek haza az esküvőre. Igen ám, de miben? Az egész falu lesajnálna és kiröhögne, ha meglátná rajtam az apám ruháját. Ez is szép ember – mondanák –, egy éve fent él Pesten, és egy ruhát nem tudott összeszedni magának!

Beláttam: ez a nincstelenség így nem mehet tovább, elmentem a tanulmányi osztályra, kértem egy év tanulmányi halasztást, hogy anyagilag összeszedhessem magam. Itt a tanulmányi osztályon dolgozott egy jó emberem: dr. Sidlik József, tanult mestersége szerint vasúti lakatos volt, a MÁV-nál valami szerencsétlenségben elvesztette a fél karját, kártérítésért perelt, de nem bízott az ügyvédekben, inkább ő maga tanulmányozta a paragrafusokat, úgy védte magát a bíróság előtt, a felszabadulás után pedig megszerezte a jogi diplomát.

Sidlik elismerte, hogy nem tehetek másként, megadta a halasztást, de figyelmeztetett, hogy nagyon vigyázzak, mert ha valaki egyszer félbeszakítja a tanulást, az a legritkább esetben szokott visszatérni az egyetemre. Ettől magam is féltem, mikor kiváltottam a munkakönyvem, megesküdtem: egy fillért sem fogok elpocsékolni a keresetemből, csak hogy minél hamarabb tanulhassak újból.

Nincs mit szégyellni, hirtelen nem találtam más állást, a villamosvasúthoz kerültem kalauznak, ezernégyszáz-ezerötszáz forintot kerestem, de akárhogy vigyáztam a pénzre, nem tudtam többet félrerakni belőle, mint négy-ötszáz forintot. Ezt keveslettem, szabadnapjaimon továbbra is kijártam vagont kirakni, este meg nézegettem az egyetemi jegyzeteket, egyszóval nem két, hanem három végén égettem a gyertyát, ennek az lett az eredménye, hogy egyszer megszédültem, és egy éles kanyarban kizuhantam a kocsiból. Eltörtem a lábam, betegállományba kerültem, hetvenöt százalékos táppénzzel, egy hónapig éltem így, elment az összes megtakarított pénzem.

Letelt az engedélyezett idő, jelentkeznem kellett az egyetemen, még egy évet kértem Sidliktől. Ő azt mondta, ne próbálkozzak tovább, jöjjek vissza most, ne törődjek azzal, hogy nincs sötét ruhám, éljek kenyéren és levesen, de tanuljak. Én azonban bíztam benne, hogy össze tudom szedni magam, addig könyörögtem, míg engedélyeztek még egy évet.

Most már nem sokat töprengtem, mentem a nagy pénz irányába, aláírtam a szerződést a komlói Béta-aknához föld alatti munkára. A toborzási jutalomból meg az első havi fizetésemből meg is vettem a sötétkék ruhát, gondoltam: most már akár vissza is mehetnék Pestre, de akartam gyűjteni egy kis tartalékot. Jól kerestem, még azt is megengedhettem magamnak, hogy havonta egy szombat este lemenjek a „Fekete Gyémánt”-ba, később gyakrabban is udvarolgattam, átjártunk a lánnyal Sikonda fürdőre szórakozni. Meg kell mondanom, akkor már alig nyúltam az egyetemi tankönyvekhez, azzal vigasztaltam magam, ha visszakerülök az egyetemre, úgyis lesz időm átnézni a régi anyagot.

Ősz elején becsapott a bomba: megkaptam a katonai behívómat. A kiegészítő parancsnokságon bizonygattam, hogy jogilag én most is egyetemista vagyok, azt mondták, majd utánanéznek, mindenesetre addig arra az egy hétre is szereljek fel. Beöltözködtem, vártam-vártam, hogy megjön az írás az egyetemről, de aztán észre kellett vennem: az egy hétből három év lesz, jó esetben kettő.

Írtam Komlóra a szállás gondnokának, hogy vegye magához a szekrényből a kék ruhámat meg a takarékkönyvemet, és vigyázzon rá. A gondnok visszaírt, hogy milyen kék ruhát és milyen takarékkönyvet, mert a szekrényemet feltörték, nem maradt más benne, mint néhány piszkos zokni az alján. Elgondolkoztam: ha én ezt mind a szívemre veszem, nem marad más hátra, mint belebolondulni, legyintettem: így is jól van, és nem törődtem az egésszel.

A katonaságnál eleinte még számoltam az időt, hat vonást véstem a kanalam hátára, a hetedikkel meg áthúztam, de ahogy megtelt a kanál nyele, mindegy lett azontúl. Én magam lepődtem meg a legjobban, mikor az egyik nyári nap átküldtek a raktárba, hogy szereljek le.

Már csak a forma kedvéért mentem vissza az egyetemre, Sidlik doktor úgy nézett rám, mint a véres ingre, ha megvan mind a két karja, talán meg is ver. Megértem őt: vannak emberek, akiken akkor sem lehet segíteni, ha a jóakaró beleszakad az erőlködésbe. Képzeljék el, kedves uraim, még egyszer elintézte, hogy ősztől visszamehessek az egyetemre.

A nyáron bent laktam a diákszállóban, utóvizsgára készülő diákok között, a legidősebb is fiatalabb volt nálam legalább három évvel. Próbáltam nézegetni a jegyzeteiket, de nem sokat értettem már belőlük. A tanév elején aztán végképp rájöttem, hogy nincs már nekem fejem a tanuláshoz, előadások közben kibámultam az ablakokon, és álmodoztam, az is előfordult, hogy elaludtam. Egy szép nap fogtam magam, és anélkül hogy szóltam volna Sidliknek, megszöktem. Hogy ne jussak túl messzire a széntől, elkerültem egy TÜKER telepre felügyelőnek.

Magam is csodálkoztam, milyen gyorsan elfelejtettem az egyetemet. Teltek-múltak az évek, megnősültem. Spórolós lányt vettem feleségül, már nem tartoztam azok közé, akikről azt mondják: „Ha nagymosás van náluk, nincs rajta gatya”, de egy sötét ruhára valahogy soha nem tellett. Persze, valamilyen hat-nyolcszáz forintosat vehettünk volna, de ha eddig vártam, most már egy igazán szépet szerettem volna. Közbejött azonban a gyerek, lakást kellett szerezni, bútort, mindig elment a pénz. Végre is tavaly csináltattam egy sötétkék ruhát.

Vittem hazafelé, még a karom sem moccantottam, nehogy gyűrődjön, de egyszer hirtelen eszembe jutott, voltaképpen hová is fogom felvenni ezt a ruhát. Apám-anyám már meghalt, húgaim haragszanak rám, mert még az esküvőjükre sem mentem el, barátaim nincsenek, feleségem pedig be nem tenné a lábát egy szórakozóhelyre. Így hát bekerült a szekrénybe, és ott lóg a molyoktól védő olajfacsokrok között, titokban mindig abban reménykedem, ha egyszer kinyitom a szekrény ajtaját, nem találom ott már a sötétkék ruhát.

A fattyú

A Kiskör sakkozói között majdnem minden este ott üldögélt egy alacsony, őszülő, vörös hajú öregember. Hat óra felé érte jött a fia, egy hatalmas, kövér lakatos. Beálltak a kocsmába, ittak egy korsó sört, aztán a fiú hazament, az öreg pedig vacsoráig kint maradt a téren. Egyszer azt kérdezi tőlem:

– Mit szól, elvtárs, a fiamhoz, ugye, belevaló gyerek?

– Hát igen – mondtam bizonytalanul –, nagyon hasonlít magához.

Az öregember elmosolyodott és legyintett.

– Nem kell udvariasnak lenni, tudom, hogy a fiam még úgy sem hasonlít hozzám, mint az Ave Caesar az Ave Mariához. Az volna furcsa, ha hasonlítana.

Tizenkilencben, mikor hazajöttem a frontról, a Központi Tanács leküldött szülővárosomba, a dunántúli N.-ba, hogy szervezzem meg a Vörös Őrséget, és legyek a parancsnoka. Őszintén szólva nem szívesen mentem, nemcsak azért, mert alig két hete házasodtam, de N. régi úri város volt, teli hivatalnokokkal, katonatisztekkel, tudtam, hogy nehéz dolgom lesz.

Az első héten háromszor is rám lőttek, szabotáltak, szervezkedtek, keményen kézbe fogtam az ügyeket, a bűnösöket szó nélkül lecsukattam. Hamarosan veszett híremet költötték a városban, a pap titokban kiprédikált, a tanítónő velem ijesztgette a gyerekeket, a feleségem, ha elment sétálni, mindig sírva jött haza.

Rosszul esett, de nem értem rá a lelkemet pátyolgatni, azzal vigasztaltam magam: annyi jó még van ebben a rosszban, hogy legalább a félelem visszatartja őket az akcióktól.

Mikor jött Horthy, menekülnöm kellett. Magammal akartam vinni a feleségemet is, de Katika nem vállalkozott az útra, azt mondta, gyöngének érzi magát. Igaz, ami igaz, úttalan utakon, erdőben, hegyeken átvágva futottam az osztrák határig. Bécsből írtam egy levelet a feleségemnek, hogy próbáljon utánam szökni, vártam rá három hónapot, de sem a levélre nem válaszolt, se nem jött utánam.

Bécsben nem találtam munkát, éppen favágókat toboroztak Norvégiába, jelentkeztem, és nekivágtam a világnak. Bizony a világnak, mert Norvégia után Dánia jött, Svédország, Németország, Svájc. Néhol meg is telepedhettem volna, de én nem akartam. Nekem van hazám: a proletár Magyarország, ahová én visszatérek, van feleségem, aki vár engem. Bár Katika soha egy sort sem írt utánam, gondoltam, olyan a világ odahaza, hogy nem teheti.

Harminckettőben a Le Havre-i kikötőben dolgoztam mint rakodó. Egyik este a matrózkocsmában egy városombeli gyerekkori pajtásommal találkoztam. Amerikába tartott szerencsét próbálni. Meghívtam egy liter borra, közben faggattam: mi újság otthon, látta-e a feleségemet? Bizonytalanul felelgetett, láttam, valamit titkol, fizettem neki még egy liter bort, ez aztán megoldotta a nyelvét.

– Gábor – mondja –, neked gyereked van otthon. Fiad.

Megdöbbentem. Kati nem szólt nekem róla, hogy teherben van.

– Mennyi idős?

– Tízéves. Huszonkettőben született.

Akkor semmiképpen sem lehet az én fiam, hiszen én még tizenkilencben eljöttem Magyarországról. Többet a pajtás sem tudott, kivel feküdt össze Katika, kivel nem, de arra megesküdött, hogy a gyereket az én nevemre íratták, Petrovszky Gábornak hívják, épp úgy, mint engem.

Akkor elhatároztam, hogy ha valaha is hazajutok, agyonütöm az asszonyt is, a fattyút is, aki az én nevemet meri hordani.

Jött Belgium, Hollandia, majd jelentkeztem a spanyol háborúba, aztán újra Franciaország, Hollandia. Így tudtam meg, hogy a feleségem időközben meghalt. Jobb neki – gondoltam –, mintha találkozott volna velem. A sok országon keresztül úgy gyűlt a csontjaimban a fáradtság, mint a hordóban az esővíz, már csak az a vágy éltetett, hogy legalább a fattyún megbosszulhassam magam.

Negyvenötben az első visszafelé tartó katonai vonattal vergődtem haza szülővárosomba. Az Isten tudja, hogy történt, mégis az egész város tudta, hogy jövök, vagy száz ember várt a vasútnál. Kihoztak elém egy huszonkét éves fiút, aki úgy se hasonlított rám, mint én Ferenc Józsefre, ujjukkal ráböktek: ez a fiad, Petrovszky.

Néztem az arcukat: régi ellenségeim megöregedett arca, már csak a szemük élt a ráncok között, teli kárörömmel, látni akarták, hogy ütöm agyon a fattyút, a szégyenem nyomát. Az egyetlen embert a várakozók között, akinek a tekintetéből emberség látszott. Meggondoltam: mit tehet az egészről? Ő úgy várt engem, mintha csakugyan az apja lennék. Elszántam magam, odaléptem hozzá, és átöleltem.

– Örülök, fiam, hogy látlak, és hogy ilyen jóvágású legény lettél.

Azzal, le sem köpve a várakozók csalódott pofáját, belekaroltam a fiamba; és elmentünk haza. Együtt lakunk, együtt dolgozunk, és minden apának kívánok olyan gyereket, mint az én fiam.

A zöld-fehér menyasszony

Még véget sem ért a Népstadionban a mérkőzés, mikor a gyalogosan hazafelé tartó drukkerek első hulláma már átvonult a téren. Ők nem bíztak abban, hogy az eredmény megváltozik, és átkozva csatáraik tehetetlenségét, a hármas sípszó előtt otthagyták a meccset. Egy félóra múlva követték őket az ellenfél szurkolói, akik végig kitartottak, és megéljenezték győztes csapatukat, majd egy órával később jöttek azok, akik útközben megálltak egy fröccsre.

Már az utolsó is régen hazaért, a környékbeli ablakok elsötétedése jelezte, hogy bekapcsolták a televíziókat, mikor magányosan, lehajtott fejjel, fütyörészve megjelent a Kiskör padjai között H. Kovács. Viseltes, zöld ruháját, fehér ingét és tornacipőjét – mindig csapata, a Ferencváros színeit hordta – elborították a foltok és a pecsétek, csak sötét haját tartotta aggodalmas rendben, most is vastagon le volt olajozva. Bár a Fradi ma kikapott, ő megvárta a csapatot a Népstadion előtt, a busz ablakain felszólt a játékosoknak, hogy nem számít a mai vereség, mert így is bajnokok lesznek, aztán beállt egy kocsmába, és leitta magát.

H. Kovács megjelenésére sokan elhúzódtak, nem tudták elviselni rikácsoló kötekedéseit csapata védelmében, forintos tarhálásait, barátai nem voltak, még a többi Fradi-drukker sem fogadta be maga közé. Mások viszont közelebb jöttek, mert Kovács lendületesen és színesen tudott hazudni, ezért is ragadt neve elé a H. betű.

Megállt a pad mellett, zsebre vágta a kezeit, és széttette a lábát.

– Mit röhögnek, okos Mikulások? Doktor Schön Ubul vagyok, öt forintért óránként vállalom a gyógyításukat.

– Inkább a Fradit gyógyítsd, hallom, az egész stadion teli volt törött aranylábakkal.

H. Kovács legyintett:

– Magukkal fogok én vitatkozni a futballról? Akik nem tudják, mi a különbség a szervita rend és a rendszervita között? Értsék meg, jobbszélső nélkül nem lehet játszani, a modern futballban minden a jobbszélsőre van alapozva.

– A Fradinak, mióta él, nem volt jobbszélsője. A Budai is a Honvédben lett játékos.

H. Kovács felvetette a fejét:

– De volt egy, még tíz évvel ezelőtt. Szentirmaynak hívták.

– Sosem hallottam a nevét.

– Én tudnék mesélni róla. Meghívnám az urakat egy fröccsre, de nem akarom felváltani az új hetvenöt forintosomat.

Megértettük, a történet ára egy fröccs, átmentünk a kocsmába, H. Kovács kiitta a poharát, egy cigarettát kért, és rágyújtott:

– Az urak még biztosan emlékeznek az én menyasszonyomra.

– Menyasszonyod? Sohase láttunk téged nővel. Még egy nőstény kutyával sem.

– Ha maguk jobban tudják, én be is fejezhetem.

– Rendben, volt menyasszonyod.

– Szentirmay Sárának hívták.

– Szentirmay? Úgy, mint a jobbszélsőt?

– Igen. Szőke, kék szemű lány volt, tizenhét éves, gömbölyű itt és ott, de róla lehetett volna megfesteni az ártatlanság szobrát. Kint az Angol parkban találkoztunk, ott én akkoriban vezető állást töltöttem be.

– Igen, a Hullámvasúton voltál sofőr.

H. Kovács dühtől szikrázó szemmel megállt:

– Ha még egyszer valaki közbeszól, elmegyek. Maguk akkor még nem ismertek engem, fiatal voltam és elegáns, valódi antilopcipőt hordtam és kék selyeminget, mint a velszi herceg. De ebből elég legyen ennyi. Szóval egyik nap Sárika bejött az irodába, sírt, hogy valaki ellopta tőle az erszényét, segítsek megkeresni. Tudtam, hogy ami nálunk elveszik, az már nem kerül meg, kérdeztem, mennyi pénz volt az erszényben? Száz forint. Megsajnáltam a kislányt, odaadtam neki a százast a saját zsebemből, minden jót, kisasszony, örvendtem a szerencsének.

Múltak a napok, már el is felejtettem az ügyet, mikor beállít hozzám egy magas, ősz hajú férfi: Szentirmay Sándor főmérnök vagyok. Köszönöm, uram, hogy ilyen rendesen viselkedett a lányommal, Sárika azóta folyton magáról beszél. Természetesen visszahoztam a pénzt, és engedje meg, hogy vasárnap meghívjam magát ebédre. Tetszett nekem a lány, mondtam: nagyon köszönöm, ebédre nem mehetek, mert Fradi meccs lesz, de ha a meghívás vacsorára is érvényes, akkor nagyon szívesen. Uram, jöjjön, amikor akar, nálunk mindig szívesen látott vendég lesz.

Elképzelhetik, hogy minden nap küldtem virágot a kislánynak, vasárnap pedig meccs után hazamentem, volt még egy kis fürdősóm: encián és fehérorgona illatú, azt beleszórtam a vízbe, fürdés után gálába vágtam magam: zöld nyilas, fehér zokni, arany-kézelőgombok, egy kis olaj a hajra, közben elmúlt az idő, telefonáltam taxiért.

Szentirmayék már vártak, az asztal megterítve nehéz damasztabrosszal, rajta ezüstkanalak, villák és salátáskések. Foglaljon helyet. Nemsokára jött Sárika a vacsorával, nem akarom részletezni a menüt, elég legyen annyi, hogy kilencféle halból főztek halászlét, utána disznósült, marhasült, libasült, velőscsont és lángoló csokoládés palacsinta. Folyton kínálgattak, de én, persze, mindenből csak egy falatot ettem, az ember nem azért megy vendégségbe, hogy telezabálja magát.

Vacsora után a szülők magunkra hagytak minket Sárikával, látták rajtam, hogy én nem tartozom azok közé, akik meglátnak egy nőt, és rögtön azt mondják: jó napot kívánok, mi a hozzáállása a nemi kérdéshez? Sárika zongorázott, zenéről beszélgettünk, kérdeztem, gyakran jár-e színházba, azt felelte: igen, akkor, mondom, bizonyára már untatja, nem volna-e kedve kijönni vasárnap a Népstadionba?

Sárika még sohasem járt meccsen, de jobban élvezte, mint a hétpróbás, öreg futballrókák, összeveszett a szomszédunkkal, mert azt mondta: a Fradi lesből rúgta a második gólját, bár a kislány két órával azelőtt még azt sem tudta, hogy a lest eszik-e vagy isszák.

Meccs után csillogó szemmel kért, hozzam ki őt máskor is, én ebbe szívesen beleegyeztem, nemsokára már kijárt velem a szerdai kétkapus tréningekre, sőt a tartalékcsapat, az ifi egy és ifi kettő mérkőzéseire is. Ott a B-közép soraiban virágzott ki a mi szerelmünk, kéz a kézben ültünk a zöld-fehér zászló alatt, biztattuk a csapatot, egy-egy gól után a szemébe néztem, és megcsókoltam, azokban az években pedig nem két-három gól esett egy meccsen, mint mostanában, sohasem felejtem el például azt a lángoló szerelmes délutánt, mikor tizennégy-kettőre vertük a Szegedet.

Egyszer ebéd után az öreg Szentirmay karon fogott, és átvitt magával a dolgozószobájába, leültet egy fotelbe: kubai szivar? francia konyak? kisfröccs? – mert volt ott minden – aztán rátért a mondanivalójára. Látja, hogy mi szerelmesek vagyunk egymásba Sárikával, nincs is kifogása ellene, csak azt szeretné, ha otthagynám az Angol-parkot. Nézze, Bandi fiam, maga egy intelligens ember – mondja nekem –, van technikai érzéke is, elintézem, hogy mérnöki beosztást kapjon valahol, én tartom a hátam, amíg a diplomáját megszerzi. Beleegyeztem, hogy októberben kilépek a helyemről – szezon közben ugyanis nem tudtak volna nélkülözni –, addigra már kész íróasztal fog várni. Az öreg magához ölelt, egy selyemmel bélelt, kék bársonydobozt vett elő, kinyitotta: két jegygyűrű csillog benne, még aznap este eljegyeztem Sárikát, már abban is megállapodtunk, hogy nászútra a Fekete-tengerhez megyünk, mikor beütött a ménkű.

A ménkű úgy kezdődött, hogy egyik szerdán a partvonal mellől néztük a mérkőzést, a jobbszélső elvétette az átadást, a labda felénk szállt, épp akarom megfogni, hogy visszadobjam a játékosoknak, mikor Sárika antilop körömcipőjével jobbal kapásból akkorát rúgott belé, hogy a túloldalon a kapusnak tornázni kellett, amíg ki tudta nyomni a felső sarokból. Mondhatom, mindenki felénk nézett, sőt csodálkozva oda is jöttek hozzánk, kérdezősködtek, végül alig tudtam Sárikát kiszabadítani közülük.

Leültünk az üres tribün egyik sarkába, ott Sárika a vállamra borult, és zokogva kért: ne haragudjak rá ezért a kapásrúgásért, belátja ő, hogy ez nem nőies dolog, és engem kínos helyzetbe hozott vele, de már gyerekkora óta nem tudja megállni, hogy belé ne rúgjon egy labdába, ha felé gurul. Nyáron mindig együtt futballozott a fiúkkal, és úgy emlékszik rá, ügyesebb volt bármelyiküknél.

Megcsókoltam, megöleltem, de Sárika sehogy se tudott megvigasztalódni. Hogy jobb kedvre derítsem, kértem egy labdát a szertárostól, és átmentünk játszani az elhagyatott kis edzőpályára. Mutattam neki, hogy kell rúgni belsővel, külsővel, rüszttel, oxival, a háború előtt híres jobbfedezet voltam a FÖVTÖR-nél, többször is hívtak a nyíregyházi proficsapatba, de én csak a Fradiba akartam menni, ott viszont éppen a nagy Gábriel II., minden idők legnagyobb futballtanára, a mostani edző játszott az én posztomon.

Sárika arra kért, hogy inkább védjek, ő majd rugdos kapura. Azt hittem, hogy közelről: a hatosról vagy a tizenegyes pont környékéről fog lőni, de ő elvitte a labdát vagy huszonöt méterre, leállította, az édes, kékszemű, szőke kislány nekiszaladt, és akkora kapufát lőtt, hogy talán még mindig szedegetik a forgácsokat. Gondoltam, ez csak véletlenül sikerülhetett, újból kigurítottam a labdát, Sárika megvárta, amíg pattan egyet, majd könnyed mozdulattal a bal felső sarokba lőtt, meg se tudtam rá mozdulni.

– Csodálatos – hallottam a hátunk mögül. Visszafordulok, megdöbbenve látom, hogy a szögletzászlónál Gábriel II. áll, az egykori nagy fedezet, a mai mesteredző. Közelebb jön, gratulál Sárikának.

– MTK-játékos legyek, kedves kisasszony – ennél rosszabbat pedig egy fradista nem kívánhat magának –, ha Sipos Vilike, a mostani jobbszélsőnk megközelíti a maga lövéseit. Megengedi, kedves Kovács úr – fordult felém –, hogy kipróbáljam a menyasszonya technikáját?

Beleegyeztem, félrehúzódtam, és néztem, mit csinálnak a labdával. Felejthetetlen futballparádé volt, uraim! Gábriel II.-t nem kell bemutatnom maguknak, de azt talán el sem hiszik, hogy Sárika semmiben sem maradt mögötte, pedig – esküszöm – így történt, Gábriel II. 521-et fejelt egymás után, Sárika 522-t, még bírta volna tovább is, de nem akarta leégetni híres partnerét. Gábriel II. 1009-szer rúgott a labdába, anélkül, hogy földet ért volna, Sárika 1010-szer.

Láttam, hogy Gábriel II. kezd alulmaradni, szégyellte magát előttem, a vezérszurkoló előtt, egy végső próbát ajánlott. Belenyúlt a zsebébe, mikor elővett egy kétforintost, én már tudtam, hogy Sárika vesztett, Gábriel profi futballista korában ezzel a trükkel még varietében is fellépett. Feldobta a kétforintost négy méter magasba, majd mikor a pénzdarab esett lefelé, úgy rúgott bele sarokkal, hogy pont a zakója oldalzsebébe hullott. Önkéntelenül is megtapsoltam ezt a mutatványt.

Sárika tűnődve nézegette a kétforintost, épp mondani akartam neki: kár megpróbálkoznia, igazán nem szégyen, ha alulmarad, az a kislány már feldobta a pénzt, belesarkalt, és – nem akartam hinni a szememnek – az pont pepita kiskosztümje felső zsebében kötött ki. Gábriel II. kért minket, hogy ne beszéljünk senkinek erről az ügyről, mert számára nagy presztízsveszteséggel járna, de ha Sárika játszani akar, bármelyik tréning után szívesen foglalkozik vele, bár sok tanulnivalója nincs, olyan futballtehetség, mely minden évtizedben egy, ha születik.

Az edző fejét csóválva elment, én leesett állal néztem Sárikára, akkor sem döbbentem volna meg jobban, ha kiderül róla, hogy ő a józsefvárosi kéjgázdemizsonos óriás démon. Nem tudtam, mit mondjak, végül összeszedtem magam, és a szemébe néztem: bár jobban szerettem őt, mint az életemet, de ha úgy érzi, hogy én a karrierje útjában állok, hajlandó vagyok felbontani az eljegyzést.

Sárika sírva borult a nyakamba: hogy képzelek ilyesmit? Velem akar élni, esze ágában sincs, hogy futballista legyen, inkább térdből levágatja a lábát, szidta magát, amiért egyáltalán leállt erre az ostoba párbajra Gábriel II.-vel. Kért, hogy ne is menjünk ki többet meccsre, elég, ha rádión meghallgatjuk, én – mintha a jövőbe láttam volna – nehéz szívvel öleltem magamhoz.

Másnap felkeresett Angol-parki irodámban Gábriel II. Először csak mellébeszélt: fel lehetne-e használni az óriás kereket az erőnlét javításában, meg ilyen marhaságokat, nem szóltam közbe, kivártam, amíg rátér a lényegre. Látva, hogy velem kerülőutakon hiába próbálkozik, Gábriel II. végül is előhozta Sárika ügyét:

– Magának nem kell, hogy magyarázzam, Kovács úr, ha nem tudjuk megoldani a jobbszélső kérdést, lemondhatunk a bajnokság megvédéséről, jobbszélső nélkül a csapat féllábú óriás.

Képzelhetik, uraim, mit éreztem, mikor ilyen szavakat hallottam, a szívem ki akart szakadni a helyéből.

– És bármerre is jártunk: vidéken, külvárosi pályákon, grundokon, sehol nem találtunk olyan játékost, akivel ezt a posztot be tudnánk tölteni, illetve, illetve találtunk egyet… – mondta, és sokat jelentően rám nézett. Felálltam, kiraktam az asztalra a pénztárcámat, az órámat, melléjük dobtam a zakómat is:

– Kedves Gábriel mester, ezt mind odaadom a Fradiért, ha a csapatnak az életemre lesz szüksége, akkor sem fogok tétovázni, de a menyasszonyomat nem vagyok hajlandó feláldozni.

– Tegye el az értékeit, Kovács úr, mindezzel a csapat nem megy semmire, nekünk nem pénz kell, hanem jobbszélső. Fáj kimondanom, de nem hittem volna, hogy maga, pont maga egy ilyen csekélységet megtagad a Fraditól, mint a menyasszonya. Csalódtam magában. Minden erkölcsi felelősséget magára hárítok azért, ami a csapattal történni fog – mondta még távozóban.

És valóban, a szemem láttára sorvadt el a csapat. Valódi jobbszélső híján támadójátékuk egyoldalúvá, könnyen kiismerhetővé vált, olyan csapatok verték meg a Fradit, melyeknek még a nevét is szégyen kiejteni, mint az Abádszalóki Rézművesek, Perecesi Olajütő. Mindegyik vereséggel, mintha egy kést forgattak volna meg bennem, de a koronát mégis az tette fel, mikor az MTK a kölyök-csapatával állt ki ellenünk, és hat nullra győzött.

Nem bírtam tovább magammal, bementem a klubba, és megkerestem Gábriel II.-t:

– Uram, csináljon, amit akar, de mentse meg a csapatot.

– Rendben van, Kovács úr, ezt vártam magától, küldje ki a szerdai tréningre a menyasszonyát. Vasárnap az első bajnokin már játszik.

– De hát hogy játszhat egy nő? Hiszen a szabályok tiltják.

– Vasárnap már nem lesz nő. Miért tartjuk mi Európa legjobb sportorvosát, ha annyit se tud, hogy négy nap alatt férfivá alakítsa át?

Gábriel II. kezet fogott velem:

– Egyébként ezért az áldozatáért élete végéig ingyen páholyt biztosítunk magának a pályán. Még egyszer köszönöm a csapat nevében.

Sárikának csak annyit mondtam: szerdán menjen ki a tréningre, de a szegény kislány rögtön megértette, hogy feláldoztam őt a futballért. Térden állva könyörgött, hogy ne kelljen kimennie, nem akar futballozni, velem akar élni, olyan hűségesen kiszolgál, mint egy kutya, csak ne küldjem el. A saját kabátomba kapaszkodtam, uraim, hogy ne öleljem őt magamhoz, de a vereségekre gondoltam, melyek a csapatot már érték és érnék ezután is jobbszélső nélkül, ez erőt adott, hogy leküzdjem a csábítást. Annyira szeretett engem ez a kislány, hogy mikor ráparancsoltam, nem tiltakozott tovább, hanem elindult az Üllői úti pálya felé.

Szombat este megvettem a Sport-ot, megnéztem a Fradi összeállítását – jobbszélen már a Szentirmay név szerepelt, Sárika neve, és valóban sor is került a játékára. Nem mertem bemenni a felajánlott páholyba, mintha vérdíjként kaptam volna; az állóhelyről néztem a meccset és őt. Sárika nagyon megváltozott szerdától vasárnapig, kis bajusza nőtt, arcbőre megsötétedett, csak a szeme maradt változatlanul világoskék.

Sárika már az ötödik percben elszaladt, és éles szögből az ellenkező sarokba vágta a labdát, a közönség, mely a nevét sem ismerte eddig, őrjöngve ünnepelni kezdte, de ő nem törődött vele, visszajött a félvonalig, és kék, csodálkozó szemével szomorúan rám nézett.

Az eltörött csavar

Ezen az estén ismét H. Kovács mesélt.

– Ha a Fradi ifi Angyalföldön vagy Újpesten játszik, a 77-es busszal szoktam kimenni a meccsre. Aki ismeri ezt a járatot, tudja, hogy félúton, a Városligetnél egy sorompó zárja le, a Hosszú Türelem sorompója, mert bizony előfordul, hogy félórákat kell várni, amíg a sorompót felengedik. Ezt én már be is számítom, azon a szombaton is délre írták ki a meccset, de én már reggeli után fogtam egy jó könyvet, és elindultam.

Kilenc óra felé értünk a Hosszú Türelem sorompójához, a kútágas persze most is le volt eresztve, a vezető leállította a motort, és kiszállt, én épp a Háború és béké-t hoztam magammal, elkezdtem olvasni. Már a szereplők fele halott volt, mikor felrezzentem.

Körülnézek. Úristen, egyedül ülök a kocsiban, kint már besötétedett, egy pillantást vetek valódi Parker aranyórámra: fél nyolc. Azt hittem, hogy az autóbusz motorja ment tönkre, azért nem tudtunk továbbmenni.

Kiugrok a kocsiból, hát kiderült hogy a sorompó csörlőjében eltört a tekerőcsavar, a sorompót nem lehet feltekerni, és már tíz órája megállt itt a forgalom. Mit tehettem? Hívtam egy taxit, de a meccs már véget ért, a Fradi ifi kikapott az Újpesttől, hiába, a légifölény megszerzéséhez hiányzott az én hangom. Panaszt akartam tenni az Autóbusz Vállalat központjában, de a fogadóórák pont a kölyökcsapat kétkapus tréningjének idejére estek, és inkább hagytam az egészet.

Később kiderült, hogy nagyon jól tettem, mert csúnya dolgokba keverhettem volna magam, ha a sorompó ügyét bolygatom. Egy befolyásos barátom, a nevét nem akarom kiadni, mert nemzetközi botrány lehet belőle – bizalmasan elmondta, hogy mi történt a tekerőcsavar eltörése után.

Másnap Kovács 113 Béla vasúti pályafelvigyázó segédtiszt (magyarul bakter) elment a központi raktárba egy új csavarért, de akárhogy is kerestek, nem találtak. Ezt a csavart ugyanis csak Angliában gyártják, de mivel ott áttértek a fénysorompóra, a gyár megszűnt, a maradék csavarokat nekünk adták el pulykáért. A raktárfelelős úgy emlékezett rá, hogy Lacházán még őriznek egy elfekvő tekerőcsavart, letelefonáltak, de kiderült, hogy ott sincs, sőt ők is tudnának használni még hármat.

A pályafőnök kiballagott a sorompóhoz Kovács 113 Bélával. A pályafelvigyázó segédtiszt útközben közölté felettesével, hogy ő két kampósszeggel meg tudná javítani a sorompót úgy, hogy még évekig biztonságosan lehetne használni. Kovács 113 Béla felemelte a mutatóujját: de ennek az az előfeltétele, hogy harminc forint rendkívüli prémiumot utaljanak ki a számára, mert öt évi kihordásra kapott csizmája elszakadt, és szeretne egy foltot varratni rá. A pályafőnöknek erre nem volt hatásköre, Kovács 113 Béla vállat vont, havi kilencszáznegyven forint fizetésért neki joga van hülyének lenni.

A sorompóval más senki sem boldogult, az igazgatóság gyorsan érintkezésbe lépett a MÁVAG-gal, hogy megrendeljék a tekerőcsavart. A MÁVAG el is vállalta, hogy 1986-ra tud szállítani tizenöt millió darabot, hamarabb azonban egy felet sem.

Közben a leeresztett sorompó már kezdett kínossá válni, mert az ország autóparkjának kétharmad része ott vesztegelt a sorompó két oldalán, az élenállók már szívesen visszafordultak volna, de a kocsisor farka, amely alig hat-hét órája várakozott, még mindig bízott benne, hogy keresztüljut.

Az ügy már túlnőtt a vasúti kereteken, kénytelenek voltak értesíteni az Utak, Kijáratok és Bejáratok Operatív Főnökségét, amely a bejelentésre közölte, hogy azonnal operatív intézkedést hoz. Egy helikopterrel leereszkedett a sorompónál kilenc mérnök, negyvenegy technikus és egy segédmunkás. A mérnökök és technikusok kézről kézre adogattak egy kis kerek táblát, melyet a segédmunkás végül is felszegezett a sorompóra: „A sorompó tíz percen túl is zárva tartható”. Aztán kártyát vettek elő és kanasztáztak, fél hétkor, mikor letelt a tizenkét óra úgy, hogy a nap teljes értékű kiszállási napnak számított, elrakták a kártyát, beszálltak a helikopterbe és elmentek.

Ez az operatív intézkedés azonban nem oldotta meg a bajokat, bár az autók vezetői és utasai már egészen kényelmesen berendezkedtek. Lottóárusok és alkalmi lacipecsenye-sütők telepedtek meg a sorompónál, sőt az OTP is beindított egy öröklakás akciót Sorompó-Kertváros elnevezéssel.

Közben az Utak, Kijáratok és Bejáratok Operatív Főnöksége újabb és újabb operatív intézkedéseket hozott, megalakította a Sorompó és Tilalomfa alosztályt. A teljes alosztály kivonult kettőszáztizenhat fővel felmérni a helyzetet. Mivel ennyi helikopter már nem talált helyet a leszállásra, egy külön vonattal álltak be a sorompóhoz, kitüntetéseket osztottak ki, és reggelig tartó bált rendeztek. Végül is egy segédmunkás még egy nullát rajzolt a kerek táblára: „A sorompó 100 percen túl is zárva tartható”.

Valószínűleg továbbra is csak a nullák szaporodtak volna, de véletlenül egy külföldi delegáció vetődött el a sorompó felé, magyarázatot kért erre a különös csoportosulásra, az illetékesek elhatározták, hogy elterelő utat jelölnek ki.

Ezt a műveletet egy meglehetősen tapasztalatlan mérnökre bízták, ennek eredményeként az elterelő út egy bulgárkertészet üvegházán, egy papírkereskedésen és Ocsenás Matild nyugdíjas öregasszony konyháján vezetett keresztül. Ha az öregasszony főzött, bezárta a konyhaajtót a forgalom elől, ilyenkor a személyautók és a nemzetközi szállítókocsik a papírkereskedésben vesztegeltek. A bolti kiszolgálók örültek ennek, mert felugrott a képes levelezőlap forgalmuk, ugyanis a posta alkalmi állomást rendezett be a pénztárfülkében, ahol különleges bélyegzővel láttathatták el az itt feladott leveleket.

Ez az állapot három hétig tartott, de ekkor Ocsenás Matildot elvette régi udvarlója, Rubacugi Bálint. Rubacugi állandóan részeg volt, kanalakat vágott a konyhán keresztülvonuló autókhoz, sőt egyik nap megmakacsolta magát, és kijelentette, hogy az Isten autóját sem engedi be a lakásába többé, ha mégis bejött egy autó, dikiccsel felszúrta a kerekeit.

Mivel a sorompó még mindig zárva volt, aluljáróval próbálkoztak. Szerencsétlenségre az aluljáró bejáratánál elfelejtették kitenni a „tülkölni tilos” jelzést, és mikor az egyik autó dudája véletlenül megszólalt, az álmennyezet hatalmas darabokban levált. Később kiderült, hogy az álmennyezetet álmérnökök tervezték valódi prémiumért.

Nem maradt más hátra, mint új utat építeni. Országos tervpályázatot írtak ki. A bíráló bizottság, Grobác Dezső Ottokár főmérnök vezetésével, az egymillió forintos első díjat Grobác Dezső Ottokár főmérnöknek ítélte. Az elgondolás szerint légihíd kötötte volna össze a sorompó két oldalát.

1964 végén fel is avatták a „Ciolkovszkij–Asbóth Oszkár” légihidat, melyet az orosz és magyar aerodinamika úttörőiről neveztek el. A légihíd tervét menetközben módosították, rakétakilövő pályákat építettek helyette, a lovas kocsik számára külön zabtartóval, az autók számára pedig beépített televízióval, melyekből már felavatás előtt kilopták a képcsöveket.

De a televízió kisebb károsodása nem zavarta meg az avató ünnepség fényét. Nagyon jól mutattak a matyóföldi, hímzett bádogból készült rakéták, melyeket egy ismert szürrealista iparművész ábrái díszítettek. De a harmadik kilövésnél kiderült, hogy a kilövő szerkezet motorjában eltört egy csavar, melyet sajnos hiába kerestek a Kisrakéta Közlekedési Vállalat raktárában. Ezt a csavart ugyanis Angliában gyártják, de mivel ott áttértek a bioelektromos árammal hajtott rakétára, mely úgy működik, hogy az utas kétszer belelehel a motorra szerelt bőrzacskóba, a gyár megszűnt, az utolsó csavart nekünk adták el pulykákért.

Kovács 113 Béla pedig, aki mindezt látta a lezárt sorompó mellől, levágott egy falatot az avas szalonnából, melyet a felesége még a múlt héten csomagolt be neki, és jóízűen elmosolyodott.

Az új csillag

Az 195…-es országos bajnokság a Fradi-atléták teljes vereségét hozta, legyen elég annyit említenem, hogy Nádler az ezerötszázméteres síkfutásban úgy lemaradt, hogy a másfél órával később indított maratoni verseny mezőnyével ért be a célba. Dubovszky, a távolugrónk pedig dobbantásnál hanyatt esett, így a világtörténelemben először, negatív teljesítménnyel, mínusz huszonhárom centivel lett az utolsó. Hogy mit éreztem, mikor a Honvéd-, Dózsa-, Vasas versenyzők sorra legyőztek minket, azt hiszem, senkinek sem kell magyaráznom, akinek a szíve fölött Fradi tagsági könyv dobog.

Verseny után hazamegyek, kinyitom az ajtót, egy távirat esik le a kőre, felbontom: „Ma éjjel negyed kettő és fél kettő között keressen fel a lakásomon. Brankovics Géza, a Ferencvárosi Torna Club ügyvezető helyettes főtitkára.”

Taxiba dobtam magam és kirohantam Pasarétre, itt lakott Brankovics, egy zöld-fehér márvánnyal díszített házban. Nem volt egyedül, a fogadószobában ott ült mellette Zöld Feri, az atléta szakosztály elnöke és Fehér Zoli, az atlétaedző. Mikor megláttak engem, valamennyien felugrottak a helyükről, és egyszerre kezdtek el beszélni, végül is Brankovics ragadta magához a szót:

– Kedves, jó Kovács elvtárs! Maga régi ember, magának nem kell, hogy magyarázzam, milyen súlyos vereséget mért egyesületünkre a mai atlétikai bajnokság. Megmondom őszintén, mi tehetetlenek vagyunk. Ha ön, Kovács elvtárs, nem vállalja, hogy segít rajtunk, az elnökség testületileg lemond, aminek beláthatatlan kül- és belpolitikai következményei volnának, mert, mint tudja, hazánk fejlett sportélettel rendelkező ipari ország.

Minden szem rám szegeződött, szerényen meghajoltam:

– Uraim! Valaha magam is atletizáltam, bal kezes súlylökésben egyszer alig másfél méterrel maradtam el a középiskolás csúcstól, de arra nem vállalkozhatom, hogy a szakosztály irányítását a kezembe vegyem.

– Nem is ezt akarjuk. Mi azt várjuk öntől, kedves Kovács elvtárs, hogy hallatlanul éles hatodik érzéke révén egy, esetleg két kiugró tehetséget fedez fel szakosztályunk számára.

Elvállaltam a megbízatást. Kivettem előre hét évi szabadságomat, összesen három és fél hónapot, és elindultam tehetségeket keresni. Meg kell mondanom, nem jártam szerencsével, ahogy telt az idő, egyre inkább feladtam a reményt, pedig néha még az éjszaka is az utcán talált.

Már a szabadságom utolsó hetében, egyszer a Ranolder utcában sétáltam, tizenegy óra elmúlt, erre onnan emlékszem, hogy egy tömzsi, széles vállú fiú egy forintot kért tőlem kapupénzre. Szórakozott pillantással felmértem: ilyen alakkal legfeljebb dobóatléta lehet, annak is közepes, az ő kedvéért igazán nem fogom felváltani az új hetvenöt forintosomat, nem adtam neki egy vasat sem.

A fiú megrázta a fejét: nem baj, úgyis nyitva van az ablak. Azt hittem, fel akar mászni az esőcsatornán, de ő a falhoz lépett, tenyerét hátratámasztva nekirugaszkodott, és nagyot dobbantva beugrott a szemközti ház első emeleti ablakán. Mit mondjak: lehet, hogy nem volt háromméteres ugrás, de mindenesetre nem járhatott messze az érvényes világrekordtól.

Dörömbölni kezdtem a kapun, nyissák ki, szerencsére, a házmester régi Fradi-játékos volt, az egykori Jascsák–Steinitz–Podhola fedezetsorból a Podhola. Kértem Podholát, ha maradt a szívében egyetlen zöld-fehér sarok, kerítse elő nekem azt a fiút, mert ő az, aki visszaszerezheti a Fradi-atléták elvesztegetett becsületét.

A fiút Keserű Barnabásnak hívták, özvegy nagyanyjával lakott együtt, mikor benyitottam hozzájuk, éppen vacsoráztak: zsemlét ettek kiflivel. Persze, azonnal meghívtam őket egy vendéglőbe, leves után Barnabás aláírta az igazolólapot.

Másnap reggel bemutattam őt Brankovicsnak, Barnabás játékosan felugrott a szekrény tetejére, ami rögtön be is szakadt alatta, de Brankovics nem törődött ezzel, a kezét dörzsölte örömében:

– Kedves, jó Kovács elvtárs! Ezt a fiút magára bízom, fogják őt a legkeményebb edzésbe, ugyanakkor tartsák titokban az eredményeit, szeretném, ha a bajnokságon sikerülne elképeszteni vele a konkurrens egyesületeket.

Fehér Zoli a legkorszerűbb edzésmódszerek alapján foglalkozott vele. Barnabás hajnali fél háromkor kelt, a hátára szíjazott két, sóderral színültig megtöltött zsákot, felvette a vascipőket és könnyed, laza bemelegítésként lefutott Kiskunlacházára. Itt ivott egy paradicsomléből, puszpángrügyekből, A, B, C, D, E, F, G, H, I, J, K, L, M, N, O, P, Q, R, S, T, U, V, W, Z, X vitaminokból és forró libazsírból összeállított folyadékot, majd lépést tartva a négy óra ötvenes gyorssal, hazaszaladt.

Itthon, a tornateremben, már várta őt Zöld Feri és Fehér Zoli. Először erőfejlesztő gyakorlatokat vezényeltek, ehhez az anyaghoz tartozott például a Kinizsi-tviszt. Három Török nevű testvér közül kettőt Barnabás a vállára vett, a harmadikat a foga közé, és tvisztelt velük. A megszokott gyakorlatok közé számított még: hegyeket elhordani a zsebkendő négy sarkában, bikákat felvinni a toronyba és egy amerikai edzési módszer: lefeküdni a sínekre a közeledő vonat elé, a mozdonyt hasizommal feldobni a levegőbe, és váltogatva hol jobb, hol bal kézzel elkapni.

Ezután következett a tulajdonképpeni szakmai munka. Zoli és Feri sokáig próbálkozott, hogy növelje Barnabás magasságát, beküldték a Sportkórházba, ahol a fiút nyújtócsigára feszítették, a combjába zsiráfokból kioperált inakat ültettek, de Barnabás nem nőtt egy millimétert sem. A vezetők végül is kénytelen-kelletlen belenyugodtak ebbe, és megpróbálták a meglevő adottságokat jobban kihasználni. Mindenekelőtt továbbfejlesztették Barnabás lendületes rohamát és hihetetlen erejű elrugaszkodását a talajtól. Ahol Barnabás dobbantott, fél méter mély gödör maradt a salakon, mintha döngölőgép verte volna be, a túloldalon pedig hálót kellett kifeszíteni, amely visszafogta, különben kiesett volna a nézőtérre.

A szakszerű és gondos felkészítés tehát meghozta a gyümölcsét, három héttel a bajnokság előtt már könnyíteni is lehetett az edzéseken, Barnabás ezentúl csak napi tizennégy órát gyakorolt, helyette Zoli és Feri a lelki felkészítésre fektette a fő súlyt.

Igyekeztek elmélyíteni Barnabásban a klubhűséget, a régi bajnokokról meséltek, Grünweisz Béla maratoni futóról, aki egy Szeged–Fradi meccs után felszaladt Pestre, és elkiáltva az Üllői úton a győzelem hírét, összeesett a pálya kapujában. Napokig csak zöld és fehér színű ételeket kapott: spenótot, sóskát, tejet és fehérpecsenyét. Barnabás nem ígérgetett, nem esküdözött, de a szemén látszott, hogy elszánta magát a legvégsőkre, vagy nagy eredményt ér el, vagy a pálya salakjáról temetik. Így következett el a bajnokság napja.

Mikor bemutatták a magasugrásban induló versenyzőket, és a hangosbeszélő bemondta: „417-es rajtszámmal Keserű Barnabás, Ferencvárosi Torna Club”, a közönség, a mi drága, jóindulatú közönségünk tapsolni kezdett, de ez a taps egyelőre csak a zöld-fehér trikónak szólt, legföljebb még Barnabás fiatalságának.

De a közönség rögtön extázisba jött, mikor Barnabás a bemelegítés során egy könnyed mozdulattal túlugrotta a magyar csúcsot, megszólaltak a dudák és a kereplők. Brankovics, az ügyvezető helyettes főtitkár átölelt engem, és a meghatottságtól elnémulva, egy kézszorítással gratulált.

Második kísérletre Barnabás már érvényesen is megdöntötte a magyar rekordot, majd ötödik kísérletre Brumel világrekordját is, de elszánt arcán látszott, hogy nem éri be ennyivel.

Lent, a magasugró léc körül, összecsoportosultak a rendezők, én a dísztribünről csak annyit láttam, hogy Barnabás mond nekik valamit, amire ők hitetlenkedve csóválják a fejüket, aztán vállat vonnak, és a következő pillanatban az eredménytáblán kigyullad a jelzés, hogy Barnabás kísérletet tesz a háromméteres magasságon.

A stadion elcsendesedett, magam is sírtam a büszkeségtől, hogy ebben a percben jelen lehetek, és láthatom a legnagyobb sportteljesítményt, melyet egy rendkívüli tehetségből kihozott a legmodernebb technika és a gondos felkészítés.

Még soha ilyen könnyedén nem indult neki Barnabás a rohamnak, lábai alig érintették a salakot, de a léc előtt olyan erővel dobbantott, hogy a stadion beleremegett és visszhangzott, mint a dob.

Barnabás a levegőbe emelkedett, de nem ugrott át a lécen, nem tudott, mert a dobbantás irtózatos ereje, akár egy rakéta, valósággal kilőtte őt. Elérte a második kozmikus sebességet, átrepült a nézők feje fölött, és kitárt karokkal eltűnt a világűrben. Két órával később a csillagászok már közölték, hogy új, ismeretlen eredetű szputnyikot fedeztek fel.

Néha magam is felmegyek a gellérthegyi csillagvizsgálóba, és ha tiszta idő van, az Androméda-köd nem takarja el a Bak csillagképet, néha látom Barnabást, a bajnokok bajnokát, aki elvitte a világűrbe a zöld-fehér színek dicsőségét. Barnabás dobbant, aztán szabályos guruló technikával átlendül egy-egy csillagon.

Gráf, a részeges jobbhalf

196… nyarán már a vak is látta, hogy Steinitz, a legendás Steinitz–Jascsák–Podhola fedezetsor utolsó tagja is kiöregedett. Mérkőzés közben kis sámlit hordott magával, és fejelésnél arra állt fel, műfogsora folyton elgurult, és negyedórákig kereste a fűben. Ezentúl a szokásos szerdai edzőmérkőzéseinken különös figyelemmel kísértük az ellenfél fedezeteinek játékát, hátha megtaláljuk köztük Steinitz utódját.

Egy különösen meleg augusztusi napon a Spartacus Vörös Kefét, a kefekötő szövetkezet csapatát hívtuk meg. Huszonegy játékos vonult ki a pályára, már azt hittük, hogy az ellenfél tíz emberrel áll fel, mikor a játékoskijáróban megjelent egy vékony, szőke fiú.

Hátán az ötös szám jelezte, hogy a jobbfedezet posztját tölti be, de ezen kívül alig emlékeztetett futballistára. Egyik lábán rövid nylonzoknit viselt és kalucsnit, a másikon vastag hegymászó harisnyát és papucsot, de még ennél is jobban megdöbbentett, hogy egy literes üvegben Hubertus likőrt hozott magával, az üveget az öntözőcsatorna vízzel telt vaskalitkájába tette, nehogy a tűző napon átmelegedjen, utána felemelt karral játékra jelentkezett.

Az edzője rákiabált: Gráf, maga megint részeg! A jobbhalf derűsen bólintott, és beállt a helyére.

Ezen a délutánon csodát láttunk, uraim! Maguknak nem kell magyaráznom, mekkora fedezet volt Steinitz fénykorában, de ennek a szőke fiúnak a lábszárvédőjét se köthette meg. Átcselezte magát a védelmünkön, a gólvonalon megállt, és homlokára tett kézzel kereste, hol van valaki, akit még átjátszhat, majd méla undorral bepöccintette a labdát a hálóba.

Egy-egy sikeres akciója után Gráf azzal jutalmazta magát, hogy odament az öntözőcsatornához, és egy nagyot húzott a Hubertusból, de játékán ez nem látszott meg, sőt, cselei a sűrű csuklástól csak még kiismerhetetlenebbé váltak. Gráf nagy taps közepette és üres üveggel vonult le a pályáról.

Tanácstalanul néztünk össze a szakosztály vezetőségével. Nem vitás, hogy Gráfra szükségünk volna, de szabad-e felvennünk a csapatba egy olyan játékost, aki egymaga megiszik öt termést?! Senki se merte vállalni a felelősséget, mindenki tőlem várta a döntést, én ugyanis angol-parki vezetőállásom mellett, mint tiszteletbeli főtitkár az Antialkoholista Szövetség munkáját is irányítottam. Hosszú töprengés után elvállaltam: a zöld-fehér színekért megpróbálom Gráfot jó útra téríteni.

Én tárgyaltam a Spartacus Vörös Kefe vezetőivel Gráf kiadatásáról, nem gördítettek akadályt az elé, hogy a fiú a Ferencvárosban fejlődhessen tovább, csak egy jelképes összeget kértek érte, tudniillik kétszáz darab százforintost, melyen minden rajta volt a Magyar Népköztársaság jelképe.

Hamarosan kiderült, hogy a feladat, melyre vállalkoztam, nehezebb, mint gondoltam volna. Gráfot a kefekötőknél teljesen elrontották, a TMK-n dolgozott mint lakatos, és még azt is elintézték neki, hogy munkaidőben se kelljen a műhelyben tartózkodnia, hanem a satut a kocsma bádogpultjára szerelték rá. A törzsdrukkerek szabályos lista szerint fizették neki a féldeciket, aki kétszer kimaradt, Gráf törölte a G. D. B. K., a „Gráf Dezső Baráti Kör” tagjainak névsorából.

Elhoztam a kefekötők TMK-jából, és benyomtam a Bambi gyárba ellenőrként. Régi albérletét is felmondta, helyettesemnél, az Antialkoholista Szövetség másodtitkáránál szereztem neki egy kis szobát.

Azt hittem, minden rendben van, jelentettem a szakosztály vezetőinek, hogy jobbhalfunkat sikerült kimentenem a fertőből, a meccs előtti szombat este igazán csak túlzott lelkiismeretességből mentem el meglátogatni Dezsőt. Otthon ült, és Fekete Pétert játszott a házigazda gyerekeivel.

Képzelhetik megdöbbenésemet, mikor hajnali fél négykor rám telefonálnak a rendőrségről, hogy Dezső és egy másik, ugyancsak az eszméletlenségig részeg egyén, aki az Antialkoholista Szövetség másodtitkárának mondja magát, tettleg bántalmaztak egy lovasszobrot, azt állítva, hogy a szobor sértő megjegyzéseket tett rájuk.

Taxiba vágtam magam, és a helyszínre rohantam, Gráf Dezső még akkor is ott állt a lovasszobor előtt, és fenyegető mosollyal kérdezte:

– Kinek az anyja? Na most beszéljen: kinek az anyja lopott a Corvinban harisnyákat?

A rendőrség csak az én személyes felelősségemre bocsátotta szabadon.

Azon a vasárnapon a Fradi délelőtti meccset játszott, a kezdésig már alig volt hátra néhány óra. Féltem, ha Dezső nem tud játszani, mindenki engem okol majd, aki kezességet vállaltam érte, megpróbáltam a lehetetlent.

Beültem vele egy kávéházba, belédiktáltam tíz dupla feketekávét, és a kávéház tavalyról megmaradt teljes pogácsakészletét. Negyed tízkor végre elkezdett csuklani, tíz óra felé már volt benne annyi erő, hogy kimenjen a Stadionba. Derűs mosollyal kijelentette, hogy már teljesen magához tért, csak a pályán kérdezte meg, voltaképpen hogy hívják őt, és melyik csapatban játszik, mert ezt az igazolásnál okvetlenül tudnia kell. Rettegve vártam a mérkőzés kezdetét.

Gráf behunyt szemmel futott ki a pályára, a szurkolók azt hitték, hogy a szemét pihenteti vagy ideges, és nem mer felnézni a nézőtér roppant karéjára, de én tudtam, hogy alszik. Minden játékos egy-egy labdát fogott a hóna alatt, csak ő hozott most is egy Hubertuszos üveget; attól tartottam, inni fog, de letette az ellenfél kapujának a sarkába. Mivel a szemét a mérkőzés kezdetét jelző sípszó után sem bírta kinyitni, a likőrös üveg szaga volt az egyetlen útba igazító jelzés a számára: tulajdonképpen merre is támad a csapata.

Támadó fedezettől még sohasem láttam nagyvonalúbb játékot, mint ezen a délelőttön Gráftól. Távoli lövéseire hiába vetődött a kapus, pontosan néhány centivel a likőrös üveg mellett vágódtak be a hálóba. Csak szünet után történt egy kis gixer. Kapucserénél Dezső elfelejtette átvinni az üveget a túloldalra, így csak a Hubertus szagától vezéreltetve a félidő elején ellenállhatatlan csukaugrással öngólt fejelt. Mikor társai felelősségre vonták, mentegetődző mosollyal átrakta az üveget az ellenfél kapujába, ettől kezdve újból a mezőny fölé nőtt.

Meccs után leültem vele egy eszpresszóba, és próbáltam a lelkére beszélni, hogy egy ekkora tehetségű játékosnak halálos vétek elinni az eszét.

– Nézze, Géza bácsi – mondta a zseniális jobbfedezet –, maga rendes krapek. Ha akarja, megígérem, hogy nem is iszok többé, de előre figyelmeztetem: az én ígéretem nem sokat jelent, de ha megesküszöm rá, akkor még kevesebbet.

– Nyugodj meg – mondtam –, majd vigyázni fogok, hogy ne ihass. Nem véletlenül vagyok én az Antialkoholista Szövetség főtitkára.

Dezső hozzánk költözött, munka után megvártam a gyár előtt, és együtt mentünk haza. Útközben azonban mindenütt találkoztunk a „Gráf Dezső Baráti Kör” régi tagjaival, akiknek a száma tovább nőtt, mióta Dezső a Fradiban játszott. Erőszakkal behurcoltak minket egy vendéglőbe, és két teli Hubertuszos poharat raktak elénk. Dezső rám nézett:

– Ezt valakinek meg kell inni, Géza bácsi, különben itt emberhalál lesz.

Láttam, hogy valóban nincs kitérés. A sorsdöntő vasárnapi Fradi-MTK-ra gondoltam, felragadtam mind a két poharat, és egymás után felhajtottam. Mindent elittam a jobbhalf elől, reggel az Ittasellátóban, vagyis a kijózanító szobában ébredtem fel.

És ez így ment a hét mindegyik napján, iszákosságomnak híre terjedt, kirúgtak az Antialkoholista Szövetségből, tízéves angol-parki működésem alatt először fordult elő, hogy a hullámvasúton két szerelvény összeütközött, de minden erőfeszítésem dacára Gráf Dezső ezen a vasárnapon is részegen lépett a pályára. Pedig esküszöm, hogy a Stadionba még józanon érkezett, az utolsó pillanatban ivott meg egy fél liter kámforos szeszt, melyet a gyúró bedörzsölésre szokott használni.

Ez a serkentő folyadék, úgy látszik, túlságosan felélénkítette Dezsőt, mert rögtön az első átadással kapura tört, átjátszotta az ellenfél védelmét, de nem érte be ennyivel, tovább vezette a labdát, kicselezte a jegyszedőket is, és a marathoni kapun kiszaladt a Stadionból.

A szemtanúk később elmondták, hogy Dezső irtózatos sebességgel végigfutott a Rákóczi úton, felsőtestének könnyed mozdulatával kicselezte a rátámadó villamosokat és autóbuszokat, majd közvetlen közelről az Erzsébet-híd két bejárati pilonja közé lőtte a labdát.

Ezzel betelt a pohár, a szakosztály vezetősége kivette Dezsőt a felügyeletem alól, és a legszigorúbb rendszabályokhoz nyúlt. Egy páncélszekrényt bérelt a Nemzeti Bank pincéjében, ide zárták be Dezsőt némi ennivalóval és friss forrásvízzel.

Egyik éjszaka, a „Gráf Dezső Baráti Kör” ólmosbotokkal és borosüvegekkel felszerelve támadást kísérelt meg a Nemzeti Bank ellen, de az éber őrség visszaverte őket.

Vasárnap délután egy helikopter hozta ki a páncélszekrényt a Stadionba, pontosan a középkörbe engedte le, az edző kinyitotta a bonyolult zárat, Dezső kissé összegyűrve, de végre kiléphetett. Ott a partvonal mentén sietve legyúrták – szigorúan alkoholmentes szerekkel –, a gyúró szerint sikerült eltüntetni izmaiból az egyhetes szekrényben lakás nyomait.

Hiába rendelkezett a lehető legtökéletesebb kondícióval, Dezsőnek mégse ment a játék. Néha megpróbálkozott egy-egy távoli lövéssel, az egyik el is törte derékban a Stadion hatvan méter magas zászlórúdját.

A vezetők nem értették a hirtelen formahanyatlás okait, különféle módszerekkel próbálták felrázni a jobbhalfot. Injekciókúrának vetették alá, ennek hatására Dezső előbb három méter magasra nőtt, majd visszaesett egy méter húsz centire, csak nehezen lehetett visszaállítani eredeti magasságát. Majd egy gépbikát hozattak Nyugat-Németországból, Dezsőre egy Vasas-dresszt adtak, a vörös dressz működésbe hozta a bika elektromos agyát és elektromos szarvait, egész nap kergette Dezsőt a Rákos-mezőn, de semmi sem használt.

Én akkor már tudtam, hogy a józan Gráf Dezsőből sohasem lesz nagy játékos, lángeszű cseleit, félelmetes bombáit, zsinóron húzott keresztlabdáit az ital sugallta neki. Őszintén az elnökség elé tártam a helyzetet, az elnökség tudomásul vette, megállapodott a Spartacus Vörös Kefével, hogy az idény végén négy súroló- és két körömkeféért visszaadjuk Dezsőt.

Hamarosan ki is maradt az első csapatból. Mivel idény közben nem igazolhattunk új játékost, ismét Steinitzet kellett elővennünk, a legendás Steinitz–Jascsák–Podhola fedezetsor utolsó tagját. Mérkőzéseinket ezentúl mindig kora délután rendeztük, mert Steinitznek legkésőbb fél nyolcra vissza kellett érnie az aggok házába.

Hiába csináltattunk számára új ezüstgégét, Steinitz már nem volt a régi. Mérkőzés közben gyakran lefeküdt a kapu árnyékába, és szunyókált egy negyedórát. Tíz főre fogyatkozott csapatunk sorozatos vereségeket szenvedett, és az utolsó forduló, a Nemzeti Bajnokság történetében először, kieső helyen találta a Ferencvárost. Utolsó mérkőzésünkön legalább döntetlent kellett elérnünk.

Maga a mérkőzés nem sok jóval kecsegtetett. A Bányász Szakszervezet reprezentáns csapatát, a félelmetes hírű Váci utcai Bányászt kaptuk ellenfelül, ez az elnevezés onnan származott, hogy a csapatot pesti futballistákból verbuválták össze, akik nem voltak hajlandók elhagyni a Váci utca megszokott eszpresszóit, inkább egy bányát nyittattak maguknak egy közeli lebontott ház helyén.

Mondom, nem sok reménnyel álltunk ki ellenük, ráadásul az utolsó pillanatban Steinitz lemondta a játékot, mert aznap avatták fel legkisebb unokáját alezredesnek. Így az edző kénytelen-kelletlen Gráf Dezsőt jelölte jobbhalfnak.

Dezső, akit azóta is szigorú alkoholmentes diétán tartottak, nem nagy kedvvel játszott, tudta, hogy az idény végén mindenképpen kirúgják. Csak a többi tíz fiú lelkesedésének köszönhettük, hogy kihúztuk gól nélkül az első félidőt, de szünet után már az első percekben látszott: képtelenek tartani a labdát, összeroppannak, és elúszik a számunkra fontos döntetlen. Az edző kétségbeesve fordult hozzám:

– Kedves jó Kovács úr, ha nem akar jövőre másodosztályú meccsekre járni, rázza fel valahogy ezt a Gráfot.

Megtöltöttem egy kristályvizes üveget Hubertusszal, és mintha csak fel akarnám frissíteni Gráfot, átnyújtottam neki, de a játékvezető megérezte a szagot, és elzavart a partvonal mellől. Márpedig életszükséglet volt, hogy Gráf Dezsőt valamiképpen italhoz juttassuk, a védelmünk már kezdett összeroppanni a Váci utcai Bányász állandó támadásai alatt.

Mintha fotós lennék, egy fényképezőgéppel visszatértem a kapu mögé, és egy kirúgásnál magamhoz intettem Dezsőt:

– Dezső, öt perc múlva letelik az első negyedóra, kicserélik a labdát. A fiúk, ahogy megszerzik, le fogják passzolni neked, a meccs végéig nem szabad elvesztened, mert gólt kapunk.

– Nincs hozzá erőm, Géza bácsi.

– A labda Hubertusszal lesz megtöltve, és ha kihúzod a félidőt gól nélkül, a tiéd marad.

Öt perc múlva bedobták az új labdát, Dezső mintha a gumin és a bőrön keresztül is megérezte volna a Hubertus szagát, egyszerre felélénkült. Ez alatt a félóra alatt Dezső még egyszer megmutatta, hogy a futball nagy tanárai közé tartozott. Egy pillanatra sem veszítette el a labdát, mert a súlyáról az ellenfél rögtön megérezte volna, hogy szabálytalan, így keresztben-hosszában cselezgetett. Elegánsan átlépett a gáncsot vető lábakon, ha mégis fellökték, ő maga végezte el a szabadrúgást, valamelyik társához pöccintette, visszakérte tőle, és tovább folytatta bűvészmutatványait.

Az utolsó percekben már nem is támadták a Váci utcai bányászok, mintha felhagytak volna a reménnyel, hogy valaha is leszerelhetik. Mikor a bíró hármas füttyjele a Fradi bentmaradását jelezte, Dezső hóna alá fogta a labdát, és eltűnt.

A múltkor kint jártam a Spartacus Vörös Kefe egyik edzésén, hiába kerestem Dezsőt, azt felelték, hogy az ital tönkretette a lábait, átment vízilabdásnak, de hamarosan azt is abbahagyta, mert a sportkör elnöksége nem vállalta, hogy a meccsekre víz helyett Hubertusszal töltsék fel a medencét.

A verhetetlen tizenegy

A házmester lánya

– Fehér úrnak igaza van – kezdte Balázs –, nagyon nehéz megtalálni az igazi asszonyt, hogy ne menjek messzire, ki látott bonyolultabb ügyet, mint az én házasságom. Férfiak között vagyunk, elmondhatom, régi történet, talán lesznek olyanok is az urak között, akik már ismerik.

1944 őszén mint leventét vonatra tettek, és kivittek Németországba. Le sem szálltam a vonatról, és már amerikai fogságba estem, valahol Frankfurt alatt. Szerencsére egy olyan lágerbe kerültem, ahol már összegyűlt három, hozzám hasonló korú magyar fiú: Ulrich Feri, aki már tizennyolc éves korában kopaszodott, a cigány Dezső és Ferdinánd, a jampec, aki még a fogolyruháját is naponta kikefélte. A többi magyar fogoly százegy felé húzott, nem segítették egymást, el is hullottak szép sorban, mint az akciós libák, de mi négyen összetartottunk, megosztottuk a kenyerünket, és ha kellett, életre-halálra verekedtünk egymásért.

Hazafelé is együtt indultunk el: egy német gazdától elvettük az egyik lovas kocsiját, ha lova nem is, de kocsija maradt még három, azzal jöttünk át a határon. Mikor Pest alá értünk, eladtuk a kocsit egy bolgárkertésznek, a pénzt szétosztottuk, és elbúcsúztunk egymástól. Kicseréltük a címünket, megfogadtuk, hogy majd gyakran találkozunk, de őszintén szólva ebben magam sem hittem.

Hazamentem, és a házunknak még a helyét sem találtam meg, mert a Fővárosi Kertészet már bevetette a lebombázott telket fűmaggal, és játszóteret épített rajta. Kimértem: ott, ahol régen aludtam, most épp egy mérleghinta állt. A szüleimről is csak annyit mondtak a szomszédok, hogy meghaltak, hol, merre, senki sem tudta. Elittam a rám jutó negyed lovas kocsit, mikor elfogyott, magam is beálltam lónak: egy maszek piaci kereskedő kézikocsiját húztam, de a maszekokat hamarosan államosították, tovább kellett mennem.

Az „Új Élet” ládagyárba kerültem, ezt akkoriban olyan börtön-előképzőnek rendezték be. Azokat a jogerős elítélteket, akiknek várni kellett a sorsukra, mert a túlzsúfolt börtönben nem jutott hely nekik, viszont olyan rövid időre ítélték el őket, hogy nem kellett a szökésüktől tartani, azokat ide utalták be, ládát szegezni. Meg, persze, akadt néhány standbeli munkás: cigány, csavargó, részeges, jellemzésükre csak annyit mondok az uraknak, hogy engem neveztek ki a brigádvezetőjüknek. Ezek a ládák csak nevelő célokat szolgáltak, különben nem kellettek senkinek, a telep végén egy másik csoport szétszedte őket, visszaküldte hozzánk, és nekünk újra össze kellett szegezni a deszkákat, így hatvan kiló fával vagy száz embert kötöttek le egész napra.

Már több mint egy hónapja dolgoztam az „Új Élet” ládagyárban, mikor legnagyobb megdöbbenésemre egyik volt lágerbeli társam jelentkezett nálam munkára: Ulrich Feri, a kopasz. Valami eternit asztalfedőlapokkal szélhámoskodott, tízforintos előlegeket vett fel, három hónapot kapott, esküszöm, nem csinált összesen három üzletet. Alig telt egypár nap, és bekerült hozzánk a cigány Dezső is, ő a vasútnál dolgozott, és egy borszállító tartálykocsit nekieresztett egy másik vagonnak, hogy ihasson két-három sapka bort. Majd hogy együtt legyen a társaság, a következő hónap végén, bejött Ferdinánd, a jampec is.

Elbújtunk a kész ládák közé, és elmondtuk egymásnak a sorsunkat. Egyikünknek sem volt családja, illetve Ferdinándnak még éltek a szülei, de őt kirúgták hazulról. Megbeszéltük, ha már sikerült összetalálkoznunk, most már együtt maradunk, fél év múlva Ferdinánd is letölti a büntetését, én szabadlábon vagyok, próbáljak keresni addigra valamilyen szobát vagy albérletet, ahol ellakhatunk. Telt-múlt az idő, már a cigány Dezső is kiszabadult, együtt kerestünk, mégsem találtunk sehol olyan helyet, ahová négyünket befogadtak volna. A szerencse azonban váratlanul megsegített minket. Meghalt a sarki öreg Ehrenthal szűcs, a megmaradt kucsmákat, muffokat és az egyetlen kirakati bundát – melybe már nem harapott bele egy olyan moly sem, aki egy kicsit is adott magára –, a rokonság szétszedte, az üzletet pedig bezárták, utód nem akadt, akkoriban a tanács nem adott ki új iparengedélyeket.

Egyik este elmentünk Dezsővel, letéptük a papírszalagot a redőny záráról, elfoglaltuk az üzlethelyiséget. A rokonok még a rongyokat is elvitték, én leültem a W.C.-re, Dezső meg nekitámasztotta a fejét a térdemnek, úgy aludtunk. Másnap jött a rendőr, felírt bennünket, de nem zavart ki, százan és százan szereztek akkoriban hasonló módon lakást.

Ferdinánd és Ulrich, a kopasz is odajöttek lakni. Nem volt pénzünk, hogy berendezkedjünk, Ferdinánd elment a családjához, megígérte, hogy soha többé nem megy haza, ha adnak neki ötszáz forintot. Ebből vettünk az Ecserin négy sodronyos ágyat, olyan poloskásak voltak, hogy maguktól hazamásztak, kiégettük őket petróleummal. Más bútor nem is nagyon került a lakásba, a rovott múltat már akkor sem szerették a munkaügyisek, hol egyikünk, hol másikunk vesztette el az állását, enni sem ettünk valami fényesen, ha bementünk a Közértbe, már előre köszönt az egytizes lókolbász, olyan jól ismert minket.

Nők után csak Ferdinánd járt, négyünknek volt éppen annyi ruhadarabunk, hogy fel tudtuk öltöztetni őt, és a siker reményében útnak indíthattuk. Ő is gyakran jött haza leégve. A cigány Dezső megtanult néhány francia szót, és kiment a sötét képével a Margitszigetre arab egyetemistát játszani a nőknek, de ő se ment sokra. Ki-kiültünk az üzlethelyiség előtti lépcsőre, de még a téri nők sem néztek ránk, mintha egyenesen a zsebünkbe láttak volna bele.

Egyik nap hazafelé menet csodálkozva láttam, hogy valaki felsöpörte a szemközti ház előtt a járdát. Már több mint egy éve laktam a környéken, de nem emlékeztem hasonló esetre. Azt hittük, hogy kicserélték a házmestert, de később kiderült, hogy csak a lánya érkezett haza. Másnap meg is láttuk: tizenhat-tizenhét éves lehetett, alacsony, de telt alakú, az ő fajtájára mondják, olyan melle van, hogy rá lehet könyökölni.

Átküldtük Ferdinándot puhatolódzni, felderítette, hogy a házmester lányát Irénnek hívják, eddig valamelyik vidéki középiskolás kollégiumban tanult, de a múlt héten kirúgták, mert szerelmes lett a város NB II-es futballcsapatának középcsatárába. Amíg csak a könyveit és kardigánját adta el, hogy szórakozni mehessen a centerrel, addig a kollégium igazgatósága nem szólt egy szót sem. De amikor az intézeti paplanra és asztalterítőkre került sor, Irénnek menni kellett, és majdnem a börtönben kötött ki.

Irén még aznap este eljött velünk sétálni, úgy vettem észre, négyünk közül én tetszettem neki a legjobban, ugyanis én is centert játszottam a gyári csapatban, de mindegyikünkhöz nagyon kedves volt. Át akartuk hívni magunkhoz az üzlethelyiségbe, de azt mondta, hogy az apja az ágyból pont oda lát a mi ajtónkra, neki különben is korán kell lefeküdnie, mert éjszaka, ha csengetnek, ő megy ki kaput nyitni.

Aznap éjszaka mind a négy sodrony nyikorgott, ahogy forgolódtunk rajta, nem tudom, a többiek mire gondolhattak, de nekem folyton Irén járt az eszemben, álmomban zsíros, főtt halat ettem, mint mindig, ha szerelmes vagyok.

Minden este elvittük magunkkal sétálni Irént, de még egy csókot sem tudtunk elérni nála, séta közben úgy szorongattam a kezét, hogy görcsbe álltak az ujjaim. A többiek előtt nem mertem kezdeményezni, elhatároztam, hogy egyszer megpróbálok négyszemközt maradni vele.

Éjszaka kivártam, amíg a többiek elalszanak, felkeltem, és óvatosan behúztam magam után az ajtót, becsengettem a szemközti házba. Úgy ahogy megmondta, Irén jött ki hálóingben, csak egy pongyolát vett fel, elkaptam a derekát, megcsókoltam, és nekitámasztottam a falnak. Nem védekezett, csak szó nélkül arrébb húzott, hogy ne essünk neki a kukásvödröknek a kapualjban. Azt suttogta, már abban a percben megszeretett, amikor meglátott, és a három társamat csak azért viselte el, hogy velem találkozhasson. Mikor elbúcsúztunk, kért két forintot, mert az apjának, persze, azt kellett mondani, hogy valamelyik lakónak nyitotta ki az ajtót, és el kellett számolnia a kapupénzzel.

Én szerettem volna ezentúl egyedül sétálni Irénnel, megpróbáltam lerázni a többieket, de akármit is mondtam, nem voltak hajlandók tágítani. Végül is kivágtam a nagy tromfot, hogy Irén csak engem szeret. Azt követelték, hogy bizonyítsam be, és én szégyen, nem szégyen elmeséltem, hogy lett Irén az enyém a kaputorkolatban. Erre a többiek is felugrottak a sodronyos ágyakról, és egymást túlkiabálva bizonygatták, hogy egy-egy éjszaka már ők is épp így becsengettek a szemközti házba, és Irén őtőlük sem tagadott meg semmit, még a kétforintost is elkérte mindig, hogy igazolni tudja magát apjánál.

Nincs mit tagadnom, az első pillanatban elállt a lélegzetem a keserűségtől, hogy Irén hazudott nekem, de aztán azzal vigasztaltam magam, még jobb is így, mert kisebb a felelősség, egy nő gondjának csak a negyedrésze jut rám. Megállapodtunk, hogy úgy teszünk, mintha nem tudnánk egymásról, csak beosztottuk a sorrendet, hogy ki melyik éjszaka csöngethet be Irénhez.

Továbbra is együtt sétáltunk esténként, Irén nagy néha átjött hozzánk, takarított, rendet rakott, olyan ügyesen otthonossá tette ezt a vacak szűcsműhelyt, hogy öröm volt hazajönni, most kezdtem igazán sajnálni, amiért leállt a többiekkel is, és nem lett csak az enyém. Beosztotta a pénzünket, úgyhogy jutott ruhára is, utánajárt a dolgainknak, ha valamelyikünk letört, vigasztalta.

Egyik este épp át akartunk menni érte, mikor Ferdinánd intett, hogy maradjunk, mert fontos mondanivalója van a számunkra. Bejelentette, hogy Irén terhes, tegnap járt az orvosnál, már késő a beavatkozás, a gyerek meg fog születni, kérdezte, mit csináljunk?

Azt mind jól tudtuk, ha a dolog kiderül, Irént agyonüti az apja. A cigány Dezső azt ajánlotta, hogy meneküljünk el a környékről, de majdnem megvertük, olyan aljas dolognak éreztük volna sorsára hagyni őt. Elhatároztuk, hogy valamelyikünknek el kell venni feleségül. Mivel mindannyian azonos eséllyel tarthattuk magunkat a születendő gyerek apjának, egy kalapba beledobtuk a cédulát a nevekkel, és kihúztunk egyet. Mit cifrázzam, a cédulán az én nevem volt.

Összefacsarodott a szívem, és próbáltam valami kifogást találni, de nem volt mese, a sorsolásba én magam is beleegyeztem, a húzásnál pedig nem csalt senki. A többiek azzal vigasztaltak, hogy nem kell egy életet leélnem Irénnel, az esküvő másnapján beadhatom a válópert, a gyerektartáshoz pedig ők is hozzájárulnak, erről hajlandók akár írást is adni. Megfogtak, átvittek a házmesterhez, és megkérették velem a lány kezét. Még az eljegyzést megvárták, aztán eltűntek a környékről.

Nem tudom, sírt-e a nászéjszakáján valaki az urak közül? Én bevallom őszintén, sírtam. Arra gondoltam, olyan feleségem lesz, akinek rá lehet varrni a hátára a szalmazsákot. Esküvő után átköltöztünk az apósomékhoz, kimentek lakni a vidéki kis házukba, mi lettünk helyettük a házmesterek. Meg kell mondanom őszintén, nagyon kellemesen csalódtam Irénben. Elment egy Háztartási Boltba, tíz-tizenegy órákat dolgozott, mégis olyan rendet tartott odahaza, hogy a padlóról enni lehetett volna.

Eredetileg úgy terveztem, hogy megvárom a gyerek születését, utána elmegyek, de mindig kitoltam egy hónappal a távozást, a végén már nem is adtam magamnak újabb határidőket, kívánom mindenkinek, hogy olyan jó házasságban éljen, mint én Irénnel.

Vagy három év telt el, mikor az egyik éjszaka hosszan csengettek a kapun. Irén kelt fel és kiment, de hamarosan lélekszakadva visszajött, a cigány Dezső állt kint a kapu előtt, és mikor kinyitotta, meg akarta ölelni őt, alig tudott kiszabadulni a kezei közül. Mire kiértem, Dezső elszaladt, de elhatároztam, hogy ezentúl én kapuzok éjszaka.

Sorra eljött Ferdinánd, Ulrich és a cigány Dezső, mindannyian kopott ruhában és olyan soványan, hogy az orruk hegyét tűbe lehetett volna fűzni. Mind Irént szerette volna, kértek, könyörögtek, hogy váljak el tőle, ők elvennék feleségül, mert soha olyan boldogok és szerencsések nem voltak, mint mikor Irén vigyázott rájuk.

Persze, én nem engedtem a feleségemet, akkor nekem rontottak, és életre-halálra verekedtünk, egykori barátok a kaputorkolatban, véres fejjel mentek el. Nem látszott valószínűnek, hogy még egyszer visszajönnek, megbíztam Irénben is, de még évekig tartottam egy régi katonai boxert az ágyam mellett, és ha csengettek, azzal mentem ki ajtót nyitni.

A Jeszmás fivérek

Ezen az estén Henrik beszélt.

– Ha az urak a Kálvária utcában járnak, nem messze a Füvészkerttől ma is láthatnak még egy sárgára festett földszintes házat, a homlokán gipszből formált tulipánnal, melyet J. és P. betű fog közre. Jeszmás Pál kőműves építette magának még a húszas évek legvégén. Akkoriban nősült, és a saját házában akarta elkezdeni az életét. Felesége vézna, beteges asszony volt, mindenki csodálkozott, mikor három egymás utáni évben három fiút szült, majd a háború előtt egy kislányt is.

Nagyon jól mondják azt, kedves uraim: aki sok gyereket hoz a világra, elveszíti a saját életét, Jeszmás Pál sem járt különbül. Nem találtak ki olyan ünnepnapot, mikor ő tovább aludt volna, reggel hatkor kinyitotta a kis léckaput, és vállán a becsomagolt szerszámokkal elindult munkára.

Telt-múlt az idő, a három fiú már elvégezte a nyolcadik osztályt, és szakmát tanult, úgy látszott, a családra jobb napok várnak, mikor 1948 nyarán egy különösen meleg délutánon az öreg Jeszmás Pál megszédült, és lezuhant az állványzatról. Kórházba szállították, az orvosok megvizsgálták, és közölték a kőműves fiaival: apjuk olyan természetű sérüléseket szenvedett, hogy még évekig életben maradhat, de többé már nem épül fel, és állandó kórházi kezelésre szorul.

Az öreg kérte, hogy beszélhessen a fiaival, az orvos nem akarta felingerelni, ezért beleegyezett, hogy az egyik fiú bejöhessen. Jeszmás Pál a legkisebbet hívatta be. Ezt a fiút hatalmas kezei, rövid nyaka és parasztos szófukarsága miatt maguk a testvérek is „Paraszt”-nak szólították. Semmilyen szakmához nem volt kedve, gyűlölte a gyárak napról napra megismétlődő munkamenetét, végül is a szállítókhoz került. Munka után ritkán ment haza, már tizenhat éves korában beszokott a kocsmába, senki sem látta őt részegen, egy fröccs mellett üldögélt egész este, csavargók, alkalmi munkások történeteit hallgatta. Cserében, ha razzia fésülte végig a kocsmákat, felkapott a vállára egy-egy részeget, és hazavitte a rendőrök elől. A három Jeszmás fivér közül őt tartották a környéken a legkevesebbre, csak az apja szerette.

Jeszmás rábízta a fiára a családot, megígértette vele, hogy többé nem jár le a kocsmába. Paraszt bólintott. A kőműves ezután kérte, mondja meg az otthoniaknak, hagyják őt a sorsára, nem akar súlyos terhet rakni a család nyakába. Paraszt végighallgatta apja suttogó szavait, de nem felelt rájuk, csak megigazította a feje alatt a párnát, és nehéz jobb kezével búcsút intett.

A három testvér kiment a kórház előtti térre, leültek egy padra, és megbeszélték, hogy mihez kezdjenek. Tudták, ha azt akarják, hogy apjuk megfelelő bánásmódban részesüljön, állandó borravalókkal kell tömniük a személyzetet. Emellett rájuk hárul majd anyjuk eltartása és egyetlen húguk felnevelése is, legalább addig, amíg a kislány szakmát kap a kezébe. Megfogadták, hogy mindent megtesznek a családért.

Bár még egyikük sem töltötte be a huszadik évét, és ilyen korban az elhatározások még gyorsan cserélődnek, a Jeszmás fivérek – becsületükre legyen mondva – megtartották az ígéretüket. Senki sem látta őket eszpresszóban vagy bálokon, igaz, nem is lett volna miben elmenni oda, hasonló korú társaik közül talán az egész városban egyedül ők hordtak régimódi, széles szárú nadrágot, sohasem fordult elő, hogy otthon a szegényes étel miatt veszekedtek volna, belátták, nem telik többre. Kerülték a náluk elegánsabb, szabadabb fiúk társaságát, egyetlen pajtásuk volt: Rizsa, a korcs kutya, spárgára kötözve folyton ott kullogott utánuk, a spárga végét minden héten másik Jeszmás gyerek fogta. Vasárnap délelőttönként kosárlabdameccsre jártak, a második fiú: Jenő, egy ifjúsági csapatban játszott.

Béla, a legidősebb a Vörös Május Gépgyárban dolgozott mint esztergályos. Napjai úgy teltek, mint a többi munkásé, annyit keresett, mint a többiek, nem kapott kitüntetéseket, egyszóval nem tartozott a gyár kiemelt „reklám”-esztergályosai közé.

1949 decemberében is minden izgalom nélkül készült a sztálini műszakra, nem is akart elérni száztíz százalék fölötti eredményt, tudta, hiába keresne ma 30 forinttal többet, a sokszorosát ráfizetné, mert talán már másnap reggel felemelnék a normáját. Különben is belátta, nem versenyezhet a „reklám”-esztergályosokkal, akiknek erre a műszakra is a legtermékenyebb sorozatmunkákat készítették oda a gépük mellé és a külföldi kések tucatjait, melyek ha elégtek vagy eltörtek, senki sem kérte számon tőlük.

Alig tíz perccel a műszak megkezdése előtt – a filmoperatőr már rá is irányította a kamerát az esztergagépre –, az egyik „reklám”-esztergályost, Rubszkyt váratlan baleset érte, nem vett észre egy lámpát, melyet a felvételhez készítettek oda, megbotlott, és elcsúszott az ünnepiesen olajozott padlón, a karjára esett, csuklója pillanatok alatt megdagadt, kórházba kellett szállítani. A gyár vezetői, hogy megmentsék a helyzetet, kétségbeesetten kerestek valakit, aki beugrana Rubszky helyére, de ez nem ment könnyen, Rubszky ugyanis fél mázsás csillekerekeket esztergált, munkájához a szaktudáson kívül kivételes fizikai erő is kellett. A vezetők választása végül is az üzem legfiatalabb szakmunkására: Jeszmás Bélára esett, róla feltételezték, hogy bírja erővel, ugyanakkor mivel csak nemrégiben került ki az iskolából, a többieknél jobban tudta kezelni Rubszky modern szerkezetű gépét.

Béla szívesen elvállalta volna a feladatot, de tudta, ha megteszi, egy csapásra népszerűtlenné válik a gyárban, ezért látszólag sokáig tiltakozott, és csak egyenes parancsra állt be a gép mögé. A parancsot a többiek is hallották, úgy érezte, ezzel előre is tisztázta magát, megnyugodva fogta meg az első csillekereket.

Estig nem emelte fel a fejét, nem kérdezősködött a többiek eredményei után, sőt a sajátja sem érdekelte, minden figyelmét lekötötte a gép, melyen még sohasem dolgozott. Az időt csak a szemközti üvegezett fal fokozatos elsötétedése tagolta, és a kis szállító targonca csikorgása, mely minden órában új szállítmány csillekereket rakott le a gép mellé.

Mikor megszólalt a műszak végét jelző gőzsíp, Béla fáradtan megállította a gépét, meg akarta törölni a homlokát, ebben a pillanatban fényképezőgépek villantak fel, és berregni kezdett a filmoperatőr gépe. Még alig látott káprázó szemével, mikor odasietett az igazgató, virágcsokrot, egy borítékban pénzt és aranyozott, kisalakú szobrot nyomott a kezébe. Nyolcan-kilencen kísérték Bélát az irodába, itt tudta meg, hogy ezer százalékon felüli eredményével ő érte el a sztálini műszak legjobb teljesítményét. A már kapott jutalmakat a központi kiküldött megtoldotta egy meghívóval az Országházban rendezendő szilveszteri bálra. Egy óra telt el poharazgatással és a fiatal győztes méltatásával, aztán elbocsátották Bélát, aki egyedül ment vissza a géptermen keresztül, melyben már eltakarították a műszak nyomait.

Az öltözőhelyiség is kiürült, mire benyitott, jókedve azonnal elszállt, észrevette, hogy öltözőszekrénye ajtaját a többi munkás telefirkálta, éppúgy, mint a „reklám”-esztergályosokét. Béla ismerte a gyárat annyira, hogy hiába próbálná megkeresni a gúnyolódó és fenyegető felírások szerzőit. Szótlanul fogta a törülközőjét, és beállt a zuhany alá, míg a langyos sugarak mosták a hátát, eltűnődött: mindenképpen ártatlannak érezte magát, de átfutott az agyán, hogy állapíthatták meg Rubszky normáját, ha ő a kezdő, ismeretlen gépen a tízszeresét tudta teljesíteni.

Otthon elmondta, mi történt, testvérei vigasztalták: ne törődjön a gúnyolódásokkal, és biztatták, menjen csak el a szilveszteri bálra, a jutalom nagy részét arra fordították, hogy egy sötét ruhát csináltattak Bélának.

A három testvér és Rizsa, a kutya egész a bejáratot őrző posztokig elkísérte Bélát, utána ráültek egy pad behavazott keresztlécére, és találgatták, milyen szórakozások várnak bent a fiúra, nem tudták, hogy bent Béla élete legnehezebb perceit éli át.

Hamarosan kiderült, hogy a sötétkék öltöny, melyet a Nagyfuvaros utcai Hajdinyák szabó egy kuncsaftja hagyatékából vásárolt, és évekig tartogatott a vállfái között, az erős fényben kopottnak és pecsétesnek látszik, még a többi munkásfiú ruhájával sem állja ki a versenyt.

Béla a terem valamelyik sarkába akart húzódni, a mázas cserépbe ültetett dísznövények közé, hogy minél kevesebben lássák, de bárhol is próbálkozott, minden sarkot lefoglaltak már a beszélgető társaságok. Egy benyílóban végre, úgy látszott, hogy egyedül maradhat, de észrevette, hogy egy karosszék mélyén fiatal szőke nő cigarettázik. Béla elszánta magát, félszegen bólintott és leült. Nem szóltak egymáshoz, néha egy pillantást vetett a nőre, aki talán egy-két évvel lehetett idősebb nála, azt hitte, ő is a ruhája miatt vonult ide félre, de amennyire meg tudta állapítani, az összes lány között éppen ő viselte a legelegánsabb és legfeltűnőbb ruhát.

Sokáig nem tért be senki a benyílóba, éjfél előtt valamivel egy pincér pezsgőt hordott körbe, az ő asztalukra is letett két poharat. Mikor a zene leállt, csak a dobos ütötte ki az év utolsó másodperceit, Béla mélyen megbánta, hogy eljött ide, elképzelte: odahaza öccseivel sült krumpli és borsodó között várhatta volna az újévet. Csak ez a szívet-lelket elszomorító bánat bírhatta rá, hogy poharát a szőke nő felé emelje. Meglepődött, hogy a nő koccint vele, beszélgetni kezd, sőt éjfél után ő hívta táncolni Bélát. A fiú megpróbált kitérni, végül bevallotta, hogy kopott ruháját szégyelli, de a nő legyintett, mint aki nem tartja ezt fontosnak.

A terem éles világításában a nő legalább öt évvel idősebbnek látszott, de Béla ezt alig vette észre. Nem járt tánciskolába, csak öccseivel ugrált néha otthon, most minden figyelmét lekötötte, hogy ne vétse el a lépést. Így táncosnőjéből csak a kölni szagát fogta fel és keze alatt a síkos nylonruhát, egyik sem emlékeztetett a gyári lányokra, akikkel néha dolga volt, csak félszegen merte magához húzni, és boldog volt, mikor a nő nem tiltakozott ellene.

Tánc közben a nő néha egy fejmozdulattal valamelyik pár felé mutatott, szinte mindenkit ismert a teremben, nemcsak névről, de tudta, ki milyen összeköttetésének köszönheti, hogy meghívták a bálra, ismerte titkos házasságtöréseiket, elsimított vagy csak azután kirobbanó botrányaikat. Béla úgy látta, a történetek hősei valamennyien bűntudattal fordulnak el a nő tekintete elől. Még azt sem találta furcsának, hogy az egész teremben nem akadt egyetlen ember sem, akit megdicsért volna.

Együtt tértek vissza a benyílóba, Béla bemutatkozott, a nő is megmondta a nevét: Kalló Ágnesnek hívták. Béla előtt ismerősen hangzott ez a név, de nem tudta, miért, csak akkor jött rá, mikor hajnal felé Ágnesért eljött az apja. Azonnal felismerte benne Kalló Dezső miniszterhelyettest, a sötét bőrű, őszhajú férfi képe ott lógott a munkaterem falán, a híradókban is gyakran látta, ahogy beszéd előtt felteszi drótkeretes szemüvegét.

Ágnes ragaszkodott ahhoz, hogy a fiú most azonnal jöjjön el hozzájuk, Kalló Dezső bólintott, később kiderült, hogy épp ilyen ellenvetés nélkül teljesítette lánya összes kívánságait. A miniszterhelyettes autójába szálltak, Béla megdöbbenve látta, hogy a posztokon túl ott állnak a testvérei, a Kossuth Lajos téren töltötték az éjszakát, vagy már hajnalban elé jöttek, hogy minél hamarabb megtudhassák, mi történt vele. Cipőjük felfelé kunkorodó orra, széles szárú nadrágjuk, a kopott szőrme télikabátjuk gallérján olyan esetlennek és közönségesnek tűnt, hogy Béla, aki úgy érezte, a saját öltözködése is mentegetésre szorul, nem vállalta őket Kallóék előtt, befelé fordult az autóban, és mintha az orrát fújná, zsebkendőjét az arca elé emelte. A Jeszmás fivérek mindebből semmit sem vettek észre, álmukban sem gondolták, hogy testvérük kocsin távozik, topogtak egy darabig a hideg hajnali szélben, aztán hazamentek.

Kallóék a Rózsadombon laktak, egy villaház első emeletén. Mikor beléptek a lakásba, Kalló elbúcsúzott tőlük, visszatért a munkájához. A nyíló ajtón keresztül Béla belátott a miniszterhelyettes szobájába, csodálkozott, milyen egyszerűen, minden dísz nélkül rendezték be, az ágyat például egy fekete pokróc takarta le. Ágnes elmesélte, apja még azt sem akarta, hogy pesti lakásukat feladják, és ebbe a budai villába költözzenek, csak felettesei utasítására egyezett bele.

Ágnes szobája ellentéte volt az apjáénak, telezsúfolták dísztárgyakkal. Béla kezébe vett egy-egy porcelán vázát vagy zenélődobozt és sokáig nézegette. Ágnes átöltözött, fekete melegítő ruhát húzott, ettől szőke haja még világosabbnak látszott, lekuporodott a cserépkályha mellé a vastag szőnyegre, és arról beszélt, hogy ezeket a tárgyakat mindenkinél jobban szereti, mert hiányzik belőlük az a durvaság és közönségesség, mely az embereket valósággal eltölti.

Odahaza és a gyárban mindig az élet legegyszerűbb témái kerültek elő: munka, fizetés, étel. Béla azt hitte, hogy a finomkodás és a szenvelgés magasabb rendű ezeknél. Már mint szerelmesek váltak el egymástól, és ezentúl Béla gyakran járt a rózsadombi villalakásba.

Béla csak hetek múlva szánta rá magát, hogy elmondja otthon Ágnes ügyét – akkor már nagyjából el is határozták a nővel, hogy összeházasodnak –, öccsei örömmel fogadták a hírt, és szerették volna megismerni Béla menyasszonyát. A fiú tudta, hogy a Kálvária utcai kis ház egyetlen szobájába, melyet úgy betöltött a hat ágy, hogy járni sem lehetett közöttük, nem hozhatja ki Ágnest, így inkább Kallóékhoz próbálta meghívatni öccseit.

Kalló Dezső valaha évekig élt azon a környéken, ahol a Jeszmás fivérek laktak, fiatalságának számos emléke kötötte oda, annyira megörült, mikor Béla előhozta: öccsei esetleg ellátogatnának a rózsadombi villába, hogy most az egyszer nem volt hajlandó észrevenni Ágnes tiltakozó szemhunyorítását, hanem kérte jövendőbeli vejét, minél hamarabb hozza el testvéreit.

Béla – míg kapaszkodtak fölfelé a domb oldalán –, végigveszekedte az utat, hol öccsei öltözködésén, hol a magatartásukon talált kivetnivalót, pedig a többiek alázatosan végrehajtották minden utasítását. Nem egyezett bele, hogy Rizsát is bevigyék magukkal, kint a kertben egy fához kötötték, Rizsa, aki életében most először nem tarthatott a gazdáival, a meglepődéstől még ugatni is elfelejtett.

Béla által már előre megfélemlítve, a testvérek még körülnézni is alig mertek Ágnes szobájában, de elég volt egy faragásos díszdobozt rossz helyre visszatenniök, és a nő már megsértődött, elfordulva vendégeitől kibámult az ablakon. A Jeszmás fivérek örültek, mikor Kalló Dezső bejött értük és átvitte őket magához. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, Béla próbálta megbékíteni a menyasszonyát, de Ágnes csak a szája széléről odavetett félszavakkal válaszolt, majd hirtelen tombolni kezdett, miért hozta el a testvéreit, mikor tudta, hogy ő nem akar találkozni velük, kérte Bélát, ígérje meg: többé nem hozza fel őket.

Béla nehéz szívvel nézte öccseit, akik Kalló Dezsővel együtt kimentek a kertbe, hogy Rizsával játsszanak, úgy érezte, ha beleegyezne a menyasszonya kérésébe, nemcsak őket árulná el, de évek óta haldokló apjukat is. Kibontakozott a nő karjai közül, és kiment a házból. Ágnes az ablakból még látta, amint tétova mozdulatokkal elbúcsúzik Kalló Dezsőtől, majd elsőnek indul meg lefelé a városba vezető úton.

Béla nem bocsátotta meg öccseinek azt az áldozatot, melyet meg kellett hoznia értük. A Kálvária utcai kis házban egymást követték a veszekedések, mindig Béla kezdeményezte őket. Méltánytalannak tartotta, hogy ő, aki a sztálini műszak után a gyár legjobb esztergályosai közé emelkedett, és háromezer forint körül keres, továbbra is ötödmagával aludjon egy szobában, ne öltözködjön rendesen, és néha hetekig ne egyen más húst, mint felvágottat.

A testvérek szó nélkül hallgatták végig Béla szónoklatait, anyjuk kérte őket, hogy tűrjék el bátyjuk idegességét, de az egyik este, mikor Béla törni-zúzni kezdett a lakásban, Paraszt megfogta, és akár egy csomagot, kitette az utcára, kihozta a holmiját is, megmondta, csak akkor jöjjön haza, ha többé nem veszekszik, hanem hajlandó normálisan élni. A gyár, mint egyik büszkeségét, gondjaiba vette Bélát, és már másnap reggel elhelyezte a munkásszálló vendégszobájába.

Alig telt el néhány hét, mikor az egyik este a hangosbeszélő Bélát a munkásszálló társalgójába szólította. A fiú azt hitte, valamelyik öccse keresi, de Kalló Ágnes várt rá, még arra sem engedett neki időt, hogy összecsomagoljon, ellentmondást nem tűrően megfogta a kezét, és elvitte magával.

A Jeszmás fivérek Kalló Dezsőtől tudták meg a hírt bátyjuk közeli házasságáról, a miniszterhelyettes kilátogatott a Kálvária utcai kis házba, hívta a fiúkat, jöjjenek el az esküvőre, ők azonban ragaszkodtak hozzá, hogy Béla személyesen hívja meg őket. Kalló megígérte, szól jövendőbeli vejének, de hogy múltak a napok, és Béla nem jelentkezett, világossá vált: erre a meghívásra nem kerül sor. A testvérek fogcsikorgatva lenyelték a sértést, de anyjuk idegeit annyira megviselte, hogy az öregasszony kórházba került.

A testvérek megújították a fogadalmukat, hogy Béla nélkül is gondoskodnak a családról. A helyzet semmivel sem látszott könnyebbnek, mint korábban, apjuk állapota nem javult, anyjuk is megbetegedett, Ildikónak, a kislánynak pedig két éve volt még hátra az érettségiig, de ők ketten megbíztak egymásban, tudták, ha valamelyiküket váratlan szerencse éri, segíteni fog a többieken is, mint ahogy minden eljövendő bajból előre részt vállaltak.

Jenő már ötödik éve kosárlabdázott a gyári csapatban, az első időkben senki sem vette komolyan a nem különösebben magas növésű fiút, aki még felugorva is csak épp az ujja hegyével tudta megérinteni a kosárlabdapalánk alsó peremét. Néha még a cserejátékosok közé sem került be, ilyenkor fogott egy labdát, átment a gaztól felvert edzőpályára, és órák hosszat dobált kosárra, szabad idejének szinte minden percét itt töltötte.

Tizenhat-tizenhét éves korában Jenő hihetetlenül megnyúlt.

Most, hogy testmagasságban elérte, sőt túlszárnyalta játékostársait, Jenőben olyan képességek bontakoztak ki, melyeket még az edzője sem sejtett. Mozgékony, hosszú csuklója ellenállhatatlanná tette a cseleit, a pálya bármelyik szögletén pillanatok alatt dobóhelyzetbe tudta hozni magát, és talán az edzőpályán töltött hosszú esték gyakorlásának köszönhette, hogy a ziccereket megbízhatóan értékesítette. Mindent felülmúlt azonban a tempóérzéke. Hasonlóan a majomhoz, mely egy lassú mozdulattal is tévedhetetlenül kapja el a falon sütkérező legyet, pusztán azért, mert megfelelő tempóban nyúl ki érte, ugyanilyen pontosak voltak Jenő közbenyúlásai és megelőző szerelései.

A fiú nem lepődött meg, mikor az egyik mérkőzés előtt testvérei berontottak hozzá az öltözőbe, és lelkendezve újságolták, hogy fent a tornaterem kis galériáján ott áll Angyal Béla, a sokszoros bajnok Dinamó és a magyar kosárlabda válogatott edzője. Jenő tudta, hogy az ő játékára kíváncsi, de visszaszorította feltörő idegességét, nyugodtan öltözködött, csak annyit változtatott szokásos felszerelésén, hogy fehér térdvédőt csatolt fel, mely akár a futballistákon a feltűnően megkötött vagy bokára lecsúszó sportszár, alkatmás volt rá, hogy viselőjét könnyen megkülönböztessék játékostársaitól.

Kezdésnél ő érte el a feldobott labdát, ujjai hegyével hátratette a mögötte álló középjátékosnak. Ugyanebben a pillanatban elindult a kosár felé, mindig őrá játszottak a tábla alatt, most is felé szállt az átadás, de nem sikerült, a labda Jenő háta mögé került. A fiú inkább csak ösztönösen nyúlt hátra érte, egy csavarral átpörgette magán, mint mindig, most is korábban ment fel egy tempóval, mint az ellenfél játékosai, a védők csak derekáig értek, mikor egy puha csuklómozdulattal a gyűrűbe helyezte a labdát.

Míg visszafelé futott, a festett oldalvonal mentén egy pillanatra felnézett a galériára, megkereste a tekintetével Angyalt, de akárhogy is figyelt, nem tudta megállapítani, mit szól az akciójához. Az első félidőben Jenő huszonhárom pontot szerzett, de mikor megtudta, hogy a válogatott edzője a szünetben elment, a második félidőben csak lézengett a pályán. Nem érdekelte, hogy az ellenfél behozza az előnyüket, sőt a vezetést is megszerzi, az elvesztett mérkőzés után Jenő olyan egykedvűen ment le a pályáról, mintha már nem is a gyári csapathoz tartozna, alig elfojtott mosollyal hallgatta edzőjének szidalmait. Még azon a héten aláírta az átigazoló lapot, a Dinamó játékosa lett, három hónap alatt bekerült a bajnokcsapat kezdő ötösébe és a válogatott keretbe.

A következő – 1952-es – évben a magyar kosárlabda-válogatott új elvek szerint készült fel a párizsi Európa Bajnokságra. A szakvezetők azt tűzték ki célul, hogy a játékosok fizikai erőben is fel tudják venni a versenyt a szovjet, olasz és csehszlovák csapattal. A keret tagjai – köztük Jenő is – már januárban edzőtáborba vonultak, és ott rendkívül nagy megterhelésű munkát végeztek.

Jenő egykori gyári csapatában a felkészülés alig állt egyébből, mint néhány ötletszerűen összeállított tornagyakorlatból, melyet azonnal játék követett, a többi erős átdolgozott izomzatú kosaras között szinte gyereknek látszott, így a fiú számára kétszeresen nehéz feladatot jelentett a követelmények teljesítése.

Ereje már az első két napon elfogyott, főleg a délutáni második edzést bírta nehezen, már a bemelegítésnél fáradtnak érezte magát. Míg futottak az edzőtábor parkjában a tó körül, Jenő csak úgy tudta bokában már elmerevedett lábait újra és újra kiemelve a hóból előrelendíteni, hogy közben hosszú gyötrő beszélgetéseket folytatott magával.

Hangtalanul szemrehányásokat tett a világnak, melyben felnőtt, úgy gondolta, ha zsíros kenyér és üres főzelékek helyett több húst kapott volna gyerekkorában, most sokkal erősebb lenne. Míg korábban mindent megtett volna a családjáért, most úgy érezte, ők is részesek abban, hogy erejét meghaladó feladatokkal került szembe. Ingerült szeme előtt testvérei közömbös vagy gúnyosan mosolygó arccal tűntek fel, Jenő visszafintorgott az elképzelt arcokra, és elhatározta, épp úgy nem fog törődni senkivel, mint ahogy őt most magára hagyták. Úgy érezte, joga van, hogy képességeit a saját javára használja fel, itt merült fel benne az a terv, melynek ezentúl minden mozdulatát alárendelte.

Az alapozás első két hete után előkerült a labda, Jenő kétségbeesetten tapasztalta, hogy játék közben lábai meg-megbicsaklanak alatta, nem tud rendesen felugrani, és még régi látványos cseleinek végrehajtására sincs elég ereje. Éjszakánként arra riadt fel, hogy a görcs összerántja alsó lábszárán az izmokat, sokáig masszírozta a kemény, fájdalmas csomót, ilyenkor lemondott arról, hogy sikerül eljutnia Párizsba az Európa-bajnokságra.

De az egyik reggel szokatlanul frissen ébredt, kint sütött a nap, magára húzta a melegítőt, és reggeli előtt futott egy fél órát a parkban, karja-lába szabadon, könnyedén mozgott, Jenő megértette, hogy túlesett a fáradtság holtpontján. Nem szólt senkinek a változásról, de a délelőtti edzőmérkőzésen magasabbra ugrott fel, mint ellenfele, és a védők zónáján keresztül éppoly ellenállhatatlan cselekkel tört kosárra, mint alig fél éve a gyári csapatban. Formája tovább javult, az edzőtáborozás végén a vezetők közölték Jenővel, ha valami rendkívüli esemény nem jön közbe, bekerül az utazó keretbe.

A fiúnak egyelőre vissza kellett térnie a Kálvária utcai kis lakásba. Az edzőtábor kényelmes szobái után ő is éppoly elviselhetetlennek találta az otthoni környezetet, mint bátyja, de éppen Béla veszekedésén okulva, Jenő tartózkodott attól, hogy elégedetlenségét elárulja. Hazaadta a kalóriapénzét és a mérkőzések után kapott prémiumot, nem kért semmilyen külön kedvezményt érte, és csak anyja unszolására volt hajlandó több húst elfogadni, mint amennyit testvérei kaptak. Részt vett az otthoniak viccelődéseiben, játékaiban, de belülről már semmilyen szál nem fűzte a családhoz, úgy járt haza enni és aludni, mint a katona a laktanyába.

Jenő május elején utazott el Párizsba, a válogatottak kék-szürke formaöltönyét viselte, mikor Paraszttal együtt utoljára végigment a Kálvária utcán, megállt, hogy kezet fogjon egy-egy ismerőssel, meghallgassa jókívánságaikat, az utca sarkáról még egyszer hosszan visszanézett.

Azokban az években a Népsport hiánycikknek számított, az újságárus a környék híres fiára való tekintettel minden reggel félretette Jeszmásék számára a lapot. Paraszt már hajnalban érte ment, hogy a család közösen olvashassa el az Európa Bajnokságról szóló tudósítást, csodálkozásukra Jenőt csak a cserejátékosok közé állították be, és mindössze néhány percet játszott.

Jenő először az olasz–magyar meccsen jutott szóhoz a kezdő ötösben. Ami fiatal játékosoknál ritkaság, ezen a nagy tétre menő összecsapáson is hozni tudta legjobb formáját, éppoly nyugodtan indult támadásba a műanyag padlón az olasz palánk ellen, mintha a labda egy Pest külvárosi pálya aszfaltján pattogna. Másnap Jeszmásék boldogan olvasták a Népsport-ban közölt bírálatszemelvényeket, az újságírók Jenő technikáját a profijátékosok labdakezeléséhez hasonlították.

Az olasz mérkőzés után a védők minden meccsen különös figyelemmel őrizték a fiatal magyar bedobót. Jenőnek meg kellett küzdenie a 208 centiméter magas, hihetetlen erejű Haritonovval, a hóna alól kifurakodva szerzett pontokat. Eredményesen harcolt a spanyol középjátékos del Peters ellen is, akit pedig a leghíresebb amerikai proficsapatból szerződtettek át Európába, nemcsak játékosa, de kapitánya és edzője is volt egy személyben a spanyol válogatottnak.

Mérkőzés után del Peters az öltöző folyosóján megvárta Jenőt, gratulált neki, és meghívta, igyon vele valamit a Sportcsarnok halljában. A magyar szakvezetők még indulás előtt utasították a játékosokat, kerüljék el a beszélgetést a nyugati csapatok tagjaival, most is próbálták megakadályozni, hogy Jenő elmehessen del Petersszel, de a spanyol játékos egy karmozdulattal félretolta őket. Leültek a hallban, és egy középkorú férfi tolmácsolásával sokáig beszélgettek.

A magyar csapat szálláshelyén a vezetők rögtönzött fegyelmi bizottság elé állították Jenőt, megpróbálták kifaggatni, miről beszélgetett del Petersszel, a fiú azt vallotta, csak szakmai kérdések merültek fel, del Peters néhány taktikai tanácsot adott neki a csehek elleni mérkőzésre. A vezetők elítélték Jenő magatartását, ha a csapat nélkülözni tudta volna őt a döntő mérkőzésen, felfüggesztették volna a játékjogát, és azonnal hazaküldik, de így sem titkolták, hogy odahaza Jenő fegyelmi ügye folytatódni fog. Ilyen körülmények között készülődött harmadik válogatottságára, a Magyarország–Csehszlovákia mérkőzésre.

Paraszt, anyjuk és húguk ott ült a kis néprádió körül. A szpíker szerint Jeszmás még sohasem játszott úgy, mint ezen a mérkőzésen, bár az első félidőben megsérült, és térdét be kellett kötözni, csak néhány percet töltött a cserepadon, ha a helyzet kritikusra fordult, újból és újból visszatért a pályára. Nagy része volt abban, hogy a magyar kosárlabda-válogatott megnyerte a mérkőzést, és ezzel együtt az Európa Bajnokságot is.

A betóduló szomszédok gratuláltak Jenő sikeréhez, nevetve kérdezgették Parasztot, hogy ő mikor csinál már valamit, amire büszke lehet, Paraszt is nevetett, és a vállát vonogatta.

Másnap reggel nyomozók keltették fel a Jeszmás családot, Parasztot bevitték a Belügyminisztériumba, itt tudta meg, hogy Jenő közvetlenül az Európa-bajnoki döntőmérkőzés után megszökött a magyar csapat szálláshelyéről, és del Peters társaságában Spanyolországba utazott, ahol valószínűleg profiszerződést ír alá.

A nyomozók estig vallatták őt, mit tud az ügyről, de Paraszt a legjobb lelkiismerettel válaszolhatta, hogy bátyja nem közölte vele a szándékát, és egyébként sem árulta el magát egyetlen jellel sem.

A kihallgatás után idősebb bátyja, Béla jött szemközt vele a folyosón – valószínűleg őt is megkérdezték Jenő ügyében –, Paraszt megállt, és meg akarta szólítani a testvérét, de Béla úgy elsietett mellette, mintha sohasem találkoztak volna.

Paraszt lelkére kötötte anyjának, ne szóljon a történtekről betegen fekvő apjuknak. Jeszmásné megígérte ugyan, de a legközelebbi látogatásnál mégis elmondta a férjének, hogy Paraszt egyedül maradt otthon a testvérek közül, csak ő keres húgára és szüleire. Ettől a naptól fogva Jeszmás Pál állapota, mely már évek óta változatlan, de kielégítő színvonalon mozgott, fokozatosan romlani kezdett, és az egykori kőműves két hónap alatt meghalt. Ez a karakteres ember, aki gyerekkora óta maga tartotta el magát, megtanulta, csak addig jogosult az ember élete, míg nem jelent terhet mások számára. Nagy lelkiismeret-furdalások árán abba még belement, hogy három fia együtt segítse őt, de semmi esetre sem akart elviselhetetlen súlyokat rakni legkisebb fia nyakára.

Jeszmás Pált ősszel temették el, a felesége kérésére a sírkövön neve alatt üresen hagytak egy kis helyet, a következő tavaszon felvésték oda Jeszmás Pálné nevét is. Paraszt felhívta Kallót a minisztériumban, kérte, hogy értesítse bátyját szülei haláláról, de Béla azt üzente vissza, az öreg Jeszmásék eléggé tönkretették az ő életét ahhoz, hogy most ne érezzen valami nagy meghatottságot. Írt a legkisebb fiú Spanyolországba is a profiklub címére, de Jenő nem válaszolt, lehet, meg sem kapta a levelet.

Múltak az évek, a kislány leérettségizett. Paraszt szerette volna, ha egyetemen tanul tovább, titokban arra gondolt, így továbbra is vigyázhatna rá, de a kislány férjhez akart menni. Paraszt nem állt az útjába, nászajándékul otthagyta neki a házat, csak Rizsát, az öreg kutyát vitte magával.

Sokáig csak cél nélkül csellengett, a környéken azt hitték, hogy visszatér majd a régi kocsmába, ott tölti majd el a napjait, de a fiú nem szokott vissza a régi padra. Helyrehozott egy romos házat, túl a Fóti úti réteken, és befogadott magához három faluról jött fiút, akik vele együtt dolgoztak a szállítóknál. Azt mondják, rájuk is éppen úgy vigyáz, mint régen a testvéreire.

Páter Fáber

Egyszer, már nem emlékszem, melyik nagy ünnepen, körmenet vonult a téren keresztül. A kivarrott templomi zászlók után csak néhány öregember és gyerek lépkedett, csodálkozva néztük őket a Kiskörből.

– Biztos eltévedtek.

– Ez proli környék, itt sohasem voltak vallásosak az emberek.

Martin, a rendőrszázados, aki délutánonként a kislányát hozta le játszani a térre, közbeszólt:

– Azért ez nem ilyen egyszerű. Ha hiszik, ha nem, még pap is kikerült erről a környékről.

– Kicsoda?

– Páter Fábernek hívták, egyike volt a legérdekesebb embereknek, akivel valaha is találkoztam. Régi történet, már nem vonatkozik rá semmiféle hivatali titoktartás, ha az urakat nem untatja, esetleg elmondhatom.

Talán ismerősebbnek tűnt volna ez a pap, ha megmondom, hogy eredeti nevén Leipniknek hívták. Akik régi emberek maguk közül, kell hogy emlékezzenek a Leipnik családra, ott laktak a Szerdahelyi utcában.

Az öreg Leipnik a Ganz gyárban dolgozott mint szerszámkészítő lakatos, elég jól keresett, de rettenetesen fukar volt és bogaras. Reggelenként bevitte magával a munkahelyére a család egész kenyerét és a cukortartót, nehogy távollétében torkoskodjanak, amikor hazaért a munkából, akkor osztott mindenkinek: a leves mellé egy szelet kenyeret, a kávéhoz egy kockacukrot.

Ennél többet csak a legidősebb fiú, az Ede kapott egyszer. Tüdőgyulladása volt, de az öreg Leipnik nem hívott hozzá orvost, adott neki két kockacukrot sósborszesszel, mert abban éppen elég erő van, hogy meggyógyítsa a fiút. Mikor Ede mégis meghalt, legyintett: ilyen gyönge szervezeten az orvosok sem tudtak volna segíteni.

Nem csoda, hogy a gyerekek alig nőttek fel, máris igyekeztek elmenekülni hazulról, nyolc közül csak ketten maradtak otthon: Gyuszi és Manci.

Gyuszi éppolyan mániákus lett, mint az apja, csak éppen ellenkező irányban: ő szórta a pénzt. Néha tíz embert is meghívott vendéglőbe, egyheti fizetése ráment, de megérte, mert azt az egyet mindenkinek el kell ismernie, hogy Leipnik Gyula nem akárki. De adott az öltözködésére is, ha csináltatott egy kabátot, az utcán mindig visszahajtotta a szárnyát; lássák az emberek, hogy milyen szép bélést rakatott bele.

Manci elzüllött, kezdetben állandó barátok tartották ki, selyemharisnyái nem fértek el egy polcon a szekrényben, de ahogy öregedett, úgy csúszott egyre lejjebb. „Pengős” lett a Fecske utcában, aztán innen is kiszorították a fiatalabbak, vasárnaponként biciklivel karikázott ide-oda a Ligetben. Hajnalonként az öreg Leipnik a kapuban várta, kikutatta a ridiküljét, és az utolsó fillérig elvette tőle a pénzt.

Ebben a szörnyű családban, önző eszelősök és megalázottak között született 1922-ben Leipnik Dániel, a későbbi páter Fáber.

A szülésnél Leipnikné megbetegedett, meg kellett operálni, és az operáció következményeként többé nem szülhetett, talán azért ragaszkodott anyaságának utolsó emlékéhez, Dánielhez jobban, mint bármelyik másik gyerekéhez. A kisfiú szoknyás korától ott tipegett az anyja mellett, ő volt az egyetlen, aki ott térdelhetett mellette csendes imáin a Szent Rita-kápolnában.

Dániel később is ritkán járt ki az utcára a gyerekek közé, ha kiment, akkor is inkább a lányokkal játszott. Ahogy azonban még ötéves korában megtanult olvasni a testvéreitől, a lányok is hiába hívták maguk közé.

Naphosszat a kövezett udvar egyetlen fája mellett üldögélt, és a dohtól barna pettyes, régi újságokat olvasta. Anyja kikereste számára a színes gyermekmellékleteket, de Dániel nem volt hajlandó elhinni tündérek és boszorkányok létezését, inkább a technikáról szóló cikkek vonzották. Papírt és ceruzát kért anyjától, korához képest megdöbbentő ügyességgel másolta le a különböző gépek ábráit.

Ezt a képességét az elemi iskola hittanra és hazafias versekre felépített oktatási rendszere talán visszafejlesztette volna, de szerencséjére olyan tanító keze alá került, aki távol állt ettől a gyakorlattól.

A tanítót Méhész Lőrincnek hívták, valaha a József Nádor Műegyetemen adott elő, a kommün idején hivatalt vállalt, ezért börtönbe csukták, és az új rendszer a kiszabadulása után sem bocsátott meg neki. Nem engedték vissza az egyetemre, szinte gúnyból engedélyezték neki, hogy ehelyett a Szerdahelyi utcai elemi iskolában tanítson.

Méhész jól érezte magát ebben az iskolában. Elkért egy üres kamrát, és hazulról hozott szerszámaival műhelynek rendezte be. Néhány ügyesnek látszó fiút maga mellé vett – köztük Dánielt is –, és itt töltötte velük a délutánjait.

Dániel negyedik elemibe járt, a régi iskolai szabályzat szerint ekkor kellett döntenie, hogy jelentkezik-e gimnáziumba vagy polgáriba? Az öreg Leipnik hallani sem akart erről, már meg is beszélte egyik szaktársával, hogy a fiút beadja mellé inasnak.

Dániel nem törődött vele, minden erejét lekötötte egy nagy célkitűzés: működő mozdonyt akart építeni fából. Tervéről senkinek sem szólt, félt, hogyha bevallaná, társai kinevetnék. Méhésztől is csak kerülő úton kérte el az alkatrészek rajzait.

Éjszaka leszökött a józsefvárosi pályaudvarra, egy vagonból faragható fenyődeszkát akart lopni. Az őr elfogta, addig verte a deszkával, amíg az el nem törött Dániel vállán, akkor hozzávágta a darabokat. Dániel, bár egész teste sajgott az ütésektől, megőrizte annyira lélekjelenlétét, hogy elkapta a fát, és elrohant vele.

Erre a törött deszkára mérte fel az alkatrészek szögleteit. Tudta, ha valahol elrontja, nem szerezhet másik anyagot, a faragásnál is vigyázott, egyszerre csak két-három millimétert fogott a késével. Minden elővigyázatossága ellenére mégis rosszul faragott ki néhány alkatrészt, a deszkából már nem jutott pótlás. Szétszedte apja régi katonaládáját, Leipnik rájött, és véresre verte, de Dániel ezzel sem törődött.

Május közepére végzett a faragással, törött üveggel lecsiszolta a darabokat, vett egy széles gumiszalagot, összeállította, és beszerelte a motort. A kész mozdonyt papírba takarta, be akarta vinni a műhelybe, hogy először Méhész Lőrincnek mutassa meg. Apjának azonban feltűnt a csomag, kibontotta.

Így a famozdony kerekei a konyha kövén gördültek végig először. Leipnik elképedve nézte a szerkezetet, nem akarta elhinni, hogy az alig tizenegy éves fiú építette, ceruzát nyomott Dániel kezébe, és rajzoltatott vele, kételyei csak egyórás faggatás után oszlottak el.

Leipnik újra bepakolta a mozdonyt, és bevitte magával a gyárba. Kihallgatásra jelentkezett igazgatójánál, doktor Pálvölgyi Vilmosnál, és támogatást kért, hogy taníttathassa tehetséges fiát. Leipnik titokban reménykedett, hogy készpénzt kap, melyet majd lefoglalhat magának. Pálvölgyi végighallgatta, megvizsgálta a mozdonyt, de csak annyit válaszolt, hogy holnap reggel küldje be Dánielt.

Leipnik elkísérte a fiút egészen az igazgatói szoba ajtajáig. Pálvölgyi néhány kérdést tett fel Dánielnek, először a mozdonyra vonatkozólag, amire ő szabatosan válaszolt, de Pálvölgyi arcán nem látszott elégedettség.

Ezután hittanból vizsgáztatta Dánielt, aki anyja révén sok vallási szokást és legendát ismert, az igazgató végre elmosolyodott, és helyeslőleg bólintott.

Behívatta a folyosóról Leipniket, és közölte vele, hogy hajlandó magára vállalni Dániel taníttatását, de csak abban az esetben, ha a fiú a papi hivatást választja. Még csak alig néhány év telt el a kommün óta, ha egy fiú kiemelkedik a proletariátus sorai közül, annak inkább imádkozni kell osztálya bűneiért, semmint a reális tudományok elsajátításával lehetőséget teremteni a bűnök megismétlődésére. Pálvölgyi rendszeresen látogatta a jezsuiták zugligeti „Manréza” lelkigyakorlatos házát, felajánlotta Leipniknek, hogy szól az atyáknak Dániel érdekében.

Leipnik megértette, hogy itt pénzre nem számíthat, dühösen vállon ragadta a fiút, és hazavitte, otthon a szoba közepére lökte, átkozódni kezdett, mennyi kiadással járt, amíg felnevelte Dánielt, és most ingyen akarják elvinni papnak. Esküdözött, hogy ebből nem eszik az anyaszentegyház, haragjában leszedte a feszületet a falról, rátaposott és összetörte.

Huszonöt éves házasságuk során Leipnikné most először szállt szembe az urával, életre-halálra. Ha Leipnik nem egyezik bele, hogy Dániel papnak mehessen, éjszaka agyonüti baltával. Inkább vállal húszévi börtönt, de nem engedi tönkretenni a legkisebb gyerek életét is.

Leipnik a szoba közepére dobálta az ágyneműt, gyufát nyomott a felesége kezébe: gyújtsa meg, tegye végképp tönkre, de még Dániel is érezte, hogy csak színészkedik, valójában meghódolt felesége hirtelen feltámadt akarata előtt.

Talán a működő famozdony tette, melyet Pálvölgyi átadott a jezsuita atyáknak, talán más körülmény, mindenesetre Dániel ügyét a szokásosnál gyorsabban intézték el. 1935 augusztusában Dániel vonatra ült, hogy jelentkezzen a kaposvári jezsuita kollégiumban.

Dánielnek bizonyos tekintetben szerencséje volt, hogy épp a jezsuitákhoz került. Az ő természetével a ferencesek érzelmes rendjében aligha találja meg a helyét, fellázadt vagy megtört volna, de a jezsuita rend szelleme megfelelt hajlamainak.

A himnuszok vagy Kosztka Szent Szaniszló legendája éppúgy hidegen hagyta őt, mint kisgyerek korában a Friss Újság mellékletének színes meséi, de a rend logikus szervezete, az engedelmességre és önfeláldozásra épített gépezet technikai élményt jelentett Dániel számára, mint korábban az alapvető dinamikai törvények megértése.

A nyugodt, csendes templomban és tanulótermekben, ahol végre semmilyen veszély nem fenyegette őt, Dániel lelke megtalálta az egyensúlyát.

Félelme régi környezetétől megvetéssé változott, kialakult benne az osztályuktól elszakadt emberek arisztokratizmusa, mely mélyebb és meghatározóbb, mint a született arisztokratáké.

Érdeklődésével, gyors felfogásával felhívta magára tanárainak figyelmét. Kiemelték társai közül, és 1935-ben kiküldték Württembergbe, a központi felsőfokú jezsuita nevelőintézetbe. Ez az intézet alapítása óta százszámra bocsátotta ki a rend legjobb katonáit, akik egyformán vállalták és látták el a pap, hittérítő vagy illegális szervező feladatkörét.

Dániel Württembergben töltött éveiről keveset tudunk. Feltehető, hogy gondos és sokoldalú kiképzésben részesült, ennek során nem hanyagolhatták el a Magyarországgal és a magyar élet változásaival összefüggő ismereteket sem, mert hazatérése után könnyen bele tudott illeszkedni az itthoni viszonyokba.

Az is valószínű, hogy novícius idejének kitöltése után az intézet templomában szentelték pappá, az avatásnál Loyolai Szent Ignác egyik első társának, páter Fábernek a nevét kapta.

1945-ben felettesei utasítására páter Fáber visszatért Magyarországra. A határon nem vallotta be, hogy felszentelt pap, az iratait is úgy állította ki, mintha a háborúban elhurcolt és most Nyugatról hazatérő katona volna. Bár az eltelt tíz év alatt külseje felismerhetetlenül megváltozott: a kisgyerekből magas, erős, de sovány, korán kopaszodó férfi lett, mégis elkerülte régi környezetét, és családjával sem vette fel a kapcsolatot. Bár nem volt ok különösebb óvatosságra, hiszen az egyedüli ember, aki Fábert minden változásán keresztül felismerte volna: az anyja egy bombázásnál bent pusztult az óvóhelyen, testvérei pedig elzüllöttek, eltűntek.

Fáber egy ideig segédmunkásként dolgozott, később letette a lakatos szakmunkásvizsgát, új minősítésével egy kőbányai kis üzemben helyezkedett el. Közben mindvégig tartotta a kapcsolatot azokkal a magyarországi jezsuita vezetőkkel, kiknek címét még kint Württembergben kapta.

Az 1947-es választások után minden hatalom átkerült a kommunisták kezébe. Fáber felettesei sietve eltávoztak Magyarországról, így is csak néhány órával előzve meg letartóztatásukat. Utolsó eligazításként közölték Fáberrel, hogy belátható időn belül semmiféle támogatásban nem részesíthetik, egyedül kell dolgoznia. Szabad kezet adtak neki az akciók és végrehajtási módszerek megválasztásában.

Máskor munka után Fáber éjszakáig az utcákat járta, úgy érezte, így tudhat meg legtöbbet a városról és az élet változásairól. Most napokig ült otthon, és töprengett: miképp kezdjen hozzá feladatához. Úgy határozott, hogy mindenekelőtt állást kell változtatnia. Feladta megszokott helyét az üzemben, ahol ugyanis személyes kapcsolatait mindössze néhány munkatársára redukálta, és olyan állást keresett, mely természeténél fogva alkalmas arra, hogy sok emberrel találkozhasson. Néhány próbálkozás után a városszéli Erzsébet-telepen kötött ki, a telep tisztasági fürdőjében lett kabinos.

Ennek a telepnek a faházait még az első világháború idején építették, katonakórház céljaira – ideiglenes jelleggel, de már több mint harminc éve lakott benne a közeli téglagyár, a sörgyár, a konzervgyár munkásainak legrosszabbul fizetett, alsó rétege, rajtuk kívül még öregemberek és lezüllött egzisztenciák.

Az egykori kórház néhány évre szánt egészségügyi létesítményei, csatornarendszere, a víz- és villanyvezetékek már jórészt tönkrementek, kijavításukkal senki sem törődött. Összesen két nyomókút szolgáltatott vizet, a villany pedig már egy nagyobb esőtől kialudt az egész telepen.

Elkeseredésüket fokozta, hogy a villamostöltés túlsó oldalán pontházakat építettek, és ezekből az új, összkomfortos lakásokból az Erzsébet-telepiek egyet sem kaptak. A jövevények és a régi lakók ellentétéhez szinte minden hónap hozzátette a magáét. A pontházak földszintjén új üzletek nyíltak, ahol akkor is lehetett húst vagy gyufát kapni, mikor az Erzsébet-telep kis fabódéjában már rég elfogyott, és a telepiek hiába másztak át a töltésen, a bolti eladók letagadták az árut, és nem szolgálták ki őket. A villamosmegállót is áthelyezték a pontházak elé, de az aszfaltutat nem hosszabbították meg, így csak egy agyagos, réti ösvényen lehetett megközelíteni.

Verekedésre vagy éles összecsapásokra természetesen nem került sor, csak a két telep gyerekei dobálták meg egymást kővel a töltés oldalában, de a sérelmek bevésődtek az Erzsébet-telepiek lelkébe, esténként kocsmájuk bádogpultjának támaszkodva újból és újból elősorolták őket. Fáber nem találhatott volna alkalmasabb környezetet céljainak megvalósítására.

Mint minden idegent, Fábert is gyanakodva fogadták a telepiek, mikor beköltözött a fürdő kabinosfülkéjébe. A pap látszólag nem is akarta megnyerni a bizalmukat, egykedvűen nyitotta ki előttük a mosdófülkék ajtaját, és vette el tőlük a pénzt, csak akkor szólalt meg, ha végképp elkerülhetetlen volt, tudta: csak ilyen magatartással oszlathatja el gyanakvásukat.

Először a gyerekekkel kötött barátságot. A tizenkét-tizenhat éves fiúk közül hamarosan vagy egy tucatnyi odaszokott a kabinosi fülkébe. Esténként Fáber elbeszélgetett velük. Igyekezett úgy fogalmazni, hogy ha a gyerekek tovább is adnák a szavait, senki se találhasson bennük politikai izgatást, de egy olyan történetet sem mondott el, mely ne szolgálta volna a céljait. Felelevenítette a szemináriumon hallott legendákat, csak a szereplő szentek nevét cserélte ki, mert az ötvenes évek elején börtön járt az illegális hittanoktatásért.

Az eredmény megérte a belefektetett fáradozást. Az iskola és a tanműhelyek szürke egyformasága után a mesék felkeltették a fiúkban az eredendő vágyat, hogy hősi, önfeláldozó tetteket hajtsanak végre. Egy év után Fáber úgy találta: elérkezett az idő, hogy óvatos formában, de utat keressen ennek a vágyuknak a megvalósításához.

Fáber belépett a Magyar Szabadságharcos Szövetségbe, olyan alapszervet választott ki, ahol a munka vontatottan haladt, mert a vezetők – ingyenes társadalmi munkaként – nem szívesen foglalkoztak a szervezéssel. Fáber minden különösebb erőfeszítés nélkül elérte, hogy rábízták a túraosztály vezetését.

Fokozatosan hozta be maga után Erzsébet-telepi tanítványait, 1952 elejére már valamennyien az alapszervhez tartoztak. Fáber igyekezett megakadályozni, hogy idegenek is beléphessenek a szakosztályba, csak két-három olyan fiút vett be, akiket az eredeti célja szempontjából megfelelőnek tartott.

Fáber tanítványaival együtt elvégezte a Szabadságharcos Szövetség szinte minden harcászatilag fontos tanfolyamát, megbízhatóan kezelték a fegyvert, ismerték a rádió- és a rejtjelzések használatát, száz-százötven ejtőernyős ugrást hajtottak végre, vasárnaponként pedig hosszú túrákat tettek a hegyekben. Négy év alatt sokoldalúan képzett, ütőképes egységgé forrtak össze.

Fáber tudta: ez a tizenhat-tizennyolc főnyi egység sokkal nagyobb érték, mintsem kockára tegye egy látványos, de jelentéktelen akció kedvéért: egy szobor vagy hősi emlékmű ledöntéséért, egy hivatalnok megöléséért. Évekig türelmesen várt az alkalomra, mikor az egység megmutathatja valódi erejét.

1956 október huszonharmadikán éjszaka a Körútról hazatérő tüntetők meghozták az első golyótépett zászlókat, de Fáber még mindig nyugalomra intette az egységet. Előbb ő ment be a városba körülnézni, és csak aztán fegyverezte fel tanítványait a Szabadságharcos Szövetség kispuskáival, később géppisztolyokkal.

A felkelés legvéresebb harcaiban mindenütt feltűnt Fáber egysége. Ők vették fel a harcot a Bethlen utcai remíznél körülzárt államvédelmis csoporttal, részt vettek a pártház ostromában. Gyorsan és határozottan avatkoztak bele a küzdelembe, melyet rendszerint az ő megjelenésük döntött el véglegesen, de a győzelem után nem ünnepeltették magukat az összesereglett civilekkel, mint a Corvin közi vagy Bosnyák téri felkelők, nem ittak, és nem kötöttek nőkkel alkalmi ismeretséget, hanem azonnal elvonultak a harcok színteréről. Az újságok nem dicsőítették akcióikat, sőt Fáber még azt sem engedte meg, hogy az egység tagjait bárki is lefényképezze.

November ötödikén, mikor még számos szétszórt felkelő csoport harcolt szerte a városban, Fáber belátta, hogy a küzdelem még sokáig tarthat, de mindenképpen reménytelen, egységének egyetlen tagját sem érdemes feláldoznia. Hazaküldte a fiúkat, azzal az utasítással, hogy próbálják meg átvészelni a most következő, nehéz időket, kerüljenek minden feltűnést, de álljanak készen egy új akcióra.

Most derült ki a célja azoknak az intézkedéseknek, melyekkel Fáber távoltartotta az egységtől a nyilvánosságot. Tevékenységüknek sem írásban, sem fényképen nem maradt nyoma. Néhány fiút, akik a harcok idején túl hosszú ideig nem tartózkodtak otthon, behívtak a rendőrségre, de néhány nap után szabadon bocsátották őket.

Fáber még a felkelés idején megtalálta és felújította a kapcsolatot régi feletteseivel. Utasításukra leköltözött Egerbe, egy teherautón magával vitte az egység fegyvereit is. Egerben megvásárolt egy üresen álló kis házat, itt lakott ezentúl, a fegyvereket a ház pincéjében rakta le.

Évek múltak el anélkül, hogy valami változást is hoztak volna Fáber életében. A város egyik kisipari szövetkezetében dolgozott, mint javító lakatos, napközben ládával a vállán járta az utcákat, otthon pedig kis műhelyt rendezett be, műszaki könyveket vásárolt, és a tervrajzaik alapján felépítette egy-egy szerkezet kicsinyített modelljét.

Akkoriban Fáber még alig múlt harmincöt éves, de nem gondolt rá, hogy kilépjen sorsa régi kereteiből, bár bent a szövetkezetben is állandóan biztatták, hogy szerezze meg a technikusi oklevelet. Azonnal vezető állást kaphatott volna. Havonként egyszer lement a kis pincehelyiségbe, kibontotta a fegyvereket az egyre avasabb szagú, zsíros papírokból, és ellenőrizte állapotukat. Munkából jövet minden este úgy nyitotta ki az ajtót, hogy egy levél koppanását várta, mely parancsot ad egy újabb akció előkészítésére.

Ez a levél csak 1959 tavaszán érkezett meg, tartalma pedig épp az ellentéte volt annak, amire Fáber számított; utasította őt, hogy a pincében elrejtett fegyvereket azonnal semmisítse meg. Többet a levél nem közölt, így nem határozta meg a végrehajtás módját sem.

Fáber tisztában volt vele: a fegyverek megsemmisítése a további tevékenységről való teljes lemondást jelenti. Rábírta magát az utasítás végrehajtására, de arról már nem tudott lemondani, hogy még egyszer ne lássa viszont egykori egysége tagjait.

Még az elválásnál megbeszélt terv szerint értesítette az egyik fiút, aki az egységben a helyettesének számított, hogy indítsa meg az üzenet-láncot. Találkozásuk helyéül a kis egri házat jelölte meg, időpontnak pedig a május elsejét megelőző estét, úgy gondolta, az ünnep előtti forgalomban kisebb feltűnést kelt a fiúk érkezése.

Április harmincadikán már kora délutántól várta a fiúkat, de nem érkeztek meg sem a pesti vonattal, sem az autóbusszal. Már sötétedett, mikor kopogtak a ház ablakán. Fáber csodálkozott, hogy, nem törődve az óvatossággal, egy csoportban jöttek. Szemrehányást tett érte, de a fiúk azt válaszolták, hogy kettejüknek saját autója van, ők hozták le a többieket.

Az egykori felkelők az eltelt évek alatt alaposan megváltoztak. Legtöbbjük erősen meghízott, divatos ruhát viseltek, és egész magatartásukon érezni lehetett a konszolidált élet nyomait. Fellélegeztek, mikor Fáber közölte velük a parancsot a fegyverek megsemmisítéséről.

Abban a megoldásban egyeztek ki, hogy a fegyvereket a két autó felviszi a hegyekbe, és eltemetik őket valamilyen barlangban. Két-két ember szállt mindegyik kocsira, a többiek ottmaradtak Fáber mellett. A beszélgetés csak vontatottan haladt, de Fáber így is értesült a változásokról. Az Erzsébet-telepet földgyaluk söpörték el, a fiúk közül néhányan átköltöztek a pontházakba, melyek keskeny ablakaikkal, szűk szobáikkal az 1956 után épült házakhoz viszonyítva már éppolyan nyomortelepnek számítottak, mint 51–52-ben az Erzsébet-telep. Mások a városban vettek lakást. Letöltötték a katonaidejüket, szakmát tanultak és megnősültek, mindezt vonakodva közölték Fáberrel. Az egykori parancsnok elmosolyodott, megértette, hogy félnek tőle, vagy legalábbis nem bíznak benne.

A két autó hajnalban tért vissza, sikerült végrehajtani a feladatot: a fegyverek eltűntek egy szurdok mélyén. Ha évek múlva kimossa őket az eső vagy kikaparná valamilyen állat, semmiféle nyom nem vezethet el tőlük régi gazdáikhoz.

Bár további elintéznivalójuk nem maradt, a fiúk mégsem készülődtek a távozásra. Egyikük felbontott egy üveg rumot, kérték Fábert, hogy ő is igyon velük, ünnepeljék együtt a most már végleges búcsúzást. Fáber aki érezte, hogy az egység feloszlásával az ő élete is lezárult, körvonalaiban sem tudta elképzelni, mihez kezd azután, elfogadta a kínálást.

Mivel ritkán ivott, a rum azonnal a fejébe szállt, figyelme eltompult, csak a hosszú évek során kialakult veszélyérzékelése jelezte, hogy valami nincs rendben. El akarta küldeni a fiúkat, de azok kedélyesen átfogták a vállát, és tovább itatták. Fáber nem vette észre, hogy oson egyikük a háta mögé, hogy veszi elő elrejtett kését, csak a szúrás előtt egy pillanattal érezte meg tarkóján az acélpenge hidegét. Azzal a fogással ölték meg, melyet tőle tanultak őrszemek zajtalan eltávolítására.

Hogy eltüntették a fegyvereket, és múltjuk egyetlen tanúját, összeszedték még Fáber iratait is, aztán autójukon eltávoztak. Az ügyet sokáig teljes némaság takarta, csak évekkel később egy részeg fecsegése derített fényt a történetre, mikor a főszereplőnek, páter Fábernek talán már a csontjai is elporladtak.

Egymillió forint

– A mi házasságunk azért jó házasság – mondja Zweck Bandi –, mert mi Erzsivel mindig tudunk nevetni egymáson, és sohasem sértődünk meg. De hadd mondjam el inkább az egymillió forintos esetünket.

1956. november elsején az Újpesti Járműjavítóban – itt dolgozunk Erzsivel – összegyűltek a munkások, és követelték a fizetésüket. Igen ám, de a páncélszekrény három kulcsát három ember tartotta magánál: az igazgató, a főkönyvelő és a főpénztáros, már délfelé járt az idő, mire összetelefonáltuk mind a hármat. Kinyitjuk a páncélszekrényt: egy fillér sincs benne, csak egy írás, valaki óvatosságból visszautalványozta a bankba.

A főkönyvelő azt tanácsolta: ad egy írást, menjünk be a Nemzeti Bankba, még nyitva találjuk, vételezzünk fel egymillió-néhányezer forintot. Kihirdette a helyzetet, önkéntes jelentkezőket kért, egyszerre csönd lett az udvaron. A villamossíneket eltorlaszolták a feldöntött kocsik, a mi gyárunk különben is kiesik a városból, aki vállalkozik, annak két kilométer hosszúságban gyér házak között, réteken és gödrökön kell átvágnia kerékpárral.

Csak az asszonyok zajongtak tovább, szidták a férfiakat: mit adjunk a gyerekeknek, élni kell. Erzsi nem szidott engem, sőt erősen fogta a kezem, és igyekezett minél hátrább rángatni. Ránézek:

– Madárkám.

– Te akarsz madár lenni, de én nem engedlek.

– Valakinek el kell menni azért a pár fillérért.

– Menjen más.

– Ezt mindenki mondhatja. Nekünk is kell a pénz.

– Nem kell. Menjünk anyáékhoz vacsorázni.

– Tudod, hogy nem szeretem az anyád főztjét, mindent olyan vastagon beránt. Még kukta se lehetne melletted.

Ezen elérzékenyült, elengedte a kezem, gyorsan áttörtem a tömegen, és jelentkeztem.

– Egy már van, kérünk még egyet.

Ahogy te nem jelentkeztél, úgy nem jelentkezett senki, másfél ezer ember nézte, ahogy felülök a kerékpárra, és elindulok Pest felé.

Befelé még világosban karikáztam, a Bankban is hamar végeztem, örültek, hogy egymillióval kevesebb pénzért kell vállalniuk a felelősséget. Két megrakott, sportszatyrot akasztottam rá a kerékpár kormányára, kilelt a hideg, ha arra gondoltam, hogy ezért a két szatyorért egyedül én viselem a felelősséget.

Mire végighajtottam a városon, már sötétedett, az újpesti hídnál már az orromig is alig láttam. Az utcai lámpákat kilőtték, a kerékpár reflektorát pedig nem akartam meggyújtani, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet.

Legjobban a réten féltem, itt sűrűn csattantak fel géppisztoly-sorozatok, de a távoli épületeken olyan furcsán tört fel a visszhang, hogy nekem mindig úgy tűnt, éppen rám lőnek. Úgy remegett a lábam, hogy nem tudtam hajtani a pedált, inkább toltam a bringát, még az a hülyeség is megfordult a fejemben, hogy elkaparom itt a sportzsákokat, mint a kutyák a csontot, és majd reggel visszajövök érte. Szerencsére nem sokkal később megláttam a gyár neonjait.

Egy kicsit kilihegtem magam, megfésülködtem, és felvettem a terepszínű pofámat, úgy mentem be a gyárudvarra, nem kell külön mondanom, hogy mindenki megvárt engem, illetve a pénzt, rámutattam a kerékpárra:

– Hoztam egypár fillért, ki lehet osztani.

A főpénztáros elővette a névsort, és adta ki a pénzt.

Erzsi látta rajtam, hogy hol tartok, azért is nem ugrott a nyakamba, rögtön összeestem volna. Hogy más ne is lássa, hátravitt, leültetett, egy vizes zsebkendővel benyúlt az ingembe, és letörölte a hátamat, én meg csak rátámasztottam a fejemet a vállára.

Nem tudom, mennyi ideig üldögéltünk itt, mikor hallom, hogy valaki zavartan köhécsel előttünk, felnézek: ott áll a főpénztáros.

– Egy kis baj történt, Zweck elvtárs, elszámoltuk magunkat, elfogyott a pénz, a névsor végének már nem jutott.

– Nekünk sem? – kérdezi Erzsi.

– Sajnos, maguknak sem, de majd holnap újra beküldünk a bankba… – és még makogott valamit, aztán sűrű bocsánatkérések közepette eltűnt, mint Kossuth a rozsban.

– Te ló… – mondja nekem Erzsi.

Felnéztem. El voltam szánva, ha leszid, amiért vállaltam ezt a feladatot, itthagyom, leállítok egy teherautót az országúton, és átmegyek a határon.

– …mindig mondtam neked, hogy magyarosíts Aba Sámuelre, akkor most a névsor elején vagyunk, és kapunk pénzt.

Ezen nevettünk egy nagyot, aztán szigorúan rászóltam:

– Inkább azon törd a fejed, Sámuelné, hogy hol vacsorázunk.

– Anyáék vagy zsíros kenyér?

– Piros paprika van?

– Van.

– Akkor inkább a zsíros kenyér.

Felkeltünk, belém karolt, és elindultunk.

Az idegen bajnok

„Ez a könyv anyámé”

 

Kalina Pál

Magára emlékszem most, Kalina, meg arra a nyárra, mikor még együtt dolgoztunk.

Még középiskolás koromban útépítő voltam. Anyagmozgatónak neveztek ki, ami igen jólesett, mert legalább a nevemben nem voltam tróger, a munkámban igen. Vili bácsi, a művezető odavitt egy katonasipkás munkáshoz: – Na, Kalina! Itt hagyom magának ezt a fiatalembert, becsületszavamra, nyomja a melót, fixumfertig gyerek. – Mondanom sem kell, hogy a művezető soha életben nem látott, és csak azért dicsért, mert félt, hogy a nyakán maradok. Pedig engem egész biztos elvittek volna, mert olyan vállam volt már akkor is, mint egy kis bikának.

Őszintén szólva le is néztem a kis keszeg parasztembert, akihez vezettek. Ő is nézegetett, aztán biccentett: ugorjék fel, fiatalúr, a kocsira. Gyorsan fel akartam kerülni, felléptem az első kapaszkodóra, bal lábbal lendítettem, mint egy tornamutatványnál, és éreztem, hogy valamibe beleakad. Hátranézek, de mondtam is a csizmadia hiszekegyet; szájba rúgtam Kalinát. Kiköpte egyik fogát, vér is jött vele, de csak csendesen szólt: – Minek engednek ide ilyeneket, a munkához egy kis ész is kellene. Hogy a nagyon jó isten áldja meg magát! – Felmászott utánam, beültünk az ülésre, aztán hallgattunk. Bennem forrt a harag, na, a Kalina hétszentségedet, vagyok én olyan legény, mint belőled egy tucat, aztán diffamálsz engem, nem akartalak szájba rúgni, de most már nem sajnálom, nagyon is rád fért. Ő is valami kellemeset gondolhatott, egész úton köpködött.

Kiértünk a Vizafogóra, és megraktuk a kocsit cementtel. Kalina sandított rám: Hic Rhodus, hic salta, ami magyarul annyit jelentett, hogy a pofád, az nagy, de tudsz-e valamit. Én még sohasem rakodtam cementet, kicsit féltem is tőle, de hát ezt nem lehetett mutatni. Szenvtelen arcot vágtam. Megérkeztünk az Ikarusba, itt kellett leszórni a zsákokat.

– Nekem rossz a lábam – mutatta Kalina –, én inkább adogatom. – Valóban most, hogy ki is nevetett, olyan volt, mint maga a bicegő Lucifer.

– No, lehet dobni – álltam a kocsi alá.

– Csak nyugodtan, fiatalúr – csendesített –, majd a hatvanadiknál. – Száz zsák fért a kocsira, ötven mázsa. Fütyülni kezdtem, de valami halkat, mert végig akartam énekelni, a Schneider Fánihoz pedig nem lett volna elég pejslim. Tehát:

 

Megrakták a tüzet Mégis elaluszik…

 

Az ötvenedikig simán ment, de akkor jött a neheze. – Rakja a bal vállamra.

Hát a hátralevő ötven zsákban nem sok hasznát lelhette a Fővárosi Útépítő Vállalat, szakadt a papír, ömlött a cement. – Csak puhára, fiatalember! – jegyezte meg az éjjeliőr az ötödik után. Ettől fogva vigyáztam. Roggyant ínnal, de fütyülve másztam fel Kalina mellé.

 

Nincs az a szerelem, Aki el nem múlik.

 

– Szép munka volt, fiatalember – ismerte el maga Kalina –, nem hittem volna magáról.

Felfújtam levegővel a mellem, hogy még erősebbnek lásson, és tempós járással mentem mosdani, minden lépésnél kicsit dobbantottam, mint az öreg Czájától láttam a Mázsa téri világcirkuszban. Végtelenül meg voltam magammal elégedve, Kalina jó szavait köteles elismerésként fogadtam.

Ettől fogva összemelegedtünk, ráértünk beszélgetni, mivelhogy órabérben dolgoztunk.

– Tudja, Gyurka, a nő csak térdtől fölfelé érdekes, addig nemigen.

– Sokat látott már ilyet, Kalina?

– Hát láttam eleget.

– Sok szép jutott magának?

– Jut az mindenkinek. Szép asszony, az sok van, jó asszony, az ritka. Ezért nem is vettem magamnak asszonyt. Meg ilyen bicebócához nem is igen jöttek volna.

Részvevően bólogattam. Szerettem Kalinát, de azért kicsit kevesebbnek tartottam magamnál, és voltam elég szemtelen néha ki is nyilvánítani.

„Hja, kérem, én hordtam, amit ő csak adogatott.”

Persze, nem szóval, mert nem akartam én bántani, de egy-egy olyan „miafenétokoskodszvelem”-et jelentő vállrándítással. Kalina nem szólt semmit, pedig értette ő az ilyesmit; nagy tapasztalatú ember lévén, hagyta a csikót futni.

Egyszer elmentünk a Gyapjúfonóba törlőrongyért. Hoztunk vagy negyven mázsát, jó súlyos, százötven-kétszáz kilós pakkokban. A gyárban a munkások rakták fel nagy nyögésekkel. Szörnyű módon káromkodtak, egyrészt mert nehéz volt a bála, másrészt azért, mert egy fiatal szűzlány külsejű elszámolónő állott mellettünk, és pirulgatott. Különösen egy vörös égimeszelő éktelenkedett, de abbahagyta rögvest, amikor megszólalt a nő:

– Tapasztó! Ha nem hagyja abba ezt a mosdatlan beszédet, úgy fenékbe rúgom, hogy a kedves édesanyja az apja micsodájával sem tudja majd összevakarni. – Kalina elismerően megemelte a katonasapkáját, ő tudott ugyan különbet is, de hát egy nőtől ez is szép. Egész úton nevettünk, csak akkor állt el a nevetés, mikor beértünk: ki a hóhér fogja ezt lerakni? Átment a kocsi Amerikába, nem a rendes Amerikába, hanem a telep hátsó részére, amit az amerikázás kegyes népszokásáról neveztek el így.

Elég az hozzá, hogy nem tudtunk mit kezdeni a csomagokkal. Truman (polgári nevén Szeder bácsi), az amerikai gondnok vakarta a fejét; ezt csak háton vihetik, fiatalember!

Kiválasztottam a legeslegkisebbet, mert tudtam, hogy a nagy súlytól különféle betegségeket lehet kapni. Ez is volt vagy kilencven kiló, azt hittem, beleszakadok az utolsó métereken. Nem is volt kedvem vagánykodni.

– Én ezt nem csinálom tovább, Kalina mester.

– Nem-e? Aztán miért nem?

– Csak, én még nősülni akarok.

– Nem súly ez – mutatott Kalina egy elefántbálára –, alig van az talán még kétszáz kiló is.

– És az magának nem súly?

– Hát, nemigen.

– A szájának!

– Nem a számnak. Megpróbálom én mindjárt – és kászálódott is le a sánta lábával a kocsiról.

– Maradjon csak – intettem le –, elviszem én. – Nem akartam átengedni neki a trófeát.

Truman is felmászott a kocsira, aztán együtt görgették előre. Megálltam a kocsi faránál, szétvetettem a lábam.

– Hát, jöhet a mehet – közöltem keresetlenül, ők meg rátették a hátamra az „alig van ez talán még kétszáz kiló is”-t.

Először nem is éreztem a súlyt, nekiindultam, hát nem tudtam felemelni a lábamat. Minden idegem megfeszült, központi idegrendszerem távírója küldte a parancsot a lábmozgató izmokhoz, de azok üvöltöttek: „Igen, ti ott, a központban tudtok utasítást adni, de gyertek ki a területre, aztán nézzétek meg a helyzetet konkrétan. Szempontjaink nekünk is vannak!”

Tartottam egy kicsit a hátamon a csomagot virtus okáért, de aztán igen csendesen felszóltam: – Vegyék le, Kalina szaki! – Levették. Truman mondta is, hogy nemigen vihető át ez a bála. Kalina csak nézegette szemével a súlyt: – És ha én átviszem?

– Maga?

– Én!

– Ne csináljon már a magasságos Krisztusból bohócot. Én megeszem, ha átviszi.

– Hát azt nem kívánom – tartott mértéket Kalina –, de azért valamibe fogadhatunk.

– Egy korsó sörbe – ajánlotta Truman.

– Az kevés – mondtam –, fogadjunk ötbe!

– Fogadjunk egy hordóba – élezte ki a kérdést Kalina.

– Egy hordóba?

– Csakis.

– Hát legyen!

Kalina óvatosan közelítette meg a kocsit, mintha félt volna, hogy a bála hirtelen felébred és megugatja. Megállt, meghajtotta felsőtestét, olyan volt, mint egy fejre állt, nagy L betű. Arca oldalról látszott, teljesen megfásodott. Kalina titokban jobb lábával egy keresztet rajzolt, hátulról kezdve előre felé.

Truman engedte rá a hátára. Kalina tartotta egy kicsit, aztán megindult. Igaz, hogy úgy járt, mint ahogy az atomembert elképzelem magamnak, de járt. Szépen, meggondoltan rakta lábát, én meg mentem mellette, és hüledeztem. Fütyült, kacskaringósan szállt a hang: „Nem kellesz már, Zichy Tóni, tabi követnek.”

Simán el is vitte az ajtóig, de itt jött a bökkenő. Mikor bevittem a százkilós pakkot, örültem, hogy letehettem, és pont a nagy élével felállítottam az ajtóban, úgy állt ott, mint egy jobbfajta csőszkunyhó. Kalina meghajolva nemigen tett ki többet egy jó méternél, és pont farolta volna. Kalina megállt, tanakodott, hátán kicsit imbolygott a súly.

– Tegye le, aztán átemeljük, nem fér így be!

– Be kell annak férni, sokba került a lakodalom – szűrte a fogán át a szót.

Tudta, hogy a kötésben nem volt az, hogy egyszerre kell végigvinni a pakkot, de semmi ember, aki nem toldja meg ennyivel. Feje jobbra-balra ingott, aztán csak egyszer megmakacsolta magát, megállt a feje. Centisre dülledt ki a két nagy halántékér, csak az arcát figyeltem, és alig vettem észre, hogy emelkedni kezd a kétszáz kiló. Karja mereven küzdött, hátával állandóan toporgott, és alakjának bugylibicskája lassan nyílni kezdett.

A gyenge idegzetű Truman eltakarta a szemét:

– Nahát, jójcakát neked, kedves Kalina, nincs doktor, aki összefoldozzon! – Én néztem leesett állal; mikor itt volt Udodov, az a kétmázsás ruszki súlyemelő, az sem emelt sokkal többet. Kalina felemelte fejmagasságig; fejével megtámasztotta, a katonasapka lelibbent, de a csomag már bent volt.

Letette, aztán erősen ráült, nem lihegett, orrán vette a levegőt, de a melle úgy ugrált, mint a labda a falon. Leültem mellé, és hallgattunk egy sort.

– Hát megvolt, Gyurka!

– Meg, Pali bácsi, jár a hordó sör.

– Hagyja el, Gyurka, nem azért cselekedtem, hanem csak a virtus kedvéért.

– De bizony én megfizetem, még ha az egész havi fizetésem rámegy, akkor is!

Ráment volna az én szegény fizetésemnek még a háromszorosa is egy hordóra. Kalina látta, hogy nálam nem viccre megy a dolog, helyben hagyta:

– No, jól van, Gyurka, akkor megisszuk, részletekben. – Aztán még sok nyáron át ittunk hol Maglódon, Kalináéknál, hol nálunk, Kőbányán, a sörforrásnál. Egy kicsit aztán elszakadtunk, de lesz még idő, Pali bácsi, hogy itt hagyom ezt a sok hóbelevancot, és elmegyek, felmászok maga mellé az ülésre – tudom, szívesen fogadna.

Mandarin, a híres vagány

Már tavaszodott, és enyhült a szél a telep fölött, mikor Mandarin, a híres vagány lement a Cigányka partjára. A telet rossz csehókban töltötte, és most nehezen járt a harsuló füvön.

Kigombolta báránybőr mellényét (márciustól novemberig ebben járt), és leült a rönkre, a bányató partján. A háború verte szét ezt a bányát, a csörlőkerék megállt két fog között, a drótjai pedig középen elzendültek. Pár esős év, és mindent belep a fű.

A víz zavaros volt, mint az olcsó tejből készített kávé, ha ringott, új és új agyagot kevert fel magával. Mandarin szerette nézni a vizet, jobban érezte itt magát, mint bent, a telepen. Olyan zsúfoltak a házak, hogy az egyik árnyéka eltakarja a másikat, alig van levegő, de ez még a kisebbik baj. Azt utálja, mikor megállnak vele szemben az emberek, és mindegyik tanácsot ad neki.

„Élesztős vízben fürödjél, Mandarinkám.”

„Csak ecetbe mossad magad, haverkám, az majd elveszi a szagot.”

Mosakodott ő már mindenben, vizes sóderrel és kovaporral dörzsölte magát, a bőre lejött, de a szag megmaradt. Befújta azt a csatorna jó erősen a bőr alá, vérré vált, mint a paradicsomleves. Mandarin lassan már megszokja, nem bántja magát, miért is? Inkább nem beszél az emberekkel. Csak két barátja van: Kolesszár Filus és Görög Zsiga. El-elballag utánuk szombat esténként a „Kettő”-be, megiszik a kontójukra egy korsó sört, és tartja a lányok kardigánját, míg azok táncolnak. Ha úgy adódik a helyzet, hogy verekedni kell a barátaiért, Mandarin verekszik, nem sajnálja ezt a kis fáradságot.

Igaz, akadna még valaki, akivel Mandarin szívesen elbeszélgetne. A múltkor jött haza a villamoson, annyira elgondolkozott, hogy csak a Teleki tér sarkánál vette észre, ott áll mellette Gyurkovics Rózsa, és néz rá. Ő már sokszor figyelte a lányt, most mégis furcsa volt közelről látni finoman faragott orrát és kunkorodó haját. Mandarin magában „Janikának” hívta, mert abban a filmben látott egy hasonló színésznőt. Most a hullámzó tömeg valósággal hozzápréselte. Mandarin csak úgy öt perc múlva szánta rá magát, hogy köszönjön, mert hátha nem fogadja a lány, mit szólnak majd a körülállók? A lány visszaköszönt, és a beszélgetés is elég szépen megindult. Mandarin igen sokat beszélt, és a lány mosolyogva hallgatta. Persze hogy mosolygott, mikor olyanokat mesélt: „Ha akarja, leviszem egyszer a csatornába. Van olyan vékony is, hogy maga sem tud átbújni. Tudniillik, úgy hívják ezeket, hogy hajszálcsatornák. De nem olyan ám lent, mint ahogyan gondolná az ember, hanem inkább olyan, mint a Balaton. Simák a homokpadok, mint a valóságos fövenyek.” Jó, hogy a patkányokról nem beszélek neki – gondolta Mandarin –, lánynak csatornáról? A lányon látszott, hogy neveti az ő buzgóságát, és az már nem sokat számít, hogy mikor a lány megbillent a lépcsőn a lökődéstől, ő elkapta, és leesett helyette. A villamos elment, ő mehetett haza gyalog, mert csak vonaljegye volt. Az Emergénél vette észre, hogy átvérzett a térde. A lány arcát nem látta Mandarin, biztosan ezért is kinevette. Mert hát van szebb látvány is, mint lekalimpálni a villamosról. Mandarin mostanában nem is szeret gondolni az egészre.

Elnéz Mandarin a telep felé, a két fa irányából már jön Görög Zsiga és Kolesszár Filus. Nem úgy jönnek, mint máskor. Valamire készülhetnek, mert Görög Zsiga magával hozta a Szultán kutyát is. Megköpköd Görög Zsiga neki egy követ, és eldobja jó előre, úgy közelednek. Zsiga óvatosan lép, vigyáz kényes csizmájára, szereti, ha ropog, és mutatósan járhat benne a sok cipős ember között, itt a város szélén.

Filus nem bánja a port, gázol a nehéz fűben. Neki már sok minden mindegy, mióta a tüdeje odavan. A katonaságot akarta elkerülni, és kakaót szippantott fel az orrán keresztül, így olyannak látszik, mintha tüdővészes volna. Fel is mentették, de a kakaó vastagon rátapadt a tüdejére, mint egy vakolás. Filus már vért is köpött, tudja jól, hogy nemsokára meghal. Azóta ritkán beszél, csak a szája szélét harapdálja, estére mindig kivérzik neki. Friss, hártyás bőr van a szája szélin, mint a kisgyerekeknek.

Zsiga és Filus azelőtt sem tartoztak a csendesebb gyerekek közé, de mostanában már nem is lehet bírni velük. Akár jó az idő, akár rossz, a telepiek kilenc órakor szépen elköszönnek egymástól, és beviszik a sámlijukat a szobába. Kint csend van, és az éjszakában csak Filusék és az Isten az úr. Filusék végigkopognak négyszer-ötször a Nagy Simán, és jaj egy lánynak, ha elkapják.

Mandarin örült, ahogy látta jönni a másik kettőt. Nem mondaná a világért sem, hogy barátjai, mert minek ezt mondani? Csendes barátság az övék, nem szólal meg néha napokig mellettük, de a hátán elvinné bármelyiket, ha baja esnék. De az örömön kívül valami nyugtalanságot is érzett.

Filusék megálltak Mandarin mellett, Szultánt felugratták a csörlőre, maguk pedig elnéztek messze, a villamosmegálló felé. Mandarin nem szólt semmit – majd elmondják, hogy miért jöttek. Filus is hallgat, cigarettázik, és szája szélit rágja. Görög Zsiga leült a rönkre, Mandarin mellé, cigányszeme villog:

– Haverkám, tudod, mi lesz ma este?

– Nem.

– Lehúzzuk a Gyurkovics Rózsát!

– Meddig?

– Ameddig lehet, már sötétedik.

Valóban már sötétedett. Pest nehéz felhőket küldött, és hűvös szél indult a víz felől is. Mandarin begombolta báránybőr mellényét, és a tó felé nézett.

Nem haragudott, mert miért is? Inkább félt, és ahogy belegondolt a dologba, nem is talált benne semmi különöset. Megszokta ő már, hogy részeg szombat estéken kivitték a nőket a Háromszögbe, a töltés oldalába. Szénaágyak voltak, és ott hevertek le a hullarészeg nőkkel. A nők néha váratlanul felugrottak, virágot téptek, és táncolni kezdtek, karácsonyi énekeket énekeltek, és sírtak, néha pedig széjjelszórták a ruhájukat, jó, hogy nem esett bele egy szikra a mozdonyból. Mikor még görcsös hajnalban Mandarin hazafelé indult, rosszkedvében a hátán lógatta át a mellényét. Ahogy poroszkált befelé, elgondolta magában, hogy többet ő nem jön ide, mert nem jó a vasárnapot úgy fogadni, hogy az ember piszkosabbnak érzi magát, mint hét közben a csatornában. De hiába. Esténként beszorultak a telepre, és ott, a hideg lámpa alatt nem lehet másról beszélni, mint a nőkről. Muszáj elképzelni újra a testüket, s akkor aztán egészen mindegy. Kevés a levegő a telepen.

Mandarin most csodálkozik magán, hogy miért csodálkozik, mikor Gyurkovics Rózsáról van szó. Hiszen a nő csak nő, egyforma mindnek a teste-lelke. Hogy őt jobban nevelték, és helyesebb, isten neki, nem sokat számít.

Mandarinnak mégsem sikerült megvigasztalni magát. Lebókolt nagy fejével, és törögette víztől kiázott, vörös kezeit, hogy szinte hallatszott a ropogás a mind csendesebb estében. Zsiga halkan dúdolt:

 

Szél viszi messze a fellegeket, mögötte lángol az ég, ki tudja, ölel-e a két karod, ki tudja, látlak-e még?

 

Filus cigarettázott, hosszúra engedte nőni a cigaretta hamuját, kezébe verte, élvezte, amíg meleg, aztán széjjelszórta.

A felszabadulás után Lepedák Miki lett a rendőrőrs parancsnoka, testi-lelki jó barátja Filuséknak. Először még megpróbált valami formát tartani, a Fellner Éva-ügy miatt nagy botrányt csapott, de Filusék elvitték magukkal egy kis beszélgetésre, ahol Lepedák Miki nem is olyan nagyon kötötte az ebet a karóhoz: „Őrá ne mondják, hogy rossz haver, mert Lepedák Miki sosem volt rossz haver” – és megitták a béke-kevertet.

Villamos jön Pest felől, megáll túl a tavon. Kicsit áll csak, siet a kalauz. Innen is látni, hogy fél kézzel beleránt a csengőbe. Valaki leszáll, de a villamos elment a fényeivel, nem látszik, hogy kicsoda. Mandarin erősen kívánja, bárcsak ne Rózsa lenne, mert hátha megunják Filusék a várást, és hazamennek.

Jön át a lány a réten, még benne van a tánciskola most is egy kicsit. Gyurkovics szabó rátarti ember, és mindent megad a lányának. Fehér csík villan ki vörös pulóvere fölött, és táncosan lejt át a réten, csak úgy magának dúdolt dallamra. Mandarinnak a lány most hasonlít legjobban „Janikához”.

Filus szemüvege mögül Zsigára kacsint, és egyszerre kapják el Rózsát. Zsiga hátracsavarja a karját. Filus pedig egy rántással letépi róla a ruhát. Közben Zsiga dünnyög: – Ne üvölts, az anyád istenit, más is volt így már – és befogta a lány száját. Szultán kutya magától lejött a csörlőről, szőre felborzolódik, úgy vigyáz két világító szemével.

Mandarin pedig ül tovább a rönkön, egy porcikája sem mozdul. A tóból nézi, hogy a felhők már majdnem teljesen becsukták az eget. Mandarin töredezett körmével másik kezébe nyúl, mélyen, hogy a vér kiserken. Nyüzsgő eszével meg akar mozdulni, a lábaival nem tud. Erőltette a lábát, de egy idegét sem érezte, egy izma sem moccant. Barátjait látta tűzkarikákban, mint a bosszúálló szentek képeit. Kezét szeme elé teszi, úgy próbál valamit csinálni. Kér, könyörög magának az első mozdulatért, a többi már olyan szépen egymásra épülne, felkelne, arrébb tolná a másik kettőt, és Rózsa elmenne – talán néha jó is, eszébe jutna róla a lánynak.

Aztán már nem is akar mozdulni Mandarin, csak ül és sír, mintha így akarná megmutatni, hogy ő is itt van. A könny elcsurog borostáján, és éget, mint a nap.

Kilátszanak már a lány jávorszarvas mellei, hiába erőlködik, egyre gyengül a karja. Elengedi magát egy kicsit, aztán összeszedi utolsó erejét, és belemar Görög Zsiga kezébe. Görög Zsiga fájdalmában enged a szorításon, a lány éles hangja felszáll egy pillanatra: – Segítség! – aztán Görög Zsiga újra betömi a száját.

Kubikusok jönnek az éjszakában, a Drasche-gyár felől, és a villamosmegálló felé tartanak. Ahogy meghallották a segítségkiáltást, megállnak, tanakodnak: merjenek-e nekivágni a sötétnek? Aztán pár bátrabb mégis megindul. Nagy lármát csapnak, magukat bátorítják. Filusék elengedik Rózsát, Zsiga egy pillanatig nézi, elhúzódik a szája, és visszakézről irtózatosan pofon veri. Megindulnak a telep felé, nem is sietnek, a sötétben nem meri őket senki sem követni.

– Nem jössz, Mandarin? – kérdezte Filus.

– Majd egy kicsit később.

– Ja, próbálkozol? Maradhatsz.

Szultán két lépéssel ballag mögöttük, vissza-visszanéz. Közben a kubikusok közelebb jöttek, sajnálkoztak, közben majd felfalták szemükkel a lányt. Álldogáltak egy kicsit, kifejezték részvétüket egy hangos „aujnye-aujnye” erejéig, aztán eltrappoltak, hogy még elérjék az utolsó villamost.

Gyurkovics Rózsa egy kövön ült, kezét összekulcsolta, és szeme valahová egy helybe nézett, erős nézéssel, amilyen az őrülteké, mégis összeborzadt, ahogy az eső előtti szél játszott leszakított ruhájával.

Mandarin ott állt a háta mögött, nyakába kerítette a mellényét, és el akart menni. Lépett is már egypárat a telep felé, de aztán meggondolta magát. Levette a mellényét, és ráterítette a lányra. Óvatosan, két ujjal érintette a vállát:

– Rózsa. Gombolkozzék be. Vág a szél!

A lány most vette észre Mandarint, elhalványodott.

– Maga itt volt? – kérdezte egész halkan.

– Itt.

– És látta?

– Láttam.

Az égen már összeértek a felhők. Csendes eső surrogott az agyagra. Az agyag labdázott a cseppekkel, magasra feldobálta a kövér vizet, egy hétig fog esni. A lány, ahogy felkelt, ide-oda támolygott. Mandarin látta, hogy alig áll a lábán, átfogta egyik karjával elölről, a másikkal hátulról, és szinte cipelte hazafelé. A lány először el akarta tolni magától, de két keze megbicsaklott, és feje nagy gyengeségében ráhullt Mandarin vállára.

– Miért szedett le a villamosról, ha ezt hagyta? – mondta a lány, és felsírt – hagyta… Azt csináltak velem, amit akartak.

– Meg kellene dögölnöm, Rózsa – mondta csendesen Mandarin. – Nem vagyok én ember. Ugyan… – a lány szemibe nézett, és csak úgy, ingujjban, ahogy volt, elkezdett ballagni másfelé. Fejét mélyen leeresztette, lába kacsázott, nagy, tehetetlen kezeit pedig zsebre vágta. A lány megszédült, Mandarin észrevette, és visszament hozzá, újra átfogta, és így mentek tovább.

Rózsa közelebb bújt Mandarinhoz, arcán megállt egypár kerek esőcsepp. – Mandarin, én nem haragszok magára – egész teste rázkódott. – Mandarin, maga olyan nagyon jó fiú, miért csinálta. Maga nem való közéjük.

Lassan hazaértek, megálltak a kitört lépcsőházi ajtó előtt, a lány fölment, Mandarin pedig ott maradt nekidőlve az ajtónak. Az ajtót Filusék törték ki idestova egy éve, fogadásból. Mandarin nem érezte, hogy a vas benyomja a bőrét, napokig látszó nyommal. Elnézte, hogy ülepszik meg a víz a feltöredezett betonjárdán, így gyűlt benne is a fájdalom.

Lépések jöttek lefelé a lépcsőn. Rózsa nyújtotta felé a mellényét: – Köszönöm. – Mandarin átvette, és lehajtott fejjel öltözködni kezdett. A lány még nem volt bent a lakásban, most is bal kezével fogta fel elszakadt ruháját, szeme úgy égett, mint barátságos parazsak, ahogy a nagy, tehetetlen embert nézte. Jobb kezével lassan simogatni kezdte Mandarin arcát. Mandarin tett egy lépést, hogy elmegy, de aztán maradt, és egyre lejjebb engedte a fejét, mint langyos zuhany alatt, lábával toporgott: nem érdemli ő ezt. A lány keze puha, és friss szappanszaga van. „Albus” – jutott eszébe a szó Mandarinnak, nem olyan erős torma, mint az övé. Lassan, óvatosan fordította el fejét, látta a lány sötétbe olvadó arcát, „Janika” mondta elfúló szájjal, és félszegen utánacsókolt a lány ujjainak. Nem érte el, pedig az ujjak megálltak a levegőben. Mandarin nézett egy kicsit utánuk, aztán elszégyellte magát, és tiszta erejéből elkezdett futni, hogy csak úgy fénylett a sarka a tócsáktól. A lány nekidőlt a kapunak, és nézett utána.

Mandarin addig futott, amíg bírt, amikor már nem bírta tovább, akkor is sietett, lement a Cigánykára. Kész szerencse, hogy nem törte össze magát egy csörlődrótban. Elkapta a rönköt, kemény tartással vagy nyolcszor felemelte, és mikor mozdulni is alig tudott, megindult hazafelé. Útközben egy pillanatra eszébe jutottak Filusék, gyomra összehúzódott, de aztán kiverte a fejéből a gondolatot. Ahogy hazaért, elővette a szájharmonikát, és játszott, játszott, bele az éjszakába:

 

Szerelmes a nap a holdba, a hold meg a csillagokba, csillagok a kék egekbe, én meg a te szép szemedbe.

 

Addig játszott, amíg szobaadója, az öreg Teveli át nem kopogott, hogy: „Az anyád is… lány volt!” Mandarin akkor tejszép álomba merült, és aludt reggelig.

Az eső valóban egy hétig esett. Beázott a villanyvezeték, sehol sem égett a villany, elő kellett szedni a háborúból itt maradt petróleumlámpákat, azok pislákoltak, de alig látszottak el a harmadik házig.

Mandarin egész héten nem jött haza. Kint dolgozott a csepeli zsilipnél, és ha nem vigyáz, megindul fölfelé a víz. Ajjaj, kiönti a kényes pesti bútorokat, a patkányok felosonnának a csöveken, úsznának a porcelánok, és elázna a drága ágynemű, ha ő nem volna itt. Nem is jó beszélni róla. Különösen most, hogy alig van folyása, annyira megtelt.

Szombatra elkezdett apadni a víz, már nem éri fel a három élire állított téglát, már lejjebb is megy vonalankint. Vasárnap reggel a köd is felszakadt. Meg lehetett fogni egy patkányt, rá lehetett kötni a farkára egy csengőt, ha leengedik egy csatornába, az összes ittrekedt patkány elmenekül a hangjától.

Mandarint vasárnap reggel hazaengedték. Nehéz hete volt neki, egyetlen szórakozása az volt, hogy virágokat égetett fel lámpájával a csatorna falára, és felírta a lány nevét is.

Kora reggel indult meg hazafelé, még mindenki aludt, a nap is csak nyújtózkodott. A házak oldaláról rövid árnyékok szegődtek Mandarin sarkába, és már száradtak a kocsinyomok is, a Drasche előtt. A Cigányka lassan lecsillapszik, bár a rönk annyira megázott, hogy nehéz lesz mostanában ráülni. Innen kezdve Mandarin rohant hazáig. A telep szélén megállt.

Szobaadója, az öreg Teveli olyan nyugalommal locsolt egy nagy gumislaggal, mintha nem is esett volna egy hétig az eső. Igaz, hogy húsz perc, és már újra száll a por az útra. Mandarin nekidől a kerítésnek, kigombolja a mellényét, leveszi a sapkáját, és végigtörüli a fejét. Izzad kegyetlenül, csak úgy remeg a térde, most jön ki rajta az egész heti fáradtság meg a másfél óra alvás. Vörös vér indul a fejébe, meg is szédül, majdnem rámegy egy lovas kocsi, áldhatja a szerencséjét, hogy elugrott.

Ezzel a kocsival költöztek el a telepről Gyurkovicsék.

Rózsa meglátta Mandarint, felugrott, és integetett neki: – Isten magával, Mandarin, a viszontlátásra. – Az apja a kezénél fogva leszorította maga mellé az ülésre. Nem akarta, hogy még egyszer telepi emberrel beszéljen.

– Elmentek?

– El – bólintott rá Teveli –, történhetett valami a Gyurkovics Rózsával, mikor, talán vagy egy hete. Az apja elment, és bejelentette a rendőrőrsön a dolgot. Lepedák Miki pedig visszamondta Filuséknak. Meglesték Filusék az öreget a villamosmegállónál, és jól kiagyusztálták sínkövekkel. Azt mondják, el is törött az öreg bokája. Már nagyon el kellene kapni a Filusék frakkját. Az öreg Gyurkovics nemigen jön ki többé ide, pedig elég jól tudott sakkozni.

Mandarin elkérte a kulcsot Tevelitől, és hazakullogott. Nagyon rosszul érezte magát. Kiizzadt a dunyha, megfordította magán, de újra meg újra átforrósodott. Bele-beletört a gondolat, hogy sohasem látja többé Rózsát, de lázas agya már nem tudott állandóan egy gondolatot tartani, tarka üvegeket látott, ha becsukta a szemét, mint a régi „ezerlátó”-ban, amit a Kápolna téri búcsún lehetett venni. Felkelt, és álmos fejjel kibotorkált a Cigánykára, útközben köszöntek neki, válaszolt is mindenkinek jó napottal, hogy se barátot, se ismerőst ne sértsen bizalmaskodással, mert akkor Mandarin már semmit sem látott. Eszébe, nem tudni, milyen módon, állandóan egy szó járt, melyet vagy tíz éve látott valahol, nem értett, és el is felejtett, de az undor most feldobta alulról: ristorante, ristorante. Mintha csikorgós kását kevernének fakanállal.

Ráült a vizes rönkre is, átforrósodott alatta, mert már piros volt, mint a bögre. Fölállt, és hazafelé indult, lehorgasztott fejjel megállt a szoba közepén, gondolkozni, egyszer csak eszébe jutott, hogy ha Rózsa nem jön ki, akkor neki kell bemenni, különben hogy találkoznak?

Végtelen kínnal előkereste fekete ruháját, és próbálta lekefélni róla a tollat, de a toll egyre több lett, Filusék ott álltak mellette, ők szórták rá a ruhájára. Filus finoman, szálanként; Görög Zsiga marokkal, röhögve. Mandarin széttárta karjait, és odaállt védeni a ruhát, de Filusék félrelökték, és ő esik, ott a Cigányka…

Mikor az öreg Teveli feljött, Mandarin ott feküdt a szoba közepén, és a kabátját szorongatta ájultában. Egy hétig feküdt, a harmadik naptól már eszméletén volt. Komoran behúzódott az ágy sarkába, és elnézte, hogy hogy világosul föl az ablak, és hogy vakul. Ahogy felkelt, bement a rendőrségre.

Közben a telepen soha nem látott változások következtek be. Lepedák Miki egyik napról a másikra eltűnt, Sümegi Albit küldték le a helyére. Albi az életére esküdött, hogy elkapja Filusékat. De hát ez nagyon nehéz ügy. A ceglédi telepen bújhattak el, ott pedig olyanok a házak, hogy a padlások között nincs választófal. Bemennek egy házsor elején, és kijönnek egy kilométerrel arrébb, a házsor végén. Nincs az a rendőr, aki megfogja őket.

Sümegi Albi egy este fölment Mandarinhoz, Mandarin ott állt az ablaknál, és harmonikázott. – Ülj le, pajtáskám – mondta, ahogy meglátta Albit.

– Azt szeretném, ha segítenél nekem, Mandarin.

– Miben?

– Elkapni Filusékat.

Mandarin feje ingatásával jelezte, hogy nem lehet azt.

– Hát nem szúrtak ki veled eléggé?

– Dehogynem.

– Akkor mért vagy ilyen, hiszen bejöttél a rendőrségre.

– Az más.

– De hát én is azért keresem őket. A telepért.

– Én nem segíthetek neked, pajtáskám – mondta Mandarin –, mert nekem Filusék még mindig barátok. Érted?

– De hát mire ez a barátság?

– Ha nincs barátság, nincs semmiség. Te is a magad útján, én is a magamén. Nem találkozunk.

Sümegi Albi csóválta a fejét.

– De azért harag nincs? – kérdezte Mandarin.

– Nincs, de legalább tűnj el a telepről addig!

– Azt sem lehet.

Köszönt Albi, s elment.

Mandarin szombat este kezdett el félni igazán. Ilyenkor szoktak menni Filusékkal a „Kettő”-be. Már nyúlt a fekete ruhájáért, mikor eszébe jutott, hogy hát Filusék nem jönnek. Leült az ablakhoz, ki sem mert menni, de azt tudta, hogy Sümegi Albi segítségét nem fogadhatja el.

Nehéz estéje volt ez Mandarinnak, úgy félt, hogy szinte beléremegett. Szultán kutya ideges testét látta, diószemeit és a két másikat, lusta, törött ballagásukban nem néznek sem jobbra, sem balra, csak jönnek, és nem is sietnek.

Nehéz Mandarinnak éjszaka a dunyha, ledobja, felkel, előveszi apja régi katonaládáját, kinyitja a lakatot, és markába szorítja apja bokszerét. Már rozsdás, de még így is sokkal jobb, mint a mostani alumínium bokszerek, mert ennek az ember érzi a súlyát. Másik kezébe kést vesz, megáll a szoba közepén, és a levegőn próbálgatja a vágásokat. Kacsavágás, angyalszúrás, féllengő.

Karja mozog elég könnyen, ha egyszer meg tudna mozdulni… Mandarin legyint, nem tud ő megmozdulni. Érezte, ereje mindjobban fogy. Nem ízlett neki az étel, de sokat evett, erőltetve is.

Mandarin egy este elindult a Cigánykára. Tudta jól, hogy találkozik Filusékkal.

Gyönyörű, meleg este volt, paprikás krumplit főztek sistergő paradicsommal, és félig behajtott ablaktáblák mögött lányok mosakodtak és énekeltek.

A kissámlit papírral terítették le az emberek, és ingujjban szellőzködtek. Cérnagurigával helyettesítették a sakktáblán a bástyát, és rá-rápaskoltak a kisgyerek kezére, mikor el akarta venni. Úgy lehet, tízig is kint maradnak, de kis félelemmel a bőrük alatt, mert hátha visszajönnek Filusék.

Mandarin a vállára kanyarította a mellényét, úgy ballag, elgondolkozva, az út közepén. Hívják az emberek, de ő csak legyint, fontosabb dolga is akad neki. A Cigánykától épp most köszönt el a nap, és veszni tért Mátyásföld irányába.

Mandarin leült a rönkre, unalmában elővette a bicskáját, és belevéste a fába: „Itt ült Almási Ferenc”, majd gondolkozott egy kicsit, és utánaírta: „Mandarin, 1953. április.” Nagy gonddal kifaragott még egy keresztet a rönkre. Nem a halált jósolva, csak vallásosságból. Mandarin a nyakában is keresztet hordott. Tudja, hogy a létező hetvenkét vallás közül a legszebb az adventista, de ő katolikus gyerek. Egyszer meglátta rajta a keresztet egy paraszt alhadnagy, benyúlt a blúzába, és le akarta tépni, Mandarin kiütötte a villamosból. A keresztet most mégis levette, és elkaparta a rönk alá, csak a legfontosabbakat, a kést és a bokszert markolta meg.

Hiába ment le a nap, nagy volt a meleg, nem tudott aludni a víz. Nyomott pofájú sügérek jöttek föl a színre levegőt csámcsogni, és keringtek-keringtek, mintha játszanának. Másféle hal itt nem is nől meg.

Mandarin szeme káprázni kezdett, a sűrű vér okozta ezt, és persze a sötétség. Fölállt, és elkezdett járkálni a tó körül, hogy ha jön valaki, meglássa őt. Hol begombolta a mellényét, hol kigombolta. Gyurkovics Rózsa jutott az eszébe. Sashalomra költöztek ki apjával, kis, földszintes, kertes házba, MÁV-tisztviselők laknak ott. Mandarin sajnálta, hogy nem találkozhat többé vele, szerette volna megköszönni neki a simogatást, és hogy nem lépett kettőt hátra a szaga miatt. Még a mostani nehéz napjaiban is gondolt rá egypárszor Mandarin, de hát nem tudott ő formát, Gyurkovics szabó rátarti ember, mellényben járt, és a lány se hívta. Mandarin minden szerelme ellenére sem volt biztos benne, hagy a lány nem szégyellené-e őt az apja előtt. Habár, talán nem…

Tompán zúgott a feje, nehezen múlik az idő, alig lehet több tíz óránál. Ide látszik az Emergé kéménye, tízkor a váltásnál mindig magasabb a tűz. Filusék éjfél előtt nem jönnek. Tizenegykor szoktak enni valamelyik csehóban, utána rendelnek két-két korsó sört, beleöntik a féldecit, isznak, aztán megindulnak egymás mellett. Mandarin szinte látta, hogy isznak, sőt, ami furcsább, magát is látta köztük. Most tette le a poharat Mandarin, és beáll harmadiknak a jobb oldalra. Ott van a többiek között, és jön saját maga ellen. Megrázta magát, meggyűrte arcát tenyerével, és ivott az édes, langyos, éjszakai vízből: a teteje elég tiszta – az arcát sem törülte meg, odaadta a szélnek, maga pedig leült újra a rönkre.

Gyurkovics Rózsa óvatosan lépkedett a megálló felől, azért is, mert már besötétedett, és ilyenkor az agyaglyukak már nem látszanak lyukaknak, csak olyanok, mint a gyerekek fűvel takart csapdája a réten, és meg is akarta lepni Mandarint. A fiú háta mögé surrant, és befogta a szemét. Mandarin megérezte az illatot, és még jobban odaszorította szemére a lány kezét. Rózsa arca a sötétbe olvadt, kis kendővel volt lekötve a haja. Mandarin csak ölelte, és nehéz szíve lassan felengedett. Nem eredt vágy a kezében, hogy felhúzza a lány szoknyáját, és tapogassa. Úgy érezte, eső esik, nagy, engesztelő cseppekben, pedig éppen olyan fűszagú volt a szél, mint máskor, szombat esténként.

– Kiszöktem apámtól, örülsz? – kérdezi a lány.

– Örülök – dadogja Mandarin. – Örülök.

– Nagyon örülsz?

– Nagyon örülök.

A lány kis söprűt csinált a hajából, és azzal kavargatta Mandarin orrát.

– Milyen csúnya, krumpliorrod van, mint egy medvének – és Mandarin valóban dörmögött, és elengedte magát. A lány megsimogatta Mandarin haját.

Most az anyja volt neki, és erősebb és hatalmasabb, csak akkor emelte fel Mandarin a fejét, mikor valahonnan nehéz, hideg szél indult.

Túl a Kopott Báró réten, a kis domb tetején ott álltak Filusék, a domb gerincén nyugodtan álltak, és nagy, úri megengedéssel hagyták, hogy Mandarin addig beszélhessen Rózsával, ameddig akar. A hold sütött, Filusék árnyéka tízméteres.

– Hideg van, Rózsa – mondta Mandarin. – Eridjél haza.

– Nem megyek – hízelkedett a lány –, itt maradok.

– Meddig?

– Mindig.

Éjfélt vert a toronyóra messze, valahol a Kápolna téren, a lány össze-összerázkódott.

– Kimegyek majd hozzátok, Rózsa, viszek neked virágot, vérehulló fecskefű nőtt a zsilipünk mellett. Jó lesz?

– Jó lesz – mondta a lány –, de ha nincs virág, akkor is gyere ki!

Mandarin tartotta még egy kicsit a karjában, valami nagyot akart mondani búcsúzóul, és azt mondta neki:

– Janikának hívtalak.

A lány szaladt át a réten, nem nézett se lyukra, se bokorra, csak néha állt meg, fehér zsebkendője látszott a sötétben, a villamosmegállótól is integetett. Ahogy felszállt, odafutott a csapóajtóhoz, látszott az arca.

És elvitte a villamos magával.

Mandarin levette báránybőr mellényét, és odaállt a rönk mellé, hogy a háta védve legyen. Jobb kezébe fogta a bokszert, és a híres, suta kezébe a vasnyelű kést. Ahogy jöttek le Filusék, egyre kisebb az árnyékuk. Kezükben ott tartották kiugrató pengéjű késüket. Görög Zsiga arca komoly, int Szultán kutyának, a kutya hason csúszva Mandarin hátába kerül. Mandarin eddig a kutyától félt legjobban, most kivárja, míg a kutya pont a háta mögé ér, hogy Zsigáék addig se tudjanak mozdulni, és mikor pont a háta mögé ért az állat, Mandarin hirtelen megfordult, és elüvöltötte magát. A kutya ijedtében két lábra ágaskodott, és Mandarin tiszta erejéből beleszúrt a szívébe. A kutya szája kinyílott, és még följebb emelkedett lábain, csak lassan csuklott össze, a hátára feküdt, és ide-oda görgött. Gyöngyfogai között nyüszített, pedig Zsiga már két éve leszoktatta a hangról is. Mandarin gyorsan kikapta a kését Szultánból, és átugrott a rönkön. Ott álltak most a rönk két oldalán, Filusék nem mozdulhattak, mert a rönkön ügyetlen átjönni.

Mandarin majdnem vidáman nézett előre.

– Nem jöttök? Én ráérek.

Görög Zsiga sírt Szultán halálán, az anyjánál jobban szerette, végigtépte magán az inget, hogy levegőhöz jusson, és saját csizmáját rugdalta dühében.

– Kieresztem – mondta –, kieresztem a véredet. – Filus vissza akarta tartani, de Zsiga őt is magával rántotta, át a rönkön. Filus itt el is esett, Zsiga bukdácsolva előrelépett, karja kinyúlt, és hátrarántotta a kést. Ha nem ilyen dühös, nem hibázik akkorát. A hold pont rásütött a vicsorgó, barna képére, a szeme akár egy vonás.

Mandarin ökle felbődül, és Zsiga felrepült… alaktalan fejére szorítja a kezét, belefúrta magát a földbe, megkönyörül rajta az éjszaka, elájul.

Filus még mindig nem tudott felkelni, fél kezével támaszkodik, a másik kezével maga elé tartja a kést. Mandarin odamegy, kirúgja a kezéből. Feláll Filus, Mandarin nekiérteti mellének a kést. Filus arca most sem mozdul, csak szemüvegének szűkülő körei csillognak.

Így álltak szó nélkül percekig, szinte ide hallatszott a telep hatalmas lélegzetvétele. Filus halkan szólalt meg: „Ne bántsál, Mandarin. Úgyis (megnyalta a szája szélét), úgyis meghalok. Nemsokára. Mindegy, hogy te, vagy… Az a kis idő… Nemsokára… Haverom voltál!”

Még soká álltak aztán, Mandarin leengedte a bicskáját. Nem szúrt bele Filus arcába, mint szokás, hogy ne felejtse el, csak annyit mondott: „Elmehetsz.” Megfordult, lehajolt a mellényéért, öltözködni kezdett. Az ég olyan sötét volt, hogy most már nemsokára fel kell jönni a napnak is.

Könnyűnek érezte magát, és régi nótáját dúdolta:

 

Szerelmes a nap a holdba, a hold meg a csillagokba…

 

Itt, ennél a szónál szúrta meg hátulról Filus. Mandarin megfordult, Filus el akart szaladni, de Mandarin repül, mint egy madár, és késével még eléri Filust. Mandarin érzi, hogy szeme homályozódik, mégis utolsó pillanatig küzd az életéért. Végtelen kínnal kúszik hazafelé, a szájával kis füvekbe kapaszkodik, így vonszolja magát. Édes agyag oldódik a nyelvén, mint az anyjának a teje, nincs messze a telep, Mandarin nemsokára beér.

A telepi éjszakák azóta nyugodtak. El mernek menni az emberek a színházba is, és ha leszállnak a villamosról, nyugodtan végigkopognak a Nagy Simán.

És egy este a rönk is eltűnt a Cigányka mellől. Azt mondják, maga a bányató vitte el, valamiért nagyon szerethette.

Ördögh Feri és a Tizenkét Házak

Bizony, az volt az utolsó szép este a Tizenkét Házakban, mikor Ördögh Feri elment hazulról. Utána egyforma hosszú esők jöttek, az agyagos út felázott, meglassult az élet. Ha kinézett az ember az ablakon, csak bandukoló kocsikat látott; a kocsis papírzacskóba takarta a gyertyát, hogy el ne verje az eső. Ilyenkor korábban lefekszenek a Tizenkét Házakban, igaz, hogy fel is ébrednek, úgy fél három felé, tisztára kialudva, és beszélgetnek fél ötig, csak a szirénáig alszanak egy félórácskát utána. Ilyenkor emlékeznek az utolsó szép szombatra. Istenem, milyen idő volt még, az eső nem esett, a hold is melegített. Ördögh Feri, ki tudja, merre jár azóta, a szegény Ördögh néni lohol néha végig a Fő úton rongyos nagykendőjében, és mutatja, hogy az ő fia már Moszkvában tanul énekelni. Spanyol pedig már férjhez is ment, ott laknak Orosz Öcsivel a villamos mellett. Nem az a szép darázs, aki volt régen, elhízott, ellomposodott, már a Közért előtt is leáll veszekedni. Ő nem is fáj senkinek, csak a Feri, a Feri… Nyárra visszavárják, vissza kell hogy jöjjön, hiszen nyár volt akkor is, mikor elment, emlékszik rá mindenki.

Feri azon a nyáron érettségizett, de nem ám úgy, mint más közönséges ember; délelőtt gimnáziumba járt, délután pedig rakodott a szenelő csúszdán. Az első hetekben hazajött, leült a sámlira, nekitámaszkodott a falnak, és már el is aludt. Mikor az anyja fölkeltette:

– Ferikém, egyél valamit! – zavaros szemekkel nézett körül, a szeme fehérje tisztára elvörösödött, felsóhajtott, és két térdére támaszkodott kezével, fölkelt. Sok vizet ivott, a levest is megette, de míg anyja kiment a konyhába főzelékért, újra elaludt. A második évben már megszokta, néha fél centi vastag bőrt tépett le a kezéről mosakodás után, és egyáltalán nem érezte, a harmadik évben pedig úgy bírta, hogy éjfélig készült az érettségire. Nem maradt más emlék abból a három évből, csak a pár hatalmas ránc a homlokán és a kidülledő erek. Anyja sírva szokta nézegetni a barázdás homlokát, de csak akkor mert sírni, mikor Feri elaludt, nem akarja, hogy lássa a fia. Néha szól a kofának a piacon, hogy hozzanak neki írósvajat, ha ezzel kenegetné, talán visszaszívná a test a ráncokat. De nem hoznak azok a büdös parasztok, csak szlutyát.

Az a nyár könnyebbnek ígérkezett, Feri az érettségi után még kijárt a csúszdára, de őszre már az öreg Kemény akarta magához venni. Úgy érezte az öreg, hogy jussa van a fiúhoz, hiszen az ő lányába szerelmes, és valaha ez a kis lakatosműhely is ráhagyatik a fiatalokra. Hiába nyomja az állam a kisipart, behozza az a magáét. Élt ő elég szép időt, hadd legyen boldog Feri és Spanyol. Feri nem szólt semmit, érdekelte őt a műhely, meg nem is, csak azt a napot várta, mikor Spanyol egészen az övé lehet. Magára a gondolatra is olyan öröm fogta el, hogy ő sietett leinteni saját magát: „No, Feri, nono!” – s ilyenkor nevetett is. Szép ez a fűszagú nyár, de még szebb elaludni Spanyol ölében, és félálomban is érezni, hogy játszik az ember hajával. Csak még egy szép sötét ruhát akart összekeresni Feri a nyáron, mert ebben a rosszban már szégyenlett sétálni Spanyollal.

Azon a szombat estén Ördögh Feri a kultúrházban énekelt. Mielőtt bemenne Kőbányára, szeretett volna Spanyollal beszélni. Spanyol bent mosakodott, addig Feri az öreg Keményre szorult.

– Akkor szeptember elsejétől jössz, kedves fiam?

– Jövök, Kemény bácsi – mondta Feri, de törődött is vele, csak befelé pislogott: hallatszott, ahogy Spanyol pacskol, aztán ruha suhogott.

Öltözködik.

– A fizetést majd megbeszéljük, kedves fiam, ha munkába álltál.

– Jól van, Kemény bácsi.

Jött is Spanyol, fekete haját föltekerte, és a szeme úgy csillogott, mint a tatár királylányé, amit tudvalevőleg csak a halott bír ki elevenen, élő sohasem. Kezet fogtak.

– Este eljövök, most megyek a kultúrba.

– Vigyázz magadra – mondja Spanyol.

– Miért vigyázzak?

– Csak.

– Muszáj vigyázni?

– Muszáj.

– És ha mégse vigyázok? – Spanyol az apjára pillantott, és mikor látta, hogy nem néz oda, gyorsan megcsókolta Feri orrát, és úgy mondta:

– Kikapsz.

– Aztán vigyázz, Feri, ne csináljanak belőled énekest. Mert többet ér egy jó lakatos, mint száz énekes. Szerbusz, kedves fiam – búcsúztatta az öreg Kemény.

Feri pedig ment, és cipelte magával azt a nagy boldogságot, amelyet mindig érzett, ha Spanyolt látta. Elveszem feleségül, most már biztos elveszem, gondolta, és szíve csak úgy zsibbadt az örömtől.

Szemközt vele, az úton, ott poroszkált apja legjobb barátja, Manger Sanyi bácsi. Az öreg, mint mindig, rosszkedvű volt, tudja az Isten: nemhiába. Még 50-ben akart csinálni valami klubot a Házakban, hogy el ne vaduljon a fiatalság, az „ifik”, ahogy ő mondta. Maga hozott rendbe egy romos házat, be is padlózta, fel is súrolta, és elment kérni Bársony kultúrelőadótól két sakk-készletet a klubnak. Bársony hetekig várakoztatta, azt üzente ki mindig, hogy fontos tárgyalása van. A harmadik héten félretolta a titkárnőt, és bement. Bársony ott cicázott egy nővel a bőrdíványon. Manger nem szólt volna a világért sem egy szót, csak úgy magában mondta: hogy az Isten vegye el a két látó szemét, ha ő még egyszer életében valami hasonlót csinál. Harmath, a tanácselnök járt kinn nála mostanában, és kérte, hogy kezdje elölről a dolgot. Manger csak nevetett, és azt mondta, hogy ő már olyan, mint az Ungár hathetes szódavize, kiment már minden ereje. Más pedig nem csinálja azóta.

Most kezet fog Ferivel.

– Szerbusz, te Józsi, hová mész? – sohasem tudott megjegyezni egy keresztnevet sem.

– Énekelni, Sanyi bácsi.

– Hová?

– A kultúrba.

– Kultúrba? Jó, csak menjél, Józsikám. Mért pont te ne mennél? Ha látod a Bársonyt, tiszteltetem – és azzal tovább ballag az öreg. Feri sajnálkozva néz utána.

Bent, a kultúrházban sietett a számaival, hogy minél hamarabb hazaérjen. Spanyol várt rá. A tapsra is csak egyszer jött ki, és már fogta is a kilincset, mikor elkapja a vállát Bársony.

– No, barátja az erénynek és a túrós lepénynek, gyere velem, vagy viszlek!

Feri a nagy testű és nyugodt vérű emberek módján ki nem állhatta ezt a szemüveges, vékony, városi embert, aki siet minden viccen elsőnek hahotázni, rádupláz egy másik viccel, kedvenc szavajárása: mi prolik, és állandóan bizonyos megvetéssel beszél a „pógárok”-ról.

Bársony ismerte Feri sorsát, és gyakran dicsekedett vele: lám, a mi kerületünk, a mi kerületünk mire képes!

– Hová megyünk?

– Ne törődj vele, csak gyere.

A zajgó sokaságon át magával hurcolta Ferit, jobbra, balra köszöngetett, érdeklődött.

– Csókolom, Marika, á, Jóska bácsi, hogy s mint, fejitek-e még az asztallábát? Hehehe. Majd átmegyek hozzátok. Jó, jó, kitűnő.

A büfében a sarokasztalnál egy magas, kövér ember várt rájuk. Feri őt nem sok bizalommal nézte. Arcának hajdani formái már szétpuffadtak, fekete haja mintha rá volna esztergálva a fejére, csak a szemében maradt valami barna okosság. A ruháján mindenütt cipzár fénylett, még a cipője is cipzárral nyílt.

– Bátkai István vagyok, a Zeneművészeti Főiskola tanára, mit iszik?

– Egy pohár sört.

– Erősebbet.

– Nem szoktam.

– Így nehezen lesz magából nagy művész!

Koccintottak, és hallgatagon figyelték egymás arcát.

– Kitűnő – nevetett az előbbi viccen Bársony. – Kitűnő – aztán komolyabb képet öltött, és értelmesen villogtatva szemüvegét, rákezdte: – Nézd, Ördögh elvtárs, Bátkai elvtárs azért jött ki, hogy elvigyen magával tanulni. Nem tudom, akarsz-e menni, hiszen téged sok minden odaköt a Tizenkét Házakhoz. Te tudod legjobban, hogy nekem sem közömbös. De gondold meg, Ördögh elvtárs – emelte fel mutatóujját Bársony –, gondold meg alaposan, mert én nem akarok a szemedbe hízelegni, de én téged nagyon nagy tehetségnek tartalak. Jó, persze, tudom, hogy nem vagyok szakember, de az ösztönömmel, azt hiszem, értek hozzá. Még nagyon sok sikert hozhatsz az egész országra, sőt a kerületre is.

– Csakhogy én nem akarok sehova sem menni – mondta Feri csendesen –, nekem jó ott is, ahol vagyok.

– De Ördögh elvtárs – kezdett hozzá újra Bársony –, a kerület…

– Hagyja – legyintett Bátkai, és Ferihez fordult –, ha jól értettem, a Tizenkét Házakban lakik?

– Igen.

– Majd felszállok ott az autóbuszra, elkísérem.

– Tőlem jöhet.

Átvágták magukat a táncolókon, a Pestről hozott rádióénekes halkan duruzsolt: Minden asszony életében van egy pillanat.

A teremben a legkülönbözőbb emberek táncoltak. A jampizásban vetekedett a szombatoló fiatal munkás a bentlakó polgárgyerekkel, fehér kardigán, zöld kardigán, lila kardigán. Feri soha nem létező kék ruhájára gondolt, és ahogy ment kifelé, egy-egy fiút válogatás nélkül oldalba vágott a könyökével. Mikor az méltatlankodva visszafordult, Feri szúrós tekintettel bámult a szemébe. Ismerték már, a másik állt egy pillanatig, aztán zavartan tovább táncolt. Bátkai meglepő könnyen járt Feri nyomában, ügyesen kerülgette a párokat, ő inkább a nőket nézte.

Az utcán nem szóltak egymáshoz, nézték az esti Kőbányát; mindig új és új fényeket kap az ósdi város, mint az újgazdag feleség ékszereket. Az Ápisz ötszínű neonja, a Takarékpénztár hirdetése, a vendéglő forgó aranykereke. Szemközt velük két vékony, kifestett lány jött, ahogy észrevették Ferit, sürgősen összenevettek:

– Oda nézz, milyen helyes kisfiú! Kisfiú, meddig élsz még?

– Hó, én örökké, de ti meddig éltek?

– Mi még tovább, ha szeretsz.

– Azon ne múljon – és már mozdult is Feri, a lányok elszaladtak, csak az utca végén álltak meg, és onnan öltögették vissza a nyelvüket. Vissza is kiabáltak:

– Edd meg apád mócsingját.

Feri pedig állt az út közepén, és teli szívből nevetett. Bátkainak rendkívül tetszett a jelenet.

– Tényleg örökké fogsz élni?

Feri begubózott a tegezéstől:

– Lehet.

Bátkai meglátta, és arcán elterült az „idősebb barát” mosolya:

– Ne haragudj, hogy tegezlek, egész nyugodtan tegezz csak vissza. Igaz, hogy te délelőtt gimnáziumba jártál, délután pedig a csúszdán trógeroltál?

– Csak mióta az apám meghalt – húzta fel a vállát vontatottan Feri. – Ki mondta?

– Az a szemüveges ebihal a tanácsból.

Nevettek.

– Nem rossz ember azért a Bársony.

– Nem. Megrázó jó ember.

Ezen is nevettek, de Bátkai már máson gondolkozott:

– Te, öregem, sokat küszködhettél, tudom, mert én is úgy nőttem fel. A Tripoliszban laktunk, apám, szegény, minden este berúgott, mehettem én is a kocsik után szenet piszkálni lefelé, meg fát lopni a Vizafogóról. Aztán mikor már tanítottam, két tojást kaptam minden óráért a gazdag szülőktől.

Feri fölengedett, érezte ugyan, hogy a másik henceg, de mégis valami ismerős élményekről beszél. Bátkai cigarettára gyújtott, erős bolgár árut szívott:

– Rágyújtasz?

– Nem dohányzok.

– Leborulok a nagyságod előtt, öregem. Se pia, se pipa, de a harmadikat szereted?

– Hát igen.

Bátkai mélyet szívott a cigarettájából:

– Okvetlenül van benned valami ridegség és élhetetlenség. Vedd úgy, mintha barátod mondaná: gyere el hozzánk a főiskolára.

– Nézzed, nekem nem olyan egyszerű elmenni.

– Egyszerű, nem egyszerű, szeretsz énekelni?

– Az életemnél jobban.

– Nahát akkor.

– Mégsem olyan egyszerű, meg kell gondolni.

– És meddig gondolkozol?

– Jövő szombatig.

– Azt már nem, ma estére választ kell adnod. Van bent egy produkcióm az Operában, utána visszajövök, egy óra felé. Rendben?

Feri elkomorodott, mintha vízen úszó deszkára készülne lépni, és most azt nézné, hol állna biztosan a lába:

– Tudod, félek is, persze, nem úgy. Én tudom, hogy a ti világotok egy másik világ, és én nem ismerem. Tizenhét éves koromig háromszor jártam bent Pesten, pedig csak nyolc megálló tőlünk. A ti világotokban valami bonyolult mozgás kell, nem fogdmeg, fogdmeg, hanem valami más. Én nem vagyok ügyes. Nézzed, ha Tripoliszban nőttél fel, tudhatod, más emberek élnek itt. Régen is így volt, mostanra is sok maradt belőle. Törtetni nem szeretek. Érted te ezt.

– Kicsit tetszelegsz magadban, de elég jól áll neked, úgy látszik, van mire – mondta Bátkai hunyorogva –, de ezen magam is átestem. Én azt mondom, gyere. Nőd van?

Ferit sértette a hang. Spanyol nem „nőd”.

– Van egy kislány. Őmiatta maradnék leginkább.

– Mesélj róla.

– Nem mesélek.

– Jellem vagy, öregem.

Amerre jártak, már nem sima aszfaltút terült a lábuk elé, hanem egy bogárhátú földesút. Semmi sem könnyebb dolog, mint kitörni az embernek a nyakát, lámpa ugyanis errefelé már nem világít. A kerület szívében minden lépésre áll egy oszlop, kifelé ritkul, itt meg egészen eltűnik. Igaz, hogy nem is nagyon érdemes lámpát rakni ide, mert errefelé képesek volnának a körtét is kilopni belőle. Mégis indul egy nagyszabású terv, Harmath, a tanácselnök szeretné felszereltetni a lámpákat, ő is a Tizenkét Házakból került ki, tudja, milyen jó érzés egy gödörben orra esni. Sokat vitatkozik ez ügyben Bársonnyal, aki inkább egy szép szobrot akar a Fő térre. Azt mondják, Harmath az őszre keresztülviszi a szándékát, de mivel a szándék maga nem világít, addig csak sötét az utca. Bátkai nem is akar tovább menni.

– Üljünk le a padra.

Ahogy leültek, Bátkai rágyújtott egy újabb cigarettára, és csendesen beszélni kezdett:

– Ez a nődolog, ez a nődolog, amit mondasz, vagy ha nem mondasz, akkor gondolsz. Egy nőért nem érdemes, hidd el nekem. Már volt egy nagyságos asszonyom, akkor vettem el, mikor bevonultam. Elfogtak a ruszkik, és a kaukázusi fogolytáborba vittek. Nem volt rossz dolgom, nem mondhatom, csak mindennap vajas kását adtak ebédre. A végén már a szagát sem bírtam, ha valaki szellentett, azt mondtam: na végre, valami más illat. A fene majd megevett a feleségem után, esténként imádkoztam a képéhez, mint egy istenhez. Egyszer hoznak a táborba egy csendőrtisztet, egyenesen Pestről. Mindjárt az első este kérdezte: van-e itt szeráj? – és elkezdett dicsekedni a kalandjaival. Képeket szedett elő, mit gondolsz, kié volt a második kép? A feleségemé. Ott állt az édes tiszta meztelenül, még a fejét is fölvetette. Nekem pedig a Kaukázus tetején kellett megtudnom, hogy ő odahaza a Gellérthegy pincéjében megcsalt. Azt mondtam akkor magamban, hogy csak még egyszer hozzon haza az Isten, egyetlenegy lesz fontos nekem: a muzsika. Így van ez, öregem. Már elmúltam negyvenéves, de még sohasem volt saját főbérleti lakásom, több ruhám nincs azonkívül, amit rajtam látsz, de van egy kis könyvtáram és egymillió tervem. Hidd el, többet ér, mint akármilyen nő. Én, látod, csak magamért csinálom, nincs ebben semmi szégyen, látod, be is merem vallani, de ha te olyan vagy, hogy a Tizenkét Házaknak is gondját akarod viselni, azt mondom, brávó, de ez még nehezebb lesz, és a nő még jobban gátol. Kár a céljaidat egy szoknyáért elpasszolni. Azt hiszem, érted, rideg lelkületű barátom. Sajnos, tehetséges vagy, és ha nem jössz, magadon tönkremész.

Az autóbusz bekanyarodott a sarkon. Bátkai meglepő ruganyosan felugrott, a kocsi már elég gyorsan ment, mikor lekiabált:

– Akkor egy órára kijövök. Szerbusz.

– Szerbusz.

 

 

Feri elgondolkozva indult hazafelé, fejét megrázta a rettenetes szóáradat. Egyelőre nem volt kedve azon gondolkozni, hogy mi igaz belőle, mi nem. Neki még innen is egy jó negyedóra út hazáig a vasúti töltés mellett. Nem is út, séta ez a sok ismerős helyen. Egyszer kukoricát sütöttek kint a Háromszögben, Warcholik Jani közelhajolt a tűzhöz, és belecsapott a láng a szemébe. Ők megijedtek, elszaladtak orvosért, de mire az orvost megtalálták, Warcholik négykézláb tapogatózva hazaért a hét kilométeres úton. Feri is éppúgy ismeri a helyeket: Kis Csekonits, Horog utca, Nagy Csekonits, Tizenkét Házak. Süt a hold, virág nincsen, csak meleg port kavar fel a szél, de Ferinek ez is végtelenül kedves. Mindig itt bujkált nyaranként, legtöbbször egyedül, berugdosta a gyíkház kilencvenkilenc kapuját, hogy a századikon elkapja a házigazdát. Ősszel kijöttek madzaggal korbácsolni a pocsolyákat. A fatelep is itt van oldalt, milyen gyakran megesett, hogy mikor loptak a telepi munkások, itt dobálták ki a fát, ők fölszedték, és lélekszakadva hazarohantak vele. Mire a munkás megkerülte a kerítést, csak azt látta, milyen fényes a sarkuk. Mindig ide jártak ki énekelni is, mert a házakban nem engedte az öreg Boda. Akkor még gyerekkorban szebb volt énekelni is, az ég babonásan feketedett, és minden ének úgy szállt, mint az imádság. Ő énekelt előre, a többiek megpróbáltak utánakapaszkodni, de mind megbicsaklott, attól fogva beérték a kórussal.

 

És mondta a drága nő, hogy meglesz az esküvő…

 

Akkor a többiek rábömbölték: meglesz a, meglesz a, meglesz az esküvő. Magyar nótát nem énekeltek, mert azt a parasztok szokták, ők pedig nem szerették a hájas-zsíros parasztot. Pedig Feri egy magyar nótát nagyon szeretett:

 

Megkötöm lovamat piros almafához, megkötöm szívemet gyönge violához. Lovamat eloldom, amikor a hold kel, de tőled, violám, csak a halál old el.

 

Ezt énekelte mindig Spanyolnak. Most is addig nem gondolkozik az elmenésen, amíg vele nem beszél. Spanyol azért nem ment el Ferivel a kultúrházba, mert titokban attól félt, hogy nem lesz olyan elegáns, mint a többi lányok, pedig ezerszer-milliószor szebb, és jobban is öltözik. Csak egy ruháját nem szereti Feri. Az öreg Kemény május elsején hazahozott egy vörös zászlót, és letette az asztalra:

– Na, itt van Spanyolnak egy kis blúzravaló.

És az anyja csakugyan varrt neki belőle egy blúzt. Ferinek mindig keserűvé válik a szája íze, ha látja. A zászlót nem szabad bántani! Ezért a zászlóért lékelték meg a budai egyetemisták nagyapja fejét még 43-ban, és lökték bele a Cigánykába. Máig sem került elő a teste, ott állhat talpon a tó fenekén, mint a búvárok, nem engedi eldőlni a sok iszalag.

De most egészen mindegy a piros blúz, egyáltalán nem számít, csak láthatná. Szép, tiszta az este, talán még azt is megengedi, hogy megcsókolja; hogy a melléhez is hozzányúlhasson, arra már nem is mer gondolni Feri. Vagy legalább úgy elaludni, hogy már öregen ébredne fel az ember, és akkor is csak mellette ülni.

 

 

Még elég korán volt, nem aludtak a Tizenkét Házak. Feri megállt Spanyol ablaka alatt, itt már nem ég semmilyen világosság, a függönyt is összehúzták. Kis kavicsokat szed fel a földről, és azzal kocogtatja meg az ablakot, hátha fölébred Spanyol, és kijön. De vagy alusznak, vagy nem hallják. Feri indulna is hazafelé, egy utolsó kavicsot hajít az ablakra, mikor a kert mélyéből megszólal egy hang:

– Be ne törd, fiam, mert nincs másik.

– Jó estét, Kemény bácsi. Spanyol már alszik? Tudniillik úgy volt, hogy ma este találkozunk.

– Várt rád nyolcig, aztán sírt egy kicsit, és elaludt. Csak nem történt valami baj?

– Lehet, hogy elmegyek énekelni, Kemény bácsi.

– Hogy mondod, fiam? Nem értem.

– Az úgy van, Kemény bácsi – keresgélte a szavakat Feri –, hogy kijött értem egy ember, és azt mondta, hogy elvisz magával be, Pestre, a Zeneművészeti Főiskolára.

– Állandóra?

– Állandóra.

– Akkor nem is jöhetsz hozzám dolgozni?

– Hát, nemigen.

– No, hiszen jól van, nincs semmi baj. Majd akad másik segéd is.

Spanyolról nem beszéltek, az öreg Kemény rátartásból, nehogy véletlenül azt higgye a gyerek, hogy a lánnyal akarja zsarolni. Feri pedig nem tudott hogyan rátérni…

– Ha lehetne… Spanyollal… beszélni.

– Majd szólok neki, hogy öltözzön fel, de addig ne vesztegesd az idődet rám. Menj csak szépen haza, és gyere vissza egy félóra múlva. – Az öreg Kemény üresen szortyogtatta pipáját, ami nála szélsőséges rosszkedvet jelent. – „Tudtam én, éreztem én, hogy így lesz azzal a kultúrházzal” – dörmögi keserűen. – Hol fog ilyen segédet kapni, mint a Feri, amihez hozzányúl, tiszta smaragddá válik. Ajjaj, jajj, jajj. – Még ma este leissza magát az öreg.

Ahogy megy hazafelé, olyan nehéz lesz Feri szíve, hogy még az orrát is lehúzza. Most mit csináljon: elmenjen? Ne menjen? Anyját ülve hagyta az álom, ahogy várt rá, az asztalra készítette a vacsorát. Ahogy Feri belépett, arra riadt föl, megdörzsölte két kezével az arcát, és enni adott. Feri evett, közben elmesélte az anyjának, hogy mi történt.

– Mit csináljak, anya?

– Ahogy gondolod, Ferikém.

– És maga mit gondol, anya?

– Te tudod, Ferikém.

– Elmenjek?

– Ahogy neked jó, Ferikém.

Feri érezte a szavak mögött a szemrehányást, és inkább sietett el hazulról. Az anyja kiállt utána a kerítésajtóba.

– Csak már megnősülnél – motyogja félhangon –, és ne járnál így egyedül. Kemény vagy, nagyon kemény. Elvennéd azt a kis Spanyolkát, az egyik szobában ellakhatnátok. Ha volna asszonyod, volna gyereked, megváltoznál magad is. Egyszer mindenkinek meg kell szelídülni, ilyen az élet. Neked is, fiam.

Azért mondja csak félhangon, nehogy a fia meghallja. Nagyon jó gyerek, de a dolgaiba nem enged beleszólni, ha ő most megpróbál valamit vacsora közben, Feri leteszi a kanalat, és másnap sem eszik rendesen. Inkább tartja a száját a magafajta bolond vénasszony, mert hát érettségizett gyerek a Feri, maga taníttatta magát, és neki is ő ad kenyeret, mióta ilyen nyavalyás az ízületeivel. Magának még egy sötét ruhát sem vett, ha el kell neki menni, Isten tudja, miben fog elmenni. Különben kár neki elmenni abba a másik világba, mert most itt is élhetne egy kis könnyebb életet, ott, bent úgyis csak becsapják. Suszter a kaptafánál. Meg aztán itt van a Spanyolka is. Ő azért nem állja az útját, csináljon, amit akar, ő ahogy tudja, segíti. Ha kevés lenne a pénze Ferinek, majd kér fonalgombolyítást a tanácstól, és küld utána pár forintot. Visszamegy a szobába, mert Feri már rég eltűnt az útvégen. Szemüveget tesz föl, előszedi a regényt, és pár sort olvas, közben elalszik. Ilyen az ő szombat estéje tizenöt éve.

Feri lassan ballagott a Fő úton, még sok van hátra a fél órából. Az volt az utolsó szép nyári este, az a szombat. Szombat estére megszépülnek a Tizenkét Házak. Ilyenkor senki sem hinné, hogy egész héten csak egy sor dülledt téglaház, padlása még a háborúban beomlott, közein megnő a gaz, és laffogó disznók csörtetnek végig a kis utcákon. Ide senki sem cserélne lakást, akárhogy is felöltözik a házakbeli asszony, mikor megy a közvetítőbe. A pesti ajánlkozónak elég az a szó, hogy Tizenkét Házak, és visszavonul, az asszony pedig sajnálhatja a kidobott villamospénzt. A szombat este más, vasárnap nincs munka, a levegő is melegebb. Ezen a szombaton is kiültek az emberek ingujjban, és csak úgy, vizes fejjel a Házak elé. Elüldögélnek egymás mellett, kemény tartásuk enged egy kicsit, testük pedig szellőzik az ing hasadékain. Ilyen időig szoktak kint ülni, mikor Feri itt sétál, a Fő úton, addig ülnek, míg nem látszik az éjszaka hideg köldöke, a Sarkcsillag. Ekkor megütögetik szájukat, mintha az engedetlen álmosságot akarnák elverni, és azt mondja az egyik a másiknak:

– Már akár hiszed, akár nem, így jobban kifáradtam, mint a munkában.

– Én is éppúgy vagyok, alig várom a hétfőt.

Bemennek, ha kapott az asszony egy kis disznóhúst a Közértben, megeszik, ha nem kapott, esznek valami mást. Vacsora után isznak az Ungárnál egy korsó sört, és el is múlott az egész szombat. Persze, aki fiatalabb, annak más a szombatja is, eljár az eszpresszóba, Pestre jár udvarolni, de mind a Házakból nősül, és harmincéves korukra ők is kiülnek a ház elé. Ilyenkor nincs is idehaza egy se közülük, egyhangú, egyforma minden.

Feri megy az út közepén, és fejét mély gondok süllyesztik: mit csinálhat ő, kitérhet-e ebből a százados körforgásból, elmehet-e innen? Mit számít az, ha innen tíz kilométerre vagy tízezer kilométerre énekel akármilyen pénzért; más, boldogabb vidékek: Csepel, Újpest haladnak előre, de ez a pár ház mindig egyforma marad, amíg le nem bontják, mit tud ő csinálni? De mégis, mégis. Ha ő nem énekel a Tizenkét Házakról, akkor nyomtalanul múlik el az az élet, soha senki nem fogja tudni, milyen verejtékes munka volt a jövőt kifaragni, hogy ment rá itt minden ember élete. Más erről énekelni nem tud, mert másnak nem ismerősek az esték, hogy itt úgy sötétedik, hogy egyre melegebb lesz, a házak pedig árnyékukkal rákönyökölnek a másikra. Másnak nem igazán öröm, hogy a házakbeli gyerekek fehér cipőben járnak, mikor még ő télen is mezítláb csavargott. El kell menni, mert most el lehet. Spanyol biztos megérti, és talán el is jön vele. Leül Spanyol kapuja előtt a csiszolóra, halkan énekli apja régi segédnótáját:

 

János lettem, könyv van a kezemben, mégse nincsen egy grand is a zsebemben. Jobb zsebemben, bal zsebemben sincsen, az ilyen szabadulást verje meg az Isten.

 

Jaj, de nehéz nóta ez, ha megnyomná az ember, marokkal, hány liter izzadság csorogna ki belőle? – elmélkedik Feri, és lassan dúdolja tovább, mert a dallama szép, és üt, mint egy kalapács.

Túl a sarkon elgondolkozva közeleg Warcholik Jani, ő nem jár be sehova, ki nem teszi a lábát a telepről.

– Szerbusz, édes komám, szerbusz – üdvözli Ferit, és örvendezve rápislog vörös szélű szemével –, ide nézz, min gondolkozok! – és sebesen rajzolni kezd a földre.

– Már megint gondolkodol, Jani, mi van veled? – és Feri az ákombákomok fölé hajol.

– Ide nézz, látod, ezek a Tizenkét Házak. Itt van két oldalról a két vasúti töltés, hátulról pedig a villamostöltés. Innen védve vagyunk. Elöl – látod – itt van a két lebontott ház.

– Látom – bólintott Feri.

– Na és most; a két lebontott házban felállítunk egy-egy gépfegyvert. Na, mit szólsz hozzá?

– Nagyon jó, csak azt nem tudom, hogy miért?

– Hogy miért? – húzta fel Warcholik kukoricasütésnél hősi halált halt szemöldökének a helyét –, hát azért, hogy senki se jöhessen be a Házakba, és ne mehessen ki belőle. Itt őrséget fogunk állani, és ha valaki meg akar szökni, akkor én ratatata, érted?

– Értem, de miért nem lehet kimenni a telepről?

– Csak, éljünk így egymás között. A bozontosban termesztünk gabonát, én meg majd csinálok egy kis gyárat is.

– Kossuth Lajost ne hívjuk haza?

Warcholik megsértődött, felállt, és leporolta nadrágját.

– Ha pimaszkodsz, nem is magyarázom tovább. Biztos te is meg akarsz szökni, és félsz, hogy én téged ratatata – azzal ellépett Warcholik Jani.

Hiába bolond szavak, Ferinek nagyon fájnak. Egészen meggörnyedt híres egyenes háta, és a feje is ugyancsak lecsüggedt.

Így ül, ül Feri sokáig, egyszer csak valaki befogja mind a két szemét. Tétován nyúlt a kézért, s a szeméhez szorította tiszta erejéből, aztán elengedte és felnézett, ott tündökölt felette Spanyol két tatárkirálylány-szeme. Elnézte volna addig, amíg tart az örökkévalóság, de szeme megakadt a piros blúzon.

No hiszen, jól van, megtehette volna neki, hogy legalább ma estére másikat vesz fel, de hát ha így alakult, ma este az sem számít.

Felugrik, kezet fognak és aztán amit eddig sohasem csinált meg Spanyol, beléje karol. Nem lesz még egy ilyen szép pillanata Feri életének, bizony a lába elé kell nézni, hogy jó helyre lépjen. Spanyol mellette befészkeli magát a karjába, a lány feje is megindul Feri válla felé, és úgy sétálnak a végtelen estében.

Feri igyekezett kisebbeket lépni, nehogy megzavarja a lányt. Csak sokára szólalt meg Spanyol:

– Igaz, hogy elmész?

– Igaz – mondta Feri, és hirtelen támadt nagy rosszkedvében leszegte a fejét. A lány hangja játékossá vált, csak pici remegéseken lehetett érezni, hogy komolyabban gondolja, amit mond.

– Te fogsz nálam különb nőket is találni: énekesnőt, színésznőt, még talán a Ferrari is – és kényeskedett, törleszkedett a lány, mint egy macska –, úgy elmégy a Tizenkét Házakból, hogy a híredet sem halljuk, csak majd ha nagy ember leszel. Anyus éppen azt mondta, hogy talán még az utcán sem ismersz meg bennünket.

– Lehet.

Feri persze tudta, hogy a lány most vigasztalást, cáfolást szeretne tőle, de hallgatott. Mintha az utolsó három év fáradtságát cérnára tekerték volna, és most elengednék az egész gombolyagot, olyan fásultság vett erőt rajta. Sok volt így egy estére. Bátkai, Bársony, öreg Kemény, Warcholik Jani, és még Spanyolnak is magyarázza, hát még ő sem érti meg?! Persze hogy nem érti – növekedett benne a bosszankodás –, hiszen iparoslány, egész életében mindene megvolt, azt csinálhatott, amit akart, reggel tálcán hozták a kávét az ágyához, és még azt is megkérdezték, hogy akar-e enni? Mit érti ő, honnan tudná, hogy mit jelent kiverekedni valamit. Csak Spanyol várna három évet egy sötét ruhára, mint ő!

Feri száján kiszaladt a szó:

– Látod, ott, a Göncölszekeret?

– Látom, mi van vele?

– Az ötödik csillag után van egy csillag, azt látod?

– Nem.

– Katonacsillagnak hívják, a régi arabok csak azt vették be katonának, aki ezt is látta.

– Te látod?

– Én látom.

– Örülj neki – és kihúzta karját a fiúéból. Feri mélyen megbánta, amit mondott.

Már kint sétáltak a töltésoldalban, csikorgott a kavics a lábuk alatt. Spanyol arca megengesztelődött, és újra belekarolt Feribe, Feri is felemelte a fejét.

– Üljünk le – mondta Spanyol.

Feri leterítette a kabátját, ott ültek a nagy méhes bokor előtt. Feri lejjebb csúszott, és fejét Spanyol ölébe fektette. Spanyol játszott az orrával, gyűrte-nyomogatta, Feri pedig prüszkölt, mint egy kiskutya.

– Szemtelenkedtél az anyuskáddal, mi? Szabad szemtelenkedni? Szívod vissza rögtön!

Feri készségesen visszaszívta.

– Na, most mondd szépen, hogy: anyuska, nem megyek sehova, hanem itthon maradok.

Feri elnézett magasra, és keményen összeszorította a száját, hogy Spanyol ne lássa, ha történetesen sírna. Spanyol mégis észrevette, mosolygott, tömött, fekete hajából hátravetett egy fürtöt, ringatta a fiú fejét, és a melléhez szorította.

– Mit csinálnál te ott nélkülem, és én mit csinálnék itthon nélküled? Olyan szépen fogunk élni, Feri, beállsz apához, miénk lesz a műhely. Ha jól megy, elköltözünk a Házakból ki, Pest környékére: Lőrincre vagy Erzsébetre, veszünk egy kis családi házat, vagy ha olcsóbb lesz, építtetünk, Rada bácsi megcsinálja. Én majd nevelek neked tyúkocskát, libácskát, és egy kistányérról megetetlek. És nem törődünk a világgal, azt mondjuk majd neki, ha eljön látogatóba: te sem törődtél velünk idáig, most eriggy innen, te csúnya világ.

– És mi lenne, ha most eljönnél velem – kérdezte Feri izgatottan –, hiszen valaha nagyon szerettél volna táncolni, miért nem próbálod meg most.

– Nem próbálok újra semmit – mondta a lány mérgesen –, nem lesz az egész életem egy nagy próbálkozás.

– De miért nem próbálod, mikor lehet neked is?

– Csak.

Most nagyon sokáig hallgattak.

– Szóval elmész, Feri?

Feri nem válaszolt, de Spanyol szemébe sem nézett, nagy, fekete világot látott a feje fölött, és életében először arra gondolt, hogy jobb volna neki is ott állni a nagyapja mellett, a Cigányka fenekén. Spanyol simogatni kezdte puha kezével az arcát. Feri hagyta, mint a langyos esőt, aztán lehajolt a lány, és csókolni kezdte az orrát, szemét. Feri fölemelte a fejét, és nyúlt a lány szája után, mint egy forráshoz. A lány magához emelte, és hosszan megcsókolta, időtlen idő múlt el. Feri fölgyúlt, újra megcsókolta, és átfogta a lány derekát. Spanyol visszaadta a csókot, Feri lassan kigombolta a lány ruháját, és megfogta a mellét. Spanyol ezzel sem törődött, csak csókolta tovább. Feri az ölébe kapta a lányt, és vitte be magával a méhes bokor mögé. Spanyol ellenkezés nélkül hagyta, de az utolsó pillanatban megfeszült a teste, fekete tűz gyúlt a szemében, és úgy suttogta Ferinek:

– Esküdj meg, hogy nem mész el!

Feri egy pillanatig nem értette. A következő pillanatban pedig már egymillió képet látott. A lány testén keresztül látta egész jövendő életét. Huszonöt éves korára elhízik, és délutánonként gatyában fog heverni a húzatlan ágyon, mint az öreg Kemény. Spanyol pedig kombinéban fog ide-oda menni a konyhában, éppen csak alul van megkötve az inge. Ez a feszes mell addigra meg fog engedni, és ellottyad a mostani kemény hús, és nem marad más, csak az izzadságszagú hétköznapok a műhelyben. Úgy fog meghalni, mint az apja: egy délben hazajött, ivott két féldecit, és lefeküdt a feleségével. Mikor az asszony estefelé föl akarta kelteni, és ébresztgette, hörgött kettőt-hármat, és már hiába küldtek az orvosért. Feri feje lassan kitisztult: így nem kell a lány, ő meg nem hazudik.

Spanyol riadt szemekkel néz rá, maga elé tartja az ingét, mintha egy ismeretlen férfi nézné. Feri szeme lassan elfordul róla:

– Öltözz fel! – mondja, kabátját a vállára kanyarítja, és megy befelé a Házakba. Spanyol néz utána, aztán keservesen felsír, és leborul a ruháira.

Feri pedig megy befelé, a Házak szélén van egy nyomóskút, alátartja a fejét, aztán iszik hosszan az édes éjszakai vízből. Valami nagy fájdalom ég benne, nem elég neki a víz, megindul a kocsma felé.

Már majdnem üres volt a kocsma, az öreg Kemény iszogatott a sarokban, meg egypár hasonszőrű: Mészáros „Csokor” és Monfera Gyugyu bácsi. Hátul táncoltak néhányan. Feri a pultnál ivott a többi talpon álló emberrel együtt, akik csak kihörpintik söreiket, és mennek is. Csendes hangon beszélgettek egymással is, Ferivel is. A fiúra valami nagy nyugodtság ereszkedett, szíve egészen kitisztult. Nyílik az ajtó, Spanyol jön be, már átszántotta a fésűvel fekete haját, észreveszi Ferit, juszt is fölszegi a fejét, és beáll a táncolók közé. Orosz Öcsihez törleszkedik, az boldogan fogadja. Az öreg Kemény sokáig nézi a lányát, Ferit, megért sok mindent, átkiabál Ferinek:

– Te, Feri, gyere csak ide!

Odamegy Feri, leül.

– Miért nem táncolsz a lányommal, nem szép?

– Dehogynem.

– Vagy talán svandra a lányom?

– Nem az.

– Akkor mért nem? A pesti svandrák szebbek?

Mészáros „Csokor” a markába puffantja a röhögését, Feri ránéz, rögtön elhallgat.

– Szebbek – válaszol Feri bátran a kérdésre.

Keménynek egy pillanatig fölakad a szeme, aztán legyint.

– Jól van, legalább nem vagy gyáva. Igyál.

Ittak.

– Igyál még!

– Nem kell!

– Azért nem kell, mert én fizetem?

– Azért.

– Mert te már úr vagy? Énekes úr?

– Úr vagyok.

– El is adod te majd a szegény embert valaha. Olyan leszel, mint a Bársony, Bársony Feri. Selyem Feri, te!

Feri visszakézből úgy mellbe vágta Keményt, hogy fölborult székestül. Még estében is üvöltött.

– Eresszetek, hagyjatok! – Mikor látta, hogy senki sem akarja lefogni, még jobban kiabált:

És ti hagyjátok? Hagyjátok, hogy ezt csinálja egy öregemberrel?

– Azt kaptad, amit megérdemeltél. Mit bántod ezt a gyereket – mondták neki a többiek –, csak igyál.

Kemény egy pillanatig ostobán nézett, aztán töltött újra, és énekelni kezdett:

 

Mi mesterlegények nagy urak vagyunk, Mester úrnak mi már sose dolgozunk, Mert adót nem fizetünk, ha nem tetszik, elmehetünk.

 

Feri már nem hallja azt sem, hogy megvédték. Elborulva ballag a Fő úton. Hogy neki azt mondják, hogy eladja a szegény embereket. Csurog a szeméből a könny, állandóan káromkodik, hogy visszatartsa, és ökölbe szorítja a kezét. Hogy ő eladja a szegény embereket! Nem is tud hazamenni, leül a kertjük alatt, és gondolkozik, mit tegyen magával. Most már nem tud elmenni, az egyszer biztos, de hát akkor mi lesz vele?

Csikordul az ajtójuk, az öreg Manger jön ki rajta. Feri úgy-ahogy rendbe szedi magát, ne lássa senki, hogy valami baja van. Az öreg Manger előveszi a pipáját, és rágyújt.

– Na, mi van, Józsikám – mondja Ferinek (azok az átkozott keresztnevek!) –, hallom, hogy elmégy?

Feri csak legyint.

– Nem baj az, Józsikám. Ha tanulhatsz, csak menj, bár én tanulhattam volna.

Sokat pipázott Manger, mielőtt a nagy szót kimondaná:

– Aztán ruhád van-e?

– Csak ami rajtam van – mondja Feri, és kezdi magát furcsán érezni.

– Ez-e? Nem a legjobb, mondtam az anyádnak – nyögi ki Manger nehézkesen –, mondtam az anyádnak, hogy van nekem az a régi kék öltönyöm, minek ez már nekem. Odaadnám, mondom neked.

– De Sanyi bácsi…

– Á, Józsikám, nem olyan jó ruha már az, kiszolgált velem a múlt háborúban, gyűrődött, piszkolódott, de hát mégiscsak sötét ruha.

– Hát, nagyon köszönöm, Sanyi bácsi, de hát nem fogadhatom el magától, ha nincs sötét ruha, akkor nincs.

– Megszólnának bent, Józsikám, mindenkinek van sötét ruhája, csak pont neked nincs. Fejedre olvassák, hogy a Házakból jöttél; ne bántsák ezért is ezt a nyomorult pár házat.

– De nem, Sanyi bácsi!…

– Tedd meg akkor az én kedvemért. Mit tudok én még csinálni értetek? Legalább te hordjad ezt a ruhát. Ha én fiatal lennék – legyintett, és keservesen felsóhajtott –, mit tudnék még csinálni, de így?! – Feri sírt, és nem szégyellte nehéz könnyeit, az öreg maga is krákogott:

– Akkor mindjárt ki is hozom – és hozta ki vállán óvatosan a kikefélt ruhát és egy piros, napraforgós nyakkendőt apró szerencsepatkókkal. Odaadta Ferinek, egy szót sem szóltak, csak kezet fogtak, és az öreg hallgatott tovább a Házak között. Még fél perc, s eltűnik alakja a sötétben.

Feri benézett az ablakon, Bátkai ott ült az asztal mellett, és beszélt. Nem udvariaskodva, mint egy idegen szokott, hanem mosolygott, és Feri anyját is megnevettette. Pedig Feri látta Bátkai arcán, hogy milyen fáradt, szeme akkorára tágult, mint egy mécses. Ahogy Feri belépett, fölkelt, és kezet nyújtott:

– Széna-szalma?

– Megyek, pajtás, megyek.

Bátkai szokása ellenére nem válaszolt azonnal, hanem gondolkozott előtte:

– Nem is tudod, öregem, milyen nagy dolog ez. Megrázó… megrázó… Szerbusz, gyere be akkor hétfőn. Szerbusz. Ne kísérj ki, szerbusz – és maga ballagott egyedül, meg-megállt egy háznál, és csodálkozva nézte.

Feri levetette az ingét, megmosdott és lefeküdt. Anyja nem tudott elaludni, mint általában, ha álmából felébresztik. Csendesen ült a széken, és kivárta, amíg Feri elalszik. Mikor azt hitte, hogy már alszik, megkérdezte:

– Alszol, fiam?

Feri nem válaszolt, pedig nem aludt.

Anyja botorkáló lépésekkel odament hozzá, nehezen kerülgetve a székeket, megállt előtte, és reszkető kézzel keresztet vetett rá:

– Áldjon meg az Isten, ne legyél sohasem önző – és megcsókolta fiát a homlokán.

Feri érezte, és könnyű szívvel elaludt.

Álmában először homokvárat épített, aztán hirtelen lóhátra pattant, fölrúgta a homokvárat, és a lóval hatalmas sínek között száguldott egy távoli hegy felé. A sínek mindig lefelé mentek, és Feri már azt hitte, hogy sohasem éri el a hegyet, mikor a csúcson ezer autó jelent meg, piros reflektorával túlvilágítva a holdat, és Feri énekelt örömében, mert érezte, hogy ezek az autók érte jöttek.

 

Elátkozott úton

Azon a vasárnap estén kirepült mindenki a szállásról, csak én maradtam odahaza vigyázni a holmikra. Akadt egy-két lopós a szomszéd szobákban. Kaptunk egy vekni kenyeret meg egy lábos jó töpörtyűs zsírt, én vacsorázgattam el az egészet unalmamban. Nem tartottam nagy kárpótlásnak. Tudtam, olyan cigánylányok keringenek a Fekete Gyémánt előtt tüzes kardigánjukban, hogy nem mer az ember közel menni hozzájuk, mert isten bizony felnyársalnak tűben hegyes mellükre. Nekem mégis nagy kedvem lett volna ezt a halálveszélyt vállalni.

Valamit kell csinálni estig – gondoltam, és mivel a szoba olyan unott-egyforma volt előttem, Urbán Feri feleségének a képét nézegettem. Szép nő volt, a szeme olyan kék lehetett, mint az elborult ég. Nekem csak az nem tetszett benne, hogy elöl a fogai közt egy kis rés hivalkodott. Nem szépséghiba, de az én fülemben úgy visszhangzik az ilyen: kopogtassatok felül, és én megnyitom alul. Azért mégis átkozottul szép lány, és teljesen meg tudom érteni Ferit, hogy ezzel a képpel alszik, ezzel a képpel ébred. A bányába is leviszi néha. Ma, vasárnap is lesz már vagy tizenegy óra, mire felbotorkál majd Feri az Ezer lépcsőn. De hiába keres meg egy nap sokszor két darab százast, megy haza a pénz rózsaszín papíron. Ha mi eszünk valami jobbat, lefekszik, és a falnak fordul, ha megkínáljuk, szinte beleugat az arcunkba. Cseh Sanyi mindig azt mondogatja neki:

– Én téged lezavarnálak karácsonykor, és húsvét másnapján engednélek fel.

Ilyenkor Urbán Feri mindig zavarba jön, pislog, kezével mutogat szó helyett, de csak annyit tud kinyögni:

– Na jó, te Sanyi, ugye nem tudhatod a teljes… a teljes képletet.

Pedig különben nem tökéletlen gyerek, tartásában is van valami nagyon katonás, jó volna megtudni egyszer, hogy miért is él így voltaképpen.

Csak úgy az asztalra borulva elaludtam. Ferinél van kulcs, be tud jönni. Álmomban mégis elmentem a cigánylányokhoz. Volt köztük sok gyönyörű, de nekem legjobban egy szőke, kékszemű tetszett. Kis rés hivalkodott a fogai közt. Még mondtam is magamban:

– No né, egy szőke cigánylány!

Egész idő alatt neki udvaroltam, már hajlott is a szavamra, mikor egy hang csosszant bele álmomba, felébredtem. Ott ült Urbán Feri az asztal mellett, és a felesége képét nézegette. Megcsókolta, aztán sokáig dörzsölte borostás arcához.

– Katika – mondta –, édes szemem fénye! Teérted járok az elátkozott úton. Jaj, elhagytál? – és nagy részegségében sírni kezdett.

Álmosan pislogva fölnéztem. Feri észrevett, odalépett hozzám, és nagy, cuppanós csókot nyomott a pofámra:

– Az anyád jó istenit – mondom neki szelíden –, hát így kell inni? Hónapokig semmit, most meg egyszerre…

– Ne haragudj, testvér! Beszittyóztam egy kicsit.

– De azért mégis…

Lenyomott egy székre.

– Nem innék én, ha nem lenne okom rá, testvér. De van rá okom, tudom én, hogy miért iszom. Elátkozott úton járok Katikáért, és testvér, lehet, hogy megcsal. Elhiszed?

– El én.

– Nem is vagy te akkor okos ember. Ha te én volnál, és én te, akkor először is megkérdezném tőled, ha én te volnál, hogy történt az egész. Azt mondta mindig Hospodár százados a tiszti iskolán: „Hogyha valamit nem tudtok, fiúk, csak kérdezzétek meg nyugodtan. Nincs olyan ember, aki mindent tud, mert annak oda kellene adni a Nobel-díjat.”

Éreztem, hogy beszélni akar. Olyan dolog igazi barátnak beszélni, mint télen nagyon jó tüzet rakni, amiből nem marad pernye, csak meleg. Többet ér, mint egy ágyban tett szerelmi vallomás, mert akkor csak az íz teszi őszintévé a férfit, meg is bánja legtöbbször.

Különben is nagyon érdekelt Katika, akinek – mondom – olyan szemei voltak, mint az elborult ég.

– Várj, Ferikém – mondom –, becsukom az ajtót, nehogy kisétáljon, amit mondasz.

Leültem egy székre. Feri sok vizet ivott, csak úgy döntötte magába, aztán hosszan, hosszan elmélázgatott. Én közben az eget néztem, egészen besötétedett. De még most is sehol egy felhő, olyan tiszta volt az ég, mintha az anyám szűrte volna meg kávénak. Távolból cigányzene hallatszott és női nevetés. Cseh Sanyiék most dughatják bőr alá az utolsó húszasukat. Feri előrehajolt, és csöndesen beszélni kezdett. Szeméből apránként eltűnt a kusza részegség, sohasem hallottam még embert ilyen csöndesen és okosan beszélni.

– Nekem elhiheted, testvér, hogy nem voltam én mindig ilyen bányabolond, ha nem is szeretek beszélni róla. Tiszti iskolába jártam, Hospodár százados elvtárs keze alá. Mindig azt mondogatta Hospodár: – Neked, Feri, még a füled hegyében is gömbérzék van – mert én lőttem a legjobban az ezredből. Ez a Hospodár jobban bánt velem, mint az apám. Akkor nem számított semmi, ha a ruha bepiszkolódott, odamentem Hospodárhoz, mondom neki:

– Százados elvtárs, jelentem, baj van az angyalkardigánnal. – Csak mosolygott a bajusza alatt.

– Hogy verje össze az első szél az apró bokáidat. – És már írta is az új kiutalást. Hiába parasztozol te is meg a Cseh Sanyi is, akkoriban olyan nőkkel jártam, hogy veletek szóba se állnának. Nagyon magasra juthattam volna, ha nem szeretem meg annyira Katikát, és nem vágom be az utat saját önmagamnak. Látod, testvér, most piszkos vagyok, mocskos vagyok, részeg vagyok, mégse sajnálom. És ha újra kezdhetném, ugyanezt csinálnám. Mert nekem Katika fontosabb a sorsomnál, és boldog vagyok, ha valaha láthatom.

Látod, jó így elbeszélni. Nem fáj annyira a szívem, a fejem is kitisztul, könnyebben el tudok neked magyarázni állapotokat. Nem akarok dicsekedni, testvér, de nagyon érdekes történet az enyém.

Úgy kezdődött, hogy még 53 májusában eltávozásról mentem vissza az iskolába. Valami dolgom volt, és a szomszéd faluban kellett várni az állomáson. Hó, egész más gyerek voltam, mint most, nagyon szerettem magamat akkoriban. Direkt köves helyeken jártam, hogy a csizmámat pengethessem, mert az volt nekem akkoriban a legkedvesebb zene. Valami nagyon sütött a nap, kihalt az egész környék, beszélgetni sem lehetett senkivel, pedig maradt idő jócskán az indulásig. Ahogy sétálok, egyszer csak meglátok egy szőke kislányt. Úgy emlékszem, mintha ma lenne, néztem utána. Nem ismertem, pedig néha átjöttünk ebbe a faluba táncolni. Csak egypár pillanatig láttam, mert aztán bement az étterembe. Na, mondom magamban, ezt a kislányt közelebbről is megnézem. Utánamentem, mert mire is jó másra a katona? Bemegyek, hát ott áll a kislány az ablaknál, és málnaszörpöt iszik. Figyeltem egy kicsit, nagyon érdekesen ivott. Mindig csak egy keveset vett a szájába, tartotta a torkán, csak úgy nyelte le. Közben pihegett, mint a jércék. Megálltam a pult túlsó végén, és mintha csak véletlenül, kezdtem közelebb csúsztatni a poharamat, amíg csak el nem értem az ablakhoz, odakerültem egészen mellé. Észrevehette a feleségem, hogy farolok a közelébe, rám is nézett azzal az ibolykék szemével, de nem szökött meg előlem. Két kézre fogta a poharat, és úgy iszogatta tovább a málnaszörpöt.

Vártam, amíg megissza az egészet, összeszedtem az egész bátorságomat, és odafordultam hozzá:

– Kisasszony, kedves, szereti a málnaszörpöt?

– Szeretem én.

– Megengedné-e, hogy esetleg fizessek magának még egyet?

– Hát ha olyan sok pénze van.

– Legyen szíves, pincér elvtárs, egy nagy málnát.

Hozta is a pincér, én persze örültem kegyetlenül. Lám, nem utasított vissza. Áldottam magamban Hospodár százados elvtársat, hogy ilyen szépen megtanított minket beszélni. Mert mondhatsz akármit, testvér, a nőknél az a legfontosabb, hogy szépen beszéljen az ember. Hány komoly, érettségizett gyereket láttam, hogy ki sem tudták nyitni a szájukat, a lányok nevettek rajtuk.

Mondom neki:

– Hát aztán nem fél-e a katonáktól?

Erre azt mondja:

– Nem félek. Féljenek a katonák tőlem – és nevetett.

– Ejnye, de bátor kislány maga! – Nevetés után mindig lehet engedni a hangon. – Hány éves?

– Hát én azt nem mondom meg.

– Nekem se?

– Ó, magának. Hát kicsoda maga?

– Valaki csak vagyok.

– Inkább senki.

– Jól van, jól van. Majd egyszer még másként beszélne velem, de akkor már igencsak késő lesz.

– Késő?! Miért? – ijedt meg nagyon.

– Mert akkor mást fogok már szeretni.

Erre nevetett a feleségem sokáig, most tetszett a legjobban. Tudod, a fogai közt van egy kis hézag, az tetszett a legjobban.

– Udvarlója van-e? – kérdeztem.

– Á, nincs nekem csak szórakoztatóm. Még iskolába járok. Mindig azt szoktam mondani: én bizony nem teszem tönkre az életemet, van bőven idő.

– Bizony van.

Gondolhatod, testvér, hogy örültem, nem úgy, mint máskor, ha egy ilyen-olyan nőt átbeszélünk. Ez valami egészen más volt. Tudod, még a szaga is. Valami olyan tiszta, könnyű szaga volt, amit parasztlánynál még sohasem éreztem. Pedig Hajdú Esztit a falumban de sokat szagolgattam. Csak tiszta szaga volt, feleségemnek pedig édes.

– Hát a nevét szabad-e tudnom?

– Fekete-Szűcs Katalin.

– Itt laknak Mezőkeresztin?

– Itt.

– Aztán haragudna-e, ha egyszer meglátogatnám?

Erre azt mondja, hogy dehogyis haragudna, inkább nagyon örülne.

Még ezután sok mindent beszéltem neki, és láttam, hogy egyre nagyobb szívvel néz rám. Volt idő, mikor már nem is beszéltünk, csak néztük egymást, ekkor jött az az átkozott vonat. Kezet fogtunk, kipróbálta az erejét, mert tiszta erőből megszorította az én nagy mancsomat. Aztán, mikor látta, hogy nevetek rajta, megzavarodott, kezével az arcom felé intett, és elszaladt.

Néztem, néztem, ahogy fut a kedves, és csak akkor vettem észre, milyen helyes fara van. Néztem sokáig, amíg láthattam, és megtelt a szívem valami könnyű boldogsággal.

Még az ablakból is folyton bámultam, melyik lehetne az ő házuk, és akkor már tudtam, hogy jövő héten megkeresem őt. – Megkeresem – mondta Urbán Feri, és hosszan elhallgatott.

 

 

Azt hittem, elnyomta a nyolcórás hajtás lent, a tárnában, feltápászkodtam a székről, és lerángattam a pokrócot az ágyamról, hogy betakarjam Ferit. Feje a karjára nehezedett, szöghegyes ádámcsutkája föl s alá sétált szénportól oly igen eres nyakán. Hiába, a bányához zabálni kell, ő pedig még enni sem igen eszik.

Ahogy betakartam, felnyitotta szemét, mosolygott fáradtan:

– Nem alszok, testvér, nem tudnék én a legnagyobb erőszakkal sem elaludni.

– Aludj csak nyugodtan, holnap műszakváltás.

– De mondom, testvér, hogy nem tudok. Tiszta lehetetlenség.

– Mesélj tovább, Ferikém. Hátha jobb lesz.

– Jól van, testvér, megpróbálhatom. Hol is tartottam? Látod, milyen gyönge a fejem.

– Ott tartottál, Ferikém, amikor először találkoztál a feleségeddel.

– Most már emlékszem. Akkor léptem én arra az elátkozott útra. Az elátkozott útra. Elég az hozzá, testvér, hogy azon az egész héten nem találtam a helyemet. Egész nap kint harmonikáztam az udvaron, a fa alatt. A hét közepén elkapott Hospodár:

– Te, Feri, veled meg mi a nagyon jó Isten van?

– Velem? Semmi.

– Valami csak van – mondja, s elém tartja a fegyverem –, mert olyan piszkos a géppisztolyod, hogy ráragadnak a legyek.

Máskor pedig az én fegyverem volt a legtisztább, néha ötször is kihúztam a csövét. Elkapja a vállamat Hospodár:

– Mi bajod van, Feri? Mondd meg, mert úgy felrúglak, mint tyúk a töreket. Szerelmes vagy?

– Az.

Csóválta Hospodár a fejét:

– Minden tisztinövendéket ki kellene herélni, akkor talán dolgoznának is egy keveset.

Azzal otthagyott, de én láttam, hogy mosolyog a szája szélén, egyáltalán nem haragszik. Félúton meg is kérdezte:

– Hová való az a szerencsétlen kislány?

– Mezőkeresztire.

– No, hát majd megbánja, hogy nem született inkább borjúnak.

Nekem az rontotta a kedvemet, hogy a hét végére nem kaphattam eltávozást, mert egymás utáni vasárnap nem jár. Szombaton már készülődtek a többiek elfelé, csak én szájharmonikáztam a fa alatt, direkt szomorú nótákat. No – mondom magamban –, isten veled eltávozás, vége a világnak! Egyszer csak kiabálnak az udvaron, hogy hívat a Hospodár magához.

– Urbán növendék! Önt a holnapi nap tartamára különleges harcfeladattal bízom meg. Érti?

– Értem, százados elvtárs! – jelentettem csüggedten neki.

– Ön Mezőkereszti helységben el fogja foglalni rohammal egy kislány szívét. Megerősítés nincs, a feladatot egyedül hajtja végre. Végeztem, kérdés nincs, leléphet.

Hát, azt sem tudtam, mit csináljak a nagy boldogságtól.

Hej, testvér, mai ésszel nem örülnék már annyira, de mindegy, talán még erről is mesélek neked. Hazamentem az éjjeli vonattal, mindenki rajtam röhögött, mert annyira el voltam gargyulva magamban, hogy makk kilencesre piros ultit mondtam.

– Kontra ulti! – mondják.

– Rekontra! – mondom, tudtam is én, honnan fúj a szél!

– Szubkontra!

– Mórkontra!

– Hirskontra!

– Grószkontra!

– Fedák Sári!

– Plafon!

– Ki a kocsiból! – mondják, de akkor már röhögtek is. Vesztettem vagy nyolcvan forintot. De akkor nálam az ilyesmi nem számított, testvér, még örültem is neki. Mondom magamban: akinek nincs a kártyában, van a szerelemben. Hazaértem három óra felé. Reggel odajön hozzám a szegény anyám, és kérdezi, hogy jövök-e a templomba? Legalább én menjek, ha már az apám olyan istentelen. Mondom neki:

– Ne haragudjon, édes, nem megyek. Tiltja a szavam.

– Akkor legalább kísérjél el.

Parádézni akart velem, hogy lássák a népek, neki milyen fia van. Mert az öcsémmel nem sokra menne, egész álló nap ócska motorokon barkácsol, és mindenkihez goromba, mint egy pokróc.

Felkeltem, gondolom, hadd legyen meg neki ez az öröme. Mezőkeresztire úgyis csak délután mehetek át. Belém karolt az édes, és ott toporgott mellettem végig az úton. Mindenkinek köszönt, olyanoknak is, akiknek máskor nem szokott. Mindenkivel megállt beszélni:

– Hazajött a tiszt fiam, és most elkísér egy kicsit a templomba.

A templomajtónál olyan tekintettel nézett, mintha nem is látna semmit, csak szép gyöngéden át akart segíteni a lépcsőn.

– Nem lehet, édes – mondtam, és megcsókoltam az arcát –, én már nemigen találkozok az Istennel.

Rám nézett, és meghajolt a háta szegénynek, kezébe szorította a könyvét, és belépett. Sajnáltam nagyon, és tudom, ahogy öregszek, mindig jobban fogom sajnálni, de én már az apám véleményén maradok:

– Nem megyek én a templomba, nem vesztettem el ott semmit, nincsen mit keresni.

Visszafelé egyedül ballagtam, csörgött a csizmám a köveken.

Az egyik kerítés mögül rám köszönnek:

– Te már észre sem veszed a szegény ember lányát.

Ott mosott az udvaron gyerekkori pajtásom, régi szeretőm, Hajdú Eszti.

– Dehogynem veszem észre – mondom, és odalépkedtem a kerítés alá.

– Lesz délután bál, nem jössz le? – kérdezte Eszti.

Kicsit hízott a gőgöm.

Képzeld el, testvér, egy lány kér meg engem estére, a legényt.

– Sajnos, nem mehetek – mondom. – Mezőkeresztibe kell átlépnem.

– Csak nem valami szép lányhoz? – kérdezte Eszti.

– Vagy ki tudja.

– Hát csak eridj.

– Megyek is.

– Régen más voltál velem, nem voltál ilyen goromba.

– Az régen volt – mondtam, és elindultam hazafelé. – Tudod, testvér, nagyon szégyellem, ahogy Esztivel beszéltem, mert igazán sohasem bántott, de így van az elrendezve, hogy amikor új szeretőt keresünk, mindig gorombák vagyunk az elsőhöz. Pedig Eszti nem érdemelte meg, mindig nagyon szeretett, hű is volt hozzám.

Ebéd után félrehívtam az öcsémet:

– Miska, add ide a kerékpárt, át kell mennem Mezőkeresztire. – Hát elkezd az öcsém dühöngeni, hogy miért kérem vissza a kerékpárt, mikor egyszer már neki adtam, és valami csúnya módon káromkodott.

– Ne hőbörögj, Miska – mondom. – Itt van egy húszas, menj el este a bálba, itt, nálunk.

Azt mondja az öcsém:

– De akkor add ide ma estére az órádat is!

Odaadtam neki, és így nagy nehezen megkaptam kölcsön a saját kerékpáromat.

Ahogy karikázok a faluból kifelé, egyszer csak meglátom Desits Bandit.

Odakiáltok neki: – Hová mész, Bandi?

– Megyek át Gyulaházára.

– Gyere inkább Mezőkeresztibe.

– Mit keressek én ott?

– Azzal ne törődj, csak gyere.

Nagyon jó gyerek, egy kicsit dörmögött magában, de azért eljött velem egész rendesen.

– De éjfélre visszaérünk, mert nekem reggel dolgom van!

– Jól van – mondom neki –, tíz órára régen az ágyban leszel.

Már sötétedett erősen, mikorra átértünk Mezőkeresztibe. Olyan szerencsém volt, hogy rögtön észrevettem Katikát, két barátnőjével ott sétált az utcán. Megemeltem a sapkámat, aztán szépen eléje kerekeztünk, és úgy mentünk az utcán. Mi ketten Bandival elöl kerékpáron, ők hárman utánunk gyalog. Tűrte, tűrte egy darabig az én édes kis feleségem, aztán előrekiabált nekem:

– Hallja, maga olyan büszke, hogy nem száll le soha a nyeregből?

– Dehogynem – mondom én –, leszállok én, ha valaki kéri.

Azzal leszállok, én kísértem Katikát, szegény Desits Bandinak maradt a másik kettő. Nem irigyeltem, mert az egyik olyan sovány volt, mint a szalma, és csupa ezüst foggal rakatta ki a száját. Mindig nevetett, mert azt hitte, hogy így szebb. Szegény Bandi mérgelődött.

Elérünk Katikáék háza elé, itt a másik két lány elbúcsúzott, a csúnya lány mindenáron akart még egyet birkózni Bandival, hogy kipróbálja az erejét, de Bandi azt mondta, hogy máskor, mert most nincs a legjobb formájában. Mikor a lány elfordult, Bandi kiköpött egy nagyot. Gondoltam, mi is megyünk haza, de Katika nem engedett. Beszaladt, mondta: várjuk meg. Bandi közben az ajtót nézegette, és a biciklilámpa mellett olvasgatta a régi kátrányfelírást:

– Fekete-Szűcs Gábor malomtulajdonos. Hűh, a jóistenit, Ferikém, ezek kulákok!

Gondolhatod, testvér, hogy én is meglepődtem. De hát ezt Bandi előtt nem akartam mutatni.

– Én megyek, pajtás – mondja Bandi, és felugrott a biciklijére –, én nem akarok semmiféle listára felkerülni. Már annál az ezüstfogúnál éreztem, hogy itt valami nem stimmel. Gyere te is.

– Nem megyek, pajtás.

– A te dolgod, pajtás! – és már nem is látszott a lámpája.

Bizony, magam is gondolkoztam, maradjak-e, nem-e? Ha ez Hospodár fülébe jut, én már megtaláltam a legcsendesebb éjszakámat, se szó, se beszéd, agyonver, azt tudom. Kuláklány és egy tiszti iskolás! De aztán arra gondoltam, hogy milyen helyes és kedves volt Katika az állomáson, és maradtam. Esküszöm, testvér, ma is ott maradnék, mert nekem mindenki hiába mond akármit, én azt csinálom, amit jónak érzek, és sohasem fogok mást csinálni. Nékem elhiheted, testvér, ha az ördög lánya tetszik, akkor annak udvarolok. Ráment a becsületem, a tiszti rangom, de nem sajnálom, mert azt csináltam, amit én akartam.

Jött is már Katika:

– Hát a barátja hová tűnt? – kérdezi.

– Visszament a szeretőjéhez a faluba.

– Hát akkor nem sajnálom – mondja az én kis feleségem –, maga jöjjön be, ha nincs jobb dolga.

Ahogy sétáltunk befelé, megpróbáltam átfogni a derekát, kicsit tiltakozott, de aztán hagyta. Meg is csókoltam az árnyékban, olyan édes és puha volt a szája, mint a cseresznye. No – mondom magamban, és örült a szívem –, én már ideszokok. Még azt suttogta nekem Katika az udvaron, hogy este bál lesz a vendéglőben, aztán siettünk befelé, nehogy feltűnjön, milyen sokáig kint maradtunk.

Bent a szobában, emlékszem, hárman ültek az asztalnál: Katika apja, anyja és a szórakoztató: egy magas, bánatos fekete gyerek. Ő hamar el is köszönt, azt mondja:

– Halaszthatatlan dolgom van.

Iszogatunk az apósommal, nagyon bírta az italt, nem mai mákos. Közben odasúgtam Katikának:

– Édes, szóljon a bálról!

Az anyja csak egy kicsit ingatta a fejét:

– Jól van, lányom, de reggel tudod, hová kell menned! Nem szalad el az iskola, hiába kenegetjük a sarkát!

Elkísért minket mind a két szülő. Tánc után odavittem hozzájuk Katikát:

– Maga nagyon jól táncol – mondja anyósom.

– Á, épp hogy tudok egy keveset – mert ilyenkor muszáj szerénykedni. – Kedves Gábor bátyám, ha meg nem sértem, fogyasszunk valamit.

Ott volt a zsebemben a félévi zsold.

– Fogyasszunk.

Átmentünk a fehér asztalos terembe, Katikát hazaküldték süteményért, hozott is egy nagy tállal. Addigra összetegeződtünk az apósommal, panaszkodott állandóan: sok az adó, nagy a teher, őt meg különösen bántják, pedig már hol van azóta az a nyomorult gőzmalom. Katika odaült mellém, behívattam a cigányt. Állandóan Katikának énekeltem:

 

Nem adlak másnak, nekem rendelt az élet. Nem adlak másnak, ha kell, harcolok érted!

 

Katika nézett rám, megnedvesedett a szeme, és úgy tündökölt, mint a szerencsecsillagom. Néha kicsit ingatta a fejét, és a két mécses ide-oda hajladozott a szemében.

– Ne haragudjon, Katika – mondom neki.

– Nem haragszom én, inkább örülök.

– Igazán nem haragszik?

– Nem.

– Akkor én is örülök.

Felálltam, és táncolni kezdtem, nem olyat, amilyet énekeltem, hanem vadat:

 

Bárcsak tölgyfa volna, ihaja Hogy ne csikorogna, ihaja!

 

Katika pedig nézett rám, és mikor helyre ültem, nyújtotta felém a két kezét. Megfogtam, és megcsókoltam a két kezét. Éjfélkor el kellett jönnöm. Elbúcsúztam az apósomtól, anyósomtól, Gábor bátyámban már elég sok vadvíz volt, megölelt, megcsókolt, és azt mondta, hogy egészen olyan vagyok, mint ő fiatal korában. Engedélyt kértem, hogy Katika egy darabon elkísérhessen.

– Csak eridj, lányom, de reggel tudod, hová kell menned, nem szalad el az iskola, hiába kenegetjük a sarkát!

Elkísért Katika, csókolóztunk a falu végén, szép szerelmesen beszélgettünk, mint még senkivel.

– Nem haragszol érte, hogy az apámnak malma volt?

– Én nem haragszok, Katika, te nem tehetsz arról, ki szült téged. Én téged szeretlek, és semmi más nem érdekel. – Ekkor nagyon hosszan megcsókolt, egészen elbódultam. Nagyon kellett sietnem, mert reggel hatig szólt csak az eltávozás.

– Fogsz írni, Katika?

– Fogok – még nagyon sokáig integetett utánam, amíg a zsebkendője is el nem feketedett.

Ahogy mentem hazafelé, ezerszer jobban szerettem a vidéket magam körül. Ha akkor kitör egy háború, olyan szépen meg tudtam volna halni, mint egy gróf. Énekeltem, üvöltöttem hazáig. Otthon már mindenki aludt, csak anyám várt:

– Egész este itt volt nálunk Hajdú Eszti. Azt hitte, korábban megjössz.

Nem szóltam semmit, érdekelt is engem akkor Hajdú Eszti! Megcsókoltam anyámat, és futottam az állomásra. Adott két almát az útra, örömömben mind a kettőt eldobtam, majd lesz nekem másik: valódi. Az állomáson kellett még várnom. Képzeld el, testvér; ott ült Hajdú Eszti:

– Szerettem volna elbúcsúzni tőled, lehet, hogy elmegyek Pestre.

– Isten áldjon, Eszti – mondtam, mert kényelmetlenül éreztem magam.

Eszti sírni kezdett csöndesen:

– Ugye, azért szép emlékünk marad egymásról? És ha megöregszünk, jó lesz rá emlékezni.

– Jó lesz – mondtam, és keservesen fájni kezdett a szívem. Eszti gyönge kézzel megsimogatta az arcomat, megkötötte az álla alatt a kendőt, és megindult visszafelé a faluba. Öregesen lépett, feje minden lépésnél csuklott egyet, egészen elhagyta magát. De én már Katikára gondoltam.

– Elképzelheted, testvér, hogy folytak a napjaim a tiszti iskolán, pedig a felől az egy felől biztos lehettem, hogy vasárnap nem mehetek Katikához. Ide-oda csámborogtam a lépcsőkön, ha találkoztam Hospodárral, mindig kinevetett, és direkt disznó vicceket mesélt. De azt hiszem, elengedett volna mégis, csak, tudod, szombat este beszélt a miniszterelnök, és vasárnap foglalkozást tartottunk belőle. Én, őszintén szólva, örültem, hogy a kulákokat nem veszik olyan szigorúan, gondoltam, ezt direkt az én kedvemért csinálták. Csak az bántott nagyon, hogy Katikától egy sor levelet sem kaptam, pedig én mindennap írtam neki. Vigasztaltak a gyerekek bent a tiszti iskolán, hogy a lányok csak a tizedik levél után szoktak válaszolni, addig kéretik magukat. Tudtam, hogy Katika írna, ha tudna. Végre pénteken kaptam egy lapot:

 

Édes szívem! Jöjjön azonnal, mert el akarnak venni magától. Katika.

 

Most aztán már tényleg nem találtam sehol sem a helyemet. Hospodár megadta az eltávozást vasárnapra, de én már láttam, hogy haragszik. Érdekelt is engem. Szombat este odamegyek Begán Jancsihoz, a szolgálatvezetőhöz:

– Jancsikám, adjál nekem hat-nyolc töltényt!

– Mi az, kit akarsz lelőni?

– Disznótor lesz nálunk, ahhoz kellene, nincs böllér. A disznónak is jobb így.

– Pajtás, én adok, de semmiről nem tudok semmit.

– Majd tudok én, add csak ide.

Vasárnap este átmentem újra Mezőkeresztibe. Be akarok lépni az apósomhoz, hát nem engednek beljebb a küszöbnél.

– Én csak azt tudom ajánlani, hogy tűnjön el innen, mert ha nagyon legénykedik, írok a hadseregnek.

Katikát nem is láttam, pedig nézegettem erősen befelé, viszont láttam a szórakoztatót. Ott ült a tisztaszobában, annyira meglepődtem, hogy ki sem tudtam nyitni a számat:

– Ki maga! Mi maga? – kiabált az én kedves Gábor bátyám. – Hohó, vége már annak az időnek, mikor egy katonatiszt ide-oda sétafikált, és azt csinált, amit akart.

Felpöffesztette a hasát, és nagy dölyfösen odabökte nekem:

– Mije van magának, ha szabad kérdeznem?

Mutattam, hogy mim van. Már tudod, a természettől.

– Elmenjen innen, maga ilyen-olyan csibész.

És kezdi szidni az anyámat. Elkaptam a nyakát, és jól belevertem az orrát a saját ajtójába. Amilyen a mosdó – tudod, testvér –, olyan a törülköző. Aztán persze siettem el, mert az apósom nagyon üvöltött. Dicsértem az eszemet, hogy teli tárral hoztam el a pisztolyomat. Nagyon úgy nézett ki, hogy szükség lesz rá ebben az idegen faluban.

Aznap este is bált tartottak, telirakták nemzetiszínű lámpákkal az egész vendéglőt. Rendeltem egy fél kevertet, és behúzódtam a sarokba. Vártam egy negyedórát, félórát.

Jöttek egymás után a vastag nyakú gyerekek, de én nem szóltam egy szót sem, gondoltam, nem tirátok várok, hanem másra egészen.

Nyílik az ajtó, bejön Katika a szórakoztatóval és szüleivel. Gábor bátyám még mindig tapogatta az orrát, mind ki voltak öltözködve kegyetlenül. Ahogy meglátom őket, odakiáltok a cigányoknak:

– Hozzám!

Jöttek is ürgevágtában. Súgok valamit a cigánynak, hogy mondja fennhangon:

– Urbán Ferenc tisztinövendék küldi ezt a nótát szépreményű Fekete-Szűcs Katalin kisasszonynak: – és rákezdik:

 

Nem adlak másnak, nekem rendelt az élet. Nem adlak másnak, ha kell, harcolok érted!

 

Csönd lett az egész teremben. Végigénekeltem az egészet, utána odavágtam három darab százast az asztalra:

– Nesztek.

Attól kezdve csöndben maradtam, amíg el nem kezdődött a tánc. Katikát a szórakoztató táncoltatta, állandóan magához szorította. Szegény Katika folyton engem keresett a rémült szemével, és valósággal könyörgött. Felkelek, odamegyek hozzájuk:

– Szabad lesz? – kérdezem.

– Nem szabad – mondja a szórakoztató –, majd később, kispajtás.

Ez akkora szemtelenség, hogy se szó, se beszéd, odanyomtam neki a bordája közé. Régi fogásom ez nekem. Megtántorodott a magas gyerek, és épp hogy elért egy székhez. Én meg táncoltam Katikával. Nem szóltam egy szót se hozzá, ne kérdezgessék utána. Ahogy befejezte a zene, visszavittem a szüleihez.

– Tessék – mondom, és újra leültem a sarokba.

Forrt az egész terem, csak senki nem merte elkezdeni ellenem. Mindenki csak vicsorgott, én persze nevettem. Ahogy ülök ott, odajön hozzám egy kisfiú:

– Bácsi, kérem, tessék kijönni, kéreti egy csomó bácsi.

– Jól van, öcsi! Rögtön megyek.

Ittam még egy féldecit, megigazítottam a derékszíjat, és kimentem. Ott álltak egy nagy karéjban a falubeli legények, kinek bot a kezében, kinek bokszer. Ha kettő-három lett volna, leálltam volna becsületes verekedésre, de így – gondoltam – nem érdemlik meg. Kirántottam a pisztolyt:

– Fusson, akinek kedves az élete! ’Szon meg a minden! – és kétszer a levegőbe lőttem. Mind elszaladt. Nevettem egy nagyot, és visszaültem a helyemre. Katikáék addig már hazamentek. Nem számít – gondoltam –, majd találkozunk újra. Egész éjjel ittam. Reggel megmostam a fejem, és kiálltam az utcasarokra várni, hogy mikor megy Katika iskolába. Ott jött a szegény kis táskával a hóna alatt, látszott a szemén, hogy sírt. Mögé bújtam, egy kicsit lépkedtem a nyomában, nem is gondolta, hogy ott vagyok, aztán befogtam a szemét. Megijedt nagyon:

– Jaj, ki az?

– Én!

Katika hozzám bújt, és elkezdett sírni.

– Hol lehet itt beszélgetni, Katika? – kérdeztem.

– Gyerünk ki a töltés oldalába.

Ledöntöttem a biciklimet a töltésoldalba, levettem a kabátomat, és odaterítettem alánk. A pisztolyt kivettem a kabát zsebéből.

– Csak nem akar engem lelőni? – kérdezte Katika.

– Ez attól függ, hogy milyen szívvel leszel hozzám – mondtam neki.

– Édes szívem – dőlt nekem Katika sírva –, én magát jobban szeretem, mint az életemet, csak a szüleim nem akarják. Odaadnak engem annak az undok szórakoztatónak.

– Igazán szeretsz te engem? – kérdeztem.

– Hogy tud ilyet kérdezni?

– Akkor gyere el velem!

– Hová?

– Hozzánk.

– Most?

– Felülsz a kerékpárra, és elviszlek.

Elkezdett sírni Katika, hogy ő nem jöhet, mert neki itt vannak még a szülei, iskolába is kell járni, meg mit csinálna ő a mi ismeretlen falunkban?

– Attól függ, hogy szeretsz-e engem?

– Szeretlek.

– Akkor gyere – mondtam, és felsegítettem magam elé, a táskáját pedig ráakasztottam a kormányra. Az út végére egészen megvigasztalódott. Mikor meglátta a mi furcsa, kopasz nyakú kakasunkat, már nevetett is.

– Jöjjön ki, anyám – kiabáltam be –, asszonyt hoztam magának.

 

 

Urbán Feri sokáig bólogatott: bizony, így volt az, testvér, nagyon szerettük mi egymást akkor.

Már kezdett pirkadni Komlón, de én magam el nem tudtam volna aludni egy világért sem.

– Mondjad tovább, Ferikém, csak itt ne hagyd abba, mert isten bizony elpusztulok a kíváncsiságban.

– Innen már nagyon szomorú, testvér, sírni tudnék, de ha akarod, elmondhatom azért.

 

 

– Utánaküldték Katikának az egész holmiját. Többet haza se menjen. Annál jobb – gondoltam –, a hét végén megesküszünk. Persze, ezt be kellett jelenteni Hospodárnak. Kihallgatást kértem nála, sokáig megvárakoztatott.

– Na, mi van, fiam?

– Százados elvtárs, jelentem: megházasodok.

– Ráértél volna még öngyilkos lenni, de ha így alakult, mindegy. Ki az a boldogtalan?

– Egy kislány. Mezőkeresztibe való.

– Úgy látszik, ízlik neked, odaszoktál. Mi a lány apja?

– Kulák.

Embert még úgy nem láttam csodálkozni, mint most Hospodárt. Ahogy megkapaszkodott egy székbe, összetört a támlája.

– Én tudom azt, százados elvtárs, hogy én nem maradhatok tovább a hadseregben. Köszönöm, hogy olyan jó volt hozzám, és ne haragudjon, ha valaha bánatot okoztam magának.

Odalép hozzám a Hospodár, és se szó, se beszéd, lezavar nekem két nagy pofont.

– Köszönöm – mondtam, és nem sírtam, pedig lett volna hozzá kedvem.

– Te szerencsétlen, tudod, mit csinálsz? – mondta Hospodár csendesen, és a szemén látszott, hogy fáj neki a dolog. – Elátkozott útra lépsz. Tudod, hányan lettek csibészek, trógerok, stricik, akik ilyen úton járnak? Hányan váltak a saját fajtájuk gyilkosává? Mit akarsz te a kuláklánytól? Mit akarsz te mástól valamit a saját fajtádon kívül? Azt hiszed, ki fog bújni a bőréből? Senki sem tud kibújni a bőréből. Úgy fogjátok egymást marni, mint a kutyák, ha elmúlik a szerelem. Feri fiam! – kapta el a vállamat. – Ne menj el, maradj itt. Tudod, én nem dicsérek szembe senkit, de neked itt van a legnagyobb jövőd, kevés ilyen tisztje van a népnek, mint te.

Erre én azt mondom neki:

– Ne haragudjon, százados elvtárs, de én mégis szeretnék elmenni. Ha egy mód van rá.

Sokáig nézett rám a Hospodár, aztán megölelt, megcsókolt. Volt neki egy töltényből készített öngyújtója, rá volt faragva az ország térképe. A kezembe nyomta, aztán otthagyott, odament az ablakhoz, és hátat fordított:

– Majd küldje be a kérvényét, Urbán növendék. El fogom intézni. Eltávozhat az iskola állományából.

És láttam, beharapja a száját, hogy ne sírjon. Olyan volt nekem ez a Hospodár, mint az apám, senki más. Így telt ki a becsületem katonáéknál.

A továbbiakra, testvér, már nem is nagyon szeretek emlékezni. Otthon laktunk két hétig. Apám szóba se állt velem, sehogy se szívelhette a feleségemet. Sokszor még este se jött haza, nehogy egy fedél alatt kelljen aludni vele. Tudtam, hogy mi már otthon nem maradhatunk meg. Tűrtem, tűrtem egy darabig, aztán egy vasárnap összevesztem az apámmal, majdnem verekedtünk. Felpakoltam a feleségemet és a holminkat egy kocsira, mert mink is volt nekünk egyáltalán? – és elmentünk a keresztapámékhoz. De hát sehogy sem tudtunk élni. Néha még kenyerünk is kevés volt. Keresztapáméktól pedig nem akartunk kérni. Katika folyton sírt, egy este azt mondom neki:

– Katikám, valahogy össze kell szednünk magunkat. Pénzt kell szereznünk. Itt a hideg vízre valót sem keressük meg, elmegyek Komlóra, és hazaküldöm neked a pénzt.

Elkezdett sírni Katika, akkoriban már nagyon gyakran sírt, és le is soványodott erősen, hogy sohase lát ő többet engem.

– Dehogynem! – és öleltem, csókoltam, csak ne sírjon. Egész éjjel azt magyaráztam neki, hogy milyen szépen fogunk élni, ha lesz egy kevés pénzünk.

Aztán eljöttem, idestova egy éve. Hogy mit csináltam itt, Komlón, milyen nagyon kínlódtam, azt tudod. Minden vasárnapot végigdolgoztam, néha két műszakot is levertem egymás után, úgy zúgott a fülem, mint a vízben. Kéthónaponként egyszer mentem haza. Abban sem volt sok köszönet. Mikor hazamentem, mindig ott volt az apósom és anyósom, nem tudtam egy szót se beszélni Katikával. Ha kihívtam az udvarra, hogy küldje haza a szüleit, hiszen meg se csókolhatom, azt mondta Katika:

– Ne haragudj, Ferikém, de nem lehet. Olyan ritkán látom apusékat.

– Jól van – mondom –, ne is szólj egy világért se, mert engem úgyis látsz mindennap ezerszer.

Néha meg sem vártam az utolsó vonatot, eljöttem a tizenegy huszonötössel, legalább kialudtam magamat. Ha küldött csomagban mákos süteményt, kifordult a számból, meg megéreztem rajta a citromhéjat. Az anyósom szokta, tudod, testvér. Tegnap reggel kaptam egy levelet a keresztapámtól, hogy Katika összepakolt, és elment tőlük valami magas, sovány emberrel. A szórakoztatóval. Nem bírta tovább egyedül, míg én összeszedek egy kevéske pénzt, hogy kezdhessünk valamihez. Nagyon fáj, testvér, mert elment rá a fiatalságom legszebb része. Elátkozott úton jártam, nagyon fáj, testvér. Elmartam mindenkit magam mellől. Egyedül maradtam, testvér. Nem számít senkinek az én életem. Haza se mehetek, szóba se állna velem az apám. A régi szeretőm, aki volt, a Hajdú Eszti, megbántottam. Egyedül maradtam, ne haragudj, testvér – mondta Urbán Feri. Szemében valami barna sugár cikázott át, és bő könnyekkel sírni kezdett. Hagytam, hadd sírja ki magát, jobb neki. Szipogott még párat, a nagy, sovány Feri, és csendesen elaludt. A pokrócok, amiket az előbb terítettem rá, már lecsúsztak a földre. Átdugtam a fejem karja alatt, és az ágyához vittem. Követett, mint egy kisgyerek. Nagy sóhajtással elfeküdt az ágyon, és álmában is sírt, fekete könnyek csurogtak le szája szélére.

Kint már teljesen világos volt. Estére kellett csak dolgoznunk, még sokáig álltam az ablaknál.

Az idegen bajnok

A Szentháromság pusztulása

Menekülés

 

Éjszakai villamos

M. M.-nek ajánlom

 

Éjfél körül jár, most a legsűrűbb a sötétség Kőbánya felett. Ha valaki kiállna az út közepére, és kitárná a karját, úgy tűnne, mintha roppant terheket tartana. De nem áll ki senki, az utcákon nem járnak emberek. Az autóbuszok és a villamosok is rég leálltak, csak egy nappal nem használt, viharvert villamoskocsi: „a Bánatszekér” köti össze Kőbányát a Körúttal.

A vonal elején, amíg elszórt házak, kukoricaföldek és vasúti átjárók között halad a villamos, csak falkába verődött kutyák loholnak át a kocsi előtt, de ahogy elhagyja az Élessarkot, és beépültebb környékre ér, az alvó utcák és terek között már felbukkan egy-egy ember.

A bezárt kocsmával szemközti posztján ott őrködik Fernandel, a szemüveges rendőr. Valaha jól élt: követségi épületek előtt teljesített szolgálatot, gyakran kapott egy kis külföldi cigarettát, konzervet, de az átkozott játékos természete elrontotta a szerencséjét. Ugyanis az volt a szokása, hogy esténként elbújt az őrbódé mögött, és ha valaki arra jött, hirtelen előreugrott, szamárfület mutatott, és rákiáltott az illetőre:

– Bakk!

Aztán egyszer egy öregemberre kiabált rá, aki a szívéhez kapott, és a boncolásnál kiderült, hogy ő a konzul.

Fernandel most telefonál, a „Jó éjszakát, gyerekek” meseszolgálatot hívja, végighallgatja, és amikor a csilingelés a mese végét jelzi, újból feltárcsázza. Így tölti el a hosszú órákat reggelig.

Valamivel lejjebb, egy bezárt műhelyben ég a villany, fényénél Burján, a suszter sakkozik Zweck Jenővel, az áccsal. Burján elgondolkozva könyököl a fekete-fehér linóleum mellett, cigarettáját a feje fölé tartja, és ráveri a hajára, már kupacban áll rajta a hamu.

A kultúrház kis mozitermében maszek „fekete” vetítés folyik. Bencsura, a nagy erejű szállító ugyanis nem nézhet meg vígjátékot rendes mozielőadáson, mert minden viccen úgy nevet, hogy azt hiszik, szándékosan botrányt akar csinálni, és kivezettetik a rendőrrel. Bencsura úgy segít magán, hogy minden csütörtökön befizet egy százast a kultúrház pénztárába, és a gépész tíztől éjfélig még egyszer levetíti a filmet – csak neki. Most ott ül az üres nézőtér közepén, és kedvére mulat, nevetése kihallatszik az utcára.

A sötét házak között csak az alsó pályaudvar fehér épülete áll fényben.

A pályaudvar állomásfőnöki szobájában az asztalra borulva ott alszik a forgalmista, az egyik padon pedig Ali bácsi, az öreg hordár szendereg.

Hirtelen megszólal a géptávíró, a kattogásra Ali bácsi felriad, megrázza a forgalmistát, az rémülten néz fel.

– Mi van?

– A gép.

A forgalmista álmosan nyújtózkodik, feláll.

– Mennyi az idő, Aladár?

– Éjfél körül.

– Éjfél? Akkor mit akarnak? Hol van még a nyíregyházi személy?

Leül az asztalhoz, fogadja a jelzéseket. Már az első szótól úgy megdöbben, hogy hangosan desifríroz.

– Két… perc… múlva… megáll… önöknél… az… éjféli… expressz…

Kapkodva veszi fel a kabátját.

– Úristen, Aladár! Mikor állt meg utoljára az expressz Kőbánya-alsón?

– Harmincnyolcban, az eucharisztikus kongresszuson. Egy bíboros áldoztatott a vonatablakból.

– Menjen a marha vicceivel.

Ali bácsi is igyekszik méltónak lenni a pillanathoz, könyökével megdörzsöli piros sapkáját.

Még nem látni az expresszt, de a sínek rezgése már jelzi a közeledését. Ali bácsi és a forgalmista kint állnak a fogadórampán, idegesen toporognak. Ali bácsi találgat.

– Mégis, miért áll meg nálunk?

– Talán valaki le akar szállni.

– Ki szállna le nálunk a nemzetközi gyorsról?

A forgalmista vállat von, és kifordítja a tenyerét: még találgatni sem tud. És a kanyarban már látszik az impozáns vagonokból álló gyorsvonat. Fékez, a szerelvénysor megállapodik, de egyelőre semmi mozgás nem mutatkozik rajta, amely okát adhatná, hogy miért állt meg ezen a teljesen jelentéktelen pályaudvaron. A forgalmista és a hordár várakozóan figyelnek: végül is egy fiatal férfi lépked le az utolsó kocsi lépcsőjén.

Furcsa ez a férfi: még nem lehet több harmincévesnél, de az arcát már elborítják a ráncok. A lárvaszerű, kiélt arc fölött csak a sűrű, fekete haj őrzött meg valamit a fiatalságból. Magatartása rendkívül összefogott és mértéktartó, mozgása viszont könnyed és lendületes, mint egy artistáé vagy egy parkett-táncosé. Öltözékének szabása is ezt a mozgékonyságot segíti elő, lazán követi a test természetes vonalait. Öltözékében a fekete szín dominál, fekete nagy kofferje és kis szív alakú bőröndje is, amit kezében tart. Még egy dolog tűnik fel rajta: gomblyukában csillogó acélrózsát visel.

Ahogy leszáll, a vonat lassan továbbindul, és kigördül az állomásról. Ali bácsi tanakodva nézi a jövevényt, oldalba löki a forgalmistát.

– Szólítsa meg.

– Szólítsa meg maga. Mindig azt mondja, hogy tud franciául.

– Mintha ismerném valahonnan.

– Honnan?

Végül is Ali bácsi lép közelebb.

– Taxi bitte?

– Nem. Csak a villamosmegállóig megyek.

Az ismeretlen férfi előremegy, Ali bácsi összenéz a forgalmistával, vállat von, aztán elbaktat a bőrönddel. A forgalmista szintén teljesen értetlen arccal megy vissza az állomásépületbe.

 

 

Az alsó pályaudvar előtti kis teret átható, fehér villanyfény világítja meg, a még nyitva tartó vendéglő ablakai sárgás fényükkel alig észrevehetőek. A tér egy darabig néptelen marad, majd kisvártatva az ismeretlen férfi jön ki az állomásépületből, mögötte Ali bácsi hozza a bőröndöt. Cipősarkuk élesen kopog a téren, akárha egy szoba zárt falai között visszhangzana. Az idegen lassan megy, néhány lépésenként megáll és körülnéz. A tér egyik sarkában egy régimódi, jó állapotban levő konflis áll. A bakon vastag pokrócba takaródzva ott alszik a kocsis, de hátul a bőrlebernyeg alatt nem ül utas. Az idegen nézi a konflist, mintha ismerné valahonnan, rámutat.

– Ez még megvan?

– Meg, kérem. Ez az utolsó pesti konflis, a vezetőnőt szokta hazavinni a vendéglőből.

Szolgálatkészen:

– De addig még csinálhat egy fuvart. Felkeltsem?

– Nem kell. Ki most az üzletvezetőnő?

– Egy fiatalasszony: Meskó Tiborné. Épp mostanában halt meg az ura.

Az idegen lassan megismétli magában:

– Meghalt Meskó.

– Talán tetszett ismerni?

Az idegen nem válaszol, hanem újból ő kérdez.

– És mi a vezetőnő keresztneve?

– Györgyinek szokták szólítani.

– Jól van.

A tér túlsó felén ötven-hatvan méternyi távolságban most érkezik be a megállóba az éjszakai villamos. Senki sem várta, így megállás nélkül megy tovább. Ali bácsi az idegenre néz.

– Elment. Ne hívjak mégis taxit?

– Nem kell. Mikor jön visszafelé a villamos?

– Egy jó félóra múlva.

– Bemegyek a vendéglőbe, egy félóra múlva szóljon be nekem.

– Igenis.

Az idegen eltűnik a vendéglő ajtaja mögött.

 

 

Az idegen, miután belépett, félrehúzódik az ajtóból, és körülnéz. A vendéglőt nemrégen alakíthatták át, a falat népies festmények díszítik: pásztortűz, lopóval bort szippantó paraszt, tulipángirlandok. A terem elején négytagú cigánybanda játszik, figyelmesen szemügyre veszik a vendéget, aztán összenéznek, és szótlanul, csak arcfintorokkal és szemöldökrángatásokkal találgatják, hogy van-e benne pénz.

Az idegen szinte szabadon választhat, hogy melyik asztalhoz üljön le, már csak alig néhány ember tartózkodik a teremben: két-három részeg, pincérek, más, már bezárt kőbányai vendéglőkből. A sarokban egy szerelmespár suttog, a pultnál egy rendőrposzt feketét iszik.

Az idegen egészen hátul ül le, még el sem helyezkedett, mikor a prímás lelép a dobogóról, és beledőlve a nótába, fenekét felemelve elindul felé. Az idegen szánakozó mosollyal hagyja, hogy közelebb jöjjön. Mikor odaér az asztalhoz, akkor szól rá:

– Legyen szíves, küldje a pincért.

A prímás arcáról eltűnik a mosoly.

– Kérem.

Visszafelé menet már nem is hegedül, beszól a lengőajtó mögé.

– Bal hetes vendég.

Fiatal, de máris kövér, bajuszos, agresszív magatartású pincér jön elő, unottan kérdezi.

– Tetszik?!

– Hozzon egy üveg konyakot.

A pincér bizalmaskodva rátámaszkodik az asztal sarkára.

– Nem lesz az sok?

– Vegye le a kezét az asztalról, Szépfiú.

– De értse meg: kétszáz forint.

– Nem kérdeztem. Hátra arc, indulj.

A pincér indulatba jön.

– Micsoda hang ez?

– Szóval nem megy el az asztaltól?

– Nem.

– És nem hoz konyakot?

– Nem szolgálom ki magát, már biztos részeg.

– Hármat számolok, addigra elmegy az asztaltól, tizenkettőt, addig idehozza a konyakot.

Többet nem mond, de ez nyomasztóbb minden nyílt fenyegetésnél. Belenyúl a fogpiszkálótartóba, a pincérre néz: az sápadtan, de elszántan áll az asztal mellett, a helyzet olyan, hogy egyszerűen nem lehet elmennie. Az idegen elmosolyodik, kivesz egy csomó pálcikát, egyet letesz az asztalra.

– Egy. Magát szerethetik a nők, Szépfiú, magán van mit fogni nekik.

A pincérnek még tart a bátorsága, a férfi leteszi a második pálcikát is, úgy, hogy az derékszöget alkot az elsővel.

– És ahogy nézem, maga visszaél ezzel. Kegyetlen, szeszélyes, összetöri a szívüket, úgy, ahogy én fogom a maga gyönyörű, modern fejét.

Mintha csak véletlenül tenné, befelé fordítja kabátja hajtókáját. Egy körömreszelőszerűen lapos, de hosszú, esetleges verekedésben teljes értékű kés csillan meg, eddig az acélvirág rögzítette, mint mágnes. A pincéren, akit a különösen választékos beszéd amúgy is megzavart, végigfut a remegés. A harmadik pálcika is lekerül az asztalra egy négyszög harmadik oldalaként.

– Három.

A pincér sietve megfordul, és elmegy, a férfi befejezi a négyszöget.

– Négy.

A furcsa párbaj viszonylagos csendben játszódott le, az étteremben senki sem vett észre semmit. Az idegen továbbra is egyenként rakja le a pálcikákat, még két négyszöget formál ki. Még kész sincs a harmadik négyszög, mikor a pincér meghozza a konyakot. Szótlanul húzza ki a dugót az üvegből, fehér asztalkendővel letörüli a dugaszolás maradványait, és tölt egy pohárba.

– Két pohárba töltsön, Szépfiú.

Mikor ez is megtörtént, a férfi rászól:

– Most pedig küldje ide a vezetőnőt, lesz egy-két szavam a maga modoráról.

A pincér elmegy, az idegen hátradől a székén, nem nyúl egyik pohárhoz sem. Kisvártatva fekete pulóveres, fekete szoknyás, szőkére festett, harminc év körüli nő jön ki a lengőajtó mögül, megjelenésére mindenki felfigyel, néhányan köszönnek is neki. A nő csodálkozva néz körül, hogy ki hívatta. A férfi felemeli a kezét, hogy észrevétesse magát, de nem szól egy szót sem. A nő feléje néz, ráismer, és arcára kiül a megdöbbenés. Az idegen figyelmeztetően a szájára teszi az ujját, hogy visszatartsa bármilyen meggondolatlanságtól. A nő megérti a jelzést, közömbös léptekkel megy az asztalhoz, és le akar ülni egy székre, de az idegen sziszegve rászól.

– Mutatkozz be.

A nő kezet nyújt.

– Meskóné vagyok, üzletvezető.

– Kezit csókolom. Foglaljon helyet. A kiszolgálásról szeretnék beszélni önnel.

A vendégek figyelme elterelődött, de a beszélgető pár továbbra is fenntartja a formákat. Mellőzik a közvetlenség látható jeleit, hangjuk azonban visszafogottan is egyenetlen az indulatoktól és az emlékektől.

– Laci.

– Ne szólíts a nevemen.

– Valami nem stimmel?

– Minden oké, de senkinek sem kell tudni, hogy hazajöttem. És hozzád jöttem először.

A nő felé tolja az egyik poharat.

– Igyál.

Györgyi elmosolyodik.

– Egy egész üveggel vettél?

– Igen. Ugyanis te fizeted.

– Én? Miért én?

– Nem emlékszel a fogadásunkra? Aki először jön vissza az éjféli gyorssal Kőbányára, annak a többiek fizetnek egy üveg konyakot.

Számonkérő hangon:

– Hol vannak a többiek?

A nő lehajtja a fejét, nem válaszol. Az idegen tovább kérdez.

– Meskó meghalt. Schwarcz Ervin?

– Megőrült. Voltam nála egyszer a Lipótmezőn: sétál az udvaron, időnként kinéz a kulcslyukon, és kiköp, aztán sétál tovább. Folyton mosolyog, azt hiszem, nagyon jól érzi magát.

– Jellen?

– Megnősült, és elment vidékre. Hét gyereke van, és háromszoros tokája.

– Akkor ketten maradtunk: te meg én. Egyedül fizeted a konyakot.

Györgyi kutatóan néz az idegenre.

– Kiddet, a Nyári Kölyköt nem kérdezted?

– Őróla tudok. Hiszen ő már 52-ben lelépett a galeriből. Ha jól emlékszem, bevágódott a rendőrségnél, százados, ugye?

Az idegen elgondolkozik.

– Igen, őbenne volt valami, ahogy eltakarta a száját a tenyerével, és nem beszélt.

– De azt nem tudod, hogy valaki 56-ban rálőtt, és nyomorék lett?

– Nem, nem tudtam.

– Laci.

– Mondtam, hogy ne hívj így. Mit akarsz?

– Nem te lőttél rá?

– Miért, ő azt mondta, hogy én?

– Ő nem mondott semmit.

– Akkor miből gondolod?

– Tudom, hogy haragudtál rá. Ő buktatott le azzal a nagy rakomány nylonórával 55-ben, őmiatta kerültél börtönbe.

Györgyi könyörögve megismétli a kérdést:

– Te voltál?

– Nem én voltam, de most már fejezd be.

– Kerüld el őt. Nem tud aludni, éjszaka mindig fent van, a vállán egy táskarádió lóg, azzal csavarog.

– Nem félek tőle. Igyál.

Koccintanak és isznak.

– Miért mentél feleségül Meskóhoz?

– Egyedül lakott, be akartak telepíteni egy sokgyerekes családot hozzá. Neki ajándékoztam a kezemet.

– Ezzel a kövér pincérrel már volt dolgod?

A nő túl gyorsan válaszol.

– Igen.

– Szóval még nem. Igyál.

Isznak. Mikor letették a poharat, Györgyi megkérdezi:

– És veled mi van?

– Régen volt egy jó tulajdonságod.

– Sok volt, melyikre gondolsz?

Elmosolyodik.

– Arra, hogy nem kérdezősködtem?

– Nem. Arra, hogy amit ivás közben hallottál, azt elfelejtetted.

– Ez a jó tulajdonságom még megvan.

Az idegen szótlanul tölt újból, ivás után beszélni kezd.

– Emlékszel, mit mondott Schwarcz Ervin, mikor megkérdeztem, hogy miért nem disszidál?

– Nem emlékszem, lehet, hogy akkor is ittunk. Mit mondott?

– Azt mondta: „Ha magamat itthon hagyhatnám, akkor disszidálnék. De magammal együtt?! Akkor itthon is maradhatok” – a sírjára azt kellene írni: „Itt nyugszik Schwarcz Ervin, akinek igaza volt.”

– Ervin még nem halt meg.

Az idegen összehúzza a szemét.

– Igen, hiszen mondtad, hogy a Lipóton van. Miért gondoltam én akkor, hogy meghalt?

– Nem tudom.

Újból isznak, sokat és gyorsan, mégsem lesznek részegek. Inkább élesedik szavaik, meghatározásaik biztonsága, fokozódik belső figyelmük.

– Te emlékszel rá, mennyi ideig készültem, hogy kijussak külföldre. Kibírhatatlannak tartottam, hogy harmincéves korunk után ugyanott maradjunk, ahol a fiatalságunkat eltöltöttük, s az emberek lássanak minket fokról fokra megöregedni. Inkább meghalni valahol egy idegen helyen, ahol soha semmit sem vártak tőlünk, és ezért nem néznek ránk csalódottan.

Györgyi az idegenre néz.

– Mindannyian ezt mondtuk, és mégis te voltál az egyetlen, aki elment. Mi sohasem csináltunk semmit: előbb ortodox kommunisták voltunk, aztán neológ anarchisták, ma a társadalomról vitatkozunk, holnap a vallásról, holnapután a szerelemről. Időnként megpróbáltuk a Jungfrau jegét felolvasztani a fenekünkkel. De te elmentél.

Az idegennek jólesik az elismerés, de csak egy pillanatig, aztán arca elkomorodik, és fáradtan támasztja alá az állát a tenyerével.

– Mindegy. Látod, én is hamutartóba kerültem.

Végigméri a nőt.

– Nagyon szép vagy, Györgyi. Új frizura?

– Új fej.

– A baba a régi?

– A régi: törhetetlen celluloid. De ezt nem lesz módodban ellenőrizni.

Az idegen, inkább gálánsan, mint őszintén, felsóhajt:

– Kár.

– Most mihez kezdesz?

– Megkeresem Erzsikét, a feleségemet, és elviszem magammal.

Két útlevelet mutat a nőnek, Györgyi belenéz az egyikbe: tizennyolc-húsz éves, szőke, sápadt lány képe van beleragasztva. Az idegen állával az útlevelek felé bök.

– Ezer dollár volt darabja.

– És jó?

– Minden link igazolvány addig jó, amíg komolyan meg nem nézik. De miért néznék meg komolyan?

Elrakja a két útlevelet.

– Itthon nem tudnál élni a feleségeddel?

– Nem.

– Ő pedig nem fog elmenni veled. Már a gyerek miatt sem.

– Nem ismered őt.

Györgyi nem akar vitatkozni.

– Jól van, nem ismerem.

Az idegen visszafogottan, csöndesen beszél, de szavai teli vannak indulattal, kétségkívül szereti a feleségét, vagy legalábbis nagyon akarja szeretni.

– Te nem ismered őt. Éveket várt rám, és ha akarnám, várna, ameddig él.

– Várni nem cikk. Az ember saját anyagából felépít egy férfit, és azzal elbeszélget. De mikor itt van, akkor elviselni?

Az idegen eltűnődik, tulajdonképpen most kezd el gondolkozni Györgyi ellenvetésén.

– És ha neked van igazad? Akkor mi van? Akkor is csak ezt az egyet tudom megpróbálni. Róla még vannak illúzióim, és neki még vannak rólam. Ő sokkal erősebbnek hisz, mint vagyok, s ettől talán erősebb leszek.

Ábrándozik.

– Kis parasztlány volt, fekete kalauzruhában és hófehér blúzban.

– Mindig volt érzéked a szimbólumokhoz.

A férfi nem hajlandó tudomásul venni a megjegyzést.

– A semmiből teremtettem. Minden gondolatát tőlem kapta.

Györgyi ráteszi a kezét az idegen karjára.

– Ne dőlj be saját magadnak. Én emlékszem ennek a „teremtés”-nek a kezdetére. Ott állt a lány…

Kimutat.

– …az ablakon túl, és ti egy üres sörösüveget forgattatok Meskóval. Aki felé megáll az üveg szája, az megy ki megszólítani a nőt. Csinálj, amit akarsz, de vigyázz magadra. Ha egy szálat elkaphatnak a lelkedből, úgy felfejtik, mint macska a terítőt.

Erre nincs válasz.

A cigányok ez alatt a beszélgetés alatt kis szünetekkel, de végig játszottak, most abbahagyják a zenét. A prímás ünnepélyes hangon bejelenti:

– Kedves vendégeink, a zeneszolgáltatás fél óra hosszat szünetel, mert a genfi adó közvetíti Beethoven hegedűversenyét Jascha Heifetz előadásában, és mi szakmai szempontból szeretnénk meghallgatni.

A prímás leül, és babrál az asztalon egy rádiókészülékkel. Hosszú sípolás és vartyogás után nagy nehezen megtalálja Genfet. Először soknyelvű idegen szöveg jelenti be a műsort, majd felhangzik a hegedűverseny első tétele.

A férfi koccintásra emeli poharát.

– Szóval, elfelejtesz mindent, amit mondtam.

– Már nem emlékszem semmire.

Isznak, aztán leteszik a poharat, és szótlanul nézik egymást. A rádióból árad a hegedűverseny, a prímás egy képzeletbeli hegedűvel és vonóval követi Jascha Heifetz játékát. Az idegen vidáman nézi.

– Mit gondolsz, ha adnék egy húszast neki, utána ő is eljátszaná a hegedűversenyt? Cimbalomkísérettel?

– Nem tudom. Próbáld meg.

Ali bácsi, az öreg hordár nyit be a vendéglőbe, és az idegenhez lép.

– Jó estét. Nemsokára jönni kell a villamosnak.

– Rendben van, várjon meg kint.

Ali bácsi kimegy, az idegen feláll, kézbe veszi a bőröndjét.

– Most valami verset kellene mondanom, ugye?

– Úgy veszem, mintha mondtál volna.

– Soha többé nem látlak.

– Úgy néz ki. Vigyázz Nyári Kölyökre.

Megismétli:

– Táskarádiót hord a vállán.

– Majd vigyázok. Isten veled.

– Isten veled.

Az idegen lehajol, és megcsókolja a nő kezét, aztán kilép az ajtón.

Györgyi a helyén marad, kényelmesen kinyújtózkodik a székén, és behunyt szemmel mosolyog.

A kövér, fiatal pincér oson elő, az idegen után néz.

– Fizetett, Györgyi?

– Megmondtam, hogy neked nem vagyok Györgyi. Különben is fizetett. Nekem fizetett.

Kétszáz forintot vesz elő a tárcájából, és odaadja a pincérnek.

– Ha zárás után visszajön, és keres engem, be kell engedni. Ha le van húzva a redőny, akkor is.

– Vissza fog jönni?

– Azt mondtam, akkor, ha visszajön.

Györgyi maga elé néz, mosolyog, és egyszerűen nem veszi tudomásul a pincér jelenlétét. Bent, a körúti végállomáson már várták a villamost az első éjszakai utasok: színházból hazatérők, cigányok, egy-egy elkésett részeg, vasútról érkezők. Még van néhány perc indulásig, Zemon, az öreg vezető ott ül egy padon a pihenő előtt.

Teherautó fordul be a Csokonai utcába, messziről jöhetett, mert kerekét és ponyváját beverte a sár. Lefékez: egy harminc év körüli, barna arcú, zömök férfi száll ki a vezető mellől. A sofőr leadja a táskát, aztán a kocsi elmegy. A férfi körülnéz, mintha keresne valakit, észreveszi a vezetőt, odalép hozzá, kezet fognak.

– Hazajött, Matisz?

A férfi elmosolyodik.

– Nem haza, csak vissza. Egy kis lázam van. Két nap szabadság, de lehet…

Nem fejezi be a mondatot, kezét a homlokához emeli, és bocsánatkérően néz a vezetőre, hogy személyes ügyeivel tartja fel. Leül mellé a padra, cigarettával kínálja meg, rágyújtanak. Behunyja a szemét, látszik az arcán, hogy szédül a láztól.

– Két nap szabi, aztán tovább, Matisz?

Bólint.

– Tovább.

– Mit csinálnak?

– Víziművet a Bodrogon. Hogy leapadtak a folyók! A Dunán látszik az ínségszikla csúcsa. Azt mondják, régen ilyenkor éheztek a hajósok.

– Most a Bodrog jön? Már hányadik éve csavarog?

– Mit csináljak?

– Nősüljön meg.

Mosolyt erőltet magára, legyint.

– Öreg legénynek nem való a május.

Lehajtja a fejét.

– Nehéz. A férjével verekedni, aki ezer kilométerre van ide?! Aki nincs itt, az mindig szebb és jobb. Bár visszajönne, csak egyszer visszajönne. Sokkal könnyebb volna.

Félszegen a vezető felé fordul.

– Maga ismerte őt?

– Ismertem, a Neuspiller szabómester fia volt.

– Milyen volt?

– Olyannak indult, mint akármelyik úrifiú, de 49-ben meghalt az apja, akkor elkezdett zülleni. Kirúgták az egyetemről, csavargott. Érdekes egy fráter volt. Ha egy helyben ült, mint én most, a kezét az ölébe vette, és lehunyta a szemét, akkor is érezte az ember, hogy teli van nyugtalansággal, és lehet, hogy egy perc múlva kést fog.

– Mi volt a szakmája?

– Luftolt. Futballistákkal barátkozott, ő adta el nekik a nylonórákat meg ilyesmik, de tulajdonképpen Erzsike tartotta el. 56-ban kiment Kanadába, nem nagy kár érte.

Matisz körülnéz.

– Hová ment Erzsike?

– Elvitte a gyereket a bölcsődébe.

Matisz kinyitja az aktatáskáját.

– Hoztam neki valamit.

Egy nylonzacskót vesz ki, valamilyen piros gyümölcs van benne. A vezető megnézi.

– Szamóca. A hegyekben még van?

– Még van.

Közben Erzsike odaér. Arca nem sokban különbözik az útlevélben látott fényképétől, szőke és kékszemű, az a típus, akit magyar Szűz Máriának szokás mondani. Matisz zavartan felkel, és kezet nyújt.

– Jó estét, Erzsike.

A vezető feláll.

– Előremegyek már, körülnézek.

Felmászik az első peron lépcsőjén, a peronon ott áll egy másik kalauznő, köszön neki.

– Szervusz, Ancsurka. Már végeztél?

– Igen, óra tízre.

– Egyébként?

– Férjhez megyek, Józsi bácsi.

– Gratulálok, Ancsurka. Kihez?

– Nézze meg, itt a képe.

A vezető megnézi a képet, nem az a kimondott leányálom.

– Hogy tetszik?

– Nézd, Ancsurka, te élsz majd vele. Biztosan nagyon rendes.

– Ugye csúnya?!

– Szóval, mit mondjak?…

Ancsurka elrakja a képet.

– Bár ne tetszene senkinek, akkor legalább biztos nekem maradna.

A vezető elnéz a pihenő felé, Erzsike és Matisz beszélgetnek a lámpák árnyékában.

 

 

Az idegen és a hordár még mindig ott várakozik a villamos alsópályaudvar előtti megállójánál. Nem messze tőlük még nyitva tart egy újságos, bódéjában éles fényű karbidlámpa világít. Az idegen Ali bácsihoz fordul.

– Kihozzák még esténként a holnapi Sportot?

– Ó, már régen nem.

– Akkor az újságos miért van itt?

– El akarja adni az összes újságját, addig nem megy haza. Akik jönnek a fél hármas személlyel, megveszik.

Az öreg hirtelen felfigyel.

– Valahol megállt a villamos.

Rálép a sínre.

– Mégpedig nem is olyan messze.

Az idegen csodálkozik.

– Honnan tudja?

– Érezni a síneken, éppúgy, mint a vasútnál.

Most, hogy az idegen is megszólalt, Ali bácsi meg meri kockáztatni a kérdést.

– Olyan ismerősnek tetszik lenni. Nem tetszett valaha Kőbányán lakni?

– Nem, sohasem laktam Kőbányán.

Az idegen elmosolyodik.

– És amikor laktam, akkor sem tetszett.

Hogy ilyen erélyesen letorkolták, Ali bácsi nem meri folytatni a beszélgetést. Újból rálép a sínre.

– Még mindig nem indult el.

 

 

A villamos csakugyan vesztegel, az ablakai sötétek. Erzsike a csapóajtón könyököl, a vezető lent áll a kocsi mellett és cigarettázik.

– Matisz jobban lett?

Erzsike megijed.

– Beteg volt?

– Nem mondta?

– Nem. És nagyon rosszul van?

A vezető bánja, hogy szólt, igyekszik menteni a menthetőt.

– Á, biztos csak meghűlés. Hiába, vízzel dolgozik.

– Nincs aki egy teát főzne neki.

Egyre hangosabb tánczene hallatszik, a vezető és Erzsike meglepődve felnéz. Egy fiatal, valószínűtlenül sovány férfi közeledik feléjük, epolett nélküli, tehát civil használatra átalakított, viseltes, de tiszta, kék rendőrtiszti egyenruhában. Nyakát – valamilyen sérülés következtében – mereven tartja, de mozgásában van valami a bogarakat pusztító énekes és harcias madarak gráciájából. Bal vállán bőrtokos táskarádió lóg, valamilyen külföldi tánczene szól benne. Elmerülve hallgatja, néha biccent a fejével, és maga elé dünnyög.

– Torrero, torrero olé!

A villamosnál megáll.

– Mi van, Józsi bácsi? Jó estét.

– Szerbusz, Nyári Kölyök. Zárlatos a vezeték.

– És ez olyan nagy baj?

– Nekem nem.

A vezető befelé int.

– De van fönt egy csomó kubikos, rakodni voltak a hetes kapunál. És most lekésik a vonatot.

Nyári Kölyök ideges lesz, kikapcsolja a rádióját:

– Esküszöm, a szocializmusban három link hely van: az Ecseri piac, az SZTK és a te kocsid. De talán a te kocsid a leglinkebb.

Körbejárja a villamost, aztán visszajön, és előrenéz a Kőbányai úton.

– Arra lejjebb miért égnek a lámpák?

– Ott nem zárlatos a vezeték.

– Ott már tudnál menni?

– Tudnék.

– Mennyire lehet az ide?

– Olyan jó ötven méter.

– Jól van.

Nyári Kölyök fellép a kocsiba.

– Emberek! Halló! Ébredjenek fel!

Álmos, tehetetlen árnyak mozdulnak meg a sötét ablaküvegen túl, Nyári Kölyök tovább beszél.

– Szálljanak le, meg kell tolni a kocsit. Tíz lépés az egész, utána alhatnak tovább. Mozgás! Mozgás!

Egymás után szállnak le a kubikosok, arcuk gyűrött, fáradtabbak, mint mikor elaludtak, csak Kölyök mozog élénken, ledobja a kabátját, pattog a hangja.

– A pilóta meg Erzsike szálljon fel, mi meg adjunk neki, emberek.

A vezető felszáll, kioldja a kéziféket, a többiek pedig nekiállnak a hátsó ütközőnek. A legjobban Nyári Kölyök erőlködik, szaggatottan jön belőle a szó.

– Toljatok is valamit rajta, ne csak a pofátokat fújjátok fel. Hó-rukk!

A villamos döccenve megindul, utána simán szalad, a vezető csak néha igazít egyet az indítókarral. Kölyök dünnyög.

– Esküszöm, lefutunk a térképről.

Nyolcvan-kilencven méter után újból kigyúlnak a lámpák, a kocsi túljutott a zárlatos részen. A vezető megállítja a kocsit.

– Köszönöm, emberek.

– Nincs mit.

A kubikosok visszaszállnak, elhelyezkednek, és máris újból elalszanak. Nyári Kölyök felveszi a kabátját. A vezető leszól neki.

– Nem szállsz fel?

– Nem, Józsi bácsi, most sietek.

– Hová sietsz?

– Azt mondja egy vasutas, hogy megállt az Alsón a nemzetközi gyors, és valaki leszállt róla. Nem láttad, hogy ki volt?

– Nem.

– Nem baj. Jó éjszakát.

Kölyök lassan lemarad, hallani, hogy újból bekapcsolja a vállán lógó rádiót, és dünnyög maga elé.

– Ó, csa-csa-csa.

A vezető hátraszól Erzsikének.

– Erzsike.

– Tessék?

– Majd az Élessaroknál ébressze fel a kubikosokat.

– Igen.

A villamos megáll az alsó pályaudvar előtt, bevárja, amíg egy fekete ruhás férfi, aki ott várakozott bőrönddel a kezében, felszáll a hátsó peronra, aztán továbbindul.

 

 

Az idegen egyedül van a villamos sötét hátsó peronján, bőröndjét a kapcsolószekrényre teszi, aztán az ablak alsó, kék festékkel be nem fedett részén benéz a kocsiba. A padon csak alvó, félrebillent fejű rakodókat lát, de kinyílik az első peron ajtaja, és Erzsike jön végig a kocsin. Az idegen hátrahúzódik a kapcsolószekrényhez, úgy, hogy az arca sötétben maradjon. Oldalt egy használt átszállójegy fekszik, felveszi, összehajtogatja, és a kezében tartja. Erzsike kilép a peronra, és behúzza maga mögött az ajtót.

– A jegyeket kérem.

Az idegen szótlanul átnyújtotta az összehajtogatott átszállót, Erzsike kibontja.

– Ez lejárt.

A férfira néz, felismeri, de nem tud mást mondani, mint az előző mondatot.

– Ez lejárt.

Az idegen lassú mozdulatokkal a peron sarkába vezeti Erzsikét. Az asszony hagyja vezetni magát, arca mozdulatlan, de kezével görcsösen markolja a férfi karját. Mikor Erzsike feje nekitámaszkodik a sötét üvegnek, a férfi megcsókolja először az arcát, aztán a száját. A kalauznő most tér magához.

– Laci.

És most ő fogja át a sápadt, megöregedett férfiarcot, és csókolja, ahol éri. Mikor lecsillapodott, szorosan odabújik a férjéhez, és lassú, elnyújtott hangon beszélni kezd.

– Télen tudtam, hogy nem jöhetsz, amíg a hó el nem olvadt a ház előtt, megpróbáltam nem gondolni rád. Milyen hosszú-hosszú tél volt. De most nyáron már mindennap vártalak.

Újból megcsókolja az idegent.

– Olyan jó, hogy itt vagy. Már két levél is visszajött, amit írtam neked. Arra gondoltam, hogy valami bajod történt.

Az idegen átfogja Erzsike vállát.

– Jól érezted, sokszor meg akartam halni.

– Miért?

– Esténként mindig egyedül voltam, korán lefeküdtem, még sötét volt, mikor felébredtem, de nem tudtam elaludni újból. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy megőrülök. Feküdtem az ágyban, és idegen volt a testem saját magamnak, nem éreztem, hogy a kezek, amiket látok, az én kezeim. Felgyújtottam a lámpát, de csak régi újságok feküdtek az ágyam mellett, idegen nyelvű újságok, nem értettem őket, nem oldottak fel semmit. Féltem az őrülettől, hangosan beszéltem, és arra gondoltam, hogy jobb lenne meghalni, de még nem akartam. Meg akartam őrizni magam, hogy egyszer még visszatérjek. Kerestem valami emléket, ami újra megtölt belülről, de minden emlékem üres volt, csak te nem. És rád gondoltam.

Elhallgat, homlokát az emlékezéstől sűrű izzadság verte ki. Erzsike előveszi a zsebkendőjét, végigtörüli a férfi arcát, aztán lassan, ügyetlenül végigsimogatja.

Váratlanul kinyílik az ajtó, megrezzenve néznek föl: a vezető áll a kocsiból kitóduló fényben, csöndesen, de szemrehányóan mondja Erzsikének:

– Erzsike, miért nem keltette fel őket az Éles-saroknál? Most vissza kell menniök.

A kalauznő ugrik.

– Megyek, Józsi bácsi.

Eltűnik a kocsiban, hallatszik a hangja, ahogy ébresztgeti a rakodókat.

A vezető kint marad a peronon, figyelmesen nézi az idegent.

– Ha nem tévedek, maga az, Neuspiller?!

Az idegen állja a farkasszemet, de nem szólal meg.

– Szóval visszajött?

– Baj?

– Baj? Miért volna baj? Jobb későn, mint soha.

Köszönés nélkül behúzza maga mögött az ajtót, és visszamegy az első peronra. Az idegen rátámaszkodik a csapóajtóra, kinéz: a rakodók leugrálnak a lépcsőn, és futva tartanak a felső pályaudvar felé. Az eső már elállt, fúj a szél, a himbálódzó lámpák fénye megvillan a rakodók lapátjának a vasán.

A villamos elindul. Kisvártatva visszajön a kalauznő, szorosan odabújik a férjéhez.

– Ugye, most már itthon maradsz?

Az idegen gondolkozik, hogy mit válaszoljon, aztán határozottan bólint.

– Itthon.

Összeölelkeznek, és néznek ki az elmaradó, sötét utcára, a kalauznő ábrándozik.

– Reggel majd együtt megyünk a gyerekért. Meg sem fogod ismerni, már olyan nagy.

Az idegen hallgat.

 

 

A kalauznő és az idegen ott állanak egy kis, kör alakú ház előtt, a ház alapjának átmérője alig lehet több három méternél. Amíg Erzsike előveszi a ház kulcsát, az idegennek eszébe jut a nő egyik mondata, hogy mindig nyitva hagyta az ablakot, úgy várta őt. Ellenőrizni akarja, ujjheggyel megnyomja az üveget, az ablak enged. Az idegen elmosolyodik.

Belépnek a házba, kívülről alig képzelhető, hogy a vastag körfal egy ennyire kis szobát zár magába. Erzsike felgyújtja a villanyt, az idegen még nem járt ebben a házban, körülnéz.

A szoba alapterületének legnagyobb részét elfoglalja az ágy, ezenkívül alig fér el benne bútor. Az ágyon a kisfiú nagy, kopott, barna mackója ül, az óvodába a kisebbik mackót vitte el magával. A szobában szanaszét még sok játék hever a padlón: színes dobozok, képeskönyvek, egy luftballon.

Az ágy mellett könyvespolc áll sok könyvvel, a polc fölött kis, szecessziós hangulatlámpa világít. Amikor beléptek, Erzsike ezt gyújtja meg a mennyezetről egy szál dróton lelógó villanykörte helyett. A lámpa mellett az idegen képe van egy keretben: ezen a fényképen sokkal fiatalabbnak látszik, arca még kifejez valami tehetetlen elszántságot, készenlétet a cselekvésre, aminek mostanra már nyoma sem maradt. Oldalt egy kisasztal, két szék fogja közre, az asztalon nagy tál kompót: almából, szilvából; karikára vágott citromszeletek úszkálnak benne.

– Ez az a ház, amiről írtál?

– Ez.

– Ki építette?

– Nem építették. Egy kaszárnya sarkán állt, figyelőtorony volt. A remízben tudták, hogy lakás kell nekem meg a gyereknek, idehozták daruval. Matisz pedig megcsinálta belülről.

– Ki az a Matisz?

– Egy szerelő. A többiek segítettek neki. Józsi bácsi pedig padlózott.

A kalauznő, ahogy belépett a szobába, elfogódott lett, túl hirtelen és céltalan mozdulatokat tesz, értelem nélkül rakosgat arrébb tárgyakat.

– Nem akarsz egy kis kompótot?

– Most nem.

A kalauznő mégis odamegy az asztalhoz, hozzáér a merőkanálhoz, a kanál belecsúszik a kompótostálba. Nem nyúl utána, legyint.

– Nem baj.

Arrébb tolja az asztalt, láthatóvá válik egy gyerekágy felső pereme, az ágy fölött pedig a falon egy öt-hat éves kisfiú képe.

Az idegen leül a díványra, hátratámaszkodik a könyökére. A dívány mellett egy rajztáblát vesz észre, felemeli: a táblára szögezett rajzlapon egy ceruzával rajzolt zongorabillentyűzet látszik.

– Zongorázni tanulsz?

– Igen. Itthon ezen gyakorolok.

– Mit játszol?

– Czernyvel kezdtük, most a Tűzlovast.

– Érted is, amit játszol?

– Nem tudom.

Az idegen elmosolyodik.

– Miért nem tudod?

– Neked félek beszélni. Régen mindig nevettél, ha azt mondtam, hogy receft vagy minyom.

Az idegenen most is végigfut valami ideges rángás az így kiejtett szavaktól, de úrrá lesz magán, és újból mosolyog.

– Ülj le.

A kalauznő leül a dívány átellenes sarkába.

– Gyere közelebb.

Erzsike nem megy, az idegen nem nyúl utána. Kezébe veszi a játékmackót, a hátára fekteti: sír. Megismétli néhányszor, közben figyelmesen nézi a feleségét, és mintha a rajta észlelt jelekből indulna ki, megkérdezi:

– Megöregedtem?

A kalauznő közelebb húzódik.

– Nem. Pont olyan vagy, mint régen.

Az idegen megnézi a lámpa mellett álló, néhány évvel ezelőtti képét, aztán magába merül. Erzsike tétován szólal meg.

– És én?

– Mi van veled?

– Milyen vagyok?

Az idegen szótlanul játszik a mackóval, a játék újból és újból felsír. Erzsike lassan felszabadul a gátlások alól, egyre lendületesebben beszél.

– Száraz a bőröm, esténként mindig bekentem krémmel, és jártam kozmetikushoz is, pedig hidd el, nem érdekelt az egész.

– Akkor miért jártál?

– Azt akartam, hogy mire visszajössz, szépnek találj. Csak neked akartam szép lenni. De olyan sokára jöttél, már alig tudtalak várni.

– Volt valakid?

– Csak te.

Magához húzza az idegen fejét, és végigdőlnek az ágyon. Erzsike a férfi homloka elé teszi a kezét, hogy bele ne üsse az ágy karfájába.

– Vigyázz. Már elfelejtetted, hogy rövid neked az ágy?

Otthagyja a kezét az idegen homlokán, másik kezével eloltja a kislámpát. A sötétben feldől a játékmackó, és szinte emberi hangon felsír.

 

 

Mintha az idegen gondolataiból merülne fel, a pályaudvari vendéglő látszik furcsa visszás fényeivel. Elmúlik éjjel egy óra, zárnak.

A terem üres, a cigányok most mennek, sorra elköszönnek a sarokasztalnál számolgató üzletvezetőnőtől.

– Jó éjszakát kívánok.

– Jó éjszakát, Györgyike.

A vezetőnő fejbólintással fogadja a köszönést, a cigányok átbújnak a félig lehúzott redőny alatt, majd a térről még egyszer behallatszik élénk vitájuk.

– Kérlek, Bélám, a Menuhin szokott jógaülésben gyakorolni, és nem a Heifetz.

A pincér összehajtogatta a terítőket, most végigjárja a termet, és eloltja a falilámpákat. Györgyi rászól.

– Nézd meg, a mosdóban nem maradt-e valaki!

A pincér bemegy a teremből nyíló mosdóhelyiségbe, és egy részeg öregembert hoz ki a gallérjánál fogva. Az öreget láthatólag nem érdekli, hogy rángatják, mutatóujjával integetve morfondírozik.

– Mindenkinek van istene, a mókusnak is van istene! Vagy nincs?

Gondolkozik a váratlanul felmerült lehetőségen.

– Csakugyan. Lehet, hogy nincs.

Megkérdezi a pincért.

– Maga szerint van isten?

– Majd jól belerúgok a fenekedbe.

– Ez nem válasz. Hiába, ez nem válasz.

A pincér kidobja az öreget, és becsukja mögötte az ajtót. Leveti fehér kabátját, a fogason lóg megkötött nyakkendője, felveszi, aztán a sarokasztalhoz lép.

– Milyen volt az esténk?

– Gyönge, mint mindig.

– Minek Kőbányára vendéglő? Nyitottak volna helyette három kocsmát. Gyerekkoromban, emlékszem, színházat próbáltak csinálni itt, de az is megbukott.

Minden átmenet nélkül közömbös hangon.

– Elkísérhetlek haza?

– Még nem megyek. Kiírom a jövő heti igénylést.

– Meddig maradsz?

– Ameddig tart.

A pincér elhúzta a száját.

– Úgysem fog visszajönni. Nem úgy ment el.

– Tudom, nem is várom őt. Telefonált, hogy nem jön.

A pincér felveszi a kabátját.

– Elmehetek a konflissal?

– Ha megengeded, én szeretnék.

– Értem.

A pincér elmegy, a nő tovább ír az egyetlen égve maradt lámpa fényénél. A terem elején a homályos sarokban öreg takarítóasszony söpröget. Györgyi odaszól neki.

– Annus néni. Ha keres engem egy magas, fekete hajú férfi, engedje be őt.

 

 

A kis házban csak a hangulatlámpa világít, az idegen és Erzsike egymás mellett fekszik az ágyon, a férfi feljebb csúszott, válla kilátszik a paplan alól, fejét nekitámasztja az ágy karfájának. Erzsike átfogja a nyakát.

– Miért fekszel annyira fönt? Csússzál lejjebb, megfázol.

Lehúzza magához a férfi fejét, és megcsókolja.

– Egész hideg a vállad.

Betakarja. Az idegen hagyja, de az arcán kiülő kényszeredettségből ki lehet találni: épp azért feküdt feljebb, hogy a nő ne tudja megcsókolni.

– Nem adnál egy kis kompótot?

– Dehogynem. Várj, idehozom az egészet.

Erzsike felkel, és felveszi magára fehér pongyoláját. Lépni akar, de az idegen megállítja.

– Vesd le a pongyolád.

– Azt mondtad, hozzam ide a kompótot.

Az idegen arca komor, mintha így akarna bosszút állni a méltánytalanságért, amit az elszenvedett csók ejtett rajta.

– De azt nem mondtam, hogy öltözz fel.

Erzsike a férjére néz, mikor megbizonyosodik, hogy nem tréfál, leveti magáról a pongyoláját, és elindul a kisasztal felé. Nem tudja, hogy viselkedjen, kezei megrebbennek, hogy eltakarja magát. Az idegen, karját feje alá téve, tárgyilagosan nézi.

A kalauznő az asztalhoz érve megfogja a kompótot, közben szeme megakad a kisfiú falon függő képén, leveszi, és ezzel takarja be magát visszafelé. A képet is magával hozza az ágyba, mutatja az idegennek.

– Nézd, ilyen most.

Az idegen két ujjal kiemel egy szem gyümölcsöt a tálból, nézi a képet, bólint.

– Igen. Szép.

– Úgy hasonlít rád.

– Igen, azt hiszem, hasonlít.

A kalauznő ettől a pár szótól elfelejti, hogy meztelenül küldték végig a szobán, arcát a férje vállához dörzsöli. Az idegen leteszi a tálat, végigdől az ágyon, karját ráteszi Erzsike vállára.

– Kompót citrommal, szóval, itthon vagyok.

Emlékezően.

– Kint lefekvés előtt mindig a térképet néztem, kerestem az utat hazafelé, és éjszaka, mikor felébredtem, úgy tűnt, hogy az arcom térképpé változott: utak futnak le rajta a homlokomtól az államig, és olyan idegen volt az arcom saját magamnak, hogy el tudtam volna indulni ezeken az utakon.

– Nem értem.

– Add ide a kezed.

A férfi megfogja a kalauznő kezét, és a homlokára teszi ott, ahol a haj véget ér.

– Itt van Kanada. Innen indultam el.

Összeráncolja a homlokát, a ráncok összetüremkednek, végighúzza rajtuk a felesége ujját, mintha egy hegyvonulaton vezetné.

– Itt hegyeken jöttem végig.

Az ujj tovább halad az arcon, a szemgödör következik. Az idegen behunyja a szemét.

– A tenger. Itt hajóra szálltam.

A kalauznő végigsimítja a bezárt szemhéjat.

– A Viktória óceánjáróval jöttem Franciaországig.

Erzsike ujja az orr melletti, mély ráncban halad tovább.

– Ez Európa. Brüsszelben expresszre szálltam, és éjfélkor megérkeztem Kőbányára.

Erzsike ráhajol a férfi szájára, és megcsókolja.

– Olyan jó, hogy hazajöttél.

Az idegen nem változtat fekvő tartásán, de a hangja megremeg; a felépített terv döntő szakaszába érkezett.

– És mi volna, ha most ketten indulnánk el?!

Végigvezeti felesége ujját visszafelé a szájától a homlokáig. Erzsike megérti, hogy ez mit jelent: megdöbben.

– Azt mondtad, hogy itthon maradsz.

Könyörögve.

– Nem kell, hogy kimenj az emberek közé, ha nem akarsz, én hazahozok mindent, és olyan szép estéink lesznek: fekszünk és beszélgetünk.

Az idegen kitör magából.

– Nem maradhatok itt, most tele van a világ vállalkozásokkal. Mindenütt háború, forradalmak, előszedik a kertben elásott aranyat, és minden hatalom új kezekbe kerül. Ott kell lennem a dolgok közepén, és nem itt, az isten háta mögött. Az élet itt már rég megállt, nézz csak ki: milyen sötét az éjszaka, negyedórára a főváros közepétől.

Tervezget.

– Elmegyünk, már hajnalban elmegyünk. Te jössz velem, és visszatér a szerencsém.

A feleségére néz, csak most veszi észre, hogy az asszony sír. Megtörüli a szemét.

– Miért sírsz?

– Mi lesz a gyerekkel?

Az idegen gyorsan beszél, a szavaknak nem az értelmével, hanem a lendületével akarja meggyőzni az asszonyt.

– Kihozatjuk magunk után. Neki is jobb lesz kint, megkap mindent, ami hiányzott gyerekkorunkban neked és nekem. Utazni fog, játszani a tengerparton.

Erzsike arca vigasztalan marad: nincs meggyőzve. Az idegen lenyúl kis szív alakú bőröndjéért, és egy gyöngysort vesz ki belőle. Ormótlan, sötét gyöngyökből álló, pályaudvari magazinokban árulnak ilyeneket, italokkal és képeslapokkal együtt. Az idegen is csak úgy sebtében vehette, mert rajta maradt az árjelző cédula, most egy takart mozdulattal letépi.

– Neked hoztam.

A gyöngysort a nő nyakába teszi, Erzsike mosolyogni próbál, de nem tud, a fiára gondol, és arcára halálos szomorúság ül ki.

Az ajtón halkan, de határozottan kopognak.

Erzsike megijed, az urához bújik, az idegen arca megfeszül. Mozdulatlanul fekszenek egymás mellett, figyelik az ismeretlen kopogtató cipőtalpának csikorgását a ház előtti kavicsokon.

A kopogás megismétlődik. Erzsike suttogva mondja:

– Ne nyisd ki, nem tud bejönni.

Az ismeretlen, aki az ajtó túlsó felén áll, biztos a dolgában. Harmadszor is kopogtat, és ez a kopogás egy árnyalattal sem türelmetlenebb az elsőnél.

Az idegen felkel, magára veszi az asszony pongyoláját, és kinyitja az ajtót. Megdöbben:

– Kidd. Nyári Kölyök.

Nyári Kölyök előrehajtja merev nyakát, minden indulat nélkül nézi az idegent.

– Pongyolában vagy, Neuspiller? Öltözz fel, a Nagy Tükörnél megvárlak.

Megfordul, ujjai bekapcsolják a vállán lógó táskarádiót, halk, fojtott tánczene hallatszik. Nyugodt, hosszú lépésekkel elindul, dünnyög maga elé, a zene ritmusára.

– Calcutta-cutta, Calcutta-cut.

Az idegen bezárja az ajtót, és szótlanul visszafekszik a felesége mellé, egy darabig még beszűrődik a Nyári Kölyökkel együtt távolodó tánczene, aztán csönd lesz. Az idegen és a Kölyök halkan beszélgettek, ráadásul az idegen eltakarta a vállával az ajtót, így Erzsike nem tudta kivenni tisztán az eseményeket.

– Ki volt az?

– Nyári Kölyök.

Erzsike felkönyököl, és az ura arcába néz.

– Mit akart?

– Semmit. Hívott ki a Nagy Tükörre.

– Ne menj ki. Kölyök megöl.

Az idegen elmosolyodik.

– Lehet, de egyszer úgyis találkoznom kell vele.

Erzsike belekapaszkodik a férje vállába.

– Nem kell a Tükör felé menni, gyerünk át a Kiserdőn. Öltözzünk fel gyorsan.

Magára kapja az ingét, de az idegen nem mozdul.

– Nincs értelme elfutni. A félelem menekülés közben növekszik.

Erzsike egyre kétségbeesettebben kérleli.

– Ne menj ki a Tükörre, jaj, mit csináljak, hogy ne menj ki.

Hirtelen elhatározással.

– Elutazok veled, ha nem mész ki.

Az idegen ráhajol felesége arcára, és megcsókolja. Erzsike, mintha máris megbánta volna, amit ígért, minden erejével magához szorítja a férfi fejét. Hézagos fakerítés mögött egyetlen tengelyre szerelt kerék fut végig egy öt-hat méter sugarú körpályán. A pálya fél kerék mélységig süllyesztve van, negyven-ötven centiméter távolságból mindkét oldalon bádogfal fogja körül. A kerék újra és újra végigszáguld a pályán, dübörgése felveri az éjszakai nyugalmat, de a környéken, úgy látszik, megszokták, mert egyetlen ablakban sem gyullad lámpa. A telep voltaképpen vasúti faraktár, hátul kátránnyal letakart talpfagúlák állanak, a hatalmas, mozdulatlan, sötét tömbök között még kísértetiesebben hat a csattogó kerék véget nem érő rohanása.

Az idegen és a kalauznő néznek be a fakerítés rései között, a férfi még nem látta ezt a szerkezetet.

– Mi ez?

– Sínpusztító gép, ezzel mérik a sínek kopását. Megy rajta a kerék éjjel-nappal, megállás nélkül. Egy nap alatt annyit kopik, mint a rendes sínek egy év alatt.

Az idegen eltűnődik ezen.

– Egy nap alatt egy évet kopik. Igen, így múlik el az én életem is. Ilyen gyorsan és értelmetlenül.

A kalauznő nem érti a férje szavait, annyira idegenek néki a gondolatai, hogy még kérdezni sem tud pontosan: tulajdonképpen mi baja van. Az egész, amit tehet, az, hogy hozzábújik.

Az idegen nem tudja elfordítani a tekintetét a forgó kerékről.

– Nem volt semmi, ami lelassítsa az életemet, egy percre sem tudtam megkapaszkodni semmiben.

– Sohasem?

– Soha.

A kalauznő keresgél közös emlékeik között.

– És amikor először szólítottál meg a vendéglő előtt?

Mosolyogva idézi a férfi szavait.

– „Kisasszony, ha meg akarja menteni az életemet, vigyen el magához, és főzzön nekem teát!” Akkor sem volt könnyebb?

– Nem. Az neked volt élmény, és nem nekem.

– És a Népligetre sem emlékszel?

– Mi volt ott?

– A próbavágányon nagy, ezüstszínű hálókocsik álltak. Az őr azt mondta, hogy Lengyelországnak szállítjuk, de a lengyelek nem veszik át, azért állanak itt. Te adtál az őrnek egy húszast, és egész éjszaka fönt aludtunk az egyik kocsiban.

A férfi indulattal ismételgeti.

– Nem emlékszem, értsd meg, hogy nem emlékszem.

– Mire emlékszel?

– Nincs életemnek egy napja, amit visszakívánnék.

Arca teljesen mozdulatlanná válik, hangosan beszél, de nem az asszonynak, hanem saját magának.

– Valaha könnyebbnek képzeltem az életet, és most annyi erőm sincs, hogy elviseljem.

Álmos, bekecses ember tűnik fel a kerítésen túl. Kijön a portásfülkéjéből, megcsavar egy csapot, a víz surrogva elborítja a pályát, fél kerék magasságban, a bádog oldalfalak meggátolják, hogy felül kifolyjon.

– Lehűtik a síneket – mondja a kalauznő.

A kerék zaja mérséklődik, de a robaj, ahogy hasítja a vizet, talán még elviselhetetlenebb. Az idegen merően nézi, a kalauznő a férje vállára teszi a kezét.

– És én?

– Hogyhogy te?

– Velem sem tudod elviselni az életet?

Az idegent teljesen lekötik a saját gondolatai, de azért úgy tesz, mintha mosolyogna, és megsimogatja a kalauznő arcát.

– Te megpróbáltad elviselhetővé tenni.

A kalauznő csalódott.

– Ó, csak ennyi voltam? Én több szerettem volna lenni.

Bent a fatelepen az öregember újból előjön a kuckójából, és elzárja a csapot. A víz fokozatosan lefolyik, ezzel arányosan felerősödik a kerék csattogása.

Az idegen tudja, hogy most nem célszerű az idegeskedés, mégis csak nehezen lesz úrrá magán.

– Ne kívánd, hogy bókokat mondjak.

– Régen olyan más voltál.

– Jobb, rosszabb?

– Nem tudom. Akkor is szomorú voltál, de meg tudtalak vigasztalni. Most már nem lehet.

Az idegen minden meggyőződés nélkül megcsókolja a feleségét, aztán az órájára néz.

– Indulhatunk. Két óra múlva jön vissza a gyors.

Elindulnak, a férfi visszafordul, és még egy pillantást vet az engesztelhetetlenül száguldó kerékre. Nagyot nyel.

– Lehet itt valahol sört kapni?

– Már minden bezárt. Talán a vasúti vendéglő még nyitva van.

– Még nyitva van?

Az idegen arcán feltűnik valami bujkáló öröm.

Az idegen és a kalauznő ül egymás mellett a villamoskocsin. Tulajdonképpen semmi mondanivalójuk sincs. Az idegen néha elmosolyodik, és megsimogatja Erzsike arcát. A kalauznő most meséli el, hogy mit végzett a vezetővel.

– El kell mennem a benti végállomásra, csak ott adhatom át a szolgálatot.

Az idegen nem tiltakozik.

– Jó, de én majd leszállok a vendéglőnél, iszok egy pohár sört. Ott megvárlak.

– Nemsokára ott vagyunk.

Az idegen felemelkedik, tréfásan kérdezi.

– Nem kísérsz ki?

– Dehogynem.

Az idegen elindul, a kalauznő belekarol, és kimennek a hátsó peronra. Most is nekitámasztja a kalauznő fejét az ablaküvegnek, és megcsókolja, de ezek már nem azok a szenvedélyes csókok, amiket akkor váltottak, mikor az idegen először szállt fel a villamosra. A kalauznő úgy tesz, mintha játszana, és apró cuppanásokra bontja fel a csók egységes, lendületes ívét, így rövidebb ideig tart és kevésbé intenzív. Az idegen most mintha észrevenne valamit, de közeledik a pályaudvari vendéglő, és a felismerés elenyészik. Gyanútlanul búcsúzik el.

– Szerbusz, akkor itt megvárlak.

Az idegen leszáll. A kalauznő integet utána, de a kocsi még el sem fordult, mikor már bemegy a peronról.

 

 

Ahogy a villamos eltűnt, az idegen elindul a pályaudvari vendéglő felé. Hűvös hajnali szél fúj, az idegen felgyűri kabátja gallérját.

Épp most érkezett be a fél hármas nyíregyházi személyvonat, sűrű tömeg hömpölyög ki az állomásépületből. A legtöbben kőbányaiak, hiszen épp azért nem mentek be a vonattal a Nyugati pályaudvarra, szétoszolnak, eltűnnek a térről nyíló kis utcákon, csak néhányan lépnek oda a vendéglő lehúzott rácsához, és zörgetnek rajta. Az idegen nem csatlakozik hozzájuk, nekitámaszkodik a még mindig várakozó konflis oldalának.

A zörgetésre a takarítónő arca jelenik meg a rács mögött, kiszól:

– Mi tetszik?

– Mi tetszik? Szeretnénk bemenni.

– Nem lehet, kérem, már elment a személyzet.

A késői utasok minden meggyőződés nélkül még háborognak egy darabig.

– Tízórai utazás után ne lehessen egy feketét kapni!

Egyikük felemeli a karján alvó gyereket.

– Hol vegyek most tejet neki?

A takarítónő csípőre teszi a kezét.

– És a közértbe be lehet menni zárás után?

– A közért, az más.

Senki sem magyarázza meg, hogy a közért, az miért más, persze aztán lassan elvonulnak.

Az idegen megvárja, amíg eltűnnek, csak akkor megy oda a redőnyhöz.

– Jó estét.

– Kit tetszik keresni? Már mindenki elment.

Az idegen tétovázik.

– Györgyi is?

A takarítónő közelebb jön, kutatva nézi a férfi arcát.

– Magát várja a vezetőnő?

– Azt hiszem, engem.

– Jó estét. Még itt van Györgyike.

Felhúzta a redőnyt, és beengedi az idegent. A vendéglő már teljesen be van „csomagolva”: a székek az asztalon, a kő vizesen fénylik. A takarítónő nemsokára befejezi a munkát. Széles mozdulatokkal magyaráz.

– Azt mondta, ha jön egy magas fiatalember, és őt keresi, akkor be kell engedni.

– Hol van Györgyi?

– A raktárban. Válogatja össze a szennyest.

Az idegen átmegy a kongó félhomályos helyiségen, a takarítónő tovább dolgozik.

Az idegen belép a hatalmas, teremnek is beillő raktárba. Itt is, akár az éttermi részben, már csak egyetlen állólámpa világít. Györgyi ennek a fényénél nézi át az asztalneműt, a használhatatlan abroszokat és konyharuhákat a földre dobja. Az idegen nem köszön, szótlanul nekitámaszkodik az ajtófélfának, előveszi az öngyújtóját, és játszik vele: meggyújtja, elfújja, újból meggyújtja, aztán újból elfújja. Györgyi ránéz, egy pillantással tudomásul veszi, hogy a férfi visszajött.

– Ne játssz a tűzzel, mert álmodban eloltod.

– Ma már nem alszom.

Az idegen körülnéz.

– Rólam beszéltél a takarítónőnek?

– Rólad.

– Honnan tudtad, hogy visszajövök?

– Majd megmondom.

Az idegen lassan körbesétál a raktárban. Az egyik sarokban ócska asztalok és székek vannak felhalmozva, megáll mellettük, nézegeti őket.

– Ezek a régi asztalok?

– Igen.

– Már nem használják őket?

– Néha kirakják a kerthelyiségbe.

– Melyik volt a mi asztalunk?

– Nem tudom.

Az idegen válogat az asztalok között, rámutat egy kis, kopott asztalra.

– Ezen állt a rádió. Emlékszel? A régi üzletvezető szögeket vert a kereső mellé, hogy ne lehessen fogni rajta külföldet.

– Mondtam, hogy nem emlékszem semmire.

Az idegen megütődik ezen a hangon, felnéz, de azután folytatja a keresést. Végül is megállapodik egy porral beborított asztalnál.

– Ez volt.

– Biztos?

– Biztos. Itt, a bal oldalán volt egy hosszú repedés, ahová a cédulákat dugtam be.

Megtalálja a repedést, ujjai hegyével óvatosan belenyúl, és kivesz egy tömöttre összesodort papírlapot. A papír a hosszú évek alatt megfoltosodott, át- és átjárta a por. Kibontja, bármennyire is vigyázva nyúl hozzá, a papír közben be-beszakad, a lámpához megy és elolvassa. Míg olvassa, az arcára kiül az a tehetetlen és elszánt mosoly, amit a néhány évvel ezelőtti fényképén láttunk. Összesodorja a cédulát, felkattintja az öngyújtót, és elégeti. A nő csendesen kérdezi:

– Mi volt benne?

– Üzenet a világnak ironikus hangnemben: „Huszonkét évesek vagyunk, és boldogtalanok. Ha még egy évig nem történik semmi, huszonhárom évesek leszünk és boldogtalanok.”

– És a világ nem találta meg egy asztal repedésében?

– Nem.

Györgyi visszatér a munkájához, onnan mondja csendesen maga elé.

– Lehet, hogy azért nem történt semmi azóta.

– Miért? Azelőtt történt valami?

– Igaz, azelőtt sem. A változások olyanok, mint apály és dagály egy halastóban.

Az idegen érdeklődéssel néz Györgyire.

– Pedig úgy látszott, hogy belőled lesz valami.

– Mikor látszott úgy?

– Mikor azt mondtad a szüleidnek, hogy kispolgárok, és összevesztél velük.

Györgyi elmosolyodik.

– Összevesztem, de minden reggel beadták a szobámba a reggelit az ajtó alatt, és én a harmadik napon megettem. Kakaó volt kaláccsal.

– Et resurrexit tertia die.

– Én más vallású voltam.

– És föltámadt a harmadnapon. A biblia mondja egy kispolgárról.

A takarítónő jön be, már átöltözködött utcai ruhájába.

– Végeztem, Györgyike.

– Jól van, Annus néni. A redőnyt bezárta?

– Igen, itt a kulcs. Jó éjszakát.

– Jó éjszakát.

A takarítónő elmegy az udvarra nyíló hátsó kijáraton. Csönd lesz, az idegen töri meg a csöndet.

– Most már megmondhatod.

– Mit?

– Honnan tudtad, hogy visszajövök?

– Azért annyira már ismerlek. Amíg a feleséged mellett feküdtél, többször eszedbe jutottam, mint az egész öt év alatt.

– Most veled vagyok, nem félsz, hogy őrá gondolok?

– Nem.

– Miért nem?

A nő kezében megáll az asztalterítő, csöndesen, de határozottan kimondja:

– Nem félek, mert én voltam az egyetlen, akit szeretni tudtál, a többi csak menekülés volt neked és önvédelem.

A férfira néz, aki komor, változatlan arccal figyel, elbizonytalanodik.

– Nem így volt? Most már mindegy, megmondhatod.

Az idegen lassú lépésekkel közelebb jön. Nem lehet tudni, megütni vagy átölelni készül-e a nőt? Megáll előtte, és hosszan nézi. Györgyi kétségbeesetten beszél tovább.

– És most elmehetsz újra húsz évre, száz évre, akkor is az enyém marad minden, ami szép volt benned. Senki se tudja, hogy lehettél volna valaki, hogy akartál valamit, a feleséged se, mert ő csak szeretett téged, de mi azonosak voltunk. És most verjél meg, ha akarsz.

Az idegen átfogja a nő vállát, és megcsókolja. Györgyi hozzábújik, az ujjai hegyével megsimogatja az arcát, az idegen megharapja az ujját, aztán elengedi. Györgyi felnéz a férfira.

– Amikor olvastad a cédulát, olyan volt az arcod, mint régen.

Újból megcsókolják egymást, Györgyi csók közben kigombolja az idegen ingét, és végigsimítja csupasz, szőrtelen mellét. Felsóhajt.

– Még meztelen a melled. Istenem, mint egy gyereknek.

 

 

Györgyi és az idegen egy asztal mellett ülnek, az idegen üres sörösüveget pörget meg újból és újból, a nő feltérdel egy székre és úgy nézi.

– Ide jön vissza a feleséged?

– Ide.

Az órájára néz.

– Már lassan itt kellene hogy legyen.

– Nem lenne jobb, ha most elmennél?

– De hát akkor nem találkozom vele!

– Tudom. Épp azért mondom.

Az idegen csodálkozó tekintetet vet Györgyire, aztán mintha valamit megértene, gúnyosan elmosolyodik. A nő tiltakozva emeli fel a kezét.

– Ne félj, nem akarom rád bóvlizni magamat. Hosszabb távra kibírhatatlan vagy.

– Akkor miért?

– Most még elmehetsz úgy, mintha győztél volna, de ha találkozol vele, akkor esetleg már nem.

Az idegen vállat von, és tovább pörgeti a sörösüveget.

– Mi történhet?

– Nem láttál rajta semmi olyan jelet, hogy csalódott benned?

– Nem.

– Egyetlenegyet sem?

– De most, ahogy mondod, egyre emlékszem. Ismered azt, mikor a csókokat rövid cuppanásokra osztja fel a másik?

– Így csókolt meg?

Az idegen elgondolkozik.

– Igen, így csókolt meg utoljára.

– Ez nagyon szomorú. Te is így csókoltál meg engem, mikor már untál.

– Mindegy. Szükségem van rá.

– Csak vigyázz.

Az idegen feláll.

– Eléje megyek.

– És ha villamoson jön?

– A sínek mellett megyek, majd észreveszem.

Györgyire néz és elkomolyodik.

– Az előbb elbúcsúztunk, és visszajöttem, tehát most nem búcsúzom.

– Nem búcsúzol, tehát búcsúzol. Értem. Ha majd úgy tíz-húsz év múlva erre jársz, nézz be megint.

– Jó, benézek, de miről foglak majd megismerni?

– Akkor már mindenkinek lesz helikoptere, csak én járok majd konflison. És a hajam egyre szőkébb lesz. Ha majd egész platinaszőke lesz, tűzök belé egy kék virágot.

– Az nagyon szép lesz.

– És terád majd hogyan fogok rád ismerni?

– A fiaimból álló futballcsapattal jövök, én leszek a trénerük. Keménykalap lesz rajtam.

– Majd egy jegyet leszel szíves a meccsetekre.

– Csak egy jegyet? Egyedül jössz majd ki?

– Igen, azt hiszem, egyedül.

A furcsa szópárbaj lendülete kifutott. Györgyi az órájára néz.

– Ideje elindulnod.

– Igen, ideje elindulnom.

Györgyi kinyitja az idegen előtt a vendéglő hátsó ajtaját, de ahogy kinyitotta, ijedten visszahőköl. Nyári Kölyök áll a kis belső udvaron, alakja betölti az alacsony ajtórést. Belép a raktárhelyiségbe, bezárja az ajtót, és a kulcsot zsebre vágja. Az idegen és Györgyi megdöbbenve néznek rá.

– Nem vagy valami udvarias, Neuspiller. Azt, hogy öt évet várattál, még elnézem, de miért kellett egy órát még külön? Mindegy, fő az, hogy találkoztunk.

Györgyihez:

– Valamivel meg kellene locsolni. Van még kiszolgálás?

– Nincs.

– Nekem se? Készpénzben fizetek.

Letesz az asztalra egy százast. Györgyi nem nyúl érte.

– Vedd tudomásul, hogy már zárva vagyunk.

– Most miért akarsz velem összeveszni? Tudod, mit? Ha hozol egy üveg bort, itt maradhatsz. Megéri.

Györgyi átfut az éttermi részbe, egy üveg borral és egy pohárral tér vissza.

– Miért csak egy poharat hoztál? Régen úgy volt, ha hárman találkoztunk, az egész galerinak megterítettek. Dobj fel egy terítőt, és adj még öt poharat.

Györgyi elővesz egy terítőt, betakarja vele a galeri asztalát, és hat poharat tesz rá. Kölyök sorba járja az asztalt, tölt mindegyik pohárba:

– Várjátok az éjféli gyorsot, mely soha nem áll meg számotokra Kőbánya-alsón.

Koccint a poharakkal, de nem iszik, helyről helyre jár, ahogy annak idején ültek. Koccint az első pohárral.

– Meskó, mestere a kényelemnek, neked volt önkritikád, te meghaltál. Nem érted meg, hogy beteljesüljön régi vágyad: ha majd kihullnak a fogaid, teherbe ejtesz egy fiatal nőt, aki szoptat.

A második pohár következik.

– Jellen, te azt hiszem, nem való voltál közénk, te csak hülye voltál. Gyűjtötted az ötfilléreseket, azt hitted, ha kivonod az aprópénzt a forgalomból, megbukik az állam. Most jól jön a sok aprópénz, vehetsz gumibugyit a hetedik fiadnak.

A harmadik pohárnál Kölyök meghatottan elmosolyodik.

– Schwarcz Ervin, te édes, aranyos bolond.

Idézi Schwarcz Ervin kicsit raccsoló hangját.

– „A pchobléma nem pchobléma: minden állat egyenlő, de vannak köztük egyenlőbbek is.” Téged már megvéd a pchoblémáktól a gumicella és a gumidominó.

Györgyihez.

– Vedd fel a poharat. Ha akarod.

Györgyi tétovázik, aztán koccint Nyári Kölyökkel.

– Györgyi, te voltál köztünk a legkülönb. Olyan okos voltál és tehetséges, mint a nap. Miért nem lett belőled semmi?

– Megmondom neked, Kidd: azért, mert nem is voltam olyan okos és tehetséges.

– Én annak láttalak.

– Mert te szerelmes voltál belém, Kidd, de ez most már nem számít.

– Igazad van, nem számít.

Az idegen pohara következik. Nyári Kölyök nem érinti meg, elmegy mellette, és megáll saját egykori helyén. Elmosolyodik.

– Kidd, szegény Nyári Kölyök, hát itt ülsz az asztalvégen? Majd máskor nem ugrasz be a könyveknek.

Idéz egy képzeletbeli könyvből.

– „A zseninek legalább a válla és a lába erős.” A vállad és a lábad erős volt, ezért hagytad a telepet, és más zsenik társaságát kerested. Te bizony rosszul jártál az életeddel. Idegen lettél a prolik között is meg a polgárok között is.

Körülnéz.

– Volt még valaki?

Az idegen nem tér ki a provokáció elől.

– Ha jól emlékszem, én is ide jártam.

– Te? Ja, persze, te is.

– Akkor velem is kell koccintanod. Vagy nem akarsz?

– Dehogynem.

Az idegen felveszi a poharat, és előrenyújtja koccintásra. Nyári Kölyök eltűnődik, majd borát hirtelen az idegen arcába önti. Mindketten mozdulatlanul állanak, Kölyök megfontoltan, csöndesen beszél.

– Legalább megöltél volna, mikor rám lőttél, de még ahhoz is aljas voltál. Megállt a golyó a nyakamban az idegek közt, és öt éve nem tudom becsukni a szememet. Végigcsavarogtam az éjszakákat, minden hónapban lekopott egy talp a cipőmről. Téged láttalak, Neuspiller: állsz a véres nyakam fölött, belefújsz a revolver csövébe, és nevetsz.

– Miért küldtél börtönbe?

– Mert nem érdemelted meg, hogy lássad az eget.

Kölyök előveszi a kését.

– Most állj ki.

Az idegen megtörüli az arcát.

– Nem verekszek veled, Kölyök.

– Akkor bélyeget vágok az arcodba. Itt…

Györgyire mutat.

– Előtte.

Az idegen tudja, hogy nincs kitérés. Kabátja hajtókája mögül előveszi hosszú, lapos kését, a kés alján két kimunkálás markolatul szolgál, itt fogja meg. Felsőtestével előregörnyed, a pengét messze maga elé nyújtja, olyan óvatos védekezés ez, mint mikor az ökölvívásban valaki „kettős fedezék”-be vonul. Nyári Kölyök viszont egyenesen áll, játékos cselmozdulatokat tesz a késével.

– Öregszel, Neuspiller, remeg a kezed. Tulajdonképpen valami kis fórt kellene adnom neked. Nézd, nem is védem magam.

Leereszti a kését, az idegen alulról vaktában felszúr, de Kölyök az utolsó pillanatban félrelép.

– Úgy látszik, kevés. Tudod, mit? Betakarok egy centit a pengéből.

Hüvelykujját ráfekteti a pengére, és úgy vív tovább. Az idegen kitámad, közel kerülnek egymáshoz, a kés nekifeszül a késnek, Kölyök bólint.

– Kész vagy, Neuspiller, nincs karod, életedben nem raktál ki egy vagont.

És egy hirtelen mozdulattal kiüti az idegen kezéből a kést, még a levegőben belerúg úgy, hogy a penge oldalt repül. Odalép közvetlenül az idegen mellé, és nekiérteti a kabátjának a kést.

– Meghalsz, Neuspiller. Nagy jót teszek a világgal.

Györgyi felsikolt, az idegen lehunyja a szemét, arcára kiül a rettegés. Kölyök leengedi a kést.

– Elmehetsz, csak az arcodat akartam látni, milyen ilyenkor. Most már erre fogok emlékezni, és nem arra, hogy állsz fölöttem és nevetsz.

Elrakja a kését.

– És ki tudja, most már talán alszom is majd.

Előveszi a kulcsot, és kinyitja az ajtót. Elmegy, közben bekapcsolja a táskarádiót, dünnyög maga elé.

– Kalipszó, szi, kalipszó szi, kalipszó szicsiliánó.

Az ajtó nyitva marad mögötte. Az idegen még áll néhány pillanatig a falhoz támaszkodva, majd ő is elmegy, tehetetlenül, leengedett kezekkel, mintha minden élet kiszállt volna belőle.

Reggel van, a vendéglő már bezárt, a konflis könnyű kocogással viszi Györgyit hazafelé. Az úton jobbról és balról munkába tartó csoportok néznek csodálkozva utána.

A konflis hamarosan letér a beton műútról, macskaköves külvárosi utakon fut tovább raktári és gyári telepek között. Györgyi feje követi a kocsi rázkódásának ütemét, nem alszik, nem is álmos, rágyújt, és nézi az elmaradó kerítéseket. Egy fakerítésnél hirtelen előreszól a kocsisnak.

– Álljon meg, Jablonszky bácsi!

A kocsis visszafogja a lovakat, Györgyi kiszáll. A vasúti fatelep kerítése ez, ahol a sínpusztító kerék jár körbe, az idegen ott áll, és merev tekintettel néz be az alacsony ajtó fölött, szemei feszülten követik a kerék mozgását. Mikor a nő hozzáér a vállához, alig-alig rezzen meg. Visszafordul.

– Á, te vagy az? Még csak most mész haza?

– Mi történt veled?

– Igazad volt.

Györgyi próbálja feleleveníteni beszélgetéseik régi stílusát.

– Igazam volt, mint mindig.

Az idegen nem veszi észre a tréfálkozási szándékot, bólint.

– Igazad volt, mint mindig. Erzsike elment Matisszal.

– Ki az a Matisz?

– Nem tudom, és nem is érdekel.

Az idegen morfondírozik.

– Azt mondta nekem: „Szeretlek, de ő más.” „Szeretlek, de ő más.” Ezt a mondatot ki lehet mondani!

– Már akkor nem hittél az egészben, mikor elkezdted.

– Akkor szerinted miért mentem bele?

– Ez furcsa dolog. El lehet viselni azt, hogy a jelen reménytelen, azt is, ha a jövő, de hogy az emlékek is reménytelenek, azt te sem tudtad elhinni. Megpróbáltál feltámasztani valamit, és az nem volt hajlandó feltámadni.

– Még harmadnapra sem.

– Most mihez kezdesz?

– Nem tudom.

– Gyere el hozzám.

– Nem megyek.

Az idegen visszafordul a telep felé, tovább nézi a csattogó, körbeszáguldó kereket, Györgyi nekidől a férfi hátának.

– El fogsz menni innen, és soha többé nem térsz vissza. El fogod felejteni ezt a várost, ahol születtél, és el fogod felejteni azokat, akik között éltél.

Az idegen arca nem mozdul, Györgyi hozzáteszi.

– És el fogod felejteni ezt az éjszakát.

– Évek, hosszú évek fognak elmúlni, és én még mindig emlékezni fogok erre az éjszakára. Ó, bár el tudnám felejteni, de érzem, hogy végig fog kísérni egész életemen, minden fontos döntés előtt átfut rajtam, és ott fog lebegni minden szerelmem fölött. Nem tudom, érdemes-e, nem tudom…

Györgyi riadtan néz rá.

– Mit érdemes?

– Semmit. Szeretném, ha elmennél.

Györgyi fél magára hagyni az idegent.

– Hadd maradjak itt veled.

– Ne félj, nemsokára megyek vissza az állomásra, csak szeretnék egy kicsit magamban maradni.

– Majd én elviszlek az állomásig.

– Nem kell, elsétálok. Olyan szép a reggel.

– Ittál, részeg vagy. Gyere el hozzám, főzök neked egy teát.

Az idegen erélyesen letorkolja.

– Mondtam, hogy szeretnék egyedül maradni.

Györgyi nem ellenkezik tovább, kezet nyújt.

– Isten veled. Ma már hányadszor búcsúzunk?

– Nem tudom.

– Lehet, hogy nem utoljára?

– Lehet.

– Írd fel a címemet, hátha meggondolod magad, és csak később indulsz.

– Jó, felírom.

Az idegen felírja a címet, Györgyi megcsókolja, és beszáll a konflisba. Ahogy a kocsi eltűnik a fordulóban, a férfi eltépi a cédulát, és szétszórja a foszlányokat.

Hirtelen ötlettel lenyomja a fatelep kapujának kilincsét, nincs kulcsra zárva, az idegen kissé ingadozó léptekkel bemegy a telepre. Az udvaron senki sem jár rajta kívül, a nap pont a szemébe süt, megáll és nyújtózkodik. Közelebb lép a kerékhez, lerakja a bőröndjeit, leveti a kabátját, aztán egy nagy ugrással középre vágódik, és kezdi átugrálni a kerék újból és újból visszatérő körben forgó tengelyét, valahogy úgy, mint a gyerekek az ugrálókötelet.

A talpak dobbanására kinéz az éjjeliőr, rémülten kiált be neki.

– Agyonüti magát, feküdjön le.

Az idegen nem válaszol, az őr kétségbeesetten rohan a fékező berendezéshez, hogy megállítsa a kereket, de hiába próbálja meghúzni a foggantyút, az mozdíthatatlanul be van rozsdásodva. Odafut a kerékhez, felváltva kiabál segítségért, és könyörög az idegennek.

– Segítség! Ide! Ide! Jöjjön ki, feküdjön le a földre! Segítség! Jöjjön ki!

Az idegen nem fekszik le a földre, hanem mint egy részeg hal, testével rángó ívet formálva, újból és újból felküldi magát a levegőbe, mely a napsütéstől valószínűtlenül tiszta mögötte. Az őr, aki most már tudja, hogy a végzet itt kikerülhetetlen, megdöbbenve és letörten bámulja.

Petróleumfáklya

Vacsora után kimentem a gátra. A víz feljött egészen a falu széléig, a nyáron harmincméteres, átlábolható Berettyó-csatorna most olyan széles, mint a Balaton Tihanynál. Elöntötte az árteret, elborította a nagy őszibúza-táblákat, csak a kutak gémei emelkednek ki, és az egykori bolgárkertészet közepén áll még egy kis fehér ház, de a hullámok nekicsapódnak, messziről is hallani, hogy potyog le a vakolata nagy darabokban. A víz homályosan fénylik, már lement a nap, de még minden felismerhető, de már bizonytalan, olyan, mint öt perccel a teremtés kezdete előtt, mikor az Isten még nem választotta el a világosságot a sötétségtől.

Elindulok kifelé a gáton, a ruganyos, döngölt agyag átveszi a hullámok ritmusát, még a cipőtalpamon keresztül is érzem a finom remegést, jólesik menni rajta. Néha visszanézek: a kis, fehér ház lassan elmaradozik, megfordul a fejemben, hogy majd még vissza is kell jönnöm ezen az úton.

Már majdnem egészen besötétedett, mikor egy kanyar után, a távolban, földbe szúrt petróleumfáklyát látok meg, lángja az üvegkeretben is ide-oda hajlik, a mögötte álló szivattyútelep körvonalai alig kivehetőek. A fáklya fényében magas és vállas, ötven év körüli férfi kotorja hosszú nyelű csáklyájával a telephez vezető csatorna medrét. Szürke cejg munkásnadrágot visel, gumicsizmájába tűrve, ingét a leereszkedő hűvösségben is magasan felcsavarta a karján. Megállok fölötte a csatorna partján.

– Jó estét.

– Jó estét.

Most érzem meg, hogy elfáradtam, próbálok nekitámaszkodni a petróleumfáklyának. A földbe szúrt nyél nem bírja el a súlyomat, meginog, úgy, ahogy tudom, visszanyomom a földbe. Leülök. A férfi, talán gátőr lehet, talán gépkezelő, nem néz fel rám, csáklyája újból és újból megcsobban a vízben.

– Ráférne már egy mélyebb kotrás is. Kétoldalt kiárad, eltömte a szikes anyag, a feketehínár meg a habarcs.

Mikor befejezte a munkát, feljön, vizes tenyere helyett a csuklóját nyújtja. Kiáll a zsebemből egy újság sarka, a gépkezelő (már csak maradjon gépkezelő) rám néz.

– Milyen lapja van?

– Sport.

– Hogy végzett a Vasas az Ózddal? Kezdtem hallgatni, de 1:0-nál bedöglött a telep.

– Győzött. Megnyerte a bajnokságot.

Komor, barna arca most boldog.

– A Vasas legyőzhetetlen, mióta visszament Angyalföldre.

Még mindig az újságot nézi, feléje nyújtom.

– Magának adhatom.

– Magának nem kell?

– Már kiolvastam.

Óvatosan, csak az ujjai hegyével fogja meg a papírt.

– Egy hónapig nem lesznek üresek az esték.

– Egy hónapig?

– Maga még nem tudhatja, hányszor el lehet olvasni egy újságot. Hűvösödik, nem jön be?

– Csak egy percre. Indulnom kell visszafelé.

A gépkezelő kiveszi a petróleumlámpát a fáklya üvegkeretéből, és előremegy vele. Csak belülről látom, hogy milyen kicsi ez a szivattyútelep, nyolc-tíz hasonló kitelne a hatalmas hosszúfoki állomásból, mely másodpercenként huszonöt köbméter vizet emel át a Körösbe. Gépei is régiek, kibetűzöm rajtuk a márkát: Schick és Danubius, a tisztaság tökéletes, a dugattyúk alatt tepsik fogják fel a lecsurgó, kék olajat. Most alacsony a vízállás, nem működnek a gépek, olyan csend van, hogy önkéntelenül is dideregni kezdek.

A gépkezelő egy kis, betonozott padlójú oldalkamrában lakik, de még ez a helyiség is tágnak tűnik, olyan kevés holmit tart benne, egy ágy, egy asztal, két szék, az asztalon bedöglött telepes rádió, rajta egy negyven év körüli asszony képe. Civil ruhája falba vert szegen lóg, a szegre csomagolópapírt akasztott, hogy megvédje a szövetet a nedvességtől és a festéktől. Az asztalfiókból kendőbe csavart kenyeret vesz elő, széles, paprikás szalámival együtt elém teszi:

– Maga nem eszik?

– Ha lemegy a nap, én már nem tudok enni.

Ki- és bekapcsolja a néma rádiót. Állammal intek az asszony fényképe felé.

– A felesége?

– Az.

– Ő is itt lakik?

– Nem, Pesten.

– Hét végén persze haza szokott menni hozzá?

– Két éve nem jártam otthon.

Abbahagyom az evést.

– Elváltak?

– Nem váltunk el. Csak így jobb.

– Miért jobb?

Elhúzza a száját.

– Nézze, ha akarja, elmondhatom. Nekem mindegy. Csak maga fogja megbánni. Úgy van ez, mint ahogy olvastam régen, ha az egyik indiánt megmarta a kígyó, és a másik kiszívta belőle a mérget, a méreg a másiknak a testében keringett tovább. Ilyen az is, ha az ember meghallgatja a bajait valakinek.

Nézi a petróleumlámpa lángjának szegélyét, amely olyan fehéren világít, mint a forró ezüstpapír.

– Mit is mondhatok a feleségemről? Már a felszabadulás előtt is dolgoztam a munkásmozgalomban, nem kell magyaráznom, el tudja képzelni anélkül is, hogy mennyit szenvedett mellettem egy asszony. Néha nem is értettem, miért tart ki mellettem, kaphatott volna különb férfit is. Igaz, csak cselédlány volt, de alig ismertem olyan asszonyt, aki úgy adott volna magára, mint ő. A bőre olyan tiszta volt, hogy átlátszott rajta a vér futása. Ma már tudom, hogy éppen azért szeretett, mert kommunista voltam. Nem olvasta Marxot – én se nagyon –, de a legrendesebb nők fel akarnak nézni az emberre, akivel élnek, és a meggyőződés felemel.

Hányszor elveszítette a helyét miattam, pedig mindig ott maradhatott volna, ha elválik tőlem, de amikor kiszabadultam, ő mégis ott várt engem a gyűjtő előtt. Egy kosarat tartott a karján, abban elfért az összes megmaradt holmink: a tányérok, a kanalak és a sötét öltönyöm. Azt is meg kell mondanom, hogy nem mindig bántam vele úgy, ahogy megérdemelte. Feketelistára kerültem, hónapokig luftoltam, ilyenkor szinte bent laktam a kocsmában. Ha elfogyott a pénzem, elküldtem egy gyereket a Zsófihoz, mindig adott néhány pengőt. Persze, ami a kocsmai élettel vele jár, gyakran hozzám csapódott egy-két nő is, Zsófi haragudott ezért.

Tulajdonképpen nem ezek a dolgok fájtak neki a legjobban; még az sem, hogy évekig egy kis spájzban laktunk, ahol egész éjszaka égetnünk kellett a villanyt, mert ha leoltottuk, előjöttek a svábbogarak a repedésekből, az bántotta a leginkább, hogy ilyen életkörülmények között nem lehetett gyerekünk.

Hányszor kivirágzott, hányszor megteltek a mellei, olyan lett a bőre, mint a halovány gyöngyház, de sohasem tarthattuk meg a gyereket. Néha még arra sem jutott pénzünk, hogy kórházba vigyem, orvos keze alá, telepi öregasszonyok hajtották el hagyma zöld csíráival, jóddal, teli lavór vizet raktak a fal mellé, és beleugratták, hátha az ijedtség és a forró víz együtt majd használ. Használt is mindig. Aztán negyvenegyben elvittek katonának, nem jöttem haza csak a háború után.

A feleségem is belépett a pártba, együtt dolgoztunk, együtt jártunk le a falura segíteni a parasztoknak, és persze agitálni. Én is faluról kerültem fel (itt születtem, Békéscsaba mellett, úgy hívják azt a részt, hogy Jamina), de mégis mindig elcsodálkoztam, mennyivel könnyebben talál rá megfelelő hangra a parasztokkal, mint például én.

Mikor 1949-ben kiemeltek engem, őt is hivatali állásba akarták tenni, de nem ment, azt mondta, mindenki azt hinné róla, hogy karriervágyból csinálta az egészet. Cselédkedni nem akart tovább, azokban az években nem is nagyon lett volna hol, kitanult előfonónak, pedig akkor már közelebb járt a negyvenhez, mint a harminchoz. Én a régi szakmámban, egy öntödében lettem főművezető, mind a ketten elég jól kerestünk, természetesen szerettünk volna gyereket.

Teltek, múltak az évek, de nem sikerült. Zsófi sorra járta az orvosokat, injekciókat kapott, masszázst és erősítőket, nyáron fürdőbe küldték, de minden hiába. Végül az egyik orvos megmagyarázta neki, hogy a szakszerűtlenül végrehajtott elvetélések tönkretették a méhét.

Zsófi nem sírt, csak a munkából aztán mindig egyenesen hazajött, és a lakásban minden asztalt, fotelt, vitrint telehorgolt terítővel. Néha én is hazamentem korábban, hogy elüldögéljek a feleségem mellett – beszélni nem tudtunk miről –, de máskor nem bírtam rászánni magam, végigcsavarogtam az estét. Zsófi nem szólt érte, nem is várt meg – tudta, ilyenkor már nem akarok találkozni vele –, kikészítette a gázrezsóra a vacsorámat, csak épp meg kellett gyújtani alatta a lángot. A lábasnak nekitámasztott egy cédulát, hol találok gyümölcsöt és savanyúságot, eleinte még írt néhány sort a cédula aljára, talán, hogy menjek be hozzá, vagy beszélni akart valamit, de rögtön, ahogy leírta, vastagon áthúzta, nem tudtam elolvasni belőle egy szót sem, reggel pedig, ha megkérdeztem, mit írt, nem felelt rá. Aztán ezek az áthúzott üzenetek is elmaradtak.

Szokásommá vált, mielőtt felszálltam volna a trolibuszra, megittam egy féldecit, hogy könnyebben elaludjak. A városligeti fordulónál, nem messze a megállótól, egy árusítóbódé késő éjszakáig nyitva tartott, nem szerettem kocsmába beállni, inkább elsétáltam idáig. Egy öregember demizsonból parasztpálinkát mért. Furcsa öregember volt – azt mesélték, mint altiszt szolgált a régi hadseregben, folyton hangosan káromkodott, de ő azt hitte, csak magában beszél, nem hallja senki. Egy mondása még gyakran az eszembe jut: „Csak addig érdemes élni, amíg az ember meg tud állni lábujjhegyen!”

Egy este az öregember eltűnt a bódéból – lehet, hogy többé nem tudott lábujjhegyre állni –, egy fiatal lány került a helyébe. Mély torokhangon énekelt, ha megfordult, a csuklóján csörögtek a karperecek. Táskarádiót hozott magával, és egy kisgyerek fényképét. A harmadik vagy negyedik este megkérdeztem tőle: ki ez a gyerek. Azt mondta, az öccse. Egy hét múlva bevallotta, hogy a fia.

Megvártam, amíg végez, segítettem neki felrakni a rácsokat, és hazakísértem. A kapu előtt azt mondja: ha nem értem félre a meghívást, felmehetek hozzá. A házat, melyben lakott, szállodából alakították át, a lakások egy szobából álltak, meghagytak benne minden régi szállodai felszerelést: tükröket, gyertyaformájú falikart, csempéket. Még a háború előtt jártam néha afféle szállodákban, azokhoz hasonlított. Amit a lány vagy asszony – hogy mondjam – hozott magával, az sem volt sokkal különb: ócska bútorok, két fotel, ha leült rájuk az ember, szállt fel a por belőlük, színehagyott, kinyúlt kardigánok és egy szaxofon. Kérdeztem: ez minek? Szerelmes volt a Budapest Hotel grilljének szaxofonistájába, bár az tudni se akart róla, minden szabadnapján beült a grillbe, és nézte a zenészt. Azt hitte, ha megtanul szaxofonozni, közelebb kerül hozzá.

Miért maradtam ott mégis ezen az éjszakán, és még sok más éjszakán ezentúl is? Azt hiszem, azért, mert a szoba egyik sarkában ott álltak a kisfiának a játékai, és én valójában soha nem tudtam beletörődni abba, hogy nem lehet gyerekem. Sokat kínlódtam azokban a hónapokban. Próbáltam alkalmazkodni a lányhoz, vagy talán a lány korához: méret utáni ingeket rendeltem, másképp fésültem a hajam, mégis azok a húsz-huszonöt éves fiúk, akik esténként mindig ott lebzseltek a városligeti bódénál, összesúgtak és nevettek a hátam mögött. Tudtam, nincs miért tiltakoznom, a fiamnak kellene járni ezzel a lánnyal. Ha volna fiam.

Amikor teherbe esett, odaálltam Zsófi elé, és kértem, hogy váljunk el, mert szeretném elvenni feleségül a gyerek anyját. Zsófi beleegyezett, csak arra kért, menjünk el egy jó orvoshoz, és még egyszer vizsgáltassuk meg magunkat: teljes lehetetlenség-e, hogy gyereket szüljön még valaha?

El is mentünk, kiderült, hogy Zsófinak nem lehet gyereke, de nekem sem. Ugyanis még a második világháborúban trippert kaptam, kikezeltek belőle, de a betegség azzal járt – én magam sem tudtam erről –, hogy elveszítettem a megtermékenyítő képességemet. A szaxofonos lányt más ejtette teherbe, talán a szaxofonista, talán azok közül valaki, akik a bódé körül ácsorogtak, talán más.

 

 

Már feljött a hold a vizek fölé, egy darab száraz kenyérhéjat török mind apróbbra.

– Ide miért jött le?

– Nem bírtam ki Pesten. Már az is fájt, ha egy idegen ember belenézett az arcomba. Egy barátom elintézte, hogy lejöhessek ide, ahol legalább itthon vagyok, ismerek minden földtúrást, és végzek valami hasznos munkát. Mert nagy megnyugvás a bajban, ha azért nem vész el a helyünk az emberek között.

– Mikor a legnehezebb?

– Télen. Így nyár felé már könnyebb, rövidülnek az esték.

– És a felesége?

– Rá sokat gondolok. Tudom, hogy mindvégig többet szenvedett, mint én, néha szeretnék egy vigasztaló levelet írni neki, de nem mozdul rá a kezem.

– Most húsvétkor sem megy el hozzá?

– Nem. Jövőre talán. Jövőre majd egyszer elmegyek hozzá. Most még nem lehet.

Hogy ne kelljen többet mondania, kibontja a Sportot, és közelebb csúsztatja a petróleumlámpához. Félhangosan mormol maga elé:

– Vasas–Ózd négy null. Béke utca, tizennégyezer néző.

Felnéz.

– Tizennégyezer ember. Sokan voltak.

– Az állóhely teli volt.

– Én is oda szoktam járni.

– Jó éjszakát.

– Jó éjszakát.

Hűvös szél indul, mozgásba hozza az eltömődött csatorna vizét, új és új hullámokat vág neki a zsilip rozsdálló elzáró rácsának.

Tolvaj Ferdinánd