Ahogy az autóbusz beépültebb környékre ért, Futó az ablakon túl egyre gyakrabban látott demizsonokat és merev csuklóval süteményt cipelő párokat, rajtuk kívül csak néhány korai részeg és hátul összekulcsolt kezű rendőr járt az utcán. Az ablak gumiszigetelésének résein bevágott a szél, a Moszkva térnél Futó vörös, könnyező szemmel és meggémberedve szállt ki a buszból; hogy átmelegedjen, futott a „La Paloma” eszpresszóig, valahányszor cipősarka a kövezethez koccant, egész teste belerázkódott.

Még a presszóban sem kezdődött meg a szilveszteri forgalom, de a néhány elfoglalt asztalnál már vermutos- és habzóboros üvegeket nyitottak. Az egyik asztalnál ott állt Mari, a vendégek az ő poharába is töltöttek, éppen ivott, kezét kissé felemelve jelezte Futónak, hogy üljön le.

Futó az üvegezett kályha mellé húzódott, helyéről egy pillantást vetett Marira, aki különben is neki hátat fordítva támaszkodott rá a vendégek asztalának sarkára, de így is látszott, hogy a nő az utóbbi hónapokban erősen elhízott. Testsúlyát két kezére helyezve, előrehajló háta és dereka megfeszült, de ha megrázta magát, hátán és derekán mégis kidomborodó húspárnák rezzentek meg.

– Az összes szerelmem a nyakamra hízik – mormogta magában Futó, aztán nem törődött tovább Marival, kezeit kiterjesztette a forró, világító üveglapok fölé.

Ahogy teste átmelegedett, úgy váltak egyre oldottabbá gondolatai is, utolsó megfigyelését variálva eltűnődött: mikor és hogyan unta meg régi szerelmeit, egy laza tollú dunyhára gondolt, melyen első szerelmével ölelkezett, keze a nő felpuhuló húsát egyre hasonlóbbnak érezte a dunyhához, aztán gondolatai kikapcsolódtak, hüvelykujja bütykeivel ajkának bőrén keresztül a foghúsát masszírozta, ínye gyakran vérzett a sorvadástól, a fogorvos ezt a masszázst ajánlotta.

Arra rezzent fel, hogy valaki figyeli, abbahagyta a masszírozást, tenyerébe takarta arcát, és ujjainak fedezete mögött lassan, mintha huszonegyesben kapott kártyát fedne fel fokról fokra, jobbra fordult; a kis benyílóban elhelyezett asztalnál most is ott ült a szemüveges, fiatal lány.

Futó és a pincérnő viszonya már több mint egy éve tartott, Futó ismerte az összes visszatérő vendéget, de erre a lányra az első időkből nem emlékezett. Csak úgy három-négy hónapja tűnt fel neki, hogy a lány modern, de keskeny arcához előnytelen, széles keretű szemüveget visel, azóta figyelte.

A lány szinte minden este bejött, mindig Futó megszokott helyével szemközt, a benyílóban telepedett le, ha ezt az asztalt más foglalta el, a pultnál megivott egy feketét, és kivárta, amíg felszabadul a számára. Kialakult formák között foglalta el a helyét, mikor leült, kezével mindig hátranyúlt először, felmérte a távolságot az ablaküvegig, valószínűleg félt, hogy ha fejét hirtelen hátrarántja, betöri, csak azután nyitotta ki a táskáját. Nagyalakú, de nem spiráldrótba foglalt füzeteket emelt ki, melyeket Ápisz-boltokban már alig árusítottak, Futó messziről is felismerte, hogy régi honvédelmi jegyzetfüzetek, melyeket a főiskolások az ötvenes évek elején a tanrendszerű katonai foglalkozásokra kaptak. Az iskolai év befejeztével pedig kitépték belőle a teleírt lapokat, és vegyes füzetnek használták. Futó emlékezett rá, hogy például egykori barátja: Alaxai Pál ezekbe rótta feljegyzéseit és novellakísérleteit. Bár azokban az években az egyetemista lányok is hallgattak honvédelmi ismereteket, ez a lány nem látszott többnek huszonhárom-huszonnégy évesnél, ilyen módon nem juthatott a füzetekhez, valaki adta neki.

Futó most se tudta megállapítani, hogy a füzetek üresek-e, mert a lány nem nyitotta fel a fedelüket, szürke-fekete sálát magasra, egész a szája széléig feltekerve egy könyvet olvasott. Egy idő után abbahagyta az olvasást, és mereven figyelte Futót, ez különben minden este így történt. A férfi nem értette, mit akar tőle, néha kérdően visszanézett rá, de ilyenkor a lány elfordította a tekintetét, mint ahogy az időnkénti véletlen összetalálkozásokat a presszó ajtajában sem használta fel arra, hogy megszólítsa Futót.

Egy tálca koppant meg az asztalon, Mari hozta meg a szokott konyakot, folytatva azt a mozdulatot, mellyel letette a tálcát, előrehajolt, és megcsókolta Futót:

– Boldog új évet.

Közvetlen közelről Mari arcát még teltebbnek találta, különösen az alsó ajkától az álláig tartó vonal tűnt túlságosan rövidnek, behízottnak az arc egészéhez viszonyítva.

– Neked is. Mi van? Le tudsz lépni hamarabb?

– Nem lehet, a váltótársamat kértem, hogy helyettesítsen, de nem jön be.

– És mást nem kérhetsz meg?

– Kit?

A szemüveges lány felállt a benyílóban, úgy látszik, már a rendelésnél fizethetett, mert most nem hívta Marit, elrakta a nagyalakú, régi füzeteket, karjára húzta kockás, nagy sporttáskájának füleit, és szó nélkül kiment az eszpresszóból. Futó utánanézett, csak akkor fordult vissza, mikor az ajtó becsukódott a lány mögött.

– Szóval nem jössz. A jegy?

– Odaadtam Terinek a pénztárban, eladta. Kell a pénz?

– Vegyél rajta piát és kekszet. Lassan mennem is kell.

– Még ráérsz.

– Hét óra elmúlt, fél nyolcnál tovább biztos nem vár az autóbusz. Hívass egy taxit.

– Csúcsforgalom van, nem fogsz kapni.

– Akkor pláne indulnom kell.

Futó felkelt, begombolkozott. Mari elkísérte a két asztalsor közé fektetett, piros szőnyegen, a kisujjába kapaszkodott. Még egy évvel ezelőtt Futó szerette riportra indulás előtt ezt a néhány lépésnyi búcsúsétát, gyerekkori teljesületlen ábrándját élte ki benne, meccsre induló futballisták váltak el így az öltöző előtt a hozzájuk tartozó nőktől, ma már erőltetettnek érezte ezt a szokást, mint ahogy előre unta azt a lihegést is, mellyel Mari a kettős ajtó között majd bevonja a kis raktárba, és átöleli.

– Mikor jössz haza? – kérdezte a lány.

– Másodikán reggel, rajta volt a jegyen.

– Nem fogok elaludni addig.

– Miért ne aludnál?

– Nem fogok aludni addig. Éjfélkor rám gondolsz?

– Persze hogy rád gondolok.

Kiléptek a kis előtérbe. Mari becsukta maguk után a belső ajtót, kapkodva leszedte a lakatot a raktárról, és behúzta Futót magával. Álltak és ölelkeztek a három megrakott polc között, a szűk helyen Mari lihegése felerősödve hallatszott. Futó tudta, hogy nem térhet ki a szokás alól: pulóverén keresztül megfogta a mellét, akkor a nő teljes súlyával nekidőlt, meg kellett feszíteni a térdeit, különben hanyatt esett volna, a polcon felhalmozott cigarettásdobozok közé.

Negyed nyolc után néhány perccel ért át a József nádor térre, a szobor mögötti parkolóhelyen még három szilveszteri különautóbusz várakozott, a középsőn kézírásos, nagy tábla lógott: „Út az ismeretlenbe”. Futó felmutatta jegyét a kísérőnőnek, és beszállt.

Az üléseket jórészt már elfoglalták, csak a második sorban a Futó által váltott két hely maradt szabadon, ha csomagot hozott volna magával, már aligha tudta volna betenni az ülés fölötti, zsúfolt tartóhálóba, a bőröndök és sporttáskák közé.

Először belülről, az ablak mellé ült, de eszébe jutott, hogy ezt a helyet Marinak adta, nem akart vitát azzal, aki a jegyet megvette a lánytól, inkább átcsúszott a külső ülésre. Ezt az engedményt megtette, egyébként nem akart törődni az illetővel.

Az ülés alatt már működött a fűtőtest, a meleg átjárta Futó bokáit, kigombolta a kabátját, és hanyatt dőlt, becsukta a szemét. Két évvel ezelőtt, ha ugyanerre a riportra küldték volna, nem mulasztja el, hogy az indulás előtti percekben még beszéljen néhány utassal, „sztori”-t keressen, miért töltik a szilvesztert az otthonuktól távol és ismeretlen emberek között – most nem is gondolt erre. Tudta: szokatlan kockázású olasz kabátja, emelt sarkú cipője és fölényes beszédstílusa, mely az újságnál és régebben a filmgyárban szinte munkaeszköznek számított, nem alkalmas arra, hogy felkeltse maga iránt az emberek rokonszenvét, de valójában Futót nem is érdekelték az útitársai. Számára már elmúlt az az idő, mikor egy-két idegen környezetben töltött nap, néhány beszélgetés még változtathatott gondolatainak egész anyagán. Most is néhány kész – hallott vagy kitalált – történetet hozott magával, melyekből felépítheti egy körülbelül hét gépelt oldalra terjedő riport vázát, csak néhány hitelesítő párbeszédet, viselkedésbeli jellemző furcsaságot akart megfigyelni.

Hallotta, hogy a jobbról, majd a balról álló autóbusz is elmegy, utolsónak maradtak, élvezte ezt a néhány, minden munkától és felelősségtől mentes percet, mely még elválasztja az indulástól, örült, hogy kilépve minden kapcsolatából, elhagyhatja a várost, bármilyen úticélt is rejt a vezetőnél levő, egyelőre még leragasztott boríték. Jelentéktelennek és távolinak tűnt az új év második napja, mikor az autóbusz majd újra megáll a lánccal körülvett szobor háta mögött, és szembe kell néznie helyzetével, melyet ezen a szilveszteren nagyobb összevisszaságban hagyott hátra, mint eddig bármikor.

Inkább csak szórakozásból, gondolatban végigfutott az „Út az ismeretlenbe” kirándulásokkal kapcsolatos történetein. Azt találta a legjobbnak, mikor valaki Győrben jelentkezett erre az útra, feljött Pestre, beült a buszba, és csak akkor döbbent meg, mikor a busz a győri Nádorvárosban, a kirándulás végcéljánál állt meg vele. Futó nem félt ettől, bár már bejárta az országot, mégsem tudott egyetlen városról vagy faluról sem, ahová nem idegenként érkezhetett volna meg.

Hirtelen egy táska csapódott puhán az ülés oldalához, és egy női hang megkérdezte:

– Szabad?

Futó felnézett: a szemüveges lány állt előtte, aki a „La Palomá”-ban, vele szemközt, a benyílóban szokott ülni. Zavartan kilépett az ülések közti keskeny farácsra, és utat engedett. Visszaült, elhelyezkedett, az autóbusz már elindult, sőt kikanyarodott a Szabadság-hídra vezető útra, mikor Futó végre felfogta, hogy a lány vette meg az eszpresszó pénztárosnőjétől Mari jegyét, és szomszédja lesz a kirándulás két napján.

Mintha az ablakon akarna kinézni, a lány felé fordult, de annak az arcáról semmit sem tudott leolvasni, táskáját lábai közé fogva leengedte a padlóra, és mereven figyelte a sofőr hátát.

– Nem zavarja a táska? Be lehetne szorítani a csomagtartóba.

– Köszönöm, elfér itt is.

Futó a kezét nyújtotta:

– Azt hiszem, most már illik bemutatkozni: Futó Gábor.

– Maár Margit. Én különben már ismerem magát.

– A „La Palomá”-ból?

– Nemcsak onnan. Olvastam a maga első könyvét: az „Árnyék az égen”-t, és a presszóba is csak azért jártam, mert kíváncsi voltam arra az emberre, aki írta.

Futó alig tudta elrejteni csalódottságát. Sikerei nem egy nőt vonzottak hozzá, akiket minden különösebb fáradság nélkül megkapott, bár nem becsülte le ezeket az ügyeket, ettől a nőtől feszültséget keltő megjelenése és a féléves néma párbeszéd után többet várt, mint hogy egyszerű, irodalomkedvelő kékharisnya legyen. De belátta, hogy mostani helyzetében nincs miért lenéznie ezt a felmerülő esélyt, ha csak egyetlen jó órával jár, már megérte, beletörődött a lány által kínált témába.

– Maga csakugyan olvasta az „Árnyék az égen”-t?

– Miért hazudnék?

– És hogy tetszett?

– Ez a legjobb könyve.

– Mások is azt mondják, de én nem hiszem. Általában csak azért mondják, hogy tetszett az első könyvem, hogy ne tűnjenek elfogultaknak, mikor a későbbieket szidják. Ez ugyanaz, mint mikor a fát olyan baltával vágják, aminek a nyelét a fa ágából faragták.

– A szakmabeliek lehet, hogy rosszindulatúak, de az olvasóknak, a közönségnek mi oka volna rá?

– Ennek is megvan a maga logikája. Tudja, az emberek nagyon szeretnek hinni valakiben, valamit várni tőle, ennél csak egy dolgot szeretnek jobban: csalódni benne. Mikor ezt a könyvet írtam, az első szakaszban tartottam, írhattam volna bármit, mindenre azt mondták volna, hogy remekmű, most, a második szakaszban írhatnék bármit, azt mondanák, nem az igazi, behajtják rajtam saját túlzott illúzióik költségeit. És ezt a sorsot senki sem kerülheti el.

– És mi lesz a harmadik fokozat?

– Nincs harmadik fokozat. Ha nem tudná, abbahagytam, újságíró vagyok. Most is riportra jöttem.

Hátulról előreadták az aláírt úti elismervényeket, Futó hozzátette a magáét és Margitét, majd felkelt, átnyújtotta az egész köteget a kísérőnőnek.

– És maga hol dolgozik?

– Az idegen nyelvű antikváriumban vagyok eladó.

– Hány nyelvet tud?

– Négyet, de sajnos, csupa olyat, amit mindenki tud, többre mennék egy kis nyelvvel, például a dánnal.

– Mostanában pedig mindenki inkább nagyobb nyelvet szeretne.

A lány udvariasan elmosolyodott, de tekintete a szemüveg mögött mereven figyelő maradt.

A kísérőnő közben rendezte az elismervényeket, bekapcsolta a mikrofont, próbaképpen lassan számolt ötig, üdvözölte az utasokat, bejelentette, hogy a szilveszter estét Veszprém fölött, egy turistaházban töltik majd, csak néhány szóval ismertette az útvonal mellett elterülő nevezetességeket, melyekből a köd miatt különben sem lehetett látni semmit, aztán dolgát elvégezve zenét keresett az autórádióban, és átkapcsolta a mikrofont. A sofőr eloltotta a mennyezeti lámpákat, a homályban Futó inkább csak sejtette a lány arcának körvonalait.

– Miről beszélgessünk?

– Amiről akar.

– Emberek kellenének hozzá. Vannak közös ismerőseink? Úgy értem, a „La Palomá”-n kívül.

A lány összerezzent.

– Honnan volnának?

– Mert maga is abban a ketrecben él, mint én, a Körúttól a Dunáig. Kell hogy legyenek közös ismerőseink.

– Mondom, hogy nincsenek.

– Fogadni mernék, hogy vannak. Például kell hogy ismerjem, akitől ezeket a nagyalakú füzeteket kapta, egyidőben kellett járnunk egyetemre. Mindjárt meg is nézem, biztos rá lesz írva a neve.

Úgy tett, mintha szét akarná húzni a cipzárat Margit sporttáskáján, a lány olyan erővel taszította félre, hogy Futó majdnem leesett az ülésről. Csodálkozva nézett vissza rá:

– Nem gondoltam komolyan, hogy kinyitom a táskáját.

– Bocsásson meg.

Az autóbusz Székesfehérváron tíz percre megállt, néhányan bent maradtak a kocsiban, de a többség elsétált az eszpresszóig. Margit két feketére, Futó két fél konyakra váltott blokkot, a pultnál álltak meg, és kavargatták a kávét. Futó épp azon tűnődött, hogy mivel folytassa a hirtelen megszakadt beszélgetést, mikor valaki hátulról a vállára tette a kezét:

– Bocsánat, egy pillanatra.

Visszafordult, egy fiatal, sovány arcú férfi állt ott, Futónak úgy rémlett, hogy bent a kocsiban egy lánnyal ők foglalták el a mögöttük levő üléspárt.

– Tessék.

– Ha nem zavarom, négyszemközt.

Futó egy bólintással bocsánatot kért Margittól, és a férfival átment a presszó túlsó sarkába.

– Maga, uram, tudja, hogy eredetileg négyágyas szobákban akartak minket elhelyezni?

– Igen, tudom, rajta volt a papíron.

– Most beszéltem a kísérőnővel, azt mondta, el tudná intézni, hogy kétágyas szobákat adjanak nekünk. Persze, rá kellene fizetni valamennyit, de nem ez a nagyobbik baj.

Állával útitársnője felé bökött, aki Margit mellett álldogált a pultnál:

– Arról van szó, hogy mi együtt élünk, de papíron nem vagyunk összeházasodva. A törvény előtt házasoknak számítunk, de ezt a turistaház gondnokának hiába magyaráznánk. Vagy maga jobb véleménnyel van a gondnokokról?

– Nem, én sem hiszek semmi jót a gondnokokról.

– Viszont a dolgot meg lehetne kártyázni úgy, hogy mi ketten vennénk ki egy szobát, és a két hölgy egyet, aztán elosztanánk, már úgy értem, a szobákat. Nem hiszem, hogy a rendőrség szilveszteréjszakán szobavizitet tart.

– Ennek csak egyetlen akadálya van.

– Nem akar együtt lenni a hölggyel?

– Esetleg akarnék, bár még ezen sem gondolkoztam, de én a mellettem ülő hölgyet úgyszólván nem is ismerem, véletlenül kerültünk egymás mellé. Eredetileg mással akartam jönni.

A férfi elmosolyodott, látszott, hogy kételkedik Futó szavaiban.

– Ha ez így van, a turistaházig még legalább két órát megy a busz. Nagyon csalódnék, ha ennyi idő nem volna elegendő magának.

A kísérőnő tapsolt, és sürgette az utasokat a beszállásra, ők ketten maradtak utolsónak. A férfi feltette kétoldalt fölfelé gyűrt karimájú kalapját, az ajtóban még megjegyezte:

– Akkor Veszprémben újra beszélgetünk.

Futó nem sietett, vett egy üveg konyakot, csak aztán ment a többiek után. Úgy tett, mintha tréfának venné a kísérőnő szemrehányásait, kedélyességet tettetve a nő vállára veregetett, és visszaült Margit mellé.

– Miről beszélgettek?

Futó lecsavarta a konyakosüveg dugóját, és a palackot a lány felé nyújtotta:

– Megkínálhatom? Konyak.

– Maga mindig konyakot iszik?

– Valaha bort ittam, azelőtt ebéd után sört, azelőtt semmit. A mi szakmánkban úgy van, hogy valaki mennél inkább eltávolodik eredeti céljaitól, annál töményebbet iszik. Igazság szerint nekem már az abszolút alkoholnál kellene tartanom. Igyon!

A lány sokáig tartotta a szájánál az üveget, de alig egy kortyot ivott belőle. Az autóbuszban égve hagyták a lámpákat, fényükben Futó végignézte Margit alakját, a mögötte ülő férfi ajánlata nélkül ez valószínűleg csak egy-két óra múlva jutott volna az eszébe. A lány közben levette sötétkék turistakabátját, barna pulóverének egyetlen fehér keresztcsíkja megfeszült a mellein, vállaiból és egész felsőtestéből egyébként is olyan kötegesen elnyúló, megformált izmok emelkedtek ki, melyeket csak rendszeres sportolás vagy még inkább éveken át végzett fizikai munka hozhatott létre. Futó nem szerette az ilyen alakú nőket, úgy tapasztalta, lelki felépítésük ellentmond fizikai erejüknek, gyönge alkatúak és sértődékenyek, jellemző emlékképként az maradt meg róluk Futóban, hogy ölelkezés közben passzívan, mégis izzadva fekszenek az ágyon.

Pillantása visszatért a lány arcára, a szemüveg széles és sötét kerete alatt Margit bőre még fehérebbnek látszott – mintha észrevétlenül, de állandóan hámlana –, nagy, barna szemét azonban az üveg sem tudta összeszűkíteni, szempillái árnyékot vetettek rá, úgy tűnt, mintha egy nagy, gömb alakú, sötét kristály látható része lenne.

Margit visszaadta az üveget:

– De hát maga azért nem távolodott el az irodalomtól.

Futó elfelejtette, miről beszéltek az előbb, ivott egy kortyot, hogy legyen ideje gondolkozni, de így sem jutott az eszébe. Egy széles karmozdulatot tett:

– Maga csakugyan hisz abban, hogy még létezik irodalom?

– Nálunk?

– Sehol a világon. Az irodalom éppúgy időhöz kötött jelenség: születik és meghal, mint bármi más a világon. Maga műveltebb nálam, meg tudná mondani pontosan, hogy a második világháború előtt vagy után halt meg, mindenesetre, mire én író lettem, már nem élt.

– Azért mégis jelennek meg könyvek.

– Ez nem bizonyíték. A zene is meghalhat, még akkor is, ha már minden ember tud írni egy elfogadható szimfóniát.

– Kimerültek az új témák?

– Nem, az új témák nem merülhettek ki, mert új témák sohasem voltak. Már a XVI. században egy olasz szerzetes összeállította a témák összes lehetséges alaptípusát és variánsait, ha jól emlékszem, ötszázegynéhányat talált, ehhez talán kettőt-hármat tudtak azóta hozzátenni, csakhogy régen ezek a témák újra és újra feltöltődtek sorsokkal.

– És ma nem hagyják feltöltődni őket?

– Ki nem hagyja?

– A kultúrpolitika.

– Az volna a jobbik eset, hiszen ha csak egy rendelet korlátozza az irodalmat, elegendő egy másik rendelet, hogy felszabadítsa. Sajnos, arról van szó, hogy többé nincsenek sorsok. Tegyük fel, hogy maga most érkezett a XXI. századból, amit, ha a szemébe nézek, szívesen el is hiszek, és azt kérné: meséljek magának néhány emberről, akinek a sorsát valóban jelentősnek tartom, majdnem mindegyikük élettörténetében eljutnánk olyan fontos fordulóponthoz, melyeket maga mint a XXI. századbéli egyszerűen képtelen volna megérteni. Nem hinné el, hogy jelentéktelen kapcsolatok, aljas kis rögeszmék, melyek nem is boldogítanak, hogy törtek derékba életeket, és egyetlen ember sem akadt, akit a kis dolgoknak nem sikerült elvonniuk a nagy dolgoktól. Vagy maga már látott egész vagy legalábbis arányaiban tiszteletre méltó sorsot?

– Igen, ismertem egy ilyen embert.

– Persze, nem saját magára gondol.

– Több mint persze, bár egy fénysugár énrám is esik belőle, mivel az én ismerősömről van szó.

– Ő mivel érdemelte ki magánál ezt az elismerést?

– Az mindegy, a kérdésre feleltem.

– És most mi van az illetővel?

– 1958-ban öngyilkos lett, megmentették, bekerült egy munkaterápiás intézetbe, de aztán egy tavasszal eltűnt, állítólag egy nő vitte el magával.

– Kicsoda?

– Nem tudom, az ilyesmit nem szokták felírni a kijelentőkönyvbe.

– Magához venni egy őrültet, érdekes nő lehet. És azt sem tudja, hogy a férfi miért akart öngyilkos lenni?

– Nem tudom. Magas, vékony férfi volt, idegen, kék szemekkel, egyszer egy társaságban „Marslakó”-nak nevezték el. Az idegorvos azt mondta róla, hogy már gyermekkora óta ösztöneiben hordta a halált.

– Az idegorvos hülye volt, ösztöneiben mindenki az életet hordja. A szenvedéseknek és a megaláztatásoknak mérhetetlen mennyisége tudja csak átszakítani ezeket az ösztönkötegeket, hogy az ész kiterjeszthesse megvetését az önvédelem gócaira, és az illető főbe lője magát három csomag altatóval.

Az ülés támláján keresztül gyenge kocogtatást érzett, visszafordult. A férfi, akivel Székesfehérváron beszélgetett, ütötte meg térdével az ülés hátlapját. Bár látszólag el volt foglalva partnernőjével, hozzábújva, elváltozott arccal a televízió egyik bábfiguráját utánozta neki, élesen kiálló vállával, nyakának merev tartásával világos kérdést intézett Futóhoz: hol tart közös tervük megvalósításában, egyben figyelmeztette is, hogy siessen.

Futó bólintott, mint aki megértette a jeladást, előrehajolt, és halkan megkérdezte Margittól:

– Maga le akar feküdni ma éjszaka?

– Még nem tudom, hogy alakul. Miért?

– Itt mögöttünk ül egy pár – ne nézzen hátra –, szeretnék együtt tölteni az éjszakát, de nincsenek összeházasodva, és félnek a gondnoktól. A férfi azt ajánlotta, hogy én ővele, maga pedig a lánnyal vegyen ki egy szobát, aztán az egyikben ők maradnának együtt, a másikban pedig én magával. Egyezzen bele, nagy jót tesz velük.

A lány haragosan mosolygott:

– Maga ilyen jó ember? Ennyire törődik másokkal?

Futó legyintett:

– Ne féljen, ez nem egy ravasz terv, hogy lerohanjam magát, ha ezt feltételezi rólam, túlbecsül. Be sem fogok lépni a mi szobánkba.

– És hol fog aludni?

– Ebben az évben már sehol. Ha nagyon sokat iszom, kijövök ide az autóbuszba. Így beleegyezik?

Margit határozatlanul bólintott.

Veszprémben Futó közölte a fiatal férfival, hogy Margit beleegyezett a szobacserébe, kezet szorítottak, és a két nőt is bemutatta egymásnak. Futó, aki szerette volna megkímélni Margitot a kellemetlen szituációktól, nem értette, miért van erre szükség, de a férfi feltételezte, hogy a turistaházban könnyebben le lehet bonyolítani az ügyet, ha ők négyen régi, bizalmas barátoknak tűnnek. Primitív lelkendezése nyomasztotta Futót, már szívesen abbahagyta volna az egészet, de tudta: kisebb energiabefektetéssel jár, ha hagyja menni a dolgokat a maguk útján.

Óvatosságuk egyébként is fölöslegesnek bizonyult. Mikor a busz megérkezett, a turistaház nagy ebédlőjét – a két fenntartott asztal kivételével – már ellepték a környékbeli kis üdülőkből átjött vendégek, a gondnoknak is be kellett állnia a felszolgálók közé. Izzadt homlokát törölgetve csak néhány percre jött ki a hideg előcsarnokba, kiosztotta a társasutazás résztvevőinek a fehér ideiglenes bejelentőket, majd sietve össze is szedte őket, a beírt adatokat nem ellenőrizte le a személyi igazolványokban. Minden vita nélkül beleegyezett abba is, hogy Futóék és a két nő eredetileg kijelölt szálláshelyére ráfizessen, és kétágyas szobákat kapjon helyette.

Megvárták, amíg az utasok zöme elvonul, akkor elosztották a két szobát, a férfi partnernőjével a többiek után sietett, Futó pedig letette a kulcsot Margit elé:

– Tessék.

– És maga hová megy?

– Láttam oldalt egy kis bárpultot, leülök oda, vagy sétálok a ház körül, félóra múlva úgyis vacsorázunk. Ne okozzon gondot magának miattam.

– De biztos szeretne megfürödni.

– Majd kint a csapnál megmosom a kezemet. Menjen csak nyugodtan föl.

A lány elindult fölfelé a csikorgó falépcsőn, rátámaszkodott a korlátra, és visszafordult:

– A vacsoránál találkozunk?

– Miért ne találkoznánk?

Futó kiment a turistaház elé. A bejárat fölött égő lámpa fénykörén túl gomolygott a köd, egy-egy bokor vagy a nyári szabadtéri ebédlő vasoszlopai körül összetorlódott, és szinte szilárd körvonalú alakzatokat vett fel, mennyezetet tartó Atlasz-szobrok, hatalmas, összefogott tömegű állatok tűntek fel Futó káprázó szeme előtt.

Kilépett a ködbe, és a ház mögé került, ahol az autóbuszuk állt. A sofőr már befejezte a rendezkedést, épp mászott le a vezetőülés hágcsóján, Futó megszólította, egy százast adott neki, hogy hagyja bekapcsolva a fűtést és adja oda neki az utastér kulcsát. Mivel az utasok minden holmijukat bevitték magukkal a turistaházba, a sofőr nem vállalt magára különösebb felelősséget azzal, hogy teljesítette Futó kérését, megköszönte a pénzt, beavatottan kacsintott – nyilván alkalmi nőügyet sejtett a háttérben –, és kezeit egy ronggyal törölgetve, bement a házba.

Belülről magára zárta a kocsit, végigdőlt a hátsó ülésen, arcát a bőrhuzat szélére fektette, de a felfelé tóduló, olajszagú gőztől kezdett felkeveredni a gyomra, beljebb csúszott, homlokát a kocsi hűvös oldalfalának támasztotta. Cipőjét lerúgta, és lábát feltette az ülésre, sportingén kinyitotta a legfelső gombot, mivel nem hozott magával váltóinget, nem akart megizzadni.

Más szilveszterestéken, iskoláskorából megmaradt szokásként, végigfutott az elmúlt év eseményein, most nem volt kedve mérleget készíteni, mert ha tépelődni kezd, újra felidéződtek volna azok a kínzó, megoldatlan kapcsolatok, melyeket a városból való elutazással sikerült maga mögött hagyni. Meg akarta védeni idegeit ettől a feszültségtől, régi ölelkezések képe tűnt fel benne, ez volt az egyetlen emlék, mely máskor el tudta terelni gondolatait, karok, combok, mellek egymásutánja vonult végig befelé forduló tekintete előtt, de már alig talált olyan mozzanatot, mely legalább egy vonásnyit feloldott volna a szíve körötti tompa nyomásból, hánykolódva aludt el.

Arra ébredt fel, hogy feje fölött zörgetnek az ablakon. Automatikusan kinyúlt balra, ahol szobájában az éjjeliszekrényen egy olvasólámpa állt, karja az autóbusz oldalába ütközött, csak akkor fogta föl, hogy hol fekszik. Érzékei – mint mindig – gyorsan kitisztultak, nem kelt fel, hogy megnézze, ki kopogtat, helyzetét az autóbuszban csak a sofőr fenyegethette, de ha ő tért volna vissza, ki tudta volna nyitni az ajtót.

Mozdulatlanul, de nyugodtan fekve hallgatta, hogy a kopogtatás megismétlődik a kocsi bal oldalán, elöl, a kormányfülkénél, a túlsó oldalon, majd visszatér az ő helyéhez. Csend állt be, Futó már azt hitte, hogy az ismeretlen kopogtató visszatért a turistaházba, mikor meghallotta Margit hangját.

– Nem akar kijönni?

Futó feltérdelt az ülésre, és kinézett: a lány két-három lépésnyire állt az autóbusztól, de így is látszott, hogy nem visel szemüveget. Felhajtotta a kis szellőzőablakot.

– Mi van?

– Már vacsoráznak.

– Nem vagyok éhes.

– Azért jó volna, ha bejönne. Keresni fogják magát, és előbb-utóbb ide is eljutnak.

Futó bólintott, és felkelt; ahogy begombolkozott, ingnyaka, mely az elővigyázatosság ellenére átizzadt, a bőréhez ért, összeborzongott, lábujjhegyen topogva ment a turistaház sarkáig.

Margit az eresz alá húzódva várta, már a táncra öltözött fel, a turistaöltöny helyett fekete, kivágott ruhát viselt, nyakán pedig zafír- és gyantaszínű kockákból összeállított gyöngysort. Rövidre vágott, sűrű haját is feltupírozta, de a legfeltűnőbb változást mégis a szeme mutatta. Hogy levette a szemüvegét, a pupillája kitágult, ugyanakkor el is merevedett. Margit észrevette, hogy Futó a szemét nézi, legyintett:

– Kontaktüveg, most raktam be, éjjel két órára behomályosodik, a szemem égni fog, és egy óra hosszat nem fogok látni. Használjuk ki az időt.

Kis báli táskáját a hóna alá szorítva előrement az épület melletti keskeny betonjárdán, elegánsan járt, testsúlyát minden lépésnél a lábujjhegyre helyezve, alakja a szűk, fekete ruhában is feszesnek és könnyednek tűnt. Bent az előcsarnokban megálltak.

– Nem akar megmosdani előbb? – kérdezte a lány, és retiküljéből elővette a lapos fatáblára fűzött szobakulcsot. Futó bólintott, és átvette tőle. Margit még utánaszólt:

– Az emeleten balra.

Fent a szobában a lány elrakta a ruháit, csak pizsamáját tette ki a paplanra, de kölnijének hűvös gyöngyvirágillata ott érződött most is a levegőben. Futó lassan levetkőzött, a fűtőtest fölött talált egy kampót, felakasztotta rá nedves ingét. Az éjjeliszekrényből elővett egy szalmapapucsot, belelépett, és átment a folyosóról nyíló fürdőszobába, a tartályban még hagytak meleg vizet, lezuhanyozott.

Mire visszatért, a sportinget már átjárta a felszálló meleg, nyaka keményre száradt, Futónak jólesett felvenni. Alvás utáni bágyadtsága eloszlott, könnyű léptekkel sietett le a lépcsőn.

Margit az asztal végén ült, az ismerős fiatal pár mellett, már valamennyien a vacsora vége felé tartottak, csak Futó terítékén sorakoztak egymás mellett a megrakott tányérok. A kihűlt levest félretolta, a disznótorost kezdte enni, mikor a terem sarkában bekapcsolták a magnetofont, a párok felkeltek táncolni, Margit előtt is meghajolt egy férfi, de a lány nemet intett. Futó felnézett:

– Miért nem megy?

– Nekem magával van dolgom.

Vacsora után átültek a bárpulthoz. Margit nem beszélt, maga elé figyelt, és mindig elsőnek itta ki a konyakospoharat. Futó látta rajta, hogy be akar rúgni, nem értette, miért, de nem kérdezte meg, csak vállat vont. A negyedik-ötödik féldeci után Margit arcvonásai kezdtek elmerevedni, ezt ő maga is észrevette, megrázta magát, és felállt:

– Jöjjön.

Csak néhány lépésre távolodtak el a bárpulttól, a mezőny szélén kezdtek el táncolni. Margitot látszólag nem zavarta meg az ital, jó ritmusban mozgott együtt a zenével, de mikor Futó a szemébe nézett, megdöbbent. Lehet, hogy a kontaktüveg keltette ezt a hatást, de Futónak úgy tűnt, hogy tekintetéből gyűlölet és valami névtelen bosszúvágy sugárzik.

Ebben a pillanatban ő is ellenségének érezte Margitot, bármilyen eszközt szívesen felhasznált volna, hogy megalázza. Visszanyúlt a pultra otthagyott poharáért, tánc közben ivott, megvárta, amíg a konyak melege eléri a fejét, akkor jobb karjával erősen magához húzta a lány derekát. Mellkasára feltámaszkodtak Margit mellei, pulóveren keresztül is érezte a formájukat:

– Maga miattam ugrott bele ebbe a kirándulásba?

– Igen.

– És ha Mari nem adja el a jegyet?

– Lett volna más alkalom.

– Nem hiszem, de mindegy.

Futó a krepp-papírral körültekert faliórára nézett:

– Tíz perc múlva éjfél, kellene keresni egy jó sarkot.

– Itt bent nem fogunk találni.

– Menjünk fel a szobába.

– Szobában akárhol lehetnénk. Valami romantikusabb kellene. Az autóbusz kulcsa magánál maradt?

– Nálam.

– Menjen előre, felveszem a kabátomat, és én is jövök.

Futó a bárpultnál vett egy üveg pezsgőt, és két poharat kért hozzá, a vitrin üvegeibe metszett, csillogó vonalak meghosszabbodtak a szeme előtt, ebből érezte meg, hogy berúgott. Kifelé menet mintha lába térdben nem hajlana, minden lépésnél kissé dobbantott.

A kapu előtt megbotlott egy ládában, és térdre esett, a fájdalomtól sokáig nem tudott felemelkedni, arra gondolt, ez rossz előjel, jobban tenné, ha visszafordulna. Most valójában nem is kívánta Margitot, emlékeztetnie kellett magát a lány testére, hogy tovább mehessen.

Az autóbuszban egész idő alatt bekapcsolva maradt a fűtés, száraz, émelyítő meleg csapta meg. Most is hátrament, félrehúzta a szellőzőablakot, hogy ne szédüljön, mélyeket lélegzett, és igyekezett a szemét minél tágabbra nyitni. Leült, a pezsgősüveget a térdei közé fogta, gondolatai egyre inkább lenyomódtak, hamarosan arról is elfeledkezett, hogy miért jött ki az autóbuszba.

A lány közeledő lépéseit sem hallotta meg, csak akkor rezzent föl, mikor már előtte állt. Margit egy asztalkendővel letakart csomagot hozott magával.

– Vettem süteményt – mondta, és letette a csomagot egy oldalülésre, többször is végigsétált a kocsin, kezeit hátul összefonta a tarkóján, ettől egész felsőteste megfeszült, Futónak még részegen is feltűnt, hogy milyen ideges.

– Mennyi az idő?

– Nemsokára éjfél, bent a konyhában már kikészítették az újévi malacot.

Lent a völgyben, egy távoli faluban harangozni kezdtek, a szél alig mozgott, a köd minden második-harmadik harangütést elnyelt.

– Felnyissam a pezsgőt?

– Igen – mondta a lány, és közelebb lépett –, addig én kipakolom a süteményt.

Futó keze ügyébe készítette a poharakat, előrehajolt, és hogy biztosabban foghassa a palackot, az ülés oldalához szorította. Feltépte a plombát, és kezdte lecsavarni a dugóról a biztosító drótkötést, egy pillanatra hátrafordult: vajon a lány befejezte-e már a sütemények szétrakását?

Ez a mozdulat mentette meg az életét, mert a tőr, melyet Margit a hátába akart szúrni, megcsúszott a vállán. Bár a vértől azonnal lucskos lett az inge, jobb karját tudta használni. Margit elvakultan csapkodott a tőrrel. Futó megpróbálta kicsavarni a kezéből, közben újabb és újabb sebeket kapott, végül is sikerült megfognia a tőr nyelét, és nagy erőfeszítéssel lefejtette róla a lány ujjait.

Megnézte a tőrt: agancsnyelű vadászkés volt, Margit a falra akasztott dísztárgyak közül szedhette, pengéjét por és vakrozsda borította, Futó tudta, hogy sürgősen ki kell mosnia a sebeket, melyeket ez a tőr ejtett vállán és karján. Megrázta Margitot, aki, mióta elvették tőle a fegyverét, csukott szemmel, magát elhagyva kapaszkodott bele az ülés fogantyújába.

– Menjen be, kérje el a vöröskeresztes ládát.

– Ide hozzam?

– Nem, itt nincs víz, addigra fent leszek a szobában.

Nem várva meg, hogy a lány végrehajtja-e az utasítást, Futó jobb kezét a vállára szorítva elindult a ház felé, karja elmerevedett, de tenyerét a lüktető seben tartotta, míg be nem ért a fürdőszobába, itt egy tele marék vért emelt le róla. Nem tudott kibújni a pulóveréből, a kést beleakasztotta a pulóver nyakába, és végighasította, kiszabadította vérző vállát, belehajolt a kádba, és hideg vizet csorgatott a sebre, amíg a lány meg nem jött a vöröskeresztes alumínium kazettával.

Egy-egy félszóval igazítva útba a lányt, lemosatta a sebek környékét benzinnel és jóddal, majd kötést csavartatott a vállára. A lány igyekezettel, de tapasztalatlanul végezte a kötözést, kedvét vesztve megállt:

– Ne hívjak orvost? Biztos van lent.

– És hogy magyarázza meg ezeket a szúrásokat? Bírósági ügy lenne belőle.

– Nem bánom.

– De én igen.

Mikor a fehér pólya már az egész vállát elborította, és a terjedő, csípős fájdalom jelezte, hogy a vérzés megszűnt, vagy legalábbis mérséklődött, Futó felkelt a kád melletti kis hokedliről. Átment a kis szobába, majdnem pontosan osztotta be maradék erejét, mert még le tudta nyomni a kilincset, belépett, és csak az ágy előtti fonott rongyszőnyegen esett össze.

Arra ébredt fel, hogy a szája környéke és a bal arca elzsibbadt, feje egy párnába süppedt bele, megpróbált felemelkedni, de csak annyit látott, hogy Margit ott ül a lábainál, a színes pokróc sarkán, utána nyaka visszacsuklott. A lány észrevette, hogy magához tért, felkelt, bár a szobában nem volt sötét, óvatosan előrenyújtott kézzel, mintha szemét ujjai hegyén hordaná, tapogatódzva ment a mosdóig. Meggyújtotta a kis falikart, egy pohárba vizet töltött, és megitatta Futót. A férfi ivott, aztán becsukta a szemét, és engedte, hogy a víz végigfolyjon az arcán, a lány egy zsebkendővel megtörülte.

– Miért akart megölni? – kérdezte Futó. A lány nem válaszolt, Futó felnézett:

– Ki maga?

A lány időközben levette a kontaktkagylót és nem tette fel a szemüveget, szemén sűrű vérerek ütköztek ki a megerőltetéstől, bár szemét résnyire összehúzta, mégis alig láthatott:

– Maár Margit vagyok.

– Azt tudom, de miért voltam én fontos magának?

– Három évig éltem együtt Alaxai Pállal.

Futó megdöbbent:

– Mi van vele?

– Semmi, a nyáron kinyitotta magára a gázcsapot, és most nem sikerült megmenteni, mint négy évvel azelőtt.

– Meghalt?

A lány bólintott. Futó oldalt fordította arcát a párnán.

– Pali nem bízott magában, hogy meg tud halni. Mielőtt kinyitotta a gázcsapot, berúgott, lezárta az összes ajtót, a kulcsokat kidobta az ablakon, és lekötözte a redőnyt. Így is menekülni akart, a konyhaajtónál találták meg, a kezét alig tudták lefeszíteni a kilincsről, véresre karmolta az arcát. Nyár volt, a melegben megfeketedett, és felszakadt a bőre, pokrócot dobtak rá, és elvitték, csak egy pillanatig láthattam. Mintha egy magasabb parancsot hajtott volna végre, és csak most, utána kérdezné meg, hogy miért történt az egész, csendes és nyugodt volt az arca, már előre elfogadta a választ. Ez szörnyűbb volt nekem, mintha tiltakozott volna, mert így a halálával végképp elpusztult, hogy ezt a borzalmat elviselhessem, megfogadtam az üres lakásban, melynek még egy év múlva is gázszaga volt, hogy megbosszulom Palit.

– És rajtam?

– Igen, maga tette tönkre az életét és az enyémet is.

– És az én életemet ki tette tönkre? Nem hiszem, hogy minden tönkretett élet mögött lehet találni valakit, aki tönkretette. Könnyebb volna elviselni az életet, ha ez ilyen egyszerű volna.

– Ne filozofáljon.

– Nem hiszem, hogy a halottaknak mindig igazuk van, egyszerű lélektani trükk: mi kérdezünk, ők nem válaszolnak, hanem ránk bízzák, hogy kikeressük a legjobb választ saját kérdésünkre. Ezen már túl vagyok. Nem azért halnak meg az emberek, mert igazuk volt.

– Nincs magában semmi megbánás, amiért meghalt?

– Nincs.

– De hiszen maga vette el tőle a feleségét.

– Hogy lehet egy nőt elvenni valakitől? Alaxai haragudott rám Éváért?

– Igen.

– Több jót képzeltem róla. Arról nem is beszélve, hogy azóta én is elváltam Évától. Nem is tudom, mikor láttam utoljára.

Futó jobb könyökére dőlve megpróbált feltámaszkodni, de sérült vállába így is belenyilallott a fájdalom, a kötés hamarosan átvérzett. Futó sápadt arccal tűrte, hogy Margit friss gézt tekerjen rá, és visszafektesse a pokrócra. Behunyt szeme előtt a vérveszteségtől fényes, egymásba érő karikakötegek villogtak, szája körül a zsibbadás erősödött:

– Nem tudom, Alaxai mit mesélt rólam, de az az igazság, hogy ő nem ismert engem. Például csak évek múlva jött rá arra, amit magának félnapos ismeretség után bevallok, hogy zsidó vagyok. Ha ezt hamarabb tudja, valószínűleg el sem kezdődik a mi egész barátságunk.

Futó elgondolkozott:

– Habár a külsőmből nem gondolhatta.

– Különben sem látszik magán.

– Tudom, mindig irigyeltem a „Magyar Futár” görbe orrú, nagy fülű zsidóit, nem kell magyarázniuk a származásukat, és nem kell jó pofát vágniuk vagy felháborodniuk, ha a zsidókat szidják előttük. És ha a külsőm legalább megvédett volna valamitől, de engem is elért minden baj, ami elérhetett. Apámat 1941-ben vitték el munkaszolgálatosnak, anyámat 1944 októberében.

– Nőket is elvittek?

– Nőket is. Ha nem hiszi, megmondom a napot is, amikor bevonult: 1944. október 23. Rövid, fekete bundában ment el, a ház sarkáról még egyszer visszafordult, és felemelte a kezét. Sem apám, sem ő nem jött vissza többé. Nagyanyámmal maradtam, vele együtt vittek be a gettóba. Mit meséljek magának a gettóról? Ahány vödör vizet szereztünk, annyi vödör levest kaptunk érte a hitközségi konyhán, más ennivalónk nem volt. Láttam meghalni az öregeket és fiatalokat, mi is véletlenül maradtunk életben. Mikor behoztak a csillagos házból, eredetileg a Klauzál utca 12-be akartak berakni, de az már zsúfolt volt, áttettek a 10-be, két napra rá a 12-ből mindenkit kihajtottak a Duna-partra, és belelőttek a vízbe. Aztán jöttek a tankok, elégették a deszkafalakat, és mi menekültünk, attól féltünk, hogy még visszatérhetnek a németek. Az úton összetört téglák és leszakadt drótok között szembejött velünk egy orosz katona, letépte mellemről a sárga csillagot. Nagyanyám már nem élt soká, egy cionista gyerekotthonba kerültem. Arra készültünk, hogy kimenjünk Izraelbe, de 1947-ben lezárták a nyugati határt, csak Csehországon keresztül lehetett kijutni. Egy nyári napon kirándulásra mentünk a Sátor-hegyre, ott már várt minket két férfi, átvezettek a cseh határon, Prágából pedig autóbusszal mentünk Bécsig. Bécs–Nápoly–Jaffa.

– Hogy érezte magát kint?

– Rosszul. Ha itthon az nyomasztott, hogy zsidó vagyok, kint az, hogy magyar. A lengyel zsidók lenéztek, müge-mügének csúfoltak – így értették az igen-igent –, de túl ezen, nem tudtam elfelejteni az orosz katonát, aki letépte a mellemről a sárga csillagot, kommunista lettem. Mikor letettem a villanyszerelői szakmunkásvizsgát, kiléptem a kibucból, és felmentem Tel Avivba, beiratkoztam a kommunista pártba. Röpcédulákat osztogattam sztrájkolóknak, agitáltam, elkapott a Sin Béth – ez az ottani politikai rendőrség –, arab ügynöknek nyilvánítottak, és becsuktak. A kihallgatáson olyanokat mondtam, hogy a büntetés letelte után kitoloncoltak Izraelből. Választhattam, hová megyek, az egyik rokonom hívott Amerikába, de én kommunistának éreztem magam, gondoltam, Magyarország kommunista állam, ott a helyem. 1951 volt, Hegyeshalomnál leszedtek a vonatról, nem is eresztettek fel Pestre, kezembe nyomtak egy katonai behívót aznapi dátummal, és rendőrségi dzsipen vittek be a hírhedt n.-i laktanyába, melyet régi jutasi őrmesterek vezettek. Képzelje el: régi jutasi őrmesterek a kezükbe kapnak egy zsidót mint közkatonát, ráadásul még jogcímük is van, hogy kitoljanak vele: hazaáruló, disszidens, az is lehet, hogy kém. Minden éjszaka odaállt valaki az ágyam elé: „Vogel honvéd, egyszemélyes riadó…”

Futó magyarázva intett Margit felé:

– Akkor még Vogelnek hívtak. „Egyszemélyes riadó. Amerikai ejtőernyősök szálltak le a laktanya udvarán, az ön feladata, hogy megsemmisítse a harcálláspontjukat.” Vakon keresgéltem a szemüvegemet a párnán, felöltöztem, és kimentem az őrmesterrel az udvarra. Az amerikai ejtőernyősök mindig az udvar túlsó oldalán szálltak le, hogy nekem végig kelljen futnom a rohampályán, az őrmester kint szaladt az úton, és fütyülve gyorsította a ritmust. Napközben is egymást érték a kitolások, pechemre olyan alakulathoz kerültem, amelyik csupa parasztgyerekből állt, senki sem segített rajtam, sőt alájátszottak ezeknek az ugratásoknak. A gúnyolódásoktól, a fáradtságtól és az álmatlanságtól kezdett elborulni az agyam. Az eltelt napokat számolgattam, és azzal vigasztaltam magam, hogy a hátralevő időt már könnyebben elviselem majd, mikor az egyik éjszaka nem bírtam tovább, megtörtént a botrány. Nem untatom?

– Nem.

– Nem mondanám el ezeket a régi történeteket, de mind hozzátartozik ahhoz, hogy lettünk barátok Alaxaival. Szóval, egy téli éjszaka volt, pontosan 1952 decembere, kint esett a hó, megfáztam, talán lázas is voltam, titokban reménykedtem, hogy az őrmester legalább ezen az éjszakán békét hagy. Ha egész ébresztőig enged aludni, az összes kitolását megbocsátottam volna, de éjfél után ismét ott állt az ágyam előtt: „Vogel honvéd, egyszemélyes ébresztő.” Feltettem a szemüvegemet, a felső ágyon feküdtem, nagy nehezen lekászálódtam. Az őrmester rám ordít: „Ez magának ébresztő? Így a beteg kurvák másznak le a díványról a kilencedik numera után. Vogel honvéd, egyszemélyes takarodó.” Vissza kellett kapaszkodnom a felső ágyra, lefeküdtem, leoltotta a villanyt, és újból meggyújtotta: „Vogel honvéd, egyszemélyes ébresztő.” Megint nem tetszett neki, ahogy lejöttem, visszazavart a helyemre. Persze a lámpagyújtásokra akkor már az egész terem felébredt, felkönyököltek, és élvezték, hogy nem ők vannak a helyemben. Az őrmester harmadszor és tizedszer is visszaküldött, láttam az arcán, azt várja, hogy tombolni kezdjek, de én egyre nyugodtabb lettem. Arra gondoltam, rosszabb már nem történhet velem, mint hogy ezen az éjszakán felkeltettek, lassan és kényelmesen másztam le az ágyról, sőt, azt is megengedtem magamnak, hogy a két vezényszó között aludjak egy fél percet, végül is az őrmester kezdett dühbe jönni. Már ordítva adta ki a parancsokat, ettől én még lassabban mozogtam, már nem is fél, hanem egész perceket aludtam, egyszer csak nem tudta tovább türtőztetni magát, a lábamnál fogva lerántott az ágyról. Az arcomra estem, a szemüvegem eltörött, de az indulattól még azt sem éreztem, hogy az üvegdarabok megsértették-e a szemem. Felkeltem, odaléptem az őrmesterhez, aki egy sámlin állt, egy jobb kezes ütéssel homlokon találtam úgy, hogy hanyatt esett, a sámlival ütni kezdtem a fejét, ha ki nem szedik a kezem közül, meghal. Futva jött értem a készültség, még arra sem engedtek időt, hogy felöltözzek, mezítláb, nadrág nélkül vittek át a fogdába. A hideg betonpadló égette a lábamat, és lassan lehiggadtam, bár az indulattól még a fejem és a kezem is reszketett. Tudtam, senki sem ment meg attól, hogy hadbíróság elé kerüljek, azt is tudtam, hogy társaim nem fognak tanúskodni mellettem. A hadbíróságon a múltamat: a disszidálással és a visszatéréssel külön súlyosbító körülménynek fogják számítani, feljebbvaló elleni gyilkossági kísérletet varrnak a nyakamba, az pedig kötelet jelent. Arra gondoltam, nem várom be az ítéletet, és öngyilkos leszek, de megalázónak éreztem, hogy ez a primitív banda ilyen könnyen le tudjon győzni, és még a halálommal is örömet szerezzek nekik. Még mindig reszkető kezemre néztem, és elhatároztam, hogy megjátszom az egyetlen esélyt, mely talán megmenthet: idegbajt tettetek, mintha az őrmestert is egy rohamomban ütöttem volna le. Mikor a reszketés elmúlt, tovább erőltettem, nem fogadtam el az ételt, és minden eszközzel próbáltam szítani magamban az idegességet. A laktanyai orvos a szemembe nevetett, de én emlékeztem rá: a neuraszténia gravis nem jár szervi elváltozásokkal, ha keresztül is lát rajtam, nem tudja bebizonyítani, hogy szimulálok. Ragaszkodtam hozzá, hogy küldjön fel Pestre, a helyőrségi kórház felülvizsgáló bizottsága elé, ezt jogom volt követelni, az orvos vállat vont, és beleegyezett, csak annyit jegyzett meg, fent is ki fog derülni, hogy megjátszom magam, és vissza fognak küldeni ide, sőt a szimulálással még tovább súlyosbítom a helyzetemet. De akkor már, ha akartam volna, sem visszakozhattam volna. Mentőautón hoztak fel Pestre, mellettem ült persze egy fegyveres őr, a Róbert Károly körúti kórházba kísért, balszerencsémre még az érkezésem napján a felülvizsgáló bizottság elé kellett állnom. Várakozás közben sietve tájékozódtam: a bizottság háromféle döntést hozhatott, vagy alaptalannak ítélte a panaszt, és visszaküldött az egységbe, vagy végképp felmentett a katonai szolgálat alól mint alkalmatlant, vagy beutalhatott a kórházba, a döntés jogát így átruházva a kórházi főorvosra. Én akkor már napok óta nem ettem, aludni se hagytam magam, az elmúlt hónapokban amúgy is igénybe vett idegeim szinte elszakadoztak, akár a háborús cérna, de amikor megláttam a bizottságot, nem hittem benne, hogy meg tudom győzni őket állapotom súlyosságáról. Csupa szélfújta arcú, vörös kezű, arany váll-lapot viselő katonaorvos ült az asztal mögött, szerencsére felismertem az egyik fiatal orvos századost, ugyanabba a cionista gyerekotthonba járt, mint én. Az iratokból látnia kellett, ha visszaküldenek a csapattestemhez, halálos veszélybe kerülök, még külön egy esdeklő pillantást vetettem rá, de ő úgy tett, mintha sohase találkoztunk volna. Vizsgálatnál szidott rossz testtartásomért, és ide-oda rángatott, ezt a reményemet is elveszítve, teljesen letörten jöttem ki a teremből. Az őr látta rajtam az eredményt, közelebb húzódott, nehogy szökni próbáljak. Képzelheti, hogy megörültem, mikor behívattak a bizottság elé, és közölték, hogy további kivizsgálásra beutaltak a kórházba. Befeküdtem az idegosztályra, másnap délután régi gyerekotthonbeli barátom meglátogatott valamilyen ürüggyel. Kérte: ne haragudjak rá, de nem viselkedhetett másképpen, ha segíteni akart rajtam, mert ha túlságosan jóindulatúnak mutatkozik, személyes elfogultsággal gyanúsítják, és visszautasítják a javaslatát. A bizottság így is vissza akart küldeni az állomáshelyemre, különösen doktor Paál László ragaszkodott ehhez, ami azért nagy baj, mert éppen ő a kórházi idegosztály vezetője, és a további sorsom az ő kezébe tették le. Barátom megígérte; elintézi, hogy három hónapig mindenképpen a kórházban maradhassak, de figyelmeztetett, ez a három hónap összecsapások szakadatlan sorozata lesz doktor Paállal. Barátom még annyit segített, hogy néhány ideggyógyászati szakkönyvet adott. Behúzódtam a vécére, vagy egy nagy, képes mappába rejtettem el a könyvet, elolvastam a betegség válfajainak leírását, és kiválasztottam azokat a tüneteket, melyeket a leghitelesebben tudtam előállítani. Egy tünetre: szemem állandó rángására összpontosítottam. De minden fáradságom hiábavalónak bizonyult, Paál keresztüllátott rajtam, nem kezelt, és orvosságot sem adott, a vizitnél mindig bejelentette, hogy hány napom van még hátra a kórházban. Sokat töprengtem rajta, miért éppen engem tüntet ki ellenszenvével, először azt hittem, zsidó voltomnak szól, de meg kellett bizonyosodnom, hogy más bent fekvő zsidó katonákkal elnézően és jóindulatúan bánik. Később tudtam csak meg, hogy Paál régi katonaorvos, még a Horthy-időkből maradt itt, pozíciója a kórházban ingatag, valószínűleg érdemeket akart szerezni azzal, hogy egy politikailag káros személy szimulálását leleplezi. Megértettem, csak akkor számíthatok sikerre, ha ezt a gyöngeségét próbálom kihasználni, a napok múltak, de egyetlen valamirevaló ötlet sem jutott az eszembe. Tulajdonképpen már bele is törődtem, hogy kirúgnak, és a hadbíróság elé kerülök, mikor az egyik este, ha jól emlékszem, június végén jártunk, egy új beteget, huszonöt év körüli, magas, sovány férfit hoztak be a kórterembe. Kiderült róla, hogy ténylegesen nem is katona, hanem főiskolás. A kötelező, nyári egyhónapos kiképzést töltötte le egy jugoszláv határhoz közeli táborban. Hazafelé tartva, még katonaruhában, de sapka és igazolvány nélkül, leszállt a vonatról, hogy vizet igyon, lemaradt, és az őrjárat elfogta. Mivel nem tudta igazolni magát, átszivárgott jugoszláv kémnek tartották, és kihallgatás nélkül bezárták egy verembe, itt töltött négyszer huszonnégy órát. Mire a dolgok tisztázódtak, és kiengedték a veremből, idegösszeroppanást kapott. Maga tudja, ki volt ez a férfi?

– Nem.

– Alaxai Pál.

– Istenem!

– Nem mesélt róla? Pedig mi akkor találkoztunk először. A mellettem levő ágyra került. Mi, a kórterem régi lakói, ismertük egymást, természetesen nem árultuk el a többiek trükkjeit az orvosoknak, de nem hittünk abban, hogy közülünk bárki is komolyan beteg lenne. Először Alaxait is próbáltuk meggyőzni, hogy vetkőzzön le, ha nyíltan nem akar enni, egyen titokban, de ő a veremtől még sárfoltos katonaruhájában mozdulatlanul feküdt az ágyon. Egyszer csak roham fogta el, felugrott, és a felesége nevét ordítozta, aki hiába várja őt Pesten, követelte, hogy bocsássák szabadon. Tört-zúzott, kényszerzubbonyba kellett kötözni, elaltatták, de álmában is tovább beszélt fátyolos, szinte még mindig mutáló hangon. Álmában találkozott a feleségével, arca megnyugodott, és olyan önfeledt, boldog szavakat mondott, hogy mi többiek, akik ágyunkban felkönyökölve hallgattuk őt, elsápadtunk az irigységtől, és mind szerettük volna megismerni ezt a nőt. Alaxai már rég elhallgatott, és horkolva aludt az injekciótól, de én izzadva forgolódtam az ágyamon. Valaha sok emberrel beszélgettem, akik bejárták a háborút, csak szörnyű erőfeszítések árán menekültek meg a haláltól, ezer kilométereket gyalogoltak, betegségeket szenvedtek el, melyek nyomait még most is viselték, ha hirtelen befelhősödött fölöttük az ég, idegeik úgy megfeszültek, hogy ingükön átütött az izzadság, mindig azt kérdeztem tőlük: mi a legfájdalmasabb emlékük ezekről az évekről? Majdnem mind így válaszolt: „Az, hogy a legjobb férfiéveim elmúltak igazi nő nélkül.” Ezt én korábban túlzásnak tartottam, hiszen ennek a vágynak el kellett törpülnie az éhezés vagy a betegség mellett, de Alaxai látomása a feleségéről bennem is felkeltette a vágyat, hogy egyszer én is átélhessek egy hasonlóan boldog, igazi szerelmet, és amit a halálfélelem nem tudott elérni nálam, ennek hatására újra nekirugaszkodtam, hogy elkerüljem a hadbíróságot. Már a harmadik hónap utolsó napjaiban jártunk, az irodában talán már meg is szövegezték a parancsot, mely visszairányít a csapatomhoz, csak Paál doktor aláírása hiányzott róla, mikor egy miniszteri bizottság ellenőrizte le a kórházat. A vezetők már hamarabb értesültek a látogatásról, idegesen járták végig a kórtermeket, sietve kicserélték a szakadt pizsamákat, virágot tettek az asztalra. Idegességükből megértettem, hogy eljött az idő a cselekvésre. Kihegyeztem két gyufaszálat, és a két szemgödrömbe dugtam úgy, hogy az egyik hegyük a felső, a másik az alsó szemhéjamnak feszült, belefúródtak a bőrömbe, nemsokára már folyt a vér végig az arcomon. Az ápolók le akartak fogni, hogy elvegyék tőlem a gyufákat, de én megfenyegettem őket, ha hozzám nyúlnak, megvakítom magamat, mást nem tehettek, hívták Paál doktort. A főorvos is félt a délutáni ellenőrzéstől, ez abból is látszott, hogy erélyeskedni akart, rám kiabált, vegyem ki a szememből a gyufákat. Nem veszem. Mit akarok elérni vele? – kérdezi. – Meg akarok gyógyulni, hogy újra katona lehessek – mondtam –, ő nem kezel, és nem ad nekem gyógyszereket, hogy a szemem rángása megszűnjön, kénytelen vagyok saját eszközeimmel gyógyítani magamat. Mereven szembenéztem vele, ami elég nehéz volt, mert közben a szemgödrömből dőlt a vér. Paál kiküldte a többieket a kórteremből, mikor egyedül maradtunk, megígérte, hogy elintézi a leszerelésemet, ha most kiveszem a gyufákat, és nem csinálok botrányt az ellenőrzésen. Engedelmeskedtem, de biztosítottam Paált, ha becsap, annyi időm még marad, hogy agyonvágjam őt. Erre nem került sor, mert a főorvos állta a szavát, néhány héttel később „fegyveres szolgálatra alkalmatlan” minősítéssel kiszabadultam a kórházból és a katonaságtól.

– Palit mikor engedték ki?

– Alaxait? Még annak a hétnek a szombatján, mikor behozták. Mi még sajnáltuk is, ha vasárnapig marad, biztos meglátogatja a felesége, és megismerhettük volna, de őt ez a pár nap is erősen megviselte. Mivel mellettem feküdt, velem beszélgetett a legtöbbet, felírta a címét, hogy majd kint keressem meg, de ezt talán maga sem gondolta komolyan. Nekem is más gondom volt, mikor kiléptem a kórház kapuján. 1947-ben léptem át a határon, most már 1953-ban jártunk, és nem sokat tudtam azokról a változásokról, melyek azóta bekövetkeztek. Ezerötszáz forint elbocsátási pénzzel – valami segélyből és a zsoldomból gyűlt össze – nem nagyon ugrálhattam, vettem egy öltönyt, cipőt, fehérneműt, alig maradt a zsebemben két-három százas, sürgősen állás után kellett néznem. Gyöngének éreztem magam, hogy régi szakmámban, villanyszerelőként dolgozzam, máshoz nem értettem, szerencsére a kerületi DISZ-bizottság, ahová leszereléskor irányítottak, a nyári hónapokra elhelyezett egy Duna menti DISZ-vezetőképző táborba segédmunkásnak.

A tábor D. falu közelében létesült, a régi grófi kastély épületében és parkjában, magas kőkerítés vette körül, a bejáratnál állandó őrség posztolt, mely egy fegyveres katonából és két karszalagos DISZ-istából állott. Tétovázva megálltam a kapu előtt, alig néhány napja szabadultam ki a hadseregből, irtóztam attól, hogy ismét alárendeljem magamat a katonai fegyelemnek és rendszabályoknak, de mivel az utolsó pénzemen jöttem le D.-be, nem maradt más választásom, be kellett lépnem a kapun.

Mentem a kastély felé a fehér murvával felszórt úton, és a rossz érzéseim egyre fokozódtak a feltáruló látványtól: a tanfolyam résztvevői nyolcszemélyes sátrakból álló, szabályosan felépített katonai táborban laktak, az alakulótéren épp szólt a trombita, himbálódzva kúszott felfelé a rúdon a zászló, a fiúk szabályos négyszögben a napi eligazítást hallgatták. Persze inkább a bokrok között mentem tovább, hogy kikerüljem ezt a környéket, de így is hallottam a napi programot, kellemesen meglepett, hogy rendgyakorlatok és politikai foglalkozások töltötték ki a délelőttöt, a délután pedig jórészt szabadon maradt.

A táborparancsnokság a kastély épületében helyezkedett el, a tábor vezetői szinte egyenlő arányszámban civilekből – mozgalmi vezetőkből, szaktanárokból – és katonatisztekből álltak össze, az irodában éppen egy tüzértiszt fogadta jelentkezésemet. Megvető mosollyal forgatta alkalmatlansági pecséttel lebélyegzett katonakönyvemet, ha rajta múlott volna, valószínűleg azonnal kiutasít a tábor területéről, de így csak azzal fejezte ki a véleményét rólam, hogy a kastély legeldugottabb szuterénszobáját jelölte ki szálláshelyemnek, és meghagyta, gyorsan csomagoljak ki, mert azonnal fel kell vennem a munkát.

Abból már kinőttem, hogy siessek csak azért, mert úgy parancsolták, kényelmesen végigsétáltam a folyosón, leültem a szobámban, rágyújtottam, és körülnéztem. Nem tudtam elképzelni, hogy a gróf legalacsonyabb rangú inasa vagy favágója lakásként beérte volna ezzel a félhomályos lyukkal, melynek falain pergő, lisztes foltokban ütközött ki a salétrom, de nekem egyelőre el kellett fogadnom abban a reményben, hogy később egy másikat kapok, vagy, amit jobb szerettem volna, kiköltözhetek egy sátorba. Egyetlen öltönyömet gondosan bepakoltam, és felakasztottam az ajtóra, itt talán nehezebben férnek hozzá az egerek, megmosdottam, rövidnadrágot húztam, elmentem ebédelni, s csak aztán jelentkeztem újból a tüzértisztnél. Őrjöngött a késésért, beígérte az elbocsátást, de rögtön utána kiderült, hogy valójában nincs is munkám, egy ágsöprűt nyomtak a kezembe, estig az utakat söpörgettem.

Munkám a későbbiekben sem bizonyult nehéznek, reggel elmentem a szamaraskordéval a forráshoz, telihordtam a lajtot, hazakocogtunk, feltöltöttem a tartályokat, melyekbe régen egy szivattyú pumpálta a vizet, utána fát vágtam, és segítettem a konyhán. Sokat ettem, testsúlyom hamarosan elérte a hetven kilót, idegileg is rendbe jöttem. Csak a dohos szoba nyomasztott egy ideig, amíg a raktárban nem találtam egy futballkapura való, erős szövésű hálót, hátul a sűrűben kifeszítettem két fa között, akár egy függőágyat, kihordtam a lepedőmet és a pokrócaimat.

A konyhatűz füstjének foszlányait távolról felém sodorta a szél, a park öreg, kiszáradt fenyőfái égtek a kondér alatt, beszívtam a fürdősóra emlékeztető illatot, és ringatóztam a szabad ég alatt. A csillagokat néztem, és minden, ami eddig történt velem, esetlegesnek és véletlennek tűnt, félálomban nem tudtam, Izraelben vagy Magyarországon ring velem az egykori futballkapuháló. Mióta meghalt, most először mertem anyámra gondolni, mintha szegény lelke ezeken az éjszakákon kiszabadult volna névtelen sírjából, közelinek tűnt, szinte csak a szememet kellett volna tágabbra nyitnom, hogy valóban lássam is az arcát. Tudtam, ennek az emléknek a felszabadulása azt jelenti, hogy el is búcsúzok anyámtól, soha többé nem fog ilyen élesen és tiszta körvonalakkal megjelenni, elveszítettem az utolsó érzelmi tartalékot, mely talpon tartott, akár a keljfeljancsit az ólomnehezék. De nem féltem, sőt vonzott, hogy elmenjek ezzel a nyárral, mert meg voltam győződve, hogy ezek a sűrű, sötét és csillagos éjszakák nem múlhatnak el nyomtalanul, csak átvonulnak egy megfelelőbb vidékre, és ott uralkodnak tovább.

A táborban a csoportok háromhetes turnusokban követték egymást, július végén, a tábor félidejében, leváltották a tábor vezetőségét is, de én észre sem vettem az arcok cserélődését, mintha ugyanazok a mokány, sportfiús DISZ-vezetők és kövér, szigorú tekintetű katonatisztek tértek volna vissza. Egyetlen változás tűnt csak fel nekem, a népitánc-foglalkozások vezetését egy alacsony és telt, fekete lány vette át, aki már az első délután akkoriban még szokatlan, csíkos halásznadrágban sétált végig a parkon. Egy József Attila-verseskötetet tartott a kezében, néha megállt, és homlokát nekitámasztva egy fa derekának olvasott a könyvből, tekintete elrévedt, majd kezeit hátul összefogva továbbment. A konyhalányok beszélgetéséből megtudtam, hogy Víg Editnek hívják, Pestről jött, ahol az egyik nagy szakszervezet tánc- és énekegyüttesénél dolgozik.

Nem ő volt az első nő a tábor vezetőségében, úgy gondoltam, ugyanaz a sors vár rá, mint elődeire, egyik délután kirándulásra indul majd egy tiszttel vagy ifjúsági vezetővel, látjuk őket felkapaszkodni a tábor előtti ösvényen, aztán eltűnnek a hegy pereme mögött, de Edit – bár az ebéd utáni, játékos beszélgetésekből gyakran kihallatszott magas, fejhangú vihogása – távol tartotta magát ezektől a kapcsolatoktól. A sátrában felszerelt lámpa néha éjfél utánig égett, könyv fölé hajló alakját a ponyvára vetítve. Hamarosan megszokták színes halásznadrágjával és aranyozott pántú sarujával együtt.

Éjszakánként már zörgő levelek hulltak a függőágyamba, és más jelekből is láttam a közeledő őszt, a szemközti hegyoldal elvörösödött, majd megbarnult, a kopaszodó fakoronák közül kiütközött az avar színe, a konyha és az ebédlő körül a hangyák kétségbeesett gyorsasággal cipelték a kenyér- és ételmorzsákat. Már csak két-három hét választott el az ünnepélyes zászlóbevonástól, a tábor vezetői megkérdezték: mihez akarok kezdeni? Vállat vontam, arra gondoltam, hogy visszatérek Pestre, és jobb kondícióban, valamivel több pénzzel, de ugyanott próbálom folytatni, mint mikor a katonai kórházból kijöttem.

Nem érdekeltek az eljövendő idők, még nézni akartam az égen aláfutó csillagokat, bár egyre gyakrabban esett már az eső, a gyérülő lombozat nem fogta fel, egy ócska sátorlapot tettem a pokrócom tetejére. Az esők utáni felmelegedésben a füvek és levelek rothadásának fanyar szaga összehúzta a nyálat szájamban.

Az egyik éjszaka – akkor is épp eső után volt – lépéseket hallottam csúszkálni alattam a fák között. Nem tudtam, ki járhat erre ilyenkor és miért, talán sokallta az utat a tábori latrináig, és itt akarta elvégezni a dolgát, felkönyököltem, és hogy elriasszam, hangosan köhögtem. Az árnyék, már nem messze tőlem, megállt, és egy női hang megkérdezte:

– Ki az?

Megneveztem magam, mire közelebb jött, nekitámaszkodott a fának, és rágyújtott, a gyufa lángja bevilágította az arcát: Víg Edit volt. Nyomasztotta, amit olvasott, azért indult ilyen késői sétára, nem is akart visszamenni a sátorba, beszélgettünk, felkönyököltem, majd lemásztam a függőágyamból.

Edit épp olyan nehezen készült a távozásra a táborból, mint én, nemrégen vált el katonatiszt férjétől, a férfi újból megnősült, és mivel a lakás szolgálati volt, nem lehetett megosztani, ő albérletbe költözött. Szeretett volna összeszedni tizenötezer forintot egy szövetkezeti lakásra, eredetileg most is a pénz kedvéért áldozta fel nyári szabadságidejét, de aztán megszerette a tábori környezetet, ahol végre senkihez sem kellett alkalmazkodnia, kedvére olvashatott és sétálhatott.

Később az én sorsomra terelődött a szó, nem találtam értelmét, hogy hazudjak, a valósághoz többé-kevésbé híven mondtam el az életem történetét. Mikor Edit megtudta, hogy Izraelben jártam, elhallgatott, és csodálkozva nézett rám. Én is elhallgattam, már ismertem ezt a tekintetet, mindig így néztek vissza rám, mikor megtudták, hogy zsidó vagyok. Ezután általában egy hosszú bizonyító szöveg szokott következni, hogy az illető már gyermekkorában is csak zsidókkal barátkozott, sírt, mikor gettóba költöztették őket. Én, aki belülről ismertem a gettót, az egykori barátok és barátnők nevében gyilkos haragot éreztem, a legrövidebb úton igyekeztem lezárni ezeket a beszélgetéseket.

A dolgok akkor sem alakultak szerencsésebben, ha a beszélgetőről kiderült, hogy zsidó, mert rögtön kiterjesztette rám a magukat magasabb rendűnek tartó emberek öntudatát, és ezzel le is fokozott a saját szintjére. Évek múlva már nem engedtem, hogy beszélgetés közben a partnerem bármilyen közös eszmei vagy származási kategóriába foglaljon magával, zsidókkal szemben nacionalista voltam, kommunistákkal szemben zsidó, és nacionalistákkal szemben kommunista.

Mondom, senkinek sem bocsátottam meg, hogy olyan helyzetbe hozott, hogy be kellett vallanom a származásomat, most is ellenségesen vártam Edit reagálását, de meglepődésemre a nő elmosolyodott, és közelebb lépett a fához, ahol álltam.

Kiderült, hogy Edit egy részeges, állandóan tönkremenő parasztkovács lánya, mint népi kollégista került fel Pestre, és az azóta eltelt öt év alatt legtöbbször zsidó férfiakkal élt. Élvezte, hogy ezek a férfiak az ellenséges külvilágtól védekezve életük érzelmi támaszának tekintették őt, mint a víz alatti pókok az oxigénnel telehordott buborékban, ő is úgy élt velük egy elzárkózó, boldog világban, vállalta gondjaikat és a feléjük áramló gyűlöletet is.

Most is magától értetődően vette kezébe sorsom irányítását, és be kellett látnom, sokkal tájékozottabban fogott hozzá az életem rendbe hozásához, mint ezt én magam tehettem volna.

Editnek augusztus végén az utolsó turnussal kellett elhagynia a tábort, én még másfél-két héttel tovább maradtam, a személyzettel együtt lebontottuk a sátrakat, rendbe hoztuk a parkot, mindent felkészítettünk a télre. Megállapodtunk, hogy ezalatt Edit megpróbál valamilyen állást keresni nekem, és ha sikerül, értesít.

A hátralevő napokban minden szabad időnket együtt töltöttük, sétáltunk, és beszélgettünk, mikor Edit fellépett a teherautóra, mely az utolsó turnus tagjait vitte ki a vasútállomásra, már úgy búcsúztunk el egymástól, mint akiket régi, erős szálú kapcsolat fűz össze.

Magamra maradva sokat gondoltam Editre. Nem áltattam magamat azzal, hogy ő az a nő, akire vágytam, mikor a kórházban Alaxai álmodozását hallgattam a feleségéről, de abban sem kételkedtem, ha élni akarok, szükségem van rá. Még mielőtt egy szó is elhangzott volna közelebbi kapcsolatunkról, már beletörődtem, hogy egy bizonyos időt együtt fogunk eltölteni.

Edit mindennap írt, mikor megérkeztem, várt a pályaudvaron. Leültünk a „Nyugati” vendéglőben, közölte, hogy sikerült elhelyezni engem, október elsején beléphetek a filmgyárhoz mint világosító munkás, de lakást sajnos nem tudott szerezni. Néhány napra, ha akarok, odaköltözhetek az ő albérleti szobájába, természetesen csak feketén, bejelentés nélkül, ezt ő már elintézte a háziasszonyával. Nem kell mondanom, hogy ez a néhány nap néhány hétté tágult, majd Edit összegyűjtött pénzén vett egy társbérleti szobát, ahová már együtt jelentkeztünk be. Felajánlottam, ha akarja, elveszem feleségül, de Edit a fejét rázta, egyelőre nincs kedve újból a válóperes bíróság elé állni. Ezért a gesztusáért őszintén szerettem, és éreztem, hogy nehezebben fogok elválni tőle, mintha összeházasodtunk volna.

Eleinte azt hittem, hogy Edit csak jobb híján vagy kényelmességből, az utánjárást megspórolva szerezte nekem ezt az állást, de hamarosan megértettem, hogy akkori állapotomban hasznosabb, tanulságosabb helyre nem is kerülhettem volna.

A világosítók majdnem a legalacsonyabb filmgyári kasztba tartoztak, de ők is magasabb színvonalon álltak, mint egy átlagos gyári munkás vagy akár hivatalnok gárdája. Éppen olyan otthonosan mozogtak osztályon felüli éttermekben, mint egy kültelki kocsmában, a munkában találékonyak voltak, az éjszakai felvételek durchmarsaiban pedig a végletekig kitartóak, de ezen túl még néhány valódi egyéniségnek számító ember is akadt köztük.

Szépfiúk, akik meg tudták hódítani azokat a vendégszereplő színésznőket, akiket a „nagymenők”-nek nem sikerült, volt katonatisztek és kikopott politikai karrieristák, fiatalok, akik a világosítást tanulóévnek tekintették, hogy később rendezővé vagy operatőrré léphessenek elő, és a magas lámpaállás tetejéről káprázó szemüket megerőltetve próbálták ellesni a technikai trükköket. Ezenkívül valamennyit a filmgyártáshoz fűzte a közvetlen hangulat, mely a forgatásokon uralkodott, és a kötetlen élet szeretete. Elég volt egy fél évet töltenem ebben a zavaros, de élettel telített környezetben, hogy megismerjem az egész város keresztmetszetét, önbizalmat és bátorságot szerezzek.

Mikor már földet éreztem a talpam alatt, elhatároztam, hogy nem maradok sokáig világosító munkás. Ha véletlenül is kerültem a filmgyárba, tervemben eleinte mégis azt kerestem, hogy ebben a környezetben miképpen juthatnék feljebb. Az egyetlen dolog, amivel a siker reményében próbálkozhattam volna: a filmnovellaírás volt.

Szerencsére ez már néhány világosítótársamnak is eszébe jutott, és az ő kísérleteik során lemérhettem a saját esélyeimet is. Fiatal asszisztenseknek adták oda a kéziratukat, akik ritka kivételtől eltekintve el sem olvasták, néhány nap múlva kirántották a zsebükből, vagy maguk közt a produkciós irodában kigúnyolták őket, bár szerintem néhány kézirat elérte az elkészített filmek forgatókönyvének a színvonalát. Ugyanakkor, ha egy fiatal írónak egy folyóiratban akár egyetlen elfogadható novellája jelent meg, tálcán kínálták neki a szerződést és a pénzt. Megértettem, ha sikert akarok elérni a filmgyárban, kívülről, az irodalom felől kell jönnöm.

Írni kezdtem, a filmgyári munkabeosztás összefüggő, hosszabb szabad időkkel járt, ezeket az első perctől az utolsókig kihasználtam. Edit levett a vállamról minden házi munkát, csak éppen arra az egyre nem volt hajlandó, hogy korán keljen fel, a szerteheverő párnák között viszont nem tudtam dolgozni, reggelenként el kellett mennem hazulról.

Akkoriban alakították vissza áruházból, és nyitották meg újból az első kávéházat, én ide szoktam be. Reggelenként már akkor ott álltam a kávéházzal átellenes sarkon, mikor még egy ajtóba állított szék jelezte, hogy bent takarítanak. Egy órapontossággal hét óra öt perckor megjelenő öregembert, kabalából, hogy ne én legyek az első vendég, előreengedtem, majd hét óra tízkor én is bementem.

Jóllehet kopott, öreg kereskedők és hivatalnokok egy szimpla mellett vagy éppen rendelés nélkül magabiztosan, fölényesen beszélgettek az asztaluknál, én elfogadható ruhám ellenére is betolakodónak éreztem magam a Várból lehozott kristálycsillárok alatt. Hogy lekenyerezzem a pincéreket, viszonylag nagy összegeket cecheltem, és magas borravalókat adtam, amivel persze csak azt értem el, hogy a hátam mögött baleknak tartottak, de én beértem látszólagos tiszteletükkel.

Első novellámban a világosító munkásokat írtam meg, pontosabban azokat a történeteket, melyeket utazás közben vagy munkaszünetben mondtak el. Igyekeztem ragaszkodni az eredeti fordulatokhoz, csak az érthetőség kedvéért változtattam, vagy egészítettem ki.

Fél év telt el szakadatlan munkában, míg elhatároztam, hogy három novellámat, melyeket magam is megfelelőnek találtam, beküldöm valamelyik szerkesztőségbe. Már leragasztottam a borítékot, mikor eszembe jutott, hogy helyesebb volna, ha nem a saját nevemet írom a novellák fölé, arra gondoltam: ez megóv a bukás személyes szégyenétől, ugyanakkor nem csökkenti az esetleges sikert.

Feltéptem a borítékot, és a Vogel nevet áthúzva hosszas töprengés után „Futó”-t írtam a helyébe, ez a név elég mindennapinak, mégis egyéninek tűnt a szememben. Újból leragasztottam a borítékot, és újból föltéptem, rájöttem, hogy az áthúzásból mindenki rájöhet: nem a valódi nevemet írtam a cím fölé, inkább még egyszer legépeltettem a novellák első oldalát.

Egy hét múlva felhívtam a szerkesztőséget: megkapták-e a küldeményemet, a lelketlen hangból, mellyel válaszoltak, arra következtettem: magamnak ártok, ha sürgetem a döntést, később kiderült, hogy mindegy lett volna. Két hónap múlva visszaküldték a kézirataimat, néhány szabványsor kíséretében, emlékszem, azt ajánlották, hogy próbálkozzak filmkritikákkal, mert írásaimból látszik a filmvilág ismerete.

Edit vigasztalni próbált, de nem tudta eltitkolni a sajnálkozás mögött meghúzódó mély elégedettségét. Viszonyunk kezdettőt fogva nem fért bele abba a sémába, melyet ő korábban megszokott, és hosszan dünnyögve beszélt hozzám: a mama nem enged bántani, a mama megvéd – és ezt elviselhetetlennek találtam, és felugrottam az öléből. Edit csodálkozott ingerültségemen, minden eddigi szerelme boldog volt, ha ringatta, és megpihenhet ilyenkor, sőt simogattatták vele hulló hajukat, és csókra nyújtották romló szemeiket.

Azt hitte, ez után a kudarc után én is igénylem majd a gyengédségét, és nem térhettem ki előle; hogy el tudjam viselni, minden este leittam magam. Szédülő fejjel már jólesett feküdni az ölében, a szavait úgysem értettem, egybefolytak és elaltattak, legtöbbször föl sem ébredtem, mikor kigombolva ruhámat maga fölé húzott.

Egy ilyen részeg éjszakán jelentette be azt is, hogy teherbe esett, és meg akarja szülni a gyereket, nekem nem volt erőm tiltakozni. Ahhoz is ragaszkodott, hogy ha megszületik, zsidónak anyakönyveztessük, és hosszasan beszélt a gyerek eljövendő életéről. Az antiszemita jelenségekre, melyek a környezetünkből mindkettőnkhöz eljutottak, ő reagált élénkebben, meg volt győződve, hogy 1944 üldözései megismétlődnek majd, leterelnek a Dunához minket, és a vízbe lőnek, csak cipőink maradnak fent a rakpart kövein.

Sohasem láttam embert, aki öntudatosabban vállalta volna a zsidó sorssal járó fenyegetéseket, bár, mint mondtam, Edit talán ezredíziglen is parasztősöktől származott, és a népi tánc oktatásánál is nehéz elképzelni magyarosabb foglalkozást. Súlyos gyerekkori bántalmakat és méltatlanságokat takarhatott el ezzel a magatartással.

Hiába próbáltam megnyugtatni, hogy az üldözések megismétlődésére kevés a valószínűség. Edit jól érezte magát a képzelgéseiben, és egyre jobban beléjük merült, például sokáig tűnődött: miképp döntene abban a helyzetben, ha a nyilasok megengednék neki, hogy választhasson köztem és a gyerek között.

Józan időszakomban megértettem: ez a kapcsolat erőm és idegeim lassú pusztulásához vezet, ha meg akarom menteni magam, el kéne válnom Edittől, de ez a magam erejéből nem ment, segítséget pedig sehonnan se vártam. Lázadozásom ilyenkor kimerült abban, hogy igyekeztem minél kevesebbet tartózkodni otthon, helyettesítést, különmunkát vállaltam bent a gyárban, néha akkor is kint maradtam, ha nem volt dolgom, behúzódtam egy üres szobába, és olvasgattam.

Így múlt az idő, már 1954 nyarán a Ferihegyi repülőtéren forgattunk valamilyen vígjátékot. A forgatás meglehetősen lassan haladt, mert a rendező beleszeretett az egyik színésznőbe, késve jártak ki a helyszínre, sőt néha azt is megtették, hogy ki sem jöttek. Ezt a szituációt a gyár vezetői egy forgatókönyvben valószínűleg elfogadták volna, de itt a valóságban, ahol befektetett milliók forogtak kockán, semmi esetre sem. Mindenki tudta, hogy a botrány küszöbön áll, le fogják váltani a rendezőt, a kész anyagot is újra le kell forgatni, így senki sem erőltette a hiábavaló munkát.

A repülőtér nagy betonkockáin a világosítók a statiszták ellen játszottak futballmeccset, a stáb vezérkara a színészekkel a büfébe vonult, én a közeli hangár oldalánál kerestem magamnak egy szélcsendes, napsütéses zugot, és elővettem egy folyóiratot, tudtam, ha a rendező megérkezik, úgyis szólnak.

Arra rezzentem fel, hogy egy pár jön ki a büféből, és a hangár mögé tartanak, ahol a repülőtér vezetősége egy kis házat átengedett nekünk a felszerelések tárolására, a világosítók itt bonyolították le alkalmi kalandjaikat, nem volt kétséges, hogy ez a pár is hasonló céllal sétál arrafelé. A férfit ismertem: Grács volt, az operatőr, ez egyúttal a nőt is minősítette, Grács ugyanis csak olyanokkal kezdett ki, akik nem követelték, hogy hosszasan társalogjon velük, extra repülős jelmezéből úgy gondoltam, a lány főiskolás vagy kezdő színésznő lehet.

Beszélgetve elhaladtak mellettem, megnéztem a lányt: szőke haja volt, és kissé bandzsa, kék szeme, bőre az arccsontok fölött olyan halványan piroslott, mint egy őszibarack héja vagy egy tavaszi libasült. Látszólag a folyóiratot nézve figyeltem a beszélgetésüket, Grács azt ígérte a nőnek, hogy elmagyarázza, miképp mozogjon előnyösen a kamera előtt, a nő elhitte, és jelentősége tudatában komolyan felelgetett, én magam is mosolyogtam, mikor Grács bevezette őt a kamrába.

Olvastam tovább a novellát, néhány perc múlva kiáltozást hallottam a hangárból, a zárt ajtó felfogta a hangot, valószínűleg csak hozzám jutott el, a távolabb tartózkodók legalábbis nem reagáltak rá. Vállat vontam: minek ártsam magam ebbe az ügybe, melyhez semmi közöm sincs, csak annyit érhetnék el vele, hogy az ellenségemmé tenném Grácsot. Különben sem hittem abban, hogy felnőtt nőt megerőszakolhat valaki, hacsak puskát nem fog rá, vagy le nem üti. A lány kiáltozása azonban olyan kétségbeesetten ismétlődött meg, hogy végül is fel kellett állnom a helyemről.

Kopogtam a kamrán. Grács az ajtón keresztül elküldött az anyámba, erre indulatba jöttem, de meg is nyugodtam: most már volt jogcímem a közbeavatkozásra, újból kopogtattam. Bent ruhák surranása hallatszott, először Grács lépett ki, vörös arccal nézett rám, de én kikerültem, megfogtam az első kezem ügyébe kerülő vaspajszert és kifelé indultam, úgy tettem, mintha csak ezért jöttem volna be. Megálltam Grács előtt, és figyelmeztettem: máskor ne merje szidni az anyámat, aztán visszaültem a hangár falához, a pajszert lefektetve magam mellé olvastam tovább.

Kisvártatva a lány is kijött a kamrából, megállt előttem: – Rendes volt, hogy odajött, szeretném megköszönni. Hogy lehet?

– Ahogy Nagy Sándor Diogenésznek.

– Hogy?

– Ne álljon elém, mert eltakarja a napot.

Elmosolyodott, és egy lépést oldalra húzódott, hunyorgó szemmel felnéztem rá: ahhoz képest, hogy néhány perce mi történt vagy majdnem történt vele, frissnek és nyugodtnak látszott, talán csak az arcszíne lett egy fokkal pirosabb. Ettől az elfogulatlanságtól én döbbentem meg, a lány észrevette, és élvezte a zavaromat, kérdéseket tett fel, én dadogva felelgettem.

Figyelmem csak a lány szeméig terjedt, nem tudom, mennyi ideig beszélgettünk, egyszer csak terjedő kiáltozást hallottam, felnéztem: a város felőli országútról akkor kanyarodott be a rendező kék-fehér kocsija. A betonkockákon abbamaradt a futballmeccs, a világosítók sietve elfoglalták a helyüket, a statiszták is egy csoportba gyülekeztek, csak egy magas férfi vált ki közülük.

Hozzánk sietett, megtörülte a futballozástól izzadt homlokát, megcsókolta a szőke lányt, és hozzám fordult. Kutatóan nézett rám, valahonnan ismerhetett, mert elmosolyodott, és kezet nyújtott.

– Úgy látszik, mi mindig bolondokházában találkozunk.

Csak rekedt, mutáló hangjáról ismertem fel a férfiban egykori katonakórházi társamat: Alaxai Pált. Alaxai átfogta a nő vállát:

– Ő Éva, a feleségem.

Tehát ez a szőke lány volt az, akihez Alaxai idegrohamában beszélt. Elfordítottam a fejem, becsapva éreztem magam, amiért Éva nem mondta hamarabb, hogy asszony, csak nehezen nyögtem ki Alaxai kérdéseire néhány sablonos választ. Szerencsémre felharsant a felvétel kezdetét jelző kiáltás, Alaxai megígértette velem, hogy a látogatás után elmegyek hozzájuk, és beszélgetünk, aztán Évával együtt beálltak a négyes sorokban vonuló statisztaseregbe, én pedig megfogtam egy fénygyűjtő, nagy sztaniollemezt.

A létra tetején állva tekintetemmel megkerestem őket: Alaxai magasabb volt, mint én, kis, magyaros sasorrával, kék szemével, karcsú alakjával egyébként is szebbnek találtam őt magamnál, a szőke lány pedig illett hozzá. Elhatároztam: lemondom a megbeszélt találkozást, de mikor a felvétel után odajöttek hozzám, és Éva kicsit befele álló kék szemével rám nézett, mégis beleegyeztem.

Futó fáradtan becsukta a szemét, de újból kinyitotta, mert szédülni kezdett, a koffein hatása már kiment a szervezetéből.

– Maga ismeri Évát?

– Még nem láttam, de mindig ő volt nekem a „femme fatale”.

Futó elmosolyodott:

– Éva mint „femme fatale”?! El lenne ragadtatva, ha meghallaná, de azt hiszem, semmitől sem áll távolabb, mint hogy a végzet asszonya legyen.

– Mégis, milyen volt?

– Nem tudom, már csak a nyári ruháira emlékszem. Három volt neki: egy fehér vászon apró virágokkal, egy piros-fehér, hosszanti csíkos és egy sötétkék, lila-fehér kockázású nyakkendővel, de mindig frissen vasalt ruhát viselt, és tudta is viselni őket. Akkor még lenéztem, ha valaki sokat törődött az öltözködéssel, egy háborút, egy idegen országot és egy hadsereget vészeltem át, mindennap be kellett dobnom energiám utolsó tartalékait, azt hittem, ez az élet alapformája, és ha valakinek marad ereje nyakkendőkkel és kézelőgombokkal törődni, az csak úgy lehetséges, hogy feladta a harcot. Éveknek kellett eltelni, amíg megértettem: a nyakkendő megkímél attól, hogy a portás megállítson egy színház portájánál, és hosszan kifaggasson, egy gyöngyház kézelőgomb inkább meggyőz egy nőt a szellemességünkről, mint hétszáz Chamfort-tól lopott idézet, egyszóval: az ember megteheti, hogy elhanyagolja a külsejét, de ezért sokkal nemesebb valutával, idegekkel, idővel kell fizetnie.

Éva ismeretségünk első napjaitól rábeszélt, hogy ne készen vett, hanem csináltatott holmit viseljek, az eredmény megéri a körülbelül tízszázalékos árkülönbözetet. Gondoskodása annál inkább feltűnhetett volna nekem, mert a férje ruháival alig törődött, előfordult, hogy Alaxai hetekig kiszakadt karöltőjű zakóban járt, de én ebből nem következtettem semmire.

Editnek két hónap múlva kellett szülnie, úgy képzeltem, a gyerek végképp összeköti sorsunkat, bár attól öntudatlanul is óvakodtam, hogy Edit nevét gyakran szóba hozzam Éva előtt. Azt hiszem, Éva sem gondolt semmire, bár később azt mondta, ha hívtam volna, már az első pillanatban eljött volna velem. Alaxai mosolyogva figyelte barátságunkat, azt hitte, a közös nyomor romantikája eltéphetetlen kapcsolatot jelent, örült, hogy vasárnap délutánonként volt kire hagynia Évát, amíg ő a réten a környékbeli suhancokkal futballozott. Nem tudom, Alaxai említette-e magának, de huszonnyolc éves korában is az volt az egyik legnagyobb vágya, hogy valamelyik kis futballcsapat leigazolja játékosai sorába, és végre egy valódi melegítőt kapjon.

Éváék a férfi egyik évfolyamtársánál laktak albérletben, fent a Széchenyi-hegyen, ilyenkor vasárnap délután a főbérlő gyerekei is lementek Alaxaival játszani a rétre, csak ketten maradtunk a szobában.

Kiültünk az erkélyre, és beszélgettünk, éveket adnék az életemből, ha fel tudnám idézni, hogy miről, mert akkor talán újra érezném azt a tökéletes, csendes boldogságot, mely ezeknek a beszélgetésnek az idején eltöltött.

Beszéd közben néha Évára néztem, ő ilyenkor elmosolyodott, és lassan ingatta a fejét, nem tiltakozásul, talán valamelyik nagy színésznőtől, aki mellett statisztált, tetszett meg neki ez a gesztus, és azóta használta, szinte függetlenül az alkalomtól. Élete legfeszültebb pillanataiban is csak színészi megoldásokban tudott gondolkozni, talán ezért is nem lett belőle igazi színésznő. Én akkor még nem ismertem ezt a tulajdonságát, zavartan néztem vissza rá, és csak sokára tudtam elfordítani tekintetemet az erkély alatti fák felé.

Alaxait csak a sötétedés hozta haza a rétről. Éva villanyt gyújtott, és vacsorára terített. A kis asztal mellett csak egyetlen szék állt, ezt nekem adták, ők a vaságyra ültek le, hátracsúszva a mély öbölbe, melyet testük nyomott bele a sodronyba. Alaxaiban mintha tovább élt volna a játék jókedve és lendülete, hadonászott a felvágottas szendviccsel, kérdezősködött és magyarázott. Míg Évának majdnem mindent elmeséltem, neki csak a legszükségesebbeket mondtam el, és jólesett, hogy Éva a férjével szemben is megőrizte a titkaimat.

Megtudta, hogy egy időben írással próbálkoztam, ezentúl az irodalom lett a fő témája éjszakába nyúló beszélgetéseinknek, valójában ezek során ismertem meg Alaxait. A kezdeti kép a fölényeskedő, korlátolt szépfiúról szétoszlott bennem, sőt az ellentétébe fordult, megjelenését és magatartását tönkretették infantilis szokásai: szenvedélye a legprimitívebb játékok iránt, arcán kicsipkedte a pattanásokat, és élt benne a gyerekek állandó megmérkőzésvágya is, viszont megnövesztette a szememben műveltsége és érzékeny ízlése.

Míg szabályos, kifejező mondatait hallgattam, irigykedtem a falusi jegyzői házra, ahol felnőtt, a debreceni gimnáziumra, ahol nyolc évig latint tanult, irodalmi tájékozottságára, élményeimet – ezek ellenértékéül – jelentéktelennek éreztem.

Alaxai akkor már írással is foglalkozott, nemcsak foglalkozásszerűen mint dramaturgnövendék, hanem önálló, nagy művekre is készült. Már évek óta gyűjtötte az adatokat, ha jól emlékszem, egy Dugovics Tituszról szóló meg egy Magellán-drámához. Nagyalakú honvédelmi füzeteket írt tele jegyzetekkel. Ezek a füzetek vannak magánál?

Margit megrázta a fejét, Futó csalódottan sóhajtott:

– Kár, szerettem volna látni őket, Alaxai soha nem mutatta meg, még Évának sem: elvként tűzte ki maga elé, hogy csak kész, sőt tökéletes műveket ad ki a kezéből. Évfolyamtársainak novellái, versei akkor már megjelentek, igaz: eldugott lapok eldugott oldalain, mégis pénzt és valamiféle elismerést hoztak. Alaxai, úgy látszott, nem éri be ennyivel, van ereje kivárni az átütő sikert. Nekem, aki sohasem mertem két napnál előbbre tervezni, imponált ez a messzire tekintő stratégia, csak azt nem tudtam végiggondolni, mi lesz, ha a nagy művet mégsem sikerül megírni? De minden kételkedést eloszlatott bennem Alaxai önbizalma.

Alaxai nem foglalkozott a szinte helyébe hozott mellékmunkákkal sem. A szekrény alsó fiókjában egymáson hevertek a megbízások, melyeket a főiskola tanárai szereztek a hallgatóknak anyagi segítségként: pályázat alkalmi egyfelvonásosok írására, népmesék gyűjtése és dramatizálása, régi drámaírók életrajzának feldolgozása az Akadémiai Irodalomtörténet számára, de Alaxai egyikbe sem kezdett bele, illetve néhány oldal után abbahagyta. Felajánlotta, ha akarom, bármelyiket elvállalhatom.

Nem volt hozzá önbizalmam, csak hosszas unszolás után választottam ki egy szociográfiai megbízást, Angyalföld valamelyik utcájáról kellett két-három íves tanulmányt készíteni. Ez az ötvenes évek derekán még nem ment divatszámba, mint máma, a tanácsnál tudomásul vették, hogy én veszem át a feladatot, sőt még annak is örültek, hogy egyáltalán vállalta valaki.

Mindjárt az indulásnál szerencsém volt, mikor még a szociográfia helyszínét próbáltam kiválasztani, egy öreg angyalföldi munkás felhívta a figyelmemet az N. utcára, mely a Váci útról vezetett ki a Dunáig. Már az első estén megbizonyosodtam, hogy nem találhatnék célomhoz alkalmasabb környezetet.

A járda négy-öt lépcső mélységben vonult, esőben itt rohant le az összegyűlt víz, vastag iszapot és hulladékréteget hagyva maga után. A nap sohasem sütött be a magas, sehol meg nem bontott házsorok közé. Kocsmáiban, kettős-hármas udvaraiban meg lehetett találni a kerület ismert típusait: az alaktalanra vert arcú bokszolót, a tizennégy éves kurvákat, az öregembereket, akik botjuk fölött hajlongva télen-nyáron ott ültek a mosókonyhák gőzölgő ablaka előtt, de az N. utca egyben mégis kivált az összes angyalföldi utcák közül: szinte minden politikai mozgalom működésének kezdeti, áldozatos időszakában az N. utcát tekintette fő bástyájának.

Az első világháború végén az N. utcában alakultak meg a kommunista párt első kerületi sejtjei, a kommün bukása után százszámra indultak el Ausztria felé az N. utcai fiúk, de a határnál tűzharcba keveredtek a csendőrökkel, és jó részük elpusztult, az itthon maradtak közül pedig sokan börtönbe kerültek.

Felnőtt egy új nemzedék, és hamarosan megtalálta a maga vezetőit, a húszas évek közepétől szinte párhuzamosan élt egymás mellett az utca két oldalán az álcázott kommunista és a nyilaskeresztes mozgalom. De míg a kerület többi hasonló szervezkedése csak ritkán vállalkozott akcióra, tagjai beérték közös kirándulásokkal, vitákkal, ablakok beverésével, az N. utcaiakat mindig be lehetett dobni a sztrájkok és illegális munkák frontvonalába. Persze aránytalanul többen is buktak le közülük, az áldozatok sora, mely a háborúban kezdődött, és a kommün bukása után folytatódott, új és új nevekkel bővült.

A kommunisták és a nyilasok – bár egy utcában nőttek fel, és gyakran rokoni kapcsolat is fűzte őket egymáshoz – nem békültek meg, a verekedéseket véres bosszúk követték 1944-ben és 1945-ben.

Felnőtt az utca harmadik nemzedéke, tizenkét-tizennégy éves korukban már férfiakra szabott munkát végeztek, később néhányan tiszti iskolára vagy vezető állásba kerültek – ők hamarosan el is költöztek a környékről –, de a többség megmaradt a gyárakban és a régi lakóházakban.

1949 után az N. utca megint gyanús lett. Először a volt nyilasokat és hozzátartozóikat telepítették ki távoli tanyákra, de éjszakánként egyre gyakrabban vitt el a fekete rendőrségi autó régi kommunistákat is, nagy részük nem is került vissza többé.

1955 nyarán, mikor kezdtem kijárni, az utcában alig találkoztam felnőtt, javakorabeli férfival, akit láttam, az is csak később jött ide lakni. És az emberekkel együtt mintha az emlékezetük is elveszett volna, a felszabadulás után megjelent könyvek is vagy hallgattak az N. utcáról, vagy mint anarchista, lumpenproletár környéket említették. Az adatokat a szociográfiához házmesterek régi bejelentőkönyveiből, börtönből kicsempészett levelekből és mindenekelőtt néhány öregember emlékezéséből szedtem össze.

Ezek az öregemberek, csontjaikban-idegeikben börtönévek és golyók nyomaival, elhagyatottan és rongyosan húzódtak meg a kocsma sarkában, magatartásukban és szavaikban mégis a nagy idők utolsó tanúinak méltósága rejlett. Egyszer megkérdeztem egyiküket, mivel magyarázza, hogy az N. utcaiak mindig teljes mellel vetették bele magukat a harcba. – Nézze, uram – mondta –, minden forradalom csak azokra számíthat, akiknek nincs vesztenivalójuk, és nekünk sose volt. Sőt ma sincs.

És valóban, az eltelt tíz év alatt az N. utcában a helyzet – ha ez egyáltalán lehetséges – csak rosszabb lett. Eső után változatlanul a járdán rohant le a víz a Duna felé, a házak egész mélységükben és magasságukban málladoztak, a lakótér egyre szűkült, az új lakótelepekre a beutalókat pedig nem az N. utcaiak között osztották szét. A fiatalok éppúgy csoportosultak össze a hátsó udvaron a poroló körül, mint régen, a háború előtt, kint az N. utcában gondoltam először arra, hogy az országban bekövetkezhet egy zűrzavar, de akkor még azt hittem, hogy szociális beruházásokkal és reformokkal elkerülhető. Úgy akartam megírni ezt a szociográfiát is, hogy megmutassam: mindennek, ami történt ebben az országban és ebben a században, mindig az N. utcaiak, a munkásosztály legalsó rétege volt a végső vesztese. Mindenekelőtt őrajtuk kell segíteni, mert ha a rendszert bármilyen veszély fenyegetné, újból csak őhozzájuk fordulhat, mint megszilárdulásának éveiben, de a mostani helyzetben nem számíthat a támogatásukra. Talán ez a személyes indulat okozta, hogy a szociográfia végül is szétesett novellákra.

– Ez volt az „Árnyék az égen”-kötet?

– Igen. Három hónap alatt megírtam az egész könyvet, sem azelőtt, sem azután nem tudtam ilyen gyorsan dolgozni. Hittem abban, amit írok, az igaz, és nincs semmi, ami pótolhatná ezt a hitet. Könnyedén oldottam meg olyan kompozíciós feladatokat, melyeket kávéházi korszakomban csak alulról bámultam. Igaz, a kor is kedvezett ennek a könyvnek. Ugyanahhoz a folyóirathoz küldtem be a kéziratot, ahol a novelláimmal megvárakoztattak és elutasítottak, úgy gondoltam, ez lesz a legmegfelelőbb mérce. Két hét múlva diadalmenetben vonultam be a szerkesztőségbe, a könyvet soron kívül ki is adták, a kijózanodó politikai és irodalmi balekok bibliája lett, elméleteik bizonyítékának tekintették, felszólalásaikat az „Árnyék az égen”-ből vett példáikkal tűzdelték tele, azt persze mondanom sem kell, hogy az N. utcaiak sorsa egy vonásnyit sem javult. Azonkívül, azonkívül – mondta Futó, de nem találta a gondolat folytatását. Látta magát, amikor először hívatták be a szerkesztőségbe, és a munkatársak kézről kézre adták, egészen a főszerkesztő asztaláig, ezek a képek szinte átmenet nélkül csúsztak bele az álomba.

Mikor felébredt, Margit változatlanul ott ült a lábánál a szőnyegen, és a szoba sem világosodott ki még. Futó hihetetlennek találta, hogy csak ilyen rövid ideig aludt volna.

– Hány óra?

– Már elmúlt dél, csak lehúztam a redőnyt.

– Az autóbusz mikor indul?

– Már elment.

– Nem kerestek?

– Azt mondtam, hogy túl sokat ivott, és itt maradok magával. A gondnokkal elintéztem a szobát.

Margit felkelt, és meggyújtotta a mosdó fölötti lámpát. Futó is megpróbált felemelkedni, de a bal válla elmerevedett, visszazuhant a szőnyegre. Csak most vette észre: amíg aludt, valaki friss gézt tekert a sebre, a kötés szakszerűségéből látszott, hogy orvos vagy ápolónő rakta fel.

– Járt itt valaki?

Margit vállat vont:

– Mindegy, ha járt, az én rizikómra járt.

Visszaült a szőnyegre, és fésülködni kezdett, haja szikrázott, és hullámokat vetett a fésű alatt:

– Akar beszélni tovább?

– Nem akarok. Azt sem értem, hogy eddig miért beszéltem. Ettől csak egyre rosszabb lesz minden. Miért nem tanulom meg legalább a kutyáktól, hogy nem szabad visszamenni az elásott csontért.

– Ne sírjon, maga nagyon szívesen beszél ezekről. Maga győzött, Alaxai vesztett.

– Remélem, nem azt nevezi győzelemnek, hogy én életben maradtam, ő pedig meghalt. Ami pedig Évát illeti, sohasem láttam győzelmet, mely jobban hasonlítana a vereséghez.

– Éva az „Árnyék az égen” után került össze magával?

Futó nemet intett:

– Akkor hosszú ideig nem láttam őket. Azt hiszem, Alaxai alacsonyabb rendű ösztönembernek tartott, és a sikeremet kihívásnak vette, melyet neki kötelessége túlszárnyalni. Nagyalakú füzeteivel behúzódott egy könyvtárba, és megpróbálta végre megírni valamelyik témáját. A találkozások elől kitért, így Évát sem láthattam, télen az utcán akadtunk össze véletlenül. Különben sem volt sem időm, sem módom, hogy folytathassuk régi beszélgetéseinket. Korábbi elgondolásom bevált: az irodalmi siker után a Filmgyárban is méltányoltak, kiemeltek a világosítók közül, forgatókönyv-szerződést kaptam az „Árnyék az égen”-re. Lassan és nehezen haladtam ezzel a szokatlan munkával, ráadásul 1956 májusában Edit leszült – nyolcéves kislányom van –, otthon is kellett segítenem.

Edit örült a sikeremnek, bár tisztában volt vele, hogy ebből egyenes következményként adódik majd kapcsolatunk felbomlása. Azt hittem, nem bánja, hogy elválunk egymástól, sőt úgy majd könnyebben tudja berendezni az életét, ettől a neki tulajdonított fölénytől újból fontos lett a számomra.

Esténként játszottunk a gyerekkel, egyszer Edit tréfálkozva megígértette velem: ha úgy alakul a helyzet, lemondok a gyerekről, és átengedem egyedül neki. Először még valami viccel kitértem a válasz elől, de amikor újból – most már komoly formában – megismételte, kereken megmondtam: a gyerek éppúgy az enyém, mint az övé, és sohasem fogok beleegyezni, hogy elvegye tőlem. Edit többé nem hozta elő az ügyet, valójában nem sokat törődött a döntésemmel, inkább csak a forma kedvéért kérdezte meg.

Szeptemberben elkezdték forgatni az „Árnyék az égen”-t. Én nem akartam, hogy a felvételekre kint az N. utcában kerüljön sor, gúnynak és kihívásnak éreztem volna, ha elegáns filmesek és autóik megszállják ezt a sáros utcát, de a rendező a kolorit kedvéért, a gyártásvezető pedig gazdasági okokból ragaszkodott ehhez a helyszínhez. Akkor legalább annyit szerettem volna elérni, hogy hozzák rendbe a házak leomlott vakolatát, de a rendező ezt is ellenezte, sőt a kőművesekkel még kopottabbra maszkíroztatta az utcát.

Ritkábban jártam ki a forgatásokra, már aláírtam a következő forgatókönyv szerződését. Akkor már elhitették velem, hogy vérbeli filmes vagyok, aki tetszés szerint bánik a képi eszközökkel, ha kell, a telefonkönyvből is sikeres filmet tudok írni. Egy vígjátékra beszéltek rá, mindegy, miről szól, csak szerepeljen benne egy modern balatoni üdülő, ezt felépítenék a felvételek céljaira, és később nem bontanák le, hanem megmaradna a Filmgyár nyaralójának. Erre a nyaralóra szükség van, de csak ilyen bonyolult módon lehet pénzt szerezni rá.

Ezt a forgatókönyvet írni újból beszoktam a régi kávéházi sarokba. A pincérek már látták a fényképemet a forgatásról szóló riportokban, ismerték az öreg rendezőt, aki naponta felkeresett, alázatos arcukon lemérhettem a változásokat, melyek a helyzetemben bekövetkeztek, de ez már nem érdekelt.

Hintáztam a szék hátsó két lábán, és poénokat kerestem; a munka nem ment, és akkor elhatároztam: módszeresen napi két flekket meg kell írnom. Ezt csak úgy tudtam teljesíteni, ha a dialógusokat Hemingway utánzóinak modorában széthúztam rövid kérdésekre és feleletekre. Egyébként is a dialógusokhoz kerestem jelenetet, és nem fordítva, mint kellett volna. Például hallottam, hogy egy kórházi portás azt mondja: ha egy öngyilkos nőt behoznak a kórházba, az a saját lábán megy el, de a férfiakat a hátsó kapun viszik el. Már tudniillik, ahol a hullaszállító autó megáll. És ehhez a mondáshoz önkényesen beépítettem a filmbe egy kórházi jelenetet.

Bár a rendező el volt ragadtatva, eredetiséget, az élet friss ízeit emlegette, én tudtam, hogy olyan úton járok, mely ha nem is rögtön, de elkerülhetetlenül nyaktöréssel végződik. Feladtam egyetlen esélyemet: a valóban eredeti élményanyagomat, és olyan feladatokat vállaltam, melyeket közepes, de rutinos filmírók nálam sokkal jobban meg tudtak csinálni. Nem erőltettem magam, egyre inkább beértem a mechanikusan adódó fordulatokkal, titokban szerettem volna, ha a lebukás minél hamarabb megtörténik.

Ha sütött a nap, csak egy-két órát dolgoztam, kisétáltam a Filmgyárba, nagy kerülővel, a Városligeten át. Nem messze a „Fuit” sírkőtől megálltam a römizők padja mellett, és néztem a játékot. Egy-egy buli legföljebb tíz forintba ment, mégis elkeseredett viták között zajlott le, petyhüdt, indulatoktól megfosztott idegeim élvezték ezt a feszültséget. Sétáimon mind hosszabb időt töltöttem a kártyázók között, akik lassan meg is szoktak, hívtak, hogy szálljak be egy megüresedő helyre, és egy nap le is ültem a bicskával leszorított kártyacsomag mellé.

Ezen a napon több fontos ügy is összejött, melyek miatt legkésőbb egy órára ki kellett érnem a gyárba: pénzt kellett felvennem, beszélnem kellett a rendezőmmel, úgy terveztem, hogy kint is ebédelek. Mikor leültem játszani, még csak tíz óra volt, úgy gondoltam, két-három bulira jut idő.

Az első leosztásoknál még inkább a Ligetet élveztem, letettem a kártyámat, és a fákat néztem, vagy becsukott szemmel a nap felé fordultam, lassan melegedtem bele a játékba, minden meghatározó ok nélkül, hiszen negyven-ötven forintnál többet semmi esetre sem veszthettem, kártyatudásomra pedig nem voltam hiú. Mégis egyre izgatottabban vártam, hogy én játszhassak ki, a bulik elszámolásánál sértegető vitákba keveredtem, aztán őrjöngve csapkodtam a lapokat, és káromkodtam, közben partnereim háromszor-négyszer kicserélődtek, de én észre sem vettem, az utódoknak róttam fel az elődök vétkeit, mikor azok tiltakoztak, a kártyacsomagot leszorító bicska felé nyúltam, alig tudtak lecsillapítani.

Már két óra is elmúlt, mikor felkeltem a padról, zsebemben körülbelül ugyanannyi pénzzel, amennyivel leültem. A játék feszültsége csak lassan engedett fel bennem, először azt se tudtam, hol vagyok, szédülve és hányingerrel küszködve néztem körül, sokáig nem értettem, hogy kerültem ezek alá a fák alá, merre és miért indultam el délelőtt. Kint a gyárban a pénztár már rég becsukott, a rendezőt sem találhattam meg, elintéznivalóim másnapra halasztódtak.

Tenyeremmel megmarkolva lüktető homlokomat, találomra nekivágtam a sétányoknak, azon töprengtem, hogy mehettem bele egy ilyen céltalan őrjöngésbe. A játék szenvedélye sohasem hajtott. Alaxait is lenéztem a vég nélküli futballozásért és gombozásért, ezen a délutánon pedig őt is túlszárnyaltam. Be kellett ismernem, hogy indulatom ugyanonnan származik, ahonnan az övé, a valódi cél elvesztésével a lélek, hogy állományát egyáltalán fenntarthassa, kisegítő, látszólagos célokat keres magának. Úgy fogtam fel ezt a délutánt, mint egy ösztönökből eredő híradást a teljes reménytelenségről, nem volt erőm valamilyen tervvel tiltakozni ellene, zsebre dugott kézzel, elveszetten kóboroltam a sétányokon, gyereküket levegőztető anyák és szerelmespárok között.

A tó mellett, a kerítésbe kapaszkodva, meg-megálltam, néztem a csónakázókat, arra gondoltam, leülök a tó teraszán, és iszom egy üveg bort, mikor a túloldalról valaki a nevemet kiáltotta. Hátrafordultam, a nap épp ment le a Műcsarnok fölött, az erős fényben csak nehezen ismertem fel Évát, kinyújtott karral hívott át magához. Közelebbről is látszott rajta, hogy megváltozott, kissé lefogyott, de frissebb és jobb kedvű volt, mint régen, és idegei is mintha megpihentek volna.

A nyáron szabadtérre, a Műcsarnok elé kiállított szobrok között ültünk le egy padra, Éva elmondta, hogy mi történt vele. Az utolsó esemény, amiről még én is értesültem, az volt, hogy a rostavizsgán Éva kiesett a színész tanszakról, de elintézték, hogy átkerülhessen az elsőéves színházirendező-növendékek közé. Csak most tudtam meg, hogy két hónap után itt is alkalmatlannak találták. Éva első indulatában bement a munkaközvetítőbe, és az ajánlatok közül kiválasztotta a legnehezebb női munkát, jelentkezett szövőnőnek. Már elvégezte az átképző tanfolyamot, normában dolgozik, és azt mondta, nem is bánja, hogy így fordult az élete. Tudtam, önbizalmának ez a kivirulása csak időleges, hamarosan vissza kell esnie korábbi passzív reménytelenségébe, de erről természetesen nem beszéltem Évának, sőt igyekeztem átvenni a jókedvét.

Míg beszélgettünk, köröttünk a szobrok körvonalaiból eltűnt az utolsó fény is, az alakzatok közelebb kerültek egymáshoz, és mintha mozdulatra készültek volna, a terméskövekkel kirakott sétány megtelt homályos fenyegetésekkel. Felkeltünk és elindultunk.

Felajánlottam, hogy felkísérem a hegyre, de Éva nem akart hazamenni. Csak most derült ki, hogy még szeptember végén Alaxai letette a dramaturg diplomavizsgáját, és bevonult a kötelező háromhónapos katonai szolgálatra. Éva három hete egyedül élt otthon, nem nagyon vonzotta az üres albérleti szoba, munka után inkább leült valahová olvasgatni.

Meghívtam: vacsorázzunk meg valamelyik ligeti vendéglőben. Éva egy bókot vágva megköszönte, és belém karolt, ezt addig csak akkor tette, ha Alaxaival hármasban, őt középre engedve mentünk valahová. A cirkusszal szemközt az „Ezerjó” kerthelyiségét választottam ki, azt hittem, ezen az enyhe, de mégis már októberi estén a terasz tátong majd az ürességtől, csodálkozásomra alig találtunk egy szabad asztalt.

Hamarosan kiderült, hogy egy börtönből kiszabadult régi, nagyhírű magyarnóta-énekes vonzotta ide az embereket, aki szabadulása után először az „Ezerjó”-ban lépett fel. Olyan viharos tapsot kapott, hogy a vak is látta: személyes rokonszenvet fejeznek ki vele. Éva ezen felháborodott, én természetesnek találtam, tudtam, az ország szélesebb közvéleményét 1956-ban is jórészt a régi úri osztály és az ízlésben hozzá hasonlók határozzák meg, de ezeket a jelenségeket nem tartottam túlságosan fontosnak.

Tiszta, de éles volt a levegő, a pincérrel egy plédet hozattam, és ráterítettem Éva vállára. Szokatlanul sokat és sokfélét ettünk. Zsiráf-sört ittunk hozzá, vacsora után pedig két palack bort, mikor fizettünk, és kiléptünk a kerthelyiségből, éreztem az alkohol nyomását a fejemben és a szívemben.

Nem volt kedvünk villamosra szállni, gyalog indultunk el az autóbusz végállomása felé, levettem a zakómat, és Évára adtam, szótlanul, sehol sem érintve egymást lépkedtünk a kavicsos sétányon. Mint meleg nappalok után máskor is, köd ereszkedett le a Ligetre, hamarosan megsűrűsödött, csak sejtettük a túloldalon elmosódó párokat. Eltévesztettük az utat, az autóbusz-állomás helyett a Vajdahunyad-várhoz jutottunk ki. A gázlámpák fénye néhány méteres sugarú körben áttört a ködön, a várárok vize mozdulatlan volt, de a lótuszok levelei inogtak fölötte, mintha csak néhány percre merült volna el közöttük Ophélia.

A ködben maga a kastély is a Hamlet-film díszleteire emlékeztetett. Átmentünk az ívelt hídon, Éva lassan emelve a kezét megsimogatta a hajamat. Ránéztem, ő szótlanul belém karolt, sietve beszélni kezdtem terveimről, sikereimről, amelyeket még néhány órával ezelőtt elviselhetetleneknek találtam, hogy ha leforgatják a második filmemet is, kijutok külföldre, Éva maga elé mosolyogva fogadta dicsekvésemet.

A vár kapujánál csókoltam meg először, meg akartam fogni a mellét, de szűk ingén felülről nem fért be a kezem, úgy tűnt: kilométer hosszú zöld selyemanyagot kell kihúznom az övéből, míg végre hozzájuthattam.

Ezen az éjszakán nem esküdöztünk, és nem kerestük a módot, hogy élhetnénk egymás mellett, csókolództunk, és kóboroltunk a sétányokon, az utolsó autóbusszal kísértem el a fogaskerekűig. A vonat indulása előtt a „Városmajor”-kocsmában még rumot ittunk, a rum a fejembe szállt, és szemeimet is megzavarta, a szerelvényt káprázó sugarak között láttam elindulni Évával, és már csak a hazafelé tartó villamoson jutott az eszembe, hogy elfelejtettünk megbeszélni új találkozót.

Otthon Edit idegesen várt rám. Elmondta, hogy a Visegrádi utcában ma nagy tömeg tüntetett, fasiszta és zsidóellenes jelszavakat írtak fel a falakra, összetörték a padokat, a rendőrségnek kellett közbeavatkoznia. Edit attól tartott, hogy ezek a tüntetések megismétlődnek, sőt fokozódnak, kért, hogy amíg lehet, menjünk le a gyerekkel az ő szüleihez egy dunántúli kis faluba.

Én semmiképp sem akartam elhagyni a várost, bár az Edit által bejósolt veszély most reálisabbnak látszott, mint régen, gondolkodás nélkül vállaltam, hogy ne kelljen elválnom Évától, ürügyként sürgős munkáimra hivatkoztam. Őszintén szólva nem bántam, hogy Edit elmegy, a forma kedvéért marasztaltam, de Edit még aznap este csomagolni kezdett.

1956. október 20-án, egy szombati nap reggelén vittem ki Editet és a kislányomat a Déli pályaudvarra. Edit leült a váróteremben, magához szorította a korai keléstől nyűgös gyereket, és ringatta az ölében, valami dalt dünnyögött, elharapva a sorok végét. Ez maradt az utolsó emlékem róluk, mert október végén, ahogy megnyílt a határ, kiszökött külföldre a gyerekkel, most Toulouse-ban élnek. Edit tornát tanít, másodállásban pedig – úgy, mint itthon – egy szakszervezeti táncegyüttesnél dolgozik.

Mintha megéreztem volna, hogy ez a búcsú végleges, és öntudatlanul is illendőnek találtam legalább néhány órás gyászt, csak este kerestem meg Évát. A szövöde előtt vártam rá, mikor kilépett a kapun, szemét összehúzva körülnézett, és átfutott hozzám az utca túlsó oldalára.

Most is egy vendéglőbe ültünk be, elmondtam neki, hogy Edit elutazott, mire Éva megmutatta Alaxai levelét; a férfi azt írta, hogy a hét végére eltávozást kapott, és ha Éva lejön, találkozhatnak a tábor melletti kisvárosban. Évának már nem volt módja kimenteni magát, sporttáskájában magával hozta a legszükségesebb holmikat, legkésőbb a tízórás vonattal el kellett utaznia, így ezen a napon már másodszor kísértem ki tőlem távozókat a Déli pályaudvarra.

Évától nehezen váltam el, különösen azért, mert nem mertünk beszélni arról, hogy miképp alakul a jövőnk, van-e erőnk megteremteni közös életünket, gondolatban még nem tudtam lemondani Editről, és láttam, Éva sem tisztázta magában, mit mond majd Alaxainak. Éva arra kért, hogy huszonharmadikán, kedden este jöjjek ki elé a vonathoz.

Idegességemet csak fokozta a filmgyáron belüli felbomlás, ezt a saját bőrömön is megéreztem: a rendezőmet beválasztották egy bizottságba, mely valamilyen vitaülésen a gyárat képviselte, és ő ennek a kedvéért félbeszakította az „Árnyék az égen” forgatását, valószínűleg előnyt akart biztosítani magának a pozíciók majdani újrafelosztásánál. A gyár „parlamentje”, az udvar különben is forrongott, klikkek szerveződtek, néhány, máskor mindig elegáns vezető kopott felsőkabátban járt be, mintegy igazolni közelállását a néphez.

Idegességem és magányom kihajtott az utcára, de itt is fenyegető jelek tűntek a szemembe. A tereken, a kocsmák előtt, de néha forgalmas útkereszteződéseknél is beszélgető csoportok vesztegeltek, fölényes egyetemisták és hencegő kispolgárok mellett néhány szörnyű, sohasem látott alak is akadt köztük. Kézzel horgolt, magas nyakú pulóverből kihajló, nagy orrú madárfejek, szétroncsolt, vöröslő arcok vipla műfogsorral, ők voltak az egyedüliek, akik nem vitatkoztak, és nem szitkozódtak, de nem magyarázták megjelenésük okait sem, csak figyelték az utcát.

Október huszonharmadikán már dél felé kimentem a pályaudvarra, abban bizakodva, hogy Éva hazajön egy korábbi vonattal. Útközben a mellékutcák torkolatánál várakozó diákcsapatokat láttam, abban reménykedtek, hogy a belügyminiszter feloldja a tüntetésre kiadott tilalmat, és valóban, nem sokkal később egy magából kikelt férfi, valószínűleg a Petőfi Kör küldötte, rohant végig soraikon, és közölte: megkapták az engedélyt. Láttam a gátszakadáshoz hasonlító nekiindulást is, az utolsó autóbusszal jutottam ki a pályaudvarra, nyomunkban már zászlós tömeg vonult az úttest közepén.

Éva csak az esti vonattal jött meg, öt órát ültem egy pad sarkába húzódva, de innen is egy fél városon keresztül pontosan követhettem, hogy fejlődnek az események a tüntetéstől a fegyveres harcig. A terem sarkában teljes hangerőre állított rádió híreinél többet mondott az utasok új és új hulláma: fiatalok, kezükben egy-egy zászló nemzetiszínű szövetdarabját szorongatva, gyerekes családok összecsomagolt holmijaikkal, féltek, hogy már nem is indul vonat, amelyik hazavigye őket.

Éva nyugodtan és kihúzott derékkal szállt le a vonat lépcsőin, nem értette az izgatottságomat, de ahogy átértünk a Lánchídon Pestre, és meglátta a teherautóra feldobált első halottakat, reszketve belém karolt. Megálltunk a központi újságpalota előtt, felborított villamosok és égő autók között. A Rádió felől egymásnak felelgető géppisztolysorozatok dörgése hallatszott. Éva félt, úgy látta, hogy jobbra, a „Szimpla” kávéház fölött a második emeleten egy orvlövész áll, és tüzel a tömegre, arra néztem: valóban néha kivilágosodott az ablak, de semmi jel sem mutatta, hogy puska torkolattüzétől. Éva könyörgött, hogy ne maradjunk az utcán.

A vendéglők már a tüntetés idején bezártak, a fogaskerekű vasúthoz átjutni pedig lehetetlennek látszott, felhívtam Évát a lakásunkra. Becsuktam az utcára nyíló ablakot, és a redőnyt is lehúztam rajta, de Éva még mindig hallotta a fegyverdörgést, pálinkát töltöttem neki, de egész a részegségig le kellett itatnom, hogy megnyugodjon.

Keresztbe feküdt az egyetlen rekamiénkon, úgyhogy én nem is fértem el ott, egy karosszékben aludtam. Éva éjszaka közepén ébredt fel, és húzott oda maga mellé. Azt mondta, szakított Alaxaival, bevallotta neki, hogy engem szeret. Tudtam, ez nem igaz, mert ha csakugyan így történt volna, rögtön a megérkezésnél bejelenti; csak utunkon az égő városban határozta el magát. De úgy gondoltam, nem számít, tenyerembe fogtam az arcát, és magam felé fordítottam.

Napokig nem mozdultunk ki a lakásból, csak ennivalóért és italért mentem le, akkor is csak rövid ideig maradtam el, beértem azzal, amit az alkalmilag nyitva tartó üzletek épp kínáltak, ágyunk mellett az éjjeliszekrény lapján kötözött szőlő, sohasem kóstolt halkonzervek, almabor sorakozott.

Éva a polcról verseskötetet szedett le, és felolvasott nekem, leginkább Juhász Gyulát szerette, talán azért, mert Anna is szőke volt, mint ő, ha elfáradt a szeme, arcát a mellemnek támasztotta, úgyhogy pizsamám átmelegedett a lélegzetétől, és egyszerre hallgatta szavaimat és a hangok zengését a mellkasomban. Elmondtam, hogy már akkor megszerettem, mikor még nem is láttam. Alaxai őrjöngő fantáziálásaiból, és hogy az enyém lett, a legnagyobb ajándéknak érzem, amit az élettől kaphattam. Az alacsony, egybeszabott alakú Edit után nem tudtam betelni Éva hosszú combjaival, egész nyúlánk, lányos testével.

Lent az utcán napról napra fokozódott a fegyveres harcok hevessége, de mi nem vettünk róla tudomást. Felcseréltük a napszakokat: nappal aludtunk, éjszaka keltünk fel, teát ittunk és beszélgettünk, ha a lövöldözés elhallgatott, sétára is indultunk.

A fákkal szegélyezett, széles utakat kerestük, már napok óta nem söpörtek, a száraz leveleket kupacokba fújta össze a szél. Éva cipője orrával megpiszkálta őket, fanyar és meleg avarszagot árasztottak. Egy-egy tarka levelet kiszedett a kupacból, és a száránál fogva sokáig forgatta két ujja között.

Emberrel ritkán találkoztunk, fegyveressel pedig szinte sohasem. Míg nappal bárki járhatott vállra vetett puskával vagy géppisztollyal, éjszaka minden fegyveres gyanúsnak, a maga érdekében járónak, sőt ellenségesnek tűnt, és számíthatott rá, hogy minden indok nélkül rálő egy másik fegyveres. Egy ilyen párbajt távolról mi is végignéztünk; a sorozatok úgy hangzottak, mintha valaki tele marokkal borsót szórna végig az aszfalton, aztán hirtelen elhallgattak, és eltűntek mind a ketten, sétálhattunk tovább.

Mindegy volt, hogy mikor érünk haza, más házakban ugyan a házmester éjszaka csöngetésre sem jött ki, de a mi kapunkat még a harcok elején betörték a tankok elől menekülő felkelők, bármikor bemehettünk, előfordult, hogy már éjfélre hazaértünk, de néha csak reggel. Egyik alkalommal még alig világosodott, mikor mentünk fölfelé a lépcsőn, már a fordulóban láttam, hogy a lakásunk előtt egy magas, katonaruhás férfi várakozik, tarkóját az ajtófélfának támasztva, de közvetlen közelbe kellett érnem, hogy felismerjem a férfiban Alaxait.

Mint korábban is feltételeztem, nem tudott róla, hogy mi összekerültünk Évával, inkább azért keresett meg, mert nem találta otthon a feleségét, és azt hitte, Éva hagyott nálam valami üzenetet. Most azonban, természetesen, rögtön felfogta a helyzetet, nem mutatott meglepődést, kettőt bólintott, és látszott az arcán, hogy nem akar vitát, csak azon gondolkodik, milyen gesztussal hagyjon minket magunkra. Évára nézett: – Vége?

Éva nem mert megszólalni, csak bólintott, Alaxai egy töprengő fintorral tudomásul vette, és felém mutatott. Elindult, de visszafordult, és kezet nyújtott nekem, csak aztán sietett le a lépcsőn. Bűntudatunkat Évával esztelen, egymást tépő ölelkezésekkel vezettük le, azon az éjszakán határoztuk el végleg, hogy együtt maradunk. A következő napokban kijártunk egy épülő új lakótelepre, mi is lakást akartunk foglalni, hogy legyen hová mennünk, ha Edit hazajön a gyerekkel, de november közepén Edit anyja megírta, hogy disszidáltak, akkor Éva bejelentkezett az én lakásomba. Közben Alaxai lehozta a hegyről Éva holmiját, de ki sem raktuk a bőröndöket, hamarosan elcseréltük a lakást egy kétszobásra.

Évát nem engedtem vissza a szövödébe, mikor a színházakban elindult a munka, szereztem neki egy segédszínészi státust, akkor még bíztam benne, hogy a hely csak ideiglenes lesz, hamarosan feljebb kerül.

Alaxait utána még láttam néhányszor, többnyire az utcán, egészen fiatal lányokkal sétált karonfogva. Otthon elmondtam Évának, még örültünk is, hogy Alaxai megvigasztalódott, reménykedtem, hogy évek múltával, ha az ügy már feledésbe merül, újból barátok leszünk, mint ezt már annyi más hasonló esetben láttam. Ezért döbbentem meg annyira, mikor magától megtudtam, hogy öngyilkos lett.

Elmondtam mindent, amit erről az ügyről elmondhattam, ítélkezzen a kedve szerint. Ha akarja, ott a kés az asztalon, helyrehozhatja, amit az este elhibázott, nem érdekel, végképp nem érdekel az egész – mondta Futó, és kimerülten hátratámasztotta a fejét.

– Nem – szólalt meg sokára a lány –, a kés túl egyszerű volna. Magának éreznie kellene az összes szenvedést, amin Pali öt év alatt keresztülment. Hiába mondja, annál maga is többet tud a sorsáról, mint hogy egészen fiatal lányokkal sétált karonfogva, maga nem lepődhetett meg, mikor megtudta, hogy kinyitotta magára a gázcsapot. Maga állt ott közte és az élet között, ereje nagy része arra ment el, hogy közömbösítse lelkében a maga fölényes, győztes mosolyát.

És milyen szépen, tisztán harcolt. Maga is elismerte, hogy Pali értette az írás technikáját, tudja, mennyit kereshetett volna a mi korunkban, amikor a legtöbb író még egy összetett mondatot sem tud megszerkeszteni? De ő nem használt ki semmiféle konjunktúrát. El akart merülni az életben, de nem azért, hogy egy szociográfiához szedjen össze anyagot, hanem fel akarta építeni az egyéniségét.

Margit felnyitotta az egyik nagyalakú füzetet, sokáig lapozgatott, amíg rátalált a keresett mondatra:

– „Tökéletes akarok lenni, hogy ne kelljen senkinek se megbocsátanom.”

Behajtotta a füzet fedelét:

– 57 tavaszán indult el, akkor, mikor maga talán épp szőnyegeket vásárolt a lakásába. Elzüllött suhancok nevelőotthonába jelentkezett tanárnak, Pesten nem kapott helyet, lement egy nyírségi faluba, kőfallal és szögesdróttal körülvett házba. Kis tolvajok és gyilkosok között élt, akik néhány hónappal azelőtt fegyverrel a kezükben még az utcák urai voltak, és nem törődtek bele hatalmuk elvesztésébe. Bent a nevelőintézetben is megszervezték a bandáikat, kést rejtegettek a szalmazsákban, elképzelheti, hogy állt a helyzet, ha a nevelők veszélyességi pótlékot kaptak a fizetésükhöz.

Pali nem hordott magával gumibotot vagy rövid szárú korbácsot, melyet pedig a házirend elő is írt a tanárok számára, meg akarta nyerni a fiúk bizalmát, és meg akarta ismerni őket.

Palit nyomasztotta saját gyerekkorának emléke, úgy érezte, túlságosan védett környezetben nőtt fel, innen ered a passzivitása, nehézkessége a döntésekben, önállótlan „jó tanuló”-nak érezte magát. Meg akart erősödni testileg-lelkileg, kihasznált minden sportolási alkalmat, feladatokat állított maga elé, és szigorúan keresztülvitte; a kis bűnözők közé is azért ment, mert azt hitte, hogy olyan élményeket talál, melyek utólag helyrehozhatják gyerekkorának gyöngeségeit.

Futó ingatta a fejét:

– Harmincéves korban már késő elkezdeni. Ha jól emlékszem, az ősemberek összesen harminc évig éltek.

– Ezt ő is tudta, de kereste azokat a helyzeteket, ahol minden erejét megfeszítheti, és bízott a „delta fi”-ben, az előre nem látható tényezőben. „Bele kell menni a nagy vállalkozásokba, még ha reménytelenek is, módot kell nyújtani Istennek, hogy segíthessen rajtunk.”

Margit felemelte az egyik füzetet:

– Ezeket a jegyzeteket bent a javítóintézetben készítette.

Futó átlapozta a füzetet, bele-beleolvasott a kézírással feljegyzett történetekbe, többnyire a gyerekek előéletéről szóltak, de megérezte Margit vizsgálódó tekintetéből, hogy azt gondolja: el akar lopni belőlük valamilyen motívumot, inkább összecsukta a füzetet, és visszaadta. Margit észrevette, hogy Futó mire gondolt, sietős, mentegetőző kézmozdulatot tett.

– Azt hiszem, ez a füzet akkor is csak nekem volt fontos, mikor Pali még élt. Ő sokat szenvedett a másfél év alatt, amíg lent dolgozott az intézetben. Megismerte a kis bűnözőket, de ettől még nem tudta felszámolni régi gyerekkori gátlásait, végeredményben csak annyit ért el, hogy tovább csökkentek előtte a menekülés esélyei. El akarta felejteni ezt a másfél évet, mindig készült rá, hogy elégeti a feljegyzéseit, úgy loptam el tőle.

– Maguk akkor már együtt éltek?

– Nem, amikor hazajött a Nyírségből, akkor még azokkal a fiatal lányokkal járt együtt, akikkel maga is látta az utcán, de már ismert, angolul tanult, és a kis bilingvis könyvekért bejárt hozzánk az idegen nyelvű antikváriumba, beszélgettünk is néhány szót. Csepelen dolgozott, a Hengerműben. Megint egy gyerekkori gátlást próbált legyőzni: a félelmet és az alacsonyabbrendűségi érzést azokkal szemben, akik nehéz fizikai munkát végeznek.

– Ez sem megy. Ha négy-öt munkaruhás ember jön velem szemben az utcán, ma is inkább beállok egy kapu alá, mint hogy szembenézzek velük.

– Ő mégis megpróbálta, és ha nem pont a Hengerműbe kerül, talán sikerül is neki. Maga is észrevette, hogy magas és mutáló hangon beszélt, ugyanis asztmához hasonló betegségben szenvedett, a torkára és a hörgőire telepedett rá. Még a reggeli ködöt is megérezte, fájt a torka, és nehezen lélegzett, a Hengerműben pedig szálltak a levegőben a forró savgőzök, ha az orvosi vizsgálat gondosabb, fel se veszik a gyárba. Injekciókúrára járt, csipkebogyót áztatott egy befőttesüvegben, és óránként ívott a levéből, de így is végigfuldokolta a nyolc órát. Szabad idejében sem pihent, ahogy már mondtam, angolul tanult, de ezenkívül játszott a gyári futball- és sakkcsapatban is, a hét végén pedig tánciskolába járt, harmincéves korában tanult meg rendesen táncolni.

Itt a tánciskolában szedte fel azokat a fiatal lányokat, akikkel járt. Mindig olyan lányt választott ki, akinek már udvarolt valaki, így is győzni akart a nála tíz-tizenkét évvel fiatalabb fiúk felett. Véres verekedésekbe ment bele a lányokért a tánciskolák melletti sötét telkeken, egyedül állt ki néha egész galerik ellen, összerugdosott testtel, megvágott arccal került ki ezekből a verekedésekből, de ő úgy érezte, már akkor győzött, amikor vállalni merte az összecsapást.

Maguk a lányok, azt hiszem, nem érdekelték túlságosan, két-három hét múlva szakított velük, és újat keresett, pedig a lányok közül sokan szerették, egyikük öngyilkos is lett miatta, persze azért a mérget az iskolában vette be, hogy meg tudják menteni.

Ez az életmód nemcsak egészségileg, anyagilag is tönkretette Palit. Eleinte minden hétfő délután bejárt hozzánk az antikváriumba, akkor raktuk ki a polcokra az új anyagot, kikereste a beérkezett bilingvis füzetekből azokat, melyek még hiányoztak neki, és az angol nyelvű polcról még egy-két könyvet választott hozzájuk; egy jezsuita szerzetes műfajtanára és esztétikájára emlékszem ezek közül, különálló Baedeker-kötetekre, Ruskin esszéire. Egy fél év után azonban már csak ritkán jelentkezett, vásárlásainak összege is csökkent, nem is lépett oda az angol nyelvű polchoz, csak egy bilingvis füzetet vett, annak is aprópénzből rakta össze az árát. Tudtam, csak azért jár be az antikváriumba, hogy velem találkozhasson.

Maga azt mondta, hogy Éva már az első találkozásuknál elment volna magával, ha hívja, én is az első pillanattól szerettem Palit. Nem azért, mert szépnek találtam, akkoriban is csipkedte az arcán a pattanásokat, és a savak gőzei elfertőzték őket, bőre fénylett, és hámlott a gyulladástól, a szemét vonásnyira összehúzta a fáradtság. Ruházata sem volt különb: sötétkék egyetlen öltönyét ellepték a pecsétek, inge kézelőjéről hiányzott a gomb, csak a pulóver ujja fogta össze, cipője oldalán felfeslett a varrás.

Én szüleimmel a Krisztinán laktam, saját házunkban, gyerekkorom óta a legelegánsabb budai fiúk vettek körül, lehet, hogy közös gyerekkorunkból táplálkozó gyógyíthatatlan illúzióink okozták, de időről időre megjelentek nálunk, és megkérték a kezemet, de az összes lánykérésük együttvéve sem keltette fel bennem azt az izgalmat, mint amikor Alaxai zavart köhögéssel belépett az antikvárium ajtaján.

Pali az életet jelentette nekem, a valódi szenvedés szagát éreztem rajta, mely engem nemcsak gyerekkoromban került el, mint őt, hanem egészen Pali haláláig. Kislány koromban a miséken nem engedtek letérdepelni a templom kövére, én voltam az egyetlen gyerek, aki sámlira térdelhetett, és ezt a sámlit szüleim később is kijárták nekem.

Apám elektromérnök, szakmájában egyike a legkiválóbbaknak, szolgálatait ebben az országban egyetlen rendszer sem nélkülözheti, mi zökkenés nélkül éltük át a háború és a béke minden viszontagságát. Anyám orvos, tökéletes házasságban éltek egymással, meg tudták szervezni, hogy csak a jó óráikban találkozzanak, sohasem hallottam köztük még egy burkoltan ingerült szót sem.

Így nőttem fel, a házban zongora és könyvek, a kertben tornaszerek között, az egyetemi felvételi vizsgán franciául is el tudtam mondani Verlaine „Ősz”-ét, és életem későbbi szenzációi sem különböztek ettől. Egy-egy nyugati út apámmal, amikor a tiszta, modern városokat, az idegenek fölényét csak úgy tudtam elviselni, hogy kétségbeesetten magyarnak éreztem magamat, és Ivan Karamazov szavait ismételgettem: „Elmegyek hozzátok, és leborulok az előtt, amit teremtettetek, de akkor is tudni fogom, hogy minden művetek egyben már sírkő is, mely alatt csodálatos, tiszta lángeszeitek halottan fekszenek.” De mikor az autóbusz jött be velünk Ferihegyről, és láttam a sárba elmerülő kerteket, a boltok előtt sorban álló asszonyokat, már tudtam, hogy becsaptam magam, és nem értettem, miért jöttem vissza egyáltalán Magyarországra.

Egy-egy könyv számított még eseménynek, mely csak kéziratban vándorolt, nyugati drámák és mai magyar írók íróasztaluknak szánt regényei – talán több példány forgott kézről kézre, mintha nyomtatásban megjelentek volna. Ezeket is hamar elfelejtettem, hogy szerettem Camus „Bűnbeesés”-ét, és ma már csak egy mondatra emlékszem belőle: „Harmincéves kora után mindenki felelős az arcáért.”

1956-ról azt hittem, hogy megvált, belesodor az élet közepébe, de kétségbeesve láttam, hogy körülöttem minden húsz év körüli lány és fiú ugyanazt hiszi, és sietve elhelyezkednek a felkeléshez való viszony minden színárnyalatán: a fegyveres harctól a kommunista röpcédulák terjesztéséig, és kívülről figyelve tevékenységüket, mindegyiket egyformán reménytelennek éreztem. Otthon ültem a fűtőtest farácsán, és néztem, hogy mennek le Pestre a környékbeli fiúk puskával a vállukon, hogy térnek vissza, és indulnak Nyugat felé.

Az őrjöngésekbe, melyek a felkelés vereségét követték, a mindennapos házibulikba nem mentem bele. Ha nem is találtam meg az utat, fenn akartam tartani a lehetőségét, hogy egyszer még elindulhassak valamerre, és tudtam, az alkohol, a sportszerű ölelkezés, de még egy házasság is végképp megsemmisíti minden esélyemet. Inkább beértem az antikváriumban a kolléganőim társaságával, bár tudtam, hogy gyűlölnek a ruháim, a bundám miatt, hogy apa kocsival jön értem esténként, az utolsó időkben mintha elfelejtettem volna beszélni, már otthon is alig szólaltam meg.

Eleinte Palival is csak néhány szót váltottunk, lassan alakultak ki a szokásaink, melyek megnyújthatták a beszélgetést. Köszönt, és a polchoz ment, majd odahívott engem is, hogy segítsek válogatni, ott beszélgettünk, közben egy-egy könyvet mutatva egymásnak, ez nem téveszthette meg kolléganőimet, de olyan ürügy volt, amelybe nem köthettek bele.

Egyik alkalommal megkért, hogy este találkozhassunk valahol, szeretne velem hosszabban beszélgetni, meghívtam hozzánk, de erre nem volt hajlandó, mert ez a helyszín behozhatatlan előnyt adna nekem, végül egy presszóban állapodtunk meg – órákig vártam, de ide se jött el.

Néhány hétig az antikváriumban sem jelentkezett, nem tudtam eltalálni, mi történhetett vele, mikor egy hétfő délután újból benyitott hozzánk, és átsétálva a helyiségen, a hátsó polchoz lépett, nem is kerestem ürügyet, hanem odasiettem hozzá. Kiderült, hogy azon az estén Pali eljött egészen az eszpresszó kapujáig, ott jutott az eszébe, hogy sablonos befejezése lenne egész napi készülődésének, ha ő valóban benyitna az eszpresszóba, és leülne az asztalhoz beszélgetni velem. Bár vágyott erre a beszélgetésre, különben nem kezdeményezte volna, az eszpresszó kapujában sokkal feszültebb, érdekesebb megoldásnak találta, ha most sarkon fordul, és átcsavarogja az estét, azon töprengve, miről és hogyan beszélgetett volna velem.

Akkor még azt hittem, hogy mindezt kitérésként mondja, valójában pénze nem volt, vagy a ruhája miatt szégyenkezett. Talán segíthettem volna rajta, ha már akkor felismerem, hogy Pali beteg, és minden mozdulatomat ehhez mérem. Így megpróbáltam játszani a fölényes nőt, aki a gyámoltalan férfitól átveszi a kezdeményezést.

Ezentúl én jelöltem ki a randevúink helyét, a könyvek sablonjai szerint hangversenyekre, színházba vittem, nem tiltakozott, tenyerét ráfektette az előtte levő ülés karfájára, állát, mint egy kutya, rátámasztotta, és a fáradtságtól véreres szemével egykedvűen nézte a színpadot.

Egyszer erőszakkal elcipeltem hozzánk is. Szüleim megdöbbentek a külsejétől, és hogy mégis megpróbáltak kedvesen társalogni vele, az részükről a legnagyobb áldozat volt, amit értem valaha is hoztak. Palit nem érdekelte ez a fogadtatás, mint ahogy közömbösen nézett mindenre, amivel dicsekedni próbáltam: a kényelmes, otthonos bútorokra, öreg, nagy skót juhászkutyánkra, a modern gépekre a konyhában, az autónkra, csak a kerti tornaszerek tetszettek neki.

Kétszer felhúzódzkodott a nyújtón – én reggelenként nyolcszor-tízszer megcsináltam ezt a gyakorlatot –, elvörösödött és lihegett a megerőltetéstől, dicséretet várva megállt előttem. Eltöltött az aggódás Pali rossz kondíciója miatt, mert tudtam, hogy fizikuma további leromlása idegeinek összeroppanásához vezet, persze vigyáztam, hogy aggodalmamat ne vegye észre, elismerően megtapogattam a felsőkarját.

Most végre felengedett, leült egy karosszékbe, és evett néhány szelet süteményt, zenét hallgattunk, úgy emlékszem, a preklasszikusok tetszettek neki a legjobban. Értelme lenézte a dallamot, éppolyan mesterkéltnek tartotta, mint az irodalomban a poénokra épített cselekményt, mégis a nyugodt, sokszor ismétlődő dallam volt az egyetlen, ami meg tudta nyugtatni.

Mikor besötétedett, kabátot vettünk, és sétáltunk a hegyen, megmutattam neki a gyerekkori titkos ösvényeket, búvóhelyeimet. Egy fa előtt megálltunk, és sokáig beszélgettünk, cipője orrával rajzolt a földre, aztán hirtelen a fához szorított, és megcsókolt sietve, ügyetlenül. Elfutott, széthulló kontyomat összefogva néztem utána, de ő nem fordult vissza.

Aznap este végig ott ültem a telefon mellett, meg voltam győződve, hogy Pali felhív, de nem jelentkezett, sőt az antikváriumból is elmaradt, éppúgy, mint az eszpresszóban meghiúsult randevú után. Most nem bírtam hetekig várakozni, egyik este kimentem Csepelre, és megvártam a gyár előtt. Pali úgy tett, mintha nem venne észre, és el akart sietni mellettem, belekapaszkodtam a kabátja ujjába, és könyörögtem, ha utoljára is, de beszéljük meg a kapcsolatunkat.

Nem volt hajlandó beülni egy presszóba, csak annyit értem el nála, hogy nem szállt fel a gyorsvasútra, nyújtott léptekkel, gyalog indult el a város felé, nekem futnom kellett, hogy le ne szakadjak tőle, próbáltam elé kerülni, és arcába nézni, közben mindig ugyanazt a kérdést ismételgettem: miért nem lehet, hogy mi szeressük egymást?

Csak a Dunánál állt meg, túl a hídon, egy csatorna torkolatánál, mely valamilyen gyárból fekete, kátrányos levet kavart a lebegő barna iszap közé. A mérgezett vízen döglött, hassal felfelé forduló halak úsztak, a kátrány lerakódott a part menti kövekre is, fojtogató szag terjengett, mint nyáron, ha az ember elmegy az útépítők égő olvasztókályhája mellett.

Szerettem a város számomra ismeretlen környékeit, néha nekiindultam, és bejártam a Királyerdő rozzant faház-telepeit vagy a régi munkáskolóniák sötét börtöneit, úgy éreztem, ezek a séták az én áldozataim az Élet és a Szegénység előtt, de ez az embertelen dunai táj, ahol lerakódtak a gyárak és csatornák üledékei, megrémített, mintha lassan engem is belepne a vizes korom. De hiába kértem Palit, ő nem mozdult a partról, ma már azt hiszem: az én kétségbeesésem kellett neki ahhoz, hogy jól érezze magát.

Belefáradtam a könyörgésbe, leültem egy halászcsónak orrába, és én is néztem a vizet. Pali elment, hívott magával, de én bólintottam, hogy maradok, már nem is éreztem a kátrány szagát, napokig el tudtam volna ülni így. Észre se vettem, mikor Pali visszajött, beszélt hozzám, de csak egy-egy mondatát értettem. Az ő sorsa éppolyan állóvíz és elpusztult anyagok gyűjtőhelye, mint ez a dunai öböl. Le kellett mondania mindenről, hogy élni tudjon, és nincs joga visszafordulni. Énrólam is lemondott őszintén, véglegesen csak ezért kaphatna meg az élettől, de ha most elfogadna, az élet rögtön visszavenne engem tőle. Újból elment, és most már nem jött vissza többé.

Ezentúl már nem vártam, hogy hétfő délutánonként benyisson az antikváriumba, és valóban nem is jött. Egyszer-egyszer láttam őt a kirakat üvegén túl, a fekete nagykabát megfeszült görnyedő vállain, de lehet, hogy ilyenkor is véletlenül került errefelé, mert fel sem emelte a tekintetét.

Nyáron elutaztunk Angliába, apám kint elintézte, hogy egyéves ösztöndíjat kapjak Londonba egy nemzetközi művészettörténeti tanfolyamra. Augusztus végén jöttem haza két hétre, inkább csak azért, hogy láthassam az anyámat, és elbúcsúzzak az országtól.

Palinak is hoztam ajándékot, egy Redhill-pipát, egy tréfás verset is írtam hozzá, és összetekerve bedugtam a pipa kupakjába. Úgy képzeltem, hogy az eltelt idő alatt kapcsolatunkból el kellett tűnnie minden indulatnak, nyugodtan és vidáman fogunk elköszönni egymástól.

Meg akartam lepni Palit, délben kimentem Csepelre a gyár elé, úgy számoltam, vagy a kezdő, vagy a végző műszak soraiban meg kell látnom őt, de mind a két csoportban hiába kerestem. Azt hittem, csak eltévesztettem a tömegben, bementem a portára, a portás feltelefonált az üzembe, kiderült, hogy Pali még a nyár elején kórházba került, és még mindig bent fekszik.

Taxival siettem át Budára, a gyárban nem mondták, hogy Palit milyen betegséggel utalták be a kórházba, de én tudtam, hogy az idegei roppantak össze. Az idegosztály ápoltjai között már csak a nevét találtam meg, az elektrosokk-kezelés nem javított az állapotán, az orvosok javaslatára átrakták az egyik Pest környéki munkaterápiás intézetbe.

Már alkonyodott, mire kiértem ide, az intézet földjein és a műhelyekben már véget ért a napi munka, az ápoltakat vacsora előtt leengedték a Duna-parti lápos rétekre. A gondnok megengedte, hogy találkozhassak Palival, az egyik házimunkást adta mellém vezetőül, egy kopaszra nyírt, folyton mosolygó férfit. A vezető útközben elmondta magáról, hogy lengyel, amikor a németek a második világháborúban szétverték a lengyel hadsereget, akkor került Magyarországra sok társával együtt. Én az intézetről faggattam, hogy megtudjak valamit a környezetről, ahol Pali él, de ő nem törődött ezzel, végigkérdezte, hogy mibe kerül a ruhám, a cipőm, a táskám, és egyhónapi keresetemből hány kiló kenyeret, cukrot, zsírt tudok venni.

Az ápoltak vagy csoportba verődve beszélgettek, vagy hátul összefont kezekkel, magányosan sétáltak a fák alatt, csíkos ruhájukban hasonlítottak egymáshoz, egész közelről kellett az arcukba néznem, hogy meg tudjam különböztetni őket, de Palit sehol se láttam. A lengyel a Duna felé intett, talán kiült valamelyik horgászpadra.

Hogy kijussak a vízhez, előbb egy süppedékeny, mocsaras részen kellett átvágnom, méregzöld levelek és a homályban rothadó, sárga virágok között; ahova cipőm magas sarka benyomódott, feltört a víz. Majd minden átmenet nélkül kiértem a kopár, agyagos partra, melyet még most alkonyatkor is égetett a nap, tehénpaták megkövesedett nyomaiban bukdácsoltam a félkör alakba telepített horgászpadok felé.

A hajók és a csónakok már rég elvonultak, egy hullám se tört be az öbölbe, a csepeli álló Duna-ágra gondoltam, ahol utoljára találkoztunk Palival, de a víz itt tiszta volt, látni lehetett az ebihalak vonulását a színes kavicsok fölött.

Pali ott ült az egyik padon, kabátját összegöngyölve letette maga mellé, és az ingét kigombolta felül, nem horgászott, csak hunyorgatva átnézett a túlsó partra. Mikor cipőmet a kezemben hozva elébe kerültem, elmosolyodott, bólintott, mintha tegnap látott volna utoljára, és megjelenésemet természetesnek venné. Az eltelt idő alatt haja elöl erősen megőszült, de arca kitelt, és egyébként is nyugodtnak látszott. Felsegített maga mellé a padra, kabátját alám terítette.

Nem kérdezgettem a sorsáról, magától beszélt. Sokáig próbált menekülni a magány elől, társaságot és elfoglaltságot keresett, de mikor rájött, hogy ezek nem oldják fel a fenyegetéseket, csak időben elcsúsztatják, elhatározta, hogy szembenéz a végleges magánnyal. A felgyülemlett szorongást nem vezette le többé a tortaszelettel, tánciskolai estével vagy egy beszélgetéssel. Tudta, ez két végállomáshoz vezethet: a széteséshez, egész a csecsemők gügyögő primitívségéig vagy – amire vágyott – a passzivitás teljes szélcsendjéhez.

Csak az első éjszakákat, az összeomlásig tartó szakaszt viselte el nehezen, az elektrosokk után állapota abba az irányba fordult, amerre szerette volna, megnyugodott, és most is jól érzi magát. Szívesen dolgozott kint a földeken, a barakkszállás ellen sem volt kifogása, régebben is úgy képzelte, hogy valami kaszárnyaféle lenne számára az ideális lakóhely, ahol csak az ággyal és a szekrénnyel kell törődni, és nem kell foglalkozni hozzátartozókkal vagy rokonokkal.

Engem ez a béke, ahová Pali jutott, jobban nyomasztott, mintha őrjöngeni láttam volna. Megpróbáltam felrázni, emlékeztettem rá, hogy jön a tél, és a földekről beszorul egy műhelybe az őrültek közé, de hiába soroltam el érveimet, nem hatottak rá, egykedvűen ismételgette: sehol sem érezné magát jobban, mint ebben a környezetben.

Végül nem bírtam tovább, és rátámadtam: valaha sajnálni fogja az elvesztegetett éveket, lehetetlen, hogy ép ésszel, egészségesen itt maradjon továbbra is. Kértem, engedje meg, hogy segíthessek rajta, ő nem egyezett bele. Úgy tettem, mintha elindulnék a város felé, elbúcsúztam Palitól, de egy nagy kanyarral visszakerültem az intézetbe, és beszéltem a vezető orvossal Pali állapotáról. Szerinte Pali idegei már rendbe jöttek, semmiféle szervi károsodás nem történt velük, ha az intézet falain túl egy eszményi emberségű és méltányosságú társadalom élne, már rég elbocsátotta volna őt, de így előre látja, hogy néhány hónap múlva még súlyosabb állapotban térne vissza ide, mint mikor először bekerült.

Megmagyaráztam a főorvosnak, amit persze ő maga is tudott, hogy Alaxai mégsem maradhat itt évekig, és minél később tér vissza a világba, annál kevesebb eséllyel kezdheti újra az életét. Magamra vállaltam a sorsáért minden felelősséget, ez a főorvost félig-meddig meggyőzte, de a végső döntést Pali elhatározásától tette függővé.

Otthon elkértem a két különálló földszinti szobát, ahol a legutolsó ideig a tanács által berakott társbérlőink laktak, rendbe hozattam, és levitettem a bútoraim egy részét, mikor végeztem a berendezéssel, újból kimentem a munkaterápiás intézetbe. Hiába állítottam kész helyzet elé, Pali most sem akart velem jönni, de talán a betegség, talán a környezet felőrölte ellenállása régi makacsságát, és a tizedik vagy huszadik rábeszélésemre bejelentette a főorvosnak távozási szándékát.

Most már tudom, hogy nem lett volna szabad elhoznom őt, de akkor olyan boldog voltam. Felvette régi sötétkék öltönyét, kérdeztem, el akar-e búcsúzni valakitől, de ő mosolyogva nemet intett. Hagyta, hogy kézen fogva vezessem a HÉV-állomásig, fent a kocsiban leült, és kibámult az ablakon, figyeltem az arcát, mikor a Margit-híd környékére értünk, remegni kezdett az álla, a városi zaj bántotta megviselt idegeit.

Hazavittem, és lefektettem az egyik földszinti szobában. Életemben először vesztem össze apámmal, ki akarta dobni Palit, de bejelentettem, hogy akkor én is elmegyek vele. A következő botrány két nappal később tört ki, mert megtudták, hogy lemondtam az angol ösztöndíjat. Apám ezt már nem volt hajlandó megbocsátani, ha találkoztunk a kertben vagy a vacsoránál, keresztülnézett rajtam. Az érintkezés szüleimmel akkor szakadt meg végleg, mikor beköltöztem Pali mellé a másik földszinti szobába. Ezentúl a köszönésemet sem fogadták, éppúgy nem vettek tudomást a létezésemről, mint régebben a társbérlőinkről.

Nem engedtem dolgozni Palit, kértem, próbáljon meg újból írni, de este éppoly mozdulatlanul ült a nagy, üvegezett ajtó előtt, és nézte a kertet, mint reggelenként, mikor munkába indulva magára hagytam őt. Ha könyvet hoztam neki, csak belenézett, és letette a hintaszék lábához, egyedül a zene érdekelte: egyformán szívesen hallgatta régi kedvenceit, a preklasszikusokat, az eredeti afrikai néger melódiákat tartalmazó lemezeket vagy az orosz kórusokat.

Munkakedve akkor jött meg, mikor én leginkább tartottam attól, hogy újból elborítja a teljes depresszió, az őszi nagy esők idején. Igaz, ablaka előtt az esőben ázó kerttel a két kis szoba különösen melegnek és bizalmasnak tűnt, kályha nem állt bent, mert az előző lakók elvitték magukkal, négy kis gázkandallót szereltettem be, a szobában egyenletes meleget tartottak.

Pali naphosszat ugyanazon az úton sétált a szoba két átlós sarka között, néha megállt, és az asztalon heverő füzetébe feljegyzett valamit. Ahogy ezek a jegyzetek szaporodtak, úgy oldódott fel a hangulata, esténként már beszélgetett is velem a terveiről.

Maga azt mondta nekem fent az autóbuszon, hogy az irodalom már meghalt, csak az emberek még nem vették észre, Pali hitt benne, hogy az irodalom csak most születik. Lassan kiszabadul a XIX. század mesterségesen kifeszített nagy kereteiből, az ábrázoló regényformából, melyet éppolyan halottnak érzett, mint az operákat, az extenzív realista látásból, kinövi az önéletrajzi töredékek és riportok egyeduralmának gyerekbetegségeit, és új, nagy szimbólumokat teremt. Ő is ezeket a szimbólumokat kereste.

Margit megint egy füzethez nyúlt, és kinyitotta az első oldalon:

– Először a lemmingek legendáját írta meg.

– Kik azok a lemmingek? – kérdezte Futó.

– Én sem tudtam, Pali mondta el, hogy apró északi állatok, valamivel kisebbek még a hódnál is, már kipusztultak. Fent éltek a Skandináv-félszigeten, néha négy-öt egymás utáni nemzedék is ugyanabban az erdőben született, és halt meg, de egyszer törvényszerűen eszükbe jutott a régi sziget, ahonnan származtak, és bár a szigetet már rég elborította a víz, a lemming ősök azért is menekültek át a partokra, ők mégis csapatokba verődtek, és elindultak délre, az elsüllyedt sziget fölött körözve pusztultak el.

Aztán írt egy elképzelt megosztott országról, melynek déli felén demokrácia uralkodik, az északin terror. Két fiatalról szólt a szimbólum, akik éjszaka teljes holdfényben elindulnak délre, azt írta meg benne, hogy jut át az egyik, és miért pusztul el a másik.

– Miért akart mindenki délre menni?

– Ezen én is csodálkoztam, hiszen majdnem minden történelmi eseményben az észak a rokonszenvesebb. Pali azt mondta, az Ady-versre gondolt: „Hogy Délre jussunk”, de én azt hiszem, a napfénybe kívánkozott. A nedves időben újra köhögött, torka kikészült, alig lehetett érteni a hangját. Azért írt olyan lendülettel, mert el akarta terelni a figyelmét a betegségéről.

Több mint ötven olyan szimbólumot írt, állatokról és kiélezett emberi pillanatokról: háborúról, szülésről, forradalmakról, bízott benne, hogy a meseanyag különbözősége ellenére összeállnak egy egységes kompozícióvá; és valóban, úgy illeszkedtek egymásba, mint egy hegy két oldaláról megkezdett alagút gyűrűs szelvényei.

De a szimbólumok egyre nehezebben születtek, Pali ereje úgy csökkent, mint egy lejáró inga lendülésének az íve, tudtam: életfontosságú, hogy energiája az utolsó szimbólumig kitartson, mert ezt a kudarcot nem irodalmi sikertelenségnek, hanem önmaga teljes életképtelenségének ítélte.

Végül már csak egy maradt hátra: szimbólum a megváltásról, arról szólt, hogy mindig a megváltás előtti utolsó öt perc a legnehezebb, ilyenkor sűrűsödnek össze az egész megtett út fenyegetései, a sors még egyszer felsorolja őket, mielőtt feloldaná. A legtöbb ember a fenyegetések nevét már azonosítja az átélt valódi szenvedésekkel, ilyenkor, az utolsó öt percben törik meg, válik méltatlanná a megváltásra. Ennek a szimbólumnak kellett összekötni, és betetőzni a történetek sorát, féltettem Palit ettől a munkától, azt ajánlottam, pihenjen előtte néhány napot, de ő folyamatos lendülettel akarta megoldani.

Hét-nyolc oldalra tervezte, addigi tempójában legföljebb három nap alatt meg kellett volna írnia, de esténként csak görcsösen áthúzott sorokat láttam a füzetben. Pali jól mérte fel, hogy csak az első lendületében bízhat, ahogy ez a lendület megtört, a megoldás mind reménytelenebbül eltávolodott, még néhányszor megpróbálta, de már maga sem bízott a sikerben.

Egyik este újra ott találtam a hintaszékben, az üvegezett ajtó előtt nézte a kertet. Szótlanul leültem a lábához, és a térdének támasztottam a fejem, két ujjával megsimogatta az arcomat, nem látszott letörtnek, azt mondta, kezdettől fogva számított rá, hogy nem tudja befejezni ezt a munkát. A kudarc már régen megérett, hosszú évek során jelentéktelen és felesleges összecsapásokban pazarolta el azt az erőt, amely most hiányzott belőle, hogy befejezze, és kiteljesítse a könyvet.

Örültem, hogy ilyen tisztán látja a helyzetét, azt hittem, ezek után lesz ereje túltenni magát a balsikeren, új munkába fog, vagy legalábbis ki tudom vinni a szobából az emberek közé, de ez volt az utolsó aktív és tiszta gondolata, visszamerült képzelgéseibe.

Egyik este azt kérdezte tőlem: nem veszem-e észre, hogy a hangja az utóbbi időben mennyire vastagszik és férfiasodik?

Ezentúl egyre erőltetettebb, rekedt, mély hangon beszélt.

Máskor azt mondta; éjfélkor olyan hangot szokott hallani, mintha egy bekapcsolt rádió fokozatosan bemelegedne, bizonyos volt benne, hogy ez a rádió előbb-utóbb megszólal, és beszélni fog hozzá. Azt állította, valójában mindig ezekre a szavakra várt, jelentésüket tudta előre: a hang fel fogja hívni őt innen, és egy nagy, megtisztelő feladatot bíz majd rá, ő azért őrizte meg magát egész életében tisztán és magányosan, hogy joga legyen követni a hang hívását.

De a legtöbbet mégis Éváról beszélt. Maga azt mondja, nem haragudott rá, mikor elváltak, én viszont láttam, hogy soha, egy percre sem bocsátott meg neki. Bosszút akart állni, arról fantáziált, hogy valaha még feltör, és sikerei csúcsán pénzért megvásárolja Évát egy éjszakára.

A hetek és a hónapok múlásával Pali állapota egyre rosszabbodott. Nem akartam visszaengedni a munkaterápiás intézetbe – talán már késő is lett volna ahhoz, hogy segítsenek rajta –, de nekem magamnak gyakran elfogyott a türelmem, ingerülten beszéltem hozzá. Ő nem veszekedett, csak megfogta a kezem, és úgy, mint régen, az arcához szorította. De kitöréseim mégis megviselték, az idegességtől köhögési roham fogta el, vállai összerázkódtak, ha segíteni akartam, eltolt magától, egy kézmozdulattal jelezte, hogy nem tart soká.

És már nem is tartott soká. Épp arra készültünk, hogy elviszem Olaszországba, ő beleegyezett, és úgy tett, mintha osztozna örömömben és várakozásomban, de egyik délután kinyitotta magára a négy gázkandalló csapját.

– És ennyi az egész – mondta Margit. Az ablakhoz lépett, felhúzta a redőnyt, kint a turistaház előtt épp kelt fel a nap.

– Hét óra.

– Nem tudja, lehet innen telefonálni?

– Csak bentről Veszprémből, de mire vonalat kap, rég hazaért.

Futó felült, de meg kellett támaszkodnia a rekamié sarkában. A lány végigmérte:

– Kérjek egy másik pulóvert magának?

– Nem fontos, úgysem tudnám felhúzni a vállamra.

A lány segítségével felkelt, és néhány lépést tett a szobában, nem szédült, és ha vállát mozdulatlanul tartotta, fájdalmat sem érzett, úgy gondolta, különösebb zökkenők nélkül viseli el majd az utat hazáig. Felvette a kabátját, szerencsére a bő karöltőt nem feszítette ki feltűnően a kötés, a sötét, még alvó folyosón lementek az ebédlőbe.

Hátul a konyhában már égett a tűz, a gondnok ott járkált az asztalok között, erőltetett mosolya és Futó vállát szándékosan elkerülő tekintete jelezte, sejti, mi történt, de – a saját érdekében is – nem vesz róla tudomást, teát, vajat és lekvárt tett az asztalra. Futó megreggelizett, utána egy üveg sört ivott, a lánynak is akart tölteni, csak akkor vette észre, hogy Margit nem nyúlt az ételhez.

– Miért nem eszik?

– Fáj a gyomrom.

Görnyedten előrehajolt, és az arcára is kiült a rosszullét. Futó kiment a konyhába, és fájdalomcsillapítót kért a gondnoktól, Margit lassan magához tért. A gondnok újra bejött:

– Fenn akarják tartani a szobájukat?

Futó nemet intett, a zsebébe nyúlt, hogy fizessen, a lány bólintott:

– Igen, én maradok.

Futó megvárta, amíg a gondnok kiállítja a számlát, és visszamegy a konyhába, csak aztán kérdezte meg:

– Miért nem jön haza?

A lány vállat vont:

– Minek? Nem vár senki.

– Aztán nem békült ki a szüleivel?

– Nem, jobb így, rájöttem. El fogok menni Magyarországról végleg, nem tudok élni itt.

– Új évben mindenütt nehéz.

– Nekem nem most jutott az eszembe, több mint egy éve készülök rá. Nem akarok bekopogni apám ismerőseinél, kozmetikát tanulok, azzal kint el lehet helyezkedni. Nem parancsol egy krémpakolást?

– És kint jó lesz?

– Miért kérdez ilyen hülyeségeket?

– Egyedül megy?

– Igen.

– Nem mehetnék magával?

Margit csodálkozva nézett Futóra, aztán elhúzta a száját:

– Ez olyan szépen hangzik, mint egy lánykérés.

– És ha az?

– Nem veszem komolyan, amit mond, ekkora aljasságot még magáról sem tételezek fel.

– Szeretnék magával élni, és beszélgetni úgy, mint ezen a két éjszakán. Menjünk el Franciaországba vagy Angliába, van egy könyvem, itt nem adják ki, de ott megjelenhet, vegyünk egy faházat valahol, és vissza kell térni azoknak a régi tiszta ébredéseknek. Mindent megtennék magáért, el fog felejteni minden szenvedést. Lehet, hogy szörnyű, amit mondok, de értse meg, hogy mi csak így találkozhattunk. Akarja?

– Sajnálom, hogy nem szúrtam másodszor is magába a kést.

Futó felsóhajtott, és kezeit tehetetlenül a térdére rakta. Később egy menetrendet kért a gondnoktól, a Veszprém felé tartó autóbusz egy óra múlva érintette a menedékházat, de Futó kiment a megállóhoz. El akart köszönni, de Margit hátat fordított neki.

Nekitámaszkodott a megállót jelző vasoszlopnak, azt számolgatta, hogy ha eléri a gyorsvonatot Veszprémben, feljut-e Pestre két óráig, amíg Marit otthon találja.

Közvetlenül a karácsonyi ünnepek után N. F. nyugdíjas főmérnök bejelentette a Távbeszélőközpontban, hogy már napok óta nem tudja használni a telefonkészüléket, mert az ikerállomás állandóan lefoglalja a vonalat. Az ügyeletes tisztviselő felhívta a megadott ikerszámot – mely Léber Anna takarítónő nevére volt bejegyezve –, ez most is foglaltat jelzett, bár nem volt összekapcsolva másik állomással, valószínűleg a kagylót tették vissza rosszul a helyére. Az ügyeletes kicsengetett, de a sűrű, apró csengetésre sem jelentkezett senki, a főmérnök kérésére megígérte, hogy hamarosan kiküldi a műszaki járőrt.

Mivel hasonló panaszok százszámra érkeztek be a központba, semmi sem indokolta, hogy ezt az ügyet soron kívül előbbre vegyék, a műszaki járőr: egy szerelő és a szerszámosládát cipelő, öreg segítője csak harmincadikán estefelé jutott el abba az erzsébetvárosi házba, ahol a főmérnök lakott. Mind a két szerelő erősen átfázott, és kifáradt az egész napos munkától, abban reménykedtek, hogy a zavar időközben magától elhárult, számukra nem marad más tennivaló, mint a jegyzőkönyv felvétele, utána hazamehetnek.

Várakozásukban csalódtak, N., aki nem mert kimozdulni a lakásából, attól tartva, elszalasztja őket, fenyegetőzött, hogy meg fogja torolni a késést, holnap reggel újra bemegy a központba, összeköttetéseire hivatkozott, a szerelők vállat vontak: holnap reggel csináljon, amit akar, egyelőre azonban mutassa meg nekik azt a lakást, melyhez az ikertelefon tartozik. A mérnök végül is lecsillapodott, a házikabát helyett paszomántos, foltozott irhabundát vett magára, és előresietett a lépcsőn.

Ahogy feljebb értek, a világítás egyre gyérebb lett, a kitört lépcsőházi ablakokon havat sodort be a szél, a szerelők bakancsai gyakran megcsúsztak. A harmadik emelettől a széles lépcsőfokokat elhanyagolt csigalépcső váltotta fel, a szerelők meggyújtották kézilámpájukat, alig néhány lépéssel később egy kövér patkány jelent meg a lámpa sugarában, minden sietség nélkül húzódott félre az útjukból, egyszer még vissza is nézett.

A főmérnök sóhajtva legyintett: ez a ház még a múlt század végén épült Lechner Ödön nemzeties barokk stílusában, tulipán formájú stukkókkal. Olajlámpásnak stilizált csillárok világították meg a lépcsőházat, a falat a fordulóknál a csikós- és pásztorélet jeleneteit ábrázoló freskók díszítették, az egyre kozmopolitább fővárosban ez a ház megmaradt a régi, patriarchális Magyarország egy különálló szegletének. Karbantartását azonban különösen a második világháború után elhanyagolták, a csillárokat valaki elvitte, a villanydrótok szabadon lógtak ki a falakból, a patkányok elszaporodtak, kirágták a csatornavezeték könyökcsöveit – érezni lehetett az állott, zsíros mosogatóvíz és az ammóniák szagát –, kikezdték a népi életből vett falfreskókat is, különös módon csak a zöld színnel festett részeket ették meg, például a füvet a pásztorok lába alól vagy subáik tulipándíszítését.

A csigalépcső egy szűk padlásfolyosóba torkollott, a szerelők egymásra néztek: lehetetlennek tartották, hogy ez a folyosó lakáshoz vezessen, és valaki nap mint nap végigmenjen ezen az úton. Lépéseik nyomán a folyosó mennyezeti gerendáiról kakaóhoz hasonló, barna rozsdapor szállingózott le, a por a betörő nedvesség ellenére is fojtogatóan száraz maradt. A szerelő fölfelé fordította a lámpát, sugarában a gerendák között egy ugyancsak rozsdaporral belepett, zománcozott címer tűnt fel, maga a főmérnök sem tudta, vajon az országnak, a fővárosnak vagy valamelyik politikai pártnak a jelvénye-e, a ház építésénél szegezték fel a falra, vagy később, és egyáltalán mi célt szolgált itt. Mosófazekakba és feltépett pántú ládákba kitett lomokat kerülgettek, a padló néhány kiugró téglájának rése széndarabokkal volt feltöltve.

Egy forduló után váratlanul egy függőkorridorra értek ki, szemközt a tűzfal látszott és egy templom, a toronyban éppen most harangoztak, az ablakból felriasztott, fekete madarak rebbentek ki. A korridor kövezetét már napok óta nem söpörték le, vastag hóréteg borította, a hóba öt-hat sor lábnyom vágódott bele. A főmérnök és a szerelők megálltak a csontszínűre festett ajtó előtt, melynek oldalára egy kivágott papírlap volt felszögezve Léber Anna nevével, a főmérnök hosszan becsengetett.

A csengetésre nem jött válasz, a szerelők egyike megrázta a kilincset, hallani lehetett, hogy egy, az ajtórésbe bedugott cédula bent az előszobában koppanva leesik a padlóra, de maga az ajtó nem engedett. A szerelő benézett a biztonsági zár nyílásába: benne volt a kulcs, félig elfordítva, mintha a benntartózkodó azt akarná megakadályozni, hogy valaki kívülről kilökhesse a zárból. A megismételt csengetés is hatástalan maradt, a három férfi összenézett, nem tudták elképzelni, mi oka lehet a lakás gazdájának, hogy nem nyit ajtót. A főmérnök lekiabált a házmesterért, a házmester – bár nem értette, mit akarnak tőle – visszakiabált, hogy csak kabátot vesz, és jön fel. Fázni kezdtek a huzatos korridoron, beálltak a padlás torkolatába.

A szerelők Léber Annáról kérdezték a főmérnököt, de N. maga sem ismerte őt közelebbről. Csak annyit tudott róla, hogy három vagy négy éve költözött ebbe a házba, a padlástér egyik sarkát választotta le magának, valamivel később megkérte őt, hogy ikresíthessék a vonalat, beleegyezett, mert így a felére csökkent az előfizetési díj, ez még évekkel ezelőtt történt, de azóta sem merült fel köztük semmiféle nézeteltérés, a főmérnök alig emlékezett olyan esetre, hogy ne tudott volna telefonálni, mert Léber Anna foglalta le a vonalat, épp ezért tartotta érthetetlennek a mostani zavart. Az öreg segédmunkás kacsintott, hogy Léber Anna talán férfilátogatót fogad, azért nem ereszti be őket, hiszen az ajtó felé irányuló nyomok láthatólag férficipőtől származnak, de a főmérnök megrázta a fejét, ezek az ő nyomai, ő járt itt többször is az elmúlt napokban, remélve, hogy otthon találja a nőt.

A házmester egy gyertyát, kulcscsomót és felfoghatatlan okból kötelet hozott magával, nyilvánvalóan nem tudta, mihez kérik a segítségét. Mikor meghallotta, mi történt, sokáig nézett be a kulcslyukon, és bár a kulcstól nem láthatott semmit az amúgy is sötét előszobából, kijelentette, hogy a lakást csak rendőr jelenlétében hajlandó kinyitni, lement, és néhány perc múlva valóban egy rendőrrel tért vissza.

Egy szöggel próbálta visszafordítani egyenesbe a kulcsot, hogy azután kilökhesse a zárból, a szerelő tudta: ez nem sikerülhet, kiemelt egy feszítővasat a szerszámosládából, és a házmester felé nyújtotta. A házmester beillesztette a zár fölött az ajtórésbe, és megnyomta, a fa recsegni kezdett, és a csontszínű festék megrepedezett a vas alatt, a házmester keze egy pillanatra megállt, csak most, az ajtó megrongálódásából értették meg mindannyian, hogy rendkívüli, sőt jóvátehetetlen helyzetbe kerültek.

A biztonsági zár nyelve kipattant, a házmester félrehúzódott az útból, elsőnek a rendőr lépett be az előszobába, mivel nem tiltotta meg, hogy más is bemehessen, valamennyien követték. A rendőr a sötétben is észrevett a padlón egy fehér cédulát – ennek a koppanását hallotta meg kívülről a főmérnök és a két szerelő –, felgyújtotta a lámpát, megnézte: egy kettévágott receptlap egyik fele volt, piros golyóstollal néhány szót írtak rá: „holnap újra eljövök”. Kezében a cédulával a rendőr körülnézett: a fal mellett két szekrény állt és egy nagy, fonott ágyneműskosár, a fogason zöld szőrmebéléses női félkabát lógott, a villanyfényben rozsdaszemcsék csillantak meg a szöveten. Az előszobából két ajtó nyílt: az egyiket sötétebbre festették, a rendőr úgy gondolta, hogy a konyhába vagy a fürdőszobába vezet, a másik ajtó üvegtáblái mögött egy kis asztali lámpa égett, ezen az ajtón kopogtatott be. Egyikük sem lepődött meg, hogy a kopogásra senki sem válaszolt, a rendőr lenyomta a kilincset.

A lámpa egy bal oldali kisasztalon égett, szerteágazó indájú szobanövények cserepei között, a megszűrt zöld fényben is látszott, hogy az egész szobában nem áll nagyobb méretű bútordarab, a fekvőhelyet kivéve, a szűk ajtónyíláson nem is fért volna át. A falakra élénk színű, berámázott metszeteket akasztottak, ezek jobbára jugoszláv városok panorámáját ábrázolták, alattuk alacsony polcsor futott végig, a polcsor egyik felére könyveket raktak, a másik felét szövetfüggöny takarta le, ezt a részt valószínűleg szekrény helyett használták. A szoba berendezésében az volt a legfeltűnőbb, hogy a polc tetejére, az asztalokra, zsámolyokra, virágtámaszokra, szinte minden sarokba valamilyen apró tárgyat állítottak: száraz dísztököket, régi babákat, paprikajancsit, mackókat, egy batyujával útra készülődő csizmás kandúrt, kovácsoltvas tartóban piros mécset, melyet eddig még nem gyújtottak meg, a „Faust” piros bőrbe kötött, alig néhány centiméternyi német nyelvű zsebkiadását, de akadtak szokatlanabbak is: fáról szedett, tőrnagyságú tüskék, régi, rajzos fedelű gyufásdobozok, szimmetrikus rétegződésű vagy emberfejhez hasonlító hegyi kavicsok, ormótlan kerámia gyöngyökből összefűzött nyakláncok, de mindezek a hangulatos tárgyak nem tudták elvonni a tekintetet a mennyezetből kiálló, hatalmas gerendákról – a padlásgerendák folytatásai voltak –, a mész és a festék lehullott róluk, az egész szobát vigasztalanná és nyomasztóvá tették.

Jobboldalt egy régimódi, támlaszos piros bársonydíványon egyetlen lepedővel letakarva – a szoba még mindig nem hűlt ki egészen, bár a kályhában a tűz már régen kialudhatott – egy harminc év körüli, sovány nő feküdt, fekete kontya szétomlott a párnán, válla és kis, világos bimbójú melle kilátszott a lepedő alól, egyik karja mintha hátúszó tempót akarna venni az ágyban, görcsösen hátrafeszült, másik keze a földre esett telefonkagyló után nyúlt. Tartásán látszott, hogy már napok óta halott, fehér bőre az elhomályosodott bádog színére emlékeztetett, gyenge, de már észrevehető édeskés szagot árasztott.

Sokáig álltak mozdulatlanul, elsőnek a fiatalabbik szerelő tért magához. A szerelő fél évvel ezelőtt házasodott, és feleségével együtt egy nem fűthető mosókonyhában lakott, bár érezte, hogy mohónak fog tűnni, ha egy halott mellett lakásügyekről tárgyal, mégis megpróbálta rábeszélni a házmestert: ne szóljon senkinek sem arról, hogy ez a lakás megüresedett, mert ő szeretné elsőnek benyújtani az igénylést.

A rendőr egy szigorú mozdulattal csendre intette, aztán a házmesterhez fordult, megkérdezte, hogy felismeri-e a halottat, a házmester bólintott: a nő Léber Anna, a lakás bérlője. A rendőr mindenkit kiküldött a lakásból, már majdnem felvette a kagylót, hogy innen a lakásból jelentse a történteket az őrsparancsnokságnak, de aztán mégsem nyúlt a telefonkészülékhez, nehogy az eredetileg talált helyzetet bármiben is megbontsa, betámasztotta az előszobaajtót, és lentről, az utcáról telefonált. Alig néhány perc múlva egy URH-kocsi és egy fekete halottszállító állt meg a ház előtt, kihalt volt az utca, ebben a kései időpontban az autók nem keltettek különösebb feltűnést, csak egy részeg öregasszony bámulta meg őket, aki csomóba összefogott szilveszteri léggömböket és forgókat vitt valahová.

A rendőrorvos megvizsgálta a holttestet, semmilyen jel nem mutatott bűncselekményre, véleménye szerint Léber Annát egy hirtelen szívroham ölte meg, melyet valamilyen erős izgalom és a közvetlenül a halál előtt elfogyasztott nagy mennyiségű ital válthattak ki, a piros bársonydívány mellett két üres vodkásüveg feküdt a szőnyegen. A rendőrorvos véleményét mindenki valószínűnek tartotta, később a boncolás eredménye is igazolta, a vizsgálatot mégsem zárták le azonnal, a nyomozást vezető főhadnagy ugyanis gyanúsnak találta, hogy Léber Anna, aki igazolványai szerint Nagy Miklós ügyvédnél dolgozott mint takarítónő, bejelentett foglalkozásától ennyire elütő körülmények között lakik.

Egyetlen olyan adat sem állt a rendelkezésére, mely támpontul szolgálhatott volna: az előszobában talált kettévágott receptlap a sok ezer SZTK-rendelő bármelyikéből származhatott, a néhány soros üzenet küldője nem írta alá, és a továbbiakban sem jelent meg a lakás környékén, a házmester állítása szerint Léber Annához különben is csak ritkán jártak látogatók.

A főhadnagy megkapta a nő közvetlen hozzátartozóinak nevét és lakáscímét: elvált férjéét, Csekovszky Lászlóét, apjáét, Léber Árpádét, anyjáét, Fata Gábornéét, de hiába járta végig valamennyi megadott címet, a rokonok zárkózottan feleltek a kérdéseire, egyöntetűen azt állították, hogy szenteste napján látták Annát utoljára. Egyikük sem vállalta magára, hogy ő hívta volna fel a halála előtt, ez végképp lehetetlenné tette a főhadnagy kombinációit, mert feltételezése szerint a belülről bezárt lakásban csak egy telefonon kapott hír válthatott ki szívrohamot Léber Annánál. Hasonlóképpen eredménytelenül végződött az egykori munkaadóval, doktor Nagy Miklóssal folytatott beszélgetés is. Mivel nem merültek fel olyan adatok, melyek indokolttá tették volna a további nyomozást, a főhadnagy az új év első napjaiban megírta a zárójelentést.

Míg a tényeket és vallomásokat összegezte, emlékezetében újra felmerült a halott nő gyermekien vékony teste, arcának feszült és kétségbeesett kifejezése, a főhadnagy nem tudott szabadulni attól az érzésétől, hogy bár nem történt semmiféle bűneset, Léber Anna életének mégsem természetes halál vetett véget.

A főhadnagy jól sejtette: Léber Anna valóban nem takarítónő volt, a bejelentésért havi százötven forintot adott Nagy Miklósnak, ezenkívül az ügyvéd nevében ő fizette saját SZTK-járulékát is, hogy állást tudjon igazolni, és betegség esetén orvosi ellátásban részesülhessen. Mivel Anna nem tudott elviselni semmilyen állandó megkötöttséggel járó foglalkozást, inkább alkalmi munkát vállalt: írógépelést, fordítást angolból és németből, gyakran végzett könnyebb fizikai munkát is, legtöbbször egy kerámiajáték- és gyöngykészítő szövetkezethez hívták el kisegítőnek.

A szövetkezet ajándéktárgyakat készített, főleg külföldi megrendelésre, ünnepek előtt kerámia láncok, kis állatszobrok, asztali és fali díszek ezreit égették ki. A kemencében néha száz óra hosszat sem aludt ki a tűz, a kemence körül dolgozó nők munkaideje pedig ehhez alkalmazkodott, napokig emelgették, szinte megállás nélkül, az agyagfigurákkal megrakott platókat, kezüket elborították az égési sebek, körmük alatt vastag, fekete rétegben megkeményedett az aranymáz, csak az asztalra borulva aludtak néhány percet. Mégsem jutott eszébe egyiküknek sem, hogy panasszal forduljanak bárhová is a munkakörülményeik miatt, bár azt is tudták, hogy a szövetkezet gazdasági és ügyviteli okokból szabálytalanul, szerződés nélkül alkalmazta, és az SZTK-ba sem jelentette be őket. A fizetés megfelelő arányban állt a végzett munkával, és valamennyiüknek szükségük volt a pénzre, így például a fiatal keramikusnő, aki az ajándéktárgyak mintáit tervezte, azért vállalta el ezt a munkát, mert külföldi tanulmányútra akart menni, mások gyermekeiknek akartak télikabátot venni a keresetükből, lakásukat akarták rendbe hozatni, vagy bútorra gyűjtöttek. A szövetkezet méltányolta szolidáris hallgatásukat, minden szezonban – évenként háromszor-négyszer – ugyanezeket az alkalmi munkásnőket hívta be.

A külföldi cégek az idei karácsonyi-újévi szezonra a megszokottnál is nagyobb mennyiségű árut rendeltek a szövetkezettől, a kemence november elejétől alig hűlt ki néhány órára, és még a Szentestét megelőző délelőttön is ott várakozott a budai műhely előtt egy külföldre induló teherautó-szerelvény. A munkásnők négy nappal ezelőtt jöttek el hazulról, csak az ételt hozó férjük vagy gyerekük útján tudtak bevásárolni az ünnepekre, most megfeszített erővel dolgoztak, abban a reményben, hogy délre befejezik a munkát, és jut még idejük felkészülni a Szentestére.

Fél egy után valóban bekerült az égetőbe az utolsó mázas figurákkal megrakott plató, csak egyiküknek kellett bent maradni még körülbelül két és fél-három óra hosszáig, hogy az addig elkészült árut kiadja a rakodóknak, majd bezárja a helyiséget. A vezetőnő feltette a kérdést: ki volna hajlandó ittmaradni addig? A munkásnők mereven figyelték maguk előtt a mázzal és festékkel telefröcskölt asztalt, mikor meghallották, hogy valaki jelentkezik, mindannyian a hang irányába fordultak.

Léber Anna megigazította vállán az elszakadt virágos nyári blúzt, melyet munkaruhaként hordott, zavartan fogadta a köszöneteket, bár érezte: nem egészen őszinték. Tudta, társnői azt gondolják: mindenképpen neki illett elvállalnia az ügyeletet, nincs férje, se családja, tehát őt várja otthon a legkevesebb munka. Megkapták a fizetésüket, egy üveg likőrt bontottak fel, töltöttek mindenkinek, aki végigcsinálta ezt a hosszú műszakot, majd egy óra felé kiürült a műhely.

Léber Anna állt néhány pillanatig az üres terem közepén, felsóhajtott, és átment a kis zuhanyozóhelyiségbe – amíg a kemence égett, a tartályban mindig maradt meleg víz. Máskor csak a kezét és az arcát szokta megmosni, mert irtózott attól, hogy beálljon a zuhanyrózsa alatt összefonódó testek közé, eltűrje a tréfás lökdösődést és csiklandozást, inkább otthon fürdött, most azonban levetkőzött, a törülközővel felkötötte a haját, és beállt a kamra nedves falai közé. Végigdörzsölte sovány bordáit, melyeken ütődések kék nyomai látszottak, és minden érintésre fájtak, majd hosszú ideig engedte a vállaira és a hátára a tust. Elálmosodott, anélkül hogy tudta volna, teste jobbra-balra ingott, nem érezte többé a kőpadlóra tapadt szappanmaradékok pipereszagát.

Elfeledkezett róla, hol van, előbb azt képzelte, hogy otthon, a lakásán, és behunyt szemhéján keresztül is látta az égő asztali lámpát túl a növények indáin, majd mintha a vidéki ház kertjében állt volna egy líciumbokor előtt, figyelmesen nézte az ágak hegyén a piros bogyókat, mikor nagyanyja jött ki a házból, mézzel behintett vajas kenyeret hozott, egy csepp méz lefolyt, és ott maradt a tálca szélén. Lében Anna álmában örült, hogy nagyanyja, akit halottnak tudott, mégis él, érezte, most már csak rajta múlik, hogy ne haljon meg újból, így például kerülnie kell a túlzottan hangos beszédet és a túl széles mozdulatokat, melyek megzavarhatnák az öregasszonyt. Nem akarta, hogy nagyanyja észrevegye az örömét, hallgatott, aprókat harapott a kenyérből, és nézte őt.

Arra ébredt fel, hogy talpa fázik a kihűlő kőpadlón. Belépett egy ottfelejtett rafiapapucsba, és a kis fémszekrényből előszedte utcai ruháját, felöltözködött, a szakadt blúzt bevágta a többi rongy közé, a szekrényt már nem zárta be, tudta, húsvétig aligha tér vissza ide újra.

Három órakor kiadta az árut a rakodóknak, miközben felvette zöld félkabátját, hallotta, hogy a teherautók elindulnak. Már négy nappal ezelőtt bevásárolt, és csomagjait felhozta magával a hegyre, és most úgy csoportosította őket, hogy a nehezebbek a jobb karjára kerüljenek, bezárta az ajtót, és a kulcsot visszadobta a figyelőablak vasrácsán.

Szemközt a műhellyel a kis hegyi mozi hirdetőtáblájára színes macska-, kutya- és medvefigurákat szögeztek ki, ma délután rajzfilmeket játszottak nyilván a gyerekek számára, hogy ne zavarják az otthoni készülődést. Lében Anna megállt, arra gondolt: ő is megnézi a műsort, melyben hosszú évek után először szerepeltek újból Walt Disney kisfilmjei, gyerekkorának felejthetetlen figuráival: Plutóval, Miki egérrel, Lamberttel, a gyáva oroszlánnal, de kiszámolta, hogy ha itt elveszteget két órát, nem marad ideje szétosztani ajándékait.

Az autóbusz peronján a tömeg majdnem egészen a sarokba nyomta, csak egy férfi állt közte és a fal között. A férfi ránézett, fogai megvillantak, és mondott valamit, Lében Anna hátat fordított neki, így is érezte a leheletén, hogy részeg. A férfi rádőlt, és a vastag kabáton keresztül altestét a szoknyájához szorította, Lében Anna hallotta maga mögött a lábak görcsös toporgását és a mély, húzó lélegzetvételt, de nem maradt ereje, hogy tiltakozzon. Egy idő után a férfi elhúzódott mögüle, és leszállt.

Mikor az autóbusz leért a városba, épp akkor gyúltak ki a lámpák, mintha a motor dübörgése ébresztené fel az utcát délutáni álmából. Csak most látta, mennyire kihalt a környék, a csomagokat cipelő emberek sorra betértek a házak kapuján, Lében Annának úgy rémlett, hogy a lámpák fénye minden egyes ember eltűnésével világosabbá és hidegebbé válik.

Először volt férjéhez vitte el ajándékait. Csekovszky László az autóbusz-átszállóhely mellett lakott, az úgynevezett jogászházban, melyet az egyetem építtetett tanárai és előadói számára. Lében Anna gyalog indult fölfelé a lépcsőkön, el akarta kerülni a házmester kérdezősködéseit, aki emlékezett rá abból az időből, mikor még ő is ebben a házban élt.

Benyomta a csengőt, tudta, hogy a lépcsőmászástól hevesen verő szívének marad ideje lecsillapodni, amíg Csekovszky kijön, és ajtót nyit, valóban: már megtörülte a homlokát, lehúzta kabátján a cipzárat, hogy átizzadt testét érje a levegő, rágyújtott egy cigarettára, és félig elszívta, mikor bent az előszobában a biztosítólánc megzörrent.

Duzzadt szemhéjú, negyven év körüli férfi arca jelent meg a kémlelőablakban, kócos hajáról a hirtelen huzat lefújt egy tollpihét, mikor meglátta Annát, úgy tett, mintha elmosolyodna, de nem tudott visszafojtani egy sóhajtást. Csekovszky visszament a kulcsokért – sohasem hozta magával, hogy ha valamilyen támadó a kémlelőablak rácsain keresztül leütné őt, vagy piros paprikát szórna a szeme közé, akkor se juthasson hozzá a kulcsokhoz –, majd felülről lefelé haladva kinyitotta az ajtó hét különféle zárát. Léber Anna eltaposta a cigarettáját, és az órájára nézett, elhatározta, hogy háromnegyed ötkor elkezd búcsúzkodni.

Csekovszky túlságosan befűtött, az áporodott melegben felerősödtek a szagok. Léber Anna két hete járt itt utoljára, kitakarította a hatalmas lakást, most, miközben leült az asztal mellé, próbálta megállapítani, hogy az eltelt idő alatt milyen új szagok kerültek be a szoba levegőjébe.

Miután ő – még évekkel ezelőtt – elköltözött, Csekovszky nem nősült meg újból, és nem is vett maga mellé senkit a lakásba, azt mondogatta, hogy a gondolatoknak tér kell, valójában nem akadt nő, aki elviselte volna az ő életformáját. Este kilenckor szokott felkelni, és hajnalig írta az „Egyetemes Jogtörténet” tankönyvét az Akadémia számára, munka után a fürdőkádban aludt néhány órát – egy külföldről hozatott fűtőberendezés tartotta a vizet azonos hőfokon –, majd lement az utcára. Csekovszky minden reggel találkozott két barátjával: egy íróval és egy matematikussal, akik hozzá hasonlóan végigdolgozták az éjszakát. Meleg tejet ittak egy tejcsarnokban, majd átmentek megszokott kocsmájukba, ahol ők voltak az egyedüli vendégek, akiknek talpas pohárban szolgálták fel a konyakot. Senki sem beszélt a munkájáról, a pultra támaszkodva nézték, hogy vonulnak át a kocsmán a munkába menők hullámai, szabályos időközökben felváltva léptek a pénztárhoz blokkért, általában tíz órakor váltak el. Ha nem akadt hivatalos tennivalója az egyetemen, Csekovszky leszólított egy nőt, és felvitte a lakására. Nem feküdt le vele az ágyba, hanem valamelyik nagy karosszékben ölelkeztek, a borító plüss felvette magába az olcsó kölnik szagát, és hosszú ideig megőrizte.

Léber Anna négy vagy öt új illatot különböztetett meg, ideges gyomra felkavarodott tőlük, hogy minél hamarabb kimehessen a lakásból, átadta volt férjének karácsonyi ajándékát: egy olasz műanyag pulóvert. Meglátta Csekovszky szemén, hogy örül a pulóvernek, ettől ő maga is meghatódott, és a közösen végigélt évekre gondolt.

Megpróbálta elképzelni, hogy valaha szerette ezt a házikabátban izzadó, borostás férfit, de már emlékeztetnie kellett magát az okokra: a közös agitációkra homályos józsefvárosi lakásokban, ahol részeg munkások jogos panaszkodásait próbálták megcáfolni indulati érvekkel, a répalevesekre az egyetemi menzán, az utakra hazafelé, ahogy a férfi keze becsúszott az ő kabátjának szakadásain, az éjszakákra, mikor a törött rugójú díványon fekve figyelte, hogy dolgozik Csekovszky a tanulmányain, melyek akkor még tehetséget és önállóságot árasztottak magukból, akár az önhitt mosoly szája körül, mintha írás közben is vitatkozna ellenfeleivel, és kinevetné ellenérveiket, a férfi inkább segédmunkásnak ment, minthogy eltűrje tanszékvezető tanárjának beleszólásait.

Léber Anna elhitte, hogy mindaz, ami Csekovszkyval azóta történt, az élet természetes változásai közé tartozik, ha valamilyen csoda visszahozná a felszabadulást követő és az 1953-as kormányprogramot megelőző éveket, Csekovszky ismét az a sovány, indulatos és önhitt férfi lenne, akinek látni szerette őt. Illúziói azonban eloszlottak, mikor a férfi sokat ígérően felemelte a mutatóujját: ő is ajándékkal várta, bár a bizonytalan mozdulatok, ahogy kutatni kezdett a szekrény fiókjaiban, rögtön elárulták, hogy hazudik.

Anna azt várta, hogy tükröt, rúzst, fésűt vagy más hasonló piperetárgyat ad – melyet valamelyik alkalmi nő felejtett a lakásban –, de Csekovszky, úgy látszik, nem talált semmit, becsukta a szekrény fiókjait, és ajándék helyett átölelte volt feleségét. Anna megborzongott, mikor a férfi keze a melléhez ért, de úgy gondolta, hamarabb megszabadul, ha nem tiltakozik. Tudta, hogy a férfinak az elkövetkező szeretkezés éppolyan közömbös, mint neki, csak úgy érzi, hogy ennyivel tartozik a pulóverért. Ahogy felemelte, mozdulatai és lihegése erőltetett volt, Anna elégedetten állapította meg, hogy nem a kanapéra, hanem a kényelmesebb díványra teszi le. Mindenesetre ő maga nyitotta ki blúzán a gombokat, nehogy Csekovszky leszakítsa őket. Ölelkezés közben mindketten igyekeztek távol tartani magukat, bőrük alig ért a másik bőréhez, nem sokkal később Léber Anna felkelt a díványról, melynek pontosan csak a közepe nyomódott be.

Távozásnál Csekovszky átadta az „Egyetemes Jogtörténet” újabban elkészült részeit, kérte Annát, hogy gépelje le, Anna futólag belenézett: a kézirat, mint mindig, most is könnyen olvasható volt, Csekovszky csak hat-hét óriásbetűs sort írt egy oldalra. A szöveg tartalma pedig már régóta nem szerzett meglepetést Annának, Csekovszky nagyrészt az őáltala kijegyzetelt könyvekből állította össze az anyagát. Már kint járt a lépcsőházban, mikor a férfi a kémlelőablak rácsai közül utánaszólt, hogy boldog ünnepeket kíván.

A kapunál megnézte az óráját: már csak néhány perc hiányzott az öthöz, túllépte az időt, melyet eredetileg a férjére szánt. Ma este még négy helyre kellett elvinni az ajándékait, sorrendben most az anyja következett, bár nem lakott túlságosan messze, mégis autóbuszra szállt, hogy így is behozzon valamit a késéséből.

Az utca elején egy színházépület állt, még a háborúban tönkrement, és most egy kisipari szövetkezet használta raktárnak, csak az utcai falán maradtak meg a hirdetőtáblák rámái és néhány ördögfejes vas lámpakar, ezekben sem égett villanykörte. A betonlépcsők kikopott öbleiben megfagytak a tócsák, a bedeszkázott ablakok mögül nem látszott ki semmiféle fény, az épület úgy elmerült a csendben és a sötétben, hogy élettelensége már-már álcázásnak hatott.

Léber Anna a jég pattogása között mintha egy keringő tört hangjait hallotta volna kiszűrődni az épületből, és el tudta képzelni, hogy a vaspánttal bezárt ajtók mögött a színházat már régen újjáépítették, raktári homlokzatát csak azért hagyták meg, mert titokban akarták tartani, hogy a nézőtéren bálák helyett újra piros bársony bevonatú székek állnak, és most titkos, meghívott közönség számára fent a színpadon előadást tartanak.

Úgy képzelte – mivel ma Szenteste van –, valamilyen tréfás és megindító francia nagyoperettet játszanak, egyet azok közül, melyek már régen nem szerepelhetnek a pesti színházak műsorplakátjain, de amelyeket ő gyerekkorában még látott. A szerepeket az ország leghíresebb színészei alakítják, akik tragédiákhoz és modern amerikai szerzők költészetéhez szoktak, és csak erre az estére vállaltak el operettszerepet részben a magas honoráriumért, de részben a saját kedvükért is, hogy felelevenítsék ifjúságuk alkalmi fellépéseinek összes komédiás trükkjét, most már átszűrve tapasztalataikon és kiművelt technikájukon.

Ahogy a hideg fokozatosan megdermesztette mozdulatlan lábait, majd a felsőtestét is, Anna egyre inkább elhitte, hogy bent a raktárépületben valóban színházi előadás folyik, csak egy mellette elhaladó munkáscsoport bakancsainak kopogására rezzent fel, akik sietve vágtak keresztül az utcán. Anna megrázta magát, fejét körbefordította vállain, hogy elűzze az álmosságot, és elindult anyja háza felé.

Anyja második férjével, Fata Gáborral egy különálló kis családi házban lakott. Anna átment a kerten, a műanyag zacskóba kötött rózsatövek között, megdermedt lába meg-megbotlott az útba nyomott lapos köveken, melyeket minden nagy nyári zápor eltüntetett a sárba, úgyhogy újból és újból ki kellett ásni őket. Menet közben kiválogatta csomagjai közül az anyjának szánt divatos szőrmekucsmát és Fata ajándékát: egy villanyborotvát, ezeket a jobb kezébe fogta, nehogy bent a házban kelljen majd keresgélnie.

Fatáné a konyhában sírt az asztalra borulva. Anna kéthetenként egy este szokott találkozni anyjával, ilyenkor végigjártak három-négy eszpresszót, cukrászsüteményt ettek, és anyja kedvencét: narancslevet ittak kristálycukorral bevont peremű pohárban, ha anyjára jutott a fizetés sora, mindig pontosan húsz fillérrel adott többet a számla összegénél, a pincér általában megsértődött az alacsony borravaló miatt, és udvariasságot tettetve visszaadta a húszfillérest, az asszony mosolyogva eltette, Anna mindig idegcsillapítót vett be a találkozások előtt.

Fata bent a szobában zongorázott, ez biztos jele volt annak, hogy most is összevesztek. Anna – mint máskor is, ha fel akarta kelteni magában a gyengédséget anyja iránt – emlékeztette magát arra, hogy anyja egyszer majd meghal, és akkor nagyon fog hiányozni neki, így végre elhitte, hogy van valami köze ehhez a kövér, rázkódó vállú asszonyhoz, fölfogta a fejét, és próbálta megvigasztalni.

Kiderült, hogy Fatáék délután moziban voltak, és a film egyik jelenetében egy menekülő öreg zsidót láttak, akinek elfogy az ereje, leül a hóra, és a halotti imáját kezdi mondani, erről Fatánénak a saját anyja jutott az eszébe, aki még deportálás előtt egy vidéki gyűjtőtáborban pusztult el. Már az utcán veszekedni kezdett a férjével, szemrehányásokat tett neki, amiért 1944-ben nem állt ki a zsidók mellett, és azt hajtogatta, hogy nem érti magát, hogy mehetett újból keresztény férfihoz, mikor Léber Árpád esetében meggyőződött arról, milyen aljasok és szívtelenek.

Annában nem először merült fel a gondolat, hogy anyját hatóságilag kellene eltiltani a hasonló filmektől, mert mindig jelenetet rendez utánuk évenként legalább tízszer-tizenötször, de ezt a véleményét nem mondta ki hangosan, inkább arról igyekezett meggyőzni az asszonyt, hogy a karácsonyi túlfeszített munkatempó váltotta ki belőle az ideges túlérzékenységet, különben semmi baj sincs, mert Fata igazán rendes ember.

Nevének hallatára Fata átjött a szobából, és tétován megállt, a félig nyitva hagyott ajtón keresztül látszott az asztalon álló, feldíszített karácsonyfa. Anna tudta, hogy Fatáék az ő közvetítése nélkül is kibékülnek majd, méltatlannak érezte, hogy neki most mégis tovább kell beszélnie. Figyelni kellett a szavaira, mert mintha idegen, eddig nem használt ajakkal beszélne, a hangok nem formálódtak meg maguktól, szájának minden mozdulatát előbb külön el kellett határoznia.

Egy mondat közepén hirtelen eszébe jutott a keringő, mely a bezárt színházépület előtt rémlett fel neki, de most már nemcsak töredékes hangokat hallott, hanem mintha egy nagy zenekar játszotta volna teljes és kiegyensúlyozott hangzással. Anna megfeledkezett arról, hogy miért áll itt a konyha közepén, elhallgatott, és becsukta a szemét, csak akkor nyitotta ki újból, mikor a vonósok erélyes „forté”-ja lezárta a dallamot. Anyjára nézett, annak arckifejezéséből úgy látta: túl sokáig maradhatott némán és mozdulatlanul, hogy a zavart áthidalja, akcióra szánta el magát, átfogta anyja vállát, és odavezette Fatához. Fatáné hátravetette a nyakát, de csípőjét odaszorította a férjéhez, majd lassan a feje is előrehajlott.

Anna látta, hogy megfeledkeztek róla, a kucsmát és a villanyborotvát letette az asztal szélére, majd óvatosan kilépett a konyhaajtón. Csak most érezte meg – mikor a magával cipelt ajándékok nagy részétől már megszabadult –, hogy a csomagok mennyire lehúzták a karját, meg akarta nézni az időt, de nem tudta felemelni a csuklóját, inkább előregörnyedt, és a fogaival húzta fel kabátja ujját az óráról: negyed hat elmúlt, sietve vágott át a földbe mélyesztett termésköveken.

Bár a hőmérséklet bent a lépcsőházban is a fagypont körül járt, Léber Árpád most is egy szál melegítőruhában ült bent a liftben, és egy könyvre fektetett keresztrejtvényt fejtett. Mikor meglátta a lányát, felkelt, és kinyújtózott, a melegítő megreccsent széles vállain – Léber Árpád neve sokáig szerepelt a teniszszövetség által összeállított játékosrangsor első tizenkét helyezettje között, és még néhány évvel ezelőtt is mint teniszoktató kereste a kenyerét, csak második házassága révén lett házmester.

Léber nem jutott hozzá, hogy üdvözölje Annát, mert egy későn érkező vendéget kellett a liften felszállítani az ötödik emeletre. Anna nem bánta, hogy apja elment, ma este már csak egyetlen barátjához: Marusa Pál festőhöz akart még eljutni, őt pedig – úgy számolta – később is otthon találja. Egyébként is szinte szeretett várakozni, úgy érezte, ezek életének egyedüli percei, melyekért nem felelős, mert idegen akaratok és tevékenységek alakítják ki őket, folyton megfeszülő akarata megpihent, de még így is feltűnt neki, hogy apja milyen sokáig elmarad, talán negyedóra is eltelt, míg a lift jelzőtábláján kigyulladt a lefelé mutató nyíl.

Léber egy barna papírba takart csomagot hozott magával, mikor kilépett a liftből, félkarjára vette, szabad karjával átfogta Anna vállát, és a kazánházba vezette. Kulcsra zárta maguk mögött az ajtót, csak akkor tette le a csomagot, meghatottan homlokon csókolta a lányát, és boldog ünnepeket kívánt neki. Arról beszélt, hogy ha viszonylag távol is kell élniük egymástól, sokat gondol rá, nemcsak a lányának, hanem legjobb barátjának is tekinti. A kazánház homályában, melyet csak néhány falra akasztott fehér papírlap lebegése oldott fel kissé – valaha szerelők utcai ruháját védték a szénportól, mikor a szerelők elvonultak, senki sem tartotta érdemesnek leszedni –, Anna sokáig otthagyta fejét apja domború mellkasán, ma este most érezte először, hogy örömmel fogadják. Léber vidáman rákacsintott, és azt mondta, hogy ajándékot is készített neki.

Felcsavarta a villanyt, és kibontotta a csomagot, a papírok közül Anna legnagyobb megdöbbenésére egy elektromos mérőműszer került elő. Léber elnézést kért, hogy nem tudott valamilyen praktikus használati tárgyat vásárolni, új családja sajnos sok kiadással jár, de ha Anna eladja valahol ezt a műszert, kap érte annyi pénzt, hogy úgyszólván bármit megvehet érte, ő a maga részéről csak kétszáz forintra tart igényt az eladási összegből.

Anna forgatta a kezében a műszert, megnézte a számlapját: egy erfurti cég gyártmánya volt, értékét tekintve csakis egy nagyüzemből vagy laboratóriumból származhatott, nem kételkedett benne, hogy ezt a műszert apja lopta, vagy valamilyen tolvajtól vette át, és azért „ajándékozza” neki, mert ő maga nem meri megkísérelni az értékesítését. Anna ismerte a bizományi áruházak becsüseit, tudta: még egy karóra átvevésénél is igazolványokat kérnek, ez a kísérlet biztos lebukással járna, apja tehát elviselné, hogy kétszáz forint esetleges haszonért ő négy-öt évre börtönbe kerüljön.

Mint alig egy órával ezelőtt a férjénél, most is megbánta, hogy elérzékenyült, visszaadta a műszert apjának, és csendesen annyit mondott: bukjon le ő a lopott holmival. Léber kikérte magának a gyanúsítást, öklével döngette a mellét – Anna hagyta őt kiabálni –, a férfi egy idő után abba is hagyta a tiltakozást, megkérdezte, hajlandó-e legalább száz forintot adni a műszerért, mikor Anna erre is nemet intett, kölcsönbe kérte a száz forintot. Valódi könnyeket sírt, és azt állította: ez a száz forint hiányzik a gyerekek új cipőjéhez, valójában pedig úgy állt a helyzet, hogy nem akart pénz nélkül megjelenni egykori teniszklubtársainak szokásos karácsony délutáni találkozóján, a Kárpátia vendéglő különtermében.

Anna eredetileg egy pisztoly formájú osztrák öngyújtót hozott az apjának, most eltűnődött, hogy adjon-e pénzt ehelyett, mert mind a kettőt soknak érezte volna. Apjára nézett, az zavartan húzogatta fel-le melegítőjén a cipzárat, Anna felsóhajtott, kivett az elszámolási borítékból egy százforintost, majd kis gondolkodás után az öngyújtót is apja kezébe tette, babonásan hitt abban, hogy a valakinek már odaszánt ajándékot nem szabad másnak odaadni, mert az szerencsétlenséget okoz.

Kitért Léber hálája elől, kérte, hogy nyissa ki a kazánház ajtaját, mert sok elintéznivalója maradt még ma estére. El akart búcsúzni, de Léber követelte, hogy várja meg, amíg ő is lehozza ajándékát a lakásból, melynek a műszer csak tréfás és sajnos rosszul sikerült előjátéka volt. Beszállt a liftbe, kisvártatva öt nagy tábla tejcsokoládéval tért vissza, Anna meglepődött: ezt a figyelmességet nem várta az apjától.

Anna szerette a csokoládét, különben is megéhezett már reggel óta, alig ért ki az utcára, felbontotta az egyik táblát. Undorodva látta, hogy a barna masszából sárga kukacok dugják ki a fejüket, Léber talán még a múlt tavasszal szerezhetett egy nagyobb mennyiségű, bizonytalan eredetű csokoládét, nem tudott túladni rajta, és most ebből ajándékozta meg a lányát.

Gyalog ment tovább, néha benézett egy-egy ablakon: a sötét szobákban csillagszórók szikráztak, másutt a család már az asztal mellett ült, és teli szájjal beszélgetett, Annát lassanként eltöltötte a lelkiismeret-furdalás, amiért ő nem ünnepel ma este.

Életében már nem először fogta el ez az érzés, bár Léber Árpád katolikus volt, Annát gyerekkorától zsidó anyai nagyanyja nevelte, és sohasem tartották meg a keresztény ünnepeket: a húsvétot, pünkösdöt, karácsonyt. Ha ezeken a napokon rendes viselő kötényében lement az utcára, és látta, hogy a többi gyerek legjobb ruháját vette fel, félni kezdett tőlük, mint az idegenektől, és behúzódott egy sarokba.

Később, már húszéves kora felé, mikor ünnepnapok reggelén dolgozni indult a még üres, pihenő utcákon – ügyeletet vállalt az Ifjúsági Bizottságon, falura utazott le egy termelőszövetkezeti csoporthoz mint önkéntes ellenőr, vagy valamilyen sürgős agitációs anyagot másolt le a pártszervezet írógépén –, olyankor a Bibliára gondolt, mely halállal fenyegeti azokat, akik megdöbbentik a közösséget, és kivonják magukat a szokások alól. Akkor büszke volt rá, hogy különbözik az ünneplőktől, és inkább egy ellenséges város meghódított utcáin őrjáratot tartó katonákhoz hasonlít, de azóta több mint tíz év telt el, ez a büszkeség eloszlott, Léber Anna ma este fázott, és szeretett volna leülni valahol emberek közé, egy fűtött, világos szobában.

Most örült igazán, hogy barátját: Marusa Pált hagyta utolsónak, a kis társbérleti szobában, úgy képzelte, majd nekitámaszthatja hátát a kályha csempéinek, és ihat egy pohár konyakot, talán éjszakára is ottmarad nála. Házassága utolsó éveiben és házassága után Léber Anna számtalanszor, sokszor csak egy estére szóló kalandba bocsátkozott bele, de Marusával sohasem volt viszonya, ez egyszerűen egyiküknek sem jutott az eszébe. Még fiatalkorukban, a mozgalmi harcok és népi kollégiumok időszakában kötöttek barátságot – Marusa egy kis nyírségi faluból jött fel Pestre, hogy festő legyen, zöld katonaládájában rajzlapokat és egy nagy, kerek juhsajtot hozott –, és ezt a kapcsolatot megőrizték az idők minden változásain keresztül.

Mikor a festőt szürrealista kísérleteiért kicsapták a Képzőművészeti Főiskoláról, sokáig Anna segítette, később pedig Marusa szerezte meg Annának azt a háromezer forintot, amely a lakásleválasztáshoz hiányzott. Szabad idejében Anna járt eladni a festő képeit, néha főzött rá, máskor pedig, ha Anna nem bírta már elviselni alkalmi szeretői önzését – akik ölelés közben csak magukkal törődtek, jóformán tudomásul sem vették, hogy ő is létezik, az idegességtől napokig nem tudott elaludni –, ilyenkor elment Marusához, együtt feküdtek le, átölelte a férfi hatalmas, sovány testét, befészkelte fejét a váll hajlatába, megérezte a hónalj húslevesre emlékeztető gyenge verejtékszagát, akkor végre biztonságban érezte magát, és elaludt.

Anna szeme telifutott könnyel, mert arra gondolt, hogy ez a karácsony talán a legutolsó, melyet együtt tölthetnek, Marusát ugyanis több mint egy évvel ezelőtt megtámadta a rák. A betegség eddig még nem járt súlyosabb tünetekkel, de egy orvos barátjuk szerint csak idő kérdése, hogy végképp elhatalmasodjon a festő szervezetén. Marusa megígértette az orvossal, hogy amikor a betegség fájdalmakkal jár, majd segít neki meghalni.

Anna elhatározta: ma este igyekszik elfeledtetni Marusával a betegségét, majd felidézik a régi indulókat, melyeket még a felszabadulás után tanultak a mozgalomban: a „Varsavjankát”, a „Hej, lenn az úton”-t, a „Dubinuskát”, a „Doni legények”-et, a „Bugyonnij huszárai”-t, melyeket mások előtt már szégyelltek volna, csak akkor énekelték el őket, ha kettesben maradtak, és forró teát isznak majd cukrozott, fagyos Mirelite málnával. Megtörülte a szemét, hogy Marusa ne vegye észre rajta a sírás nyomait.

Elővette a spárgával összekötött két kulcsot, melyet a festő már évek óta nála hagyott, egyikkel kinyitotta a másik társbérlővel közös előszobát, bent még egyszer végigtapogatta a festőnek szánt Burattino-figurát, nem sérült-e meg a műanyag test az autóbuszon, majd bedugta a másik kulcsot a szoba zárába, és elfordította.

Mint egy bábjátékos, a Burattinót messze maga elé tartva lépett be a szobába, közben egy régi, sztahanovistákat dicsőítő versből mondogatott két sort, mely újra és újra megnevettette őket:

Anna csodálkozott, hogy nem hangzik fel a megszokott mély hangú nevetés, arra gondolt, Marusa nincs itthon. Örült, hogy hamarább jött, mert mire Marusa hazaér, már teával várhatja. Felcsavarta a villanyt, tekintete rögtön a díványra esett, melynek ruhákkal, rongyokkal feltöltött gödrein ott feküdt a festő. Arcvonásai már megmerevedtek, rövidre vágott, gyér haja tüskeszerűen felállt, de tömött bajusza – mióta Anna ismerte, most először – rásimult az ajkára, a fekete szálakra fehéres nyomokban valamilyen por rakódott rá, ugyanaz a lepedék ült ki a dívány mellé letett vizespohár falára, az éjjeliszekrénynek használt piros hokedlin egy összehajtogatott cédula hevert. Anna kétségbeesetten kapaszkodott bele Marusába, megrázta, de a festő már órák óta halott volt.

Leült a hokedlire, térdét felfogta karjaival, előre-hátra ringatta magát, és hangtalanul sírt. Az ablakon túl nem oszlott és nem sűrűsödött a sötétség, maga sem tudta, mennyi idő múlhatott el, amíg rászánta magát, hogy a cédulához nyúljon, melynek külsejére az ő neve volt írva: „Vidd el Sztálint magaddal. Zeit zum Abgehen! Ideje elindulnotok.”

Anna megértette, hogy Marusa betegsége súlyosabbra fordult, és mint ahogy kezdettől fogva akarta, fájdalmai elején lett öngyilkos. Baráti körükben számtalan rákbeteget ismertek, valamennyien tervbe vették, hogy öngyilkosok lesznek, de csak akkor, mikor a fájdalmak már elviselhetetlenné fokozódnak, addig is kiélvezik a betegség szélcsendes időszakait. A későbbiekben azonban már egynek sem maradt ereje, hogy végezzen magával, a fájdalommal együtt növekedett ragaszkodásuk az élethez, beletörődtek hangjuk, sőt testrészeik elvesztésébe, eltűrték, hogy végbélnyílásukat előre, a gyomruk közepére helyezzék át. Marusa gyakran beszélt erről Annával, legjobban azt szerette volna, ha egy öntödében fejezhette volna be az életét, ahol fiatalkorában évekig dolgozott, és emlékezett rá, hogy a forró fém nyomtalanul megemészti a beleesett öntőmunkásokat, még a csontjaikat is, temetés helyett egy jelképes koporsót öntöttek nekik az üstben kanyargó anyagból.

Anna fölkelt, és még egyszer körülnézett a szobában, ahová már soha többé nem jöhetett el, szeme megakadt a fémkeretbe foglalt Sztálin-portrén, az egyetlen képen, melyet a festő megtűrt maga körül. Marusa tréfásan azt szokta mondani, hogy azért szereti, mert neki is falusi suszter volt az apja, Anna tudta: ez a szeretet azonos nála az elmúlt fiatalsághoz fűződő nosztalgiával, később pedig feloldotta benne a haza és környezete iránt érzett megvetését is. Anna papírba takarta a Sztálin-képet, és eltette, Marusa nem szerette volna, ha idegenek kezébe kerül.

Elindult, az ajtóból még egyszer visszafordult, és az ajándéknak szánt Burattinót a párnára tette Marusa feje mellé úgy, hogy a bábu karjai átölelték a festő arcát.

Megpróbált visszaemlékezni, hogy viselkednek mások szenvedéseik idején, mintha mozdulataik utánzása és arckifejezésük magára öltése meghatározott, szertartásszerű formát adna az ő fájdalmainak is, kezét tördelve és kiabálva könnyebben el tudná viselni, mint a mostani merev mozdulatlanságban. Egy amerikai film, az „Aki szelet vet” jutott az eszébe, a film végén Spencer Tracy csomagolás közben megáll egy pillanatra, és azt mondja halott ellenfeléről: „Nehéz lesz a világot elképzelni Matthew Harrison Brady nélkül.”

„Nehéz lesz a világot elképzelni Matthew Harrison Brady nélkül” – ismételgette magában, s a hosszú, dallamos angol név valóban mintha enyhített volna fájdalmán, bár tudta, hogy hamarosan fokozott erővel tér majd vissza. Ma éjszaka azonban mindenképpen aludni akart, egy nyitva tartó eszpresszóban két üveg vodkát vásárolt. Lassabbra vette lépéseit, mégis már hét óra előtt hazaért, belépett a ház kapuján, sokáig állt az üres kaputorkolatban, homlokát a hulló vakolatnak támasztva, végül elindult a csigalépcsőn, átvágott a padlásfolyosón, érezte az arcába szitáló rozsdaport.

Már a padlástérből meglátta, hogy a lakása előtt egy középkorú, aktatáskás férfi járkál fel s alá, Anna nem lépett ki rögtön a függőfolyosóra, sokáig figyelt, de nem tudta megállapítani, ki lehet, bár nyilvánvalóan őt várta, mert más lakás nem nyílt erről a folyosóról. Úgy tett, mintha nem venné észre, előkereste a kulcsot a retiküljéből, és ki akarta nyitni a zárat, de a férfi megkérdezte, hogy ő-e Léber Anna – majd bemutatkozott; az SZTK ellenőre volt.

Egy ideig hallgatagon álltak a folyosón, és nézték egymást, majd az ellenőr azt ajánlotta, hogy menjenek be a lakásba, mert mindkettőjük számára fontos és bizalmas dolgokról akar beszélni. Annában nem maradt erő, hogy tiltakozzon, kinyitotta az ajtót, és előre akarta engedni az ellenőrt, de a férfi ezt udvariasan elhárította, sokáig dörzsölte cipőtalpát a vasrácson, és csak Anna után lépett be az előszobába.

Bent a szobában az ellenőr letette kalapját az asztalra, Annára mosolygott, megjegyezte, milyen kellemes meleg van, dicsérte az örökégő kályhát. Mikor látta, hogy a nő nem viszonozza a mosolyt, ő is elkomorodott. Kinyitotta a táskáját, egy gumival átszorított kartonköteget vett elő, kihúzott belőle egy lapot, gondosan elolvasta, csak azután kérdezte meg Annától, hogy hol dolgozik.

Anna, hogy remegő kezeit lefoglalja, rágyújtott, már cigarettával a szájában azt felelte, hogy takarítónő Nagy Miklós ügyvédnél, aki a Kosztolányi Dezső tér kilenc szám alatt lakik. Hogy meghallotta a saját hangját, biztonsága úgy-ahogy visszatért, még azt is meg tudta kérdezni, talán nem stimmel a kartonon a házszám. Az ellenőr elmosolyodott, a házszám stimmel, éppen onnan jön, Nagy Miklós ügyvéd valóban ott lakik, de Annát senki sem ismeri a házban, sem a szomszédok, sem a házmester nem látta őt egy alkalommal sem, márpedig a bejelentés szerint évek óta hetenként háromszor idejár.

Az ellenőr levette a kabátját, kezeit hátul összefogta, és fel-alá sétált a szobában, közben szinte csak magának beszélt. Feltételezhető-e, hogy Anna jövetele közel négyszáz esetben mindannyiszor elkerülte volna annyi ember figyelmét, holott egy bérházban általában egy betévedő idegen is gyanút szokott kelteni. Sokkal valószínűbb, hogy Anna nem járt olyan gyakran abban a házban, sőt esetleg meg sem fordult itt, miképp történhetett, hogy mégis ide van bejelentve mint takarítónő? Az ellenőr megjegyezte, hogy most, a személyes találkozás után már magában a takarítónői foglalkozásban is kételkedik, annyira nem áll összhangban sem ennek a lakásnak a berendezésével, sem Anna decens és választékos külsejével.

Egy pillanata megállt, végigmérte Annát, megvillant arany szemfoga, aztán tovább sétált. Mégis, milyen célt szolgálhatott ez a takarítónői bejelentés? Aligha téved, aki azt feltételezi, hogy szándékosan félre akarták vezetni a hatóságokat. Nem ritkák az olyan esetek, mikor valaki magas jövedelmű, de valamilyen okból be nem jelenthető foglalkozásának álcázására és hogy betegsége esetén orvosi ellátásban részesüljön, színleges állást vállal, néha SZTK-járulékát is önmaga fizeti, ez azonban a törvényszéki gyakorlatban súlyosnak minősített csalás, és esetleg két-három éves börtönbüntetést vonhat maga után. Csak a legutóbbi időben számtalan hasonló egzisztencia bukott le: kisiparosok bedolgozói vagy saját műanyagmegmunkáló géppel rendelkező egyének, vásározók és maszek kofák illegális fuvarozói.

Anna az ellenőrre nézett, próbálta megállapítani, értesülve van-e arról, hogy ő titokban a kerámiakészítő szövetkezetnél dolgozik, és voltaképp milyen módon akarja elintézni az ügyet: feljelenti, vagy beéri pénzzel de bárhogy is figyelt: a férfi arcán csak ünnepélyes merevséget és önelégültséget látott.

Az ellenőr kínálás nélkül leült, és a feleségéről kezdett beszélni. Az asszony – legalábbis az ő állítása szerint – paralízisben megbetegedett, keze-lába megbénult, csak egy hajlított üvegcsövön keresztül tud táplálkozni. Ő mindent megtenne a feleségéért, de mivel nem temetheti el magát ő is az ágyban, élete ketté kell hogy váljon, délután négyig dolgozik a családjáért, négy óra után viszont – úgy érzi – neki is van joga az élethez, egy kis szigetet szeretne, melyről ismerősei és hozzátartozói nem tudnak, ahol elbújhatna a gondjai elől, de az évek múltak, és nem sikerült megtalálnia ezt a helyet. Nagy áldozatok árán tudott volna egy szobát vagy egy szeparált lakrészt szerezni, ahol olvashatna, zenét hallgathatna, vagy beszélgethetne valakivel, de mindegyik olyan kedélytelenül volt berendezve, hogy nem tudta volna otthonosan érezni magát.

Az ellenőr hirtelen szembefordult Annával, és kérte, engedje meg, hogy néha egy-egy napot ebben a lakásban tölthessen, mert itt az ízléses bútorok és hangulatos tárgyak között (Anna az ócska Ecseri-piaci bódéra gondolt, ahol a bútorait vásárolta, és még idegességében is elmosolyodott) végre elérhetné azt a kulturális szintet, mely őt joggal megilleti. Anna visszakérdezett: ezek a napok az éjszakát is magukban foglalják-e, és az ellenőr vajon az ő testét is a használati tárgyak közé számítja-e? Az ellenőr először kitérően válaszolt, de amikor Anna megismételte a kérdést, bólintott.

Anna fölkelt, és kinyitotta az ajtót, a férfi felvette a kalapját, udvariasan elköszönt. Már az előszobában visszafordult: nem tekinti véglegesnek Anna döntését – valószínűleg nem mérte fel pontosan, milyen veszélyek származhatnak abból, ha ő megteszi bejelentését erről a súlyos társadalombiztosítási csalásról –, ő mindenesetre visszajön még egyszer, előreláthatólag az ünnep második napjának délutánján.

Ahogy Anna egyedül maradt, fogai összekoccantak, és dideregni kezdett, bár a hőmérő a szoba falán huszonegy fokot mutatott. A börtönre gondolt, próbálta elhitetni magával, hogy alig lehet rosszabb, mint ebben a lakásban élni, de idegessége csak fokozódott, kiszaladt a folyosóra, hogy visszahívja az ellenőrt, de az már eltűnt a lépcsőfordulóban.

Anna bement a lakásba, felöltözött, hogy elmegy, két ismerős öregasszonyra gondolt, akiknél néha-néha eltöltött egy estét, de belátta, hogy most ezek az öregasszonyok nem segíthetnek rajta, ledobta a kabátját egy székre. Kinyitotta a táskáját, először Marusa Sztálin-képe akadt a kezébe, az asztalra állította maga mellé, majd elővette a bontatlan vodkásüvegeket, egyikből kihúzta a dugót, és töltött magának.

Egy pohárral egy székbe kuporodott, lábait maga alá húzta, és ivott, mikor a pohár kiürült, sietve utánatöltötte. A hideg italtól megfájdult a torka, de ez a fájdalom hamarosan elenyészett, idegei elzsibbadtak, teste átmelegedett. A poharat letette az asztalra, kontyát nekitámasztotta a szék karfájának; a szemközti ház egyik harmadik emeleti lakásában a karácsonyfa alatt két gyerek és egy kopasz férfi villanyvasúttal játszott.

A telefon csöngésére ébredt, feje alvás közben is ott maradt a szék karfáján: a szemközti karácsonyfa alatt már nem szaladgált a villanyvonat, sőt a színes égőket is eloltották. Anna felkelt, elöntötte a verejték, és szédült, úgy gondolta, két-három órát aludhatott, a bútorokba kapaszkodva ment oda a telefonhoz, behunyt szemmel vette fel a kagylót, némán tartotta, megvárta, amíg a vonal túlsó oldalán szólal meg egy mély férfihang:

– Halló, Judit?

– Nem.

– Háromszázhatvankettő ötszázkilencvenkilenc?

– Nem. De ha akarja, bemutatkozhatom.

– Köszönöm. Nem kell. Bocsánat a zavarásért.

– Nincs semmi baj.

A férfi a vonal túlsó oldalán nem tette le a kagylót.

– Már aludt?

– Igen.

– Ne haragudjon.

– Nem haragszom.

Annának alvás közben még a pulóverét is átütötte az izzadtság, fázni kezdett:

– Akar még valamit mondani?

– Nem. Mit?

– Én sem tudom. Akkor leteszem a kagylót.

– Jó. De azt még mondja meg, mennyi az idő?

– Háromnegyed egy. Magánál nincs óra?

– Nincs. Itt van fölöttem egy fali villanyóra, ezen pont tizenkettő van. Éjfélkor megállt, de az is lehet, hogy délben. Egyébként hogy van?

– Jól. Elárulna nekem valamit?

– Bármit.

– Mit akar tőlem?

A férfi sokáig hallgatott:

– Akar velem beszélgetni? Mert én szeretnék magával.

– Miért pont velem?

– Azt tudja, hogy nem magát hívtam. Egy kórház emeleti portáján ülök.

– És a portás most hallja, amit beszél?

– Nem, ő berúgott, és elment aludni az ügyeleti szobába. Sajnos, annyi esze azért maradt, hogy a telefont lezárja. Egy lakatot akasztott be az egyes számba, nem lehet tárcsázni. El tudja képzelni a dolgot?

– El.

– Hallottam valahol, hogy úgy is lehet tárcsázni, hogy az ember a telefon villáját ütögeti, minden számjegynél külön. Például a hármas három villaütés, a hatos hat, ezt érti?

– És sikerült?

– Nem. Tizenegykor kezdtem ütögetni, maga a nyolcadik téves szám. De most már nincs kedvem ütögetni tovább. Ha maga most azt mondja, hogy nem akar velem beszélgetni, akkor elköszönök, és megyek aludni.

– Hogy köszön el?

– Isten magával, édes, gyönyörű szép szerelmem. Nem volt igazad, annyit megérdemeltem volna, hogy szépen búcsúzz el tőlem.

Anna nevetett:

– Nem lehetne inkább reggel beszélgetni? Fázom.

– Nem lehet.

– Miért nem lehet?

– Mert reggel megoperálnak. A szememmel.

– Várjon, veszek fel valamit.

Anna belebújt a pongyolájába, és visszament az asztalhoz.

– Már itt vagyok. Mi baja a szemének?

– Valami sorvadás. Már gyerekkoromban is bandzsítottam, és képzelje el, a szüleim katonatisztnek akartak adni. Már egy bandzsa civil is nagyon szép, egy bandzsa katona viszont egyenesen gyönyörű. Elvittek egy orvoshoz, az orvos azt mondta, rendbe lehetne hozatni, de mindkét oldalon meg kell rövidíteni egy csomó szemizmot. Én először nem egyeztem bele, de hetedik gimnáziumban egyszer nehéz matematikai dolgozatot kellett írnunk, féltem, reggel azt mondtam apámnak, ha most rögtön elvisznek megoperálni, akkor elmegyek, máskülönben soha ebben a büdös életben. Aztán megoperáltak.

– Azóta nem bandzsít?

– Szerintem még jobban bandzsítok, mint azelőtt, de akkor még jól láttam. Aztán egyszer csak arra kezdtem gondolni, hogy romlik a szemem.

– És csakugyan romlott?

– Mondom, hogy nem, csak én képzeltem, hogy romlik, és ettől csakugyan elkezdett romlani a szemem, minden évben egy fél dioptriát. Érdekes, ugye?

– Sajnos, nem olyan érdekes, mint gondolja. A nyugati pszichológiai irodalom tele van ilyen esetekkel.

– Tudom, én is ott olvastam.

– Akkor amit most elmondott, az sem igaz?

– De igaz, csakugyan romlott a szemem. Még egy bizonyíték arra, hogy kényszeres típusú emberek kezébe nem szabad pszichológiai könyvet adni. A szemem mégsem így ment tönkre. Mondja, látott maga már huszonnyolc éves boldog mérnököt?

– Soha nem láttam huszonnyolc éves boldog embert.

– És képzelje el, egy huszonnyolc éves mérnök még az átlag huszonnyolc évesnél is boldogtalanabb.

– Miből gondolja?

– Abból, hogy huszonnyolc éves koromban én is mérnök voltam. Egy csomó huszonnyolc éves mérnököt láttam fejre állni, akiket pedig olyan biztosnak hittem, mint a svájci Nemzeti Bank részvényeit. És – érdekes – mind a művészet felé hajlott el. Egyikük a legjobb gyakorlati vegyészanalitikus volt, akit életemben láttam, hatezer forint fölött keresett, két gyereke volt, és berendezett pasaréti lakása – egy nap otthagyott mindent, és novellákat kezdett el írni, beült a Hungária-kávéházba fiatal álírók közé, és boldog volt, ha valamelyikük megdicsérte novelláinak modern szerkezetét.

– Ez nem maga volt?

– Nem. Egy másikuk, a legközepesebb útmérnök, akit valaha ismertem, bár szintén nem keresett rosszul – öt évig tanult zongorázni egy dzsesszdobostól, mert a rendes dzsesszzongoristákban nem bízott, aztán beállt a vendéglátóiparba zenedíjasnak, a zongora bérlete többe került, mint amennyi fizetést ő kapott, a „jatt” pedig tudvalevőleg megszűnt. Ehhez mit szól?

– Mit kellene szólnom?

– Ha maga útmérnök lenne, elmenne-e zongoristának? Gondolja meg, hogy az „út” a kínaiaknál, a keresztényeknél, mindenütt az élet szimbóluma volt. Abbahagyni az „út”-tal való foglalkozást, annyit jelent, mint lemaradni az életről. Ezt helyesli?

– Magának szüksége van rá, hogy időnként közbeszóljak?

– Igen, mert úgy látszik, mintha nem magamban beszélnék.

– Akkor helyeslem.

– Ennek örülök, mert ez az útmérnök én magam voltam. Tanulás közben ment tönkre a szemem. Nappal kétszázas villanykörtéknél rajzolni – gondolja meg, a fehér papíron felerősödik a fény, a szemfelszedőnők, akik fehér papírra teszik a harisnyát, mind megvakulnak –, esténként pedig a második évtől zenekarban helyettesítettem neonfényben vagy hangulatvilágításban, és négy-öt órákat aludtam. Később sem javult a szemem. Orvoshoz nem mentem, mert szemüveget írt volna fel, azt pedig úgysem hordom. Szemüveget csak gyerekkorban lehet megszokni, akkor még olyan, mintha az ember vele született volna, később már lehetetlenség, nem megy. Nem azért nem megy, mert a szemüveg szép vagy csúnya – bár annyi biztos, hogy mennél díszesebb, annál rosszabb, képzeljen el például egy gyöngyház berakásos műlábat – a szemüveg azért elviselhetetlen, mert meghatározza az embert, lehetetlenné teszi a rejtőzködést. Gondolja meg: ha egy társaságban le akarnak írni egy távollevő embert, azt kérdezi egyik ember a másiktól, hogy néz ki az illető. Azzal nem megy semmire, ha a másik azt feleli: magas vagy kövér, mert ezek egyéni ízlés szerint változó fogalmak, de ha azt mondja, hogy kopasz vagy szemüveges, akkor már sokkal könnyebben rá lehet ismerni a távollevőre. Ahhoz pedig nekem sem erőm, sem kedvem, hogy állandóan vállaljam magam az emberek előtt.

Anna sokáig csak a férfi mélyről jövő, erőlködő lélegzetvételét hallotta a telefonkagylóban, meg akarta kérdezni: nem érzi-e rosszul magát, de végül is mégsem szólt, kivárta, amíg újból a férfi kezd beszélni:

– Aztán elkezdett fájni a szemem, de még akkor sem mentem el orvoshoz, pedig tudtam, hogy minden nap késés talán éveket vesz el az életemből. Magam próbáltam gyógyítani magamat. Kitaláltam egy új gyógymódot, azt képzeltem, ha az utcán állandóan távoli épületeket és tárgyakat nézek, akkor megerősödik a szemem. Addig mindig lehajtott fejjel sétáltam, az aszfaltot figyeltem magam előtt, annyi lehullott tízfillérest láttam, hogy ha mindet összeszedtem volna, kitelne belőlük a borravaló, amit majd az orvosnak és az ápolónőknek kell adnom, nőket mindig bokától felfelé vettem észre, és most hirtelen rá kell szoknom, hogy előre nézzek és messzire. Tulajdonképpen hálás lehetek romló szemeimnek, tizennyolc éves korom óta élek Pesten – azelőtt egy dunántúli városban laktam –, és mégiscsak most és így ismertem meg felépítésének egész rendjét. Mérnök koromban sohasem vettem észre, hogy a sugárutakat leggyakrabban egy merőlegesen elhelyezett épület zárja le, vagy ha egy másik utcában folytatódik, a torkolat két oldalán két ikerház áll. Mint egy maketten, úgy át tudtam tekinteni a mellékutcák hálózatát, mely pontosan őrzi a tervező mérnökök vonalzóinak százötven-kétszáz éves vonásait. Ezekből a merev, szabályos vonalakból látszik, hogy mikor a mérnökök letették a vonalzót, büszkén egymásra néztek, azt hitték, ezek az arányok örök időkre meg tudják döbbenteni a járókelőket, és ma már az egész éppoly megható, mint a kifestett öregasszonyok nyakán a foszló kasmírsál. Aztán egy ideig fölfelé néztem, megfigyeltem a házak első emeleti peremén a díszítő szobrokat: kéményseprőket és stilizált urnákat, egy kilométernyi távolságból próbáltam leolvasni, mennyit mutat a nagy óra a pályaudvar homlokzatán.

– És használt a szemének ez a kúra?

– Nem nagyon. Fél év múlva már közvetlen közelről sem láttam a kirakatokat, csak a saját arcomat az üvegben, látásom fokozatosan romlott. Arra gondoltam, bár a munkámban elérhetném valaha azt a szívósságot és biztonságot, ahogy a szemem tönkremegy, azt hiszem, én lennék a világ legnagyobb dzsesszzongoristája.

– És akkor boldog lenne?

– Nem, nem hiszem, nem érdekelne különösebben. Azt hiszi, most megjátszom magam?

– Nem hiszem.

– Aztán az egyik este az ujjammal a levegőben kerestem a billentyűket akár egy bolond, aki a rajztáblán zongorázik. Szmokingban hoztak be ide a kórházba, egy hétig vizsgálgattak, aztán holnap reggel kés alá küldenek.

– Karácsonykor operálják meg?

– Nem lehet húzni a dolgot. Egy halott öregember szeméből ültetnek át valamilyen hártyát az enyémbe, az öreg ma délben halt meg, a hártya most a jégszekrényben van, de a szövetek állítólag így is gyorsan tönkremennek. Nekem most pihenni kellene, adtak valami altatót, de kiköptem, nincs kedvem átaludni ezt az éjszakát.

Anna kinézett az ablakon, lent az utcán senki sem járt, a hó felszíne elolvadt, majd újra megfagyott, úgy fénylett, mintha vékony zsírréteggel vonták volna be.

– Azt hiszem, még nem kívántam boldog ünnepeket – szólt a férfi.

– Köszönöm, lassan elmúlik.

– Bemutatkozni is elfelejtettem. Érdekli a nevem? Nem vagyok nagymenő.

– Ha nagymenő volna, akkor sem érdekelne.

– Akkor hagyjuk. Egy bonyhádi sváb családban születtem, képzeljen el valami hosszú német nevet teli „r”-rel és kemény „ch”-val, ez voltam én. Nyolc évvel ezelőtt vettem fel a művésznevem, de az aláírásom még mindig szétesik két részre: a keresztnevem lendületesen írom le, a vezetéknevemet pedig rajzolom, mintha most tanulnám.

A férfi eltűnődött:

– Valaha büszke voltam az új nevemre, mintha magam teremtettem volna magamat önnemzéssel, ma már tudom, hogy nem lett volna szabad megváltoztatni a nevemet. Az ember maga adja a fegyvert a világ kezébe. Ezentúl, ha valaki tudta a régi nevemet, fölényben érezte magát velem szemben, és a nagyobbik baj: magam is elhittem, hogy fölényben van. Ha kis hunyorgó mosollyal kimondják a régi nevem, mintha letagadott, titkos bűnök foglalata volna, csakugyan úgy érzem, hogy egy idegen házba költöztem be hamis iratokkal, félrevezetett, naiv asszonnyal éltem házaséletet, és most igazság szerint magamnak is tapsolni kellene, hogy a rendőrség végre leleplezett. Ilyenkor erőltetettnek tűnik osztrák nyakkendőm, a gyöngyház kézelőgomb az ingemben, az, hogy kezitcsókolommal vagy csaóval köszönök, védtelen és kiszolgáltatott vagyok a régi „r”-ekkel és a kemény „ch”-kkal szemben, mely szájukban olyan, mintha köpni akarnának. Ilyenkor arra gondolok, jobb lett volna, ha nem lázadok fel ellenük, akkor az „r”-ek és a kemény „ch”-k nem váltak volna ellenségeimmé, betakarnának, és megvédenének.

– Apja a régi nevüket viseli?

– Igen, és ez nagy megnyugvás a számomra. Ennél csak az volna jobb, ha egyszer összeszedném magam, és végre kimondanám a régi nevem. Különben mit szól az egészhez?

– Ez majdnem mindenkinél így van, aki megváltoztatta a nevét.

Elhallgattak, újra a férfi szólalt meg:

– Nem fázik? Hagyjuk inkább abba?

– Nem fázom.

– Egyáltalán milyen maga?

– Fekete, harmincegy éves, sovány.

– Nem szeretett volna kövér lenni?

– Nem. Csak tizenöt éves koromban szerettem volna, ha nagyobb melleim lennének, sokat álltam a tükör előtt, és néztem őket, de aztán beletörődtem, hogy nem nőnek meg.

– Ki volt az első férfi az életében?

– Egy orosz tolmácstiszt, 1945-ben a házunkban lakott, az igazság az, hogy én kezdtem ki vele. Még ott városunkban valamiért hadbíróság elé állították, és kivégezték. Általában nem hoztam szerencsét a férfiakra, de lehet, hogy már eleve azért kezdtek ki velem, mert érezték a vesztüket. Egyszer együtt éltem egy bécsi énekessel, akit Hitlerék kikergettek Ausztriából, aztán Prágából, aztán Jugoszláviából, már régen véget ért a háború, de ő még mindig újabb menekülésre és bujkálásra készült, soha többé nem hajtotta le kabátjának feltűrt gallérját, hogy senki se láthassa az arcát. Ivott, sokat ivott, elitta a hangját, vonatokkal utazott egy-egy megállót, és tányérozott, közben arra készült, hogy majd újra fellép a Staatsoperben, ahol kigúnyolták. Ő mondta rám egyszer, hogy halálmadár vagyok, megérzem, melyik férfi ment tönkre annyira, hogy ki lehet szívni belőle a vért. Aztán sokat halálmadárkodtam, magának is ajánlom, hogy vigyázzon velem.

– És legalább örömét találta benne?

– Igen. Azt hiszem, abban a percben, mikor már nem kellek a férfiaknak, például egyedül érzem magam, nem bírom ki a szobám falai közt, lemegyek egy eszpresszóba, és ott nem találok senkit, aki hajlandó lenne velem tölteni az éjszakát, számomra elvesztek az életnek az utolsó keretei is. Nem mondom azt, hogy nem élek majd tovább, nem mosok majd fogat, és nem fésülködök, de azontúl szívesebben lennék egy szobor ülő mellékalakja, legalább nem kellene tovább életet tettetnem, fejemet nekitámasztanám a főalak talpazatának, és egész nap nézhetnék magam elé. Nem fél tőlem?

– Nem félek, nincs miért féljek a nőktől. Ami jó történt velem egész életemben, azt mindig a nőknek köszönhettem.

– Maga az első.

– Úgy gondolja: én vagyok az első, aki ezt be is vallja? Még az egyetemi szemináriumon tanultuk Marx híres szimbólumát a kapitalizmus lovasáról, mely újra és újra kénytelen átugratni a válságok vizesárkait és gátjait, és ha egy-egy ugrás sikerül is neki, a verseny vége mégsem lehet más, mint hogy a lovas kitöri a nyakát. Már rég elfelejtettem mindent a marxizmusból, ha eszembe jut egy-egy jelmondat, már nem tudom, hogy a Bibliából vagy a Tőkéből olvasták fel nekem, de a kapitalizmus lovasán mindig el tudtam tűnődni. Egyre több hasonlóságot fedeztem fel a Lovas és a saját sorsom között. Éppúgy nem lehet tudni, hogy ki indított el engem ezen a versenyen, hiszen még egy klub vagy egy ország sem adta rám címeres trikóját, mely legalább azt a látszatot kelthetné, hogy nem vagyok egyedül. És nem lehet tudni, hogy én miért vállaltam az indulást ezen a versenyen, mely nem időre és nem távra megy – mindegy, hogy kétszázezer kilométert hajtok végig, vagy ötven évet egyfolytában, ezzel nem értem el semmit, nincs jogom kiállni –, a szabályok szerint csak az lehet egyedüli befejezés, hogy kitöröm a nyakamat, akkor, de egy pillanattal sem korábban, csöngetnek: a verseny véget ért.

– De magának nem kellett volna vállalni ezt a versenyt.

– Mindegy. Ha megmaradok a fal mellett mérnöknek, és belekezdek egy harmincéves koromtól a halálomig tartó römipartiba, mint a többiek, akkor is kitaláltam volna egy szimbólumot magamnak, mely egy magasabb, megtisztelő törvényszerűséggel vagy képpel indokolja életem értelmetlenségét, mondjuk, például elképzelem a szocializmust mint egy gyalogjárót, aki az útkereszteződésnél kötelességtudóan várja a szabad jelzést, közben nem veszi észre, hogy a szemafor régen elromlott, és sohasem fog átváltani. Ez persze marhaság, most találtam ki, én pedig nem tudok rögtönözni, évekig kell gondolkodnom, amíg összehozok egy értelmes mondatot.

– Nem úgy néz ki.

– Amit én most itt magának buborékolok, az egy teljes évtized elfekvő raktári készlete, ezalatt én nem beszélgettem, legföljebb beszéltem. De mit is akartam kihozni ebből az átkozott Lovasból?

– Talán azt, hogy mindent a nőknek köszönhet.

– Igen, minden jót a nőknek köszönhetek – mondta a férfi –, és abban az egyben különbözöm a Lovastól, hogy egy nehéz akadály után, mikor úgy érzem, már nem maradt erőm a következő átugratására, azon már kitöröm a nyakam, jönnek a pályaszolgák forma bársonykabátjukban, és lapátra söprik a testem, a legtöbbször találtam egy-egy pihentető, nyugodtabb részt. Ezt mindig egy-egy nőnek köszönhettem, esküszöm magának: az a nő, akihez csak annyi közöm volt, hogy egyszer viccből rávertem a fenekére, utána nem láttam évekig, mégis ha kellett, inkább segített rajtam, mint az a barátom, akivel egyetemista koromban hosszú beszélgetéseinkben többször is megváltottuk a világot, és azóta is minden héten legalább egyszer biztosítottuk egymást barátságunkról és elveink azonosságáról. Persze panaszkodnom nincs miért, én magam sem viselkedtem különbül velük szemben, sőt ha mindent összeadunk, valószínűleg adósuk maradtam, de ez most teljesen mindegy, én a nőkre emlékszem szívesebben. Ha már unja, amit mondok, feküdjön le nyugodtan, de ha lehet, ne tegye vissza a kagylót. Legalább az illúzióm maradjon meg, hogy hallgat valaki. Jó?

– Jó. Arra emlékszik, hány nője volt?

– Ha egy-egy új nőnél töltöttem az éjszakát, hazafelé el szoktam mondani magamban az addigi szerelmeim névsorát, mire befejeztem, rendszerint már hazaérek, feltéve, ha az illető nő nem Pesthidegkúton lakik, de a listát még össze tudom állítani, nem úgy, mint egy ismerősöm, egy tánctanár, aki azt tűzte ki élete céljául, hogy minél több nőt lefektessen, állítólag elérte a bűvös ezres számot. Ami ezt a számot illeti, én a cipőzsinórját sem köthetem meg, mégis azt merem mondani, hogy sokkal nagyobb szerencsém volt a nőknél, mint neki, mert utólag mindig kiderült, hogy életem összes szituációjában éppen azt a nőt kaptam meg, akire akkor és ott szükségem volt. Ne haragudjon, egy pillanatra, iszom egy pohár vizet.

Anna a vonal túlsó oldalán is hallotta a vízcsobogást, majd a mohó kortyokat, kisvártatva a férfi újból beszélni kezdett:

– A férfiaknál – legalábbis én így figyeltem meg – általában huszonegy-huszonkét éves korig tart az induló energia, melyet születésükkor útravalóul kaptak. Ez a helyváltoztatás és a vállalkozások időszaka, majdnem bárki majdnem bármelyik pillanatban tehet olyat, ami méltó arra, hogy egy népdal cselekménye lehessen. De a huszonegy-huszonkét éves kor fordulatot hoz, addigra a vállalkozókedv bátortalanná válik, az energia kimerül, a társadalom erről még egy olyan mesterséges karám formájában is gondoskodik, mint amilyen a katonaság. A férfi félni kezd, szeretné bebiztosítani az életét, támaszt keres, nézzen meg bármilyen statisztikát, hányan nősülnek meg ennyi idős korukban, és az sem véletlen, hogy a többségük magánál idősebb vagy anyatípusú nőt vesz el. Huszonegy éves koromban én is egy huszonhat éves nőt szerettem olyan kétségbeesetten, hogy mikor hazament, és én nem tudtam, melyik vonattal jön vissza, hetekig kijártam mind a négy vonat elé, mely a városukból érkezett. Az ő simogatásai és csókjai között nőttem fel, mintha egy meleg, félhomályos köpenybe lettem volna beburkolózva. Szokása volt, hogy úgy bánjon velem, mintha a fia volnék, kanállal etetett, megmaradt egy könyvem, melyet tőle kaptam ajándékba, azt írta bele ajánlásul: „Felejthetetlen jó kis fiamnak.” És képzelje, ez a nő nem akart hozzám jönni feleségül, pedig én el akartam venni. Így estem túl az élet első természetes kifáradásán – látszólag szerencsésen. Akik ismerőseim vagy barátaim közül megnősültek, azokra úgy emlékeztem vissza, mintha lemaradtak volna egy csatába induló hadseregből, hogy egy mellékutcában csókolózzanak a nővel, akit megszerettek, és azóta is még mindig ott állnak. Puha és édes halál viszi el őket, de ha néha feleszmélnek, úgy érzik: szívük mélyén ottmaradt a kérdés megválaszolatlanul. Azzal vigasztalják magukat, hogy megérte, de mindegyik felváltaná boldogsága kereteit arra, amiből összeállt: elveszett útra és időre, hogy utolérjék a vonuló és változó sereget.

– És ez a nő gyakran az eszébe jut?

– Melyik nő?

– Tudja, aki idősebb volt magánál.

– Erzsi? Majdnem soha. Miután szakítottunk, néha még láttam az utcán, túl színes, olcsó ruhákat hordott, hosszú nyakláncot, a haját befestette szőkére, mint aki fiatalabbnak akar látszani, de a bőre megsötétedett és megráncosodott, akár a tűzhelyen hagyott tejeskávé.

– Nem sajnálja őt?

– Mi változik meg attól, ha sajnálom?

– Sokkal több, mint gondolja.

– Azt hiszem, nem sajnálom. Csak egy olyan érzésem volt: ő is hamutartóba került. Tudniillik, ha reménytelenül öregedő nőket látok, mindig egy cigaretta jut az eszembe, melyet végigszívtak, és most elnyomják a hamutartón.

– Azért nem lehet átlépni valakinek az életén, akinek az ember adósa.

– De, át lehet. Énrajtam is átléptek az én adósaim.

– Ne haragudjon, álmos vagyok.

– Megbántottam valamivel?

– Miért bántott volna meg?

– Persze, átkozott hülye vagyok. Hiszen magának is lehetett egy pont olyan szerelme, mint Erzsinek én. Volt?

– Nem volt.

– Egészen biztos, hogy volt.

– Ne haragudjon, én ezt nem folytatom. Jó éjszakát.

És Léber Anna visszatette a kagylót a helyére.

Végigvetette magát a díványon, állát a fejtámasz törött rugójához szorította, teste a vastag pongyola alatt is remegett, az idegen megérezte az igazságot, négy évvel ezelőtt, kevéssel később, hogy eljött a férjétől, Anna is sokáig dédelgetett egy nála fiatalabb férfit.

Akkor is ugyanannál a szövetkezetnél dolgozott, mint most: tolltartók fedelére festett kis virág- és állatdíszítéseket, bár egy-egy darabért csak filléreket kapott, hamarosan úgy begyakorolta magát, hogy elérte a havi négyezer forint átlagot. Keresetéhez hozzátette azt a pénzt, melyet költözésénél eladott bútoraiért kapott, csak néhány hónapig kellett anyjánál meghúzódnia egy azelőtt kamrának használt kis helyiségben, ahová az ágya is alig fért be, hamarosan szobát vásárolt magának egy négy társbérletre felosztott belvárosi lakásban.

A lakás ajtajára keménypapír táblán kiírta: hány csengetés melyik lakásba szól, de mivel a lépcsőházban sohasem égett a villany, esténként minden csengetésre három kilincs koccant meg belül a folyosón, Anna fel sem szokott nézni, tudta: majdnem lehetetlen, hogy őt keressék, a szövetkezetbe maga vitte be a kész tolltartókat, anyjával meghatározott napon és meghatározott cukrászdában találkozott. Csak néha fordult elő, hogy a lépések mégis hozzá vezettek – a társbérlő hangosan szitkozódott, amiért más helyett neki kellett kinyitni az ajtót –, ilyenkor majdnem mindig Marusa jött el.

Egyik este, már fél tizenegy után – azért emlékezett ilyen pontosan az időre, mert a tízórás híreknél mindig abbahagyta a festést, és végre elővette a könyvét –, csöngettek a lépcsőházi ajtón. Mivel nem hallotta káromkodni a társbérlőt, Anna megbizonyosodott, hogy nem őt keresik, kevéssel később szokatlanul súlyos lépések kongtak végig a folyosón, így csak azok járnak, akik csizmához szoktak, valószínűleg a szomszéd szobában lakó színésznőhöz jött el a szeretője, egy volt katonatiszt. Anna látásból ismerte őt, és egy közös konyhában elhangzott beszélgetésből azt is tudta, hogy Stefán Ferencnek hívják, 1956 októberében zavaros ügyekbe keveredett, és kirúgták a hadseregből.

Mikor Stefán után becsukódott a színésznő ajtaja, Anna tovább olvasott, volt férjétől kivételesen nem kijegyzetelni való orosz nyelvű jogi szakkönyvet kapott, Csekovszky megszerezte neki néhány napra Jung pszichológiai tanulmányait, melyből az egész városban talán két vagy három példány akadt, tulajdonosaik ezeket nyugati útjukról hozták magukkal, és csak legbizalmasabb ismerőseiknek adták kölcsön. Anna azon az estén a kommunizmusról szóló tanulmányt olvasta, melyet Jung közvetlenül a második világháború befejezése után írt, erre a cikkre külön felhívták a figyelmét, mert később Jung visszavonta és megtagadta; állítólag ebbe a kötetbe is az engedélye nélkül tették be.

Egyre csalódottabban forgatta a lapokat, azt a tézist, hogy a kommunista állam végső egyenlege pozitív, mert kenyeret ad éhenhalásra ítélt milliók kezébe, és többet ér, mint az egyéniségek szabadságának szűkebb keretekbe való szorítása, Anna nem találta sem újnak, sem érdekesnek, a filozófiai dilettáns szagát érezte minden soron, akit az sem ment fel, ha véletlenül igaza van. Látta maga előtt Jung kényelmes dolgozószobáját, az elegáns íróasztalt, melyen könyökölve ezt a gondolatát leírta – bár természetesen fogalma sem volt, hogy a tanulmány milyen körülmények között született –, és rábólintott Marusának egy felötlő régi mondatára: „Kelet-Európában egy telefonfülke egynapi beszélgetésanyaga érdekesebb, és több tanulsággal jár, mint az egész nyugati filozófia, melynek eszméi, csak akkor váltak tömegeket megmozgató hatalommá, ha Nyugaton már megbuktak, és kikerültek a világ keleti szélére, mint a kereszténység vagy a marxizmus. Londonban és Párizsban már csak ásítást váltottak ki, Moszkvában és a szerb hegyekben milliók tették fel rájuk nyomorult, megváltást kereső életüket.”

Így ült zsibbadt gondolatok között, csak néha vetve egy pillantást a nyitott könyvre, mikor legnagyobb megdöbbenésére kopogtatás nélkül egy sovány, barna, ideges arcú férfi lépett be a szobába. Vonásait annyira eltorzította a részegség dühe, hogy Anna csak vékony alakjához képest aránytalanul súlyos járásáról ismerte fel benne a színésznő szeretőjét, Stefán Ferencet. A férfi odalépett hozzá, és követelte, hogy azonnal adjon neki két forintot, mert el akar menni, de lent már bezárták a kaput. Anna bárkinek adott volna, de a volt katonatiszt magatartása felingerelte, megrázta a fejét, és elfordult.

Stefán leült, kijelentette, mivel nincs kapupénze, és annyira nem hajlandó megalázni magát, hogy adósa maradjon a házmesternek, itt fogja tölteni az éjszakát. Anna magából kikelten kérdezte, miért nem kér a színésznőtől? Stefán beharapta ajkait, de még így is hallatszott, hogy csikorognak a fogai, arról a nőről többé nem akar hallani, mert elárulta őt.

A férfi hátradőlt a széken, a fejét is hátravetette, és szavalni kezdett; a „Ballada a senki fiáról”-t mondta, Faludi György Villon-átköltéseinek egyikét, melyek a háború előtt közel húsz kiadásban jelentek meg, az utolsó példányig elfogytak, feketepiaci áruk elérte az „Elfújta a szél” árát. Még sohasem írtak verset, melyet Anna annyira utált volna, mint a „Ballada a senki fiáról”-t, nem önmagáért, hiszen az átköltés alig tett mást, mint Brecht, mikor „song”-okként dolgozta bele Villon verseit a „Koldusoperá”-ba, leegyszerűsítette a versformát, kihagyott az eredeti szövegből mindent, ami nem közérthető, nem is volt rosszabb Brecht songjainál, Anna mégis utálta, mert hálás és könnyen játszható szerepet teremtett álkalandorok és szenvelgők számára. Több mint húsz év telt el az első kiadás megjelenése óta, de Anna szinte egyetlen olyan hónapra sem emlékezett, amikor ne hallotta volna társaságban vagy kettesben világfájdalmat vagy fölényt tettető férfiaktól a ballada refrénjét:

Stefánnak még a hangja is hasonlított az egykori zsúrfiúkra, kirúgott kis újságírókra, alulról felkerült, de útközben lezüllött tisztviselőkre, előbb a gyáros szüleiket, majd Marxot megtagadó álművészekre.

Anna csak most, évek múlva értette meg igazán, hogy mi váltotta ki benne ezt a haragot, úgy érezte, hogy a világ megértésében – mely akkoriban minden erejét igénybe vette, és naponta a szenvedések egész sorozatával járt – mások egy-egy ilyen verssel látszólag elébe ugrottak, hanghordozásuk kétségbe vonta minden erőfeszítés értelmét, mintha ők már túljutottak volna azon, amit valójában kényelmesen kikerültek. Eleinte még vitatkozott velük, megpróbálta visszaállítani a fogalmak valódi jelentését, melyet itt mindig egy nyújtott hangon elmondott intellektuális sablon helyettesített, mint például: a kurva nem az a nő, aki pénzért lefekszik valakivel (ahogy a világ összes értelmező szótára magyarázza), hanem az, aki megőrzi magát egy jó házasság reményében. Kudarcok sorozata után – a társaság mindig a „Ballada a senki fiáról”-t szavalóknak adott igazat – Anna letett arról, hogy meggyőzze az italok és szendvicsek között ölelkező párokat, megfelelő elégtételnek érezte, hogy néhány óra múlva ki kell menniök az utcára, és éppolyan védtelenek lesznek majd a jelenségekkel szemben, mint mielőtt ebbe a hangulatvilágításos szobába beléptek volna.

Ellenszenve a vers iránt azonban továbbra sem szűnt meg, összerázkódott, mikor Stefán eljutott a refrénhez, úgy látszik, ezt a férfi is meglátta rajta, mert abbahagyta a verset, maga elé húzta a Jung-tanulmánykötetet, belenézett, megkérdezte Annát, hogy milyen könyv ez. Anna fölényes arccal felelte, hogy egy német pszichológus munkája, mindössze három vagy négy példány van meg Magyarországon, bár maga sem értette, hogy miért dicsekszik. Stefán beleolvasott, eltűnődve morfondírozott, milyen érdekes egy ilyen valóban ritka könyv, sajnálta, hogy nem tud németül, majd egy hirtelen rántással széttépte a tanulmánykötetet, és a lapokat még külön kettészakította. A foszlányokat Anna lábai elé dobta, barna szeme ragyogott a büszkeségtől.

Anna még harmincegyedik évét sem töltötte be, de már nyolcszor kellett elhagynia azt a környezetet, melyben élt, és a legelsőt kivéve, mikor a szerb kisvárosból átjöttek Magyarországra, ezek az elválások sohasem okoztak fájdalmat neki. Számtalan éjszakát töltött el kis vasúti várótermekben, összekötözött csomagokon fekve, melyekben legfontosabb holmijait őrizte: emlékeit és legjobb ruháit, ezeket a hátán hozta ki az égő városokból, átmentette a határon, az usztasák vagy a magyar csendőrök mégis kirángatták alóla, és elvitték őket, ezek az éjszakák megtanították rá, hogy nem szabad túlságos fontosságot tulajdonítani a tárgyaknak, mert így elvesztésük fájdalommal jár.

Most sem izgatta fel különösebben, hogy Stefán széttépte Jung tanulmánykötetét – ha arra gondolt, hogy Csekovszky milyen kellemetlen helyzetbe kerül majd azzal a barátjával szemben, akitől a könyvet kölcsönkapta, a legszívesebben elmosolyodott volna: – de belátta: nem hagyhatja szó nélkül a férfi tettét, odalépett hozzá, és kétszer az arcába vágott. Utána hátraugrott, hogy a férfi visszavágása ne érje el, a kisasztalról felkapott egy gyertyatartót, de csodálkozva látta: Stefán előredől, fejét karjaira hajtja, és sírni kezd.

Anna tanácstalanul forgatta kezében a gyertyatartót, de nem tette vissza az asztalra, óvatosan közeledett a síró férfihoz, tartott tőle, hogy mégis felugrik, és nekitámad, csak amikor karnyújtásnyira ért, engedte el végleg a gyertyatartó nyakát. Állt a rázkódó vállú Stefán fölött, egyre jobban megsajnálta, mivel nem tudott másképp hozzáérni: megsimogatta a haját, Stefán megérezte a simogatást, felemelte arcát, és Anna pongyolájának támasztotta, Anna sóhajtva vette tudomásul, hogy újból magára vállalta egy gyenge idegzetű férfiról való gondoskodás összes terheit.

Azért érintették olyan mélyen a telefonáló idegen szavai régi szerelméről, a nála hat ével idősebb nőről, mert kapcsolatuk szinte az azonosságig hasonlított az ő viszonyára Stefánnal. Először Stefánt emberek közé akarta vinni, eljárt vele barátaihoz, de hamarosan mindegyik barátja megharagudott Annára, és nem hívta többé. Ugyanis kiderült, hogy az első estén Stefán nem véletlenül tépte szét a Jung-kötetet, mániája volt, hogy összetöri vagy elszakítja azokat a tárgyakat, melyekről valaki azt mondja, hogy fontos neki, majd kezében a roncsokkal diadalmasan a szemébe néz. Eltört egyetlen szerelmi emlékül megmaradt cigarettaszipkát, széttaposott frontról hazahozott srapnel öngyújtót.

Ezentúl Stefán néha hetekig nem mozdult ki a lakásából, vagy feküdt, vagy szürke jégernadrágjában sétált fel s alá, de minden testhelyzetben folyton beszélt. Ha Anna lement ennivalóért, felírta a félbehagyott mondatot egy papírlapra, és mikor a nő visszatért, ugyanonnan folytatta. Egy véletlen elszólásából kiderült, hogy nem ellenforradalmi cselekmények miatt bocsátották el a hadseregből, hanem mert nem tudta letenni a kötelezően előírt érettségi vizsgát, ezt Stefán rögtön le is tagadta, és tovább szidta az ország vezetőit, akik elárulták a munkásosztályt, és az összes vezető posztot átjátszották a polgárok kezébe. A behúzott függönyű, rossz levegőjű szobában, míg Anna tolltartókat festett az asztalilámpa fényénél, Stefán egy forradalomról ábrándozott, melyről egyelőre csak annyit lehetett tudni, hogy ő vezetné. Anna gyakran megdöbbent, ha arra gondolt, hogy felettesei nem ismerték fel Stefánban az idegbeteget, sőt kitüntetésekben részesítették, és a férfi mint főhadnagy háborúban esetleg ezrek élete fölött rendelkezett volna.

A szóáradatnak legtöbbször ideges sírás vetett véget, Anna órákig simogatta Stefán fejét, átengedte magát öleléseinek, amíg lelket tudott belé verni annyira, hogy újból beszélni kezdjen. Néha azonban egyáltalán nem sikerült megvigasztalnia, Stefán szürke jégernadrágjában kirohant a folyosóra, és más közönséget keresett magának. Sorra benyitott a többi társbérleti szobába, legszívesebben a közvetlen szomszédban tartózkodott, ahonnan már elköltözött régi szerelme, a színésznő, helyét egy elvált, kétgyerekes könyvelőnő foglalta el arra az időre, amíg a már kiutalt lakását megkapja. A könyvelőnő nem tiltakozott a látogatások ellen, sőt a faluról kapott kolbásszal és kisüsti pálinkával kínálta meg a férfit. Anna ekkor már régen szabadulni szeretett volna Stefántól, felajánlotta, hogy költözzön át a szomszédba, de erről Stefán hallani sem akart, sőt, hogy szolgálatkészségét bebizonyítsa, kétszer is hozott fel szenet a pincéből.

Egy idő után Anna azt vette észre, hogy a polcokról egymás után tűnnek el a könyvek, és a nyitott fiókból is egyre gyakrabban hiányzik harminc-negyven forint. Stefán tagadta, hogy ő nyúlt volna hozzá, de egyszer Anna találkozott a folyosón a könyvelőnővel, és a nyakában meglátta az ő nemrég nyomtalanul elveszett láncát. Anna megkönnyebbülten felsóhajtott, összes többi ékszerét is szívesen odadobta volna a könyvelőnőnek hálából, hogy végre bizonyítékot kapott a kezébe, és kidobhatja a férfit.

Visszament a szobába, és középre hányta Stefán holmiját: ingeit, kincstári szövetből varrott két öltönyét, egyetlen elegáns ruhadarabját: egy új nyúlszőr kalapot, három könyvét: Maupassant „Szépfiú”-ját, Faludi Villon-átdolgozásainak egy géppel írt példányát és Nyikolajeva „Aratás” című regényét, melyet Stefán egy utcai illemhely párkányán talált gondosan becsomagolva. Bezárta a pénzesfiókot, és meghagyta Stefánnak, hogy estére már nem akarja itt látni a szobában, a férfi átvitte holmiját a szomszédba, később a könyvelőnővel és a két gyerekkel együtt költözött el.

Anna most állát a piros dívány támlájának szorítva belátta, hogy Stefán emléke miatt méltatlanul veszett össze a telefonáló idegennel. Hiszen két évvel később, mikor újra meglátta Stefánt az utcán lesoványodva és rosszul öltözötten, kezébe a könyvelőnő gyerekei kapaszkodtak, ő csak elmosolyodott, és befordult a sarkon, még részvétet sem érzett iránta, azt lehet mondani, hogy az idegen még különbül viselkedett, és beszélt régi szerelméről.

Anna megbánta, hogy abbahagyta a beszélgetést, de tudta, hogy ezt többé nem teheti jóvá, mert nem ismeri sem az idegennek a nevét, sem a kórházat, ahol reggel megoperálják.

A vodkával együtt az álmosság is kiszállt a fejéből, a csuklójára nézett, de az órája megállt, még bent a műhelyben elfelejtette felhúzni, bekapcsolta a rádiót: a Kossuth rádió még nem sugárzott műsort, Anna úgy gondolta, négy óra körül járhat az idő. Ilyenkor már csak a hajnali szürkületben szokott elaludni, mikor lent az ablaka alatt meghallotta az első járókelők lépéseit, a sötétség és a csend hátralévő órái mindig képzelgések és tűnődések között múltak el.

Kikereste emlékei közül az egyetlent, mely el tudta volna terelni fáradt, mégis feszült figyelmét az elmúlt nap nyomasztó találkozásairól, megpróbálta elképzelni, mit csinálhat most az útmérnökből lett dzsesszzongorista. Biztos, hogy ezeket az órákat ő is ébren tölti el, amint elhatározta: nem alszik már a műtétig. Talán lefeküdt, hogy átmelegedjen, de az is lehet, hogy nem volt kedve kimozdulni a portásfülkéből, és most is ott ül a lelakatolt telefon előtt. Annának hirtelen eszébe jutott: talán azt megtudhatná, hogy melyik kórházban operálják meg a férfit, hiszen karácsony első napján aligha kerül sor több ilyen bonyolult és nehéz műtétre.

Felugrott, és sietve előkereste a telefonkönyvet, a „Kórházak” címszóhoz lapozott, végigolvasta a névsort: nyolc vagy kilenc kórház jöhetett számításba, elhatározta, hogy sorra felhívja őket. Úgy gondolta, ha sikerül megtudnia a férfi nevét, a műtét után megkeresi őt a kórházban.

Felemelte a kagylót, és várta, hogy bejöjjön a búgó hang, de sem ezt nem hallotta, sem a megszokott hálózati zúgást, valaki a vonal túlsó végén mintha az idő múlását figyelné, halkan számolt:

– Háromszázhatvanegy, háromszázhatvankettő, háromszázhatvanhárom.

Anna megdöbbenve ismerte fel benne az ismeretlen telefonáló hangját, aki – úgy látszik – nem tette le a kagylót, mikor ő elbúcsúzott tőle, hanem mindvégig tartotta a vonalat. Anna csak sokára tudott megszólalni:

– Halló! Meddig számolt volna?

A férfi nevetett:

– Nem tudom, talán hatszázig.

– Örülök, hogy tartotta a vonalat.

– Én is örülök. Csak azt ígérje meg, hogy nem hatódik meg ettől.

– Megígérem.

– Akkor tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna, pedig tényleg nem történt semmi. Ott hagytam abba, hogy túlestem az első természetes kifáradáson, utána egy hosszú, nyugodt időszak következett. Szelíd és csöndes lányok váltották egymást asztalom mellett a másik széken és a lakásomban, néha még a keresztnevük is azonos volt, ilyenkor átkereszteltem őket; például Katit Jutkára, hogy legalább ebből érezzem: új nővel élek. Mikor elmentek, rend és édes szappanszag maradt utánuk, de soha nem estem kísértésbe, hogy megszegjem ennek a korszaknak alapelvét, melyet egy vidékről feljött barátom fogalmazott meg: egy nővel csak kétszer szabad lefeküdni, utána el kell küldeni. Előfordult, hogy újból láttam őket, már a férjükkel jöttek a bárba, tánc közben felém néztek, éreztem, várnak valamit tőlem, amin elalvás előtt majd elgondolkozhatnak, ilyenkor eljátszottam a kedvenc számukat.

– Nem tévesztette el?

– Soha. Igaz, nem volt túl nehéz, minden nőt ugyanarra a számra beszéltem rá: „Az égi lovas”-ra.

– Maga tulajdonképpen mikor lett zongorista, úgy értem, mikor jött el az úttervezőktől?

– Nem mondtam? Amikor otthagytam Erzsit.

– Igen, ezek a dolgok egybe szoktak esni.

– Előttem a folyosón most sötét van és csend, karácsony éjszakája, minden kedvez a megbánásnak, és mégsem tudom azt mondani, hogy rosszul történt így. Akar még beszélni erről?

– Nem, hagyhatjuk.

– Huszonnyolc éves koromban jött a második természetes kifáradás. Ebben az időben nősültek meg maradék barátaim, most már valamivel körültekintőbben, mint az első hullámban, de most is ugyanúgy a menekülés, az elbújás vágya kergette oda őket az illető nőhöz. Ezek az emberek jórészt megjárták a börtönt, vagy idegen városokban töltöttek el éveket, többnyire magukkal vitték egy-egy félbehagyott szerelem emlékét, és magányosságukban megfaragták, mindig aszerint változott ez az elképzelt női arc, hogy lelküknek milyen formában volt szüksége védelemre a fáradtság és a bánat ellen. A képzelet mindennap saját anyagából helyettesített be egy vonást ezen az arcon, végül már nem is hasonlított az eredetihez. Ekkor ez az arc alkalmas lett arra, hogy mint egy tüllfüggönyt, odaakaszthassák bármilyen nehéz szituáció elé, a börtön cellái és az idegen nyelvű táblák az utca sarkán rajta keresztül csak félhomályosan látszottak, a magány elviselhetővé, sőt kellemessé vált, a távolság, mely beiktatódott a dolgok és a lélek közé, enyhítette az idegek terhelését. Mikor ezek az emberek a börtönből vagy külföldről visszatértek Pestre, a pályaudvartól egyenest ehhez a nőhöz rohantak, képzelgéseik nem engedték, hogy meglássák a valódi arcát – bár tapasztalt szemük bármely más női arcot pontosan tudott volna értékelni –, jelentéktelen, korlátolt, szörnyű nőket vettek el feleségül. Ezt én csak kezdetben találtam érthetetlennek, később beláttam a dolgok méltányos voltát, meg kell fizetni a védelemért, melyet ezek az arcok nyújtottak a nehéz szituációkban.

– És maga hogy vészelte át ezt az időszakot?

– Maga most azt hiszi, hogy én szónoklatot tartok a házasság ellen?

– Igen.

– Lehet, lehet, hogy azt tartok. Életem során száz és száz házasságot láttam, de egyetlen olyanra sem emlékszem közülük, mely ne járt volna fontos tervek feladásával, ne falazta volna be az ember céljait.

A férfi eltűnődött:

– Persze, azért mégiscsak gyerekes dolog tőlem a házasságot szidni. Nemcsak azért, mert túl kis célpont, hanem azért, mert mennyivel jobb nekem, aki nem mentem bele? Ezt is kár volt kimondani, olyan szörnyű sablon. Sőt az is sablon, hogy „szörnyű sablon”, talán ez a legnagyobb sablon. Mivel tehetném jóvá, hogy ilyen hülyeségekkel untatom? Nem akar most maga beszélni?

– Miről?

– Volt egy lány, ha nem akadt semmi témánk, mindig elmondatta velem, mit csináltam aznap.

– Ezt inkább hagyjuk.

– Akkor kérhetek én valamit? Alig két-három órája ismerem magát, de már legalább ötször próbálta bebizonyítani, hogy a dolgok jóvátehetetlenek. Úgy vettem észre, hogy ez alapelv magánál.

– Igen.

– Akkor mondja el nekem az életéből azt az eseményt, melyet annyira megbánt, hogy elvei ellenére is megpróbálja legalább gondolatban jóvátenni. Van ilyen?

– Voltak évek, mikor szinte mindennap történt valami, amit szerettem volna meg nem történtté tenni, nyögtem, hangosan káromkodtam az utcán, kínomban harapdáltam a kezem. Úgy fájtak ezek a dolgok, hogy attól féltem, egész életemre megrögződnek bennem, és ma, látja, már alig emlékszem rá, mit mondtam akkor, és mit kellett volna mondanom helyette. De az utolsó találkozást a nagyanyámmal, a szavakat, amikkel elváltam tőle, sohasem fogom elfelejteni.

Szemközt a lakás ablakával, az utca közepén egy kifeszített dróton neonlámpa lógott, kint már fújhatott a hajnali szél, mert a lámpa ide-oda himbálózott, Anna nézte, ahogy a fénye át- és átvillan a szobán.

– Hatéves voltam, mikor 1938-ban a szüleim elváltak. Mivel mindketten újból megházasodtak, egyik sem akart magánál tartani, rám bízták a választást, melyik nagyanyámhoz akarok kerülni. Apám szüleit nem szerettem, patikusok voltak egy vidéki városban, komoly, középosztálybeli úri család, mindvégig nem bocsátották meg apámnak, hogy zsidó lányt vett el feleségül, ha jól tudom, a válásban is volt valami részük. Én anyai nagyanyámat választottam, ő akkor Belgrádban élt, testvérének a háztartását vezette, nagyanyám testvére volt a szerb hadsereg egyetlen zsidó ezredese: doktor Weinberger Manó orvos ezredes. Nagyanyám szemüveges, reszkető fejű öregasszony volt, nyakán egy zsírdaganat nőtt, úgy látszott, mintha két kontya lenne, ez nekem gyerekkoromban nagyon tetszett. Emlékszem kerek, fonott kosarára, ebben tartotta gyűszűjét, a tűjét, a cérnáit, mikor varrt, leültetett a lábához egy sámlira, néha rám nézett, és azt mondta:

Maga ezt biztos émelygősnek találja, ha mástól hallanám, én is annak érezném, de ne felejtse el, hogy én akkor nyolc-kilenc éves voltam, és már tudtam, hogy nem kellek sem anyámnak, sem apámnak, sőt nagyanyámon kívül senkinek sem a világon. Mikor családunk büszkesége: doktor Weinberger Manó ezredes meghalt, nagyanyám eladta a belgrádi házat, és feljöttünk Budapestre. Újpesten laktunk, egy földszintes, szoba-konyhás lakásban. Apám bevonult katonának, anyámat is ritkán láttuk, elmúltak hónapok, amíg egyszer-egyszer kijött hozzánk. Nagyanyám akkor már betöltötte a hetvenedik évét, de még ő tartotta el magát és engem is. Fiatalkorában a nagymama Görögországban élt, és egy szőnyegszövőnél kitanulta a mesterséget, most ezt a tudását vette elő, házakhoz járt szőnyegeket tisztítani és javítani. Gyakran hozott haza is munkát, szálltak a szőnyegről levágott apró pihék, az én dolgom volt lesöpörni őket az ágyterítőről és a bútorok huzatáról. Anyám már 1944 márciusában egy este kiállított hozzánk, bejelentette, hogy most sokáig nem jöhet ki, mert a németek megszállták az országot, és valószínűleg megszigorítják majd a zsidóellenes törvényeket, így tovább korlátozzák a zsidók mozgási szabadságát is. Megcsókolt mind a kettőnket, engem nagyanyám gondjaira bízott, és már rohant vissza Pestre. Nagyanyám bezárta utána az ajtót, leült egy székre, intett, hogy álljak elé. Térdei közé fogott, és azt mondta: szerette volna, ha élete végéig mellette maradok, az ő sorsa azonban most a németek bejövetelével olyan bizonytalanra fordult, hogy el kell küldjön engem. Arra kért: menjek el most apám szüleihez, biztosan elvállalnak, hiszen apám után én is katolikusnak vagyok bejegyezve, semmi veszélyt nem jelentenék a számukra. Elbúcsúzott tőlem, mivel a családból nem maradt otthon férfi, aki megáldott volna, ő tette rá széttárt ujjú kezeit a fejemre, és hosszan, sírva, érthetetlen héber áldást mondott. Emlékszem utolsó tanácsára is: ha tudok, éljek mindig egyedül. Másnap vonatra ültem, és elutaztam apám szüleihez, két napig bírtam ki náluk, utána elszöktem, és felkéredzkedtem egy Pest felé tartó teherautóra, az akkori Mussolini téren raktak le, onnan szaladtam egészen hazáig. Képzelje el, az ajtókat zárva találtam, és hiába ütögettem az öklömmel, senki sem nyitotta ki.

A dörömbölésre kijöttek a szomszédok, azt mondták: nagyanyám rögtön az én elutazásom után elment, és azóta nem is látták a házban, hívtak, hogy menjek be hozzájuk, de én nem mentem be egyikükhöz sem, leültem a küszöbünkre, és addig sírtam, amíg el nem aludtam. Arra ébredtem, hogy nagyanyám átfogja a fejemet. Később kiderült, hogy már készült elutazni, bőröndje már kint volt az állomáson, de még egyszer visszajött megnézni az újpesti lakást, hátha én küldtem levelet. Elvitt magával, Szentesre utaztunk le egy régi gyerekkori barátnőjéhez, nagyanyám közben szerzett hamis iratokat, ezekkel jelentkezett be, hárman éltünk a városszéli kis parasztházban. Hetek múltak el úgy, hogy senki sem nyitotta ránk az utcai ajtót, ültem az udvaron egy fa alatt, és olvastam, a két öregasszony fent a tornácon rafiából papucsokat font, ebből éltünk. Egyre közelebbről hallatszott az ágyúdörgés, egyszerre két irányból is: Románia és Jugoszlávia felől. Már úgy látszott, hogy átvészeljük a bujkálást, mikor egy augusztusi napon csendőrök jöttek a nagyanyámért. Isten tudja, hogy feljelentette-e őt valaki, vagy magát a lakásba való bejelentkezést találták gyanúsnak, ma már ez mindegy is. Emlékszem a csendőrök arcára, látszott, hogy nem szívesen viszik el nagyanyámat, számukra ez csak külön vesződséget jelentett: aktákat, utazgatásokat – minden haszon nélkül, vagy lehet, hogy ők is tudták: a háború elveszett, mindenesetre el kell mondanom, hogy nem is viselkedhettek volna udvariasabban és rendesebben. Engem csak futólag igazoltattak, épp csak egy pillantást vetettek a keresztlevelemre, és bólintottak, nagyanyámnak is megengedték, hogy összepakolja a holmiját, de nagyanyám éppúgy megijedt tőlük, mintha megütötték volna. Kapkodó mozdulatokkal kötözte össze az ingeit, törülközőjét, épp az imakönyvét szedte le a polcról, mikor leverte a szemüvegét, és az eltörött, ott állt félig vakon a szoba közepén, csak annyit tudott mondani: „O Gott.” Én a sarokból néztem, és felingerelt, hogy még ebben a helyzetben is az Istentől vár segítséget, azt kiabáltam: „S’ gibt keinen Gott!”, nincs semmiféle Isten! Nagyanyám rám nézett, talán nem is látott szemüveg nélkül, kétszer megcsóválta a fejét, szemrehányóan, és többé nem szólt, nem is búcsúzott el tőlem, mikor kivitték a kapun. Kivitték a kapun, és én nem láttam többet, majdnem húsz év telt el azóta, de egy pillanatra sem tudtam megbocsátani magamnak, hogy azt mondtam: „S’ gibt keinen Gott!” Nem mintha azóta már hinnék Isten létezésében, hanem azért, mert akkor megpróbáltam elvenni tőle az egyetlen támaszt, és odaadnám mindenemet, ha akkor ehelyett egy vigasztaló szót mondtam volna neki. Ez volt az, amit hallani akart?

– Ez. Bár azt hiszem, maga teli van ilyenekkel, bemagolja az emlékeit, és közben megszereti őket.

– Ne higgye. Én tudom: csak úgy lehetne élni, ha az ember tudomásul tudná venni a múltat, és fájdalmasan, de megkönnyebbülve valóban elmúltnak is tekintené. Nem volna szabad arra gondolnom, hogy az elmúlt dolgok a jövőben fognak megtörténni – mintha a halottak ezután születnének meg –, és a rájuk való emlékezés csak bekövetkező dolgok megsejtése. Akkor talán tovább lehetne lépni valahová, de ebből elég legyen ennyi, kifáradtam, és esküszöm magának, hogy ma éjszaka már csak tőmondatokban fogok beszélni.

– Kint már virrad – mondta Anna később –, fél öt lehet.

– Öt órakor zártunk, a főpincér ilyenkor már kasszírozott.

– Hol játszott utoljára?

– Két helyen. Hét közben egy zenés eszpresszóban, vasárnap a Béka babában. Mondtam, hogy nem vagyok nagymenő zongorista.

– Mi az a Béka baba?

– Az amatőr könnyűbúvárok klubja, tudja, a békaembereké. Egy szűk kazamata volt lent a budai rakparton, ha kinyújtottam a kezem, elértem a mennyezetet, minden fala kő, sohasem tudták átfűteni, régebben raktárhelyiségnek használták, sózott halat, olajat és gyapotbálákat tartottak itt, a szaguk belevette magát a falakba, én mégis szerettem ezt a helyiséget, éppen a szaga miatt, úgy éreztem, mintha hasonlítana a nagy tengeri kikötők szagához. A közönség is más volt itt. Bent a zenés eszpresszóban mérnököknek, hivatalnokoknak, maszekoknak, művezetőknek játszottam, akik éppen valamelyik női beosztottjukkal csalták a feleségüket. Ha lett volna a vendéglátóipar vezetőségében egy csepp őszinteség, asztalok helyett ágyakat állítottak volna fel a teremben, én a rossz szemeimmel pedig épp illettem volna közéjük, kuplerájban vak zongoristának. Nem sajnálták a pénzt, imponálni akartak a nőknek, egy este kaptam legalább egy százas „jatt”-ot, a másik ötvenes összejött a ginekből, melyeket küldtek nekem, a pincér persze mindig sima vizet hozott ki helyette. Mégsem szerettem játszani nekik, évekig ugyanazt a tíz-tizenöt keringőt, operettáriát és magyarnótát kellett variálnom minden este, mindig lassan és elmélázó stílusban, ahogy elvárni a muzsikustól, akinek dalból van a lelke. A Béka babában viszont kiélhettem magam, mertem improvizálni, mint a nagyok Nyugaton, vagy minálunk egy-két fiatal zongorista. Kottákat szereztem, hogy olyan számokat játszhassak nekik, amiket még kint sem préseltek lemezre, őrjöngtek értem, a békaemberek számára én voltam az „igazi művész”, azt hitték, csak akarnom kell, és világhírű lehetnék, és nekem ennyi elég is volt ahhoz, hogy jól érezzem magam. Ugye, milyen szomorú ez?

– Maga is szerette őket?

– Igen. Huszonhárom-huszonnégy éves koromban olyan idegennek éreztem a nálam fiatalabbakat, mintha kis állatok lennének, a gondolataik és érzéseik nem számítanának többet náluk, mint az, hogy kifújják az orrukat, vagy esznek valamit, a legnagyobb fájdalmaik sem érik el a komolyan vehető fájdalmak alsó határát, hiszen lelkük még nem is alakult ki annyira, hogy a fájdalmat fel tudja fogni. Éveknek kellett elmúlni, és kicsit meg kellett öregednem, míg végre beláttam, hogy soha olyan boldogtalan nem voltam, mint tizennyolc-húsz éves koromban, és nem azért, mert szenvelegtem, vagy nem ismertem a dolgokat, sőt, soha többé nem fogok olyan tisztán és élesen belelátni az életbe, mint akkor. Nem véletlen, hogy ha egy húszéves – persze egymillió közül egy akad ilyen – meg tud szólalni, és zenében, versben el tudja mondani, amit érez, ezek az alkotások örök időkre a mindentudás és a fájdalom remekművei maradnak. Ha emlékeink életünk első két évtizedéről nem elég erősek, vagy saját fiatalságunkat magánügynek tartjuk, ezek a művek akkor is ki kell hogy váltsák bennünk a megértést és az alázatot az ifjúság szenvedései iránt, és sohasem volt senki, aki erre jobban rászolgált volna, mint a mai tizennyolc évesek. Hosszú ideig járt be hozzám az eszpresszóba egy öregember, aki régen a szociáldemokrata párt egyik vezetője volt, nagy szónok és népszerű ember, állítólag csak úgy merték letartóztatni 50-ben, hogy Rákosi Mátyás meghívta magához vacsorára, és a testőrségével fogatta le. Mire kijött, megcsendesült, órákat el tudott ülni a zongora mellett, állát rátámasztva a botjára. Ő mondta nekem egyszer, hogy Magyarországon a huszadik században három nemzedék élt és él még ma is egymás mellett, az elsőt – az övét – kiherélték a Horthyék, a háború, a második – az enyém – a hülye töprengéseivel kiherélte saját magát, a harmadik – amely most jön – már herék nélkül fog születni. Magának erről mi a véleménye?

– A középső sajnos igaz, mi csakugyan kiheréltük magunkat.

– Az lehet, bár az nem ment olyan egyszerűen, mint az öreg elképzeli, hosszan és sokat beszéltek nekünk, amíg a kést a kezünkbe vettük, sőt néha még igazat is mondtak, de a harmadik pont, az nem igaz, vagy ha igaz, akkor sem a mai tizennyolc évesek tehetnek róla. 1949-ben érettségiztem, az üzletekben akkor nem volt zsír, a kenyeret jegyre adták, összesen két-háromféle szövetet lehetett kapni, az állam erőszakkal kisajátította minden percünket, beleszólt hivatásunk és szerelmünk kiválasztásába, de egy dolgot mégis javára kell írni azoknak az időknek: úgy éreztük, hogy szükség van ránk, sőt ha mindegyikünkből tíz példány volna, mind a tízet tudnák használni. Hatalmas számokat raktak elénk, óriási építkezések mutatóit, fontosnak, sőt pótolhatatlannak érezhettük magunkat. Lehet, hogy propaganda volt az egész, ma sokkal több gyár, út, ház épül, mint akkor – bár én úgy látom, hogy az összes mai építkezés gondolata azokban az időkben született meg, ha szegényesen, primitíven is: vasbeton műanyag helyett, „Cs”-lakásokkal összkomfort helyett – mégis a társadalomnak az ma a hangulata, hogy nincsen szükség új emberekre, ha tegyük fel, három vagy négy fiatal évjárat utolsó szálig elpusztulna, a társadalom minden zökkenő nélkül elviselné. A helyek, ahol nemcsak dolgozni, de alkotni is lehet, be vannak töltve, és a helyek gazdái még sokáig fognak élni: a korszak nem követel tőlük erejükön fölüli teljesítményeket, jól táplálkoznak, jó szabóhoz és fogorvoshoz járnak. A legtehetségesebbek a fiatalok közül persze utat törnek: katedrát, dobogót, Kossuth-díjat kapnak, de a többségét olyan állások várják, melyek nem engedélyeznek számukra illúziókat, alacsonyabb vagy magasabb rendű csavarok lesznek egy gépezetben, mely nem túl nagy sebességgel halad egy nem valami lelkesítő cél felé. És erről talán mégsem a fiatalok tehetnek. Talán ez az emlékezés saját lelkesítőbbnek látszó fiatalságomra tette, hogy szívesen jártam le a Béka babába, és sok gyerekkel megbarátkoztam. Záróra után gyakran elmentem velük eldugott tanyáikra: víkendházakba, műhelyek hátsó szobáiba és – amit legjobban szerettem – egy híd alatt veszteglő haltároló hajó kabinjába. Kaptam egy pohár italt, azt forgattam a kezemben, nem szóltam bele a beszélgetéseikbe, véleményem a szocializmusról, Istenről, a Nyugatról semmivel sem volt kialakultabb, mint az övék. A békaembereken kívül gyakran eljöttek mások is a kabinba, egyedül vagy csoportosan, éjszakai műszakból vagy mulatóból, Jutka is így érkezett meg egyszer egy nyári éjszaka, valamivel éjfél után.

– Amikor felhívott, ugye, engem is Jutkának szólított?

– Igen.

– Ez még ugyanaz a Jutka?

– Ugyanaz. Már két éve tart, bár mikor először láttam, jóformán észre sem vettem, csak az tűnt fel, hogy egy ősz hajú, szemüveges férfit hozott magával. Ez a férfi – már nem tudom, milyen Zoltánnak hívták – hamarosan a középpontba került, néhányra még emlékszem a lemezei közül. Azt állította magáról, hogy ő az egyetlen zsidó, akinek Hitler aranyérmet küldött, ugyanis galambjaival nagydíjat nyert a berlini olimpián. Részt vett az ellenállási mozgalomban, majd a háború után a filmhíradóhoz került, ő kísérte el Rajkot vidéki körútjaira. Érdekes dolgokat mesélt arról, hogy próbálta rejtett eszközökkel népszerűsíteni Rajkot – persze Rákosi rovására. Rákosit mindig nagy, rideg falfelületek között vette le, többnyire gyárak előtt és mellékalakok nélkül, mert ez idegenséget szuggerál a nézőben, Rajkot viszont lehetőleg fiatalok és népviseletbe öltözött parasztok között: népi kollégistákkal beszélget vagy műkedvelő kultúrcsoportok tagjaival – ez viszont valami nemzeti jelleget adott Rajknak.

– Ez persze csak magát érdekelte.

– Téved, ezeket a tizennyolc-húsz éves békaembereket még jobban érdekelte, mint engem. A legtöbbjük tőle hallott először a Rajk-perről, és mintha megérezték volna, hogy ez a pör egy kicsit – vagy nem is olyan kicsit – meghatározza az ő sorsukat is, kérdéseikkel túlkiabálták egymást. Az ősz hajú férfi mosolygott, és – mint eddig mindenki, akit a Rajk-perről beszélni hallottam – hazudott, nem lehetett megállapítani, hogy azért-e, mert nem akarja elmondani az igazságot, vagy ami valószínűbb, azért, mert ő maga sem ismeri. Egy darabig még hallgattam, Zoltán, mint aki eredendően nem nagy dumás, csak azzá képezte ki magát, nem tudott többet öt-hat begyakorolt trükknél, mikor ezeket meguntam, kimentem a kabinból a fedélzetre. Leültem a korláthoz, államat rátámasztottam a térdeimre, alattam észrevehetően ringott a hajó, éreztem, lent a hajó gyomrában a hatalmas haltömeg hol az egyik, hol a másik falnak verődik. Fent az ég még sötét volt, de a víz fölött már derengett, egy-egy úszó leveles ágat, puffadt gyümölcsöt már fel lehetett ismerni. Arra rezzentem fel, hogy Jutka jön oda a korláthoz, megkérdezte: leülhet-e, vállat vontam, tovább figyeltem a vizet, csak sokkal később néztem meg Jutkát. Jobban tetszett, mint előszörre: kék szeme volt, és fekete haja, nagy tupírkontyot viselt, de így is elriasztó volt, ahogy ajkát lebiggyesztette, mintha egy perccel ezelőtt sértették volna meg, néha hisztérikusan rángatta a vállát, minden percben az óráját nézte. Akkor még ritkaságszámba ment az osztrák, fedelén hamiskővel díszített, önmagát felhúzó óra, amelyet viselt, csak Bécsből csempésztek be néhány darabot. Kérdeztem, honnan szerezte, azt mondja, az apja hozta neki. És mi az apja? Csakugyan, mit gondol, mi volt az apja foglalkozása?

– Ha így kérdez, biztosan ő is zongorista volt.

– Majdnem eltalálta: téesz-elnök, eredetileg kovács volt, a Mávagban dolgozott, mint pártmunkás önként vállalta, hogy egy gyönge termelőszövetkezeti csoporthoz küldjék le vezetőnek, nem akartam elhinni, de aztán írásokat mutatott. Elmondhatom: Jutka az apján keresztül kezdett érdekelni. Alig múlt el úgy egyetlen napom is, hogy ne gondoltam volna arra: elhagyom környezetemet, egyetlen megszokott tárgyat sem viszek magammal, olyan városban fogok élni, ahol senki sem ismer, ott végre magányos maradok, nem kötök barátságokat, legfeljebb az utcán viszonzom majd a köszönéseket, de valójában még az is szenvedést jelent a számomra, hogy egy éjszakát idegen ágyban kell töltenem. Annál jobban imponált nekem az a kovács, aki, mint később megtudtam, sohasem élt falun, és mégis egyik napról a másikra le mert költözni egy faluba, Jutkára bízva Pest környéki házát, azt hiszem, csak ilyen erős és elszánt embernek lehet olyan hisztérikus és önző lánya, mint Jutka. Kiderült: Zoltán, az ősz hajú, szemüveges férfi az egyetlen ember, akivel jól érzi magát, imponál neki, hogy minden mulató portása ismeri őt, belépődíj nélkül engedik be, sőt afölött is szemet hunynak, hogy nem köt nyakkendőt, csak kihajtja inge nyakát zöld lemberdzsekjére. Zoltán ismerte a színészeket, énekeseket, sőt az artistákat is, évek óta próbálkozott egy idomítottkutya-számmal bekerülni a Fővárosi Nagycirkusz műsorába, abban reménykedett ugyanis, hogy azután majd szerződést kap külföldi körútra. Kapcsolatukat mégis az fűzte legszorosabbra, hogy Zoltán bármikor hajlandó volt lelkizni a lánnyal, órák hosszat hallgatva vádaskodásait kollégái ellen – Jutka egy szállítási vállalatnál dolgozott –, panaszkodásait, mennyire életképtelennek érzi magát, és agyonbonyolított szerelmi ügyeit. Jutka, mint minden tizennyolc éves, szabadon élő lány, beletartozott egy galeribe, de a hozzá hasonló korú fiúk közül egyben sem talált annyi megértést. Sohasem szerettem azokat a lányokat, akik náluk sokkal öregebb férfiakkal kezdtek ki, az a véleményem, hogy semmi sem jelzi olyan pontosan a fizikai és szellemi elhasználódás mérvét, mint a szerelmi partner életkora, ha egy tizennyolc éves lány egy hetvenéves férfival él, maga is hetvenévessé válik, de legalább hatvanná. Jutkára néztem, és még a hajnali derengésben is észrevettem rajta az öregedés jeleit, a ráncokat a szeme körül, mintha ő maga is rövidlátó volna, a lassan előregörnyedő felsőtestet, de mindennél jobban öregítette a férfitól átvett, fölényes, állandó „trouvaille”-okra törekedő beszédstílusa, melyet Zoltánnál az összehordott életanyag még úgy-ahogy elfogadhatóvá tett, de ilyen éretlen, utánzott formában, mikor a silány alapból egy-egy másoktól hallott valóban találó mondat úgy emelkedett ki, mint a tönkrement díványból egy-egy épen maradt rugó, egyszerűen nem lehetett elviselni. Hallgattam még egy darabig, aztán úgy tettem, mintha fáznék, mindketten visszamentünk a kabinba. Zoltán a börtönélményeiről mesélt, épp valami könyvben elrejtett, hónapokig izzó vászoncsíkról, amin a cigarettájukat gyújtották meg, a békaemberek lenyűgözve hallgatták, szinte ugyanazzal a testtartással ültek, mint két órával azelőtt, mikor otthagytam őket. Észrevette, hogy együtt térünk vissza Jutkával, elmosolyodott, és bólintott, arcán nem látszott féltékenység, később sem tudtam megállapítani, volt-e viszonya a lánnyal. Reggel a társaság szétoszlott, az ősz hajú férfi mindenképpen úgy akarta szervezni a dolgokat, hogy kettesben maradjak Jutkával, de én kitértem előle. Egyedül indultam meg hazafelé, kint lakom Óbudán, busz még nem járt, gondoltam, lesétálok egy darabon. Nemegyszer megtettem már hajnalonként ezt az utat, ismertem a part koránkelőit: a nyugdíjast, aki minden reggel végigsétált a kezében horgászbottal mind a pesti, mind a budai parton, azt a családot, mely meleg éjszakákon csak egy pokrócba burkolódzva itt aludt a víz melletti lépcsőkön. Engem is sokszor itt talált a felkelő nap, de most először éreztem, hogy a szememet égetik a vízen visszatükröződő sugarak. Nem tudom, mi váltotta ki ezt a fájdalmat, lehet, hogy azon a héten többet ittam, vagy kevesebbet aludtam a megszokottnál, alapjában véve mindegy, ennek előbb vagy utóbb be kellett következnie. Leültem a lépcsőre, arcom eltakartam a kezemmel, csak akkor indultam tovább, mikor enyhült az égető szúrás, de most is csak egy vonásnyira mertem kinyitni a szemem. Már beszéltem magának szemeim fokozatos romlásáról, hogy próbáltam gyógyítani magam távoli tárgyak figyelésével, de úgy emlékszem, azt még nem mondtam el, hogy közben kibírhatatlannak éreztem a magányomat.

A férfi elhallgatott, Anna csak nehéz lélegzetvételéből hallotta, hogy továbbra is ott tartja a telefonkagylót a szája előtt. Anna szeretett volna valami vigasztalót mondani neki, de ez – mint életében már számtalanszor – most sem sikerült neki. Úgy gondolta, nem tehet többet, mint hogy hagyja beszélni. Türelmesen kivárta, amíg a férfi újból megszólal:

– Olyan kapcsolatokba mentem bele újból, melyekről már a kezdetek kezdetén tudtam, hogy nincs semmi értelmük, és nem volt véletlen, hogy régen lezártam magamban. Csütörtökönként újra eljártam az építészpincébe, régi egyetemista útmérnök társaim közé. Akkor indult meg az országos nagy vállalkozás, hogy a teljes vidéki úthálózatot felmérjék, és a kanyarokat, melyeket még egy-egy nagybirtokos iktatott be a saját hasznára, átvágják, félórákkal lehetne így meggyorsítani a szállítást és a közlekedést. Telerajzolták a papírszalvétákat, és sokáig néztem őket, de be kellett látnom, hogy már az alapfogalmakat is elfelejtettem. Egyre idegenebbnek éreztem magam régi kollégáim között, aztán az egyik csütörtökön nem mentem el az építészpincébe. Sorra jártam az eszpresszókat, ahol négy-öt évvel ezelőtt szinte minden este megfordultam, akkor szoktam el tőlük, mikor a Béka babába kerültem, itt persze megtaláltam a régi nőket régi formájukban, legföljebb az illúziók változtak. Régen arról ábrándoztak, hogy jelentkeznek egy nyugati IBUSZ-túrára, és Bécsben lemaradnak, most – közben ugyanis már jártak Bécsben, és nem mertek lemaradni – népszabadságos újságírókat fűztek, hogy segítsenek nekik bekerülni a Televízióhoz rendezőnek. Mikor az eszpresszó bezárt, átmentem velük valamelyik kocsmába, és ittunk, itt még egyszer volt egy jó éjszakám. Egyszer a szomszéd asztalnál egy sovány férfi ült, salátafülén látszott, hogy valaha birkózott, kardöntőst játszott a társaival, mindegyiket legyőzte, aztán átült a mi asztalunkhoz, és velem szorított, de nem tudta betörni a karomat, bár az is lehet, hogy csak nem akart leégetni a nők előtt. Mondom, ez volt az egyetlen jó éjszakám, egyébként csak arra jöttem rá, amit már amúgy is tudtam: nem szabad visszatérni a régi nőkhöz. Az első napok biztonságot adnak, mintha életemnek újra gazdája lenne, aki tudja, hogy kell gazdálkodni megmaradt erőmmel, amellett nem kell elmagyaráznom a szokásaimat, és főleg nem: szokásaim eredetét; de ezek a napok hamar elmúlnak. Mintha egy elúszó hajó vert volna előttem magas hullámokat, és most a hajó távolodása után visszavonulna a víz, újra látszanak a part menti hulladékok és veszélyes üvegdarabok, ugyanúgy jelentkeztek újból azok az okok, melyek miatt viszonyunk első befejezésekor kibírhatatlannak éreztem régi szerelmeimet, megtoldva a lelkiismeret-furdalással, amiért letagadtam magam előtt ezeket az okokat. Hamarosan elhagytam ezeknek az eszpresszóknak még a környékét is. Tudtam, csak egy új szerelem segíthet rajtam, ennél csak azt tudtam jobban, hogy képtelen vagyok egy új szerelmet elkezdeni.

– Mondhatok valamit?

– Nyugodtan.

– A szemét leszámítva irigylem az akkori gondjait.

– Úgy gondolja, ezek luxusgondok? Tudom, vannak emberek, akiket a munkájuk estére a kimerültségig elfáraszt, ezerhatszáz forintot keresnek, és ebből két-három gyereket tartanak el. Sokáig bántott a lelkiismeret, ha velük hasonlítottam össze magamat, de rájöttem, hogy azokban a ritka percekben, mikor megszabadulnak a robottól és a családtól, őket is éppen ezek a gondolatok foglalkoztatják, mint engem, és ha módjuk volna rá, ők is kiélnék vágyaikat és hisztériáikat.

– Igen, azt hiszem, ez így van.

– Egyszer egy barátom szidta nekem N.-t, a költőt, hogy ő könnyen írhat az emberiség szenvedéseiről, mikor ő maga a Rózsadombon lakik egy villában, és a kutyájának mindennap új nadrágot varrat. Én azt hiszem, ezt meg is mondtam a barátomnak, hogy még a legjobb körülmények között élő ember is elég nyomorult ahhoz, hogy minden nyomorult nevében beszélhessen. És hol vagyok én attól is, hogy kutyám legyen, és annak nadrágot varrassak.

– Ha akarja, szerezhetek egy kutyát magának.

– Kedves magától, majd szólok, ha kell.

– Ott hagyta abba, hogy képtelen volt egy új szerelmet elkezdeni. Miért?

– Ne értse félre: új nőt szerezhettem, és szereztem is, de ezek semmiben sem különböztek a régiektől, én pedig olyat szerettem volna, aki átrendezi az életemet, és akinek én is megengedem, hogy átrendezze az életemet. Bár egy lépést sem tettem utána, mégsem tudtam belenyugodni, hogy ezt az esélyt kihagyjam.

– Mondhatom én tovább?

– Mit?

– Ami ezután történt.

– Csakugyan tudná folytatni?

– Kezdhetem?

– Tessék.

Anna megpróbálta utánozni a férfi hangját:

– Egyszer egy különösen nehéz hét után a megszokottnál többet ittam a Béka babában.

– Ezt hogy találta ki?

– Nem volt túl nehéz, mert maga minden hetet különösen nehéznek érez, és mindig többet iszik a megszokottnál.

– Ez sajnos igaz. Mit tud még?

– Keveset játszottam, a hosszú szünetekben félrehúzódtam, azon az estén nem tudtam elviselni a békaembereket sem.

Anna a saját hangján folytatta:

– Most itt valami hiányzik nekem, nem tudom, hol lehet elbújni a Béka babában?

– Ha kimegy az ember az utcára, a szomszédban van egy kis gondnoki iroda. A gondnok korán hazament, a kulcsot mindig rám bízta.

Anna újból utánozta a férfit:

– A békaembereknek azt mondtam, fáj a fejem, kapcsolják be a magnetofont, fogtam a kulcsot, és átmentem a gondnoki irodába. Egy üveg italt is vittem magammal.

– Mit?

Anna elgondolkozott:

– Mivel azon a héten már sokat ittam, és fájt a gyomrom, valószínűleg konyakot.

– Nem.

– Gint?

– Nyert.

– Azt hittem, egyedül majd jobban érzem magam, de tévedtem. Inni sem volt kedvem. Behunytam a szemem, hogy pihenjen egy kicsit.

– Mire gondoltam?

– A gyerekkoromra.

– Bravó.

– Ahogy így ültem, és ringatóztam a széken…

– Nem ringatóztam.

– Ahogy ültem, és nem ringatóztam a széken, mert engem jól neveltek, kinyílt az iroda ajtaja. Megdöbbenve néztem fel, úgy emlékeztem, hogy bezártam magam után.

– Beszéltem erről?

– Nekem nem.

– Pedig lehetetlen, hogy ezt így kitalálja.

– Semmi szörnyű. Be akarta csukni az ajtót, mert egyedül akart maradni, de fáradtabb volt annál, hogy ezt el ne felejtse.

– Igen, igaz.

– Jutka jött be az utcáról. Azt mondta, sokat gondolt rám, mióta a haltároló hajó korlátja mellett beszélgettünk, már többször is keresett a Béka babában.

– Jutka egyedül volt?

– Igen.

– Miért?

– Mert közben szakított Zoltánnal.

– És miért szakítottak?

– Ezt nem tudom, de várjon, hadd gondolkozzak egy kicsit. Azért szakítottak, mert ő folyton magáról beszélt Zoltánnak, és Zoltán azt mondta, hogy nem akar az útjukba állni.

A férfi a fogait csikorgatta:

– Irtózatos, irtózatos. Csakugyan nem beszélt magának senki erről a dologról?

– Nem.

– Becsukhatom a boltot. Én ezt a találkozást titkosnak, rendkívülinek láttam, és maga öt perc alatt felgöngyölítette az egészet, esküszöm, ha megkérdezném, még azt is tudná, hogy fésülte a haját Jutka. Az egész dolog sablon volt, jelentéktelen marhaság. Mondja, lehet, hogy a többi emlékem is pont ennyit ér?

– Lehet. Ha magát ez megnyugtatja: az én emlékeim sem érnek semmit. Azért ragaszkodom hozzájuk annyira.

– Nagyon megnyugtat. De azért nem unja, amit beszélek?

– De unom, mert maga is folyton azt mondja, amit én gondolok. Persze, azért csak beszéljen tovább nyugodtan.

– Majd ha megoperáltak, szeretnék találkozni magával. Egypár helyet: vendéglőt, eszpresszót eltettem magamnak, elhatároztam, ide csak akkor megyek be, ha lesz kivel beszélgetni. Majd elmegyünk sorra mindegyikbe, leülünk egy védett sarokba, a bejárattal szemben.

– Ez is mánia?

– Ez is. És ha szerencsém van, maga nem elviselhetetlenül csúnya, istenem, csak minimálisan elfogadható külseje volna. Ennyi talán jár is nekem a sorstól.

Anna még sohasem érezte magát olyan csúnyának, mint ebben a pillanatban, arcát elfordította, nehogy meglássa az ablaküvegben.

– Úgy látszik, ennyi sem jár. Nagyon sajnálom magát.

– Ha így beszél, kezdek bizakodni.

– Hagyjuk ezt.

– Jól van. Hagyjuk.

– Mesélje el, hogy mi történt aztán Jutkával.

– Aznap éjszaka hazakísértem őt – folytatta a férfi –, szüleinek Pestlőrincen volt egy kis családi házuk. Apjával együtt anyja is lement falura. Jutka azt mondta, csak öreg nyugdíjas nagyapja lakik vele. Álltunk egy félórát a kapuban, el akartam búcsúzni tőle, de Jutka megkérdezte, nincs-e kedvem bemenni a házba. Már régen elmúlt éjfél, nem szerettem volna megzavarni az öregember nyugalmát, de azt hiszem, ilyen hívások elől lehetetlen kitérni. Jutka kézen fogott, és a ház oldalához vezetett, itt egy rongyban le kellett súrolnom a cipőtalpamat, a ház elé kitett, lelakatolható lábtörlő tisztaságára ugyanis a család éppúgy vigyázott, mint a szobákéra, még a vendégek sem használhatták. Annyira vigyáztam lépéseimre – a legkisebb zajt is el akartam kerülni –, hogy szinte semmit sem láttam azokból a helyiségekből, melyeken Jutka szobája felé tartva keresztülmentünk, csak a molyoktól védő olajfacsokrok erős illatára emlékszem, mely valamelyik nyitva hagyott szekrényből áradt. Mikor beértünk a szobába, Jutka meggyújtotta ágya mellett a villanyt, és bekapcsolta a magnetofont, kértem, hogy zárja el, ne ébresszük fel a nagyapját. Elnevette magát: nincs is nagyapja, csak azért mondta, mert látni akarta, mennyire ijedek meg, újra kézen fogott, és megmutatta a házat. Már régóta nem fűthették ezeket a szobákat, a falakból szinte sütött a hideg, az apróbb használati tárgyakat a szülők vagy elvitték magukkal, vagy elrakták, de nekem még így kopaszon is tetszett ez a ház. Mióta elkerültem hazulról, számtalan albérleti és társbérleti szobában laktam, mindegyiket csak úgy tudtam elviselni, hogy megígértem magamnak, a legelső adandó alkalommal elköltözöm innen. Ezekben a szobákban nem is a kényelmetlenségek bántottak a leginkább: az elzárhatatlan fürdőszobacsapok, melyek csöpögésükkel tönkretették az éjszakáimat, szemközti lépcsőházak, ahonnan minden mozdulatomat idegenek látták és figyelték, büdös, lihegő kutyák, sokkal jobban megkínzott ezekben a szobákban az állandóság, a biztonság hiánya. Mintha mindegyiket átutazók számára rendezték volna be, akik csak egy napot tölthetnek el benne, a bútorok, de még a falak is mintha arra figyelmeztettek volna, hogy ideje kimennem a pályaudvarra, a vonatom nemsokára indul, én pedig jóvátehetetlenül vesztegetem itt az értékes perceket. Jutkáék házában pedig mindenen látszott egy erős proletárcsalád biztonsága, mely tudja magáról, ha küzdelmek árán is, de birtokon belül van, semmilyen veszély nem elég erős ahhoz, hogy fenyegesse egzisztenciáját, nem jöhet bomba vagy romboló ellenség, a tárgyak használati koruk végső határáig ki fognak tartani náluk. Masszív koloniál szekrények álltak itt, melyeket talán még négy ember sem tudna elmozdítani a helyükről, a szekrények üvegei mögött herendi porcelánkészlet, a polcokon bőrkötésű, bagariaszagú Lenin-sorozat, nem dobták ki és nem dugták el a Sztálin-sorozatot sem, mellettük modern szépirodalmi könyveket is láttam. A szobákban és a konyhában sok jel mutatta, hogy ez a család szeret itthon élni, beszerezték szinte az összes háztartási gépet: német robotgépet, mely tizenkét konyhai műveletet végez el, mosógépet centrifugával, persze frizsidert és a kávéfőzők egymást követő legmodernebb típusait, de még szovjet ruhakefélő gépet is, a parkettra vastag szőnyegeket terítettek, a nagyszobában a fotelokat a televízió felé fordították, kamrájuk még távollétükben is telve volt sonkával, kolbásszal, liszttel és zsírral. A házaspár kis Trabantjával már többször járt Nyugaton is, Bécsben, Párizsban, Rómában, a holmik, melyeket innen hoztak magukkal, nagyrészt Jutka szobájába kerültek. Zenélődobozok, egy esernyő, mely nem fért bele a bőröndbe, ezért letörték a fogantyúját, és itthon újból megragasztották, nyaklánc a párizsi Diadalív kicsinyített másával, egy vég teddy bear szövet, még nem tudták elhatározni, hogy mit varrassanak belőle, a szekrényben pedig egy fehér, egy ezüst és egy arany színű bálikabát lógott, Jutka még egy csomó csecsebecsét szerzett be hozzájuk: divatos Mars-bébit, állatfigurákat, pergamenutánzatú lapokon verstöredékeket akasztottak ki a falra, tudja, milyen az, mikor valaki hangulatossá akarja tenni a szobáját, és ahelyett csak zsúfolt lesz.

Anna körülnézett, és elhatározta, hogy másnap reggel kidobja a lakásból az összes babát, faágat, kavicsot, színes, régi gyufadobozt, csak a növényeket hagyja meg.

– Igen. Tudom, milyen.

– De még így is érződött a szobán a szülők nyugodt biztonsága: a vastag takarón, az égetett agyaglapra emelt kályhán és a bútorok elrendezésén, csak azon csodálkoztam, hogy két ágy állt a szobában, Jutka elmondta, hogy Dani, az öccse lakott itt vele, egy kibírhatatlan természetű fiú, aki hetenként váltogatta a munkahelyeit, legkevesebbet talán tanult szakmájában mint esztergályos dolgozott, részegen járt haza, itthon rosszul érezte magát, gyakran veszekedett a szüleivel. Szerencsére sikerült rábeszélni őt, hogy tizennyolc éves korában önként jelentkezzen katonának – aki akarja, korábban leszolgálhatja a tényleges két évét. Dani, mikor megkapta a behívót, megbánta már a jelentkezést, és nem akart bevonulni, az apjának erőszakkal kellett elvinni őt a gyülekezőhelyre. Mit szól maga ehhez?

– Maga, maga mit szól hozzá?

– Képzelje, hol tarthattam magányosságban, mennyire szerettem volna elbújni valahol, ha úgy tettem, mintha ennek a szerencsétlen kölyöknek a sorsa nem számítana. Oda akartam tartozni ebbe a komoly, puritán házba, a magabiztos és nyugodt emberek közé, akiket kiegyensúlyozottá tett a meggyőződésük és közelségük a fizikai munkához, úgy éreztem, mintha ők meggyógyíthatnák beteg szememet, és valamennyit visszaadhatnának elveszett erőmből.

– Menekülésnek nem túl eredeti.

– Nekem mondja? Tizenkét tudatos évem alatt száz és száz hozzám hasonló, sőt különb embert láttam, aki lefelé akart menekülni munkás- vagy parasztcsalád lánya mellé. Igaz, hogy ez a lefelé néha fölfelét jelentett, mert a papát kiemelték igazgatónak vagy funkcionáriusnak, de esküszöm magának, az esetek többségében nem ezek a helyezkedési szempontok számítottak. Sokkal jobb lett volna, ha mások előtt titkolt, de önmaguk előtt nyíltan bevallott becsületes karriervágy vezette volna őket, de leég a pofám a szégyentől, hogy ezek az emberek remekül tájékozódtak, és nagy teljesítményeket mutattak fel szakmájukban: zenében vagy kohászatban, új műanyagok kikísérletezésében, sőt társadalomtudományokban is, mégis komolyan hittek abban, hogy egy pozitív osztályhelyzetű női nemi szerv megválthatja őket. Emlékszem örömtől sugárzó bejelentéseikre: „Öregem, benősültem egy echt Gát utcai famíliába, a hajamat a sógorom nyírja”, szakítólevelekre, amiket apjuknak írtak – nyugdíjas törvényszéki elnöknek és szegény hitközségi alkalmazottaknak a Dob utcába: „Ezentúl nem veletek akarok menetelni, hanem a dolgozó és alkotó milliókkal.” „Menetelni”, azért ismerje el, hogy ez egy óriási szó, egy trouvaille, „menetelni”, az öreg törvényszéki elnök vagy segédkántor, amint épp menetel. És micsoda hazug, aljas kapcsolatok alakultak ki ezekből. Kezdetben minden jobb a jónál: a nő primitív vonásai azonosulnak a magasabb rendű biztonsággal, mely, ugye, ismeretlen fogalom a nem proletárszármazású nők között, érzelmes, puritán szokások alakulnak ki, később, mivel embereink távolról sem hülyék, rájönnek, hogy nem tudnak kibújni a bőrükből, de akkor már túl sokba van ez a kapcsolat ahhoz, hogy felrúgják – nem marad semmijük ezeken a szokásokon kívül, csak társaságban mások előtt csókolódznak, kettesben marják egymást, vagy legjobb esetben unatkoznak. Mennyi energia, hány nagyszerű, sőt zseniális élet ment tönkre a lefelé menekülés hazugságában. El merem mondani, hogy nincs szörnyűbb pusztulás, mint a bonyolult útja az egyszerű felé, a bonyolult sors kísérlete, hogy egyszerűbbé váljon.

– Azért maga különb ezeknél.

– Látja, ez kedves volt magától, de énszerintem még pitibb vagyok, mint ők, mert nyitott szemmel mentem bele az ügybe, igaz, amilyen gyöngék voltak már azok a szemek nyitva is, csukva is. Mindegy, elég legyen annyi, hogy aznap éjszaka ottmaradtam, és együtt aludtam Jutkával. Nem mondhatok egy rossz szót sem róla, reggel nem kezdett hisztériázni, csak megkérdezte: mi lesz ezután: eltűnök-e a tengerben, ha pedig folytatjuk, hogy akarom? Még ezt az utolsó sanszot is megkaptam, ha le akarok lépni, leléphetek. Őszintén szólva a közös éjszaka nem csinált nagy kedvet Jutkához. Melle annyira lapos volt, hogy amikor érte nyúltam, először azt hittem, rossz helyen keresem, a lába folyton fázott, mintha a vér nem keringne a testében. Ezt még az sem tudta elfelejtetni, hogy az alakja különben arányos volt, és a feje pedig kimondottan szép. Szívem szerint „elmerültem volna a tengerben”, mégis azt feleltem neki, hogy szeretném, ha találkoznánk, ezt a viszonyt is jobbnak éreztem régi szerelmeim felmelegítésénél. Azontúl minden este ott ült a zongora mellett, kivárta a zárórát, és vagy én kísértem haza, vagy ő jött el hozzám. Sokat beszélgettünk, ha nem is szerettem jobban, de mintha közelebb kerültünk volna egymáshoz, sok dolgot találtam benne, ami szánalomra indított. Először is a fogai. Jutka 1944-ben született – kapcsolatunk idején töltötte be a tizenkilencedik évét –, anyja a legnehezebb háborús időben volt várandós vele, mikor alig lehetett hozzájutni élelmiszerhez, az anya nélkülözései leginkább Jutka fogain látszottak, már ilyen fiatalon elszíneződtek és romlottak, járt orvoshoz, de ez sem tudott segíteni. Rajta kívül is ismertem már néhány 1944-ben született lányt, érdekes: szinte valamennyinek rosszak voltak a fogai. A másik, amit soha nem tudtam részvét nélkül hallgatni: Jutka 1956 októberi élményei. Váradi…

– Ki ez a Váradi? A Zoltán?

– Nem, Jutka apja. Ha megkérem, elfelejti ezt a nevet?

– Már nem is emlékszem rá.

– Én még használom majd, mert nem akarom mindig körülírni. Szóval Váradi és felesége a közé a néhány ember közé tartozott Pestlőrincen, akit 1956 októberében csakugyan haza akartak vágni. Ha jól értettem Jutka szavait, apja 1953 előtt a rendőrségnél dolgozott, és csinált olyan dolgot is, amit még a felettesei sem követeltek tőle, állítólag pofozkodott, elvitetett, ingyen dolgoztatott magának. Ismerem a külvárosokat, itt az emberek közelebb élnek egymáshoz, mint a körúti házakban, esténként sokat beszélgetnek az életükről, talán ezért felejtenek nehezen, és akiknek jó a memóriájuk, azok nem szoktak megbocsátani. 1953 után Váradit leszerelték a rendőrségtől, és visszament dolgozni a Traktorgyárba, hogy többé nem kellett félni tőle, szinte minden héten berepült egy tégla a ház utcára nyíló ablakán, nem állhatott meg úgy egy kocsmában vagy üzletben, hogy valaki fel ne borítsa a poharát, vagy rá ne taposson a lábára. 1956 októberében Váradi már az első puskalövésre eljött hazulról a feleségével és Jutkával – Dani eltűnt még a tüntetés délutánján –, átmentek Kőbányára, és a sörgyári pincében rejtette el őket egy ismerős éjjeliőr. Jutka ekkor tizenkét éves volt, egyik percről a másikra egy kényelmes családi házból sötét és nedves pincébe került, most hallotta először, hogy kaparásznak a patkányok körmei a kövön, világosságot csak akkor látott, mikor az öreg éjjeliőr ennivalót adott be nekik, ilyenkor viszont puskák és géppisztolyok dörgése hallatszott be. Sohasem beszélt róla, és mindvégig nem vallotta be, de azokban a napokban szerintem Jutka az apjában is csalódott. Már a bujkálásnak ez a végletes módja sem állt arányban a valóságos veszéllyel, egy pincében kuporgó borostás férfit pedig különben is nehéz hősnek látni, akármennyi jót is gondoltunk róla azelőtt. Ezt a másfél hetet Jutka sohasem heverte ki többé, innen eredtek rossz álmai, félelmei és gyűlöletei.

– És Danival mi történt?

A férfi nevetett.

– Én is rögtön ezt kérdeztem Jutkától. A kölyök akkor még csak tizenegy éves volt, de becsavarogta az egész várost, már november ötödikén jött haza egy tankkal.

– Maga találkozott vele?

– Igen, majd később elmondom, hogy. Már napok óta jártam Jutkával, mikor egyik este bejelentette nekem, hogy szülei végképp hamarosan hazatérnek, a téeszcsé végre vizsgázott agronómust kapott vezetőnek. Váradiék március végén jöttek meg, nem sokkal később üzentek Jutkával: szeretnék, ha április negyedikén náluk vacsoráznék. Addigra már megtudtam annyit a Váradi családról, hogy a legszívesebben elkerültem volna ezt a találkozást, de Jutka addig kért, míg végül is beleegyeztem. Elém jött a Nagyvárad térre, mintha az utat mutatná – szüleinek nem volt szabad megtudniok, hogy már jártam kint náluk, amellett valódi koromnál fiatalabbnak hazudott –, vett egy virágcsokrot a számomra, az anyjának kellett odaadnom. Remegett az idegességtől, a kapuban összevesztünk, mert valamire megjegyzést tettem, de ez a valódi otthonnak berendezett ház éppúgy fölkeltette bennem a biztonság és a nyugalom érzését, mint mikor először léptem be ide. Jutka szülei illettek ehhez a házhoz: Váradi valóságos óriás volt, kissé meg is kellett hajolnia, mikor felém nyújtotta hatalmas, puha tenyerét, arcára jóindulatú és félszeg mosoly ült ki – önkéntelenül védeni kezdtem magamban saját korábbi lesújtó véleményem ellen –, szeme sarkából gyakran a feleségére nézett, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy az asszony elégedett-e a viselkedésével. Váradiné olyan fiatalnak látszott, hogy először azt hittem, a nővére Jutkának, később kiderült: mindössze három évvel idősebb nálam, Jutka valószínűleg azért nem merte megmondani, hány éves vagyok, mert attól félt, lehetetlen helyzetbe hozza az anyját. Váradiné még a háború előtt mint szociáldemokrata ifjúmunkás ismerkedett meg a férjével – alig háromhónapos ismeretség után összeházasodtak. Később otthagyták a szocdemeket, és bekapcsolódtak az illegális mozgalomba, a férfi itt kapta a Váradi fedőnevet, azelőtt egy hosszú, sváb hangzású nevet viselt, csak a felszabadulás után magyarosította hivatalosan is, magának nem kell magyaráznom, hogy a rokonszenvem ettől milyen mértékben fokozódott iránta. Sorsuk 1945 után alig különbözött a többi kiemelt munkás sorsától, városból városba, az egyik szakmából a másikba helyezték őket. Egy évtized alatt több súlyos és valódi konfliktusba keveredtek bele, többet tudtak meg az emberekről, mint én egész életem során. Váradiné telt és sima arcán az évek nem hagytak nyomot, öltözködésében, szóhasználatában, hajviseletében alig néhány tempóval lemaradt Jutkától, de magatartásának nyugalma, fizikai ereje, szürke szemének tudatos pillantása felülemelte őt minden összehasonlításon. Váradi lesegítette a kabátomat, mosolyogtak, már a hallban likőrrel kínáltak meg, de viselkedésükből egyelőre nem derült ki, hogy ez rokonszenvet fejez ki, vagy pedig minden vendéget így fogadnak. A nagyszobát erősen befűtötték, hogy az ebédlőasztalra kitett porcelántányérokon és ezüst szovjet evőeszközökön vékony páraréteg csapódott le. Mikor beléptem, egy öreg férfi épp a kályhát tömte, Váradiné mosolyogva csak a szemével intett neki, az öreg megdörzsölte fekete kezeit, és zavartan elköszönt, nem is mutatkozott be; csak később tudtam meg, hogy ő volt az éjjeliőr, aki 1956 októberében bújtatta Váradiékat a sörgyári pincékben. Mióta nyugdíjazták, időnként eljárt a családhoz, és segít a háztartásban. Az asszony és Jutka kiment a konyhába vacsoráért, mi Váradival asztalhoz ültünk. Az asztal fölött egy új csillár égett, Váradi rám kacsintott, hogy nemcsak a csillárt hozták magukkal, hanem néhány demizson kisüsti pálinkát is. Kihúzta az egyikből a dugót, és töltött, olyan szag terjengett, mintha szedetlen szilvafák alatt járnánk, melyek tövében már rothadni kezd a túlérett, széttaposott gyümölcs, meglehetős tapasztalatom van az ivásban, de ez a pálinka már az első pohár után a fejembe szállt. Kezdtem kellemesen érezni magam a túlfűtött szobában, Váradi levétette velem a zakómat, hogy kényelmesebben üljek, mire Jutka visszajött a levesestállal, addigra én körülbelül már be is rúgtam. Váradiné egy külön tányéron csigatésztát hozott, letette az asztal közepére, és leült, mintha jelezni akarná, hogy a vacsora többi gondját Jutkára bízza. Nem akartam megadni magam a szilvapálinkának, próbáltam továbbra is pontosan tájékozódni. Megfigyeltem, hogy Jutka ma estére nem festette ki magát, szülei mellett még a szokottnál is sápadtabbnak és élettelenebbnek látszott, méltatlannak éreztem, hogy ebből az erős családból énrám pont ez az egyetlen gyönge, beteges ember jutott, részeg fejemben az forgott, mennyivel szívesebben venném el feleségül Váradinét. De nem volt erőm, hogy következetes maradjak megfigyeléseimben, tudtam: igyekeznem kellene minél előbb megszabadulni ebből a házból, ültem, ettem, és hagytam, hogy Váradi telitöltse a poharamat, lábaim hamarosan úgy elnehezedtek, hogy ha akartam, se tudtam volna megmozdulni.

– Hamarosan Jutka is kezdett tetszeni.

– Hamarosan Jutka is kezdett tetszeni. Úgy éreztem, a maga modern idegességével hasonlít rám, ugyanakkor erősebb is nálam, mert ezekhez az emberekhez, ehhez a házhoz tartozik, és szerettem volna én is örökre itt maradni. Egyszóval: „Lefelé menekülés – klasszikus változat.” A szüleivel beszélgettem, de úgy fogalmaztam, hogy Jutkának imponáljak, őrá figyeltem, és elszorult a szívem az örömtől, mikor láttam: a tányérja fölé hajolva büszkén mosolyog, egyre szebbnek találtam őt. Tudja, mi volna az a találmány, ami a legtöbbet segítene az embereken?

– A rák gyógyszere.

– Ez a sablon.

– Nem sablon, tegnap halt meg rákban a legjobb barátom. Vagy mondjuk: rák miatt.

A férfi felsóhajtott:

– Ne haragudjon, időnként megáll az agyam, és a „manír”-om beszél tovább helyettem. A rák csakugyan szörnyű, és már kétéves kisgyerekekről is hallottam, akik májrákban haltak meg, igen, a rák gyógyszere mindennél fontosabb volna, de az én elképzelt találmányom sem kis dolog. Egy tablettára gondolok, ha az ember bevenné: este is a reggeli tiszta eszét tudná használni. Nem azt képzelem, hogy felfrissülne, hanem le tudná küzdeni az érzelmesség orvtámadásait. Emberek millióit óvná meg elhamarkodott, reggelre megbánt döntésektől, és a szégyen is este születik, már úgy érzem, azok az ügyek, amelyek miatt az ember egy életen keresztül szégyelli magát.

– Persze, ez a csodaszer elvinné magával az örömök nagy részét is.

– Lehet, én mégis szeretném, ha feltalálnák. Ha azon az estén bevehettem volna egy „No-szentimentint” – így neveztem el magamban ezt a képzelt gyógyszert –, nem élveztem volna a saját hangomat, nem mentem volna bele olyan vitákba, ahol Váradiék sietve megváltoztatták a véleményüket, és igazat adtak nekem, és végül – marhaságok marhasága – nem maradtam volna ott aznap éjszakára. Annyi erőm azért maradt, hogy elmenjek a legközelebbi árokig, és áprilisban már igazán nem lett volna túl veszélyes árokban tölteni egy éjszakát. De én még azt is élveztem, hogy ágyaznak meg nekem a kisszobában, mintha máris a családhoz tartoznék. Elköszöntünk, és én lefeküdtem, a jobb kezemben egy almát szorongattam, elfelejtettem visszatenni az asztalra. Kavargott a gyomrom, a szilvapálinka íze feltört a torkomba, hogy ne legyek rosszul, ezt az almát nyomkodtam, nagy nehezen sikerült elaludnom. Éjszaka Jutka beszökött a szobába, ekkor már kijózanodtam annyira, hogy el akartam küldeni, de ő hozzám bújt a frissen felhúzott párnák között. Könyörgött: vegyem el feleségül, két éve, mióta elvesztette a szüzességét, mindig piszkosnak érzi magát, és nem bírja elviselni tovább így az életet. Gondolta volna maga, hogy egy lány, aki látszólag sohasem csinált problémát abból, hogy lefeküdjön valakivel, kifejezéseiben szántszándékkal lépte túl az úgynevezett nőiesség határát, közben folyton az elvesztett szüzességét siratta? Engem meglepett.

– Pedig előfordul, és nemcsak tizennyolc-húsz éves lányoknál. Ismertem például egy jobb családot, ahol az asszony állítólag minden karácsonyra azzal ajándékozta meg a férjét, hogy az orvossal újból kifeszíttette a szűzhártyáját, és így szinte megismételték a nászéjszakájukat.

– Szörnyű. Ne haragudjon, ezt kár volt elmondania.

– Nem tehetek róla, hogy megtörtént.

– Ez igaz, és nekem aztán nincs miért érzékenykednem. Mindegy. Szóval ott feküdtem Jutka mellett, és azon tűnődtem, hogy voltaképpen el is vehetném őt feleségül, mi vesztenivalóm maradt? A rossz szemeim? Különben is – mint mondtam már – szívesen éltem volna ebben a házban. Jutka közben azt is felajánlotta, hogy nem kell rögtön elvennem, csak ígérjem meg: egy vagy két év múlva a feleségem lehet. Beleegyeztem, nem lehet leírni háláját. Hajnalfelé ment vissza a szobájába, végre egyedül maradtam, megettem az almát, egy ideig még szagoltam a párnát; emlékeztetett gyerekkorom párnáinak a szagára, aztán elaludtam, majdnem dél volt már, mire felébredtem.

– Undor az ébredésnél?

– Nem érte el a szokásosat. Lehet, hogy az undor egy idő után éppúgy kifárad, és elmúlik, mint a szeretet?

– Nem, ez sajnos nem igaz.

– Kár. Ezután rendszeresen kijártam hozzájuk, meg kell mondanom, hogy minden újabb találkozásunkkor egyre rosszabb véleményem lett a családról. Váradinéból kiütközött természetének eredendő erőszakossága, környezetében még a legapróbb dolgokban sem érvényesíthette senki sem az akaratát, ha az ellenkezett az övével. Fennhatóságát megpróbálta rám is kiterjeszteni, először persze csak olyan formában, hogy gondoskodik ingeim mosatásáról, de én már a kezdet kezdetén kitértem előle.

– Mi volt a szakmája?

– Papíron egy gyógynövénybegyűjtő vállalatnál dolgozott mint adminisztrátor, de még sohasem ismertem embert, aki annyi adatot tudott volna közeli és távoli ismerőseiről, mint Váradiné, igaz, hogy ritkán hozta elő őket. Engem csak egyetlenegyszer döbbentett meg, amikor megkérdezte, miért került bele egyik unokatestvérem még 1947-ben az emlékezetes tisztiiskolás összeesküvésbe.

– Persze, maga nem Váradiné kedvéért járt ki Pestlőrincre.

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Jutkát könnyebb volt elviselni. Nem tudom, hol látta, de a század eleji menyasszonyok modorát vette fel, órákig kellett ülnöm mellette, szorongatta a kezemet, és olyanokat mondott, hogy: „Hol a puszi?” Ilyenkor mindig meg kellett csókolnom. Nem áltattam magam azzal, hogy ki tudok menekülni ebből a házasságból, hosszú és unalmas életre készítettem fel magam. Úgy látszik azonban, hogy a Sorsnak van egy külön igazgatói kerete, mellyel megjutalmazza a teljes illúziótlanságot, mert amikor már végképp nem számítottam rá, még egyszer felkínált egy esélyt. Az eljegyzést eredetileg novemberre terveztük, de augusztus elején Jutka bejelentette nekem, hogy teherbe esett, semmiképpen sem akart beleegyezni a gyerek elhajtásába, így végül én engedtem, az eljegyzést előrehoztuk augusztus huszadikára. Az eljegyzési vacsorán találkoztam először a távolabbi rokonokkal és a Váradi család barátaival, tíz vagy tizenkét ember gyűlt össze – egy hely az asztal végén még szabadon is maradt –, azért csak ennyi, mert Váradiné az évek folyamán összeveszett a többiekkel. Danit, Jutka öccsét nem próbálták meg hazahozatni a katonaságtól, az eljegyzést bejelentő táviratot is úgy adták postára, hogy már csak az ünnep délutánján kaphassa meg az értesítést. A vendégek és a rokonok mind jól állottak anyagilag – ezt, másból nem, az ajándékaikból láthattam, melyeket egy külön asztalra tettek ki. Ezen az estén egy olyan réteg fogadott be a soraiba, mellyel eddig legföljebb olyan formában találkoztam, hogy keringőt, lassú foxot vagy más számot rendelt nálam az eszpresszóban. Valamennyien fontos és jól fizetett állásokat töltöttek be, de egyetlenegy sem akadt köztük, aki meg lett volna elégedve mostani helyzetével – kivéve Váradi apját, ő egy meglehetősen lemaradt téeszcsében dolgozott mint kovács, és egész este nem szólt egy szót sem, mert állandóan evett. Érdemeiket emlegették, kivörösödve döngették az asztalt, hogy párttagságuk régebbi keletű, mint Kádáré, keresztnéven emlegettek legalább fél tucat munkásmozgalmi mártírt, akik ha élnének, nem nyugodnának bele az ő mellőztetésükbe. Bibliai szépségű átkokat szórtak a fiatal vezetőkre, különösen az értelmiségi származásúakra, azt állítva, ezek csak érdekből csatlakoztak a párthoz, ha a proletárdiktatúrát támadás érné, éppúgy átállnának az ellenséghez, mint 1956 októberében. Később aztán, ahogy ittak, megbékültek, pohárköszöntőket mondtak az örömszülőkre, megcsókolták Jutkát, sokáig szorongatták az én kezemet is, biztosítottak, nem is tudom, milyen rendes családba kerülök be ezzel a házassággal. Régi indulókat és népdalokat énekeltek, éjfél után Váradiné megkért, hogy üljek le a zongora mellé, és játsszak nekik valamit – éppúgy, mint a presszóban, csak most nem kaptam „jattot”. Alig pötyögtettem le néhány számot, mikor meghallottam, hogy kinyílik az utcai ajtó. Háttal ültem, nem láttam, ki lépett be rajta, de azt pontosan megéreztem, hogy az egész ünneplő társaságnak elakad a lélegzete a megdöbbenéstől. Abbahagytam a játékot, és visszafordultam: a küszöbön egy magas, fekete hajú katona állt, nem lehetett több tizenkilenc évesnél, összetekerte a derékszíját, egy kisasztalra dobta, aztán mosolyogva kérdezte: hol a vőlegény?

– Ugye, Dani volt?

– Igen.

– Hogy tudott hazajönni?

– Azt mondta, megszökött, mert mindenképpen látni akarta azt az ürgét, aki Jutkát elveszi.

– Nekem úgy tetszik ez a fiú.

– Nekem is tetszett. Odajött, és kezet nyújtott: fogadjam őszinte részvétét, bár valószínű, hogy én is olyan átkozott csibész vagyok, aki apját-anyját agyonverné, hogy részt vehessen az árvák vacsoráján, különben messzire el kellett volna kerülnöm az ő házukat – mégis Jutkánál különbet érdemeltem volna. Hogy lássam jóindulatát, figyelmeztet, tartsam kezeimet a zsebemben, mert itt csupa rokon és jó barát van, ő nem vállalja a felelősséget, ha eltűnik valamilyen értéktárgyam. Majd leült az asztal végén szabadon maradt székre, és maga elé húzta a sült hússal megrakott tálat.

– Mit szólt ehhez Váradiné?

– Elsápadt, intett Váradinak, a férfi meg akarta fogni Dani gallérját, de a fiú úgy nézett rá, hogy a levegőben megállt a keze, és csak annyit kérdezett: hogy meri rágalmazni a családot? Dani megtörölte a száját, ő nem rágalmaz, ha rágalmazni akarna, azt mondaná, hogy csupa tisztességes ember ül itt az asztal körül, és ez a ház becsületes munkából épült, nem darabonként lopták össze azoktól az állami vállalatoktól, ahol a rokonok és barátok dolgoznak. Csak úgy ültőhelyéből mutogatta, mi honnan származik: a fürdőkádat, bár tiszta új volt, bekenték sárral, és leszerelték az egyik lábát, hogy Váradiék mint selejtest fillérekért megvehessék, a szekrények a magyar ipar összmunkájának csúcstermékei, mert a hozzávalót legalább kilenc vállalattól lopták össze, a két szekrény között a televíziós készülék pedig csak optikai csalódás lehet, mert az valójában egy téeszcsé kultúrtermében áll, és most is öreg parasztok nézik rajta a Cicavíziót. Erre Váradi tombolni kezdett; egy szökött katonát nem tűr meg a házában, Dani vállat vont: ő magától nem megy el, de ha apjának útban van, vitesse el a készültséggel, és képzelje, Váradi valóban felhívta a katonai parancsnokságot. Dani, mintha csak ezt akarta volna elérni, elégedetten mosolygott, felkelt, és újból odajött hozzám, megtudta, hogy zenész vagyok, kért, játsszak neki valamilyen tvisztet. Körülnéztem, senki sem szólt egy szót sem, de tudtam, ha Dani kérésére akár egyetlen billentyűt is leütök, nincs többé maradásom ebben a házban. Milyen ritka szerencse, hogy akkor éppen tiszta volt a fejem, ki tudtam élvezni ezt a pillanatot, mint egy futballrangadón a csatár, aki már kicselezte az elébe vetődő kapust, szemközt áll az üres kapuval, de mielőtt valamelyik sarokba helyezné a labdát, még vár egy kicsit, mert érezni akarja egy kicsit a tribünökről feléje áradó izgalmat. Én is vártam, amíg lehetett, csak aztán kérdeztem meg Danit, ismeri-e az „Ámentviszt”-et, Dani elvigyorodott, nem ismeri, de okvetlen játsszam el, mert nagyon jól illik mindkettőnk helyzetére. Jutka felugrott, és sikoltozni kezdett, nem engedi, hogy Dani engem tönkretegyen, elhúztam a számat: mi tönkretennivaló maradt még rajtam, erre neki akart esni Daninak, de a fiú félkézzel lefogta mind a két karját. A botránynak az vetett véget, illetve az fokozta, hogy beállított három karszalagos katona, a készültség. Igazoltatták Danit, magának nem kell külön mondanom, hogy szabadságoslevele a legszabályszerűbben rendben volt, a készültség parancsnoka távozóban szemrehányást tett Váradinak, amiért feleslegesen kihívatta őket. Dani zsebéből egy harmonika módra összehajtogatott fényképsorozatot vett ki – szülei és nővére képét őrizte rajta –, a szoba közepére vágta, és kijelentette, hogy egy pillanatig sem marad tovább ebben a házban, úgy hallotta, hogy az állatkerti sakálketrecben megüresedett egy hely, inkább ezek között a nyílt, derék állatok között tölti el az éjszakát, bár az is lehet, hogy szüleit gyászolva berúg, majd felém fordult: nincs-e kedvem vele tartani, reggel kapta meg kéthavi zsoldját, tekintsem magam az ő vendégének. Elhárítottam: Jutkával kell maradnom, mikor Dani ebbe nem akart beletörődni, elmagyaráztam, hogy nem hagyhatom el, mert gyereket vár tőlem. Jólesett, hogy legalább ezzel sikerült megdöbbentenem a vendégeket. Danira nem hatott ez a bejelentés, megvetően végigmérte a szüleit: igazán több fantáziát tételezett fel róluk, mint hogy Jutka harmadik vőlegényét is ugyanazzal a trükkel akarják megfogni. Jutkára már igazán ráférne a férjhez menés, egy nagyképű ürgét hagyna is a vesztébe rohanni, de engem nem enged, ha akarom, elvisz a két elődömhöz, akiket éppígy avattak vőlegényekké. Ha szerettem volna Jutkát, nem törődtem volna az egésszel, de mivel amúgy is szerettem volna kilépni az üzletből, felvettem a felháborodott arcomat, és szó nélkül otthagytam őket. Másnap Váradiné bement a munkahelyemre, és feljelentett.

– Azért, mert nem vette el a lányát?

– Nem, tudta, ezzel csak kinevettetné magát, hanem mert bent az eszpresszóban „jatt”-ot fogadok el a vendégektől. A személyzetisünk egy vadember, elküldte Váradinét az anyjába. Azóta nem is hallottam róluk, néha Dani ír egy-egy lapot, de ő sem sokat tud a családjáról.

– Azt hiszem, maga a világ legszerencsétlenebb embere – mondta Anna.

Ebben a pillanatban a kis támaszon megszólalt a rádió, melyet Léber Anna elfelejtett kikapcsolni, a bemondónő üdvözölte a hallgatókat, aztán zene következett.

– Bejött valaki magához?

– Nem, csak a rádió.

– Már hat óra van? Nemsokára készülődhetek.

– Aztán mi történt magával?

– Vettem egy csomó útépítési szakkönyvet, azokat olvasgattam, még a zongorámon is ott tartottam egyet, persze eldugtam a kották közé.

– Újra mérnök akart lenni?

– Nem, nem akartam, csak úgy olvastam ezeket a könyveket, mint gimnazista koromban. Hogy hozhattam volna be a tízéves kiesést?

A férfi csak sokára folytatta:

– És ha azt mondanám, hogy mégis mérnök akartam lenni, elhinné?

– El.

– Tanultam, mint egy állat, lemondtam a haknikat, még a Béka babába sem jártam el többé, helyette visszaszoktam az építészpincébe. Megpróbáltam összebarátkozni régi egyetemista évfolyamtársaimmal, meghívattam magam hozzájuk, parfümöt vittem a feleségüknek, szivacsmacskát a gyerekeiknek, végül egyikük elintézte, hogy ősztől lemehetek Miskolcra mérnökgyakornoknak havi 1300 forint fizetéssel, mintha akkor végeztem volna el az egyetemet, de nem bántam, lementem volna figuránsnak is. Összegyűjtöttem egy kis pénzt, augusztus elején már úgy volt, hogy otthagyom az eszpresszót, mikor végképp kikészült a szemem. Azt már elmeséltem magának, hogy kerestem a levegőben a billentyűket, és azt is, hogy ma reggel operálnak.

– És az operáció után mihez akar kezdeni?

– Ha sikerül, tavasszal lemegyek Miskolcra, ha nem sikerül, akkor még nem tudom, mi lesz.

– És mik az esélyek?

– Rosszak. Állítólag az ilyen szaruhártya-átültetésekből minden ötödik szokott sikerülni.

– Miért ne lehetne maga épp az ötödik?

– Lehetek. Az a szerencse, hogy hamar kiderül, mert ha nem sikerül az operáció, a szem vérezni kezd.

– Szeretném megkérni magát valamire, ígérje meg látatlanban, hogy megteszi.

– Magának ne? Akinek volt türelme egy egész éjszaka hallgatni engem?

– Ígérje meg, hogy operáció után felhív.

– Akkor, ha sikerül.

– Akkor is, ha nem sikerül. Hátha segíthetek valamit.

– Magának ez jó lesz?

– Igen.

A férfi elgondolkodott:

– Rendben van. Operáció után mindenképpen felhívom.

– Nem hív fel. Van olyan eskü, amiben komolyan hisz?

– Van.

– Esküdjön meg rá.

– Esküszöm arra, hogy a világon mindentől herótom van. Ezt elfogadja komoly eskünek?

Anna nevetett:

– El. A számom benne van a telefonkönyvben. Léber Annának hívnak. Nem felejti el?

– Nem, Léber Anna.

– Azért kérjen meg valakit, hogy írja fel.

– Meg fogok kérni valakit.

– Akármikor hívhat, most úgysem megyek el hazulról. Maga nem akarja megmondani a nevét?

– A régit vagy a mostanit?

– A mostanit.

– Tarczal Gábor. A zongoránál: Tarczal Gábor. Már járnak előttem itt a folyosón, nemsokára abba kell hagynunk a beszélgetést. Sok marhaságot összehordtam itt ma éjszaka, de egy dologért érdemes volt. Már tudtam régebben is, de most újból rájöttem: a jó emlékeimért, amiket örömből, természetesen, önzésből csináltam, azokért nem kellett volna megfizetnem, mindig az került nekem sokba, ha becsületes vagy önzetlen próbáltam lenni. Szerencsére ritkán sikerült. De hagyjuk ezt is. Szeretnék magának búcsúzóul valami szépet mondani.

– Nem fontos.

– De én szeretném, csak az a baj, hogy ami szép mondat eszembe jut, azt mind más nők írták nekem, és azért ez mégsem illik.

– Mondja el a legszebbet.

– Melyik legyen az?! Tud egy kicsit latinul?

– Nem jártam gimnáziumba.

– Akkor majd le is fordítom. Szóval azt írták nekem egyszer: „Amo te nunc et semper, prope et procul, usque dum vivam et ultra.” Magyarul: „Szeretlek téged most és mindörökre, közelből és távolról, amíg csak élek és azon túl is.” Szép?

– Szép. Ki írta?

– Eredetileg? Nem tudom. Az a lány is meghalt már, aki küldte nekem.

Anna dobogást hallott a vonal túlsó oldaláról, mintha valaki egy asztalt ütögetne.

– Mi az?

– A portás jön, már itt kovácsol valamit a folyosón. Abba kell hagynunk.

– Igen. Viszontlátásra.

– Viszontlátásra. Akkor majd a műtét után felhívom.

A férfi összeborzongott:

– Olyan hideg van.

Egy kattanás jelezte, hogy a kagylót visszatette a helyére, Anna még sokáig ott maradt a telefonasztal mellett. Kiment a konyhába, kávét főzött, mint sok más megviselt idegzetű ember, ha nagyon fáradt volt, ő is csak akkor tudott elaludni, ha feketét ivott. Meggyújtotta az előre berakott kályhát, mikor a tűz pattogni kezdett, megágyazott, és lefeküdt. Kinyújtózó lábai fájtak, próbálta kiszámolni, hány órát töltött ébren egyfolytában, de a kávétól agya lassan zsongani kezdett, és már nem tudta, melyik reggel indult el hazulról a szövetkezet égetőkemencéje mellé, hat vagy hét nappal ezelőtt. Már félig aludt, mikor még egyszer fölkelt, és közelebb húzta a díványhoz a telefonasztalt.

Álmában a raktárnak használt régi színházépület előtt járt, de most a főbejárat nyitva állt, és a zenekar lendületes játéka kihallatszott az utcára. Anna belépett az előcsarnokba, a ruhatárnál levette a kabátját, maga is csodálkozott, hogy alatta egy fekete, kivágott ruhát visel.

A telefon csöngésére ébredt, felemelte a kagylót és beleszólt, de a túloldalról senki sem válaszolt, Anna úgy gondolta, hogy az ikerkészülék vonala tévedt át. Az órára nézett: fél három múlt, odakint már sötétedett, Anna fekve maradt, de nem aludt el újból. A rádió Corelli-hangversenyt közvetített, végighallgatta, később felkelt, és kint a konyhában rántottát sütött magának. Az ablakon túl esett a hó, azt nézte, amíg le nem ereszkedett a köd, amely eltakarta a szemközti lámpa fényét is.

A férfira gondolt, mostanra már valószínűleg túlesett az operáción, Anna szerette volna felhívni a kórházat, hogy megtudja, sikerült-e, de aztán lemondott, hátha a férfi pont ezalatt keresné, csak a telefonkönyvet nézegette, melyik szemklinikán lehet. Hat óra után csöngettek az előszobaajtón, a csöngetés többször megismétlődött, de Anna nem nyitott ajtót, nem jöhetett senki, akivel szeretett volna találkozni, úgy gondolta: az SZTK-ellenőr keresi.

Hogy ne figyelje folyton az órát, olvasni akart, sokáig válogatott a polcon, végül is két könyvet vitt magával: Osvát Ernő aforizmáit és egy szerb meséskönyvet, mely szinte egyetlenként maradt meg gyerekkori holmijai közül. Az aforizmákból csak a kedvenceit olvasta el, inkább a meséket nézegette, a „Králjevics Márkó” és a „Koszovói lányka” máskor mindig megvigasztalta, most ezek sem kötötték le a figyelmét, sőt határozottan unta őket. Úgy látszik – gondolta –, az ember előbb-utóbb a legtitkosabb tartalékait is feléli.

Fél nyolckor már nem bírta ki tovább fekve, felvette magára a pongyoláját, és sétálni kezdett a szobában, nyolckor mégis visszafeküdt, kilenc órakor pedig egymás után felhívta az összes budapesti szemklinikát. Tarczal Gábor nevű betegről egyik helyen sem tudtak – és udvarias hangjukon érződött, hogy nem akarják letagadni. Anna kérésére mindegyik megnézte a naplót, és a leghatározottabban azt állították, hogy ma, vagyis karácsony első napján nem került sor náluk operációra, és szinte kizártnak tartották, hogy az Anna által leírt műtétre egy általános kórház szemosztálya vállalkozna. Anna ezt nem értette, de nem akart tűnődni rajta.

Elképzelte, hogy a férfi nem hívja fel többé, nem találkoznak, és neki tovább kell élnie majd megunt, magányos életét, most már egyetlen barátja: Marusa nélkül is, nem tudott sírni, csak szapora, híg izzadtság borította el a testét, és szíve kezdett el szabálytalanul verni. Levegőt is nehezen kapott, feltámasztotta a hátát egy párnával, mint már számtalanszor, most is eszébe jutott egy öreg ideggyógyász mondása: „Minden halál valójában fulladás.” Ez a mondás volt az egyetlen ok, amiért Léber Anna félt a haláltól, ezért szabadította ki most a testét minden ruhából, még átizzadt hálóingéből is, és ezért keresett valamilyen emléket, mely el tudná terelni a gondolatait.

Megbánta, hogy éjszaka annyit beszélt az emlékeiről a férfinak, most valamennyit üresnek és kiéltnek találta, mikor Marusa jutott az eszébe. Behunyta a szemét, és látta maga előtt a festő komor, bajuszos arcát – úgy tűnt, mintha ő is csukva tartotta volna a szemeit –, és lassan beszélt ehhez az elképzelt archoz. A felszabadulás utáni évekre emlékeztette a halottat, a könnyű elalvások és tiszta ébredések időszakára, azt kérdezte tőle, vajon éppoly szükségszerűen múltak-e el ezek az idők, mint a fiatalság, vagy az erők véletlen játékaként alakulhatott-e volna másképp is? A bajuszos arc nem válaszolt, Anna lassan mégis megnyugodott, szíve egyenletesebben kezdett dobogni, elálmosodott, mikor váratlanul megszólalt a telefon, sietve kapta fel a kagylót.

– Halló.

– Halló.

A férfi hangja úgy remegett, és olyan távolinak tűnt, hogy Anna alig ismerte fel.

– Nem hívtam volna fel, ha nem ígérem meg.

– Miért? Hogy sikerült?

– Sehogy. Bevérzett a szemem, tettek rá tampont, de ez már nem számít. Látja, én mégsem lettem ötödik.

– És nem lehet megismételni az operációt?

– Éppúgy, mint a naplementét.

– De hát ez nem biztos. Beszéljek az orvosokkal?

– Nem kell.

– Akkor bemegyek magához a kórházba.

– Ne jöjjön.

– Melyik kórházban van?

– Nem mindegy?

– Telefonáltam mindenhová, és sehol sem tudtak magáról.

– Végigtelefonálta a kórházakat? – A férfi hangja elismerően csengett: – Maga megérdemli, hogy megtudja az igazságot. Nem operáltak meg ma reggel, nálunk, ha jól tudom, nem is végeznek szaruhártya-átültetést. Van egy barátom, fiatal költő, mikor három évvel ezelőtt tönkrement a szeme, kivitték Svájcba, és ott műtötték meg.

– De kórházban van?

– Nem, most egy szobrászműteremben vagyok, a Várhegy alatt.

– És nem is megy be a kórházba?

– Nem.

Anna megdöbbenve kérdezte:

– Akkor minek mondta el nekem ezt a hosszú mesét?

– Nincs lakásom, a szobrász megengedte, hogy a műtermében töltsem el az ünnepeket, tüzelőt persze nem hagyott. Éjszaka nagyon fáztam, fölkeltem, és tornásztam, de nem tudtam átmelegedni, a reggel még olyan messze volt, akkor jutott eszembe a telefon, hátha így jobban múlik az idő.

– És az a Jutka, akit keresett, az sem létezik?

– Az sem, kereshettem volna Zsuzsát, Katit vagy Marit is.

– De a szeme sem fáj?!

– Az sajnos tényleg rossz, csak én sohasem fogom rászánni magam, hogy elmenjek vele orvoshoz.

– De hát egyáltalán kicsoda maga? Azt hiszem, jogom van megtudni.

– Jog? Miért volna joga? Legföljebb arról lehet szó, hogy van-e kedve beszélgetni. Kezdjük előbb a negatívumokkal: nem hívnak Tarczal Gábornak, bár ezt a nevet nem véletlenül mondtam, hanem azért, mert nekem nagyon tetszik, nem vagyok útmérnök, sem bárzongorista.

– Akkor mi igaz az egészből?

– Sajnos a nőügyek.

– A filozófiáját honnan vette?

– Sok helyről. Kezdjük az elején? Ígérem, hogy most nem fog reggelig tartani.

– Rendben van.

– Harminchárom éves vagyok, egy kitűnő kollégám ebben a korban már meg is halt, fel is támadt, én pedig meg sem születtem. A valódi nevemet nem mondom meg, az túl sok volna a jóból, a gúnynevem Kócos, ez onnan ered, hogy évekig kopaszra vágattam le a hajamat. Apám nyugdíjas katonatiszt, valószínűleg ő volt a legnagyobb marha, akit valaha is láttam. Élete utolsó éveiben filozófiával foglalkozott, rájött, hogy ha van materializmus, azaz anyagelvűség, kell lenni paterializmusnak, azaz atyagelvűségnek is, ezt a filozófiai iskolát dolgozta ki, miközben egy nagy zsákból rongyokat válogatott szét színek szerint, mikor a végére ért, visszarakta az összes rongyot ugyanabba a zsákba, és kezdte elölről. Anyám – még az „atyagelvűség” előtti korszakban – cselédlány volt nála és a családjánál Debrecenben, körülbelül harminc évvel volt fiatalabb apámnál. Apám – ahogy a regényekben kifejezni szokás – megejtette őt, sorsuk annyiban különbözött a regényektől, hogy mikor én megszülettem, apám elvált az első feleségétől, és vállalva a szégyent az egész város előtt, a kicsapatást a hadseregből, elvette a cselédlányt. Ma már nem lehet tudni, mi késztette erre, valószínűleg nagyon unhatta a régi feleségét, de bár megelégedett volna annyival, hogy tartásdíjat fizet értem az anyámnak, mindannyian jobban jártunk volna. Képzelje el, mit szól egy parasztszármazású nő ahhoz, mikor harmincéves korában meggyőződik róla, hogy a férje impotenssé vált? Anyám buzgó katolikus volt, ebben a helyzetben sem gondolt más férfira, de azért a maga módján bosszút állt, kirakta apámat a cselédszobába, piszkos fehérneműben járatta, jó ruháit átszabatta rám. Apám csak egyetlen fegyvert tartott meg a kezében: a nyugdíját, amellyel ő rendelkezett, követeléseit mindig azzal támasztotta alá, hogy ha nem teljesítik, felajánlja a nyugdíját egy szeretetotthonnak, és bevonul oda lakni, így érte el többek között azt is, hogy még középiskolás koromban megoperálják bandzsa szememet, mert, mint mondotta, katonát akart nevelni belőlem. Nekem is egyetlen fegyverem maradt: érettségi után megszöktem hazulról. Marha fejjel akkor még azt hittem, hogy az érettségi: tárt kapu az életbe.

– Egyetemre nem járt?

– Dehogynem: két hétig, aztán bekerültem egy „Onán fiai” elnevezésű társaságba, ha társaságnak lehet mondani meglógott egyetemisták, selyemfiúk, telefonszínésznők, vásározó kereskedők, magyarrá lezüllött külföldi ösztöndíjasok, álműfordítók és műfordítónők rendszeres találkozását egy kocsmában. Ne felejtsük el, az Úr 1951-es évében járunk, a kocsmák helyét még nem foglalták el a büfék, mi is találtunk magunknak egy kitűnő hátsó helyiséget. Persze csak onániát folytattunk – legalábbis én a magam részéről –, mindenki keresett magának egy szerepet, melyet aztán évekig játszott. Szerepek: „Neki Van Hangja, Nagy Operaénekes Lehetne, Ha Akarná”,

„Zseniális Költő, Csak Nem Engedik Megjelenni, De Titokban Maga A Főszerkesztő Tömi Őt Pénzzel”

„Ő Tud Valamit, Csak nem Akar Beszélni Róla, De Majd…”

„Nem Érdekli A Hazája Sorsa, Ő Kozmoproletár.”

Persze a hátsó helyiségben akadtak egyszerű őrültek is, például egy férfi mindig azt mormogta maga elé: „Tavaszi-nyári napsütés, tavaszi-nyári napsütés.” A társaság tiszteletben tartotta ezeket a szerepeket, és megkövetelte, hogy mindenki alakítsa ki a magáét. Én – tizenkilenc éves debreceni surmó – sokáig nem tudtam kitalálni semmit, próbáltam megjátszani „A Csavargót”, de ezzel csak kiröhögtek. Sorra elemeztem a többiek szerepeit, rájöttem, hogy egy vonás kevés, mindegyik szerep egy belső ellentétpáron nyugszik, két helyzet vagy két tulajdonság dialektikáján. Így született meg az én szerepem, fiatalkorom büszkesége: „A Csavargó, Aki Jegyzetel.” Maga biztosan hallott már róla, hogy kezdő színészek azért okoznak sok gondot a rendezőknek, mert nem tudnak mit csinálni a kezükkel, ezért adnak a kezükbe retikült, fagylaltot, bármit, csak ne maradjon üresen. Én magam is ebben a hibában szenvedtem, a legszívesebben lenyeltem volna a kezeimet, képzelje el, milyen jól jött nekem az a szivárványszínű blokk és ceruza, amivel az ötlet megszületésének másnapján beállítottam a hátsó helyiségbe. Nem akarok dicsekedni, de rendkívüli feltűnést keltettem, mikor elkezdtem jegyzetelni – azt mondtam, még nem tudom, mihez használom fel, lehet, hogy egy társadalomkritikai művet írok, de lehet, hogy beledobom az egészet a Dunába –, tolongtak körülöttem, mindenki azt szerette volna, ha az ő szavait írom fel. Azt kérdezte az előbb: honnan vettem a filozófiámat? Innen származik minden, ebből a szivárványszínű blokkból: a filozófiám, az ötleteim, eredendően nincs sem humorom, sem saját stílusom, ha mint egy hagymáról, leszednék rólam azokat a rétegeket, melyeket mástól láttam vagy hallottam, úgy vettem magamra, a hagyma közepén nem maradna más, mint a meztelen kétségbeesésem. És ami a legszomorúbb: még ezt a hagyma-dolgot sem én találtam ki. Egyébként felhívom a figyelmét, hogy bármikor leteheti a kagylót, én most nem fogom tartani a vonalat.

– Nagyon kedves magától.

– Én lettem a hátsó helyiség kedvence, megszűntek a vacsoragondjaim, mindig akadt valaki, aki elhívott magával, hogy legalább arra az estére kisajátíthasson magának, egyik kezemmel a villát fogtam, a másikkal jegyzeteltem. A megtalált szerep ívei alatt kezdett rendbe jönni az életem, hosszú évek után először értem el azt a súlyt, melyet az utcai mérlegek táblái a hozzám hasonló magasságú urak számára előírnak, mikor váratlanul balszerencse ért: 1951 augusztusának végén megkaptam katonai behívómat, mint sorköteles egynapi hideg élelemmel jelentkezni tartozom ebben és ebben a laktanyában.

– És ez igaz? – kérdezte Léber Anna.

– Magának is, nekem is sokkal egyszerűbb, ha elhiszi. Mikor leszereltem, első utam a régi kocsmába vezetett, melynek hátsó helyiségeiben az estéimet töltöttem. Alig egy év telt el azóta, hogy utoljára jártam itt, de még a környékét is alig ismertem meg. A kerítés megmaradt, de mögötte lebontották a kocsmaépületet, a telken magas halmokban álltak a téglák és a házból kiszedett deszkák. És eltűntek a régi alakok is, akik torz életüket és gondolataikat lediktálták nekem, újra kezdődtek a vacsoragondok. Elmentem dolgozni, szellemi munkára persze, ha lett volna ajánlóm, sem vettek volna fel, hiszen a helyőrségi kórházból kapott elbocsátó minősítésem beillett leszázalékolásnak is, arról nem beszélve, hogy Magyarországon harmincezer szabad lapátnyélre jut egy szabad íróasztal. Lapátoltam műszenet, azaz kormot a Műszéngyárban, Piatnik utódánál, a Magyar Állami Kártyagyárban megtanultam, mennyivel nehezebb sok kártya az egy kártyánál, betegeket gurítottam hordágyon, MÉH-telepen vasat raktam, és mi még? Nyáron kabinos voltam a Palatinuson, aztán három év múlva megtaláltam végleges szakmámat: felvettek férfi aktmodellnek a Képzőművészeti Főiskolára, és még ma is ott vagyok. Erre a három évre büszke lehetnék – a százhatvan-százhetven elhasznált hetijegyre, melyet szinte átvágott a hat egymás melletti lyukasztás, öt, tizenhárom vagy huszonegy órakor, aszerint, milyen műszakban dolgoztam, de sajnos, minden büszkeségemhez való jogomat eljátszottam azzal, hogy ez alatt a három év alatt is gyakran próbáltam menekülni. Ahelyett, hogy szombat és vasárnap esténként jól leittam volna magam, ahogy az egy rendes magyar munkáshoz illik, fehér inget vettem, nyakkendőt kötöttem, és középiskolás bálokra jártam. Az volt a mániám, hogy az addig megismert nőtípusokból egy sem segíthet rajtam.

– Miért?

– Mert én nem hagyom. Nagy megtiszteltetés az, ha az ember hajlandó valakitől segítséget elfogadni. Egy fiatal lányt akartam találni. Egyszer meg is szöktettem a szüleitől egy harmadik gimnazista lányt, hazavittem magammal, a szállásadónő persze rögtön kirúgott. Szerencsére nyár volt, a Népligetet akkor még nem szállták meg annyira az önkéntes rendőrök, mint most, hogy minden bokorra három jut belőlük, és nem ritkították meg úgy a bokrok ágait, hogy minden oldalról be lehessen látni, kint aludtunk a főben. Elég hideg volt, hajnalra meggémberedtünk, mikor megindult a trolibusz, felszálltunk, és ötször-hatszor végigutaztunk vele az Üllői úttól a Váci útig, hogy egy kicsit átmelegedjünk. Egy hétig bírtuk, utána ő visszament a szüleihez, én pedig a szállásadónőmhöz. De követtem el ennél nagyobb marhaságot is: megpróbáltam novellákat írni.

– Miért marhaság? Ha fele úgy tudna írni, mint hazudni, világhírű lenne.

– Köszönöm, de tizedrész annyira sem tudok.

– Félelem a fehér papírtól?

– Nem, ebben nem hiszek. Az üres lap nekem inkább erőt adott. Tudja, mi volt a baj? Tegyük fel, nagy nehezen sikerült kitalálnom egy hőst – legtöbbször úgy, hogy valamelyik ismerősömből letagadtam undorító tulajdonságainak kilenctized részét –, ezt a hőst aztán el kellett volna juttatnom valahonnan valahová, mondjuk, a reménytelenségtől az életig vagy a reménytelenségtől a halálig, de azt el kell dönteni, hová jut, az olvasó egy pillanatra sem gondolhat arra: ez az út nem törvényszerű. Csak az a baj, hogy én az élethez és a halálhoz vezető utat – bárkiről is legyen szó – egyenértékűnek tartom, és elképzelt hőseim éhen haltak, mint a szamár két egyforma távolságban elhelyezett egyforma szénakötege között.

– Mások hogy írnak?

– Nem tudom. Valószínűleg protezsálják a végső kimenetelt, a hős megkérdezése nélkül döntenek. Persze nem jöttem rá rögtön, hogy tehetségtelen vagyok – ez a tehetség egyik fajtája lett volna, előbb teleraktam egy szekrényt vázlatokkal és félig kész novellákkal. Az egész nem ér annyit, mint egy lap a szivárványszínű blokkomból, melyet persze szintén megpróbáltam felhasználni, de ami elmondva olyan érdekesnek tűnt, mikor én leírtam, már a toll hegyén elaludt. Aztán egy este befűtöttem az egésszel, és azóta vagyok választott hivatásomban: aktmodell. Nem tudom, meddig maradhatok, mert órákig kell egy pózban állnom, és az ízületeim lassan lemerevednek.

– És aztán mihez kezd?

– Elmegyek külföldre, hogy ne a Dohány utcában üssön el az ötös busz vagy a traktor egy vidéki italbolt előtt, haljak meg legalább egy nemzetközi autósztrádán, és az Interpol helikopterei szállítsanak el. Ez persze nem igaz, nem megyek sehová, és nem is halok meg. Ha meghalni tudnék, élni is tudnék.

– És ebbe a műterembe, ahol most van, ha ott van, hogy került?

– A szállásadónőm karácsony előtt férjhez ment, kellett neki a szoba.

– Nem fázik?

– De.

Anna csak sokára merte megkérdezni:

– Nem jönne el hozzám?

– Minek?

– Átmelegedne legalább, enne valamit.

– Nem, köszönöm, ebből elég volt. Maga nagyon rendes nő, de énrajtam nem segíthet egy meleg szobával. Kár, hogy elhívott magához. Nem maga az első, akivel így beszélgetek, a hatodik éjszakát telefonáltam át már, de mielőtt elkezdeném ütögetni a telefont, mindig megfogadom, ha elhív magához az illető, azonnal leteszem a kagylót. Ez sajnos magára is vonatkozik. Ne is próbáljon megkeresni, azt gondolhatja, hogy most sem a valódi adataimat mondtam, és nem egy műteremben vagyok.

– De hát az istenért, mit akar maga az élettől?

– Semmit, pontosabban egy angyalt. De angyal nincs, illetve egy korán révbe züllött barátom írta:

„Angyal ha van, csak tiszta quint lehet, A és E, mely megsemmisíti önmagát.” És most Isten magával.

A férfi letette a kagylót.

*

Nem lehet tudni, hogy Léber Anna ebben az órában halt-e meg, vagy valamivel később, a vodka vagy egy hirtelen feltörő indulathullám állította meg a szívét, és dobta karját egy végső görccsel a telefonkészülék felé. Valószínűleg ő maga sem érezte meg a halál pillanatát.

1964. január 24.