Sötét angyal

1956. november ötödikére virradó éjszaka R., a felkelők egyik végsőkig kitartó osztagának parancsnoka belátva, hogy a további ellenállás céltalan, és csak az erők pazarlását eredményezi, elbocsátotta a vezetése alatt álló osztag katonáit. R. utolsó eligazítását egy asztalosműhely pincehelyiségében tartotta, a parancsnok ide húzódott vissza a harcok szüneteiben, itt is aludt egy gyalupadon, melynek facsavarjaiba oldalt egy-egy deszkát fogott be, hogy le ne guruljon. Megparancsolta katonáinak, térjenek vissza otthonukba, és tartsák távol magukat minden fegyveres akciótól, mert egyikük lebukása is elegendő ahhoz, hogy a rendőrség az egész osztagot felgöngyölítse. Katonái engedelmeskedtek az utasításoknak, fegyvereiket gúlába rakták a pinceműhely sarkában, és ötperces időközökben követve egymást, egyenként mentek fel a lépcsőn. Fent tétova kézzel leverték ruhájukról a pincében rárakódott port, körülnéztek, fejük és válluk újból előregörnyedt régi, természetes helyzetébe, és elindultak hazafelé.

Sorrendben utolsónak az egység legfiatalabb tagja: az alig tizenhét éves Válent Csaba távozott. Géppisztolyát, melynek tusába még a harcok alatt nagy betűkkel belevéste, hogy: „Ott leszek a halotti torodon”, vajjal megkent újságpapírba burkolta, spárgával átkötözte, hogy megvédje a nedvesség és a rozsda ellen, majd a többi fegyver közé állította.

Tőle R. külön is elbúcsúzott, őt szerette legjobban katonái közül, minden akcióban kulcsfeladatot bízott rá, és nem bánta meg az elhatározását. Csaba a támadás és védelem legnehezebb pillanataiban sem keltett pánikot, a pihenés óráiban sem keveredett a mulatozók vagy fosztogatók közé, és most is látszott rajta, hogy a felkelés számára nem ért véget a felkelés vereségével. R. hangjában mély szánalommal figyelmeztette, hogy a fegyverek csak a harc idejére nagykorúsították, most vissza kell térnie a többi tizenhét éves közé: az iskolába és a szülői házba. Észre fogja venni, hogy a felkelés tizennégy napja évekkel tette érettebbé társainál, de ez nem könnyíti, hanem megnehezíti majd számára a felnőtté válás amúgy is súlyos küzdelmeit. Kérte: az elkövetkező vereségeket ne tekintse fontosnak, életének az legyen az egyetlen célja, hogy életben maradjon. Csaba bizalmatlanul nézett rá, meg volt győződve, hogy R. azért oszlatta fel az egységet, mert áruló lett.

Felment a lépcsőn; ahogy felért, futni kezdett, ötletszerűen fordult be a felbukkanó utcák sarkán. Csak amikor úgy érezte, hogy R. és volt társai már semmiképp sem követhetik nyomát, akkor indult el eredeti célja felé: egy zuglói lakótelep építkezésére, ahol még a harcok elején elrejtett egy pisztolyt egy félig kész konyhafalba épített szekrénybe. Útközben a kerítések vaslécein túl gyakran látott virágágyakba dobott fegyvereket, de meghajlott csövük, szétvert závárzatuk jelezte, hogy előzőleg használhatatlanná tették őket.

A házat könnyen felismerte, de annál nehezebben találta meg a keresett konyhát. Sokáig járkált fel s alá a padlózatlan, gödrös helyiségek közepére fektetett ingó deszkákon, végigkutatta az összes beépített szekrényt, de keze csak festékes munkaruhákat, üres, ragadós külsejű üvegeket és elkopott seprűket tapintott ki.

Csaba azt hitte, hogy az ajtó-ablak nélküli, a nedvességtől csöpögő szobákban nem találkozik senkivel, de a meghajló deszka nyögésére és a motozásra egymás után emelték fel a fejüket a sötét sarkokban meghúzódó emberek: a kórházakból megszökött őrültek, akik még mindig az intézet csíkos pizsamáját viselték, nyomorékok, a lakások eljövendő gazdái, akik féltek, hogy valaki megelőzi őket a beköltözéssel, magányos, hajléktalan férfiak és nők. Nem mozdultak a helyükön, de figyelemmel kísérték Csaba minden lépését az ingó deszkákon. A fiú tartott tőlük, lehajolt, és kikapart a sárból egy súlyos ácskapcsot. Újrakezdte a keresést, így akadt rá a pisztolyra végül egy összevissza dobált kupac alján – úgy látszik, valaki megtalálta a szekrényben, de sem otthagyni, sem elvinni nem merte.

Megfogta a pisztoly agyát, legyűrte a kísértést, hogy a halántékához szorítva próbálja ki – ez a kísértés a filmek öngyilkos hőseinek hatására gyakran elfogta –, felfelé fordítva elhúzta a ravaszt, de a pisztoly nem működött. Csaba a hold felé tartotta a csövét, és belenézett: a hüvelyvonóba beleszakadt egy üres töltényhüvely. Dróttal és kővel kipiszkálta, a mozgó alkatrészek szinte hangtalanul ugrottak előre, a fegyvere rendbe jött. Csaba átvágott a lakótelepet környező süppeteg homokon, ahol homokos szőrű, elvadult kutyák ugrottak neki a téglarakások mögül, csatlakozott a felkelők Bosnyák téri alakulatához.

Itt két napig harcolt. Egy öttagú osztagot bíztak rá azzal a feladattal, hogy az alakulat megmaradt tankjainak mozgását biztosítsa, melyek megpróbáltak támogatást nyújtani a többi, elszórtan még ellenálló felkelő csoportoknak. Bár Csabáék minden tőlük telhetőt megtettek: tűzzel zárták le a páncélosok mozgási irányát keresztező mellékutcákat, lehetőség szerint előttük is átvizsgálták a környéket, a néhány tank mégis órák alatt megsemmisült. Az utolsó tank egy, a Keleti pályaudvarhoz vezető utcában gyulladt ki egy lánggránáttól, személyzete már nem tudott megmenekülni, a géppuskakezelő a fegyver csövét utolsó üdvözletként az ég felé fordította, és egy hosszú sorozatot lőtt a magasba. Csaba egy sarokban állt hátrább, fölötte a házsarok élén becsapódó lövedékek szikráztak, tudta, hogy nem segíthet a lángoló tankon, mely kevéssel később valóban felrobbant, könnyek gyűltek a szemébe. Megszorította a pisztolyt, megfogadta, amíg él, nem teszi le többé a fegyvert. Hogy elpusztultak saját tankjaik, melyeket biztosítani kellett, Csabáék portyáztak a környéken, háztetőkről kézigránátot vágtak a „bölcső”-nek nevezett, felül nyitott harckocsikba, egy-egy vonuló menetoszlopot tűz alá fogtak, majd sietve elmenekültek.

A második nap a sötétség beálltával a Bosnyák téri felkelők többsége megszökött. Géppisztolyaikat, melyekből alig néhány napja mosták ki a rózsaszínű fegyverzsírt, átdobálták a kerítéseken, magukkal vitték viszont az egység összes járművét. Csaba és még néhány megmaradt fegyveres gyalog próbált eljutni a kőbányai Csajkovszkij-parkban elhelyezkedő osztaghoz.

Itt Csaba már az ellenállás teljes szétzüllését tapasztalta. Az egység szálláshelyén, a kultúrházzá átalakított volt Haggenmacher kastélyban alig néhány felkelő tartózkodott, a szobákban ugyanolyan emberek laktak, mint a zuglói félig kész telepen. Csabát is közöttük szállásolták el, a fiú érezte, hogy a felbukkanó zavaros sorsok, melyeket sehogy sem tudott megmagyarázni magának, az ő gondolatait is bizonytalanokká teszik, tenyerét a pisztoly agyán nyugtatta, és csak akkor ment be a kultúrházba, mikor aludni akart.

November nyolcadikán szovjet páncélosok vették körül a parkot, kétszer-háromszor megfordultak saját tengelyük körül, úgy ásták be magukat a puha földbe. Hajnalban a gyalogság is felzárkózott a tankok mögé, kiverték a felkelőket a kultúrházból, és visszaszorították a szomszédos sörgyári gombapincékbe. Látva, hogy a pincebejáratot nem tudják védeni, feszítővassal feltörték a pince szellőzőréseit borító lemezeket; mire az utolsó is kimászott a keskeny résen, a pincefolyosó már visszhangzott a géppisztolyok sorozataitól.

Társai vagy hazatértek, vagy elindultak a határ felé, Csaba újból magára maradt. Úgy gondolta: leghelyesebb, ha jelentkezik a felkelők egyik fellegvárában, a Guyon Richárd-laktanyában. Útközben gyakran kellett elosonnia kereszteződéseket és csomópontokat biztosító szovjet páncélosok mellett, néha csak nagy kerülővel tudott keresztülhatolni egy-egy ilyen záróvonalon. Fellélegzett, mikor meglátta a Guyon Richárd-laktanyát.

A laktanya sorompója fel volt húzva, de a kapunál nem állt senki sem a poszton. Csaba tétovázva belépett a kapun. Először az ügyelet szobájába nyitott be, itt sem látott embereket, az asztalon valaki egy felbontott húskonzervet hagyott, még nem evett belőle, olyan gyorsan menekült, hogy a bicskáját is benne felejtette a húsban. Csaba tovább ment a murvával felszórt, kétoldalt alacsony láncokkal lezárt úgynevezett „miniszteri úton”; a laktanya közepén az alakulótéren sem talált senkit. A tér egyik szélén egy nagy tócsát telidobáltak köpenyekkel, hogy könnyebb legyen átkelni rajta, a köpenyeken csizmanyomok és autókerekek recéi feketélltek, valamelyik autó itt megcsúszhatott, mert nekiment a kultúrpark kapujának. Csaba ide is benézett: csak a japán kugli golyója körözött a leütött bábuk fölött.

Az udvar végében lakóépületeken betört üvegek és nyitva felejtett ajtók ásítoztak. Csaba felmászott az őrtoronyba, és végignézte a fegyvereket: valaki felnyitotta mind a két géppuskának a tokfedelét, és vassal szétverte a zárukat. Csak egy golyószórót talált épségben, erről is hiányzott a dobtár, a torony falára támaszkodva kihajolt: a laktanya melletti élénk fűben ott hevert lent a dobtár. Csaba megértette, hogy a Guyon Richárd-laktanya mint ellenállási gócpont, megsemmisült, lassan, elgondolkozva visszasétált a miniszteri úton, hátát csapkodta a nyitott udvaron végigvágó szél.

Csaba most sem gondolt rá, hogy eldobja a kabátja mellébe rejtett pisztolyt. Megkísérelt átjutni valamelyik Duna-hídon Óbudára, úgy hallotta, hogy két-három mozgékony őrs ott még folytatja a harcot. A Műszaki Egyetem előtt azonban találkozott apjával: doktor Válent Gyula egyetemi adjunktussal. Október 23-a óta apja semmit sem tudott róla, most megragadta a karját, és haza akarta vinni. Csaba összehúzott szemmel figyelmeztette, hogy engedje el, mikor Válent doktor nem lazított a szorításán, pisztolyát apjára emelte, és rálőtt. Az adjunktus kicsavarta a kezéből a fegyvert, megpofozta, autóba kényszerítette, és hazavitte. Otthon anyja, nővére és öccse is nekiesett, mégiscsak hosszú tusakodás után tudták belökni az éléskamrába, a lakás egyetlen olyan helyiségébe, melynek ablakát vasrács zárta le. Kívülről ráfordították a kulcsot. Csaba verte az ajtót, de mivel odahúzták elé a konyhaszekrényt is, nem tudott kiszabadulni. Kezét elborították a vörös zúzódások, kifáradt, leült a hokkedlire, hogy erőt gyűjtsön, de ültő helyében elaludt.

Nem tudta, mennyi ideig aludt, arra rezzent fel, hogy odaát a konyhában félretolják az ajtó elől a szekrényt. Kisvártatva apja jelent meg a fényes ajtórésben, és áthívta őt a hallba.

Az asztal fölött most is a sokszínű máriaüveg-lapokból összerótt lámpa égett, éppúgy, mint régen, a családi vacsorák idején, mikor az apja az asztalfőn ülve történeteket mesélt – leginkább az 1944-es németországi út emlékeit. Doktor Válent Gyula ugyanis, mint a repülőgépgyár egyik vezető mérnöke, 1944-ben családjával együtt követte a nyugat felé visszavonuló német–magyar hadsereget, és csak 1947-ben tért vissza Magyarországra – beszélni szokott az ócska szovjet felderítőgépről; a „Mari néni”-ről, melynek megjelenése Tihany felett mindig közeli bombatámadást jelzett, vagy arról, hogy tisztított ki két mázsa úttestre szórt, homokkal összekeveredett sót, hogy készített Németországban krémest, eldobott almahéjból, zselatin segítségével.

Bár Válent doktor úgy tett, mintha semmi sem változott volna, Csaba tudta, hogy ezek a békés családi vacsorák sohasem térnek vissza többé. A történteket apja megbocsátaná ugyan, ha kezet csókol neki, de Csaba érezte, hogy ez semmit sem old meg; már sohasem látja apját annak a kivételesen erős és bátor embernek, mint régen. Eszébe jutott Válent doktor ijedt handabandázása az egyetem előtt, megértette, hogy apja az állását féltette. Úgy tűnt Csabának, hogy az apja szánalmasan hasonlít azokra a félszeg, jelentéktelen sorsokra, melyeket a fegyveres harcok során ismert meg, sőt, még azok nyíltsága, kétségbeesett bátorsága is hiányzik belőle.

Hirtelen nevetségesnek találta, hogy apja, aki a távvezérlés elméleti szakértője, egyetemi állása mellett otthon kirakatvilágító berendezéseket készít bérbe egy kisiparosnak, és ebbe a munkába belekényszeríti egész családját. Csaba testvéreivel és anyjával együtt minden szabad idejében üvegcsöveket tömött tele fűrészporral, vékony kábeleket húzott át parafadugókba fúrt lyukakon, csak azért, hogy a kamra polcai megteljenek ínyencségekkel. Válent doktor esténként egy rumos meggyel vagy bonbonnal a szájában szeretett elaludni.

Az asztalra egy tányérban babfőzeléket és oldalast készítettek ki, Csaba úgy gondolta, hogy az ő számára. Már napok óta alig evett, de most nem nyúlt az ételhez, érezte, ha megtenné, ki volna szolgáltatva apjának. Rákönyökölt az asztalra, tenyerével eltakarta a száját, és gyanakodva figyelt.

Doktor Válent Gyula a már őszülő, de még mindig sűrű haját leszorító hálóban, vastag háziköntösben, kezét hátul összekulcsolva, fel s alá sétált a konyhában, a lábbal hajtható, letakart csévélőgép körül. Arról a társadalmi rétegről beszélt a fiának, melyet baráti körben állhatatosan történelmi magyar középosztálynak nevezett, és amelybe önmagát is sorolta. Szája körül lenéző mosollyal említette meg, hogy a kommunisták még a létezését is letagadták, de attól még ez az osztály maradt a nemzet gerince: a paraszt- és tisztviselő családból származó értelmiségiek. Ők őrizték meg a gondolkodásnak, az ízlésnek, az emberek közti kapcsolatoknak nemzeti formáit, mindenekelőtt a Családot, melynek kereteit világszerte megbontotta a zsidó individualizmus és a nemzetközi proletariátus egyoldalú osztályharcos beállítottsága. Nem véletlenül került ki éppen a középosztály fiai közül a felkelés harcosainak túlnyomó része.

Válent doktor kijelentette, hogy ő is büszke a fiára, a felkelők célkitűzéseivel egyetért, csak a módszereiket nem helyesli. Csöndben, békés eszközökkel kellene kiszorítani a kommunistákat és a zsidókat a különféle vezető pozíciókból, kihasználva, hogy a szervezetek, munkahelyek többségén a magyarok vannak számbeli fölényben. Ez az őrségváltás éppen Csaba nemzedékének lesz a feladata.

Csaba inkább csak körvonalaiban fogta fel apja mondanivalóját, aljasnak és alattomosnak érezte, mert úgy találta, hogy a fegyveres harc elárulását tanácsolja. Gondolni sem akart arra, hogy élete visszatérjen a felkelés előtti keretekbe, napjai unalmas gimnáziumi órák és fűrészporral töltött üvegek között teljenek el. Öntudata mélyén érezte, hogy az a szabadság és az élmények halmozódása, melyet a fegyveres harcban való részvétel adott, talán örökre véget ért, de ezt nem akarta tudomásul venni. Eltolta maga elől az érintetlen tányért, önként visszament az éléskamrába, és behúzta maga után az ajtót.

Még alig világosodott, mikor a nagyanyja osont be hozzá, aki őt szerette legjobban unokái közül. Zsíros kenyeret és pálinkát hozott, erősítgette, hegy a szülők nem tudnak róla. Csaba mégsem fogadta el, sőt megmondta, hogy hazudik, mert egyedül nem tolhatta félre a nehéz konyhaszekrényt. Fogsága harmadik napján ájultan találták, teste égett a láztól.

Csaba csak december elején szedte össze magát annyira, hogy kimehessen a lakásból. A környékbeli fiúk tudták, hogy az utolsók között hagyta abba a fegyveres harcot, kimondatlanul is vezetőjüknek tekintették, de Csaba néhány napig nem vett részt a vállalkozásaikban. Fel akarta mérni, milyen változásokat hozott az az egy hónap, melyet ágyban kellett töltenie. Hátát az utcasarok élének támasztva nézte, hogy a többiek újságkötegeket égetnek el, vagy pártfunkcionáriusok, katonatisztek szabad ég alatt parkírozó autóit felrakják a gyalogjáróra, és kövekkel ékelik körül. A tájékozódás után hozzálátott, hogy ellenállási csoportot szervezzen, gimnazista társai közül csak a legmegbízhatóbbakat választotta ki, összesen hetet.

A csoport az egyik fiú barkácsolóműhelyében találkozott, egy földszintes házhoz toldott sufniban. Bár a helyiség különben elég tágas volt, mégiscsak nehezen fértek el benne, mert a fal melletti polcok és a rajtuk felhalmozott tárgyak elfoglalták a helyet. A polcokon transzformátorok, pergamenszárnyú repülőmodellek, autóról lelopott szélvédő ichor üvegek álltak, házilag bekötött Vaillant-évfolyamok és gyermekkori meséskönyvek között. Ha valaki meglökte a polcot, felülről egy kilógó szőrű bokszkesztyű esett le.

Első találkozásukkor esküt tettek. A pléhborítású, szögekkel átlyuggatott asztalt két nemzetiszínű zászlóval takarták le, jobb kezüket egyetlen szorításba fogták össze, az égő gyertya fölé tartották, és megesküdtek, hogy utolsó csepp vérükig harcolnak Magyarország felszabadításáért az oroszok és a kommunisták ellen. A szervezetből kilépni nem lehet, aki mégis megkísérli vagy áruló lesz, azt a csoport már most, megalakulásakor, előre halálra ítéli. A gyertya lángja égette a bőrüket, mégiscsak sokára engedték el egymás kezét.

Ezentúl minden este találkoztak. Otthon azt mondták, hogy zeneórára mennek, a polc egyik fachja megtelt hegedűkkel és gitárokkal. Az első foglalkozások azzal teltek el, hogy Csaba beszélt, nagyrészt azokat a történeteket mesélte el, melyeket még R.-től hallott. Példaképüknek a híres marnée-i német kölyök hadosztályt választották, mely tizennégy-tizenöt éves fiúkból állt, és a második világháborúban egyetlen rohammal száz kilométerre vetették vissza az angol–amerikai inváziós csapatokat. Ezeken a beszélgetéseken kívül sehol sem találkozhattak – természetesen a gimnáziumot kivéve, de Csaba azt is megtiltotta, hogy a folyosón vagy az udvaron kialakuló csoportosulásokba kettőnél több embere vegyüljön bele egyszerre; csak mikor megalakították az iskolai judó szakkört, engedte meg, hogy a foglalkozásokban mindannyian részt vegyenek.

Csaba érezte, hogy az ilyen szűkre zárt tevékenység nemcsak magát az egység létezését teszi értelmetlenné, hanem azzal a veszéllyel is fenyeget, hogy beosztottjai előbb-utóbb megunják a szervezkedést. Sokáig töprengett, hogy mi legyen az egység első nagyobb vállalkozása, végül is a röpcédula-készítést és -terjesztést választotta. Emlékezett volt parancsnoka, R. elbeszéléseiből a Nemzeti Ellenállási Mozgalom „Nem” céduláira, melyeket még 1956 előtt vasúti mozgópostások hoztak át a határon a szolgálati kocsik deszkái mögé bújtatva – ha egy postás lebukott, a felesége csak a ruháit kapta vissza a rendőrségtől. Mozik sötét páholyában adták tovább másoknak, akik vidéki pályaudvarok nyirkos vécéiben rejtették el négyfelé tépett képes újságok között, vagy bányák légaknáiban, gyárkémények kürtőiből repítették szét csomónként. Ugyancsak R. elbeszéléseiből jegyezte meg Csaba, hogy a röpcédulákat veszélyes dolog az egység valamelyik tagjának írógépén készíteni, mert a betűk legkisebb, jellemző kopottsága – mely gyakorlatilag mindig előfordul – elegendő lehet ahhoz, hogy nyomra vezessen. Írógépen különben sem lehet kellő számú röpcédulát előállítani, ha mód van rá, stencil-másológépet kell szerezni.

A harcok idején sok stencil-másológép került teljes felszereléssel magánemberek kezébe, akik a hatósági felhívásokra sem szolgáltatták vissza, szétszedték, és alkatrészeit darabonként hasznosították, eladták vagy beépítették. Csaba hosszú utánjárással felhajtott egy épségben maradt gépet, melyet egy tanácsi hivatalsegéd tartott elrejtve háza pincéjében. Az alkudozások során Csaba a gép árát lenyomta valódi értékének egynegyedére: kétezer forintra, de ebből a „tulajdonos” már nem volt hajlandó engedni.

A következő szerda estén tanácsot kért a többiektől, hogy szerezhetnének pénzt. A felmerülő ötletek – véradástól takarékpénztári fiókok kifosztásáig – olyan együgyűek voltak, hogy Csaba megbánta, amiért egyáltalán megemlítette a dolgot. Kezével eltakarta a száját, tenyere alatt ajka hangtalanul mozgott, éppen le akarta zárni a vitát, mikor az egyik fiú váratlanul olyan lehetőséget hozott fel, melyen Csaba először meglepődött, de ahogy utánagondolt, teljesen reálisnak érezte. Az úgynevezett Bartók galeri, mely vagy a mozi előtt vagy a Feneketlen-tónál tanyázott esténként, a felkelés leverése után megkaparintotta az egyik Vöröskereszt-elosztóhely raktári készletét, és teherautóra pakolva kivitték a hármashatár-hegyi Juliánusz-barlangba. Kilónként hozzák be a kakaóport és a kávét, valódi értékének feléért adják el a környéken, de még így is ezreseket szednek össze.

Csaba ismerte a Bartók galerit. Még 1956 elején a nővérével, Judittal együtt ment el a mozi előtt, és a galeri egyik tagja összetekert újsággal hátulról ráütött a lányra. Csaba próbálta megvédeni, mire ellene fordultak, behúzták a mellékutcába, egy építkezés állványai közé, és megverték. Két szemfogát, melyek erősen kifelé nőttek, kiütötték, de Csabát sokkal jobban megalázta, hogy lehúzták a nadrágját, egész alsótestét bekenték sárral, és leköpködték.

Vigyázott, hogy bosszúvágya ne befolyásolja a helyzet megítélésében. Az egység néhány tagjával kiment a mozi elé, megállt a szemközti borkimérés előtt, és figyelte a galerit. Minden este újból megjelent figyelőhelyén; naponta más arcok tűntek fel a mozi középső lengőajtajánál, egy hét múlt el, míg a legelőször látott arcok visszatértek. Csaba megállapította, hogy a galeri körülbelül húsz főből áll. Bár változatlanul belekötöttek az előttük elhaladó párokba, és egymás közt is gyakran dulakodtak, Csaba látta, hogy mozgásuk erőtlen; elhíztak, begombolt inggallérjuk fiatal koruk ellenére mélyen belevágódott puha nyakukba. Csaba úgy érezte, hogy ők nyolcan a siker reményével harcolhatnának velük a Juliánusz-barlang birtoklásáért, és elhozhatnak onnan annyi kávét vagy kakaót, amennyiből kifizethetik a stencilgép árát.

Csaba nem akarta megkockáztatni, hogy az egység első vállalkozása kudarcot valljon, gondosan és kitartóan figyelték a barlang környékét. Megállapították, hogy a barlangot egyszerre csak a galeri fele védi – nyolc-tíz ember –, az őrizet szombatról vasárnapra virradó éjszaka a leggyöngébb, mert az őrök ilyenkor italt visznek le magukkal.

A következő szombaton már nyolc órakor elindultak, hogy még a kijárási tilalom kezdete előtt kiérjenek a városból. A barlanggal szemközt állt egy távolsági autóbusz téglából épült várakozóbódéja, de Csaba nem engedte meg, hogy az egység behúzódjon ide. Mivel ez volt a környéken az egyetlen épület, ahol valaki megbújhatott, feltételezte, hogy a galeri átvizsgálja majd. Bevonultak a bokrok sűrűjébe, olyan mélyen, hogy a csupasz, levél nélküli ágak is eltakarták őket. Csaba ment elöl. Arcára a sötétben észrevehetetlen pókhálók akadtak, bár zsebkendőjével letörülte őket, mégis úgy tűnt, mintha rajta maradtak volna a bőrén. Tenyerével újra és újra megdörzsölte az arcát. Kettesével szétszóródva húzódtak meg a bokrok között, Csaba mellett a helyettese állt: Hermann Zoltán. A fiú egyszer egy száraz levélre köpött, a köpés csupa buborékból állt, mint egy szamóca, Csaba elmosolyodott, megértette, hogy helyettesének az izgalomtól kiszáradt a szája.

Kilenc óra után megeredt a hó, az éjszaka januárhoz képest szokatlanul meleg volt, a hó még a levegőben elolvadt. Otthon úgy tudták, hogy a fiúk reggelig tartó táncmulatságra mennek, így vékony cipőben kellett eljönniük hazulról. Talpuk átnedvesedett a hegyi avaron, ha áthelyezték testsúlyukat egyik lábukról a másikra, cipőjük egyre mélyebben cuppant. A sűrűsödő esőben téli álmukból felriadt, apró bogarak másztak szét zörögve az alul szárazon maradt levelek közé, a cserjést poloskára emlékeztető kőrisszag töltötte be. Csaba tudta, hogy az egység tagjaiban felmerül a gondolat, miért nem álltak be a bódéba, de nem akart válaszolni a kimondatlan kérdésre, a pókhálókat nézte maga előtt, melyek a rajtuk megülő vízcseppek keretében láthatókká váltak.

Tíz óra előtt jött fel az utolsó autóbusz a városból, de nem érkezett vele senki. Csaba azt hitte, hogy az előző héten rosszul figyelték meg a váltás időpontját, arra gondolt, előjön osztagával a bokrok közül, de az útkanyarban váratlanul feltűntek a galeri emberei. Egy megállóval hamarabb szálltak le a buszról, nehogy valaki a nyomukba szegődhessen. Átvizsgálták a várakozóhelyiséget – bár senki sem szólt, Csaba érezte, hogy az osztag most látja be az ő igazát –, majd kopogtattak a barlang ajtaján, és eltűntek a mélyedésben. Zsebükre szorított kezük jelezte, hogy üveget visznek le magukkal.

A leváltottak hamarosan kijöttek. Nyilván el akarták érni az utolsó városba menő autóbuszt. Csaba továbbra is mozdulatlanul állt a bokrok mögött, ki akarta várni, amíg a barlang védőinek éberségét meggyöngíti az ital. Már tizenegy óra is elmúlt, mikor megfordult, és intett a ködben-esőben kivehetetlen bokrok felé.

Felsorakoztak a barlang előtt elhaladó műúton. Olyan szorosan simult hozzájuk az átázott kabát, hogy árnyékuk nem mutatta ruháik körvonalait. Csaba végignézte az osztagot: töretlen elszántságú szemek néztek vissza rá, bár mindenki tudta, hogy az akció az életükbe kerülhet, ha a galeri fegyverekkel is rendelkezik. Csaba hogy meghatottságát elrejtse, fölvett a földről három kavicsot, és célba vette a barlang előtt világító egyetlen lámpát, a második kavics szétpukkasztotta a körtét. A beálló sötétségben Hermann, Csaba helyettese előrement, álkulccsal kinyitotta a külső vasajtó zárát, melyről már korábban szappanmintát vettek, majd hogy a csikorgást felfogja, tenyerét a vasra szorítva, félig kitárta az ajtót.

Csaba benézett: száz-százötven lépésnyire, a folyosó teremszerűen kiszélesedő torkolatában nyílt tűz égett. Megkönnyebbült, tudta, hogy a lángok, akár a szabadtéri színpadok fényfüggönyei eltakarják majd az ő közeledő alakjaikat. Az el nem dobott harmadik kavicsot szorongatva, a jobb lábát rátette a barlangfolyosó nedves kőpadlójára, majd egy mély lélegzetet véve elindult. Nem nézett hátra, csak a halk csusszanásokból találta ki, hogy az osztag a nyomában jár. Lassabbra fogta lépéseit, hogy a sor ne szakadozzon széjjel.

Ötször vett lélegzetet, amíg a folyosó végére ért, majd belesimulva a barlangfal utolsó mélyedésébe, megpróbált keresztülnézni a lángokon. A galeri tagjai már aludtak a földre terített pokrócokon, kifordított kabátokon, talpukat a tűz felé fordítva. Három vagy négy nő is feküdt köztük, pulóverüket ráhúzták a combjukra, egyébként meztelenek voltak, Csaba először megdöbbent, de rövid tűnődés után úgy határozott, hogy a nők jelenléte nem változtat korábbi terveiken. Visszafordult, és inkább csak a szemével intett embereinek, akik időközben szorosan felzárkóztak mögé.

Némán és szinte egyszerre ugrottak át a tűzön, még a levegőben kiválasztotta mindegyik a maga ellenfelét. A védők felriadtak, de már nem jutottak hozzá, hogy a géppisztolyukért nyúljanak. Csaba a galeri egyetlen ébren őrködő tagjára vetette magát, aki különben is mindannyiuk közül a legerősebbnek látszott. A férfi valószínűleg a börtönből szökhetett meg, mert rövidre nyírt, foltos haja alig volt hosszabb az arcát ellepő borostánál. Csaba rosszul számította ki az ugrás ívét, pont gyomorral zuhant bele a férfi feltartott öklébe, majd a földre esett. A férfi rátérdelt a két vállára, és fojtogatni kezdte.

Csaba úgy tett, mintha a jobb vállát akarná kiszabadítani, mikor a fegyenc áthelyezte súlyát erre az oldalra, bal vállán rántott egyet. Torkáról lecsúszott a kéz, mégiscsak nehezen kapott levegőt, mert a fegyenc továbbra is átkulcsolta felsőtestét. Birkózni kezdtek. Csaba ügyelt, hogy minél hosszabb ideig maradjon felül, mert ellenfelének így az ő testsúlyát is tartani kellett, közben fokról fokra megpróbálta valamelyik karját külső fogásba átvinni. Végül is jobb keze kibújt a szorításból, megfogott egy mindkét végén lángoló fadarabot, majd ugyanazzal a mozdulattal az égő fát a férfi arcába csapta, a fegyenc kezeit a szemére szorítva hanyatt esett.

Csaba mély lélegzetet vett, és a könyökére támaszkodva körülnézett: a harc már eldőlt, az ő osztaga megkaparintotta a földre dobott géppisztolyokat, és az egy csoportba összehúzódó galerira szegezte. Bár úgy érezte, hogy a gégéje eltört a fegyenc szorításától, Csaba nem akart a földön maradni. Felkelt, kiköpött maga elé, a kő nem lett véres, ettől megnyugodott. Egy felnyitott szardíniásdobozból olajat öntött megégett kezére, és óvatosan elkente rajta, de bőre így is gyorsan felhólyagzott.

Intett embereinek, hogy a magukkal hozott sportzsákokat rakják meg félkilós kávé- és kakaócsomagokkal. A fájdalomtól még mindig ködös fejjel nem fogta fel rögtön: miért nem hajtják végre az utasításait, azt hitte, talán a jelzést nem vették észre, megismételte, de az osztag erre sem mozdult. Csaba nagy kínnal körbefordította a tekintetét, és megértette, hogy az osztag a nőket nézi. A nők felhúzták pulóverüket derékig, és hívogatták maguk mellé a fiúkat a kifordított kabátokra, és az osztag néhány tagja, ha bátortalanul is, de már elindult feléjük. Csaba látta, hogy a fegyelem pillanatok alatt felbomlik; jobb kezével felemelt egy géppisztolyt, a másik kezét torkára szorította, mert a lefutó levegő úgy égette, mint a tűz, és megszólalt. Emberei megtorpantak, a nők Csaba ellen fordultak, ocsmány szavakat kiabáltak felé. Egy fegyveressel hátraküldte a nőket a barlang mélyébe, és megpakolták a sportzsákokat.

Sikerült keresztülvinnie akaratát, de Csaba megérezte, hogy ez a győzelem nem teljes értékű. Embereire nézett, s azok nem néztek vissza a szemébe. Tudta, még mindig sajnálják a kihagyott alkalmat, bár Csabának úgy tűnt, hogy a nők bőre olyan lila foltos és lúdbőrös volt, mint a piacokon kiakasztott csirkéké. Az osztag egysége és elhatározottsága az első kísértésre megbomlott. Csaba nem akarta tudomásul venni, de megsejtette: eljöhet az idő, hogy hasonló helyzetben akarata nem tud többé úrrá lenni az osztag fölött. Lehajtott fejjel, gondokba merülten hagyta el a Juliánusz-barlangot.

A kávét és a kakaót viszonylag hamar eladták, január utolsó szerdáján kifizették a tanácsi hivatalsegédnek a kétezer forintot, és elhozták tőle a stencilgépet. Mivel papíranyagot nem adott vele, és írógéppapírt az üzletekben sem lehetett kapni, a röpcédulákat kettévágott füzetlapokra nyomták. Csaba ebbe csak akkor egyezett bele, mikor egyéb megoldást nem talált. Attól tartott, a füzetlapok elárulják, hogy a röpcédulákat iskolások készítették.

Több klisét is rajzoltak. Egyiknek fent a jobb sarkában mécses égett: „Testvér, emlékezz a hősökre, minden hónap huszonharmadik napján tegyél gyertyát az ablakodba.” A másik röpcédulán összetört sarló és kalapács alatt helyezkedett el a felírás: „Ne tanulj oroszt!” Egy harmadikat március tizenötödike előtt készítettek: „A szabadság ünnepén emlékezz a hősökre, vigyél egy csokor ibolyát a Petőfi-szoborhoz. Tedd le, és menj el.” Két hónap alatt mintegy ötezer cédulát nyomtak a barkácsolóműhelyben, egy ember egy alkalommal ötven darabot vitt magával, csak Csaba dugott a zsebébe nyolcvanat. Mivel az osztag budai fiúkból állott, akik a Duna bal partján csak a Belvárosban és a futballpályák környékén tudtak tájékozódni, Csaba vállalta magára a pesti külvárosokat: Angyalföldet, Kőbányát, Zuglót. Számára nem volt idegen ez a vidék, 1947-ben, mikor visszatértek Németországból, Válent doktort nem igazolták, így lakáshoz sem juthattak, s a Válent család végszükségből egy zuglói víkendházba költözött. A faépületet téglákkal vették körül, és behabarcsolták, de a palatetővel nem tudtak mit kezdeni, a hó és az eső gyakran befolyt. Több mint két évig éltek ebben a háromszor háromméteres helyiségben. Csaba akkoriban bekóborolta a környéket.

Általában este fél nyolc körül indult útnak. Ebben a különösen enyhe februárban gyakran esett az eső, mire kiért a régi típusú villamoson a külvárosi végállomásra, az ázott, sáros utcákon már alig járt valaki. Sietve hagyta ott a végállomás megvilágított környékét, csak később lassította le a lépéseit, félt, hogy cipősarkának éles koppanása felkelti majd egy portyázó rendőr figyelmét. Végighaladt a földszintes házakból álló, végtelen hosszúságú utcákon; kis távolságra egymástól, mint föld alatti tűz feltörő füstje, csatornanyílások gőzölögtek.

A röpcédulákat többnyire kis, kertes házak fából készült postaládájába csúsztatta bele. Előfordult, hogy közben egy-egy hazatérő munkás vagy tisztviselő állt meg mellette, aki a fiú félszeg mozdulataiból kitalálta, mit dobott be a postaládába. Egyikük sem kiabált rendőrért, de vonásaikra kiült az az ellenszenvező közöny, melyet Csaba kenyérgyári munkások arcán látott először 1956. október 24-e délutánján, mikor fegyverével megzörgette a Százados útra nyíló ablakot, és kenyeret kért. A munkások háromnapos száraz zsemlét adtak neki. Csaba szótlanul ment el a hazatérő emberek mellett, akik már elővették zsebükből a kertajtó fényes kulcsát. Később sem kezdett el szaladni, tudta, hogy az áthatolhatatlan köd és eső elrejti alakját. Csak mikor elfogytak a röpcédulák a zsebéből, és feladata végeztével hazafelé indult, akkor kezdett a szíve aritmikusan verni.

Úgy próbálta szabályozni lélegzetvételét, hogy két szívdobbanás közé essen, de ettől csak lélegzése vált egyenetlenné. Arca kivörösödött, térde remegett, előbb-utóbb meg kellett állnia. Behúzódott az eresz alá, kigombolta az ingét izzadt melle fölött, és tarkóját nekitámasztotta a falnak. Bár a szabálytalan szívverés nem járt fájdalommal, az egész testét eltöltő nyugtalanság minden fájdalomnál jobban megkínozta.

Egyszer egy rommá lőtt mozihelyiségbe húzódott be, az épület tetején és oldalán a becsapódások még frissen vöröslő téglapereme jelezte, hogy az októberi harcokban ment tönkre. Az eső beesett a lyukas tetőn, a székekről leázott a festék, és feketén csillogó tócsákba gyűlt össze. Csak az oldalfalak mentén maradt száraz a padló, ott, ahol Csaba is állt. Ahogy magához tért, fokozatosan vette észre a környezetet, melyben megpihent. Azt hitte, ebben a viszonylag késői órában egyedül van a rommá lőtt moziban; megdöbbenve látta, hogy tőle jobbra és balra, a fal egész hosszában, álló párok ölelkeznek szótlanul, akiket az eső kivert megszokott esti búvóhelyükről: a telep körötti ritkás bozótból. Csaba megfordult, és kiment a moziból, kint az utcán újból szabálytalanul kezdett verni a szíve, de most már nem állt meg, futott a villamos végállomásáig. A hosszú, egybeépült utcában még idegenebbnek érezte magát, mint mikor először jött ki ide.

Szerda esténként a barkácsolóműhelyben a fiúk csak azt jelentették, hogy a röpcédulákat szétszórták, de nem szóltak egy szót sem arról, milyen körülmények között hajtották végre a feladatukat. Csaba azonban látta arcukon a csalódottságot. Nem talált érveket, melyekkel megvigasztalhatta volna embereit, mert ez a csalódottság őt magát is eltöltötte. Röpcéduláik nem érték el a céljukat. A hónapok huszonharmadik napján Csabáék sötétedés után lementek az utcára, és bejárták a környéket, látták, hogy egyre kevesebb mécses gyúl ki az ablakokban, néha – alulról is kivehető, indulatos viaskodás után – azokat is bevette egy férfikéz. Március 15-én egyedül ők rakták le ibolyacsokraikat a Petőfi-szobor lábához. Csak egy fekete kabátos, harminc év körüli sovány nő hozott még virágot, de ő olyan feltűnően viselkedett, hogy felhívta magára a rendőrség figyelmét; mintha szántszándékkal el akarta volna vitetni magát.

A kudarc annál felfoghatatlanabbnak tűnt Csaba előtt, mivel tudta, hogy sokan őrzik még titokban a felkelés emlékeit, magánkönyvtárak polcain külön gyűjteményben álltak az októberi újságok és röplapok (maga Válent doktor is gyűjtötte ezeket a nyomtatványokat). Börtönből szabadult tolvajoknak, szédelgőknek, akik azt hazudták magukról, hogy Maléter mellett harcoltak a Kilián-laktanyában, budai családok adtak szállást egy-egy éjszakára, vitaminos kenőcsöt szereztek skorbuttól vérző ínyükre, és felöltöztették őket disszidált fiaik itthon hagyott ruháiba. Egyszer maga Csaba is látta ennek a titkos nosztalgiának egyik megnyilvánulását.

Azon az estén, visszatérőben Angyalföldről, hogy levezesse idegességét, a Ferdinánd-híd környékén kóborolt. Az utca közepén sétált egy használaton kívüli villamosvágány két sínszála között. A sín néhányszor elfordult, Csaba mindenütt követte, inkább csak sejtve, hogy a vágány a Keleti pályaudvar felé vezet. Próbálta felismerni azt a sarkot, ahol még novemberben a lánggránát felgyújtotta utolsó tankjukat, mikor a sötét utcában már messziről feltűnt, hogy a Bethlen téren néhány gyertya világít. A mozi előtti kis parkban a földbe ásott beton sakkasztalok lábánál három alkalmi, de középen már megsüppedt sír emelkedett. A fegyveres harcok áldozatait tették ilyen sírokba, akik napokig hevertek a fal mellett, eldobott almacsutkák, lehullott vakolatdarabok és leláncolt utcaseprő-targoncák között. Néha egy-egy járókelő felemelte mellükről odadobott személyi igazolványukat, és megnézte a nevüket, de senki sem jelentkezett a holttestükért. A környékbeliek eltemették őket, hozzátartozóik csak a harcok után találtak rájuk.

A gyertyák a középső sírkereszten égtek. Egy magas, ősz hajú, szemmel láthatólag részeg férfi beszélt előttük, többször is megismételve egy-egy olyan mondatot, mint hogy: „Kedves gyászoló gyülekezet, a fiam nyugszik itt a sírban, legidősebb gyermekem, a haza szabadságáért adta ifjú életét.” Aztán elhallgatott, teljesen megfeledkezve arról, hol van, sokáig nézett maga elé, kivehetetlen dallamtöredékeket dúdolt, és hasztalanul próbálta rendbe hozni összevissza begombolt kabátját. Gyerekei belekapaszkodtak a kezébe, és rángatták, hogy menjen haza, felesége a sakkasztalok közül szidta őt. A férfi nem törődött velük, tovább ismételgette egyhangú mondatait. A sötét keresztutcában hazafelé tartó emberek megálltak mellettük, körülnéztek: nem jár-e a közelben rendőr, félrevontak az ősz hajú férfi mellől egy-egy gyereket, és papírpénzt nyomtak a kezébe, néhány óra alatt ezer forintok gyűltek össze, az adakozók Csaba előtt siettek el, a fiú látta arcukon a meghatottságot és az elégedettséget önmagukkal.

Csaba esténként egyre nehezebben aludt el, forgatta feje alatt átmelegedő párnáját, nem értette, hogy az ő osztagának akciói – melyekről úgy érezte, hogy valóban a felkelés eszméit viszik tovább – miért nem tudják kiváltani azt az együttérzést, melyet régi újságok, plakátok, szélhámosok vagy részeg fecsegők fel tudtak kelteni maguk iránt. Hosszú idő telt el, amíg a különbségeket elemezve Csaba végre felismerte, hogy az emberek a felkelésnek csak az emlékéhez ragaszkodnak érzelmesen, szívesen áldoznak száz-kétszáz forintot vagy pár ruhadarabot azért, hogy baráti társaságban, lehúzott függönyök mögött a titkos forradalmár szerepében tetszelegjenek, de visszahúzódnak minden olyan vállalkozástól, mely veszélyeztetné biztonságukat. A jövő vigasztalan színekben tűnt fel Csaba előtt, de nem merülhetett bele a töprengéseibe: minden erejére szükség volt, hogy meggátolja osztagának felbomlását.

A Juliánusz-barlangban végrehajtott akció óta Csaba számított rá, hogy néhány fiú előbb-utóbb megpróbál majd kiválni az osztagból, vagy legalábbis megkísérli, hogy olyan galerivé alakítsa át – ilyeneket tucatszámra láttak maguk körül –, melyek autókulcsot készítenek, és felnyitják a szabadban parkírozó kocsikat vagy bugyibálokat rendeznek. Csaba tudta: a röpcédulák sikertelensége is az ő szándékaiknak kedvez, de el volt szánva, hogy mindenáron megvédi az osztag egységét. Ez sokáig sikerült neki, visszaszorított néhány kisebb fegyelmezetlenséget, mikor váratlanul saját helyettesével: Hermann Zoltánnal került szembe.

Csaba együtt járt általános iskolába Hermann-nal, jól ismerte őt, tudta hogy a fiú 1952 óta (akkor nyert a magyar öttusacsapat olimpiai bajnokságot Helsinkiben) öttusázónak készül. Életét alárendelte ennek a célnak: naponta kétszer vett részt tréningeken, vigyázott a testsúlyára, évek hosszú során át nem evett meg egy kanálnyi levest. Már korábban is előfordult, hogy szerda esténként Hermann nem jött el a barkácsolóműhelybe. Utólag mindig az edzéseire hivatkozott, de most sorozatosan elmaradt, anélkül hogy megindokolta volna. Csaba nem egyezhetett bele Hermann kiválásába, nemcsak azért, mert a leghasználhatóbb emberét veszítette volna el (Hermann volt az osztagban az egyetlen, aki nem gimnáziumba járt, hanem a Récsei garázsban tanult autószerelőnek, így műszaki ismeretekben felülmúlta társait), de azért sem, mert ha szó nélkül tudomásul veszi, az osztag napok alatt felszámolódott volna. Elhatározta, hogy megpróbál beszélni volt helyettesével.

Kora reggel kereste meg őt a Sportuszodában. Hermann már végzett az edzéssel, éppen jött ki az öltözőből. Az éles reggeli fényben feltűnt Csabának, hogy Hermann haja az uszoda túlságosan klóros vizétől enyhén megzöldült. Mellé szegődött, szótlanul mentek végig a Szigeten, Hermann maga elé nézett, és egy követ rugdosott, Csaba a kertészeket figyelte, akik már kezdték kiültetni a virágokat a szigeti gruppokba. Csaba számos jelét látta annak, hogy a város tavaszra készül: órák közben néha már besütött a nap az iskolaablakon, úgyhogy a füzet fehér lapja szikrázott a szeme előtt; a szemközti ház állványzatán újból megjelentek a kőművesek; az állványzat gerendáin mintha a fatörzsek élnének, ragadós gyantacsöppek folytak végig; mégis elképzelhetetlennek tartotta, hogy újból tavasz lesz, eloszlanak a téli égboltozatról a felhők, melyek látták még az októberi harcokat, a Stadionból mérkőzés után pulóverbe öltözött férfiak jönnek majd ki színes ruhájú nőkkel a karjukon, benépesednek a sétányok és a szórakozóhelyek kertjei.

Végigsétáltak a hídon. Már a Körúton jártak, mikor Csaba megkérdezte Hermannt, hogy miért maradt el a barkácsolóműhelyből. A fiú nem felelt, csak mikor Csaba megismételte a kérdést, tört ki – Csaba attól tartott, magukra vonják a járókelők figyelmét –, hogy úgy akar élni, mint a többi tizenhét-tizennyolc éves fiú: sportolni akar és udvarolni, vagy otthon a fiókját rendezgetni. Csaba megpróbálta előhozni a fegyveres harcok emlékeit, de azt, amit mondott, maga sem találta meggyőzőnek. Egyik történetét be sem fejezve másikba kezdett, egyszer csak azon vette észre magát: olyan eseményekről beszél, amelyeket nem látott, sőt, azt sem tudja bizonyosan, hogy egyáltalán megtörténtek-e? Megdöbbenve elhallgatott. Hermann megérezte volt parancsnoka bizonytalanná válását, nyersen kijelentette, hogy semmi értelmét nem látja a további szervezkedésnek. Csaba emlékeztette őt esküjükre: az osztagból kilépni nem lehet, aki mégis megkísérli, annak meg kell halnia. Hermann legyintett, és otthagyta Csabát az út közepén.

Ezen a napon Csaba nem ment be az iskolába, csavargott, mindig annak az utcának a sarkán fordult be, melyet egész hosszában bevilágított már a nap. Ha beborult az ég, megállt, és szemét lehunyva, arcát a felhőktől takart nap felé fordította, csak akkor ment tovább, ha bőrén újból megérezte a sugarak melegét. A düh és elkeseredés, mely felgyűlt benne akcióik sikertelensége miatt, most, hogy fogódzót talált magának, felerősödött. Csaba minden haragjával Hermann ellen fordult. Ahogy visszagondolt a beszélgetésükre, főleg az sértette, hogy volt helyettese sokkal megfontoltabban és nyugodtabban viselkedett, holott eddig kapcsolatukban Csaba bizonyult felnőttebbnek.

Március utolsó szerdáján gyűlt össze az osztag a barkácsolóműhelyben, hogy ítélkezzen Hermann fölött. Az asztalt most is nemzetiszínű drapériával terítették le, rajta most is gyertyák égtek, Csaba előtt mégis elképzelhetetlennek tűnt, hogy alig néhány hónap múlt el az eskütétel óta. Nemcsak azért, mert az eltelt idő zsúfolva volt eseményekkel, de az imbolygó fényben hol megvilágosodó, hol elsötétedő arcok is megváltoztak: borotválkozás, és pattanások nyomai látszottak rajtuk – Csaba önkéntelenül végigsimított a saját arcán. Öltözködésükre is nagyobb gondot fordítottak, már csak egyedül ő viselt télikabátot, a többiek ballonban vagy lemberdzsekben jártak.

Csaba előterjesztésére az osztag egyhangúan halálra ítélte Hermannt. Most is egyetlen szorításba fogták össze jobb kezüket, és gyertya fölött esküdtek meg, de az eskü után sietve elengedték egymás kezét. Elhatározták, hogy az ítéletet nem egy ember, hanem az egész osztag együttesen hajtja végre, azt akarták, hogy a felelősség mindannyiukat egyformán terhelje.

Fegyvereik nem voltak, de az egyik fiú már korábban belépett a Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetségbe, és ki tudott csempészni három kispuskát, félmaroknyi tölténnyel. A puskákat kisorsolták. Csabának nem jutott, s akárhogy is szerette volna, a megállapodás szerint egyik kiválasztottól sem kérhette el a fegyvert. A rajtaütés tervét könnyen meghatározták, tudták, Hermann esténként a Gellérthegy szerpentinjein tart futóedzést. Pontosan megállapították szokásos útvonalát: egy néptelen, bokros rész látszott legalkalmasabbnak, hogy rálőjenek.

Hermann éppen egy pad támasztólécén ugrott át, mikor a három kispuska egyszerre eltalálta. Hanyatt esett, teste végigzuhant az alig ütköző gyér füvön. Az osztag rémülten törtetett lefelé a bokrok között, Csaba megpróbálta rendbe szedni őket, de elsodorták.

Hermann nem halt meg, mindhárom golyó a jobb vállába fúródott, mert ezt a vállát tartotta előre ugrás közben. Bár életcélja meghiúsult, félig béna karral ugyanis nem lehetett többé öttusázó, a kórházi kihallgatáson Hermann mégsem vallott az osztag ellen, azt állította, hogy orvmadarászok lőttek rá a bokrok közül, akik ezekben az időkben valóban ellepték a Gellérthegyet.

A közvetlen veszély elmúlt, Csaba fellélegzett. De a következő szerdán az osztag egyetlen tagja sem jött el a barkácsolóműhelybe, csak a műhely gazdája várta őt. Átadta a fiúk üzenetét, hogy abbahagyják a szervezkedést, mert nem akarnak sem börtönbe kerülni, sem Hermann sorsára jutni. Egyben megkérte Csabát, vigye el a stencilfelszerelést és a kész röpcédulákat a műhelyből.

Csaba szétszedte a stencilgépet, és az alkatrészeket kihordta zuglói víkendházukba. Nem adta fel a reményt, hogy valaha még folytathatja a sokszorosítást. Az osztag megmaradt pénzét tartalmazó faládát hátul, a kerti reterát mellett ásta el, tudta, hogy ezen a részen kora nyártól késő őszig embermagasságú csalánbokrok nőnek. A kész röpcédulákat – mintegy ötszáz darabot – otthon rejtette el, a pincében álló használhatatlan kályha aknájában, innen vett ki mindig bizonyos mennyiséget, mikor elindult külvárosi útjaira. A hónap végén azonban – már 1957 áprilisa volt – nagyjából lehetetlenné vált, hogy röpcédulákat szórjon szét a város szélén, egymás után alakultak meg a gyári és iskolai KISZ-szervezetek, önkéntes rendfenntartó brigádjaik délutántól éjfélig járták az utcákat. Csabát kétszer is üldözőbe vették, a fiú csak kerítéseken átugorva tudott menekülni.

Még százhúsz-százötven röpcédulája maradt, becsületbeli kötelességének érezte, hogy ne égesse el őket. Lakóhelyüket, a Lágymányost többé már nem kellett és nem is lehetett társaira bízni. Csaba elhatározta, hogy megmaradt röpcéduláit ezen a környéken helyezi el. Különben is utolsónak szánt akcióját – mert még körvonalakban sem tudta, mihez kezd majd azután – egykori osztagának szeme láttára akarta végrehajtani, hogy még egyszer igazolja előttük állhatatosságát és bátorságát. Hamarosan adódott alkalom: a szomszédos leánygimnáziumban április 30-án alakult meg a KISZ-szervezet, és az ünnepségre s az ezt követő táncmulatságra meghívták Csabáék iskoláját is.

Csaba közel egy éve nem járt táncolni, most azonban, társai legnagyobb megdöbbenésére, ő is megváltotta a tizenöt forintos belépőjegyet.

Doktor Válent Gyulát május elseje alkalmából kitüntették az egyetemen, és az ünnep előestéjén kellett átvennie a kitüntetését. Csaba, mikor délután hazajött az iskolából, már senkit sem talált otthon, csak a konyhaasztalon hagyott anyja egy cédulát: „Melegítsd meg az ételt, mi az egyetemre mentünk az ünnepségre, utána beülünk a Kárpátiába, gyere oda te is.” Nem melegítette meg az ételt, csak a hideg rántott húsból evett néhány falatot.

Az órára nézett: még alig múlt három, a rendezvény a leánygimnáziumban pedig csak fél nyolckor kezdődött. Csaba nem tudta, mihez kezdjen az idejével. Két-három hónappal ezelőtt nem mulasztotta volna el, hogy még egyszer bejárja az esti akció színhelyét vagy legalábbis a környékét, most nem érzett hozzá elég erőt magában. Állt gondolatok nélkül a konyha közepén. Mivel nem kellett tartania attól, hogy megzavarják, teljesen elengedte magát, megpróbált jobb mutatóujja körmével egy dallamot kikocogtatni a fogain. Gyerekkorában el tudta így játszani a slágereket, de most nem sikerült. A nyirkos konyhában fázni kezdett, átment a fürdőszobába, és bekapcsolta a gázbojlert, teliengedte a kádat. Leoltotta a villanyt. Mivel tarkóját nyomta a kádperem, elalvás előtt még átfutott rajta egy emlékkép: külvárosi útjain egyszer egy temető mellett haladt el, a temetőfal fölött kilátszott egy kripta tetejére faragott, fiatal, kövér nő, aki egy kőpárnán aludt, annak a nyaka hajlott meg olyan élesen, mint most az övé.

Mikor felébredt, Csaba nem tudta, hogy hol van, rémülten fel akart kelni, és el akart indulni az egyetlen beszűrődő világosság: a szellőzőablak rácsa felé, de keze nagyot csobbant a kihűlő vízben, és végre magához tért. A csapnál kimosta a száját, de benne maradt az az édes lepedék, mely túlságosan mély alvás után szokott lerakódni a torkában.

Még mindig korán volt, nem öltözött fel, csak fürdőköntösét vette fel magára, néhányszor átsétált a sötétedő, néptelen lakáson. Ujja hegyével megforgatta a kézi csévélőgép kerekét, megállt apja tengervízzel feltöltött akváriuma előtt. Egy kis házatlan csiga – ezzel táplálkoztak az akváriumban nevelt, apró ragadozó halak – kimászott a víz színe fölé. Csaba kívülről megkocogtatta az üveget, a csiga visszaesett a vízbe, csak egy elmosódó nyomot hagyott az üveg belső oldalán. Csaba átment a kis szobába, itt aludt öccsével együtt, megállt az ajtónál, és körülnézett. Ahogy tekintete az éjjeliszekrényre tévedt, eszébe jutott: Hermann utolsó találkozásuknál arról beszélt, hogy szereti a fiókjait rendezgetni. Csaba kihúzta a fiókot, ahol ő tartotta a holmiját. Már egy fél éve nem nyúlt hozzá, s most úgy tűnt neki, mintha egy idegen, nála jóval fiatalabb fiú összegyűjtött tárgyait nézegetné.

Fölül néhány csomag bélyeg feküdt. Nem értette, hogy kerültek ide, hiszen sohasem gyűjtötte a bélyegeket. Csak sokára idéződött fel benne: még 1956 júniusában azt hallotta, hogy ha egy meghatározott japáni címre feladnak kétezer válogatott bélyeget, Japánból tranzisztoros zsebrádiót küldenek cserébe, csak a vámot kell majd kifizetni. De egy régi hétfői sportlapot már hiába forgatott, elfelejtette, melyik meccseredmény kedvéért rakta el. És még sok más tárgyra sem tudott visszaemlékezni. Eltűnődött: mi örömét lelhette Hermann a fiókok rendezgetésében, majd becsukta az éjjeliszekrényt, csak egy bontatlan rágógumit vett le a holmik tetejéről, feltépte, és rágni kezdte.

Lement a pincébe, kiszedte az utolsó röpcédula-köteget a kályha aknájából, lemosta a kezéről a kormot, és bár még csak hat óra volt, felöltözött. Előkereste az ágy alól fekete kimenő cipőjét. A cipő oldalán fehéres foltok ütköztek ki – ezt viselte a Juliánusz-barlangban végrehajtott akciónál –, erősen átázott, és az eső leoldotta róla a festéket, többször is átkente krémmel, hogy a foltok elhalványodjanak. Nyakkendőt kötött, kiemelte ballonját a szekrényből – ebben az évben most vette fel először –, megnézte a zsebekben talált, tavaly őszről megmaradt papírokat, összetépte mindet, és bedobta a szemétládába. A röpcédulákat akarta a helyükre rakni, de eszébe jutott, hogy a kabátját le kell majd adnia a ruhatárban. Öltönyének zsebeibe osztotta el a röpcédulákat, vigyázva, hogy egyik zsebét se nyomják ki túlságosan.

Lent az utcán még alig sötétedett. A lánygimnázium mintegy húsz percnyire volt a házuktól. Csaba kiszámolta, hogy villamoson már hét óra előtt odaérne, ezért gyalog indult el, és útközben is gyakran megállt nézelődni. A postás kultúrotthon nagytermének ablakait már nyitva tartották, kihallatszott a postás zenekar játéka. Mint már évek óta minden tavasszal, most is a „Trisztán búcsújá”-t próbálták. Csaba elmosolyodott: a környékbeliek a „Trisztán búcsújá”-t tartották a legbiztosabb jelnek, hogy a tavasz megérkezett.

A mozi középső lengőajtaja előtt most is ott állt a Bartók galeri. Csaba kétszer is elsétált előttük, hogy végignézze őket. Még elegánsabban öltöztek, mint a télen: feles vagy egész amerikai selyemballont viseltek, órazsebük fölött valódi iránytű fityegett. Nem ismerték fel a fiút, mint ahogy Csaba sem emlékezett egyikük arcára sem. Egykori ellenfelét, a rövidre nyírt hajú fegyencet hiába kereste közöttük. Eltűnődött, mi volna, ha odalépne hozzájuk, és bejelentené, hogy annak idején az ő osztaga tört be a Juliánusz-barlangba. Elképzelte megdöbbent, haragos arcukat, ezen hangosan felnevetett, és továbbment.

Megszomjazott, beállt a sorba egy zsúfolt kocsma pénztára előtt. A söröskorsóval egy sarokba húzódott, és hallgatta a mellette álló részeg társaság énekét. Egy kopasz férfi, arra hivatkozva, hogy már elvesztette egykori énekhangját, csak mondta a dal szövegét, a többiek dünnyögték hozzá a melódiát. Csaba még sohasem hallotta ezt a dalt, most is csak a legvégét értette meg, melyet a kopasz férfi nyilván különösen szépnek érzett, mert többször is elismételte:

Mikor kilépett a kocsmából, Csaba is ezt dúdolta. Egy órásüzlet kirakatában megnézte az időt: fél nyolc elmúlt öt perccel. Elmosolyodott: ha túl korán indult el valahová, onnan mindig elkésett. A következő megállónál felszállt a villamosra.

Nem érkezett túlságosan későn: a gimnázium dísztermében két munkásőr éppen akkor vitte föl a színpadra a megalakuló KISZ-szervezet vörös bársonyzászlaját. Egyikük majdnem felbotlott a dobban, melyet a tánczenekar előre felkészített a függöny mögé. A zászlót az iskola nevében egy fehér blúzos, kék szoknyás lány vette át, nyilván ő volt a KISZ-titkár. Mikor a zászlóért nyúlt, fojtott, ellenszenvező morgás futott végig a többi kék matrózblúzos lányon, akik egy csoportban álltak a fal mellett: „Az Öry Éva, megint az Öry” – mondták, és bólogattak, lebiggyesztve a szájuk szélét. Ez a megvetés olyan egységesen és olyan meggyőződéssel jelentkezett, hogy Csaba úgy érezte, csak igazságtalan lehet. Önkéntelen rokonszenv támadt benne az ismeretlen Öry Éva iránt.

Egész hátul állt meg, a lánynak inkább csak a mozdulatait vehette ki: Éva, mintha felfogta volna az ellenszenvet, melyet társnőiben kiváltott, merev, görcsös lépésekkel ment végig a színpadon, kezével szinte belekapaszkodott a zászlórúdba. Lejött a zászlóval a nézőtérre; a sorok mellett állók a falhoz lapultak, hogy helyet adjanak neki. Mikor a lány a terem végére ért, Csaba közelebbről is megláthatta az arcát: sápadt, tiszta arcbőrén nem ütköztek ki pattanások – a többi gimnazista lány arca még a púder alatt is vöröslött –, puha, rövid, barna haja a füle mellett kissé lenőtt, olyan mereven nézett maga elé, hogy Csaba kitalálta: a lány rövidlátó, csak nem hordja a szemüvegét. Kiment a zászlóval a teremből, valószínűleg a KISZ-szobába vitte át.

A zászlóátadással befejeződött az ünnepség, az altiszt három ünneplő ruhás fiával kezdte egymásba rakni a székeket, és a széktornyokat a fal mellé tolták, hogy felszabaduljon a helyiség közepe. A díszterem lassan kiürült, a lányok felszaladtak a sötét lépcsőkön az osztályokba, ahol még az ünnepség előtt lerakták táncruhájukat, a többiek pedig átmentek a büfébe. Csaba is a tömeggel tartott, a büfébe vezető folyosón a vállakon keresztül meglátta egykori osztagának néhány tagját: riadtan néztek vissza rá, mintha mozdulataiból próbálnák kitalálni, hogy mire készül. Tudta, hogy személye már csak azért fenyegető számukra, mert lebukása esetén, ha akarja, magával ránthatja valamennyiüket. A sunyi pillantások felingerelték, kereste a lehetőséget, hogy kimutassa megvetését volt társai iránt, de nem talált módot rá.

Szájában érezte még a sör ízét, eredetileg nem akart többet inni, úgy tervezte, még a tánc előtti szünetben elhelyezi a röpcédulákat. De most, hogy kitérjen a figyelő tekintetek elől, ő is bement a büfébe, és megivott egy fél deci triple secet. Rögtön megbánta, mert az ital a fejébe szállt, szivárványos keretben égtek a lámpák, úgy tűnt, mintha egy piszkos ablaküvegen keresztül nézné. Csak egyet látott kétségtelen bizonyossággal: cipője oldalán az ázott, fehéres foltok áttörtek a sokszoros krémrétegen, és újból kiütköztek. Vett egy szendvicset, úgy képzelte, hogy az étel közömbösíti majd az alkohol hatását, a fal mellé húzódva megette, megdörzsölte az arcát, és elindult. Útközben kipiszkált a foga közül egy odatapadt fél zöldborsót.

Mivel a hivatalokban, üzemekben május elseje előtt bezárták az írógépeket, benzineshordókat, a robbanásveszélyes oldószereket, inspekcióra a politikailag legmegbízhatóbb műszakiakat rendelték be, a gyári rendészetek teljes létszámmal őrizték a telefonközpontokat, kazánházakat és az energiahálózat más csomópontjait, Csaba arra számított, hogy nehezen juthat fel a lánygimnázium elhagyott emeleti részére, de akárhogy is figyelt, nem látott sem egyenruhás, sem civil őröket.

A sötét folyosón néha megállt, de csak a saját lépéseinek kopogását hallotta, egyedül járt a folyosó rácsos ruhatárkalitkái és kézzel rajzolt, statisztikai ábrái között. Találomra felment egy lépcsőn, és benyitott egy mosdóhelyiségbe. Az előtérben, a mosdókagyló tükre alatt egy kinyitott retikült vett észre, sietve visszahúzódott. Sorra lenyomta az osztálytermek kilincseit. Az ajtókat mind zárva találta, úgy látszik, ennyiben itt is betartották az ünnep előtti, kötelező éberséget. Közben két-három, táncruhába öltözött lány jött Csabával szemközt. Bár észrevették, egyik sem törődött vele, összefogódzkodtak, és önmaguknak dúdolt ütemre ugráltak. Csaba hallotta a kikeményített alsószoknyájuk suhogását.

A folyosó végén egy ajtórésből világosság szűrődött ki a folyosóra, ez a világosság elenyésző volt: egy termen átvetődő, megtört utcai fény. A zárat valaki figyelmetlenül vagy sietségében mellécsukta. Csaba belépett, és behúzta maga után az ajtót. Még körül sem nézett, mikor a formalin- és éterszagból megérezte, hogy biológiai szertárban jár, és valóban, a szekrények üvege mögött fehérre pucolt vakond-csontváz, feltárt gyomrú mókus állt, a szekrény tetején egy lefűrészelt ágdarabba kapaszkodva egy kitömött bagoly tárta szét a szárnyait, a katedrán egy átlyuggatott papendekli dobozban valamilyen apró állatok zörögtek. Nyilván az ünnep előtt hozta valaki őket, és már nem volt idő preparálni. Csaba az ablak felé tartotta a dobozt, és benézett a résein: foltos, gyíkszerű állatokat látott a sarokba húzódva; úgy gondolta, tarajos gőték lehetnek.

Bár ezen a viszonylag biztonságos helyen megszabadulhatott volna az összes röpcédulakötegtől, melyek kifeszítették a zsebeit, mégis minden padrekeszbe csak egy-egy röpcédulát dugott. Tudta: az önmaga előtt vállalt feladat kijátszását jelentené, ha egy helyen, csomóban szórná szét őket. Így csak az egyik kabátzsebe ürült ki. Feje erősen szédült, végigdőlt az egyik padon, tenyerével betakarta az arcát. Hallotta, hogy kint a folyosón egymás után ugrálnak végig a táncterem felé tartó lányok, attól tartott, feltűnést kelt majd, ha az összes lány levonult, és ő egyedül megy vissza a folyosóra, feltápászkodott, és kilépett a szertárból. Útközben újra benézett a mosdóba: már nem égett a villany, egy köteg röpcédulát bedugott a falra szerelt dobozokba.

Mire visszatért a magasföldszintre, a díszteremből kihallatszott a tánczene. Éppen egy keringőt játszottak. Csaba tétovázva megállt, tudta, feltűnést kelt, ha most, a tánc elején eltávozik, nadrágzsebében különben is ottmaradt még két köteg röpcédula. De egyre nehezebben gyűrte vissza feltörő hányingerét. Olyan rosszul érezte magát, hogy úgy gondolta, nincs semmi vesztenivalója, ha egy fél deci erős itallal megpróbálja rendbe hozni a gyomrát.

A büfé már kiürült, csak néhány szülő álldogált a pult előtt, köztük a két munkásőr, akik a zászlót vitték fel a színpadra. Csaba rumot ivott. Bár undorral küldte le a torkán, rögtön jobban lett. Ahogy torkából visszahúzódtak az émelyítő ízek, úgy szabadult fel a lelke is a készülődés és a várakozás óráinak nyomasztó hangulata alól. Megitta a pohár alján összegyűlő néhány cseppet, aztán forgatta kezében az üres poharat, izmait, amennyire csak tudta, lelazította. Tagjaiból érezhetően szállt ki a fáradtság. Eszébe jutott judóoktatójuk egyik mondása: a sivatagi karavánok vezetői öt-tíz perc alatt kipihenik magukat, mert teljesen lelazítva fekszenek, úgyhogy hátuk teljes lenyomata rajta marad a homokon. Egyre jobban felélénkült, emberek közé vágyott, leporolta kabátja ujját, visszatette poharát a pultra, és átment a táncterembe.

Félrehúzódott, és megállt a fal mellett. Fejét nekidöntötte egy gipsztulipánnak. Átnézett a táncolók feje fölött – most vette észre, hogy a teremben szinte minden fiúnál magasabb, eltöltötte az öröm. A túlsó oldalon ültek a szülők, lányuk kardigánját tartották az ölükben. A legtöbb lány már táncolt, csak néhányan dőltek neki anyjuk vállának, de előbb-utóbb ezeket is elvitték. Csaba megfigyelte, hogy a lányok tánc közben néha egymás felé mutatnak, táncosaikkal felkéretik barátnőiket is. Annál feltűnőbbnek találta, hogy a terem sarkában egy lány folyton a helyén marad, egyenes derékkal ül az anyja mellett. Bár Csaba nem akart táncolni, kíváncsiságból áttolakodott a párok között a túlsó oldalra.

Mintha a lány maga is számított volna rá, hogy nem kérik fel, láthatólag nem táncra öltözött: sötétkék, vastag mohairpulóvert vett fel – Csaba még sohasem látott ilyen anyagot –, alóla kilátszott a blúzgallér vékony, fehér csíkja, szürke, térdén megfeszülő szoknyát viselt és szürke, vágott orrú, lapos sarkú cipőt. Felsőteste néha megrebbent a puha, lazán lehulló pulóverben, de különben nyugodtan ült. Csaba csak mereven maga elé figyelő szeméről ismerte fel benne azt a fehér blúzos, görcsös mozgású lányt, aki átvette a munkásőröktől a KISZ-szervezet vörös bársonyzászlaját. Csaba visszaemlékezett arra az ellenszenvező morgásra, mely a lányt körülvette, megértette, hogy Öry Éva társnői és azok táncosai most szándékosan bojkottálják.

Éva csak néha szólt egy-egy szót anyjának, aki nehezen viselte el, hogy a lánya petrezselymet árul. Csaba végigmérte az öregasszonyt: hajlott orra, élénk szemei és a különben szabályos vonalú, alig ráncos arcát elborító agresszív keserűség elárulta, hogy zsidó. A fiú újból megnézte Évát, és halványan, de felismerte rajta anyja vonásait.

Néhány osztálytársát és apja egy-egy kollégáját kivéve – akiket néha vendégül láttak: bizalmaskodva elbeszélgettek apjával, egymás hátát veregették, sokat és hangosan nevettek, de apja rögtön gúnyolni kezdte őket, hogy becsukódott mögöttük az ajtó – Csaba alig ismert zsidókat. Az októberi harcokban találkozott néhánnyal: mentőkocsikból ugrottak elő fehér köpenyben, szónoklatokat rögtönöztek, utána visszaszálltak a kocsiba, és elmentek. Mások ócska, derékig érő bőrkabátban beálltak a fegyveresek közé, ezek sokat ittak és káromkodtak, káromkodásaiknak már nem volt értelme, annyi durva szót zsúfoltak össze bennük, minden parancsot túlbuzgón teljesítettek, akadt köztük egy, aki még R.-t is megalkuvónak találta: felmászott egy mozi tetejére, és minden ok nélkül belelőtt a tömegbe.

Csaba tudta, hogy a mellőzés nem a lány zsidó voltának szól, emlékezett rá: mikor az ő iskolájukban megalakult a KISZ-szervezet, és egy harmadikos fiú lett a titkár, osztálytársai hetekig nem álltak szóba vele. Úgy látszik – gondolta –, ez minden iskolában megismétlődik. De most eltöltötte a megvetés a bojkottálók iránt, úgy érezte, ehhez az akcióhoz nem kell bátorság, csak a hiúságuknak hízelegnek; minden kockázat és felelősség nélkül öltik magukra az ellenálló pózát, hétszázan egy ellen. Mikor meglátta a tömegben egykori osztagának tagjait is, elhatározta, hogy felkéri a lányt. Előbbre lépett, és némán meghajtotta a fejét.

A lány tagadóan intett. Anyja a vállára tette a kezét, de Éva nem akart táncolni. Csaba esetlenül meghajolt, és továbbment a széksor mellett, nem kért fel mást. Úgy állt meg, hogy félig szembeforduljon a lánnyal, erősen figyelte. Úgy tűnt neki, tekintetük hasonlít egymáshoz, mintha a lányt is ugyanaz az erő űzte volna ki társai közül, mint őt. Úgy képzelte, a lány tenyere forró lehet a visszafojtott idegességtől.

Éva egyszer felnézett, Csaba elfordította a fejét. Kibámult az ablakon: lent az iskola előtt egy ősz hajú férfi ment át tántorogva a kocsiúton, hosszú, szürke munkaköpenyt viselt, a szemközti, még kivilágított pinceműhelyek egyikében dolgozhatott. A férfi egy zöld csatos üveget vitt a hóna alatt, fentről is meg lehetett figyelni, hogy egész testével védi, minden mozdulatát az üveghez szabja, de a pinceműhely lépcsőfokán megbotlott, és elesett. Csaba nem tudta kivenni, mi történhetett az üveggel. Más senki sem járt a himbálódzó függőlámpák alatt. Csaba visszafordult, és tekintetével ismét a lányt kereste. Elszoruló torokkal látta, hogy Éva visszanéz rá, és mosolyog.

Mikor a szám véget ért, odalépett Évához, és újból felkérte. Anyja tolakodónak találta Csaba viselkedését, és vissza akarta tartani a lányt, de Éva felkelt, és nyújtózó lépésekkel – úgy tűnt, mintha magas sarkú cipőt viselne – elindult Csaba előtt a táncolók közé, a tánctér szélén megállt, szembefordult a fiúval, és felemelte a kezét.

A gimnazista lányok megdöbbenve intettek egymásnak, a terem néhány pillanat alatt felfogta, hogy a bojkottot megtörték. Csaba látta az arcokon a haragot, közelebb húzta magához Évát. Ez az óvatosság indokoltnak bizonyult, mert mintha csak véletlenül történne, tánc közben hegyes könyökök vágódtak a lány felé, sőt, egy messzire kitartott cigaretta majdnem meg is égette. Csaba nem próbált visszavágni, csak testével takarta a lányt, és fogta a kezét, mely úgy, ahogy képzelte, forró és száraz volt: a tenyere közepén is érezni lehetett az erek lüktetését. Éva felnézett rá, hogy megbánta-e a felkérést, vagy vár-e valamilyen magyarázatot, de Csaba nemet intett, a lány lehajtotta a fejét, úgyhogy előrebukó, rövid haja érte a fiú zakóját. Mikor a zene véget ért – ez volt az utolsó szám szünet előtt –, ők ketten nem álltak meg rögtön, egyszer még lassan megfordultak, majd Csaba meghajolt, és visszakísérte Évát az anyjához. Átment a büfébe, ivott még egy fél deci rumot. Nem akarta, hogy megszűnjön fejében a kellemes zsongás.

Újból megindult fölfelé az emeletre vezető lépcsőn, szét akarta szórni a zsebében megmaradt röpcédulákat, az utolsókat, melyeket a stencilgépek készítettek. Útközben úgy rémlett neki, mintha koppanások hallatszanának a háta mögött, megállt, és várakozott, de nem vett észre semmit, úgy gondolta, hogy az ajtózárak nyelvét kocogtatta meg mélyedésükben a kitört ablakokon átfújó huzat. A lépcsőházból most az ellenkező irányba fordult, mint az első alkalommal, de az ajtókilincsek ezen a folyosórészen sem engedtek a nyomásnak. A folyosó végén egy kis falépcső vezetett tovább. Csaba felment ezen is. A lépcső egy, láthatólag a padlástérből lecsípett szobához vitt, a szoba ajtajára egy írásos kartonlapot szegeztek. Csaba, bárhogy erőltette a szemeit, a sötétségben nem tudta elolvasni. Először arra gondolt, hogy az altisztek lakásához tévedt, de semmi jel sem mutatott arra, hogy itt élne valaki: se szemétládát, sem lábtörlőt, sem használati tárgyat nem talált az ajtó előtt. Így valószínűbbnek tartotta, hogy valamilyen raktárhelyiségbe nyílik.

Csaba feltételezte, hogy más terembe aligha tudna bejutni, ezért úgy határozott: itt rakja le a röpcédulákat. Megfordult fejében a gondolat, hogy ha egy néptelen és hozzáférhetetlen raktárhelyiségben szórja szét a röpcédulákat, az nem sokkal különb, mintha elégette volna, de ezt a gondolatot legyűrte magában. Lent, a magasföldszinten megszólalt a zene; az üres folyosón halkan, de szinte torzítás nélkül jutottak el a hangok Csabáig. Minél előbb végezni akart, hogy visszatérhessen a díszterembe.

Tenyerével alátámasztotta a kilincset, vállával nekidőlt az ajtónak, a zárnyelv egy halk kattanással kiugrott a helyéről, s Csaba megdöbbenve látta, hogy a KISZ-irodába jutott. Egybefogta a két nadrágzsebéből előszedett kötegeket, és csomónként szétdobálta az irodában, a falra akasztott KISZ-zászló nyelére is szúrt egyet. Most, hogy a zsebei kiürültek, sokkal könnyebben mozgott, néhányszor végigsétált a helyiségen. Észrevette a sarokban a mosdókagylót, megmosta az arcát, zsebkendőjével megtörülközött, és megfordult, hogy elhagyja az irodát.

Csaba nem gondolta, hogy valaki a nyomában járhat, már elfelejtette a koppanásokat, melyek végigkövették a folyosón. Összerázkódott, mikor meglátta az ajtóban Öry Évát. A lány a sötétben is észrevette a széjjelszórt röpcédulákat, kezével görcsös mozdulatot tett, éppúgy, mint mikor a zászlót vette át a munkásőröktől. Csaba el akart futni mellette, de Éva belékapaszkodott, és kiabálni kezdett. Csaba tudta, hogy a hangja lehallatszik a táncolókig. Elkeseredetten dulakodtak, nem bírta ellökni magától a lányt, mert az beléfogódzkodott. Dulakodás közben Csaba belekapaszkodott a sötétkék mohairpulóverbe, Éva melle akadt meg a tenyerében, egy pillanatig a kezében tartotta, a vastag pulóveren keresztül is érezni lehetett, hogy olyan tömör, mintha fából esztergálták volna. Riadtan néztek egymásra, nem tudták, hogy kell viselkedniök, azután végül is Csaba elengedte, gáncsot vetett neki, és vállal meglökte. Éva elesett.

Az ajtó felé fordult, de már izgatott hangok közeledtek lentről, a főlépcső alján csizmák dobogtak. Csaba megértette, hogy nincs menekülés, lebukott. Csak azért nézett ki az ablakon; hogy igazolva legyen önmaga előtt: végigpróbált minden menekülési lehetőséget. Az ablak környékén semmilyen esőcsatornát vagy más kapaszkodót nem látott. Nem rémült meg, leült az asztal sarkára, megkönnyebbülést érzett, mintha minden felelősséget levettek volna róla, és ezentúl csak az élet természetes súlyai nehezednének rá.

Csabát mintegy három hétig tartották vizsgálati fogságban, s ezalatt naponként kétszer kihallgatták, de egyetlen hozzá intézett kérdésre sem válaszolt. Már az első alkalommal a jegyzőkönyvet vezető gépírónő olyan szándékoltan természetes mozdulattal tolta elé a telefont, hogy Csaba megértette: a készülékbe magnetofon van beépítve, rögzíti a válaszait, így a hallgatás az egyetlen védekezési taktika, amelyben nem tudják összezavarni. A kihallgatásokat egy alacsony, középkorú rendőrtiszt vezette, oldalt fésült, fekete hajából már világító ősz szálak ütköztek ki, valamilyen szívbetegségben szenvedett: az asztal sarkán üvegtányérban krumplicukor állt, néha kivett egy-egy darabot. Szobája ajtajára, éppúgy, mint a vizsgálati fogház többi szobájára, nem volt kiszögezve névtábla, Csaba egy jegyzőkönyv aláírásakor tudta meg a nevét: Kengyelszky Tamás főhadnagynak hívták, Kengyelszky – Csaba számára érthetetlen okokból – személyes ügyének tekintette az ő sorsát.

Egyszer egy másik tiszt is bejött a kihallgatásra, rangját nem lehetett megállapítani, mert kék egyenruháján sem váll-lap, sem rangjelzés nem látszott. Csaba azonban emlékezett rá: mikor behozták a fogházba, ez a férfi állt az előcsarnok közepén, és végigkérdezte a rendőröket, akik a foglyokat kísérték be, hogy milyen indok alapján tartóztatták le az illetőket, meghallgatta a jelentéseket, szúrós pillantással bólintott, és köszönés nélkül elfordult. Valószínűleg egyik parancsnoka volt a fogháznak. A parancsnok felindult Csaba makacs hallgatásán, és meg akarta ütni, de Kengyelszky lefogta a kezét, és bár láthatóan a feljebbvalója volt, megkérte, hagyja el a termet. A fiú jobban szerette volna, ha a parancsnok megüti őt, a pofon megerősítette volna elszántságában.

Természetesen továbbra sem válaszolt a kérdésekre. Mereven nézte az árnyakat, melyeket az asztali lámpa vetített a falra, egy idő után figyelme teljesen kikapcsolódott, csak néha rezzent fel Kengyelszky szavaira, olyankor, mikor kiderült, hogy a főhadnagy ismeri Csabáék házmesterét, még azt is tudja róla, hány gyereke van, vagy ha, elfáradva a három-négy órás hiábavaló kérdezősködéstől, Kengyelszky kitárta az ablakot, és kibámult a rácsok között. A harmadik héten Kengyelszky láthatólag már feladta a reményt, hogy választ kap a kérdéseire, a jegyzőkönyvvezetőnőt a hivatalos idő lejártával hazaengedte. Ahogy magukra maradtak, intett a fiúnak: ha akar, odakönyökölhet mellé az ablak deszkájára.

Az ablakból az állandó locsolástól fényes, betonozott udvarra lehetett kilátni, ide nyíltak körben a többi kihallgató irodák is. Csaba egy pillantást vetett feléjük: már egyik irodában sem égett a villany, a tejüveg táblákon csak az ő lámpájuk fénye csillogott. Az a tudat, hogy az épületnek ezen a szárnyán csak ők ketten maradtak – természetesen az őrszemélyzeten kívül –, valamint Kengyelszky kötetlenebb magatartása, mellyel hallgatólagosan jelezte, hogy a beszélgetést nem tekinti a kihallgatás folytatásának, elvette a helyzet hivatalos élét. Csaba most nem tért ki a beszélgetés elől. Szívesebben tartózkodott az irodában, mint a cellában.

Egyik este Csaba arról a rangjelzés nélküli parancsnokról kérdezte Kengyelszkyt, aki a múltkor bejött a kihallgatásra, és meg akarta ütni őt. Bár a főhadnagy csak általánosságban válaszolt, nyilván nem akarta megsérteni a hivatalos titoktartást, Csaba annyit ki tudott venni a szavaiból, hogy a parancsnok 1956 októberében kompromittálta magát a felkelők oldalán, és ezt igyekszik elfeledtetni agresszív magatartásával. Mikor Kengyelszky látta, hogy Csaba a burkolt kifejezések ellenére is megértette, mit akart mondani, elmosolyodott, és az ablak felé fordult, de így sem tudta visszatartani kissé gúnyos nevetését.

Egy másik alkalommal Kengyelszky saját 1956-os élményeiről beszélt. Október végén az általa vezetett őrszázadot felrendelték vidékről, de útközben – már fent Pesten, a Damjanich utcai villamosremíznél – a felkelők körülfogták teherautóikat, és majdnem az utolsó emberig megsemmisítették őket. A század néhány életben maradt tagja november negyedike után leszerelt, Kengyelszky is akkor került át a rendőrséghez, a század keretét kegyeletből nem töltötték fel többé, csapatzászlójukat elhelyezték a Katonai Múzeumban. Kengyelszky, hogy valamilyen emléket állítson a megsemmisült századnak – legalább a maga számára –, sorra járta meghalt társainak hozzátartozóit, és elkért valamilyen, a halottra emlékeztető tárgyat: a katonák megmaradt gyerekkori rajzait, sportversenyeken nyert érmeit vagy apróbb személyes holmikat. Ezeket az emlékeket Kengyelszky otthon őrizte, társbérleti szobájában: a rajzokat rámába foglalta, és felszegezte a falra, a többi tárgyat pedig üveges vitrinbe rakta, ezek közé tért vissza minden este.

Csaba most értette meg, hogy a főhadnagy azért beszélget vele a kihallgatási idő lejárta után is, mert éppúgy nem akar hazamenni magányos lakásába, az emlékeihez, mint ő a cellába. Ez a hasonlatosság mély rokonszenvet váltott ki Csabában, rájött, hogy Kengyelszky élete, ha más oldalról is, de szintén lezárult az ötvenhatos évvel.

Ez a rokonszenv indította Csabát arra, hogy ő is megszólaljon. A Németországban eltöltött gyerekkori három évről beszélt, majd életének későbbi szakaszáról is. A háromszor három méter alapterületű víkendházban hatan laktak, egymást érték a veszekedések a családon belül, a szobában egyetlen sarok sem maradt, ahol Csaba nyugodtan leülhetett volna. Kibírhatatlannak érezte otthon a helyzetét, ebben az időben támadt fel benne a vágy valami olyan elfoglaltság iránt, mely szenvedéllyel tölti el, leköti testének-lelkének minden energiáját, nem engedi, hogy környezetének jelentéktelen, de fájdalmas összecsapásaival törődjön.

Először atletizálni kezdett, minden idejét a pálya vörös salakján töltötte, nyáron beállt dolgozni egy fémolvasztóba, és a hatalmas vaslemezeket lábujjhegyre állva cipelte, hogy bokája megerősödjön. Ennek eredményeként sportszívet kapott, és az orvos hosszú időre eltiltotta a versenyzéstől. Később épp ilyen módon a sakkra vetette rá magát, néha éjfélig is fennmaradt a tábla mellett, ha egy-egy bonyolultabb feladványt próbált megfejteni; ha nem sikerült megoldania, elalvás után csak félig kikapcsolt öntudatában újra megjelent az állás, egész éjszaka töprengett rajta, ébredésig néha megtalálta a kulcslépést.

Közben múltak az évek, és a Válent család jó anyagi helyzetbe került. A veszekedések hevessége csökkent Csaba körül, de az iskola és az egyhangú munka, melyre apja kényszerítette őt, továbbra is kielégítetlenül hagyta, csak fokozódott benne a vágy, hogy megtalálja azt a feladatot vagy munkát, melyre csak az ő elszántsága alkalmas; úgy képzelte, a többi próbálkozó félúton megáll vagy visszafordul. Hitt abban, hogy egy ilyen feladat elvégzése végre fel fogja szabadítani a lelkét. Kengyelszkynek nem mondta el, de ez a szenvedély vezette őt végig a fegyveres harcon és az ezt követő szervezkedésen is.

A vizsgálati fogság második hetének utolsó estéjén Kengyelszky szigorú titoktartást kérve közölte a fiúval, hogy ha továbbra sem hajlandó válaszolni a kérdéseire, és aláírni a jegyzőkönyvet, holnap reggel felettesei parancsára át kell adja őt egy másik nyomozónak. A vizsgálat továbbra is a törvényes keretek között folytatódik, legföljebb a nyomozó alkalmaz más lélektani módszert, a jegyzőkönyvet azonban Csabának előbb vagy utóbb – esetleg egyéves vizsgálati fogsága után – alá kell írnia. Hangjából Csaba megértette, hogy ez valóban elkerülhetetlen.

Átolvasta a nyomozati anyagot és a tanúk vallomásait. A hallgatásnak többé nem volt értelme, a rendőrség ismerte osztagának szinte minden egyes akcióját. A jegyzőkönyv aláírása után a vizsgálatot lezárták, és Csabát elszállították a Markó utcába.

A tárgyaláson Csaba találkozott egykori osztagának tagjaival – Hermannt kivéve, akinek a személye, úgy látszik, elkerülte a nyomozók figyelmét. A fiúk valamennyien Csaba ellen vallottak, azt állították, a röpcédulakészítés és -terjesztés ötlete egyedül tőle származott, őket erőszakkal kényszerítette, hogy részt vegyenek a vállalkozásokban. Csaba úgy vette észre, hogy társainak vádaskodása a bíróságban önkéntelen jóindulatot keltett iránta, mely gyakran feltámad a törvényszéki emberekben, ha valakinek a bűnösségét a többi vádlott túlságosan egyöntetűen igyekszik bizonyítani.

Szülei is tettek tanúvallomást, Válent doktor kimért, de reszketeg hangon Csaba nehéz gyerekkorára hívta fel a bíróság figyelmét. Majd Öry Éva következett. Mikor a lány beszélni kezdett, Csaba leszegte a fejét, és a padlódeszkákat nézegette maga előtt. Megdöbbenve hallotta, hogy Éva a vallomásában menteni igyekszik őt, méghozzá olyan burkoltan, hogy ez a szándéka nem lepleződött le a bíróság előtt. Azt állította, hogy a KISZ-irodában Csaba önként adta meg magát, hallgatott a verekedésről és még néhány apróbb, de jelentős epizódról. Mikor kiment a teremből, Csaba hosszan utánanézett.

A vád- és a védőbeszédek után, az ítélet kihirdetését megelőző este Csabát beszélőre hívták. A rács túlsó oldalán Kengyelszky állt. A főhadnagy burkolt szavakkal közölte a fiúval az ítéletet, melyet majd másnap délelőtt hirdetnek ki előtte. A bíróság valóban jóindulatúnak mutatkozott Csabával szemben, amellett az ő közbelépése is eredményesnek bizonyult – Kengyelszky a legvégsőkig elment Csaba ügyének támogatásában. Mivel Csaba még nem töltötte be a tizennyolcadik évét, két év nevelőintézeti munkára ítélték.

Az elítéltek munkatáborait: az úgynevezett Kömi-telepeket 1956 után megszüntették, mindössze kettőt-hármat tartottak fenn továbbra is. Jellegükben ezek is megváltoztak: leszerelték a fényszórókat a falról, a tornyokban nem álltak többé fegyveres őrök, eltűntek az ajtajukon kék, átlós festékcsíkkal megjelölt rabszállító gépkocsik, fiatalkorúak javítóintézetét rendezték itt be. Kengyelszky figyelmeztette Csabát: távolról sem mindegy, melyik telepre kerül. Felajánlotta közbenjárását: elintézi, hogy N.-be, egy Tisza menti faluba helyezzék. N.-ben hatalmas vegyikombinát épül, körülötte pedig új lakótelepek alakulnak ki. Kengyelszky úgy gondolta, hogy Csaba itt érdekesebb környezetben tölti le majd a két évet, mint egy unalmas falusi célgazdaságban. Próbálta meggyőzni a fiút, hogy ne keseredjen el. Bár két év valóban hosszú idő, még ha közben mérsékelnék a büntetését, akkor is, de a fizikai munka fontos és alakító élmények egész sorát hozza majd magával. A bajtársiasság legendáit mesélte az 1946-os jugoszláviai önkéntes vasútépítő brigádokról, melynek ő maga is tagja volt.

Csaba nem kételkedett, hogy Kengyelszky komolyan gondolja, amit mond, mégsem válaszolt a szavaira. Úgy érezte, ha megszólal, kitódulnának a könnyek a szeméből. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy két évet zárt javítóintézetben töltsön. Elhatározta, mikor leér N.-be, az első adandó alkalommal megpróbál megszökni, vagy ha nem sikerül, öngyilkos lesz.

Ezen az éjszakán nem tudott elaludni, ha idegeinek feszültsége már-már engedett, társainak horkolása mindig felriasztotta, hiába ejtette le többször is magasból a cipőjét, a rabok meg sem rezzentek a koppanásra. Csaba félig éber gondolatok között hánykolódott. A röpcédulázás kezdetén eleve számolt a lebukással, felkészült a legsúlyosabb büntetésre is, de csak most fogta fel, hogy nem egyszer kell szembenéznie a büntetéssel, hanem mindennap. Éjszakáit talán épp ilyen cellában tölti, és a több mint hétszáz nap egymásutánjában elvész minden romantika. Belátta, hogy a pusztulása értelmetlen volna, elhatározta, hogy minden eszközzel megpróbálja épségben megőrizni magát bent a javítóintézetben.

Másnap délelőtt kihirdették az ítéletet előtte. Csabát valóban N.-be irányították. Kengyelszky csak szemöldökének alig észrevehető rebbenésével búcsúzott el a fiútól.

Csabát még ugyanaznap délután útnak indították N. felé. Egy órát engedélyeztek a felkészülésre. Csaba megfürdött, a rabborbély levágta a szakállát, és figyelmeztette, hogy ezentúl már rendszeresen kell borotválkoznia. Kikefélte a ruháját; még mindig azt az öltönyt viselte, melyben a lánygimnázium báljáról idehozták, csak a zakó helyett hordott egy hazulról beküldött pulóvert. Most visszakapta zakóját is a börtön ruhatárából; néhány hosszú, sötétkék gyapjúszál akadt belé. Csaba először nem tudta, honnan maradhatott rajta, csak aztán jutott eszébe, hogy valószínűleg Öry Éva vastag mohairpulóveréről.

Úgy elfogta a gyűlölet a lány iránt, aki idejuttatta, hogy a fogait csikorgatta, és indulatos félszavakat mondott ki hangosan, bár a terem sarkában egy őr figyelte őt. Ujjai a merev szorítástól görcsbe álltak a ruhakefe hátán. Többé nem érdekelte Éva kedvező vallomása a törvényszéken. Megesküdött, ha kiszabadul, megkeresi a lányt, bosszút áll rajta a börtönért és a megaláztatásokért, melyek a javítóintézetben várnak rá.

Megebédelt. Mikor visszajött az ebédlőből, az irodában már ott ült a rendőr, aki lekíséri N.-be. A fiú jobb kezét saját bal kezéhez bilincselte, a bilincs láncát pedig a derékszíjába akasztotta. Megkérdezték Csabát, akarja-e, hogy a nála maradt pénzből taxit hívjanak, vagy villamoson menjenek ki a Keleti pályaudvarra? Csaba kérte, hogy inkább hívjanak taxit. A kocsi közvetlenül az indulási oldalhoz vitte őket, a rendőr a pénztárnál lebélyegeztette az utazási bárcát, majd átvágtak a zsibongó csarnokon. Csaba menet közben mereven maga elé nézett, csak annyit látott, hogy a cipők és csizmák sietve húzódnak félre előttük. A szerelvény már betolatott a vágányra. Csaba azt hitte, külön kupéba szállnak majd, de a rendőr egy közönséges másodosztályú kocsiba vezette, intett, hogy üljön le a sarokba, előzőleg azonban szabad jobb kezével kihúzta a fiú cipőjéből a madzagot, a nadrág bújtatóiból a szíjat, és zsebre vágta.

Csaba arcát a bezárt ablak üvegéhez nyomta. Kint a peronon egy újságárus tolta végig mozgó pavilonját; próbálta messziről elolvasni az újságok címeit, de a lassan leereszkedő sötétségben nem tudta kivenni, a viszonylag sok és sokféle képes újságból viszont rájött, hogy aznap valószínűleg szombat van. Hamarosan egymás után többször is kivágódott a kupék közti ajtó, ablak melletti, kényelmes helyet kereső utasok siettek végig a kocsin, a szerelvény elejére tartva. Legtöbbjükön látszott, hogy egész heti munka után térnek haza, kezükben tömött aktatáskát, koffert és négy-öt spárgával összefogott, egész vekni kenyeret hoztak. A rendőr megjegyezte – először szólalt meg, mióta Csabát kísérte –, hogy disznóknak viszik, kenyérrel olcsóbban jön ki a hizlalás, mint kukoricával.

Az első kocsik rövid idő alatt megteltek, az áramlás iránya megfordult, egyre többen jöttek elölről. A kocsi osztatai benépesültek, nemcsak az ablak melletti helyeket foglalták el, ültek már a padon egész hosszában, csak a Csabáékkal szemközti két ülés maradt szabadon. Néha egy-egy utas messziről meglátta az üres padot, sietősen megindult felé, de melléjük érve elfordult, és inkább egy hosszú padsor végére próbált leülni. Bár mindenki úgy tett, mintha nem vennék észre a bilincset Csaba kezén, szemük sarkából újra és újra visszanéztek rá, szájukat félig eltakarva találgatták, hogy miért kerülhetett ide? Egy öregasszony kioldotta a batyuját, és parasztos, vastag süteményt vett ki. El akart indulni vele a fiú felé, de a szomszédai visszanyomták a helyére. Rázkódás futott végig a kocsisoron, most állt be a mozdony a szerelvény elé, a rendőr intett, hogy nemsokára indulnak.

Csaba lehunyta a szemét. Fent, a csomagtartóban gőzölögtek az egymáshoz kötözött, friss kenyerek, szaguk Csabát a kórház pincemosodájából feltóduló gőzre emlékeztette, amely mellett naponta elhaladt. Mikor felnézett, a vonat már a gumigyárnál járt, a többi kocsiosztatban égtek a lámpák. A rendőr Csabára nézett, de a fiú kérte, hogy az ő padjuk fölött ne gyújtsa meg. A rendőr bólintott, a sarok sötétben maradt. Csaba lehunyta a szemét, nem jutott eszébe, hogy el kellene búcsúznia a várostól, ahol eddigi élete lefolyt, s amelyet csak évek múlva fog viszontlátni; tudta, hogy most különben is azokon a külvárosokon halad át a vonat, amerre ő elvonult októberben, vállán rázkódó fegyverét tenyerével szorítva le, és ahol szétszórta röpcéduláit. Nem akarta újból látni a földszintes, hosszú utcasorokat.

Nem engedte, hogy ezek az emlékek betöltsék gondolatait, inkább a túloldali kártyázók beszélgetését figyelte. Közben a vonat néha megállt, ilyenkor hallani lehetett, hogy kint eleredt az eső, majd sípszó hallatszott, és az esőcseppek kopogását hamarosan elnyomta a kerekek zaja. Csak egy pályaudvaron időzött a vonat hosszabban. Csaba kinézett az ablakon: az állomásépület fölött Hatvan gőzölgő neonbetűit látta. A vonat negyedóra múlva továbbindult.

Ahogy elhagyták az állomást, a rendőr oldalba lökte Csabát, és a szemével intett, hogy keljen fel. A rendőr kivárta, amíg a folyosó üres maradt, és bement a vécébe. Csaba addig kint állt az ajtó előtt, s bár elfordította arcát, a bilincsen érezte a rendőr minden mozdulatát. Rövid idő múlva kijött, megkérdezte, hogy Csaba nem akar-e bemenni, a fiú megrázta a fejét, így visszatértek a helyükre.

Hogy a feltörő undort visszaszorítsa, Csaba behunyta a szemét. Mintha a kinti nedvesség behúzódott volna az ablakok résein, fázni kezdett. A rendőrnek nem akart szólni, összehúzta a vállait és előregörnyedt. Hamarosan megnyugodott a gyomra, gondolatai elsüppedtek, néha a kerekek csattogásán keresztül is hallani vélte az esőcseppek dobolását a bádoggal bevont tetőn. Máskor nem hallotta meg akkor sem, ha a vonat egy-egy váltó előtt vesztegelt. Érzékei is csak egy-egy pillanatra rezzentek fel: egyszer megérezte, hogy a friss kenyerek áporodott gőze és a dohányszag közé tiszta kölniillat vegyül, nem tudta pontosan, mi lehet, leginkább orgonára emlékeztetett, aztán, anélkül, hogy megszűnt vagy meggyöngült volna, ez az illat is közömbössé vált a számára.

A megállóknál a kalauz hosszú faluneveket kiabált, melyeket Csaba még sohasem hallott. Most egyet-egyet megjegyzett, és sokáig ismételt magában. Próbálta kitalálni, hogy melyikük után következik majd N. Kengyelszky elbeszéléséből csak arra emlékezett, hogy a vegyikombinát valahol a Tisza felső folyása mellett fekszik.

Egy állomás előtt a vonat élesen fékezett, Csaba előrecsúszott az ülésen, térde nekiütődött egy másik térdnek, felnézett, megdöbbenve látta, hogy a szemközti padon, mely a Keleti pályaudvartól Hatvanig üres maradt, most egy nő ül. Kint már teljesen besötétedett, fölöttük most sem égett a lámpa, a másik kupékból odavetődő fényben Csaba még közelről is csak homályosan tudta kivenni a vonásait.

A nő megérezte, hogy figyelik, megmozdult, táskájából fésűt vett ki, és végighúzta rövidre vágott, bronzvörös haján, aztán felkelt. Csaba most vette észre, hogy majdnem olyan magas lehet, mint ő. Amíg ült, széles válla és ruganyos, erős felsőteste miatt alacsonyabbnak képzelte. A nő nem vette ki bőröndjéből rögtön azt, amit akart, kétszer-háromszor is megfordult, végül leemelte az egész bőröndöt, és letette maga mellé a másik, szabadon maradt ülésre. Kibontott egy finom, halvány hímzéssel díszített asztalkendőt, melyben úti ennivalóját tartotta: száraz füstölt kolbászt, rácsos túrós süteményt, külön ruhába csomagolva fehér házikenyeret, és megkínálta vele a rendőrt.

A rendőr először megpróbált kitérni, de mivel az indulás óta nem evett, hagyta meggyőzni magát, letört egy darabot a kolbászból, és vágott hozzá kenyeret. A nő jellegtelen mozdulattal Csaba elé emelte az asztalkendőt, a fiú ránézett, és a sötétszürke szem kissé bizonytalan tekintetéből megértette: csak azért kínálta meg a rendőrt, hogy utána őt is megkínálhassa. Csaba megrázta a fejét, és kinézett az ablakon, a rendőr is hiába szólt rá, hogy elfogadhatja; ezt a részvétet még inkább megalázónak érezte, mint azt a közönyt és félelmet, amely eddig körülvette a vasúti kocsiban.

A nő cigarettát szedett elő. Mielőtt rágyújtott volna, orgonára emlékeztető parfümöt csöppentett a cigaretta végére, a cigaretta ettől szokatlanul erősen füstölt, de a füstön végig érezni lehetett az orgonaillatot. A nő beszélgetésbe kezdett a rendőrrel. Mikor megtudta, hogy N.-be tartanak, a fiatalkorúak javítóintézetébe, elhallgatott, és figyelmesen végignézte Csabát.

A következő állomásnál Csaba mereven tartotta a derekát, nehogy előrecsússzon a helyén, térde mégis összekoccant a nő térdével. Bocsánatot akart kérni tőle, de a szemén meglátta, hogy az összekoccanás nem véletlenül történt, a nő neheztel rá, amiért az előbb nem fogadta el a kínálást, a homlokát összeráncolva kissé, kérően nézte a fiút. Eloltotta a cigarettáját, még egyszer felszállt a sűrű, illatos füst, és most a túrós süteményt tartotta eléjük; ezúttal nemcsak a rendőr, hanem Csaba is vett belőle. A nő elégedetten mosolygott, és a legközelebbi kanyarnál térde megint odaért Csabáéhoz.

A fiú látszólag elmerülten aprókat harapott a süteményből, de a térdén még mindig ott érezte a nő térdének kerek formáit, olyan erősen, hogy el tudta képzelni belőle a nő egész combját, melyen most megfeszült a világoskék szoknya. Próbálta kitalálni, hány éves lehet: arca már enyhén fellazultnak látszott a rúzs és púder alatt, rövid, vörös hajának minden fürtje kiszámított helyre volt fésülve, de a feszesen ringó derék és a száj körül a játékos, kihívó mosoly még fiatalosnak hatott, Csaba úgy gondolta, hogy harminc körül járhat.

A nő az arcát félig elborító selyemstóla alól visszanézett rá. Csaba nem tudta, mennyi ideig kapcsolódott össze tekintetük, mert ezt a pillanatot nem tagolta sem külső mozgás, sem más esemény; közben néha az ablak felé fordult, hogy a rendőr ne fogjon gyanút – egyhangú kukoricatáblák mellett futott a vonat, csak néha esett rá a fény egy-egy dűlőutat elzáró fakerékre –, utána pillantása visszatért a nő arcára. Csaba még sohasem állta végig, ha egy nála idősebb nő kíváncsian ránézett, elvörösödött, ha beszélni kellett, hangja megcsuklott, alig várta, hogy elmehessen, most azonban azt kívánta, hogy minél tovább tartson a vonatút, újra és újra megreszketett, ha a nő térde hozzáért.

Egyre kevesebben maradtak a kocsiban, újságokat, kenyerek letöredezett héját hagyták maguk után, valaki pedig egy megkezdett almát, mely ide-oda gurult a padon. Csaba tudta: a nő sem utazhat már velük sokáig, csak abban reménykedett, hogy esetleg ugyanazon az állomáson szállnak majd le. A vonat egy forduló után erősen lecsökkentette a sebességét, s valószínűleg újonnan épített, még nem egészen kész pályatesten haladt. A nő felállt, készülődni kezdett, felvette világoskék ballonkabátját, és leemelte a bőröndöt a csomagtartóból. Végignézett magán: mindent rendben talált, majd bólintott Csaba felé, és leszállt. Mikor megfordult, Csaba még látta a lábát, a harisnya rászorította a pihéket a bőrére, olyanok voltak, mint a márvány apró, fekete repedései. Megtörülte az ablaküveget, és utánanézett: a nő néhány métert egyedül tett meg, de kisvártatva egy ballonkabátos férfi vált el az épület sötét falától. Az átlagosnál jóval szélesebb tányérú svájci sapkát viselt, alóla kilátszott tarkóján hosszúra nőtt, dús, sötét haja. A nő elé jött, megcsókolta az arcát, és elvette tőle a bőröndöt, a vonat még nem is indult tovább, mikor már eltűntek a gyalogúton a síneket övező, magas bokrok között. Csaba karját a mellére szorította, és felsóhajtott.

Hogy magukra maradtak, a rendőr bizalmaskodva beszélni akart a nőről, de a fiú nem válaszolt a szavaira. Hanyatt dőlt, és azon tűnődött, hogy életének utolsó éve teli volt olyan találkozásokkal, melyeknek folytatódniuk kell; elképzelhetetlennek tartotta, hogy már soha többé ne beszélhessen R.-rel, Kengyelszkyvel, vagy teljesületlen maradjon a bosszú, melyet Öry Éva ellen fogadott. De a következő pillanatban eszébe jutott, hogy a vele szemközt ülő nő is milyen váratlanul tűnt el, a viszontlátás legkisebb reménye nélkül. Kényszerítette magát, vegye tudomásul: az események úgy is alakulhatnak, hogy egész élete a félbemaradt viszonyok és találkozások láncolata lesz. Bármilyen fájdalommal is járt ez az elhatározás, úgy érezte, le kellett zárni magában az illúziók és vágyak egérútjait, hogy alkalmassá tegye lelkét a közeledő megpróbáltatások elviselésére.

A vonat alig néhány kilométerrel ment túl azon az állomáson, ahol a nő leszállt, a rendőr intett, hogy megérkeztek, közös erővel befűzték Csaba cipőjét, visszahúzták a nadrágszíját, majd egymáshoz bilincselt kezüket mereven tartva lemásztak a lépcsőn. N. volt a végállomás, útközben több kocsit is lekapcsoltak a vonatról, a megmaradt szerelvény közvetlenül a vegyikombinát egyik részlege elé állt be. A hatalmas épület elfogta a kilátást Csaba elől. Oldalt nézett, jobbra és balra magas oszlopokon ezüstözött tartályok helyezkedtek el; Csaba azt hitte, törpe vízművek, de a rendőr felvilágosította, hogy földgázt tárolnak bennük.

Különben a rendőr sem ismerte a környéket, egy gyári őrtől kérdezte meg, hogy juthatnának el a javítóintézetbe. A gyári őr egy kivilágított útra mutatott, az út fölött csőlábakon diadalkapura emlékeztető tábla állt: „A Vegyikombinát saját útja, idegenek nem használhatják.” Csaba mosolyogva lépett rá az egymáshoz illesztett hatalmas kőlapokra, ezek szerint ő itt nem számít idegennek. Eszébe jutott Kengyelszky jóslata, hogy ebben a városban fontos és elhatározó élmények várnak rá, a friss éjszakai szél arcába sodorta a permetező esőt, felélénkült.

A környék tetszett Csabának: a húsz-huszonöt méter magas épületek mellett, melyeket egy-egy pillanatra megvilágítottak a hegesztés ívfényei, úgyhogy hatalmas üvegezett homlokzatuk felragyogott, nagy és szabad térségek terültek el. Ez az egyetlen út vágott keresztül rajtuk, oldalt bokorsorok és fiatal, három-négy éves fák nőttek. Mintegy háromnegyed órás gyaloglás után az út elágazott Csabáék előtt: egyik ága gyárépületek sorához vezetett, a másik pedig egy lakótelepre, a gyári őr úgy mondta, hogy a javítóintézet ezen a telepen van. Majdnem az előző állomásig visszajöttek a sínek mellett, a rendőr megjegyezte, hogy már itt is leszállhattak volna. Az a gyalogösvény, melyen a vörös hajú nő és a bőröndjét átvevő férfi elindult, csakhamar beletorkollott a vegyikombinát kövesútjába. Néhány lépésen keresztül a pár lábnyomait még kivehetővé tette az esőtől fellazult gyalogútról a lábukra tapadt, sárga agyag.

A nagy lakótelep szélén hevenyészett, tapasztott falú munkásszállások álltak – valamikor felvonulási épületeknek használták, de az építkezések befejeztével nem bontották le őket –, még egy ablakban égett a villany. Bent a szálláson sakkoztak, tíz-tizenöt ember kibicelt a játékosoknak, egyikük sem látszott álmosnak, jóllehet már elmúlt éjfél, és mint kék új cejgnadrágjuk, cipőjük mutatta, végigdolgozták a napot. Anélkül hogy felemelték volna tekintetüket a tábláról, fogadták a belépők köszönését, és útbaigazították Csabáékat. A rendőr és a fiú átvágott a lakótelepen, egy futballpályára átlósan kitaposott úton, elhaladt egy reterát mellett, melynek egymás után következő ajtóin kátrányfelírások sorakoztak: „Férfiak, Nők, Tanulók, Eszpresszó” – ez a reterát egy olyan modern víztorony tövében állt, melyhez hasonlót Csaba még képen sem látott –, részegekkel akadtak össze, akik mindenáron ki akarták szabadítani a fiút, úgyhogy a rendőr rájuk szegezte pisztolyát, de a házsorok mögül még sokáig kiabáltak utána szitkozódva, végül a Miskolcra vezető műút mellett megtalálták a javítóintézet épületét.

Bár fönt az emeleten még két ablakban is égett világosság, sokáig nyomták a csengőt, amíg kijött az éjszakai portás. Megnézte az iratokat, melyeket a rendőr hozott magával, visszament a kulcsért, és beengedte őket. Ebben a késői órában a portás már nem akarta felkelteni az intézet vezetőit, ezért a rendőrt és a fiút felvitte a második emeletre, végigvezette egy frissen mázolt folyosón, és kinyitotta nekik a vendégszobát. Bent a szobában a rendőr leszedte a bilincset, Csaba megdörzsölte elgémberedett csuklóján a belevágódott vörös sávot. Lefeküdtek, a rendőr kitette pisztolyát maga mellé az éjjeliszekrényre, nemsokára mélyen, egyenletesen vette a levegőt. Csaba eltűnődött, mi volna, ha elvenné az éjjeliszekrényről a pisztolyt, felöltözne a rendőr ruhájába, és megszökne az intézetből? Tudta, hogy ez a terve nem kivihető, mégis elmosolyodott; mikor eszébe jutott, hogy esetleg a rendőrt zárnák be helyette a javítóba, alig tudta visszatartani a nevetését.

Azt hitte, hogy új helyen, ismeretlen ágyban sokáig ébren fog maradni, tollal csak gyéren megtöltött párnáját kettőbe hajtotta, és rászorította égő arcát a hűvös huzatra. Még egyszer látta lecsukott szemhéja alatt a vörös hajú nő arcát, aki vele szemközt ült a vonaton, és már aludt is. Csak hajnal felé rezzent fel arra, hogy a rendőr óvatosan felöltözködik, kimegy a folyosóra, aztán bezárja maga után az ajtót. Csaba nem törődött vele, megfordult a helyén, és aludt tovább.

Mivel aznap vasárnap volt, Csabát csak nyolc óra felé ébresztette fel a portás. Ahogy kiszállt az ágyból, első tekintete a ráccsal lezárt ablakra esett, majd meglátta a fehérre mázolt hivatalos bútorokat. Nem hozott magával váltó fehérneműt, a börtönben meztelen felsőtesttel szokott aludni, előző este azonban fáradtsága miatt nem tudta rászánni magát, hogy levetkőzzön, most kénytelen-kelletlen magán hagyta az amúgy is áporodott, piszkos inget, az izzadság hamarosan egész testét kiverte. Zakója zsebében összehajtogatva megtalálta azt a nyakkendőt, melyet még a lánygimnáziumi bálra kötött fel, attól félt, ha a portás meglátná, elvenné tőle, inkább bent hagyta a zsebében. Nem gondolta, hogy még hasznát veheti a nyakkendőnek, csak azért tartotta magánál, mert úgy érezte, ezzel a személyes, bent az intézetben valószínűleg tiltott holmival megőriz valamennyit szabadságából. Öltözködés közben kinézett az ablakon: a ház előtti agyagos kertben sűrű, apró szemű eső áztatta a tornaszereket, a nyújtó vasat mintha vékony jégréteg borította volna el, a gyűrű pedig ide-oda himbálódzott a szélben. Csabának egy pillanatra a Guyon Richárd-laktanya elhagyott udvara jutott az eszébe, összeborzongott, nyoma sem maradt benne annak a nyugalomnak és biztonságnak, mely előző este még eltöltötte.

Rosszkedvűen lépkedett a portás mögött, újból a szökésre gondolt, de a folyosók – amerre elhaladtak – még akkor is kevés lehetőséget kínáltak volna erre, ha senki sem vigyáz rá. Az épület – amennyire Csaba meg tudta ítélni – átmenetet képezett a börtön és a diákkollégium között. A folyosók ablakait sűrű rács borította, a szürke olajfestést fejmagasságban vékony léccsík határolta, följebb a falat vakító fehérre meszelték, a lépcsőházat és a szobák előtereit úgy alakították ki, hogy sehol ne lehessenek olyan kényelmes zugok, ahol beszélgető csoportok esetleg megállhatnának. A környezet mégsem tűnt egyértelműen ridegnek: a folyosók töréseinél adódó benyílókban favedrekbe ültetett dísznövényeket helyeztek el, egy-egy ajtón Csaba „klubszoba”, „könyvtár”, „rádiós szakkör” feliratú táblákat látott, az átjáróknál nem rendőrök álltak, hanem a Csabát vezető portáshoz hasonló, vastag, szürke egyenruhát viselő, többnyire öreg emberek, és az egész épületet eltöltötte a tejeskávé szaga, mely egyre erősödött, ahogy közeledtek az étkezőterem felé.

A portás kinyitotta előtte a teremajtót, és intett, hogy üljön le egy négyszemélyes asztalhoz, melynél az egyik szék még szabadon maradt. Csaba elfoglalta a helyet, és körülnézett: a terem már kétharmad részig megtelt, mintegy százötvenen vártak a reggelire. Csaba tudta, hogy még egyikük sem töltötte be a tizennyolcadik évét, mégis valamennyi jóval idősebbnek látszott az egyforma sötétzöld nadrágban és az ugyanolyan színű lemberdzsekben. Attól tartott, hogy le fogják nyírni kopaszra, megkönnyebbülve látta: mindenkinek meghagyták a haját.

Vele szemközt egy kövér, fekete hajú fiú könyökölt rá az asztalterítőre, bal arcát szétroncsolta valamilyen robbanás. A fiú, Csaba legnagyobb megdöbbenésére, a kiskanál nyelével hallhatóan megkocogtatta a bal szemét, és elégedetlenül morogta maga elé, hogy kopog a szeme az éhségtől. A másik két szomszédja közönyösen fogadta a mutatványt, valószínűleg már megszokták. Csaba később jött csak rá, hogy üvegszemet visel.

Kicsapódott a konyhába nyíló lengőajtó, és nyolc-tíz, szintén sötétzöld ruhába öltözött fiú jött be. Csaba úgy gondolta, hogy a naposok lehetnek: nagy fajanszkancsóban kávét, tálcákon pedig egymásra tornyozott vajas kenyereket hoztak. Egyikük a terem túlsó végébe tartva elment Csaba mellett, és anélkül hogy lenézett volna, tiszta erőből belerúgott a bokájába. Fájdalmában feljajdult, a szomszéd asztaltól átjött egy fehér köpenyes nevelő, és megkérdezte, mi történt, de Csaba nem válaszolt.

A félarcú fiú – aki gúnynevén mint Slampi mutatkozott be – felvilágosította, hogy a napos nem azért vett rajta elégtételt, mert az ő megszokott helyére ült le – mint ahogy Csaba eredetileg gondolta –, hanem általában így szokták fogadni az intézetben az újonnan jötteket.

Visszafelé a napos messziről kikerülte Csabát, de a fiú el volt szánva, hogy a rúgást mindenáron visszaadja, igyekezett megjegyezni ellenfele arcát, remélte, göndör fekete hajáról és villogó szeméről megismeri majd. Közben csak fél füllel hallgatta Slampi magyarázatát, hogy egy hónappal ezelőtt étkezésnél még zsúfolásig megtelt az ebédlő, de május elsején sokan amnesztiát kaptak, a középső asztalok pedig azért üresek, mert a vezetők és tanárok az ügyeletesek kivételével vasárnap reggel fent reggeliznek a szobájukban. Csaba még megkérdezte a napos nevét: Teddy mackónak hívták – valószínűleg az ismert Elvis Presley szám címe után.

Még be sem fejezte a reggelit, mikor a fehér köpenyes nevelő szólt neki, hogy menjen át vele a földszinti raktárba. Útközben a nevelő hangosan méltatlankodott: nem elég, hogy vasárnap is dolgoznia kell, még az újoncok felszerelése is őrá hárul, mert a gondnoknő nem hajlandó felkelni tíz óra előtt. Majd jóval halkabban homályos célzásokat tett, melyekből Csaba azt értette ki, hogy a gondnoknő a nevelő véleménye szerint csak azért maradhat meg az állásában, mert az intézet igazgatójának a szeretője.

A raktár két nagy, teremszerű helyiségből állt, a belső teremben egy hatalmas polcon lepedőkbe kötve sorakoztak egymás mellett a fiúk civil holmijai. A polcokat ritkán takaríthatták, mert a vastag por egyenletesen beborított mindent, még látszottak azoknak a csomagoknak a körvonalai is, melyeket gazdáik a május elsejei amnesztia alkalmából kaptak vissza. Csaba levetkőzött, ruháit berakta egy lepedőbe, minden figyelmét az kötötte le, hogy a zsebkendőbe rejtett nyakkendőt észrevétlenül magával vigye, most, hogy véglegesen besorolták az intézetbe, a nyakkendő – régi életének szimbóluma – még többet jelentett neki, mint eddig. Végigment meztelenül a langyos kövön, az ajtóból visszanézett; csak arról ismerte meg a holmiját, hogy a csomagok sorának legszélén állt. Eszébe jutott, hogy már húszéves lesz, mikor újból felveheti a sötét ruhát, a szeme telifutott könnyel.

A másik teremben a nevelő kiadta az intézeti holmikat: két váltás fehérneműt, bakancsot, egy gumitalpú félcipőt, kék cejg munkaruhát, egy sötétzöld lemberdzsekes öltönyt, amilyent a reggelinél a többieken látott, és egy fehér vászonzacskóban a tisztálkodási szereket. Csaba felvette a sötétzöld öltönyt, egy befelé tükröző ablaküvegben végignézett magán, úgy találta, jóval magasabbnak és erősebbnek hat, mint civil ruhájában. Ez megvigasztalta, nagyot nyújtózott, és mosolyogva nézett vissza a tükörképére; tudta, hogy új környezetében elsősorban fizikai erejének veszi majd hasznát. Holmiját egy csomóba fogta össze, és követte a nevelőt.

Mivel több hálóteremben is akadt szabad ágy, a nevelő megkérdezte, hogy melyikbe akar beköltözni? Csabának eszébe jutott Slampi, kérte, hogy ha lehet, a félarcú, kövér fiúval kerülhessen egy szobába. A nevelő beleegyezett, Csaba berakta a holmiját a szekrénybe, melynek belső oldalát telefirkálták fekete és piros ceruzával, futólag el tudott olvasni néhány felírást: „Itt harcolt S. J. 1957.” Egy halálfej és két lábszárcsont alatt ez állt: „Ne dolgozzatok, gyerekek, halál a kopaszra”, „Menjetek el Nagy Borbálához Újpest, Árpád út 4-be, mondjátok meg neki, hogy Jocót elvitték.” Mikor mindent rendbe tett, a nevelő lekísérte társai közé.

Az eső miatt a fiúk nem mehettek ki az intézet mögötti kertbe, a nagy tanulószobában tartottak szabad foglalkozást. Egy-egy asztal körül beszélgető csoportok verődtek össze. Csaba megpróbált beállni közéjük, de a beszélgetők rögtön elhallgattak, gyanakodva nézték végig. Csaba visszahúzódott, egy falra akasztott táblázatot nézegetett, kis idő múlva észrevette, hogy az egyik asztal mellől Slampi integet felé, és hívja magához. Az ő csoportjuk régi képes újságokat lapozgatott. Slampi is szerzett egyet, az újság mögül kimutogatva magyarázta: a csoportosulások nagyjából aszerint alakultak ki, hogy milyen okok miatt ítélték el a fiúkat.

Egy hat- vagy héttagú csoport disszidálási kísérletért jutott ide. Megismerkedtek az egyik nyugati ország követségének fiatal magyar sofőrjével, összebarátkoztak, együtt jártak inni vele. Egyszer, mikor éppen szolgálatban volt, felcsalták egy hegyi vendéglőbe, berúgatták, az elhagyott úton leütötték, és a kocsiján disszidálni próbáltak. Abban bizakodtak, hogy a diplomáciai rendszámú kocsikat nem szokták átvizsgálni a határállomáson, ők azonban gyanút keltettek, a határőrök mindannyiukat letartóztatták. Ennek a csoportnak a közepén ott állt Teddy mackó is. Slampi elmondta Csabának, hogy mikor Teddy mackó bejött az intézetbe, nylonzacskóban egy olyan alsónadrágot csempészett be, mely attól lett véres, hogy először szeretkezett egy szűz lánnyal, és ezt a nylonzacskót mindenkinek mutogatja. Csaba összerázkódott az undortól, eszébe jutott az ebédlőben kapott rúgás, melyet már majdnem elfelejtett, elhatározta, keresni fogja az alkalmat, hogy összeakadhasson Teddy mackóval.

A többi társaságok rablás, lopás és huligáncselekmények miatt kerültek javítóintézetbe, akadtak köztük olyanok, akik tavasztól őszig a Népstadion pénztárfülkéiben aludtak, fiatal vásározó nepperek, egyikük felajánlotta öccsének is azt a lányt, aki szerelmes volt belé, és mikor a lány nem volt hajlandó lefeküdni az öccsével, félig agyonverte. Ilyen és ehhez hasonló életutat tettek meg a sötétzöld ruhás fiúk, akik között Csabának élete következő két évét kellett töltenie.

Egy órakor ebédeltek: húslevest kaptak és marhapörköltet krumplival – ebéd után a nevelő két önkéntes vállalkozót kért, akik rendbe hozzák a kazánház előterét. Slampi gyorsan magasba emelte a kezét, és intett Csabának, hogy jelentkezzen ő is. A nevelő választása rájuk esett, átmentek a szobájukba, felvették a munkaruhájukat, a félarcú fiú kiemelt egy zacskó almát a szekrény aljából, diadalmasan mutatta Csabának, aki nem értette barátja örömét, arra gondolt, talán ritkán jutnak gyümölcshöz.

A kazánházban csak a begyújtáshoz összekészített papírokat kellett zsákba rakni. Csaba megnézett egy-egy papírt, melyen kézírásos angol és német szövegek álltak, nem értette, honnan kerültek ide? Slampi undorral rájuk köpött, és elmagyarázta, hogy előttük munkára kihelyezett felnőtt rabok laktak az épületben, akadt köztük néhány kiváltságos rab, az úgynevezett „siti princek”, ezek nem jártak dolgozni, hanem különféle idegen nyelvekből fordítottak. Slampi úgy hallotta, behoztak ide egy világhírű tudóst is, aki nem követett el semmi bűnt, de annyira ivott és nőzött, hogy csak börtönben lehetett rákényszeríteni, hogy a találmányain is dolgozzon valamit.

A papír nagy részét hamarosan betömködték a zsákokba, csak egy kisebb kupacot hagytak meg, hogy indokolni tudják itt-tartózkodásukat, ha esetleg ellenőrzés jönne. Slampi félrevonta Csabát egy sarokba, és éppolyan diadalmas mosollyal, mint mikor először megmutatta, kibontotta a zacskó almát. Csaba most sem talált az almákban semmi rendkívülit, a félarcú fiú biztatta, hogy harapjon bele valamelyikbe. Az alma át volt itatva alkohollal, olyan töményen, hogy a rum édes, lakkra emlékeztető szaga felcsapott Csaba orrába. Értetlenül nézett a barátjára. Slampi felvilágosította, hogy ezek különlegesen elkészített almák, a szeretője, egy tizenöt éves cigánylány hozta be neki a legutóbbi látogatási napon, injekcióstűvel rumot nyomtak bele, egy-egy almába majdnem egy decit, a szúrás tűnyomát pedig viasszal eldugaszolták, hogy a szesz el ne párologjon. A javítóintézetbe szigorúan tilos volt beadni alkoholt vagy bármilyen alkoholos készítményt, de ezeken az almákon, akárhogy is forgatták, az őrök nem találtak semmi feltűnőt.

Leültek egy megtömött, kényelmes papírzsákra, és lassan eszegették az almákat. Csaba most értette meg, hogy Slampi azért vállalta el a kazánházi munkát, mert itt senki sem zavarja őket. A gyümölcs édes, szeszes leve végigfolyt az arcukon és kezükön, Slampi a második-harmadik nagy almától berúgott, de Csaba is úgy érezte, mintha zsibbadás fogná el, alsó ajka néha magától leesett, többször felnevetett ok nélkül, közben alig-alig értette barátja történeteit. Először valami evőkészletről mesélt, melyet fillérekért vett az Ecseri piacon, kiderült róla, hogy tiszta ezüst, tízezer forintot kínáltak érte, de ennyit Slampinak magának is megért. Később Csaba már nem figyelt a szavaira, így aztán fogalma sem volt, hogy Slampi miért megy oda a megmaradt papírhegyhez, és miért rúg bele indulatosan.

A félarcú fiú a cigánylányról kezdett beszélni, aki az almákat hozta. Két évvel ezelőtt ismerkedtek meg a b.-i javítóintézetben; külön épületrészben laktak a fiúk és a lányok, két egymással szembenéző szárnyon, és bár süketnéma jelbeszéddel tudtak üzenetet küldeni, az őrök meggátoltak minden közeledést. Ők ketten úgy találkozhattak, hogy mind a kettőjüket házimunkásnak osztották be. A lány akkor tizenharmadik évében járt, Slampi a tizenhatodikban, megállapodtak, ha kiszabadulnak, majd összeházasodnak. Karácsonykor – reggeli találkozásuknál – a lány egy zacskó cukrot adott neki, és azt ígérte, hogy kap még valamilyen ajándékot, ha tíz órakor lámpaoltás után kinéz a rácson. Slampi már lámpaoltás előtt figyelte a szemközti oldalon a lány ablakát, egyszer csak meglátta a cigánylányt: ott állt az ablakban, gyufát gyújtott, és újra és újra végighúzta meztelen teste előtt. Körülbelül háromszáz fiú látta, minden cellában hatalmas üvöltés harsant fel, úgyhogy remegett az egész épületszárny – ez volt a lány karácsonyi ajándéka.

Csabának megfordult a fejében, hogy talán neki is illene elmesélni valamilyen történetet, de a fegyveres harcokat és az illegális röpcédula-készítést kivéve – melyekről még most is hallgatott – egész élete önmaga előtt is érdektelennek tűnt. Kutatott az emlékei között, arra gondolt, hogy Öry Éváról beszél vagy arról a vörös hajú nőről, aki szemközt ült vele a vonaton, de még részegen is érezte, hogy nem adhatja ki őket, mert ha más is tudna róluk, ezek az emlékek elveszítenék a varázsukat, többé nem kötnék le a fantáziáját, nem vigasztalnák meg élete nehéz óráiban.

Slampi azonban nem nagyon igényelte, hogy a barátja is beszéljen. Megnyugtatta Csabát, hogy itt bent a javítóintézetben is lehet majd nőt találni, megígérte, ha együtt osztják be őket naposnak, bemutat neki néhány konyhalányt, akik az épület mögötti, használaton kívüli garázsban alszanak. Éjszakára ugyan a portás kívülről rájuk zárja az ajtót, de fent, majdnem az eresznél egy keskeny szellőzőablak nyílik, ha ő bakot tart, Csaba be tud mászni rajta, egyenesen az ágyba esik majd. Slampi már többször is náluk töltötte az éjszakát, bár meglehetősen undorodott ezektől a konyhalányoktól, mert piszkos zsebkendőiket és fehérneműiket az ágyukban tartják, a kezük pedig, akárhogy megtörlik is, mindig zsíros marad. Egy pillanatra elhallgatott, aztán megjegyezte, hogy a gondnoknő, aki szintén bent lakik az intézetben a nevelői folyosó utolsó szobájában, messze felülmúlja a konyhalányokat, nagyon szép nő, de nem érdemes kísérletezni nála, mert Némon, az igazgató teljesen lefoglalta magának.

Csaba meg akarta kérni Slampit, beszéljen még erről a gondnoknőről, de olyan nehezen jöttek ki a szavak a száján, hogy legyintett, és nem próbálkozott tovább. A rummal átitatott almát eszegette, már nem is törölte le a szájáról a kicsurranó levet, elégedett, üres tekintettel mosolygott maga elé. Slampi tömte meg helyette az utolsó papírzsákot, és ő támogatta fel a lépcsőn.

Vacsora után Csaba üggyel-bajjal végrehajtotta a napirend utasításait: sétált az udvaron, megmosakodott, rendbe rakta a holmiját, és rögtön lefeküdt, csak akkor ébredt fel, amikor a hajnali derengésben már látszottak a székekre kiakasztott kék munkaruhák lelógó szárai. Égett a gyomra, felkelt, az asztalhoz botorkált, és két pohár vizet ivott. Társai még aludtak, Csaba kinézett az ablakon: a ház előtti műúton fakarosszériás, úgynevezett „nejlon” munkásszállító buszok követték egymást, oldalukon távoli falvak neveivel. Ahogy messzebbre nézett: a kombináthoz vezető gyér cserjés ösvényen munkások siettek a gyárépület felé, lendületes mozgásukból úgy látszott, mintha valamilyen harc vagy verekedés központjába tartanának. Bevárták egymást, és csapatosan mentek tovább, néha egy-egy motorbiciklista húzott el mellettük, és egy kézzel fogva a kormányt, integetett feléjük, két-három munkás belekapaszkodott a motorkerékpár csomagtartójába, és megpróbálta visszatartani, a motor csak nehezen szabadult ki a szorításukból. Csaba önkéntelenül is elmosolyodott a jókedvükön.

Csaba gondolta, hogy nemsokára őket is felkeltik majd. Nem ismerte pontosan a reggeli napirendet, de hogy valami időelőnyt biztosítson magának a többiekkel szemben, elhatározta: nem fekszik vissza, hanem korábban megmosdik. Óvatosan lenyomta a kilincset, engedett, a hálótermet nem zárták le éjszakára. Köszönt a folyosón bóbiskoló őrnek, és bement a fürdőszobába. Hátul a csapok és mosdóvályúk mögött egy kiugróval félig eltakart zuhanyozófülkét talált: a víz körben már lemosta a vakolatot, mert a falat elfelejtették olajfestékkel bekenni. Csaba megfürdött. Mire visszaért a folyosóra, szemközt a kombinát kéményének füstjén keresztül már látszott a nap, és bent a szobában is mocorogtak szomszédai az ágyakon, mintha álmukban is megérezték volna, hogy hamarosan megszólal a csengő.

Csabának valóban szüksége volt arra a néhány perces előnyre, melyet a mosakodással szerzett, mert a többiek beidegzett, gyors mozdulatokkal készülődtek, alig negyedóra múlva már felsorakoztak, hogy átmenjenek reggelizni.

Reggeli után megkapták az ebédcsomagjukat, valamilyen húst is tehettek belé, mert néhány zsírfolt ütött át a papíron. A „nejlon” buszok már beálltak az intézet elé, mikor az egyik őr kiemelte a fiút a sorból, és átvitte az igazgatói irodába, útközben megnyugtatta, hogy az utolsó busz meg fogja várni őt.

Némon, az igazgató az íróasztal mögött ült, melyet háttal a világosságnak egy különben is homályos sarokban állítottak fel. Az asztalon már ebben a korai órában öt vagy hat üres csésze falán száradt a feketekávé zacca. Az igazgató előrehajolt – a lámpa fénye ráesett kopasz homlokára, oldalt és hátul viszont meglepően dús haját hosszúra növesztette –, és megigazítva zöld szemüvegét, röviden kihallgatta Csabát. A fiú lassan, elnyújtottan válaszolt, közben Némont figyelte; kíváncsi volt, milyen az a férfi, akit az ismeretlen gondnoknő szeretőjének emlegetnek. Ahogy nézte, úgy tűnt neki, hogy valahol már találkozott vele, de nem tudott visszaemlékezni rá, hol. Némon rövid kérdéseiben idegesség bujkált, cigarettájáról gyakran megfeledkezett, csak hat-nyolc rágyújtással tudta végigszívni. Mikor meghallotta, hogy a fiú ellenforradalmi röpcédulák terjesztése miatt került az intézetbe, elgondolkodott, és nem tett fel több kérdést.

Közölte Csabával, hogy a műtrágyagyár építkezésén fog dolgozni. Az intézet annyiban is különbözött a börtönöktől – ahol a rabok vagy nem végeztek fizikai munkát, vagy csak a börtönépületen belül alkalmazták őket, s ha mégis kihelyezésre került sor, külön elkerített munkahelyet kaptak –, hogy a fiúkat egyenként vagy párosával rendes munkabrigádokba osztották be. Csaba örült ennek, azt hitte, hogy a viszonylag szabadabb körülmények elősegítik majd szökési tervét, de a további előírások megértették vele: a helyzet távolról sem így áll. Olyan építkezésekre helyezték őket, melyeket magas kőfal vett körül, munkahelyüket nem hagyhatták el még ebédidőben sem, ha reterátra akartak menni, a brigád valamelyik tagjának el kellett kísérni őket, végül személyes felelősséggel tartozott értük a brigádvezetőjük. Az igazgató egy kézmozdulattal elbocsátotta Csabát, akit az utolsó „nejlon” busz valóban megvárt az intézet előtt.

Útközben ki-kibámult a kocsi ráccsal lezárt ablakán. A nappali fényben alig ismerte fel a környéket, amerre szombat éjszaka a rendőrrel az intézetet kereste. Az eső nyomtalanul múlt el, az utat sűrű, szürke por borította, mintha kiszakadt, hatalmas cementzsákokat öntöttek volna végig rajta; csak a raktárak falain áztak össze a kátránymatricával festett balesetvédelmi képek. Ahogy a kocsi beljebb ért, Csaba egy-egy épület előtt nagy tócsákat látott, de ezek nem az esőtől keletkeztek, hanem a locsoló-kutaktól, melyeket még pénteken este nyitva felejtett valaki, és most, hétfőn reggel sem zárt el senki, bár két lépcsővel magasabban néhány öreg munkás faládáján ülve ott szalonnázott mellettük. A homokdombokból deszkák és szerszámok félig betemetett nyelei álltak ki, a még meg sem kötött betonútra valaki rálépett, bakancsának körvonalai mélyen benyomódtak. A munkások bekapcsolt magasfeszültségű dinamók ólomvégű kábelét szikráztatták, úgy gyújtották meg a cigarettájukat. Az apró tárgyak és dolgok rendetlen összevisszasága azzal a reménnyel kecsegtetett ugyan, hogy az ő munkáját sem veszik majd túlságosan szigorúan, mégis nyomasztólag hatott Csabára.

Ahogy azonban a kocsi befordult a munkahelyükhöz, az épülő műtrágyagyár elé, és meglátta a nyolcvan-száz méter magas, csillogó ezüst védőréteggel bevont, henger alakú lepárlótornyokat, melyek minden külső támaszték nélkül mégis szilárdan nyúltak az ég felé, akár három, esküre emelt ujj, ugyanaz az elragadtatás fogta el, mint mikor kiszállt a vonatból, és először találta magát szemközt a kombinát egyik hatalmas csarnokával.

A munkások már névsorolvasáshoz gyülekeztek a karbantartó műhelyben, a többi fiú megkereste a brigádot, amelyhez tartozott. Csabát az őr az építkezési irodába kísérte. A részlegvezető az előírások szerint balesetvédelmi tájékoztatót tartott Csabának, közölte, hogy ez a vegyikombinát annyiban különbözik minden eddigi nagy építkezéstől – Sztálinvárostól Kazincbarcikáig –, hogy itt még nem történt halálos baleset, és a jövőben sem fordulhat elő. N. városban nem is jelöltek ki temetőt, mikor két csecsemőt elvitt a kólika, az ófalu halottasházában kellett felravatalozni őket. Ezért megtiltotta Csabának, hogy bármilyen géphez vagy készülékhez hozzányúljon a továbbiakban, hogy a lepárlótornyok belsejében mászkáljon, melyeket ugyan még nem kapcsoltak be a vezetékbe, de a kipróbálásnál beléjük bocsátott gáz megrekedhetett valamelyik sarokban; hogy gázpalackot vállon, bádoglemezt csupasz kézben, tartályokat háton szállítson. Később Csaba, akárcsak a többi munkás, sorban elkövette mindezeket a szabálytalanságokat, s ha közben találkozott a részlegvezetővel, barátságosan köszöntek egymásnak.

A részlegvezető megkérdezte a fiút, hogy szokott-e a magasban szédülni; amikor az nemmel válaszolt, beírta a nevét a füzetébe, egy portáldaru-építő lakatosbrigád tagjai közé, melynek egyik segédmunkása jelenleg kórházban feküdt. Közölte, hogy a munkaidő reggel hattól este fél hétig tart, minden szombat szabad, hogy a távolabb lakó munkások otthon tölthessék a hétvégét, a hazatérés természetesen nem vonatkozott Csabára és a többi javítóintézeti fiúra. Megbízta Szombatot, egy sánta villanyszerelőt, hogy igazítsa útba Csabát. Szombat átkísérte a hígsavüzembe, és rámutatott az egymáshoz ácskapcsolt, öt-hat emelet magasságú ingó létrákra, melyek között le nem rögzített, magasfeszültségű villanykábelek lengtek szabadon.

Fönt a darun – mely, ha kész lesz, mint egy mozgó híd gördül majd végig a csarnok két hosszanti falára szerelt síneken – a lakatosbrigád éppen reggelizett. Csaba lejelentkezett a brigádvezetőnél, aki gyanakodva végignézte, bizalmatlansága csak akkor engedett fel, mikor megtudta, hogy a fiú teljesítménye nem számít bele a brigád százalékába, hanem külön számolják el. Intett, hogy ő is reggelizhet, ha akar. Csaba nem tudta, mennyire veheti komolyan az ajánlatot. Már dolgozott fizikai munkások között, emlékezett rá, mindig az első napon kellett bebizonyítani, hogy nem akarja kivonni magát a munka alól, utána már lehetett lazítani a tempón. Bár szerette volna felbontani az ételcsomagját, azt felelte, hogy nem éhes.

A brigádvezető dicsérően bólintott, de alig leplezett, gúnyos mosolyából Csaba megértette, hogy ő is nyugodtan ehetett volna. Reggeli helyett egy vízben hűlő, vaskos szerszámot kellett beolajoznia, szegecselés közben ezt tartották rá a szegecs fejére, hogy ne mozduljon el, amíg a túlsó végét a légkalapács gombbá nem préseli. Csaba vékony olajsugarat csurgatott a forró menetekre, s közben szidta magát, amiért túlokoskodta a helyzetet, igyekezett úgy beosztani a munkát, hogy legalább mást ne kelljen csinálnia, amíg a többiek esznek. Közben figyelt jövendő munkatársainak beszélgetésére.

A brigád tagjai végigjárták az ország minden nagyépítkezését, még kukoricaföldeken kezdték el a munkát, és kitartottak addig, amíg a lakótelepek zenés eszpresszóiban már csak nyakkendővel engedték be a vendégeket a pincérek. Barak, a brigádvezető, dolgozott a sztálinvárosi, komlói, inotai magasfeszültségű vezeték szerelésén. Kilencszer érte sok ezer volt erősségű áramütés, mindig megúszta élve, csak a talpán égetett ki mindig egy újabb lyukat a távozó áram.

Sajbán, az egyik lakatos csont nélküli orrán látszott, hogy bokszoló, szerepelt Sztálinváros reprezentatív ökölvívó csapatában, mint a város egyik legfontosabb embere a tanácsház vendégszobájában lakott. Mikor itt kevesebb pénzt juttattak a sportolóknak, átment Komlóra, ahol akkor szervezték meg az ökölvívó szakosztályt, és éppen középsúlyú versenyzőt kerestek. Komlón balesetvédelmi felelősnek nevezték ki, de egyszer vigyázatlanságból valóban lement a bányába, és rászakadt a szénfal. Négy bordája törött el és a bal kulcscsontja. Sajbán többé nem léphetett szorítóba.

Egy több mint százkilós, ék alakban kopaszodó férfi, akit lecsüngő alsó ajka miatt Kongónak hívtak, nem szólt bele a beszélgetésbe, mereven nézett maga elé. Csaba később tudta meg, hogy a felesége otthagyta, és Kongó azóta építkezésről építkezésre vándorol, viszi magával még most is csak hatéves fiát.

A brigádhoz a beteg távollétében csak egy segédmunkás tartozott: Szűcs Dezső, az egyik sztálinvárosi vasútállomás egykori főnöke, aki még 1951-ben rosszul szervezett meg egy tolatást, és összeütközés történt az ellenőrzése alá tartozó pályaszakaszon – másnap már ő is ott ásta az árkot a „Radar” építkezése körül.

Külön-külön jöttek ide, régi társaik közül néhány meghalt a szombat esti részeg verekedésekben – testük néha évek múlva került elő egy lezárt meszesgödör felbontásánál, mások vagy az új telepen kaptak lakást, vagy útközben megismert parasztlányokat vettek feleségül, és kis falvak gépállomásain maradtak szakmunkások. Ők tovább járták az országot, és megjelentek minden új induló építkezésen, télen, mikor a szerszám a kezükhöz fagyott, és nagy darab bőrt tépett le róla, néha irigyelték lemaradt társaikat, de tudták, hogy természetük erőszakossága, gyógyíthatatlan bánataik és szenvedélyeik lehetetlenné teszik, hogy valahol is megtelepedjenek. Barakék alig egy éve találkoztak itt össze N.-ben, de már félszavakból és szemöldökrándításokból megértették egymás szándékát.

Csabát Szűcs Dezső mellé osztották be segédmunkásnak. Az egykori állomásfőnök átadta a fiúnak a földszinten elhelyezett szerszámosláda lakatkulcsát; ezentúl neki kellett le- és felmászni az ingó létrákon, napjában néha hússzor is. A brigád a daru egyik sarokpáncélzatát szegecselte, Csaba kokszot tört apróra a szegecsizzító kályhába, majd felállt az acél keresztgerenda tetejére, átvette a kályhát kezelő Sajbántól a fehéren izzó szegecseket egy fogóval, és továbbadta Kongónak a páncélzat túlsó oldalára. Kongó két-három ütéssel megtisztította a szegecseket a salaktól, átdugta a lyukon, Szűcs Dezső ráemelte a rátartóvasat a szegecs fejére, a belül kibukkanó tüzes véget pedig Barak préselte össze a légkalapáccsal. A brigádvezető nem volt megelégedve az öregember munkájával. Mikor a harmadik szegecset is ki kellett vágni, mert a rossz rátartás miatt kihűlés után lötyögött, egy néma arcrándítással kiparancsolta az állásból Szűcs Dezsőt, és intett Csabának, hogy jöjjön le a helyére.

Csaba cipője orrát az alig kiálló kapaszkodóra illesztve lemászott az állásba, lent Barak néhány mozdulattal megmutatta, hogy kell rácsavarni a forgókorongot a szegecs fejére, odadobott neki egy könyökig érő bőrkesztyűt, és már intett is át a túlsó oldalra Kongónak, hogy teheti be az újabb szegecset. A szerszám nyele átforrósodott, még a bőrkesztyűn keresztül is égette Csaba tenyerét, mégis végig minden erejével szorította a vasat. Csak az ötödik-hatodik szegecsnél jött rá, mikor lazíthat a fogáson. Barak a kész szegecseket megkocogtatta a kalapácsával, Csaba megkönnyebbülten látta, hogy mindegyiknél helybenhagyólag bólint.

Lassan megszokta a légkalapács dörgését, a szűk állást elborító forróságot, melyet fokozott az alig két-három méternyire égő kokszkályha. Egy óra múlva már olyan mozdulatokra is mert vállalkozni, melyeket nem mutattak meg neki előzőleg. Mikor a brigádvezető a légkalapáccsal dolgozott, Csaba fél vállával nekidőlt a hátának, hogy az ő súlyát is beleadja a préselésbe, vállával igyekezett követni a légkalapács mozgását Barak kezében. Barak bólintott, mikor Csaba megégette kezét a páncélfal forró peremén, intett neki, hogy a kannából öntsön olajat a bőrére.

Munka közben nem ért rá megnézni a karórát, mely Barak felakasztott kabátján lógott, mivel nem hallott csengetést vagy más jelzést, a fiú azt hitte, még nincsen dél. A belső oldal szegecselését befejezve látta csak, hogy már egy óra is elmúlt. Egy darab puhafát dugtak a kokszkályha parazsa közé, hogy délután könnyebb legyen feléleszteni a tüzet, majd a brigád tagjai egymás után felmásztak az állásból, a hűtővödörben megmosták a kezüket, és elmentek ebédelni. Csabát minden őrizet nélkül magára hagyták. Nem tudtak a vele kapcsolatos utasításokról, vagy, ami valószínűbb: nem törődtek velük.

Csaba lesöpörte a kokszport a vaslépcsőről, ő is megmosta a kezét, és leült. Feltépte az intézetben kapott ételcsomagot; mintegy húsz deka felvágottat talált benne, egy háromszögletű sajtot, maréknyi apró zöldpaprikát és kenyeret. Összefogott két-három szelet felvágottat, úgy harapott belé, a fogával húzta le a héjukat. Éhsége lassan csillapodott, egyre kisebb darabokat tört le a maradék kenyérből, homlokát nekitámasztotta a korlátnak, és lenézett.

A csarnok alsó szintjét leginkább lábtörlőhöz hasonlító vasrácsok takarták, ha az üzem elkészült, ezek alatt folyik majd a savval kevert nyersanyag. Az egyik középső vasrácsra lila fényfolt esett. Csaba csak sokára jött rá, hogy a csarnok zöld ablaküvegei változtatják ilyen színűre a beeső napsugarat. A lila fény lassan vándorolt a túlsó fal felé, a fiú háromszázig számolt magában, amíg az egyik rácsról átvonult a másikra, tehát körülbelül tíz percig tartott. Később ez a lila fény lett az órája: tizenegy után tűnt fel az alsó rácson, és négy óra felé világította meg az utolsót, mikor az átellenes falra vetődött, Csaba tudta, hogy a csarnok nemsokára homályba merül, és a munka befejeződik.

Az ebédszünet hivatalosan fél óráig tartott, de a brigád tagjai csak két óra után tértek vissza, és kényelmes, ráérős mozgásukon látszott, hogy délután már nem nagyon akarnak dolgozni. Mindannyian lemásztak az állásba, rágyújtottak, csak Csabát hagyták kint őrnek, hogy jelezze, ha ellenőr mászik fel a létrákon. A fiú nem figyelt különösebben, ha valaki közeledik, úgyis meghallotta volna a deszkák nyikorgásából. Lábát feltámasztva nekidőlt a korlátnak. Ha lent az álláson hangosan meséltek el egy történetet, ő is megértette, elmosolyodott. Lent a csarnokban nem dolgoztak, a munkahelyek halottian csendesek és elhagyatottak voltak, a csönd lassan leállította Csaba gondolatait is. Jól érezte magát, az előző hónapok feszültségében és összecsapásaiban lelke minden ellenállás-tartaléka felhasználódott, ebbe a környezetbe viszont, legalábbis eddig, minden szellemi erőfeszítés nélkül bele tudott illeszkedni. Az embereket, tárgyakat, helyzeteket többé nem kényszerült aszerint vizsgálni, hogy segítik-e céljait, vagy ellenségesek, életében először megcsapta a dolgok jóleső közömbössége.

Négy órakor újból dolgozni kezdtek, a sarokpáncél külső oldalát szegecselték végig. Csaba átmászott Barak mellé az állás túlsó oldalára, mélyen előrehajolt, és megfogódzkodott. Az állást csak a kereszttartó-gerendára hurkolt két drótkötés rögzítette, sehol sem nyújtott kapaszkodót, a deszkák ringtak a talpuk alatt, hátuk mögött a már beüvegezett ablakokat Kongó kiverte, hogy könnyebben tudjon mozogni. Csaba sokáig úgy érezte, elég egy óvatlan mozdulat, és lezuhan az öt-hat emeletnyi magasból, később azonban, látva, hogy a többiek minden félelem nélkül mozognak a deszkákon, ő is visszakapta a biztonságát.

Míg a szegecsek melegedtek a kályhában, egyszer megfordult, és kinézett: az építkezés betonkerítésén túl hatalmas, szabad kukoricatáblák zöldelltek. Csaba félt, hogy nem bírja erővel úgy a munkát, mint délelőtt, de hamarosan megnyugodott, a többiek is csak fél gőzzel dolgoztak. Hat óra után a csarnok besötétedett, akkor végképp leálltak, elszívtak még egy cigarettát, s csak azután indultak meg lefelé a létrákon.

Lent a műhelyben Csabát egy intézeti őr várta, átvitte a gyülekezőhelyre, a többiek már ott ültek a deszkákon. Ahogy végignézett rajtuk, úgy tűnt neki, hogy a tizenkét és félórai munkától sokkal fáradtabbak, mint ő. Slampi ruháját például sok helyen kimarta a sósav, mellyel egész nap gépalkatrészeket tisztított meg a rozsdától, hiába vett fel maga elé gumikötényt; másoknak pedig a hegesztőapparát szikrái kaptak bele a bőrükbe. Csaba azt hitte, hogy ő a Barak-brigádnál kivételesen jó helyre került, de ahogy tekintete égéstől felhólyagzott keze fejére és olajos-kokszporos munkaruhájára esett, megértette, sorsa alig különbözik társaiétól. Háromnegyed hétkor az őrök sorba állították a fiúkat, hamarosan megérkeztek a „nejlon” buszok. Mikor befordultak az intézet elé, megcsapta orrukat a fövő paradicsom szaga.

A hét többi munkanapja ehhez hasonlóan telt el, a brigád befejezte az oldalpáncélzat szegecselését, felhegesztették a korlátokat. Csabára egyre több és bonyolultabb munkát bíztak, a fiú nem bánta: az új feladatok érdekelték, egyébként is úgy tapasztalta, az idő gyorsabban múlik, ha a munka a gondolatait is leköti.

Pénteken délben Barak felhozta a fizetési borítékokat. Csaba meglepődött, hogy a brigád ilyen munkatempó mellett is százharminc százalékra teljesíti a normát. Ebéd után már csak Kongó jött vissza, a többiek hazamentek a munkásszállásra átöltözni, a fél hármas vonattal indultak Pestre. Kongó seprűt hozott, letakarították a daru vaslemezeit, rendbe rakták az egész héten szétdobált csavarokat és anyagokat, utána kibámultak a csarnok törött ablakán. Elnéptelenedett alattuk az építkezés egész területe, látták elmenni a pesti vonatot, majd bicikli- és motorkerékpár-karavánok vonultak végig a bekötőutakon, a munkások nagy része távoli városokban és falvakban lakott.

Szombaton munkaszüneti nap volt, az intézetben csak hat órakor szólalt meg az ébresztő csengő. A délelőtt nagy része tisztálkodásra és körletrendre ment rá, a fiúk a hónap utolsó szombatján fogadhattak látogatókat. Csabához még nem jöhetett senki, csak június közepén küldhet majd hivatalos meghívást a szüleinek. Ebéd után kimentek az udvarra, sétálhattak vagy a tornaszereken gyakorolhattak, de a legtöbben megálltak a kerítés mellett, arcukat bepréselték a vaslécek közé, s bár tudták, hogy a vonat nem érkezhet meg korábban két óránál, mereven néztek a vasútállomás felé. A nap melegen sütött. Csaba levette sötétzöld lemberdzsekét, és felhúzódzkodott a gyűrűhintán. Néhány egyszerűbb gyakorlatot végzett, ahogy kifordult, sajgott a válla. Most érezte meg, hogy a munka lemerevítette izmait, de a súlyát könnyebben tartotta, mint régen, nemcsak azért, mert két-három kilót lefogyott, már egy hét alatt is észrevehetően erősödött. Slampi egy darabig figyelte Csaba mozgását, de ahogy meghallotta a közeledő vonatot, otthagyta a gyűrűhintát, és ő is a kerítés mellé állt. A cigánylányt várta, akivel még a b.-i javítóintézetben ismerkedett meg.

Csaba nem akarta látni társai találkozását hozzátartozóikkal, bement az épületbe, zsebre dugott kézzel végigsétált a folyosón. A könyvtártermet még nyitva találta. Fischer, a könyvtárat vezető hebegős tanár éppen a heti kölcsönzőlapokat osztályozta. Fischernek nem volt családja, bent lakott az intézetben, csak szombat esténként utazott fel Miskolcra, végigment a Kossuth Lajos utcán, minden tizedik lépésnél elővette a zsebkendőjét, és megtörölte a cipőjét. Beült az Avas-szállóba, franciául egy dupla feketekávét rendelt konyakkal – a pincérek azt hitték, hogy a vegyikombinátnál dolgozó francia mérnökök közé tartozik –, hallgatagon elfogyasztotta, magas borravalót adva távozott, majd beállt a Don-kanyarnak nevezett kocsmába, és az eszméletlenségig leitta magát.

Fischer hamarosan végzett a szortírozással, megnyírta gyér, vörös bajuszát kiálló felső ajka fölött. Az íróasztalt és a szekrényeket becsukta, de megengedte, hogy a kézikönyvtárból Csaba még kiválogathasson néhány könyvet. Tanakodva nézegette a polcokat, a legtöbb könyvnek még a címét sem hallotta soha, találomra rámutatott Stendhal Vörös és feketé-jére és egy népdalgyűjteményre. Fischer kiírta őket a nevére, és eltávozott, a könyvtártermet bezárta, de beleegyezett, hogy Csaba beülhessen a kis olvasóterembe.

Ahogy magára maradt, a fiú székét az ablak felé fordította, szemközt a nappal, elolvasott egy-egy sort, utána becsukta a szemét. Hallotta, hogy a fiúk bevezetik hozzátartozóikat a társalgóba. Aztán újra elcsendesedett a folyosó. A népdalgyűjteményből azokat a verseket olvasta el, melyeknek ismerte a dallamát, ezeket eldúdolta magában, majd letette a kötetet a padlóra. A Vörös és feketé-t csak azért nézte meg, mert egyszer valaki azt mesélte neki: ebből a könyvből tanulta meg, hogyan kell nőket hódítani. De hiába lapozta végig, nem talált benne semmi érdekeset.

A könyvek belső címlapján nagy pecsét állt: a szegedi Csillag-börtön könyvtárának bélyegzője, ennek az állományából került át ide N.-be. Csabának eszébe jutott: hallotta valamikor, hogy a rabok üzeneteket írtak be a sorok közé, fogságuk eseményeit vagy készülődésüket a halálra, tintának saját, vízben feloldott vérüket használták, vagy fogkrémes dobozuk puha ónjával vésték be a betűket, még egyszer végiglapozta a könyveket, hátha ő is ráakad akár egyetlen ilyen mondatra, de a keresés nem járt eredménnyel.

Inkább behunyta a szemét, hátradőlt, a szék hátsó két lábán ringatódzott, elalvás előtt gondolatai önállósították magukat, azon vette észre magát, hogy félhangosan mormol: „elég volt, elég volt”, és nem értette, miből volt elege.

Arra ébredt fel, hogy valaki belép az olvasóterembe, és felgyújtja a villanyt. Csaba széke előtt már besötétedett az ablak, de ebben a homályos tükörben csak a hosszú vaskávában égő villanykörték látszottak, az újonnan érkezett külsejét nem lehetett kivenni. A szék karfájára támaszkodva hátranézett, a szíve újból szabálytalanul kezdett verni a megdöbbenéstől: az a vörös hajú nő jött ringó járással a terem közepe felé, aki a vonaton szemközt ült vele. Csaba visszafordult, lenyelte a szájában összegyűlt nyálat, de érezte, így is képtelen volna felelni, ha a nő megszólítaná.

A hosszú alvásban megizzadt, begombolta magán a lemberdzseket, és mozdulatlanul ült tovább, a népdalgyűjteményt arca elé emelte. Csak ketten tartózkodtak az olvasóteremben. Csaba nem kételkedett, hogy a nő észrevette őt, csak abban reménykedett: hátulról nem ismerte fel, és előbb-utóbb elmegy. A szék minden roppanására összerezzent, a könyv didergett a kezében, feszülten figyelt hátrafelé. Már régen nem hallott székzörgést, azt hitte, a nő elment, csak ő nem vette észre az ajtó csukódását. Mélyet lélegzett, és ekkor hirtelen megérezte az orgonakölni tiszta, hideg illatát. Felnézett: a vörös hajú nő ott állt mellette, és mosolyogva köszönt. Csaba bólintott, és bárhogy megfeszítette is az arcát, egymás után gördültek ki szeméből a könnyek. Mikor megkérdezte, hogy miért sír, nem tudott válaszolni.

A nő kardigánja zsebéből vékony selyemkendőt vett ki, és megtörölte a fiú szemét, közben ujjai hegyével néha hozzáért az arcához. Intett, hogy üljenek az asztal mellé, Csaba lassan magához tért. Helyet foglalt a nővel szemben. A villanykörték fényét a vaskáva összefogta, és az asztalra irányította, a nő kissé hátrább húzta a székét, hogy kívül maradjon ezen a világos körön. Csaba az asztallapra könyökölt, a nő visszanézett rá, szeme körül néha megrebbent a bőr. A fiú elfordította a fejét, eszébe jutott: tekintete egyszer így kapcsolódott össze Öry Éváéval, azt hitte, a lány ebből a pillantásból megérti, hogy a védelmébe akarja ajánlani az életét, és alig fél óra múlva egymást tépve birkóztak a KISZ-szobában. Elhatározta, hogy most nem szolgáltatja ki magát. Ellenérzése fokozódott, mikor kiderült, hogy a nő tudja a nevét és az adatait, mintha készült volna erre a találkozásra.

A nő először megpróbált tréfálkozni, aztán látva, hogy a fiú nem szól közbe, elkomorodott, állát leszegte, és rövid, szaggatott mondatokban magáról kezdett el beszélni. Közben el-elhallgatott, de a szája tovább mozgott, mintha a szavak mögött egy másik, kimondatlan történetet is elmesélne. Harmincnégy éves volt – Csaba nem értette, hogy mikor megmondta a korát, a nő miért figyelte olyan erősen az arcát –, Szabó Valériának hívták. Közvetlenül az érettségi után férjhez ment egy jóval idősebb katonatiszthez, asszonynevét sietve elhadarta, a fiú csak a -váry végződést vette ki belőle. Ura a Budapest előtti harcokban esett el. Vali több mint tíz éve egyedül élt. 1951-ben mint horthysta tiszt özvegyét kitelepítették, a kormányprogram után nem tért vissza a fővárosba, édesanyjával együtt lent maradt abban a kis faluban, ahová költöztették, az elmúlt szombaton is ott szállt fel a vonatra. Először mint konyhalány dolgozott, aztán bekerült ápolónőnek a falusi szükségkórházba, a javítóintézetbe 1957 januárjában jött át gondnoknőnek. Némon, az intézet igazgatója hívta ide.

Csabának eszébe jutott: az egyik nevelőtől és Slampitól is azt hallotta, hogy a gondnoknő az igazgató szeretője. Hirtelen visszaemlékezett rá, hogy Némon volt az a férfi, aki a vasútállomáson Valit várta, megcsókolta, és átvette a bőröndjét, csak akkor nem viselt zöld szemüveget, és kopasz fejét sapkával fedte be.

Csaba képtelen volt folytatni a beszélgetést, olyan elkeseredés fogta el. Hiába magyarázta magának, hogy nincs joga beleszólni Vali életébe, akivel most találkozott másodszor, és aki soha semmit nem ígért neki. Sokáig nézett maga elé hallgatagon, a folyosóról lárma szűrődött be, a fiúk most kísérték ki hozzátartozóikat, tíz óra felé járhatott az idő. Még ült néhány percet, majd hóna alá fogta két könyvét, és elköszönt a gondnoknőtől. Az ajtóból visszanézett: a nő félig eltakarta arcát a selyemkendőjével.

Megmosakodott, összerakta a holmiját, pontosan tíz órakor lefeküdt, a többiek még kint búcsúzkodtak a kapuban. Nem aludt el, fejét az ágy csőtámlájának döntötte, és elgondolkodott. A bontatlan ágyak körülötte és a székek karfáin lebegő munkaruhák újból megéreztették vele magányosságát. Csaba megbánta, hogy sértően viselkedett a gondnoknővel. Tudta: ma esti beszélgetésük nem fog folytatódni talán soha többé, gondolatban bocsánatot kért, és felidézte magában a nő arcát, mikor térde a vonaton hozzákoccant az övéhez. Társai fél tizenegy után jöttek be a hálóterembe. Csaba alvást tettetett, Slampi egy almát tett az arca mellé, a fiú megérezte rajta a rejtett, édes rumszagot.

Másnap, vasárnap délelőtt Némon, az igazgató magához hívatta Csabát, közölte vele, tudomásul veszi, hogy magánúton be akarja fejezni a gimnázium negyedik osztályát, azért megengedi, hogy bármelyik nap vacsora után éjfélig tanulhasson a könyvtárból nyíló kis olvasóteremben. Természetesen reggel időben munkába kell állnia. Csaba nem értette, sohasem kért ilyesmit senkitől, már kint járt a folyosón, mikor felfogta, hogy az igazgatón keresztül Vali üzent neki. Lement az udvarra. Mivel a többiek most a tornaszerek mellett csoportosultak össze, a kerítéshez sétált, és kinézett a vaslécek között.

Csaba ebben az évben most először vette észre, hogy közeledik a nyár, kint a gyér cserjésben kizöldültek a bokrok, apró sárga virágok ütköznek ki rajtuk, de csak az egyik oldalon, a gyár felé forduló ágak csupaszon maradtak, még egy levél sem nőtt rajtuk. Gondolta, megkérdezi valakitől: miért van ez így, de rögtön elfelejtette. Madarakat vagy bogarakat nem látott a bokrok között. A szél, mely szakadatlanul áradt a vegyi kombinát nagy, szabad térségeiről – az ófaluban nem lehetett kiakasztani a szárítókötélre fehérneműket, mert pillanatok alatt belepte a korom –, most meleg és tiszta levegőt sodort magával, nem érződött rajta a füst szaga, bár néhány gyáregység vasárnap is dolgozott. A műúton egy öregasszony sietett a vasúthoz, piros ételhordóval, ebédet vitt valahová.

Este, mielőtt átment volna az olvasóterembe, kinyitotta a szekrényét. Valamilyen ajándékot keresett Valinak. Nem talált mást, csak a zsebkendőjében elrejtett nyakkendőt és a rummal átitatott almát, melyet előző este Slampi tett le a párnájára; ez kevésnek tűnt. Még egy almát kért a barátjától.

Mikor benyitott a terembe, még nem égtek a vaskávába fogott villanykörték, felkattintotta a kapcsolót. Nem ült le, felkötötte a nyakkendőjét, sétált az asztal körül, az egyik üvegezett polc tetején fadobozt vett észre, leemelte: a doboz egy sakk-készletet őrzött, néhány sakk-könyvvel együtt. Hogy a várakozás idejét elüsse, felállította a bábokat a linóleum táblán.

Valaki közeledett az olvasóterem felé. Bár lépései jóval könnyedébben hangzottak, semhogy a gondnoknő erős alakjához illettek volna, Csaba összecsukta a sakk-könyvet, és az ajtóra nézett: mégis Vali lépett be, magas sarkú cipőjében úgy járt, mintha táncolna. Egy sportszatyrot hozott. Bezárta maga mögött az ajtót, csak aztán szedte ki a szatyorból a csomagokat: csokoládét, laposüvegben valamilyen likőrt, cigarettát és egy szalaggal átkötött papundekli dobozt. Csaba is elővette zsebéből a két almát, elmagyarázta, hogy nyomtak beléjük rumot. Vali rögtön beléharapott az egyikbe, az alma habzott a fogán, a fiú letört egy darabot a csokoládéból.

Vali kibontotta a szalagot a dobozon, és régi fényképeket mutatott Csabának. Az első felvétel még gyerekkorában készült: összeráncolt arccal nevetett a gépbe, rövid, vörös hajában világos masli lebegett. Vali visszarakta a dobozba, csöndesen mondta: szeretné, ha Csaba láthatta volna ebben a korában. A következő képen már a férje állt a széke mögött. Csaba úgy vette ki, hogy jóval alacsonyabb lehetett a nőnél, Vali bólintott: mikor udvarolni kezdett neki, és a lépcsőházban csókolóztak a férfi egy lépcsőfokkal mindig feljebb állt meg. Vali gyászruhás képén Csaba önkéntelenül elnevette magát. Az asszony igyekezett méltónak bizonyulni az arcát szegélyező fekete fátyolhoz, de nem sikerült neki, a magára erőszakolt bánatos kifejezést semmivé tette az orr megszokott, vidám összeráncolása. Vali először úgy csinált, mintha megsértődne, aztán elmosolyodott.

Vékony zsebkendőt, papírszalvétát, borítékokat hajtogatott össze, egy fényképet sokáig nézett. Csaba kérte, hogy mutassa meg, de a nő nemet intett, és a képet hátlapjával befordította a dobozba. A fiú mégis látni akarta, a dobozért nyúlt, ujjaik sokáig birkóztak, mivel egyikük sem lazított a szorításán, a doboz kartonlapjai összeroppantak, a fényképek szétszóródtak az asztal lapján. Csaba egy tekintettel átfogott négyet-ötöt: Vali mindegyiken más és más férfi mellett állt, nyáron rövid ujjú ruhában, falra felfutó virágok előtt vagy söröskorsót tartva, télen egy kisvasút fa állomásépületénél, Csabának úgy tűnt, hogy a párok tekintete mindig egyforma: a csak egyszer megjelenő férfiak kifeszítik a mellkasukat, győzelmesen teszik rá a karjukat Vali vállára, aki félénk bizalmaskodással néz vissza rájuk. Egyik arcot sem ismerte, Némon nem volt közöttük.

A nő sokáig nem nyúlt a képekért. Mintha értéküket vesztették volna azzal, hogy a fiú meglátta őket, kedvetlenül szedte össze, és egy csomóba fogva visszarakta a dobozba. Könyökére támaszkodva fején néha sértődötten rántott egyet, érezni lehetett, hogy beszél magában. A fiúra vetett tekintete azonban lassan megenyhült, kicsavarta a likőrösüveget, töltött a kupakba, és feléje nyújtotta. Ittak, a kupakban átmelegedett Hubertus volt, rögtön a fejükbe szállt, majd a nő azt javasolta, hogy sakkozzanak. Felrakták a figurákat, Valinak jutottak a sötét bábok. Bár elég jól ismerte a bábok menetmódját, gyakran szabálytalan helyre tette huszárjait, s amikor a fiú ki akarta javítani a lépését, nem engedte el a huszár fejét, ujjaik újból összeértek. Néha megpróbált lelopni egy-egy világos tisztet a tábláról, ha Csaba kereste, nem akarta visszaadni, azt állította, hogy szabályosan nyerte el.

A partit végül mégis elveszítette. Utólag kérdezte meg, milyen tétben játszottak, azt ajánlotta, hogy állapodjanak meg egy csókban. Csaba elvörösödött, és tehetetlenül széjjeltárta kezeit. Vali kihúzott egy cigarettát a csomagból, kölnit csöppentett rá, ő maga gyújtotta meg, csak amikor parázslott, akkor adta át a fiúnak. Csaba a kölniszag mellett a cigaretta kissé nedves végén megérezte az asszony rúzsának illatát. Csaba ritkán cigarettázott, rövideket szívott, a füstöt rögtön kifújta, nehogy köhögni kezdjen, mégis eltöltötte a száját valami égett virágszag. Mikor elnyomta a csikket, Vali felkelt, átjött az asztal túlsó oldalára, lehajolt hozzá, fél kezével eltakarta a fiú szemeit, és megcsókolta a száját. Az ő szájából is orgonaillat áradt, de összeharapdált ajkai mögött a bőre sokkal forróbb volt. Átfogta a fiú fejét, fogaik megkoccantak egymáson, melle a kardigánon keresztül is melegítette Csaba bőrét. Csaba egy tétova mozdulatot tett, hogy magához húzza, de Vali kibújt az ölelésből.

Az asszony visszaült a helyére, a csokoládét a fiú szája elé tartotta, mikor az elfogyott, a rummal átitatott almát etette meg vele. Új sakkpartit kezdtek, de Vali már az ötödik lépés után feladta a játszmát. Ezúttal hagyta, hogy Csaba átfogja a vállát, és közel húzza magához, nyelvével végigsimított a fiú ínyén, majd váratlanul megharapta az alsó ajkát. Csabának a fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe. Az asszony hóna alá kapta a fényképesdobozt, és kiszaladt, Csaba magára maradt az olvasóteremben. Végighúzta ajkán az ujját, megnézte: bőre vérzett Vali fogaitól. Zsebkendőjét rászorította a sebre, és úgy ült elgondolkozva, tűnődését akkor sem hagyta abba, mikor meghallotta a takarodót jelző csengőszót.

Éjfél felé, már bizonytalan időben, zajt hallott beszűrődni az udvarról. Felkelt a helyéről, és homlokát az ablaküvegnek támasztva kinézett: lent a pincefeljáróban négy-öt árnyék jött föl, végigsuhantak a tornaszerek között, megbújtak a használaton kívüli garázs mellett. Csaba azt hitte, hogy szökni akarnak, de a fiúk rövid biztonsági várakozás után, úgy, ahogy Slampi egyszer elmesélte, bakot tartottak egymásnak, felmásztak a kis szellőzőablakhoz, és fejjel előre, alig feltűnő puffanással beestek a konyhalányok ágyára.

Mivel az előző héten a munkások fizetést kaptak, ezen a hétfőn csak reggel kilenckor kezdődött a műszak. Csaba negyed tíz után mászott fel a létrákon a darura, de még senkit sem talált fönt. Fél tíz felé jött meg Kongó, aki nem utazott el, ugyanis a hét végére kivette a fiát az óvodából, és bevitte magához a munkásszállóba. Kongó nyomában, egy magas, szőke, elhanyagolt külsejű, fiatal férfi lépkedett. Ahogy közelebb ért, Csaba arcát megcsapta a fertőtlenítő szaga. Kamgarnszövetből készült tiszti egyenruhát viselt, melyet egymásba érő olaj- és festékfoltok borítottak, a csizmanadrághoz ócska tornacipőt vett fel, hiányzott róla a derékszíj, de fegyelmezett mozgása elárulta, hogy valaha csakugyan aktív katona volt. Anélkül, hogy köszönt volna Csabának, végigment a darun, elővett a zsebéből egy újságot, és olvasni kezdett. Kongó intett: nem kell komolyan venni, majd elmagyarázta, hogy a férfit Oravecz „tábornok”-nak hívják az építkezésen, ő a brigád másik segédmunkása, éppen most engedték haza a miskolci kórház idegosztályáról.

Barak és a többiek még tíz órakor sem érkeztek meg, nélkülük nem lehetett elkezdeni a munkát. Kongó leült Csaba mellé, és Oravecz „tábornok”-ról mesélt.

Oravecz parasztfiú volt, egy állami gazdaság rizstelepén dolgozott mint gépkezelő. 1950-ben kiemelték, és tiszti iskolára küldték. A fiúnak itt két év alatt nyolc év középiskola anyagát kellett elvégeznie – természetesen a katonai szakismeretek elsajátítása mellett. Oravecz nem próbált meg taktikázni, nem mindenütt felhasználható, látványos szemelvényeket magolt be, hanem minden tárgyat alaposan meg akart tanulni. Nem hisztériázott, mint társai közt néhány egykori szállítómunkás vagy kovács, akik az elméleti foglalkozások közepén hirtelen felugrottak a helyükről, eldobták a könyvet, és ordítva kérdezték, hogy ebben a munkában mihez kezdjenek hatalmas ökleikkel? Oravecz be akarta hozni azok előnyét, akik érettségivel kerültek a tiszti iskolára, éjszaka is tanult, egy kulcscsomót tartott a kezében, ha elaludt, a kulcscsomó leesett a padlóra, a zörgésre felébredt, és folytatta a tanulást.

Az első félévben kitűnőre vizsgázott, de túlterhelt agya nem bírta az iramot, a második félévben már csak jóra, a harmadikban pedig pótvizsgára utasították. Ekkor kezdtek mutatkozni rajta az őrület első jelei. A kombinát munkásai, akik gyakran gúnyolódtak Oraveczen, azt mesélték, hogy verebeket fogott, lenyeste a szárnyukat, és megpróbálta beidomítani őket a szabályos jobbra át-, balra át-ra, de Kongónak Oravecz egy világos időszakában elmondta pontosan, mi történt.

Azokat az idegen szavakat, melyeket nem tudott megjegyezni, fölírta egy blokknoteszre, hogy napközben többször is átismételhesse őket. A szavak egyre szaporodtak, egy nap legnagyobb megdöbbenésére már magyar szavakat is fel kellett írnia, olyan egyszerű szavak nem jutottak az eszébe, mint: bányász vagy hímzés. Mikor a blokk megtelt – már nagyrészt magyar szavakkal –, megszökött a tiszti iskolából, és visszament a rizsültetvény szivattyútelepére. Fáradt teste végignyújtózott a víz fölé benyúló deszkákon, karjait a feje alatt összefonva két napig feküdt itt, míg a készültség ki nem jött érte. Ellenállás nélkül követte őket, a fogdában tört ki rajta végképp az őrület, átszállították a helyőrségi kórház zárt idegosztályára, itt egész nap az ablakban állt, és a félfába kapaszkodva beszédeket tartott a rácson túli bokroknak, megemésztetlen ismereteit mondta el újból és újból. 1956-ban bocsátották el, még akkor sem egészen gyógyultan, továbbra is katonának tartotta magát, a munkához sem volt hajlandó civil ruhát ölteni, és ha ezen gúnyolódtak, őrjöngeni kezdett, egy hónappal ezelőtt is be kellett vinni a miskolci kórházba. Kongó megnyugtatta Csabát, hogy Oravecz, ha nem ingerlik fel, rendkívül jóindulatú, bármilyen munkát szolgálatkészen elvégez.

Barak és a brigád többi tagja tizenkettőkor jött meg a vasútról. Szemük vérben forgott az álmosságtól, szájuk savanyú szagot árasztott. Sajbán arcába valaki cigaretta parazsával kis kerek nyomokat égetett. A három nap alatt elitták félhavi fizetésüket szinte az utolsó fillérig, csak fél kiló kenyér árát tették megszokott óvatossággal zakójuk felső zsebébe. Ebédjegyüket is eladták, délben Kongó egy vizeskanna levest hozott fel a darura, és Csaba is szótlanul középre tette az ételcsomagját.

Mintha az egész építkezést elfogta volna ez a másnapos undor, a máskor elhagyatott darura egymás után másztak fel a munkások, mivel itt nem kellett félniük az ellenőrzéstől. Kihúzták kabátjuk zsebéből a borosüveget, és szájról szájra adták. Csabának nem ízlett a savanyú bor, de látva, hogy Barakék is isznak, ha rákerült a sor, lehúzott egy-egy rövid kortyot. Nem törődve azzal, hogy szavaik visszhangzanak a hatalmas csarnok falai közt, a munkások szinte harsogva beszéltek. Hogy meggyőzőbben magyarázhassanak, megfogták a mellettük ülő vállát, Csabát hol a jobb, hol a bal oldali szomszédja fordította maga felé, nőügyeket és verekedéseket emlegettek. Volt, akinek keresetével apósa nem volt megelégedve, és másik férfit fogadott be a házba lánya mellé, az ő holmiját pedig kitette a kamrába. Egy tót munkásnak három gyereke volt három nőtől, anyjaik mind a hármat Tivadarnak keresztelték az ő neve után, és a gyerektartás elvitte a fizetése felét; egy volt pincér, akit egy évre eltiltottak, mert sokat számolt, most a napokat számolta, hogy mikor mehet vissza a szakmájába. A bizalom, ahogy a válaszát várták megoldhatatlan kérdéseikre, mutatta, hogy Csabát maguk közül valónak tekintik, a fiú meghatódott, és ha tudott, szívesen segített volna rajtuk.

Csak egy ember maradt kívül a körön: Oravecz. Még mindig az újságot olvasta. Egyik nap azonban feljött a darura Toldi, a felcser – csak bent a lakótelepen működött orvosi rendelő, az apróbb sérüléseket ő mosta ki és kötözte be –, ugratni kezdte Oraveczet, megkérdezte tőle: még katona korában hogyan rohamozta meg az esztergomi apácakolostort? Oravecz ránézett, homlokán, mint egy fa koronája, duzzadtak ki az egymást átszövő erek, a fogát csikorgatta, de Barak közbelépett, és leintette az okvetetlenkedő felcsert, figyelmeztette, ha tovább folytatja a gúnyolódást, nem áll jót testi épségéért. Ezt a kövér, bajuszos embert Csaba sem szerette, azt hallotta róla, hogy minden régi helyéről menekülnie kellett, mert megerőszakolta a tizennégy-tizenöt éves vízhordó lányokat, és a lányok testvérei még ma is halálra keresik.

Napokig tartott ez a tombolás, előleget követeltek ki maguknak, ezt is elitták, azon túl a környékről bejáró parasztoknál vettek hitelbe pálinkát. Egymást érték a vad ugratások. Cementet szórtak a szállítók átizzadt hajára, ahol pillanatok alatt megkeményedett, úgyhogy le kellett vágni a frizurájukat; ebédnél egy öregember babfőzelékének minden egyes babszemébe cérnát fűztek, és mikor az öreg enni akart, levegőbe rántották előle az egész babfőzeléket; enyves ecsetet nyomtak egymás arcába; hegesztők paraszt segédmunkásokat beküldtek a városi raktárba „violinkulcsért”, bent negyven-ötven kilós vasdarabokat bíztak rájuk mint „violinkulcsot”, és kicipeltették velük a távoli kombinátra, a hegesztő visszavitette, mert ez balról jobbra használatos „violinkulcs”, neki pedig jobbról balra használatos kell, és a segédmunkás egész nap vándorolt a vasdarabbal. Mégis az állatok sínylették meg a tombolást a legjobban.

Mintha nem akarnák tudomásul venni, hogy az egykori vizes legelő és árterület helyét már évek óta nem acélból, betonból, üvegből összerótt építkezés foglalja el, a kis állatok újabb és újabb nemzedékei jelentek meg évenként a hatalmas épületek lábainál. A mezeiegerek, melyeknek bundája már nem az agyaghoz, hanem a kéményekből áradó koromhoz hasonult, farkukat maguk után húzva fel-feltűntek a szétzúzódott eternitcsövek között zöldellő bokrokban. Nyári hajnalonként, mikor már a felkelő nap is kibírhatatlanul égetett, apró, szürkészöld békák kerestek menedéket a frissen ásott árkok még nedves alján. A munkások máskor nem nagyon törődtek velük, most az egereket, ha elfoghatták, belefojtották a csillébe, melyben a betonkeveréshez szükséges vizet tárolták, a békákat pedig ásó élével miszlikre aprították össze, úgyhogy a sok ernyős láb egymás mellett rángatódzott. Egyszer egy madár szállott be az egyik csarnokba, mivel nem találta meg a visszautat, akár egy tréningező úszó a kötelekkel kijelölt pályán, oda-vissza röpült a mennyezet nyílegyenes gipszosztatai között. Reggel vetődött be, délben még mindig rótta az útját, akkor kezdtek vadászni rá alkalmi csúzlikkal, hamarosan le is dobták.

Csaba látta, hogy ölték meg a madarat. Bár elszoruló szívvel figyelte a vergődését, nem lépett közbe, azt hitte, gyerekesnek tűnik, ha megpróbálja a madarat védelmébe venni, és a többiek úgysem hallgatnának rá. Amellett úgy érezte, hogy a munkások az állatok megölésével valamilyen névtelen, de jogos bosszút elégítenek ki, mintha munkában elvesző napjaikat és azt a fáradtságot torolnák meg, mellyel a táj eredendő, természetes jellegének megváltoztatása jár.

Egyik este a javítóintézeti fiúk egy kutyát találtak a gyülekezőhelyük előtt. A kutya hátába baltával vagy csákánnyal szörnyű sebet vágtak talán még napokkal ezelőtt, mert a sebszájból már apró, fehér kukacok fejei látszottak ki. A kutya messziről mászhatott ide, hasán és lábain összecsomósodott a szőr, fejét néha hátrafordította, de a seb olyan rossz helyen feküdt, hogy nem érte el a nyelvével, torokból halkan nyüszített, és állát újból a földhöz szorította. Az elsőnek érkező fiúk tanakodva állták körül, Slampi a villanyszerelőktől egy szemöldökcsipeszhez hasonló szerszámot kért, lehajolt a kutya fölé, és fél szeme körül megfeszítve az arcát, kezdte kihúzni a kukacokat. Teddy mackó és társai vonultak be a gyülekezőhelyre, valamit beszéltek maguk közt, egyikük térdével fellökte a guggoló Slampit, úgyhogy a félszemű fiú hanyatt esett. Másikuk vaslapot hozott elő, a kutya hasa alá csúsztatta, a vaslapot megöntözte egy vizeskannából, Teddy mackó drótot tekert a kutyára, a drót másik végére pedig követ kötött. Csaba, aki eddig a falnak dőlve figyelte az eseményeket, megértette, hogy „villamosszéket” akarnak játszani, a drót kővel ellátott végét felhajítják a magasfeszültségű vezeték szabad csatlakozására, és az áram agyonüti a kutyát.

Mindaz a düh és elkeseredés, melyet az állatok pusztulásán érzett, most feltámadt benne, a lábai remegni kezdtek, orrcimpái megfeszültek a fejébe futó vértől. Előrelépett, szinte vakon, de határozott mozdulattal kivette a drótot Teddy mackó kezéből, és eldobta, intett Slampinak, hogy tisztítsa tovább a kutya sebét. Mereven nézte a göndör hajú fiút, akinek fegyelmezett arca egy rezzenéssel sem árulta el a szándékait. Csaba tudta: minden körülmények között neki kell először ütnie, de mert nem kételkedett abban, hogy ellenfele ugyanerre törekszik, megpróbálta elaltatni az éberségét.

Leeresztett kézzel és halkan, hogy a közelben álló őrök gyanút ne fogjanak, azt bizonygatta Teddy mackónak: nem érdemes verekedniük, mert ha a fiú meg is verné, hat-nyolc pofont azért ő is kapna, jól tehát semmiképp sem járhat. Mikor látta, hogy Teddy mackó lenézően elmosolyodik, Csaba megkönnyebbült, és látszólag egyre jobban megalázta magát. Arra hivatkozott, hogy gyönge a verekedéshez, a szokatlan munkától amúgy is fáradt, inkább belátja ellenfele igazát. Mikor Teddy mackó mutatóujja kinyúlt, hogy orron pöckölje, Csaba megérezte: eljött az alkalmas pillanat. Szeme sarkából az őrökre nézett – azok éppen a közeledő „nejlon” buszok elé siettek – jobb keze vállból hirtelen kilendült, ökle félfordulatot csavarodott a levegőben, s valósággal kitépte a helyéből Teddy mackó állát. A göndör hajú fiú ájultan esett hanyatt. Csaba, mintha semmi sem történt volna, leguggolt a kutyával foglalatoskodó Slampi mellé, tudta, hogy a többiek nem merik feljelenteni. Valóban, az őrök nem tudták kideríteni, mi történt Teddy mackóval, de másnap a gyülekezésnél Csabát valaki hátulról fejbe vágta egy vasdarabbal; úgy csuklott össze, mint ellenfele, alig huszonnégy órával ezelőtt.

Feje több helyen beszakadt, és súlyos agyrázkódást szenvedett. N.-ben külön mentőállomás működött, de a kigödrösödött országúton nem merték megkísérelni, hogy beszállítsák a kórházba. Az ájult Csabát a javítóintézet betegszobájába fektették le. Miskolcról jött ki hozzá orvos, a kocsi röntgenkészüléket is hozott magával, mikor ő visszatért a városba, a lakótelep orvosa ellenőrizte tovább a fiú állapotát. Csaba sokáig nem tudott magáról, néha feleszmélt, ilyenkor mintha Slampit látta volna az ágy végében, máskor egy injekcióstű szúrását érezte meg, de mindez csak pillanatokig tartott, becsukott szemhéja belsején újrakezdődött a forró piros és fekete árnyak forgása, állapota csak lassan javult – folytonos visszaeséseken keresztül.

Egy délután tért magához, kinyitotta a szemét: éjjeliszekrényén egy gyümölcsmosóban cseresznyeszemek lebegtek. Oldalt fordította bepólyált fejét, a nyitott ablak keretében Vali nézett le az udvarra, egyik kezét elgondolkozva a szájához emelte, fehér köpenyén és vörös haján túl már ment le a nap. Mintha megérezte volna magán Csaba tekintetét, Vali visszafordult. Az ágyhoz lépett, néhány cseresznyeszemet vett ki a gyümölcsmosóból, egyenként a fiú szájába tette, majd intett, hogy aludjon, és elment. Csaba nem hunyta le a szemét rögtön: lesoványodott kezét bámulta, melyen kiduzzadtak a máskor észrevehetetlen erek.

Később mégis elaludt, csak akkor rezzent fel, mikor a gondnoknő, már sötétedés után, újból bejött a szobába. Vali elvette az éjjeliszekrényről a kis állólámpát, és az ablak melletti konnektorba kapcsolta be, hogy a fiú szemét ne bántsa a fény, majd egy széket húzott az ágy mellé, és leült. Csaba megkérdezte, milyen hónapban járnak és hányadika van, mikor megtudta, hogy június huszadika, először nem akarta elhinni, de eszébe jutott a gyümölcsmosóban lebegő cseresznye; mikor őt leütötték, még nem érett be az országúton túli fákon. Kiszámolta, majdnem három hétig feküdt eszméletlenül, büntetésének huszonnégy hónapjából tehát a vizsgálati fogságot is beleszámítva, már majdnem kettő letelt.

Vali kinyitotta az éjjeliszekrényt, és rárakta Csaba paplanára az ajándékokat, melyeket betegsége alatt hoztak be neki. Először egy zacskó almát, mely kissé felpuhult a melegben, és erjedő rumszagot árasztott. Slampi időközben kiszabadult, jó munkájáért büntetésének egyharmadát elengedték, egy cédulát tett a zacskó mellé, azt ígérte, majd felkeresi a barátját, már kintről is érkezett tőle levél, ebben megírta a címét, és hogy összeházasodik a cigánylánnyal.

Szülei kétszer is jártak bent nála, másodszor az elmúlt hét közepén. Vali jóvágású, érdekes embernek találta doktor Válent Gyulát, szerinte Csaba nagyon hasonlít rá – lekvárt hagytak, szárazsüteményt és konzerveket. Csabát legjobban az a rézdrótból készített ördöglakat hatotta meg, melyet a Barak-brigád küldött be neki az őrökkel. Intett Valinak, hogy rakodjon le a paplanról, és üljön oda az ágy szélére.

A kis állólámpa az ablak mellett éppúgy félhomályban hagyta arcukat, mint az olvasótermi világító káva. Csaba megkérdezte, tudja-e, hogy miért ütötték le őt, Vali bólintott, aztán óvatosan ráhajolt a fiú bepólyált arcára, és megcsókolta. Csaba félretolta Vali kezét, és kigombolta blúzának legfelső gombját. A nő próbálta lefogni, Csaba hiába küszködött, sovány keze már-már visszaesett a paplanra, de megérezte, hogy Valin remegés fut végig. Felkelt, begombolta a blúzát, bezárta a betegszoba ajtaját, és a törülközőt a kilincsre akasztotta, hogy eltakarja a kulcslyukat. Visszaült az ágy szélére, most már nem tiltakozott, mikor a fiú a blúzába nyúlt.

Lassan kibomlott a ruhából a jobb melle, mely melltartó nélkül is feszesen előreállt még. Csaba arcához szorította, a nő azelőtt fürödhetett meg, hogy bejött hozzá, mert bőre a fiú izzadt ujjai közt is hűvös volt, és érződött rajta az orgonás szappan szaga. Csaba még sohasem látta felnőtt nő meztelen felsőtestét, végigsimított a mellbimbók közötti apró dudorokon, melyek megduzzadtak, ahogy hozzájuk ért. Megfogta Vali másik mellét is, és arcát beszorította közéjük, hallotta a szív erős, mégis egyenletes ütéseit. Ez a nyugodt ritmus lassan elringatta, soha nem érezte még ilyen biztonságban magát. Elaludt egy-egy percre, arra ébredt fel, hogy a ringó mellek gyengéden ütögetik. Sokáig maradtak így, Vali a könyökeire támaszkodott, hogy ne nehezedjen rá a fiú sérült fejére, néha megmoccant, mintha ki akarná szabadítani magát, de hogy Csaba nem engedte el, testével továbbra is betakarta a fiú arcát. Kint az ablak mögött egyre tömörebbé vált a sötétség, a betegszoba előtti folyosón időnként egy őr lépései kopogtak végig.

Másnap szokásos körútja során a lakótelepi orvos megvizsgálta Csabát. Úgy találta, állapota annyira megjavult, hogy a hét végén be lehet szállítani őt a miskolci kórházba, felülvizsgálatra. A vizit után az egyik konyhalány behozta az ebédet, majd Csaba egyedül maradt. Feje már nem fájt. Bár az orvos megtiltotta, hogy mozogjon, feltámaszkodott, de annyira elszédült, hogy visszaesett a párnára. A szédülés hamarosan eloszlott, Csaba újból felült, ezúttal már meg tudta tartani magát. Az éjjeliszekrényben régi képes újságokat talált, utolsó oldalukon a sportrovatot nézegette, mikor Némon nyitott be hozzá.

A telepi orvos, úgy látszik, jelentette az igazgatónak, hogy Csaba jobban érzi magát, mert azért jött, hogy kihallgassa a fiút a baleset körülményeiről. Csaba már megszokta, hogy az ilyen kérdésekre ne feleljen, szótlanul elnézett az igazgató arca mellett. Egyetlen dolog aggasztotta, hátha Vali korábban jön, mint az előző napon, és összetalálkozik Némonnal, örült, mikor az igazgató felemelte a hangját, úgy gondolta, így a gondnoknő könnyebben meghallja már a folyosóról. Az igazgató fenyegetőzni kezdett, hogy az ügyet átadja a rendőrségnek, de Csaba ezzel sem törődött, feszülten figyelt kifelé, a kiabáláson keresztül egyszer úgy rémlett neki, hogy kopogó, magas sarkú cipők közelednek, de az ajtó előtt visszafordultak. Megkönnyebbült, és úgy tett, mintha elfáradt volna, lehunyta a szemét, abban bizakodott, hogy az igazgató így hamarabb elmegy. Valóban, Némon nem sokkal később bevágta maga után az ajtót.

Vali este jött el újból, ő hozta be a vacsorát, megetette a fiút, az üres tányért visszavitte a konyhába, nehogy később egy konyhalány benyisson az edényért. Levette a blúzát, szoknyáját és bebújt a paplan alá. Csaba már megszokott mozdulattal nyúlt a melléért, szívverésük és lélegzetük hamarosan egymáshoz idomult. A beálló csendben Csaba régi szerelmeiről kérdezte a nőt. Vali először megpróbált kitérni, de hogy a fiú újból kérte, magához húzta a fejét, és mesélni kezdett.

Vali elmondta, hogy életében talán már kétszáz ágyban is aludt, egyedül vagy másodmagával, de a vastag parasztdunyhákra, melyek alatt néha feküdhetett, jobban emlékszik, mint azokra az arcokra, amelyeket ébredéskor látott maga mellett a párnán. Ezek a dunyhák körülvették a testét, és olyan biztonságot adtak neki, amit férfiak csak akkor érezhetnek, ha egy nő combjai közt alszanak el. Az arcok viszont, melyek egymást követték, minden jelentőség nélkül összemosódnak, csak egy-egy őrült vagy elszánt gesztus jut eszébe még. Egy katona, aki elhagyta a menyasszonyát, mert el akarta venni őt, és előtte dobta el a jegygyűrűjét. Egy őrült tanár, aki a „Vali” nevet kivizelte a hóba, és a kitelepítettek szükségkórházának vezető orvosa, aki karácsony éjszakáján rálőtt, mert egy másik férfival látta. Megfogta a fiú kezét, és a vállán megmutatta neki a régi sebhelyet.

Csaba azokat az időket, mikor Vali még ezekkel a férfiakkal élt, csak a történelemkönyvből ismerte. Emlékezett a szöveg közti ábrákra: a földosztók leszúrt karóira, a lerombolt, majd újjáépült hidakra, a folyton felfelé futó grafikonokra, de csak most, Vali elbeszéléseiből értette meg, hogy ezeknek az éveknek megvolt a maguk érzelmi története is, az építés látszólag oly egyöntetű lendülete mögött a szerelem és a boldogság keresésének pusztító küzdelmei zajlottak le. Megkérdezte Valit, hogy miért nem beszélt Némonról?

Vali csak keveset ismert az igazgató életének eseményeiből. Tudta, hogy 1956 novembere után vezető beosztásból helyezték át ide a javítóba, de Némon nem adta fel a reményt, hogy valaha még feltörhet. Új pedagógiai módszereket próbált ki az intézetben, hogy felfigyeljenek rá, cikkeket ír, külföldi vendégeket hív meg, de úgy látszik, olyan bűnök terhelik, melyeket magasabb helyen nem voltak hajlandók megbocsátani. Mikor látta, hogy Csaba gyanakodva néz rá, mert mást akar hallani, Vali megesküdött; sohasem volt Némon szeretője.

Mikor elhallgatott, a fiú megkérdezte, hogy majd ha már nem találkoznak többé, őrá hogy fog visszaemlékezni? Vali azt felelte: ő lesz a legszebb színfolt az életében. Csaba próbálta lejjebb csúsztatni a kezét, de Vali nem engedte, kérte a fiút, ne is próbálja meg még egyszer, saját későbbi örömeiket rontaná el így, majd hogy másfelé terelje a beszélgetést, megkérdezte: jól érzi-e magát? Csaba elmondta, hogy az orvos a hét végén beviteti felülvizsgálatra a miskolci kórházba. Vali megörült a hírnek, megígérte, ő is bekíséri majd a városba, és megpróbálja elintézni, hogy kettesben maradhassanak valahol.

Csabának égett a bőre, csak sokára aludt el, álmában Valit látta rövid ujjú ruhában egy kerti cseresznyefa alatt. A nő letépett a fáról egy levelet, és kissé hátrahajolva egyensúlyozta az orrán, úgy kérdezte meg tőle: játszik-e valamilyen hangszeren? Azt válaszolta, igen, bár álmában is jól tudta, hogy ez nem igaz. Vali megkérte, játsszon neki valamit, akkor Csaba megfeszítette jobb felső karjának izmait, úgyhogy az erek vastagon kidudorodtak rajta, és pengetni kezdte őket, akár egy gitár húrjait. Az erekből mély hangú, szomorú zene szólt.

Három nappal később az orvos megengedte Csabának, hogy felkeljen, és sétáljon a kertben. Eleinte szédült, és erősen izzadt, de hamarosan rendbe jött, egyszer-egyszer felhúzódzkodott a nyújtón is. Meglepődött, mikor a hét végén az orvos közölte vele, hogy csak későbbi időpontban szállítják be a miskolci felülvizsgálatra. Este Vali elárulta, hogy ezt ő beszélte meg az orvossal, de nem volt hajlandó megmagyarázni, milyen okból.

Július másodikán délfelé állt be a mentőautó a javítóintézet udvarára. Ezen a napon már kora reggel befelhősödött az ég, a csarnokok üveglapjai mögött a munkahelyeken hatalmas kézireflektorok égtek, a feltámadó szél visszanyomta a salak füstjét a meddődombokra, a sofőr szólt, hogy siessenek, ha még a vihar kitörése előtt be akarnak érni Miskolcra. Négyen szálltak be a mentőkocsiba, mely a homályos udvaron még fehérebbnek látszott: a kocsi kísérője, Csaba, egy öreg intézeti őr és Vali. A nő zöld ballonkosztümöt vett fel az útra, fiús szabású, lezser kabáttal, de a szoknyája megfeszült, ahogy fellépett a hágcsón. Tömött kézitáskáját az őr vitte utána. Bent a kocsiban ideges, kapkodó mozdulatokkal rendezkedett, egyszer bele is ütötte a fejét az alacsony tetőbe, csak akkor nyugodott meg, mikor kifordultak az intézet kapuján.

A kocsi meg-megdöccent a gödrös makadámon. Csaba megkapaszkodott, és kinézett az ablakon: az út mellett sietve szegeztek újabb kátránypapír-réteget a cementzsákokat védő fészerekre, bár nem járt előttük másik autó, az út fölött csillapíthatatlanul lebegett a por, a viharfelhők megálltak az égen, a dörgések is mintha ugyanarról a távoli helyről hangzottak volna. Az autó a tömörülő felhők sötét és morajló alagútjában futott Miskolcig. A város hétköznap délutánhoz képest – péntek volt – szokatlanul kihaltnak látszott, az eszpresszókban, üzletekben már felgyújtották a villanyt, a vásártéren a szél felkavarta a szemetet, és nekivágta egy cirkusz kifeszített sátrának.

A kórház udvarán kiszálltak, a kocsikísérő elment, hogy a portásnál lebélyegeztesse a menetlevelet. Az öreg intézeti őr bent lakott Miskolcon. Vali hazaküldte őt, úgy mondta: a fiúnak be kell feküdnie a kórházba, és a felülvizsgálat esetleg napokig is elhúzódhat, megígérte, ha visszafelé indulnak, beszól a lakására. Mikor az öregember elköszönt, Vali egy százast csúsztatott a kezébe. Természetesen a mentőautó személyzete sem várta meg a vizsgálat végét, visszatértek N.-be, ők is kaptak pénzt Valitól. Csaba nem számított rá, hogy ilyen hosszú ideig bent kell maradnia a kórházban, de Vali mosolyogva intett: üljön le nyugodtan a folyosón. Eltűnt a főorvosi szoba ajtaja mögött, egy negyedóra múlva pecsétes írással tért vissza, mely igazolta, hogy Válent Csaba összesen három napot feküdt a kórház baleseti sebészetén, keresztülesett a felülvizsgálaton, és hétfőn reggel gyógyultan távozott. Az igazolványon a naptári bélyegző keltét előreigazították. Kint a kórházépület előtt Vali belekarolt Csabába, az órájára nézett, és lassú lépésekkel elindultak a belváros felé.

Az eső még mindig nem eredt meg, de a szél már lecsöndesedett, mint ahogy viharok előtt szokott. Kupacokba torlódtak az építkezések nádpallóiról letört szálak és az összehordott papírok. Mentek összefogódzkodva az ismeretlen utcákon, Csaba végigcsúsztatta tenyerét Vali karján, hogy keze mindig hűvös bőrhöz érjen. Több mint két hónapja nem járt az utcán, sokáig álltak egy-egy kirakat előtt, a fényes portálüvegben egymásra néztek. Vali váratlanul megbökte a térdével, úgyhogy majdnem elesett, a nő elmosolyodott, vidáman beharapta a szája szélét, de mind a két karjával tartotta Csabát. Az egyik áruháznál kézen fogta a fiút, és bevitte magával.

Az elősiető segédtől egy sötétkék öltönyt kért a fiának. Úgy tett, mintha zavarba hozná a segéd bókja: valósággal hihetetlen, hogy ekkora fia lehessen, azt felelte, nagyon korán ment férjhez. Csaba tiltakozását anyás szigorral utasította vissza, egy olasz fazonú ruhát választott ki neki, rövid zakóval, hozzá fehér inget és nyakkendőt, nem is engedte levetni, kérte a kiszolgálót, hogy a sötétzöld intézeti öltönyt csomagolja be. Kint az áruház előtt megigazította a fiú nyakkendőjét, majd fejét kissé oldalt hajtva felnézett rá, és megkérdezte: nem szeretne-e valóban a fia lenni? Csaba szótlanul rátámasztotta homlokát a zöld ballonkosztüm vállára, Vali megsimogatta, kérte, ha együtt lesznek, majd mindig ezt a sötétkék ruhát vegye fel magára.

Egy gebines vendéglőben vacsoráztak a pályaudvar mellett, a bérlő vallásos ember lehetett, mert a részegekkel zsúfolt asztalok fölé egy rondírásos lapot szegezett ki a falra:

Vali sokat nevetett azon, hogy a részegek a lehető legjobb helyen keresik az Istent. Gulyást ettek és túrós csuszát – mást nem is lehetett kapni a vendéglőben, úgyhogy ennek a két ételnek a nevét örök időkre szánt fémtáblákra írták ki –, utána vörös bort ittak, melyen a részegek szerint érződött a tartósító timsó íze. Később – nyolc óra felé – egy matyó babákat árusító öregasszony jött oda az asztalhoz, fogatlan szájával ránevetett Valira, és disznóságokat suttogott Csaba fülébe, addig erőszakoskodott, míg vettek tőle egy babát.

A kilencórás harangszó után indultak el, még mindig nem esett, úgy látszott, a vihar máshol adta ki az erejét, és csöndesen vonul át a város fölött. Vali egyik karján a matyó babát vitte, a másikkal átfogta Csaba nyakát. A fiúnak le kellett hajolnia, ha meg akarta csókolni, Vali fellépett az út szegélyére, hogy a szájuk egy magasságban legyen. Nem tudta, merre tartanak, átengedte a vezetést a nőnek. Mögöttük maradt a neonvilágításos környék, egybeépült, sárga földszintes házak között mentek, nyugdíjas hivatalnokok lakhattak itt, az utcára nyíló ablakokba eladó holmikat raktak: arannyal futtatott evőkészleteket, látcsöveket, színes porcelán szobrocskákat.

Az első esőcseppek már látszottak a szürke macskaköveken – a vihar mégsem kerülte el a várost –, mikor Vali megállt egy kapu előtt, melyen cédula hirdette, hogy bent a házban alma kapható. Elkérte a fiútól a táskát, kulcsot keresett elő, mikor a kapu kinyílt, ujját a szájára téve előrement. Becsukták maguk mögött a kaput, és körülnéztek: az udvarban nem égett lámpa, és velük szemben a ház egyik fele is sötétbe borult. A világos lakásból egy öregasszony jött ki, összeszedte a terítőket, melyeket a kert cseresznyefáira akasztott ki száradni, majd felsietett velük a tornác lépcsőin.

Valiék megkerülték a házat, végigmentek egy bútorokkal telezsúfolt folyosón. Baloldalt a recés üvegek mögött égett a villany, és a világos táblára falat vakoló férfi árnyéka vetődött rá. A nő kinyitott a folyosó jobb oldalán egy sötét ajtót, melyen névtábla jelezte, hogy különálló lakásba vezet. Beléptek, bent az előszobában szótlanul átölelte Csabát. Egyik barátnője lakott itt, egy elvált asszony, aki éppen ezen a pénteken utazott el Győrbe, az udvarlójához. Vali már jóval előbb tudta, hogy szabad lesz a lakás, azért kérte meg az n.-i lakótelep orvosát, hogy ezen a napon szállíttassa fel a fiút Miskolcra. Bevezette Csabát a lakószobába, ő maga nem ment be, hamarosan hallatszott, hogy a víz zuhogva ömlik a fürdőkádba.

Csaba nem tudott ülve maradni a rekamién, felkelt, és megállt a nagy kombinált szekrény előtt, melynek üvegezett könyvespolcait lepecsételt ragasztópapírral zárták le. Vali barátnője csak 1956 végén költözött ide egy disszidált ügyvéd helyére, a rendőrség a berendezési tárgyakat zár alá vette, hátha az ügyvéd hozzátartozói majd jelentkeznek érte. Persze addig az asszony szabadon használhatta őket, talán éppen csak a könyvek kivételével, de ahogy Csaba jobban megnézte: a pecsétes ragasztópapírok is el voltak szakítva már. Kiemelt egy-egy könyvet: Lin Yu-tang „Méz és bors”, „Mu, az elsüllyedt világrész”, de ki sem nyitotta őket, továbbsétált a szobában. Végighúzta ujját a vízipálmák poros levelein, kinézett egy függönyön, de ez a sötét előtérbe nyílt, végül is megállt az ablak előtt, figyelte, hogy tépi a vihar a cseresznyefákat.

Vali világoskék pizsamában jött vissza – táskájában hozta magával. Küldte Csabát fürödni, mosolyogva kérdezte: nem akarja-e, hogy megmosdassa, úgy, mint betegsége ideje alatt? A fiú elvörösödött, nemet intett, és átment a fürdőszobába. A meleg víz már félig megtöltötte a kádat, de Csaba nem kezdett még mosakodni, ujjait kiterjesztette a forró kályha előtt. Elolvasta a kályhaajtóba vágott betűket, melyeken átvilágítottak a lángok: „Daub József és fiai”, és arra gondolt, hogy nemsokára vissza kell térnie a szobába. Félt, hogy ügyetlennek mutatkozik majd a nő mellett, előre megborzongott, ha elképzelte saját kapkodó, bizonytalan mozdulatait, még a gimnáziumban hallott történetek jutottak az eszébe elrontott nászéjszakákról. Nézte a kályhát, és valami homályos vigaszt talált abban, hogy majd a kudarca után is ott lobognak az ajtón a betűk: „Daub József és fiai.” Végül erőt vett magán, belépett a kádba, és megfürdött. A szék karfájára Vali egy vastag, fehér frottírköpenyt készített ki, Csaba felvette, átment az előszobán, egy pillanatig látta magát a tükörben, úgy tűnt neki, hogy az arca szokatlanul vörös.

Óvatosan, csikorgás nélkül nyitotta ki a szobaajtót, bent csak a rekamié fölé szerelt kis lámpa égett. Vali már megágyazott a rekamién, lefeküdt, és egy könyvet olvasott, szabad kezével a lámpafényben szikrázó vörös haját csavargatta. Ahogy észrevette a fiút, letette a könyvet, és kinyújtotta a karjait, világoskék pizsamája könyékig felcsúszott, arcát mosolyogva összeráncolta, mint a gyerekkori képein, mikor a nap felé nézett, ez az otthonias, bizalmas mosoly megnyugtatta Csabát. Hirtelen úgy érezte, mintha a fürdőköpeny égetné a bőrét, ledobta magáról. Vali felhajtotta a paplant, és kapkodva kigombolta a pizsamáját. A fiú el akarta oltani a lámpát, de Vali megfogta a kezét, mosolyogva kérdezte, vajon olyan csúnya ő, hogy csak sötétben lehet elviselni? Csaba reszketve végigkúszott rajta, Vali fején és bokáján megtámaszkodva ívben megfeszült, ringatni kezdte a fiút, akár egy hajó, és segített megtenni azokat a mozdulatokat, melyektől Csaba úgy tartott. A fiú nem mert ránézni Valira, oldalt döntötte az arcát: a toalettszekrény tükrének mélyén figyelte egymás fölött ringó testüket, de a nő átölelte a fejét, és visszafordította maga felé.

Másfél-két órával később Csaba átment a fürdőszobába, útközben megállt az előszoba tükre előtt: arcáról már eltűnt a szokatlan vörösség, visszakapta eredeti színét. A fürdőszobában a kályha még pislákolt, ha felülről huzat érte, ajtaján felvillantak a kályhakészítő mesterek nevének betűi. Mire visszatért a lakószobába, Vali már nyitott szájjal aludt a rekamién, szája sarkától kissé átnedvesedett a fehér párna, Csaba óvatosan lépett át rajta, és hogy fel ne ébressze, a rekamié sarkába húzódott.

Fázott, fölhúzta a vállára a paplant. Vali álmában is közelebb bújt hozzá, fejét odaszorította a fehér fürdőköpenyhez. Csaba eltűnődött, vajon hányan figyelték már így a párnán nyugvó Valit, mikor megcsókolta, hány férfi csókját közvetítette neki, eszébe jutott: a nő egyszer arról beszélt, hogy életében talán már kétszáz ágyban is feküdt. Megnézte Vali arcát, de egyetlen vonása sem emlékeztetett valamilyen idegen arcra: rövid, vörös haja kissé összetapadt az izzadtságtól, de arckifejezése nyugodt és meghatott volt, mintha álmában egy érzelmes filmet nézne. Csabának úgy tűnt, ez az arc gyerekkora óta változatlanul őrizte meg magát, míg azok a férfiak, akikkel egy párnán feküdt, meghaltak vagy távoli városokban élték félresiklott életüket, ő nyomtalanul olvasztott magába minden emléket, akár egy nagy folyó az apró oldalági patakokat. A fiú arra gondolt, hogy már ő is rég el fog tűnni valahol, mikor ezen az arcon még mindig fiatal marad az arcot összehúzó mosoly, bólintott, mint aki helybenhagyja ezt, ráhajolt Vali szájára, és megcsókolta. Vali felrezzent, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét, átölelte Csabát, s mivel a szoba már kezdett kihűlni, lábával megemelte a paplant, és betakarta vele a fiú hátát.

Majd újból egyedül maradt ébren. Hallotta, hogy kint az utcán, a ház téglakerítése előtt, egy öregember könyörög egy fiatal lánynak, hogy adja vissza a lepedőt, melyet ellopott tőle, és a derekára tekerve próbál elrejteni, majd a veszekedő pár elvonult. Vali feje a vállán pihent. Csaba nyakát elfordítva az ablakra nézett: az üvegen túl zuhogott az eső, bent a szobában percegtek a bútorok kihűlő lemezei.

Távollétük nem keltett feltűnést a javítóintézetben. Vali a hét végére szabadságot kért, hogy hazautazhasson anyjához. Csaba kedd reggel állt munkába. Most is valamivel korábban kelt fel, mint a többiek, megmosdott, hátát úgy forgatta a zuhany alatt, hogy a vízsugár felírja rá Vali nevét. Kiszedte a holmiját a közös szekrényből: összedörzsölte izzadságtól megkeményedett ingét, s ahogy végignézett olajfoltos, kiégett munkaruháján, egy pillanatig megállt, és csak erőszakkal tudta kényszeríteni magát, hogy folytassa az öltözködést. A reggelinél látta Valit, Némon mellett ült, a nevelők asztalánál, végig háttal fordult felé, de mikor a fiúk elvonultak, egyszer futólag ránézett.

A csarnok, a szabad térségek és az ég felé mutató tornyok most is olyan lelkesedéssel töltötték el Csabát, mintha először látná őket. Bár nem tudta, élete hogy alakul majd – az elmúlt évek megpróbáltatásai után nem tervezgetett többé –, de biztos volt benne, hogy sohasem fogja elfelejteni ezt a porfelhőben, légkalapácsok zajában elmerülő tájat. Élete eddigi tizennyolc éve átlagos hétköznapokkal telt el, lelke – talán mert a ráháruló érdektelen feladatokat energiájának felével-harmadával is teljesíteni tudta – mindig kielégületlen maradt. Az októberi felkelés napjain kívül egyedül itt az építkezésen érezte a teljes erőbedobást kívánó küzdelem izgalmát. Eszébe jutott, hogy a munkások egyszer beszéltek egy emberről, akit még az ötvenes évek elején hoztak le N.-be mint rabot, négy évig dolgozott itt (ők építették az első üzemegységeket és lakóházakat), büntetésének leteltével hazament Pestre a családjához, de hamarosan visszatért egyedül, és most is a városban lakik.

A brigád éppen reggelizett a darun, szó nélkül vették tudomásul, hogy Csaba visszatért, kezet fogtak vele, intettek, üljön le ő is a deszkára, egy bögrét megtöltöttek a kannából tejjel, és feléje nyújtották. Oravecz most is újságot olvasott, megkérdezte Csabától, mit jelent a „jól szituált” szó, mikor megtudta, hogy körülbelül annyit: jó erőben van, jól tartja magát, megköszönte, és feljegyezte a noteszébe. Háta mögött Kongó homlokára tett kézzel mutatta, hogy Oraveczen kezd újra erőt venni régi betegsége.

A daru építése a befejezéshez közeledett, a bőrkötésű dokumentációs könyvben a sok forgatástól a tervrajzok beszakadoztak a hajtások mentén. Már alig maradt beépítetlen alkatrész fent az álláson, egymás után dobták le az üres ládákat a földszintre, a ládák megugrottak a vasrácsokon, de nem törtek össze. A hét végén felszerelték a daru sarkaira az ütközésgátlók tömör gumicilindereit is.

A következő héten Oravecz és Csaba kosárba gyűjtötte az eldobált csavarokat és acéllapokat, a lakatosok kioldották a csomókat az állást rögzítő drótkötélen. Eltűnt az a forró kuckó, ahol Csaba az n.-i munkát megkezdte, és ahol elbújtak a részegségtől másnapos munkások. A deszkákat és a gerendákat felhalmozták a kihűlt kályha mellett. Az N.-ben vételezett munkaeszközök nagy részét leadták a raktárban, csak azokat a felszerelési tárgyakat tartották meg, amelyeket az ő nevűkre írtak ki. Mielőtt leadták volna a szerszámosládát is, kivették belőle a saját holmijukat. Csaba csak most látta, hogy egy rekeszben ott tartották sztahanovista és „kiváló dolgozó” csillagjaikat. Barak például marokszámra rakta át kitüntetéseit egy olajos papírba.

Két villanyszerelő brigád jött föl melléjük a darura, a meghajtóművet kötötték be. A villanyszerelők csak néha kérték a segítségüket. Barakék lábuk mellé tették fogóikat és kalapácsukat, a korlátnak támaszkodva cigarettáztak, és bámultak lefelé: hogy a daru építése így előrehaladt, a földszinten és az alagsorban is megélénkültek a munkák. A rácsozaton keresztül is látták, hogy a hígsavtároló medencék szigetelése lassan eléri a rácsok szintjét. A vállalat, melynek a részlegvezető szerint több milliós lemaradása volt, mindent megtett, hogy augusztus huszadikára befejezze az építkezést.

A daru augusztus tizenkilencedikén indult meg a sínein. A brigád fent állt a vezetőállás körül, a francia mérnök a tolmács közvetítésével néha kérdezett valamit Baraktól, a brigádvezető a fogai közül válaszolt, szemét még egyszer végigjártatta az acélvázon. Alattuk összecsődültek a munkások a szomszéd gyáregységekből, látni akarták a daru első útját. Mikor a hatalmas alkotmány, egyelőre még teher nélkül, végiggördült a csarnok fölött, lent üvöltő éljenzés tört ki. Mintha saját életük személyes eseményét ünnepelnék, az emberek borosüvegek tucatjait emelték a daru felé, az építőket várták.

Csaba a társaira nézett: egyik sem látszott meghatottnak, Barak a kerekek mozgását figyelte beharapott szájjal, Kongó Oravecz vállát fogta át, attól tartva, hagy az ünnepélyes pillanat megzavarja, Sajbán a „Marietta, Marietta” kezdetű dalt dúdolta, Szücs Dezső pedig az orrát piszkálta, és apró fadarabokat dobált a mélyben álló tömegre. A fiú, ha nem dolgozott volna együtt velük, legalábbis a munka egyik szakaszában, nem hitte volna el, hogy ezek az emberek végezték az ünnepelt gép építésének java részét. Az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy Barakék hamarosan itt hagyják a darut – a brigád egy budapesti vállalathoz tartozott, és csak erre a meghatározott munkára helyezték ki N.-be –, továbbmennek egy másik építkezésre, közönyösen vonulnak át az országon, életük egy-egy darabját ott hagyják beépítve az acélvázak közé, de ezt tudomásul sem veszik, ha berúgnak, nem erről panaszkodnak, csak megtört öreg korukban nézik meg akkor talán már tehetetlen kezüket, és erről jut majd eszükbe mindaz, amit építettek.

A daru a csarnok túlsó végén megállt, a brigád elvonult, Csaba utolsónak maradt. Tudta, többé már nem jön föl a darura, még egy pillantást vetett a lila színű fényfoltra, mely munka közben az órát helyettesítette. A fény egyre később tűnt fel a rácsozaton, és egyre hamarabb távozott, már más jelek is mutatták az ősz közeledését. Lent a várakozó munkások Csabát is átölelték, bort töltöttek neki a vizeskanna fedelébe. Augusztus huszadikán a brigád pénzjutalmat és kitüntetést kapott, a részlegvezető közölte Csabával, hogy Barak zárójelentésében mind a munkáját, mind a magatartását „kiváló”-ra minősítette. A jellemzést továbbították a javítóintézet felettes hatóságának, ennek alapján valószínűleg csökkenteni fogják Csaba büntetését, időnegyedelésben vagy harmadolásban részesül.

Az ünnep utáni első napon utazott vissza a brigád Pestre, a névsorolvasáshoz reggel még bejöttek, elbúcsúzni. Civil öltönyeikben, bár egyiküket sem lehetett volna kopottnak mondani, sőt, Barak és Sajbán egyenesen elegáns volt, mégis valamennyien jelentéktelenebbeknek hatottak, mint égett, olajos munkaruhájukban. Mintha maguk is érezték volna ezt, minden ok nélkül gyakran igazgatták a sapkájukat. Kezet fogtak Csabával, és elindultak az állomás felé, Kongó a karján vitte a kisfiát, aki a vállára bókolva aludt, helyette Sajbán vigyázott Oraveczre. A szél szemközt fújt velük, leszegték a fejüket, hamarosan eltűntek az örvénylő porban.

Csabát a központifűtés- és kazánszerelő részleghez tették át. Az első héten kazántagokat pucolt hidegvágóval és smirglipapírral, ezeket a kazántagokat már évek óta a szabadban tárolták, és három milliméteres elszíneződött rozsda vonta be őket. Csabának néhány napig gyulladásban állt a szeme a rozsdaportól, de aztán védőszemüveget kapott, és minden különösebb nehézség nélkül végezte az egyhangú munkát.

Vacsora után Csaba továbbra is bejárt a könyvtár kis olvasótermébe. Vali kérte őt, hogy csakugyan fejezze be a gimnázium negyedik osztályát, és érettségizzen le, az intézet meghozatta a szükséges könyveket. Általában éjfélig tanult, a kazántagok tisztítása nem merítette ki túlságosan, agya fogékony maradt. Először az orosz szavakat és történelmi évszámokat vette át – ezekhez volt a legkevesebb érzéke. Mintha nehéz fizikai munkát végezne, tanulás közben teste megfeszült, úgy, hogy combjai belefájdultak az ülésbe. Később foglalkozott a számára könnyebb tantárgyakkal: fizikával, biológiával, számtannal.

A tanulás harmadik-negyedik órájában kezdett elfáradni, néhányszor megnyálazta a szemhéját, és próbálta összeszedni a figyelmét, de gondolatai elkalandoztak. Nézte a nyitott könyvet, az ébrenlét tizenhetedik-tizennyolcadik órájában egész teste zsongott az álmosságtól, a zörejek felerősödtek fáradt fejében, ha megzörrent az alumínium hamutálca, úgy hallotta, mintha csöngettek volna. Mégis, mikor éjfél után lefeküdt, álmai nyugtalanok voltak: önállósult évszámok keringtek az agyában, alig kikapcsolt eszmélete történelmi személyeket és helyszíneket próbált találni hozzájuk, de érezte, hogy nem illeszkednek össze. Örült, ha már világosodott, felkelhetett, és könyvében megkereshette a valódi eseményt, legtöbbször nem talált semmit, általában kitalált évszám jutott az eszébe.

Csaba akkor szokott felrezzenni gondolataiból, mikor Vali lépései közelednek az olvasóteremhez vezető folyosón. Minden második-harmadik este bejött hozzá, gyakrabban nem merte megkockáztatni. Éjfélig ült mellette, kihallgatta az orosz szavakat, mikor látta, hogy Csaba elfáradt, magához húzta a fejét, és simogatta, kérte a fiút, ha maradt ereje, tanuljon még egy fél órát. Ő olvasta fel a szöveget, Csaba szavanként utánamondta, de néha elhallgatott vagy az előző szót ismételte meg. Vali azzal próbálta benne tartani a lelket, hogy megígérte, ha beutaznak Miskolcra – az érettségi vizsgát egy miskolci gimnáziumba tűzték ki, október közepére –, elmennek újra a barátnője lakására. Görcsösen átölelték egymást, a fiú Vali melléért nyúlt, de a nő átült az asztal túlsó oldalára, és tovább olvasta fennhangon a szöveget.

Egyik este Némon nyitott be az olvasóterembe. Bár még tíz óra sem múlt el, tehát az időpont önmagában nem kelthetett feltűnést, Csaba látta Némon arcán: tudja, hogy Vali nem véletlenül tartózkodik az olvasóteremben. Az igazgatón messziről lehetett érezni a rumszagot, hanyatt dőlt a karosszékben, elfogulatlanságot tettetve körmével ritmusokat kopogott ki az asztal lapján. Csaba megpróbálta folytatni a tanulást, de a kopogás egy idő után annyira idegesítette, hogy becsukta a könyvét, és maga elé könyökölt.

Hosszú ideig hallgattak. Némon szólalt meg először, bejelentette, hogy szeptember tizenötödikével leváltják őt, és új igazgató kerül a javítóintézet élére, utána szótlanul kopogtatta tovább egyhangú, hosszú ritmusait. Csaba összecsapásra készült fel, el volt szánva, hogy a végsőkig hallgat, ez a váratlan közlés azonban meglepte, nem tudta megállni, és megkérdezte: ki lesz az új igazgató? Némon elmondta: utódját Teleki Miklósnak hívják, már a közeli napokban megérkezik az intézetbe. A Belügyminisztériumból elkíséri majd egy főhadnagy, aki a szokásos évi ellenőrzést hajtja végre; a tiszt neve idegen hangzású, csak sokára jutott Némon eszébe, hogy Kengyelszky Tamásnak hívják. Csaba nem számított rá, hogy újból találkozik Kengyelszkyvel, alig tudta elrejteni a megdöbbenését.

Némon felkelt a karosszékből, fel-alá sétált az olvasóterem hosszában, néha egy pillantást vetett a végig mozdulatlanul ülő Vali felé. Végül is rátámaszkodott az asztalra Csaba előtt, és minden bevezetés nélkül arra kérte a fiút, engedje meg, hogy Valit elvihesse magával az intézetből. Viszonzásul azt ígérte, mindent megtesz, hogy újabb hónapokat faragjanak le Csaba büntetéséből. A fiú nem jutott hozzá, hogy válaszoljon erre az ajánlatra, Vali felugrott, és kikérte magának. Némon nem törődött a közbeszólásával, szavait továbbra is Csabához intézte.

Kiderült: Némon tud arról, hogy Csaba a miskolci három napot nem a kórházban töltötte, hanem együtt volt Valival. Értesült arról is, hogy rendszeresen szoktak találkozni az olvasóteremben, és mindenképpen a fiút tekintette illetékesnek, hogy Vali sorsáról döntsön. Eddig csak a rumszag jelezte, hogy az igazgató részeg, most már a gondolatai is kezdtek összefüggéstelenekké válni.

Némon arcát két tenyere közé szorítva hallgatott, mintha csak most fogná fel saját kimondott szavait, aztán bocsánatot kért, és eltávozott. Azt ígérte, hogy másnap este visszajön Csaba válaszáért.

Ahogy magukra maradtak, Csaba átölelte az asszonyt. Vali bizonygatni akarta, hogy nem tudott előzetesen az igazgató ajánlatáról, mióta a fiút megismerte, nem is állt szóba vele. Csaba elhitte, ez látszott Némon egész magatartásából, nem is beszéltek tovább róla. Csaba elmesélte, hogy ismeri azt a főhadnagyot, aki az új igazgató kíséretében jön le N.-be, hogy ellenőrizze a javítóintézetben folyó munkát, bent a vizsgálati fogságban Kengyelszky vezette a kihallgatásokat. Sokáig találgatták, hogy az igazgatóváltozás több szabadságot nyújt-e majd a szerelmüknek, vagy még inkább megnehezíti.

Nem bontakoztak ki az ölelésből, csak amíg Vali bezárta az olvasóterem ajtaját. Csaba hajnalban ment végig a folyosón, az őröknek egy igazolócédulát mutatott, melyre Vali aláhamisította Némon nevét. Már nem lett volna értelme lefeküdni, alig fél órával később beálltak a „nejlon” buszok az intézet elé. Miközben a sokrétegű rozsdát kaparta a kazánfalakról, Csaba néha félórákra is elaludt, kezei automatikusan jártak tovább, a védőszemüveg alatt szeme gödrében megült az izzadság, hazatérésnél frissebbnek érezte magát, mint reggel, mikor elindult.

Ezen az estén Vali a szokottnál korábban jött be az olvasóterembe. Kérte Csabát, hogy ne maradjon itt, inkább csatlakozzon a többi fiú közös foglalkozásához, mert Némon egész nap ivott a szobájába bezárkózva, és ha találkoznak, egész biztosan botrányt rendez. Csaba nem akart kitérni a találkozás elől, tudta, erre előbb vagy utóbb úgyis sor kerül, de egyedül akarta fogadni Némont. Megkérte Valit, hogy menjen el, a nő ebbe csak úgy egyezett bele, ha még éjfél előtt újból benézhet. Hogy a várakozás ne vegye igénybe az idegeit, figyelmét a tanulásra összpontosította. Már elvégezte az aznapra kijelölt anyagot, sőt Vali is visszatért, de Némon még mindig nem jelentkezett.

Az igazgató csak másnap este nyitott be, külsején nyoma sem látszott a részegségnek, előzőleg gondosan megborotválkozott, és megfésülte oldalt megmaradt, dús haját, kölniszag is érződött rajta. Leült Csabával szemben, csak ketten tartózkodtak a teremben, és most már szabatos mondatokban megismételte korábbi ajánlatát. A fiú elutasította: Vali szabadon rendelkezik magával, ő különben sem mond le róla. Az igazgató közel hajolt hozzá, és szinte az arcába kiabálta, hogy Vali évekig a szeretője volt, leírta a testét, mozdulatait. Csaba nem válaszolt, bár elöntötte a keserűség, amiért Vali hamisan esküdött meg előtte, hogy nem volt viszonya Némonnal.

Némon megfenyegette, azt ígérte, hogy az adatokat, melyeket megtudott kettőjük kapcsolatáról, összegyűjti és felterjeszti az intézet felettes szerveihez. Csaba biztosra veheti, hogy ezért a fegyelemsértésért súlyosbítják a büntetését. Addig is meg fogja akadályozni, hogy itt az olvasóteremben találkozzanak Valival, és napokon belül, amíg tart az igazgatói megbízatása, áthelyezteti egy másik javítóintézetbe. Az élet rövidnek tűnik – mondta –, de vannak eszközök, melyek elviselhetetlenül hosszúvá tehetik. A fiút eltöltötte a keserűség, de vigyázott, nehogy Némon valamit is észrevehessen az arcán. Éjfél előtt valamivel Vali bejött, nehéz szívvel ölelték át egymást.

Kengyelszky két nappal később a déli vonattal érkezett meg N.-be. Csak egy kézitáskát hozott magával, és a vállán átvetve a ballonját. Délután Némonnal tárgyalt, végigjárta az intézetet, este pedig beült a vacsorához az étkezőterembe. Az asztalra könyökölt, és figyelte a fiúkat, Csabát megismerte, mosolyogva biccentett felé. Csabának úgy tűnt, a nyomozótiszt erősen megváltozott: arcára a korábbi levertség helyett kissé gúnyos kifejezés ült ki, mozdulataiból is eltűnt a merev idegesség. Csaba Kengyelszky megváltozott külsejéből jobban megértette, hogy kint a külvilágban szabadabb és oldottabb lett az élet, mint a rádió híreiből és az intézetbe eljutó újságokból.

Kengyelszkyvel együtt jött le a vacsorához egy magas, széles vállú, a halántéka fölött már kopaszodó férfi. Olyan elfogulatlanul, mintha egyedül volna a teremben, kivett ütött-kopott feles bőrkabátja zsebéből egy újságot, és homlokát a tenyerébe támasztva olvasni kezdett. Hatalmas tenyeréről, nyugodt mozdulatairól ítélve Csaba azt hitte, hogy Kengyelszky sofőrje, de meghallotta a terjedő suttogást: a férfi Teleki Miklós, az új igazgató.

Teleki hirtelen elmosolyodott – mintha a nap sütött volna rá fáradt és telt tigrisarcára, Csaba követte pillantásának irányát, az ajtó felé nézett, melyen éppen most lépett be Némon. Felkelt a helyéről, nem várta be, hogy a volt igazgató jöjjön oda hozzá, elésietett, és kezet nyújtott. Úgy látszott, őszintén örül, hogy találkozhat vele, néhány kérdést tett fel. Némon elfordult tőle, Teleki nézett utána, majd visszaült, és újra teljes figyelemmel az újságjába merült. Egész este csak még egyszer pillantott fel: mikor Valit bemutatták neki. Alakjához képest meglepő könnyedséggel kezet csókolt, és dünnyögve néhány szót szólt. A nő hangosan felnevetett.

Vacsora után Csaba, Némon tilalma ellenére, át akart menni az olvasóterembe, abban reménykedett, hogy találkozik Valival, de egy őr jött érte, és közölte, Kengyelszky hívatja.

A rendőrtiszt az igazgatói szobában fogadta a fiút. A helyiségben csak az asztali lámpa égett. Bár az iroda viszonylag lakályosan volt berendezve, Csabában önkéntelenül is felmerült a kihallgatószoba emléke. Kengyelszky mosolyogva intett, hogy könyököljön oda mellé az ablak párkányára, mintegy jelezve, hogy folytatni akarja azt a hangot, melyen a kihallgatások utáni régi beszélgetések lefolytak.

Sokáig nem szóltak, Csaba kibámult az ablakon. Az épület előtt vizesen fénylett a műút, előző délután eredt meg az eső, és a munkások kint az építkezésen azt mondták, hogy kis megszakításokkal egészen a novemberi hideg beálltáig esik majd, a csarnokok agyagos környékén máris lehetetlen volt gumicsizma nélkül közlekedni. Talán az őszi eső okozta vagy Kengyelszky megjelenése, hogy Csabának eszébe jutott ennek az évnek visszavonhatatlanul elmúlt tavasza: a röpcédulák, a postás zenekar: „Trisztán búcsúja” és mindennél erősebben, úgy, hogy Csaba beléremegett: Öry Éva képe. Újból felidézte a lány száraz és forró kezét, melyet tánc közben megszorított, halvány és görcsösen megfeszülő arcát, ez a kép akkor sem oszlott el benne, mikor védekezésképpen Valira próbált gondolni. Hosszú idő után először érezte meg, hogy börtönbe van zárva. Egy személyautó húzott el a műúton, Csaba arra gondolt, ha beülhetne, estére már Pesten volna.

Kengyelszky mindenekelőtt közölte a fiúval: tudomása van arról, hogy Némon szinte utolsó igazgatói ténykedéseként át akarja helyeztetni őt egy másik javítóintézetbe. megkérdezte, hogy van-e kedve elmenni innen. Csaba azt válaszolta, szívesebben maradna N.-ben. A főhadnagy nem akart elhamarkodottan biztosat mondani, de megígérte, hogy megtesz minden tőle telhetőt. Utána beszélgetni kezdtek: bevált-e Kengyelszky jóslata, hogy Csabát fontos és meghatározó élmények várják lent N.-ben. Nagy figyelemmel hallgatta Csaba beszámolóját a daruépítésről, úgy gondolta, ha a kazánszerelőknél csak rozsdát pucoltatnak vele, akkor át kell kérnie magát egy másik munkahelyre, ahol értelmes és erőfeszítést kívánó feladatat bíznak rá. Beszélgetésüknek az vetett véget, hogy éles kopogás után Némon lépett be az irodába. Kengyelszky egy barátságos intéssel elküldte a fiút.

Mivel nem kellett tartania attól, hogy összeakad Némonnal, Csaba átment az olvasóterembe. Könyveit kivette a fiókból, de nem nyitotta ki egyiket sem, megállt az ablak előtt. Elgondolkodott: miért jutott olyan erővel eszébe az igazgatói irodában az év elmúlt tavasza és Öry Éva? Nem talált választ rá, csak azt érezte, hogy a gyűlölet, mely oly elevenen élt benne a vizsgálati fogság éjszakáin, míg álmatlanul hallgatta társainak horkolását, már elkopott, szívesen beszélgetett volna a lánnyal.

Csaba eltűnődött: mi volna, ha lehívná Évát N.-be, a legközelebbi látogatási napra, lejönne-e hozzá? Számtankönyvéből elővette a novemberre szóló kék meghívólapot – az októberit már feladta a szüleinek –, sokáig nézegette. A lány lakáscímét nem tudta, de úgy gondolta, talán a gimnáziumba elküldhetné neki a meghívót, valószínűleg továbbítanák. Egy perccel később már értelmetlennek találta az ötletét. Bár csak egyszer találkoztak, a lány valószínűleg nem felejtette el őt, de hiába emlékszik rá, ha ellenségének tekinti. Csaba mégsem tudta elnyomni magában a titkos reménységet, hogy Éva éppúgy megváltozhatott az elmúlt fél év alatt, mint például Kengyelszky. Kitöltötte a meghívót Öry Éva nevére és a leánygimnázium címére, majd, nehogy meggondolja magát, odaadta a folyosón egy őrnek, aki bevitte az irodába. Visszajött a terembe, nézett ki a lassan permetező esőbe, arra gondolt, nemsokára megjön a tél is, de ő még akkor is itt fog állni esténként az olvasóteremben, mikor a hó már elolvadt, még egyszer végig fogja élni a nappalok fokozatos rövidülését, legjobb esetben – ha időharmadolást kap – jövő augusztusban szabadul.

Ezen az estén Vali hiába ölelte át, nem tudta megvigasztalni. Csabának most tűnt úgy először, hogy Valinak túl nagyok a mellei, ha leül, hozzáérnek feltolódó hasához, és a bal melle olyan puha, hogy ha meg akarja fogni, valósággal össze kell gyűjteni a tenyerében. Éva tömör mellére gondolt, mely birkózás közben egy pillanatra megakadt a kezében, de ezt az emléket elűzte magától, tudta, nem szabad a lányra gondolnia, amíg nem válaszol valamilyen módon a meghívásra.

Kengyelszky elintézte, hogy Csaba N.-ben maradhasson, de a fiú nyugtalansága csak fokozódott. Elviselhetetlenül lassúnak érezte az idő múlását. Eddig nem tartotta számon az eltelt napokat, de most ő is átvette a többi elítélt szokását, akik a hónapok egyes napjait kártyalapok nevével jelölték, az elsejét tökhetesnek hívták, majd sorra jöttek a többi tök, makk, zöld és piros figurák, a harmincas napot a piros király, a harmincegyest a piros tízes zárta naptárukban, elsejével új paklit kezdtek, a piros ászt nem „játszották ki”, a szabadulás napját hívták így. Ezentúl Csaba is azzal ébredt, hogy bemondta, milyen kártya jelöli a következő napot. Az idő olyan egyhangúan telt, hogy a fiú örömmel jelentkezett, mikor szombatonként önkéntes vállalkozásokat kértek erdőtelepítési munkára.

Mint Csaba már korábban megfigyelte: a kombinátot övező erdősáv a szállongó füst hatására lassan kipusztult. A legellenállóbb fák: a fekete fenyők, molyhos tölgyek is kiszáradtak, csak a törökmeggy élt tovább. Teleki, akiről kiderült, hogy évekig dolgozott erdőgazdaságban, és ez az érdeklődése a későbbiek folyamán sem szűnt meg, szakkönyveket olvasott, gyakran beszélgetett erdei munkásokkal és erdészekkel, elmondta a fiúknak, a füst szennyezettsége olyan erős, hogy még a kombináttól tizennégy kilométerre legelő tehenek csontjaiban is ki lehet mutatni a bejutott ként.

Egy-egy teljesen kiégett sávon, ahol még az állandóan permetező csőben is alig ütközött ki a fű, új fafajták telepítésével próbálkoztak: madárberkenyét, különféle eperfákat, virágoskőrist ültettek. Gödröt ástak, az alját tápsóval szórták fel, és két-három éves husángokat állítottak bele. Négy-öt év kellett, amíg eldől, hogy a kis fák megerősödnek-e, a fiúk közül ezt senki sem érhette meg N.-ben, hiszen legfeljebb három évre voltak elítélve, de ezzel egyikük sem törődött. Csaba is szívesen dolgozott itt, egy ásónyom mélységben eltűnt a talaj beteg, kénes felszíne, és barna, nedves agyagban haladt tovább. Ásójának éle néha kipusztult fák gyökereibe ütközött, még nem rohadtak el, egyenként kellett kivágni őket. Mikor a tormára emlékeztető, sárga gyökérdarabok már egy halomban hevertek a gödör szélén, Csaba megpihent. Zsebkendőjével benyúlt az ingébe, és megtörülközött, szomszédai követték a példáját. Az erőfeszítéstől még görcsbe meredt kezekkel mutatták egymásnak a kivágott gyökereket.

Társai általában később kerültek be az intézetbe, mint ő, vétkeik már semmilyen formában nem nyúltak vissza az októberi felkelésig, történeteikből Csaba újból megérezte a külső világ változásait, teli voltak a vállalkozókedv vidámságával. Telekivel a kezdeti bizalmatlanság után mindannyian összebarátkoztak, jóllehet az igazgató egyetlen szóval sem kereste a népszerűséget. Nem látszott rajta, hogy az egyik leggazdagabb erdélyi földbirtokos családból származik, és valaha filozófusnak készült, a munkában eltöltött évek kifejlesztették gyakorlati érzékét. Az átázott erdőben egyedül ő tudott tüzet rakni, fák odvából száraz leveleket szedett elő, és rálocsolta öngyújtójának benzinét. Együtt dolgozott a fiúkkal, de néha megunta az ültetést, és elkóborolt. Útjairól visszatérve egy sapkában dércsípte, édes vadszedret hozott magával vagy gombát, amit este bent az intézet konyhájában külön elkészíttetett a munkában részt vevő fiúknak.

Egyik szombat délután Vali jött ki hozzájuk az erdőbe, a szitáló eső ellen azt a kék ballonkabátot vette fel, melyet a vonaton viselt, amikor először találkozott Csabával. Megállt a gödör előtt, és néhány semmitmondó kérdést tett fel. A fiú körülnézett, próbálta megállapítani, hogy társai tudnak-e az ő viszonyukról? Megkönnyebbülve látta, hogy Valit csak a minden jó külsejű nőnek kijáró pillantásokkal méregetik. Az asszony továbbment, és Telekihez csatlakozott, aki egy öreg, kiszáradt fát vágott ki baltával. Mutatta Valinak, hogy a második világháború idején kemény harcok folyhattak ezen az erdőszakaszon, mert a fába számtalan golyó és lövedék repesze akadt bele, minden baltacsapásra szikrát hányt. Vali egészen az esti bevonulásig Teleki mellett maradt.

Az igazgató nem hozott ki őröket, mikor ő maga elcsavargott, a fiúk minden felügyelet nélkül maradtak, mégsem jutott eszébe senkinek, hogy megszökjön. Egyszer Csaba úgy tett, mintha husángokért menne, de az ellenkező irányba fordult. Néhány száz méternyire, az erdő szélén megállt, a ritkás bokorsávon keresztül látni lehetett az agyagutat, mely a vasútállomáshoz vezetett. Csaba tudta, hogy hiába futna végig az úton, ha sikerülne is elrejtőzködnie egy tehervonaton, két-három nap alatt elfognák és visszahoznák, ráadásul elveszítene minden kedvezményt, melyet eddigi viselkedésével elért. De a szemét sokáig nem vette le a felázott útról, mely most a szabadságot jelképezte előtte.

Nem tudta rászánni magát, hogy visszatérjen a társai közé. Bokorsorokon, víznyelőkön vágott át, lába elől hamarosan elvesztette a kitaposott utat, az erdő sűrűjébe ért, ötven-száz éves hajlott fák közé, melyek a nagy gát építése előtt áradásnál derékig álltak a Tisza vizében, most ujjnyi vastag korom borította kérgüket. A korom nem a kombinát füstjéből rakódott rájuk, 1944 nyarán kilencszer cserélt gazdát ez az erdőrész, a lángszórók végigperzseltek szinte minden egyes fát, nyomaikat tizenhárom év esői sem tudták lemosni, Csabának fekete lett az ujja, mikor végighúzta az egyik ágon. Még egy sarkaiból kifordított bunker is a háborúra emlékeztetett, Csaba körüljárta, benézett az egykori kilövőréseken, fölkapaszkodott a tetejére, és kinyitotta a félig leszakadt vasajtót: a mélységét már félig feltöltötte az eső és a rothadó avar. Csaba a betonról lemálló kavicsokat hajított be, nézte a csobbanásra menekülő pókokat, százlábúakat és keserű szagú, ismeretlen, fakópiros bogarakat. A katonákra gondolt, akik ezt a betonerődöt védték. A bunker belsejében már semmi jel sem emlékeztetett rájuk, megpróbálta elképzelni, hogy hajoltak a fegyverek fölé, és a rothadó levelek helyén hogyan lebegett az égő fémszagú lőporfüst. Saját régi géppisztolya jutott az eszébe, melynek tusába belevéste: „ott leszek a halotti torodon”, és bevajazott papírba csomagolta a rozsda ellen. Utánaszámolt, mennyi idő telt el azóta: majdnem egy év, a vaj a papiroson talán már meg is avasodott.

A szélnek, esőnek szabadon kitett N.-ben a hőmérséklet hamarosan leszállt plusz hét fok alá. Az előírások szerint október elsejétől fűteni kellett volna az intézetet, de a kazán gyakran elromlott, és reggelenként a fiúk hidegben keltek fel. Munkaruhájuk első tapintásra száraznak látszott, de ahogy magukra vették, a bujkáló nedvesség hamarosan átitatta ingüket is. Kint az építkezésen Csaba fedett munkahelyen dolgozott, de a hideg ide is betört. Tüzet gyújtottak, összetört ládákat raktak rá és vastag csomagolópapírt, melynek rétegei közé párától védő kátrány volt préselve, ha meggyulladt, sistergett és szikrázott. Később teát is főztek maguknak. Mivel a nyílt tűzön belehullt volna a pernye, a már működő kazánokban hatalmas vasdarabokat izzítottak, mikor a vas szinte lángolt, ledobták a betonpadlóra, és rátettek egy lábas teavizet melegedni.

A hideg és a gomolygó felhők megviselték Csaba idegeit. A munkahelyen elkerülhetetlenül adódó apró balesetek, melyeken régen túltette magát, most a könnyekig elkeserítették. Egyszer véletlenül leöntötte a munkaruháját lenolajjal, arcába is fröccsent belőle, munkatársai nevettek, és napirendre tértek a dolog fölött, de Csaba, hogy megvigasztalja magát, még napokig három betűt firkált a falra: „N. Sz. Cs.”, erről csak ő tudta, hogy a „Nem Számít Csaba” mondat rövidítése. Ha felküldték valamilyen szerszámért vagy alkatrészért, a korlátba kapaszkodva lassan vette a fokokat, homályos remény élt benne, hogy a lépcsősor nem ér véget a csarnok földszintjén, hanem tovább vezet fölfelé, túl a tetőn, és neki nem kell visszatérnie az épülő kazánterembe, hanem mehet tovább rajta napokig, gondolatok nélkül, mindig csak a következő lépcsőfokokra figyelve.

Úgy érezte, mintha minden nap rárakott volna egy újabb gyufaszálat, és a gyufák súlya lassan elviselhetetlenné növekedne. Lelkének energiái kimerültek, csak az intézet kötött rendje tartotta egybe. Gépiesen kapcsolódott bele a közös tevékenységekbe, hagyta, hogy társainak mozgása magával sodorja, egyedül még a fésülködésre se tudta volna elszánni magát.

Ugyancsak a megszokásnak köszönhette, hagy folytatni tudta a felkészülést az érettségi vizsgára. Vasárnap is tanult, nemcsak azért, mert négy év középiskola teljes anyagát kellett átvennie, de mert érezte, ha egy napot kihagyna, másnap már nem bírná elszánni magát, hogy leüljön a tankönyvek mellé. Az olvasóteremben otthagyta megszokott asztal melletti helyét, és egy sarokba húzódott be, mintha a falak közelsége visszatartaná szökni készülő gondolatait. Estéit még nehezebbé tette, ha Vali is bejött hozzá.

Csaba elhatározta magában, hogy nem vész össze az asszonnyal, mégis sokszor minden ok nélkül belékötött. Veszekedéseik ismétlődő forma szerint folytak le: Csaba megsértődött valami apróságon, és indulatos félszavakat dünnyögve elfordult. Vali próbálta megbékíteni, látva, hogy nem sikerül, kezét rövid, vörös hajába emelte, melyhez egyébként sosem nyúlt, és nézett maga elé, míg a fiú odajött a székéhez, és átölelte. Kibéküléseik egyre kevesebb örömöt okoztak mind a kettőjüknek. Csaba tudta, eljön az idő, amikor egy veszekedés után ülve marad, nem megy oda Valihoz, hogy megvigasztalja.

Csabának 1957. október huszonkettedikén kellett jelentkeznie egy miskolci gimnáziumban, hogy letegye az érettségi vizsgát. Előző este szálltak vonatra, hogy a fiúnak módja legyen kipihenni magát.

Indulás előtt Teleki behívatta magához, és néhány tanácsot adott neki a vizsgára vonatkozólag. Felhívta a figyelmét, hogy a vizsgákon általában döntő fontosságú a hatásosan megfogalmazott első mondat, felkészülési idejéből egy fél órát is nyugodtan ráfordíthat. A továbbiakban: ha véletlenül két, az adott tárgyhoz tartozó idézet vagy példa jut az eszébe, okvetlenül a szokatlanabbat válassza, mert ez azt a benyomást kelti, hogy a megszokottakat már az unalomig ismeri. Vali a megbeszélés közben jött be, Teleki felállt, és kezet csókolt neki. A mozdulatból, ahogy kezét az arcához emelte és Vali arckifejezéséből Csaba úgy érezte, mintha az ő vállán keresztül összenéznének.

Ugyanaz az őr kísérte őket, mint a múltkor. Bent Miskolcon Vali egy százforintost adott neki, és megállapodtak, hogy másnap reggel találkoznak a gimnázium előtt – a javítóintézetben úgy tudták, hogy Csaba a gimnázium diákszállójában tölti az éjszakát. Mikor az öregember elment, Vali bele akart karolni Csabába, de a fiú kitépte magát, és szidalmazni kezdte; úgy látszik, minden új igazgató örökli elődjétől a gondnoknőt. Vali elsápadt a sértéstől, sarkon fordult és elrohant.

Csaba nézte az állomás hátsó falán az üvegezett faliszekrényt, melynek szürke lapjára futballmeccsről készült, kis alakú amatőr fényképeket szegeztek, talán még a nyáron, mert a kép aljába írt eredmény tintabetűit már kiszívta a nap. Csak sokára szánta rá magát, hogy Vali után induljon. Nem sietett, tudta, hogy Valival előbb vagy utóbb találkozik majd a barátnője lakásán, de ahogy befordult az egybeépült, sárga utcasorra, nyugtalan lett. Most érezte meg, hogy amit a nőnek mondott, túlment az összeveszések megszokott határán.

Az utcai kaput nyitva találta, végigsietett az udvaron, lépéseinek zaját felfogta a téglákat elborító, ázott, sűrű avar. A folyosó bal oldali üvegablakára most is rávetődött a falat vakoló árnyék. Csaba futólag arra gondolt, majd megkérdezi Valitól, ki ez az öreg férfi?

Csöngetésére egy rövid, szőke hajú, fekete kosztümöt viselő asszony nyitott ajtót. Csaba azt hitte, rossz helyen jár, de az asszony kitalálta, hogy ki lehet, és behívta a lakásba. Bemutatkozott. Sármássynénak hívták, ő volt Vali barátnője és a lakás gazdája.

Vali elkérte tőle a lakást, az asszony utazni készült, bőröndjét már lezárta, de – Csaba kedvéért – leült még néhány percre a szobában. Az asztalon egy játékxilofon feküdt, gombvégű faütővel. Sármássyné énekelni tanult. Mivel zongorához nem juthatott, ezen próbálta ki a hangokat. Énekelt is a fiúnak egy-egy rövid trillát, majd letette a faütőt. Beszélgetni kezdtek.

Kikérdezte Csabát: hány éves, miért került javítóintézetbe, mikor telik le a büntetése, majd megjegyezte, ha kiszabadul, nagyon szívesen látja Vali nélkül is, hiszen végeredményben nincsenek összenőve. Mire kiszabadul, úgyis nyár lesz, és az ő kivágása nagyon jól mutat a dekoltált nyári ruhákban. Megsimogatta az arcát, a fiú elvörösödött, de a nő már nyúlt is bőröndjéért, mert csengettek a külső ajtón.

Mikor Sármássyné elment, Vali lefeküdt a rekamiéra, betakarta magát egy pokróccal, és olyan idegenkedve nézett Csabára, hogy a fiú nem mert odabújni mellé. Fel s alá sétált a szobában, melyet már elborított a félhomály, megállt az ócska Siemens-típusú rádió előtt, melyen az utóbbi tíz évben talán csak a skálát cserélték ki – be akarta kapcsolni, de hiába kattintotta jobbra a tárcsát, nem fénylett fel a skálát megvilágító lámpa. Sokáig próbálkozott, amíg rájött, hogy a rádiót a mögötte álló asztalilámpa körtekapcsolója gyújtja be. A Kossuth-adón éppen híreket mondtak, tovább csavarta a keresőt, egy süvöltő, erősen zavart, nyilván nyugat-európai adásból megértett két szlovák szót: „Kádárova sztrója” – valószínűleg Magyarországról beszéltek –, majd orgonamuzsika szűrődött be, egy színpadon elhangzó német párbeszéd után távoli taps. Az ócska készülék meglepően sok állomást fogott.

Csaba még otthonról emlékezett rá, hogy alig néhány vonásnyira a Petőfi rádiótól egy olasz reklámadó esténként tánczenét sugároz, a zenét csak néhány percre szakítják meg a hirdetések. Óvatosan, szinte csak kezének remegésével csavarta a keresőt a „Petőfi”-jelzésen túlra, de kétszer-háromszor is elölről kellett kezdenie a próbálkozást, amíg felhangzott a reklámadó hívójele: a „Delikádó” című szám bevezető taktusa. A szignált néhány olasz mondat követte, majd egy Bing Crosby lemezt tettek föl: az „Eltévedt csillag”-ot.

Csaba meghallotta, hogy a háta mögött Vali dúdolja a dallamot, elszánta magát, megfordult, a rekamiéhoz lépett, és felkérte táncolni. A nő felállt, karját Csaba vállára tette, de tánc közben nem nézett rá. Míg a szám után egy férfi és egy női bemondó élénk hangon dicsért valamit olaszul, elengedték egymás kezét, és csak akkor ölelkeztek össze, mikor újból megszólalt a zene. Csaba nem ismerte ezt a számot: egyetlen dallam variálásából állt, egymás után hangzott fel különböző hangszereken, de mindig visszafogottan, ez a dallam emlékeztetett az elgondolkodó ember szívverésének ritmusára.

Vali szerethette ezt a melódiát, mert testét nem feszítette meg, mint máskor szokta, tánc közben. Kissé kiengedte a hasát is. Közelebb húzódott a fiúhoz, beletúrt a hajába, arra kérte: ha majd elválnak, és távol élnek egymástól, de valamikor mégis az eszébe jut, küldjön neki egy újságot postán. Nem kell ráírni semmit, ő tudni fogja, hogy kitől jött, és azon az estén őrá gondol majd. Megígérte, ha neki jut eszébe a fiú, ő is küld újságot. Bár tréfás hangon mondta, érezni lehetett, hogy komolyan gondolja. Csaba sírni kezdett, Vali letörülte a könnyeit, közben tovább táncoltak.

Mikor ismét felhangzott a „Delikádó” bevezető taktusa, jelezve, hogy a tánczene véget ért, lefeküdtek a rekamiéra. Az asszony hagyta átölelni magát, de Csaba csókolódzás közben észrevette, hogy a szeme nyitva van, és kis, csodálkozó mosollyal nézi őt, mintha most látná először. Megpróbálta erősebben átfogni, de akárhogy is szorította, ez a mosoly nem tűnt el a szája széléről. Vali átment a fürdőszobába, megmosdott, majd vacsorát főzött: rántottát ettek, különösen húsos, kései zöldpaprikával, paradicsommal és füstölt kolbásszal. Vacsora után Vali egy üveg Allash-likőrt vett elő a sporttáskájából, kibontotta, poharát olyan mozdulattal emelte koccintásra, hogy Csaba kitalálta: a búcsúzásukra iszik. Ettől az asszony maga is meghatódott, ezen az estén először szenvedélyesen megcsókolta a fiút.

Csaba szorongva kérdezte, hogy Vali szereti-e, és nem maradhatnának-e mégis együtt, Vali hevesen bólintott. Ezen az estén korábban feküdtek le. Csabának másnap reggel nyolckor kellett megjelennie a vizsgabizottság előtt. Az asszony azt akarta, hogy Csaba kipihenje magát, a paplan alatt a rekamié túlsó sarkába húzódott, de amikor megfordultak a helyükön, válluk összeért. Vadul fogták át egymást, Vali fogával egy párna sarkát tépte, mert nem akarta, hogy harapása a fiún hagyjon nyomot, de Csaba érezte: ölelkezésükből mégis hiányzik az a biztonság, mint mikor arcát Vali két melle közé rejtve hallgatta az asszony nyugodt szívverését.

Másnap, október huszonkettedikén az írásbeli vizsgákra került sor. A gimnázium előtt találkoztak az öreg őrrel, ő kísérte fel Csabát a tanári szobába, Vali nem ment velük, de megígérte, hogy három óra felé visszajön.

A vizsgát hetek óta húzódó vita előzte meg. Az intézet kérte, hogy Csabának ne kelljen külön beszámolnia a negyedik gimnázium második félévének anyagából, ebbe a gimnázium igazgatósága csak nehezen ment bele, felírt a minisztériumba, végül is Kengyelszky személyes közbelépése döntött. A főhadnagy levelében kiemelte: 1956 után először fordul elő, hogy valaki javítóintézetben készül fel ilyen fontos vizsgára – ez nyilvánvalóan növeli majd a vizsgáztató gimnázium tekintélyét is. Ajánlatát, hogy az érettségin elért eredmények határozzák meg az év végi jegyeket, az igazgatóság elfogadta.

A vizsga lebonyolítása eltért az érettségi szokások rendjétől: míg a végzős diákok egy délelőtt általában csak egy tárgyból írtak dolgozatot – így az írásbeli három-négy napig is eltartott –, addig Csabának összesen egy napot engedélyeztek. Borítékban kapta meg a tételeket, rábízták, melyik tantárgyat választja elsőnek. Csaba úgy döntött: a magyar irodalommal kezdi, aztán az orosz jön. Bízott abban, hogy a matematikai feladatot még fáradtabb fejjel is meg tudja oldani. Egy kis raktárszobában ültették le, ahol a tankönyveket tárolták, a felügyelő tanárok óránként váltották egymást. Csaba látta az arcukon: mindannyiukat tájékoztatták az ő múltjáról, és mivel nem tudják, hogy viselkedjenek, bizonytalanságukat szigorú kifejezés mögé rejtik. A fiú elmosolyodott, és az asztalra könyökölt.

A borítékot, mely a magyar irodalmi dolgozat tételeit tartalmazta, valamivel fél kilenc után bontotta fel, sokáig nézegette a névjegyhez hasonlító kartonlapra gépelt sorokat:

„I. Küzdöttünk híven a forradalomért…”

(A magyar költészet forradalmi hagyományai)

„II. Haza és tulajdon”

(Kölcsey Ferenc, az író és politikus)

Csaba eltűnődött, melyik tételt válassza? Kölcsey műveiből csak kevésre emlékezett, az első téma viszont szabad kezet nyújtott, hogy rövid általános áttekintés után azzal a költővel foglalkozhasson, akit a legjobban ismer. Már majdnem felírta az ívpapír tetejére a címet, mikor eszébe jutott, hogy a vizsgabizottság ismeri az ő múltját, és ha a „forradalom”-ról ír, minden szavát különös figyelemmel értékelik majd.

Kinézett az ablakon: kint a gimnázium udvarán sárga homokdomb emelkedett, oldala talán az esőtől megroskadt, a bemélyedés a homokban egy óriás elmosódó lábnyomára emlékeztetett. Mikor a dátumból rájött, hogy másnap október huszonharmadika lesz, a felkelés kitörésének első évfordulója, gyors betűkkel felírta: „Haza és tulajdon.” A Kölcsey Kálmánhoz írott „Parainesis” híres szavaival akarta kezdeni a dolgozatot, de felötlött benne Teleki tanácsa: az idézetek közül mindig a kevésbé ismerthez nyúljon. Végül a „Vanitatum vanitas”-ból választott ki egy szemelvényt.

Már elharangozták a delet, mikor nekilátott, hogy letisztázza a dolgozatát, fél kettőkor adta le a felügyelő tanárnak. Ezután fél óra szünetet kapott, megebédelt a gimnáziumi internátus étkezőjében. A diákok, akik alig egy-két évvel voltak fiatalabbak nála, rémült pillantásokkal nézegették. Csaba, mint minden nagy erőfeszítés után, most is jókedvű volt, arra gondolt, megdöbbenti őket azzal, hogy egy kanál levest nem a szájához, hanem a füléhez visz. Az őr Vali utasítására feketekávét hozott neki, megitta, kettőkor visszatért a raktárterembe, megkapta a szótárt és a lefordítandó orosz szöveget: egy rövid Iszakovszkij-verset.

A vers a tavaszról szólt, egyszerű sorai még az oroszban gyenge Csabának sem okoztak különösebb nehézséget. A vizsga második része: néhány mondat lefordítása oroszra, már jóval több időt vett igénybe. A matematika dolgozat előtt újabb félórás szünet következett. Csaba kimehetett a folyosóra levegőzni.

Kint a magasan fekvő ablakokon már sötétedtek a fehér liliomok, a tanári folyosó homályba merült. Csaba csak közvetlen közelből látta meg, hogy a padon ott ül Teleki is. Az igazgató halk hangon magyarázott Valinak, mikor észrevette őt, felkelt, és kezet nyújtott, kérdezte, hogy érzése szerint jól sikerülnek-e a dolgozatok? Csaba gépiesen válaszolt, közben azon gondolkozott, vajon Teleki véletlenül jött-e be Miskolcra, vagy előzetesen megbeszélték Valival? Lent egy autó dudált, az igazgató sok szerencsét kívánt, és eltávozott. Csaba, emlékezve előző esti veszekedésükre, nem faggatta Valit, egyébként is meg akarta őrizni nyugalmát, jóval az engedélyezett félóra letelte előtt elbúcsúzott a nőtől. Bent a raktárhelyiségben már égett az asztali lámpa, s sima ívlap helyett ezúttal kockásat készítettek ki.

A matematikapélda közepén elakadt, kétszer-háromszor is ellenőrizte a felállított egyenleteket, de nem találta meg bennük a hibát. Rákönyökölt az asztalra, száját eltakarta tenyerével. Szemeit a telefirkált papírlapra szegezte, tudta, hogy ez a vereség megroppantaná túlfeszült idegeit. Meg akarta oldani a példát, erőt keresett magában, hogy kényszerítse fáradt agyát: kezdje elölről a számításokat. Saját energiáira nem támaszkodhatott többé, emlékei között kutatott. Sorra idézte fel szüleinek, testvéreinek képét, Valit, de egyik sem mozdította ki levertségéből.

Végül Öry Évára gondolt, és a szívéhez vezető erek, akár erős tél után kiolvadó csövek, hirtelen felélénkültek. Minden előzetes elhatározását legyűrve reszkető fények közt felmerült előtte a lány arca. Még néhány pillanatig nem mozdult, megfürdette lelkét ebben a fényességben, kétszer-háromszor halkan csuklott, majd felkelt az asztal mellől, és tiszta kockás lapot kért a felügyelő tanártól. A lány arca végig ott lebegett gondolatai között, mikor hét óra után kijött a kis raktárhelyiségből, majdnem elment Vali mellett, elfelejtette, hogy a nő vár rá.

Otthon – Vali barátnőjének lakásán – Csaba felvette sötétkék öltönyét. Sétálni indultak, több eszpresszóban is ittak egy-egy fél deci konyakot, de egyik helyen sem érezték jól magukat. Szorongatták egymás kezét, beszélgetésük azonban gyakran elakadt. Csak akkor élénkültek fel, mikor az ital már a fejükbe szállt. Játszottak az utcán: kipróbálták, mennyi ideig tudnak menni behunyt szemmel csókolódzva úgy, hogy cipőorruk ne koccanjon neki az út szegélyének.

Az éjszaka októberhez képest szokatlanul meleg volt, megálltak egy utcai nyomóskútnál, és hosszan ittak a csövekben megállott, édeskés vízből. Drótokon és árkokon túl egy építkezés területére tévedtek, az éjjeliőr először úgy tett, mintha rájuk akarná uszítani a kutyáját, aztán kiderült, hogy nincs is kutyája. Vali egy tízforintost adott neki, az őr készségesen megmutatta az épülő lakásokat, némelyikben már a parkettát is beeresztették viasszal. Arról panaszkodott, hogy a huligánok letörik a csaptelepeket a fürdőkádakról. Felajánlotta Valiéknak, hogy maradjanak ott éjszakára, befűt nekik egy kályhába, de ők elköszöntek, és továbbmentek.

Beálltak a Don-kanyarnak nevezett kocsmába – a név onnan származott, hogy a várost övező Élővíz-csatorna itt vett éles fordulatot –, ez a kocsma volt egyébként Fischernek, a könyvtárosnak kedvenc tartózkodási helye. Rumot ittak – évekkel később, mikor Csaba visszaemlékezett Valira, mindig a rum édes szagát érezte a torkában –, poharukkal behúzódtak a sarokba, a mellettük szabadon maradt helyen egymást követték a hidegben is kigombolkozott, borotválatlan, szénporos vagy olajmocskos alakok.

Csaba hallgatta őket, és úgy érezte, mintha lebegne történeteik és hazugságaik fölött, az írásbeli vizsga jutott az eszébe, melyről nem tudta pontosan, mikor zajlott le: aznap-e vagy esetleg hetekkel korábban? Arra gondolt, megmondja Valinak, hogy egész idő alatt Öry Éva járt az eszében, de aztán mégsem szólt, csak részegen mosolygott maga elé a rumospohárba. Egyszer mintha meg is ütött volna valakit, aki szemtelenkedni próbált Valival, az illető elrohant, azzal fenyegetődzött, hogy még a háború idején elrejtett bajonettjével jön vissza, aztán újra kint mentek az utcán, most már elhagyva maguk mögött a várost.

Az ösvény mellett Csaba szabálytalan alakú betontömböt vett észre, levette zakóját, odaadta Valinak, és nekigyűrkőzött, hogy felemelje a tömböt. Térdre esett a súly alatt, letörölte arcáról a sarat, és hangosan esküdözve, hogy nemegyszer kinyomott már ennél nagyobb súlyokat is újból nekilátott. Ötödik kísérletre végül sikerült maga fölé emelnie. Karjában vitte tovább Valit, az asszony átfogta a nyakát, úgy csókolództak, csak akkor tette le, mikor lába lecsúszott az ösvényről, és megrándult.

Az ösvény egy régi temetőbe vezetett, a holdfény átsütött az orgonabokrokon, éles sziluettjeiken látszott, hogy a bőséges esőtől újra rügyeket hajtottak. A temetőt valószínűleg más célokra készültek igénybe venni, mert a sírköveket kiszedték, és a kert sarkában rakták össze. Gyufát gyújtottak, és elolvasták a sírkövek felírásait: a század eleji nagy járvány gyerekáldozatait temették ide, egyikük sem élt tovább két-három évnél. Vali olvasta valahol, hogy Keleten a gyerekek sírjához ajándékokat szoktak vinni, végigkutatta a retiküljét, de nem talált semmit, végül meggyújtott egy cigarettát, és azt tette rá a sírkövekre. Nézték a füstöt, majd megfogva egymás kezét, elhagyták a temetőt.

A temetőn túl már elhagyott hegyoldalban haladtak, a fák koronái lépcsőzetesen emelkedtek egymás fölé, Csaba úgy érezte: csak akarnia kellene, és lábait kinyújtva felmehetne ezen az óriási lépcsőn a csúcsra, de nem akarta otthagyni Valit. A hegy tetején ölelkeztek össze egy fa törzsének támaszkodva, földbe nyomódott óriási fehér kövek között. Mikor egymásba kapaszkodva megpihentek, Csaba elnézett a távolba: a megtisztult égen még távolról is látszottak az n.-i kombinát kéményeinek tűzcsóvái.

Másnap a szóbeli vizsga jóval később kezdődött, mert megelőzően a tanároknak értékelni kellett az írásbeli dolgozatokat. Már tíz óra is elmúlt, mire Csabát behívták a vizsgabizottság elé. A vörös vászonnal letakart asztal mögött nagyjából azok a tanárok ültek, akik a vizsga első napján felügyeltek rá dolgozatírás közben, a gimnázium igazgatója elnökölt, Csaba köszönt, és leült velük szemben. Az igazgató közölte, hogy az írásbelin megfelelt, és szóbeli vizsgára bocsátják. A tételeket most is borítékokban kapta, de a tárgyak sorrendjét nem ő határozta meg, az előírások szerint magyar irodalommal kezdett.

Felbontotta az első borítékot, érezte, hogy közben a tanárok kíváncsian figyelik, minden mozdulatára reagálnak majd. Ezt ki akarta próbálni, úgy vette ki a kartont, melyre a tétel volt gépelve, mint ahogy a huszonegyezők gusztálják a harmadik kártyát, csak fokról fokra csúsztatta fel. Fojtott nevetést hallott, jól mérte fel a helyzetet.

Az első tételre fél óra gondolkodási időt kapott. Eszébe jutott Teleki második tanácsa a bevezető mondat fontosságáról, majdnem negyedóra hosszat tűnődött a kezdésen. A tételt csak kétharmadáig dolgozta ki, gondolta, úgysem engedik végigmondani. Az igazgató intett, hogy megkezdheti a felelést.

Rögtön az első mondata újból nevetést váltott ki. Csaba szünetet tartott, és végignézett a vizsgabizottság tagjainak arcán, megállapította: a bevezetés megérte a ráfordított energiát, de rögtön utána félni kezdett, hogy esetleg nem szakítják félbe a tétel kétharmad részénél. Lassan beszélt, az adatokat és idézeteket hangsúlyával kiemelte, mikor már csak néhány sornyi jegyzet maradt a papírlapon – bár az anyagnak majdnem a fele még hátra volt –, hirtelen tempót változtatott, hadarni kezdte a szöveget, mintha a következő rész már nyilvánvaló és unalmas volna. Az igazgató mosolyogva intett, hogy abbahagyhatja. Csaba megemelte a papírlapot, mintha folytatni szeretné, majd lemondó mozdulattal áthúzta egyetlen fel nem használt adatát. Lefelelt a hátralevő négy tantárgyból is, kiküldték a folyosóra, hallotta, hogy bent a vizsgateremben néha felcsattan a nevetés, de a beszélgetés azután újra lehalkul.

Ebéd után adták oda Valinak Csaba érettségi bizonyítványát. A fiú csak egy pillantást vetett a nagy kartonlapra – általában hármas-négyes osztályzatokat kapott –, régi középiskolai értesítőjét forgatta, melyet a szülei küldtek le Pestről, egy fényképet raktak bele, hátha szükség lesz rá. Csaba ezt nézegette. Tizennégy éves korában készült róla ez a kép, nyár volt, ingnyakát kihajtotta kabátja gallérjára, szája szélére kiült a mosoly, melyet most határozottan lányosnak érzett. Tudta, hogy az arca az eltelt négy-öt évhez képest aránytalanul megöregedett, végigsimított a homlokán keresztbe vetődő, két mély ráncon. Mikor Vali megkérdezte: örül-e, hogy sikeresen túlesett a vizsgán, Csaba határozatlanul bólintott.

Az érettségivel megszabadult a ráháruló terhek egy részétől, de idegeinek várt megkönnyebbülése nem következett be, sőt, hogy abbahagyta a rendszeres tanulást, mely eddig összefogta estéit, lelkének egyensúlya még bizonytalanabbá vált. Reggelenként szédülve ébredt fel, munka közben gyakran úgy elgondolkodott, hogy nekiment a kazántagok éles, kiálló sarkainak, véraláfutások borították el a lábszárát. Ha leült, órák hosszat nem mozdult el a helyéről, az elmúlt események képei olyan élesen merültek fel benne, hogy nem tudta kivonni magát a hatásuk alól. Észrevette, hogy a brigádban úgy kezelik őt a munkások, mint Barakék Oravecz „tábornok”-ot.

Félt idegeinek felbomlásától. Időnként elhatározta, hogy kilendíti magát abból a csöndes apátiából, melyben lelke oly szívesen merült el. Ilyenkor hamarabb felkelt, és negyedórákat tornázott a fürdőszobában, de három-négy alkalom után egy reggel már nem tudta elszánni magát, hogy kibújjon a pokróc alól. Emlékeiben is hiába keresett feloldódást, most értette meg, hogy valójában nincsenek is emlékei, gyerekkorát és a középiskolás időket mintha egy idegen élte volna végig helyette, az utolsó év eseményeit pedig nem tudta feldolgozni magában, olyan tehetetlenül nézte őket, mint az útőr az intézet előtti országúton a leküzdhetetlen rohamokban érkező havat.

Az egyik novemberi szombat délután egy öreg őr bejött Csabáért az olvasóterembe, közölte, hogy látogatója érkezett. A fiúnak csak most jutott eszébe: a hónap utolsó szombatja van, látogatási nap. Kedvetlenül lépkedett az őr nyomában a földszinti tanulószoba felé, akár az apja, akár az anyja jött le hozzá, a beszélgetés mindig oda torkollott, hogy szemrehányásokat tettek neki, amiért tönkretette a jövőjét. Ha módjában áll, Csaba szívesen kitért volna a találkozás elől. A folyosó végén az őr megmotozta a fiút, majd kinyitotta előtte a tanulószoba ajtaját, Csaba belépett.

A hosszú asztalsorok egyik oldalán ültek az intézeti fiúk, velük szemben a látogatók. Csaba hiába kereste köztük a szüleit. Bár ez lehetetlennek látszott, mégis már-már azt hitte, hogy talán az őr eltévesztette a nevét, és más helyett hívta le, amikor az egyik asztalsor végén észrevette Öry Évát. A meglepetéstől elszédült, nem számított rá, hogy a lány valóban elfogadja a meghívást, és lejön hozzá. Hogy időt nyerjen, minden cél nélkül sokáig kutatgatott zubbonya zsebében, majd sapkáját felakasztotta a teliaggatott fogasra. Ezt, alig tett néhány lépést, rögtön megbánta, mert így nem maradt nála semmi, amivel a kezeit elfoglalhatta volna, de már nem akart visszafordulni a sapkáért.

Bólintott köszönésül, leült, mereven nézte maga előtt az asztal szegélyét. Éva megkérdezte, miért hívta le őt N.-be, a maga részéről nem lát erre semmiféle indokot, reméli, a fiú nem hiszi azt, hogy megbánta, amiért lebuktatta a gimnáziumi bálon. Azt állította, most csak a kíváncsiság hozta ide az intézetbe, kérte Csabát, magyarázza el a meghívás okait.

Az ingerült hangtól Csaba magához tért – csak a jóindulat hozta volna zavarba. Most előtte is felfoghatatlannak tűnt, miért hívta le a lányt, emlékezett, hogy Kengyelszky látogatása után adta fel a gimnázium címére a kék lapot, de már nem értette, milyen segítséget vagy vigasztalást várt tőle? Belátta azonban: a lány áldozatot hozott azzal, hogy leutazott hozzá. Csaba bocsánatot kért. Fel akarta ajánlani azt is, hogy ír a szüleinek, térítsék meg Éva költségeit, de érezte, ezzel csak megsértené, inkább elhallgatott.

Éva nem faggatta tovább. Átlyuggatott fedelű, alumínium turistadobozt tett az asztalra, leemelte a tetejét: paprikás szalámit, paradicsomos halkonzervet, préselt cukrozott gyümölcsöt és egy papírzacskót vett ki belőle. Csaba kibontotta a zacskót: pilótakeksz volt benne. Nem szerette, csak azért kóstolta meg, mert ha evett, indokoltabbnak tűnt a hallgatása.

Éva az utazásról beszélt, ő is mondott néhány közömbös mondatot, közben leszegett fejjel a lányt figyelte: előregörnyedő felsőtestének tartása nem lazult fel az alatt a fél év alatt, mióta nem látta, sőt mozdulatai mintha tovább merevedtek volna, karjait egy pillanatra sem engedte le: vagy összefonta a mellén, vagy a hajába nyúlt, vagy a nyakán lógó ötvösláncot csavargatta. Csaba megérezte, hogy Éva, akár a tizenhárom-tizennégy éves lányok, szégyelli a melleit, azért próbálja eltakarni őket karjának mozdulataival.

Ugyanaz a meghatottság és részvét fogta el a lány iránt, mint mikor bojkott alá vették a gimnáziumi bálon. Kutatni kezdett a zsebében, hogy valamit adhasson neki, nem talált semmit, engedélyt kért az őrtől, hogy átmehessen a hálószobába, kivette a szekrényből a Barakéktól kapott ördöglakatot, visszajött a tanulóba, és Éva elé tette. Elmagyarázta, hogy kell kinyitni, ujjai közben hozzáértek a lány kezéhez, a sápadt, fehér bőr éppoly forró és száraz érintésű volt, mint régen. Mindkettőjük keze megállt a levegőben, majd Csaba lehajtotta a fejét, és a részeire szedett ördöglakatot átnyújtotta Évának.

A lány megpróbálta végigvezetni az egyik rugóformájúan megtekert drótot a másik alkatrész cikornyás hajlatain, a fiú néha egy intéssel útbaigazította. A játék lekötötte a figyelmét, és felszabadította mozdulatait a gátlások alól, meggörnyedt felsőtestét kihúzta. Csaba csak most vette észre, hogy Éva elegánsan öltözött: vastag, barna kosztümöt viselt keskeny prémnyakkal, a feszes kabátot derékban öv fogta össze, úgy hatott, mint egy ismeretlen hadsereg luxus kivitelű női egyenruhája. A világos prémnyakra néhány szem púder hullott rá, de Csaba festéket nem látott a lány arcán, csak egy apró, kerek szeplőt húzott ki ceruzával még sötétebbre a szeme mellett.

Éva összerakta az ördöglakatot, a fiú felé nyújtotta. Hogy kezei elveszítették elfoglaltságukat, felsőteste lassan újból előregörnyedt. Csaba próbálta megakadályozni, hogy a lány ismét visszacsússzon merev tartásába, tudta, ha ez bekövetkezik, mindketten elhallgatnak, Éva nemsokára felkel a helyéről és elmegy. Sietve beszélni kezdett neki Barakékról, akiktől az ördöglakatot kapta, a lányt érdekelte az ország nagy építkezéseit bevándorló brigád története, háta kiegyenesedett, a kosztümkabát újra megfeszült vállán és mellén.

Csabában még frissen éltek a brigáddal kapcsolatos élmények, figyelmének csak kis részét kötötte le, hogy mit mondjon, beszéd közben a lány arcát nézte: sötét szeme fénylett, feloldódott vonásainak elszánt szigorúsága, nevetett vagy szörnyülködve összecsapta a kezét, most valóban tizennyolc évesnek látszott. Csaba olyan vidám epizódokat talált ki, melyekről tudta ugyan, hogy a lány nem hiszi el őket, de nevetni fog rajtuk, majd elhagyva Barakék sorsát, a gyerekkoráról beszélt, a németországi menekülésről és az iskolai évekről. Itt már Éva is közbevágott, elmondott egy-egy történetet az egyetemről, érettségi után ugyanis felvették a bölcsészkarra, magyar-orosz szakra járt. Csaba fokozatosan visszahúzódott, és átengedte a szót a lánynak.

Éva történeteiben Csaba felismerte ugyanazt az elszántságot és vállalkozókedvet a nehézségek legyűréséhez, mely gimnazista korában őt is eltöltötte. Magányosságuk is mintha egy tőből eredt volna. Bólogatott Éva szavaira, de nem figyelt rájuk, arra gondolt, hogy majd gyakran lehívja magához a lányt, és ha nyolc-tíz hónap múlva kiszabadul az intézetből, megkeresi. Először fordult elő büntetésének egész eddigi tartama alatt, hogy a kiszabadulás utáni időről tervezgetett. Úgy képzelte, hogy élete kinyílik majd: szabadabb és tágasabb lesz, mint az intézetben vagy akár a röpcédulázás időszakában. Nem tartotta szükségesnek, hogy akkor is minden cselekedetét az önvédelemnek rendelje alá, hitt benne: ereje nemcsak arra lesz elegendő, hogy elviselje a hétköznapok küzdelmeit és bosszúságait, hanem újból vállalkozhat tanulásra vagy utazásokra, vagy bármilyen más tevékenységre, mely megadja lelkének az áhított magasfeszültséget. Szeretett volna beszélni gondolatairól a lánynak, de visszatartotta az óvatosság, ösztönei nem tudták elfelejteni, milyen biztonságban érezte magát Éva mellett, és mégis lebuktatta a gimnáziumi bálon.

A tanulószobában lassan besötétedett, az egyik őr meggyújtotta a villanyt. Csaba a faliórára nézett: hat óra múlt, még maradt idejük beszélgetni, a látogatási napokon az intézetben este nyolckor vacsoráztak. Az éles lámpafény megzavarta beszélgetésük bizalmas hangulatát, elhallgattak és néztek ki az ablakon. Kint esett a hó, beborította a kombináthoz vezető cserjést, csak a bokrok magasabb ágai meredtek ki belőle, az országúton túl a fákról néha puffanva lezuhant az összegyűlt hócsomó, lábnyomok sehol sem látszottak.

Fönt az emeleten bekapcsolták a rádiót, zene szűrődött be a folyosóról. Csaba mosolyogva kérdezte meg a lányt, sokszor táncolt-e azóta? Éva nevetett, és a fejét rázta: összesen egyszer, a gólyabálon. A fiú felajánlotta, ha kiszabadul, egyszer majd elviszi szórakozni, hálából, mert most meglátogatta. A lányon látszott, hogy akar mondani valamit, de végül is nem szólt, csak határozatlanul bólintott.

Vali fél nyolckor jött be a tanulószobába, hogy a vendégeket a látogatási idő leteltére figyelmeztesse. Észrevette Évát az asztalsor végén, mosolyogva közelebb lépett, és bemutatkozott. Mikor meghallotta a lány nevét, eltűnt a mosoly az arcáról – Csaba később tudta meg: azt hitte, hogy Éva az ő nővére –, sokáig nézett, majd bólintott búcsúzóul, és kiment a szobából. Alig csukódott be mögötte az ajtó, Éva megkérdezte, ki volt ez a nő? Csaba azt mondta, hogy a javítóintézet gondnoknője. A lány tovább faggatta: a látogatók közül miért csak őneki mutatkozott be? Csaba nem felelt, újból az asztal szegélyét nézte maga előtt.

Vali szerepét az őrök vették át: kérték a látogatókat, hogy fejezzék be a beszélgetést, utána visszahúzódtak, és csak tíz perc múlva ismételték meg a figyelmeztetést, akkor viszont nyomatékosan: megálltak a székek háta mögött. A szemben ülő párok felkeltek, a fiúk hónuk alá fogták a kapott élelmiszercsomagokat, a földszinti nagy előtérig elkísérhették a hozzátartozóikat. Csaba szótlanul lépkedett Éva mellett a folyosón, úgy tett, mintha figyelmét az kötné le, hogy a zsíros, paprikás szalámi foltjaitól megóvja a zubbonyát. A folyosó végén a kijárat előtt megálltak a párok, hogy bevárják a lemaradókat – a látogatók csak egy csoportban hagyhatták el az intézetet – Csaba itt kérdezte meg a lánytól, ha küld néki meghívócédulát, máskor is lejön-e hozzá?

A folyosó félhomályában is látszott, hogy a lány elvörösödik, kérte Csabát, ne haragudjon rá, de nem teheti, mert vőlegénye van, egy fiatal mérnök, úgy tervezik, hogy a nyáron összeházasodnak. Csabára nézett. A fiú látta az arcán: készen áll, hogy néhány vigasztaló szót mondjon, ezt mindenképpen el akarta kerülni, vállat vont, és bólintott: minden rendben van.

A látogatók már összegyűltek az előtérben, az egyik őr felszólt a portásért, aki épp a konyhán segített valamit. Éva felajánlotta Csabának, ha akar, elmehet, nem kell vele együtt várakoznia. Szavait a fiú nem vette tudomásul, nekidőlt a falnak, és zsebre vágta a kezét: megtalálta az ördöglakatot, kérte a lányt, hogy fogadja el emlékül. Éva szótlanul eltette nagy kézitáskájába. A portás időközben előkerült, kinyitotta a kaput. Éva még egyszer kezet nyújtott, és eltűnt a távozó tömeggel. Csabának csak most, hogy magára maradt, tűnt fel: az egész folyosót elborítja az ebédlő felől áradó, égett zsírszag.

Vacsora után Csaba behúzódott az olvasóterembe, és végigkövette magában Éva látogatásának eseményeit. Örült, hogy nem mondta el a lánynak gondolatait a jövőről, ezzel még visszásabb helyzetbe kerültek volna mind a ketten. Elképzelése, hogy kiszabadulása után tanulni vagy utazni fog, most különben is önhittnek és eltúlzottnak tűnt előtte, fáradt idegeit nem tartotta képesnek, hogy új ismereteket sajátítsanak el vagy új környezethez alkalmazkodjanak. Nem számított többé kedvező változásokra életében, Éva eljegyzése megértette vele, hogy kialakult kapcsolatokból összeálló világba fog kilépni, nem talál gazdátlan értékeket, senki és semmi sem várja őt szabadon. Először merült fel benne a gondolat, hogy elveszi Valit feleségül; úgy képzelte, ez a házasság, ha szűkös korlátok között is, de megoldja az életét. Elhatározta azonban, hogy nem dönt véglegesen büntetésének leteltéig, és egy szót sem szól erről az asszonynak. Már ilyen szemmel próbálta nézni a gondnoknőt, mikor bejött hozzá az olvasóterembe, bizonygatta magának, hogy az asszony valódi koránál jóval kevesebbet mutat, és még sokáig fiatalos marad.

Vali nem látszott ingerültnek, bár nem felejtette el a délutáni hármas találkozást, sőt beszélt is Éváról. Dicsérte a lány szemét, tiszta arcbőrét, öltözködését. A fiú megpróbálta a dicséreteket visszahárítani Valira, de szavaiból hiányzott a meggyőződés. Ezen az estén a szokottnál korábban elbúcsúztak, a gondnoknő az olvasóterem ajtajából még visszaszólt, hogy másnap nem találkozhatnak, mert be kell utaznia Miskolcra. Csaba megkönnyebbült, jobb, ha néhány napig nem látják egymást, amíg a lány látogatásának emléke el nem mosódik bennük.

Még a takarodó előtt átment a hálószobába. Az intézet kazánját végre sikerült megjavítani, a szobában kellemes meleg volt, Csaba végigdőlt az ágyon, és kezeit összekulcsolva a feje alatt, elgondolkodott. Vali szavai ismét eszébe juttatták a lányt, igyekezett elfojtani feltörő fájdalmát, de gondolatai visszatértek Évához. Tíz órakor a többiek is bejöttek, hallotta a takarodót jelző csengetést, de csak sokára aludt el. Álmában tenyerét szabad tűz fölé tartotta, a lángok nem égették meg a bőrét, de körmei egymás után felpattantak, mint a kukoricaszemek, fehér taréjt eresztve. Hajnal felé, mikor az ügyeletes őr benézett a hálószobába és felkeltette, hogy ne ruhástul feküdjön az ágyban, Csaba egész testét elborította a verejték.

A fiúk kérésére Teleki engedélyezte, hogy szilveszterkor bált rendezzenek az intézetben. Már délelőtt elkezdték díszíteni a nagy étkezőtermet, a lámpákra madzagot kötöttek, arra húzták rá a papírláncokat és a lampionokat. Teleki azokkal a fiúkkal, akik részt vettek a faültetésben, délután bement a lakótelepre. Nagy szatyrokat vittek magukkal, és harminc liter bort vásároltak. Teleki egy üveget felbontott, poharakat kért, töltött minden gondozottjának, és sorra koccintott velük, mikor Csabával került szembe, sokáig néztek egymásra, végül mégis összeértették a poharaikat.

Vendégeket természetesen nem hívhattak, a mintegy száz fiú csak a tizenöt konyhalánnyal táncolhatott. Vali éjfél után jött le az étkezőterembe, mikor a rádióban már véget ért a kabaréműsor, és bekapcsolták a magnetofont. Kék bársonyruhát viselt, mely csípőben megfeszült, és vállait félig szabadon hagyta, emelt sarkú cipőjében még magasabbnak tűnt, Csaba sohasem látta ilyen szépnek. Leült oldalt a fehér terítővel letakart tanári asztal mellé, bort töltöttek neki, de alig ivott belőle. Fischer, a könyvtáros elvitte táncolni.

Csaba nem akart feltűnést kelteni azzal, hogy ő is felkéri Valit, megitta a borát, behúzódott a sarokba, és próbálta elkapni a tekintetét. Végül Csabának mégis rá kellett szánnia magát, hogy bemenjen a táncolók közé. Meghajtotta a fejét Vali előtt, és közömbös tekintettel megfogta a kezét. Tudta, hamarosan lekéri tőle a többi fiú; mintha a táncdal szövegét dúdolná, odasúgta neki, hogy jöjjön át a gondozottak üres hálótermébe. Nem hallgatta meg Vali tiltakozását, újból meghajolt előtte, és átengedte a következő táncosnak.

Várt néhány percet és kisurrant az ebédlőből, csak egy őr kérdezte meg, hová tart? Fejfájásról panaszkodott, azt mondta, aludni megy, lépései kopogtak a folyosón. Jól számított: a hálóteremben valóban nem tartózkodott senki. Csaba meggyújtotta a lámpát, de aztán eloltotta, fel s alá sétált az ágyak mellett, az asztalon egy száraz kenyérszeletet talált, azt harapdálta, bár a kemény morzsák sértették a szájpadlását. Mikor a kenyér elfogyott, céltalanul kutatott a szekrényben, egy darab spárga akadt a kezébe, feltekerte az ujjaira. Közben többször is mintha közeledő lépéseket hallott volna, kinézett, de a folyosón senki sem járt.

Nem tudta mennyi ideje várakozik már, úgy rémlett, hogy órák teltek el közben, de feltételezte, hogy időérzéke megcsalja, mert kint az udvaron még nem világosodott.

Elhatározta, hogy visszamegy az ebédlőbe és újból beszél Valival.

Az ajtó előtt álló őr gyanakodva nézett rá. Csaba hiába erősítgette, hogy a fejfájása elmúlt, csak hosszas kérlelésre engedték be. Bent a teremben már mindenki táncolt, amelyik fiúnak nem jutott, egy másik fiút kért fel. Csaba áttörte magát a tömegen: Vali a tanárok asztalánál ült. A fiú kivárta, amíg táncolni viszik, lekérte. Vali tánc közben elfordította az arcát, ez még jobban felingerelte, megfenyegette, ha tíz percen belül nem jön utána a hálóterembe, botrányt rendez. Az őr most már végképp nem akarta átengedni Csabát a folyosón, dulakodásuk zajára kijött az ebédlőből Teleki. Meghallgatta az őr jelentését, majd anélkül, hogy magyarázatot kért volna Csabától, intett az őrnek: engedje útjára a fiút, és visszatért a terembe.

Újrakezdődött Csaba ideges sétája az ágyak előtt, zsebében megtalálta a spárgát, feltekerte ujjaira. Számolt magában szívverésének ütemére, ezernél tartott, mikor meghallotta, hogy Vali lenyomja a kilincset. Behúzta a szobába, bezárta mögötte az ajtót, és átölelte, a nő karja áthűlt a rövid ujjú ruhában, ráfektette forró tenyerét. Felemelte és rádobta az ágyra, sokáig birkóztak a szúrós pokrócon, Vali rángatta a vállát, hogy kiszabadítsa melleit a fiú kezéből, majd hirtelen elengedte magát.

Ölelkezés után Vali könyörgött: érjen véget viszonyuk az elmúló 1957-es évvel. Ő már harmincöt éves, nem sokáig lesz csinos, mielőtt megöregedne, szeretne férjhez menni, és megteremteni a maga otthonát. Kérte Csabát, bocsássa el őt, Csaba előtt minden kapu nyitva áll: jó külsejű, fiatal, és van benne valami ritka férfiasság, ha kiszabadul a javítóintézetből, a nők kézről kézre adják majd, és ha megunja őket, akkor majd megtalálja az „igazi”-t.

Amíg beszélt, Csaba azon tépelődött, hogy Vali nélkül kell majd élnie, és bármilyen eljövendő helyzetbe állította magát, mindegyik jelenet mögött sötét égboltot látott. Elképzelte például, hogy valaha kint fekszik a strandon, végignyúlva a heverőn elalszik és arra ébred, hogy testét hideg eső veri, és a napozó betonerkélye elhagyatott körülötte. Majd azt képzelte, hogy már felnőtt ember, szülei régen meghaltak, látta magát, ahogy elhanyagolt ruhában, sárfoltos cipőben megy az utcán, hirtelen rosszul lesz, a mentők végigkutatják tárcájában az igazolványokat, de nem találják egyetlen hozzátartozó nevét sem, akit értesíthetnének.

Mintha meg akarná óvni lelkét az elképzelt, végletes magánytól és kínoktól, letérdelt a padlóra a pokrócon fekvő Vali elé és könyörgött, hogy ne váljanak el. A nő felhúzta magához, és kérte: értse meg, hogy nem élhetnek tovább együtt, csak marják egymást, minden találkozásuk veszekedéssel végződik. Csaba próbálta meggyőzni, még újrakezdhetnek mindent, de látta Vali arcán: elhatározta, hogy nem enged a rábeszélésnek. Érveket keresett, de nem talált mást, mint hogy kitervelt óvatosságát félretéve megkérte feleségül.

Csönd lett, majd összeölelkeztek. Csabát egy pillanatig teljes nyugalom töltötte el, de rögtön utána úgy érezte, nem maradhat mozdulatlanul fekve. Ráhajolt Vali szájára, és lassan csókolta, próbálta megérezni a rúzstól narancsillatú bőr minden milliméterének külön ízét. Ujjával végigsimogatta az arcát, a kerek formák nem remegtek meg az ujjai alatt, a nő feszülten figyelt.

Fél ötkor el kellett válniuk, mert a fiúk hamarosan bejöhettek a hálóterembe, az ajtóban még egyszer hosszan megcsókolták egymást, megállapodtak, hogy este találkoznak. Ahogy magára maradt, Csaba kibámult az ablakon a virradatba: esővel kevert hó zuhogott az udvarra, és a kombinát távoli körvonalait eltakarta a pára.

Lefeküdt, de mintha sokat ivott volna, szíve nyugtalanul vert, csak néhány órát tudott aludni, közben fel-felriadt, áthűlt homlokát a párnára fordította, érezte Vali kölnijének a szagát. Azzal próbálta megnyugtatni magát, hogy elképzelte közös életüket Valival. Bár szívesen foglalkozott ezzel, mégis úgy érezte, mintha az idegeire naponként rárakódó gyufaszálak súlya már elviselhetetlenné növekedett volna.

A feszültség napközben sem engedett fel benne, elhatározta: lassan eszik, hogy kímélje reszkető gyomrát, de nem tudta megállni, szinte rágás nélkül nyelte le a reggelihez adott újévi kalácsot. Reggeli után a fiúk szakköri foglalkozásokon vettek részt, de csak néhányan hajoltak az asztalokra kirakott eszközök fölé, a többség beszélgetett, elnyúlva a székekben. Csaba az egyik helyiségből a másikba sietett, de sehol sem találta a helyét. Felemelt egy-egy képet vagy rádiócsövet, sokáig nézte, majd visszatette, de nem fogta fel, hogy mit tartott a kezében. Ebédnél, bárhogy vigyázott is magára, megint túl nagy harapásokkal evett, nem érezte az étel ízét. Közben a tanári asztalt figyelte: mint ünnepnapokon általában, most is csak néhány nevelő jött le az ebédlőbe, sem Valit, sem Telekit nem látta köztük, valószínűleg mindkettő a szobájában maradt.

Az egész testét elfogó ideges görcs Csaba számára is meglepetésszerűen délutánra feloldódott, most új türelmetlenség fogta el, alig várta az estét, hogy találkozhasson Valival. Már egy órával korábban átment a fürdőszobába, s bár előző nap borotválkozott, újból lehúzta a szakállát. Kipucolta a cipőjét, a sötétzöld intézeti ruhán nem tudott mit csinosítani, csak átkefélte, bent az olvasóteremben felkötötte rejtegetett nyakkendőjét.

Kilenc óra tájban szoktak találkozni, de Vali még tízkor sem érkezett meg. Csaba egy ideig még ki-kinézett a folyosóra, de hamarosan belátta, hogy a nő ma este már nem jön el ide. Leverten indult el a hálóterem felé, lábait lassan csúsztatta végig a kőkockákon, nem sietett lefeküdni, tudta, hogy úgyis csak hánykolódna álmatlanul. Útközben megállt, homlokával nekitámaszkodott a falnak, és hosszas töprengés után elhatározta, hogy még aznap megbeszéli ügyüket Valival. Tisztában volt azzal, hogy veszélyes dologba kezd, de inkább vállalt bármilyen súlyos büntetést, mint hogy felvillanó remények és kétségek között töltse el az éjszakát.

Visszament az olvasóterembe, és egy könyvet emelt le a polc tetejéről. Mikor az őrök megállították, ezt a könyvet mutatta fel igazolásul, azt állította, a gondnoknő kérte, hogy vigye el neki. Vali szobáját zárva találta, benézett a konyhába, de ott már csak két konyhalány súrolta az üstöket. Csaba megkérdezte őket, de nem látták a gondnoknőt, csak annyit tudtak biztosan: nem ment ki az épületből, mert olyankor szokott szólni valakinek, hogy távollétében figyeljen a telefonra. Csaba tudta, hogy két helyen akadhat rá Valira: Teleki szolgálati lakásán vagy az igazgatói irodában. Az iroda felé indult, hiába nyomta le azonban az iroda kilincsét. Dühében rázogatni kezdte, de nem engedett, meg kellett kísérelnie, hogy behatoljon Teleki lakásába. Mivel más folyosórészen ment tovább, módjában állt változtatni alibijén: a könyvet ezentúl úgy mutatta fel az őröknek, mintha az igazgatónak vinné.

Csabának sikerült kijutnia az udvarra, felment a három lépcsőfokon, és megállt az igazgatói lakás előtt. Az ajtó külső fatáblái be voltak támasztva, semmiféle zaj nem szűrődött ki, de a fiú nem kételkedett, hogy bent találja Valit. Várta, hogy az izgalomtól remegő kezei megnyugodjanak, közben próbálta újból egyenletessé tenni a lélegzetvételét. Nem félt, tudta, csak az első mozdulat lesz nehéz: lenyomni a kilincset, a többi esemény magától rakódik erre a mozdulatra. Még egyszer teleszívta a tüdejét, fejét elfordította, észrevette, hogy az ajtó mellett egy darabon lehámlott a vakolat és kilátszik a meztelen, piros tégla, majd belépett az igazgatói lakásba.

Vali az asztal mellett ült és kávét darált. Ahogy észrevette a fiút, megtorpant, letette a darálót az asztal sarkára. Csaba megállt a szoba közepén, nem látta Telekit, de megérezte, hogy a háta mögött ül valamelyik sarokban. Hamarosan meghallotta a lépéseit is, az igazgató előjött, és intett Csabának: foglaljon helyet az egyik bőr karosszékben. A fiú leült, de rögtön megbánta, mert ez elvett a helyzet élességéből, melyet pedig mindenáron fenn akart tartani. A dolgot azonban már nem lehetett helyrehozni, nevetségessé vált volna, ha felkel és visszaáll a szoba közepére. Merev ujjakkal szorította a magával hozott könyvet, és nehogy még egy hasonló hibát kövessen el, próbálta felmérni az igazgató minden egyes mozdulatát.

Teleki továbbra is úgy viselkedett, mintha ő hívta volna meg a fiút. Kivette a darálóból a megőrölt kávét, sajnálkozva mondta, hogy egy kis zaccot kell tennie hozzá, különben nem volna elegendő három személyre. Megkérdezte, nem akar-e valamit enni. Csaba hallgatását beleegyezésnek tekintette, néhány téliszalámis szendvicset rakott elé. Bekapcsolta a rádiót, tánczenét keresett rajta, majd egész halkra állította a hangot. Ettől a folyamatos, nyugodt mozgástól, melyet semmi sem látszott zavarni, Csaba elveszítette biztonságérzetének maradékát is. Mikor Teleki az asztalra tette a csészéket, olyan heves mozdulattal hárította el a kínálást, hogy a kávé kiborult, és végigömlött az asztalon. Telekit ez is hidegen hagyta, egy fehér kendőt rakott a terítő alá, hogy az asztallap furnérja ne hólyagozzon fel.

Csaba nem bírta tovább, felugrott a helyéről és kiabálni kezdett, alig néhány mondat után azonban hangjából elveszett az indulat. Próbálta újra felgerjeszteni magában, de megérezte, hogy szavai még ütközési felületet sem találnak, mintha egy falat akarna megütni, de az széjjelnyílna előtte, és az ütés lendületétől karja könyékig behatolna a téglák közé. Anélkül, hogy Teleki vagy Vali rendreutasította volna, elhallgatott és visszaült a bőr karosszékbe.

Vali átfogta Csaba fejét, és könyörgött: ne haragudjon, hogy igent mondott az előző éjszaka, engedje elmenni őt Telekivel. Könnyei elkenődtek a fiú arcán. Csaba attól félt, nem bírja tartani magát, kibontakozott az ölelésből, megszólalni nem tudott, csak kézfogással búcsúzott el Telekitől, vigyázott, hogy zajtalanul csukja be maga után az ajtót. Kint a folyosón az őrök megdöbbenve álltak félre az útjából: Csaba az ő tekintetükből látta meg, hogy milyen vad kifejezés ülhet az arcán, de nem törődött vele.

A többiek már aludtak a hálóteremben. Csaba kifűzte a cipőjét, óvatosan akarta letenni, de kicsúszott a kezéből és nagyot koppant a padlón. Börtönbeli éjszakái jutottak eszébe. Levetkőzött és bebújt a pokróc alá. Nem tudott elaludni, most ötlöttek fel benne azok a mondatok, melyeket el kellett volna mondania Valinak, de tudta, erre többé nem lesz alkalma.

Arca égett, úgy tűnt neki, hogy túlfűtötték a termet éjszakára, felkelt és ujjaival megérintette a fűtőtestet: már teljesen kihűlt, a meleget csak ő érezte. Visszament az ágyába, a takaró alatt hamarosan megizzadt. Idegeinek feszültsége fokról fokra testi rosszullétbe váltott át: feje szédült és erős hányinger fogta el. Újból felkelt, kiment a fürdőszobába, de nem könnyebbült meg. A hideg kövezet égette a talpát, mégis sokáig állt kint, hogy ne kelljen ismét magára húznia az átizzadt takarót. Az ágyban a fájdalom most már nem arc nélkül tört rá: Valit látta, amint ölelkezik Telekivel, testük újból és újból összeér, hiába próbált másra gondolni, ettől a képtől nem szabadulhatott.

Hajnalban a hálóteremben alvó fiúk artikulálatlan üvöltésre ébredtek: Csaba felült az ágyon és körmeivel tépte arcáról a húst, a vér elborította a pokrócot körülötte. A mentők kötözték meg és vitték be kocsin a miskolci kórházba, a fehér mentőautó elől néhány kerékpáros húzódott félre, akik az új év második napján munkába indultak.

Hosszú és gondos kezelés után Csaba február közepére teljesen visszanyerte öntudatát, a dühöngők osztályáról, ahol eddig ráccsal borított ágyban feküdt, hogy ne tehessen kárt magában, árhelyezték a könnyebb betegek kórtermébe. Csaba nem törődött a változással. Mintha most is drótból font háló feszülne a feje fölött, egész nap fekve maradt, csak néhány percre kelt fel, amíg az ápolónő rendbe hozta az ágyát. Felvette pongyoláját, könnyű szalmapapucsát, és kiült a folyosóra; nézte a nagy kerek faliórát, melynek mutatói valaha megálltak a tizenkettes számon és többé nem indították el őket, eltűnődött, dél vagy éjfél lehetett akkor? Mikor látta kijönni az ápolónőt, visszament a szobába és újból lefeküdt.

A kórteremben a többi beteg igen sokat evett, alig várták az étkezés idejét, bármilyen ételnek egyforma mohósággal estek neki. Csaba csak a tejfölt szerette, melyet reggelihez adtak nagy lapostányéron. Az ápolónő gyakran elfeledkezett a kanálról, így zsemlével mártogatta ki; ha mást raktak az éjjeliszekrényre, Csaba alig kóstolta meg. Erősen lesoványodott, néhány napig fullasztó köhögés kínozta, akkor egy injekciósorozatot kapott, melytől étvágya valamelyest megjavult.

Míg feküdt, távol tartott magától minden gondolatot, mely az emlékeire vonatkozott, ez nem is kívánt tőle túl nagy erőfeszítést, úgy érezte, hogy azon a körön túl, melyet figyelme bevilágít, csak vértelen árnyak imbolyognak. Az orvosok gyakran megkérdezték, mihez akar kezdeni gyógyulása után, s ha megfelelő választ adott volna, kiengedték volna a kórházból, ugyanis az idegosztályon minden ágyat sokszorosan előjegyeztek, de Csaba vállat vont: a jövőjén éppolyan kevéssé tűnődött, mint a múltján. Csak néha élénkült fel, mikor a délutáni nap rásütött az ágyára; behunyta a szemét, arcát a fény felé fordította. Ilyenkor figyelt társainak a beszélgetésére is, azt mondták, ebben az évben szokatlanul korán érkezik a tavasz, a kertben már most, március elején kizöldül a fű, és az orgonabokrokat elborítják a bimbók. Csaba számára a tavasz közeledése felfoghatatlannak tűnt, éppúgy, mint az első tavasz, mely a felkelést követte. A nap hamarosan elvonult, Csaba arca újból homályban maradt.

Csaba 1958. március 29-én hagyta el a kórházat, az őr még ugyanaznap visszakísérte N.-be. Az eltelt három hónap alatt társainak nagy része kicserélődött, a reggelinél számára ismeretlen fiúk ültek le az asztalához. Hallgatagon evett, csak akkor figyelt fel, mikor egyikük – aki nyilván korábban került be, mint a többiek, de később, mint ahogy Csabát kórházba szállították – Valiról kezdett el beszélni. Leírta neki a nő külsejét, s bár maga nem hitt a történetben, elmondta, hogy az intézetben állítólag volt egy fiú, aki viszonyt folytatott a gondnoknővel. Úgy hallotta, hogy a fiú válogatott bokszoló volt, azért került ide, mert mérkőzés közben egyetlen ütéssel megölte ellenfelét. Mikor kiderült kapcsolata a gondnoknővel, börtönbe akarták zárni, de a fiú még aznap éjszaka szétfeszítette az udvar rácsait és megszökött. Most Amerikában trenírozik ökölvívónak, még nem lépett szorítóba, mert egy újfajta ütést tanul, de már lefizetett egymillió dollárt, hogy kihívhassa a világbajnokot. Csaba mosolyogva hajolt a kávé fölé, a fiú tovább beszélt: a gondnoknőt még ő is látta, az ökölvívó megszökése után kevéssel férjhez ment az intézet volt igazgatójához és február közepén mindkettőjüket elhelyezték, állítólag Debrecenbe.

Csaba megdöbbent, de aztán eszébe jutott, hátha ez is csak éppolyan legenda, mint ahogy őt megtették bokszolónak. A tanári asztal felé nézett: valóban egy beesett arcú, bajuszos férfi és egy sovány nő foglalta el Teleki, illetve Vali helyét. Sietve elfordította a fejét, nem akarta kitenni idegeit egy hirtelen megrázkódtatásnak.

A fájdalom persze akaratától leszorítva is tovább élt benne, másnap reggel azonban az építkezés látványa, mint már annyiszor, most is megvigasztalta. Sütött a nap, a hatalmas, fedetlen vasbeton oszlopok és gerendák most izzadták ki a hosszú téli fagyot, színük sötétebb szürkére változott a nedvességtől. A víz megrepesztette sok alagsori helyiség szigetelését és néhol térdmagasságig feltört, új és új szivattyúkat állítottak be. A kazántérből hamarosan visszavonult a víz, vastag homokréteget hagyva maga után, de a csarnokok közti szabad térségeket elborították a tócsák, szélükön élénkzöld fű ütközött ki. A szélnek szabadon kitett részeken néhol megmaradt a hó, már megroskadt, de olyan vibrálóan fénylett a napon, mintha apró, mozgékony élőlények tanyája lenne, Csaba nem lepődött volna meg, ha kis ezüstszínű gyíkok másztak volna ki belőle. Hazafelé menet kinézett a „nejlon” busz ablakán, és próbálta megtalálni az út menti erdőben azokat a fákat, melyeket ők ültettek, de a kocsi túl gyorsan ment, nem tudta megkülönböztetni a többiektől.

Mintha utolsó erőtartalékaikat is felhasználták volna a hosszú télben, az emberek Csaba körül nem tudták legyőzni a feltörő tavaszi fáradtságot. A munkahelyen és bent a javítóintézetben a fiú nemegyszer megfigyelte, hogy látszólag békésen szemben álló emberek hirtelen ütni kezdik egymást, hiába választották szét őket, elég volt egy-egy gyűlölködő szó és újból kitört a verekedés, ennek a legszigorúbb büntetés sem tudott gátat vetni. A brigádvezetők igyekeztek kihasználni a munkahely teljes szélességét, a munkásokat a lehető legnagyobb közökkel helyezték el az álláson.

Csaba a kórházban legyöngült az állandó fekvéstől, nehezen tudta újból megszokni a munkát, estére mindig kimerült. Ha evett, a kenyér véres lett gyulladt ínyétől, reggelenként úgy érezte, mintha lelke az éjszaka ezer darabra esett volna szét, és neki össze kellene drótoznia, hogy kitartson estig, amíg újból lefekhet. Igyekezett kitérni minden összecsapás elől, többé nem tekintette élete döntő kérdésének, hogy az őt ért méltánytalanságokat megtorolja, idegei mégis kezdtek újból kimerülni. Hiába vigasztalta magát a közeli szabadulással, mind nehezebben tudta visszaszorítani az emlékeket, melyek megelevenedése végképp összeroppantotta volna öntudatát. Úgy képzelte, segítene rajta, ha valakivel néha bizalmasan elbeszélgethetne, de hiányzott belőle az alkalmazkodó erő ahhoz, hogy új barátságokat kössön.

Eljött április negyedike, sor került amnesztiára, de a hatályát nem terjesztették ki Csabára. Mivel előzőleg biztosra vette, hogy kiszabadul, ezentúl még nehezebben viselte el a fogságot. Hangulata egyre nyomottabb lett, mikor váratlanul öröm érte. Egy szombat délután – Csaba épp az udvari nyújtón gyakorolt – a kerítésen túl egy köpcös, garbóinges fiút látott közeledni az intézet felé, jobb kezével egy rendőrhöz bilincselve. Már távolról felismerte benne Slampit, félszemű barátját. Rögtön leugrott a nyújtóról és megpróbált bemenni az épületbe, de az őrök nem engedték. Fel s alá járkálva várták, míg Slampit átadják az igazgatónak, és túlesik a felvételeknél szokásos teendőkön. A félszemű fiú egy óra múlva jött ki az udvarra.

Belekarolt Csabába, és félrevonta, elmesélte, hogy sikerült behoznia magával egy zacskó rummal átitatott almát, mint személyes holmit, el akarták kobozni tőle, de azt állította: maradék fél szeme is gyulladásba jön, ha nem fogyaszt kellő mennyiségű gyümölcsöt. Elhelyezésnél Slampi a Csaba melletti üres helyre kérte magát, takarodó után összetolták ágyaikat, pokrócból-párnákból majomfészket építettek, bevitték magukkal az almákat, ettek és beszélgettek.

Slampi elmondta, hogy kiszabadulása után összeállt a cigánylánnyal, az anyós ugyan nem akarta hozzáadni, azt szerette volna, ha cigányhoz megy feleségül, de ő vett egy turmixkeverő gépet az öregasszonynak, aki azóta boldog: áll a majdnem teljesen bútorozatlan lakás közepén és két szem barackból vagy szilvából turmixot készít magának. Mégis csak látszólag jöttek rendbe a dolgok, mert a lány asszony korában is megtartotta régi szeretőjét, egy Müller Géza nevű cigányt – a dorozsmai Müller Béla prímás fiát – aki azalatt udvarolt neki, amíg Slampi javítóintézetben volt. Slampi kileste, hogy a Keleti pályaudvaron szoktak találkozni, kimennek majdnem az őrházig, és bezárkóznak egy vakvágányra tolatott vonat egyik kupéjába. Tetten érte őket, megverte Müllert úgy, hogy még most is rövidhullámú kezelésre jár az ujjával. A cigányfiú feljelentette őt.

Slampi megmenthette volna magát, ha a rendőrségen bejelenti, hogy a verekedés házasságtörés miatt robbant ki, de hallgatott, nem akarta nyilvánosan tönkretenni felesége becsületét. Mivel még mindig nem töltötte be a tizennyolcadik évét, huligán cselekményért hat hónap javítómunkára ítélték.

Slampit is a kazánszerelők mellé osztották be, elintézte az igazgatóval, hogy arra a munkahelyre kerüljön, ahol a barátja dolgozott. Ettől a naptól kezdve nem fordult elő, hogy Csaba kimerüljön munka közben. Slampi, ha látta, hogy Csaba nem bírja a feszített munkatempót – a brigád megpróbálta behozni az elmaradást, mely a talajvíz feltörése miatt következett be –, letette a szerszámot, megkocogtatta az üvegszemét, mintegy figyelmet kérve, és beszélni kezdett. Elbeszéléseit, melyekben a valódi események a legvaskosabb hazugságokkal keveredtek – egyszer például azt állította, hogy a nemi szervével fel tud emelni egy vízzel telt vödröt –, a brigád eleinte értetlenül fogadta, de Slampi ettől nem hagyta zavartatni magát. Egyre jobban kiszínezte a részleteket, belekeverte a feleségétől tanult cigány káromkodásokat; bár hallgatóinak nagy része faluról járt be az építkezésre, bátran utánozta és szidta a parasztokat; a ponyvaregényekben olvasottakat úgy adta elő, mint a vele megesett történeteket; megesküdött, hogy néger kávéültetvényesek bérbe vették őt, hogy szeretkezzék a lányukkal, mert fehér bőrű gyerekeket akartak; máskor azt mesélte, hogy Czájáék mellett dolgozott, és egyszer bal kézzel leütött egy oroszlánt, egy másiknak pedig késsel levágta a farkát, ha nem hiszik, meg lehet nézni a Fővárosi Nagycirkuszban, a levágott farkú oroszlán ugyanis most éppen ott szerepel.

Slampi hamarosan elérte, hogy az üvegszem koppanására minden munkás letette a szerszámot, és köréje gyűlt. Kedve szerint váltott ki a közönségből nevetést vagy szörnyülködést, közben Csabát figyelte, szemöldökét felhúzva hangtalanul megkérdezte: kipihente-e már magát? Ha barátja bólintott, a történetet a lehető legrövidebb úton elvezette egy trágár csattanóhoz, és kiköpött maga elé, jelezve, hogy nincs több mondanivalója.

Csaba hamarosan összeszedte magát, idegei is megerősödtek, újból meg tudta védeni magát feltörő emlékei ellen. Slampival nem beszélt Valiról, a félszemű fiú különben sem igényelte barátja vallomásait, egészen lefoglalták őt a feleségétől mindennap érkező levelek. A leveleket felolvasta a hálóteremben, közben kiszakadt alsónadrágján keresztül az ülepét vakargatta. Az asszony megbánta hűtlenségét, szerelmes kitörésein Slampi dühösen nevetett, és esküdözött, ha kiszabadul, agyonüti, korábban is őt kellett volna megverni, nem Müller Gézát.

Április harmincadikán délelőtt – épp a május elsejei jelmondatokat szegezték ki a folyosó falára – egy őr Csaba nevét kiáltotta. A fiú lejött a létráról. Bent az irodában közölték vele, hogy őrá is vonatkozik az ünnepi amnesztia, jó munkájára való tekintettel hátralevő büntetését elengedik. Pénzes borítékot tettek elébe, alá kellett írnia egy cédulát, hogy kétezerötszáz forint munkabért felvett, visszaadták személyi igazolványát, majd az igazgató kezet nyújtva szerencsét kívánt és elbúcsúzott tőle. Vali utóda, a fiatal, vékony gondnoknő vette át, levitte a raktárba, és kikereste lepedőbe kötött civil holmiját.

Csaba csak most fogta fel, hogy még ezen a napon kiszabadul. Orrában könnyeket érzett, míg bontogatta a csomagra kötött bogokat. Az ünnepi kék ruhába az összehajtogatás mentén mély ráncok vágódtak bele, a ráncokban megült az egyéves por, kefét kért és letisztította, csak aztán kezdte levetni magáról sötétzöld intézeti öltönyét. Ingét és alsónadrágját a gondnoknő egy külön rekeszből húzta elő, ezeket minden két hónapban kimosták, bár Csaba természetesen nem használta őket. Egy pillanatig mezítláb állt a raktár kőpadlóján, éppúgy, mint mikor bekerült az intézetbe, majd átöltözött. Zakóját kinőtte és vállban is túlságosan megfeszült, nadrágja alig ért lejjebb a bokájánál, a gondnoknő nevetve mondta, hogy kint most úgyis ez a divat.

Kirakta a szekrényét, csak a nyakkendőjét vette magához, fel is kötötte, a többi tárgyat leadta a raktárban. A leszerelés hivatalos része véget ért, a gondnoknő megkérdezte, nem akar-e elköszönni valakitől? Csaba csak Slampitól búcsúzott el. Álltak egymással szemben a napsütötte udvaron, cipőjük orrával rajzolgattak a földre, maguk elé néztek, csak néha szólaltak meg. Csaba felajánlotta, hogy üzenetet visz a cigánylánynak, de Slampi azt mondta, nem szükséges. Majd minden átmenet nélkül arról kezdett beszélni, hogy az idegenlégióban minden kilőtt töltényért egy bennszülött orrával kell elszámolni. Az épületben megszólalt az ebédet jelző csengetés, a félszemű fiúnak be kellett mennie. Kezet fogtak, aztán hirtelen átölelték egymást, megígérték, ha Slampi kiszabadul, gyakran találkoznak majd. Slampi egy cédulára felírta a nevét és a címét: „Zweck Jenő, Bérkocsis utca 17/a.”

Ahogy kilépett, a nap a szemébe sütött, az országútról visszafordította a fejét, de senki sem nézett utána a kerítés mögül. Átvágott a futballpályán, az egyik kapunál néhány gyerek tizenegyeseket lőtt. Csaba megkérte őket, hadd rúghasson egyet. Letette a földre az intézetben kapott úti élelemcsomagját, kettőt hátralépett, és belsővel puhán a bal sarokba helyezte a labdát, a lécről vágódott le a napsütötte göröngyök közé. Köszönt a gyerekeknek és továbbment.

Április harmincadika szombati napnak számított, a pesti és környékbeli munkások már előző délután hazamentek, ezen a napon nem indítottak N.-ből külön munkásvonatot. A menetrendszerű járat viszont már elment, Csaba csak autóbusszal juthatott be Miskolcra. Azt hitte, nincs pénze jegyre, de a zsebébe nyúlt, és megtalálta a munkabérét tartalmazó borítékot. A busz már bent állt a város közepén, felszállt rá, ő volt az egyetlen utas.

Azok mellett a kukoricatáblák mellett haladt el a busz, melyeket Csaba még a portáldaruról látott kivirulni és elszáradni az előző évben. Kinézett az ablakon: már újból arasznyi magasságú, egyenletes kukoricasorok zöldelltek rajtuk. A busz hamarosan elhagyta az építkezés környékét és kis tót falvakon vágott keresztül. Az egyforma kis parasztházakat régi szokás szerint nem vakolták be, csak bemázolták némi híg festékkel összekevert mésszel, a legyek már most tavasszal beleették magukat a puha téglába, az autóbusz dübörgésére innen repültek fel csapatostul. Csabát meglepte, hogy ezekben a falvakban, melyek a kombinát hatalmas erőtelepeinek a lábánál terültek el, még nincs bevezetve a villany, igaz: halomban álló betonoszlopok jelezték, hogy erre nemsokára sor kerül. Kigördültek az utolsó, csőlábakon álló diadalkapu alól, melyet annak emlékére emeltek, hogy a falu termelőszövetkezeti község lett, ipartelepek, szén- és gumiabroncs-raktárak mutatták, közelednek Miskolc felé.

Csaba a város közepén szállt ki, sokáig álldogált, a várakozóépületnek támaszkodva tűnődött, merre induljon. Nem sietett haza szüleihez és testvéreihez, hiszen ha értesültek is arról, hogy amnesztiát kapott, azt nem tudhatják pontosan: ünnep előtt vagy ünnep után bocsátották szabadon. Úgy érezte, ez az egyetlen délutánja, melyet nem szorít korlátok közé sem a javítóintézeti, sem az otthoni fegyelem; nem tartotta lehetetlennek, hogy apja még a megérkezése estéjén befogná üvegcsöveket tömni fűrészporral. Találomra vágott neki a fellobogózott miskolci utcáknak.

Megszomjazott, átszámolta a pénzét, és beült egy vendéglő kerthelyiségébe, sört kért. Ha a szél megrázta asztala fölött az alacsony barackfát, virágszirmok hullottak a terítőre, pohara mellé. Ha elfogyott a sör, felemelt karral, némán intett a pincérnek, közben az U alakú udvart nézegette. Hátul üres hordók álltak és faládákba ültetett vendéglői oleanderek, mégis úgy tűnt neki, hogy hasonlít annak a háznak az udvarára, ahol Vali barátnője lakik. Az ötödik korsó sörnél – az udvaron már sötétedett és bekapcsolták a kis asztali lámpákat a vendéglő külső falára szerelt konnektorokba – eszébe jutott, hogy Sármássyné egyszer, még az elmúlt év októberében, meghívta őt.

Kilenc óra felé a kerthelyiség megtelt ünneplő ruhás párokkal és társaságokkal. Csaba fizetett. Az ital a lábába szállt, a kijáratnál majdnem elcsúszott a kövezeten, melyet síkossá tett a felborult hordókba összegyűlő kicsurgott sör.

Elindult. Azt hitte, a pályaudvar felé tart, de nem lepődött meg, mikor feltűnt a nyugdíjasok egybeépült, sárga utcasora. Szemközt Vali barátnőjének házával leült egy kőre, a kiszáradt vízlevezető árok partján. Figyelte, hogy remegnek a poros lapulevelek, melyek puha részeit a bogarak sok helyen kirágták; a zöld erek vázát csak a kocsány tartotta össze, tövükben most gyíkok osonását hallotta. A figyelés minden percének megvolt a maga eseménye; a kerítések téglaélére macskák másztak fel, mielőtt leugrottak volna, egy pillanatra megálltak összegörbült háttal a fekete, tiszta égbolt előtt, majd egy kutya ügetett végig az utcán, céltudatosan, mint egy munkába induló hivatalnok, csak egy közömbös pillantást vetett Csabára, kemény fedelű bogarak koppantak le háttal a földre, sokáig zümmögtek, amíg újból hasra tudtak fordulni. Csaba mégis élettelennek, elhagyatottnak érezte a tájat, szeretett volna beszélgetni valakivel.

Felkelt a kőről és lenyomta a ház kilincsét, de a kaput zárva találta. Az oldalfalon két csengőgombot látott, egy fehéret és egy feketét, a sötétben nem tudta elolvasni a kis keretbe foglalt neveket, találomra nyomta meg a fehér gombot. A csöndben kihallatszott az utcára a csengő távoli berregése, de nem lehetett megállapítani, hogy melyik lakásban szól. A fekete gombbal próbálkozott: bent a házban erre sem mozdult semmi. Csaba arra gondolt, talán mindannyian elmentek hazulról. Megfordult és kilépett a kaputorkolatból, már az utcán járt, mikor lépteket hallott a kerítésen túlról, az éles koppanásokból kitalálta, hogy egy nő jön át az udvaron, magas sarkú cipőben.

Sármássyné nyitotta ki a kaput, most is a fekete kosztümjét viselte, a gyér világításban nem ismerte fel Csabát, a fiú akadozva mutatkozott be újból. A szőke nő felnevetett. Bár utazásra készülődött, néhány percre behívta. Az üvegablakokra most is rávetődött a vakoló árnyék. Sármássyné bent a lakásban elmondta, hogy az öregember éveket töltött börtönben, ott kőművesek mellett dolgozott, és megbolondult. Kiszabadulása után rögeszméjévé vált, hogy szobája falát bevakolja, leverje a habarcsot és újból bevakolja, erre ment rá nyugdíjának nagy része, feleségének a fizetéséből éltek.

Az asszony kikapott valamilyen ruhadarabot a díszpárna mögül – Csaba úgy látta, mintha hálóing lett volna meg egy gyűrött zsebkendő –, bedobta a szekrénybe, és hellyel kínálta meg a fiút a rekamién. Csaba nekitámasztotta fejét a fakeretnek, hallotta, hogy a nő süt valamit a konyhában, megpróbálta elképzelni, hogy Vali járkál az ajtón túl. Felkelt és sétálni kezdett a szobában, végighúzta ujját a vízipálma poros levelein, kinyitotta a szekrényt: alul valóban Sármássyné hálóinge feküdt. Szeme feljebb tévedt: a keresztrúdon ott lógott az olasz szabású, sötétkék ruha, melyet még Vali vett neki. Becsukta a szekrény ajtaját.

A nő leterített tálcán rántottát, ecetben ázó fejes salátát, megrepedezett mázú tortát hozott be, a tányérok mellett egy üveg almapálinka állott és két pohár, félig megtöltve jéggel. Az ennivalót az asztalra tette, az órára nézett: fél tíz múlt. Megigazította a haját és azt mondta: még ráér, csak tizenegy óra után indul az éjszakai gyorsvonat Pest felé. Bekapcsolta a rádiót, tánczene szólt. Csaba kezében megállt a villa, aztán tovább evett; az asszony három-négy ujjnyi almapálinkát töltött neki a jégszilánkokra, Csaba kiitta és kérte, hogy töltsön újból. Sármássyné csak akkor vitte ki a zsíros serpenyőt, mikor a pálinkásüveg kiürült, és másikat hozott be. Negyedóránként megismételte, hogy még eléri az éjszakai gyorsot. Tizenegy után távolról vonatfütty hallatszott, az asszony felkelt, és Csaba előtt vetkőzött le, a fiú a falakba kapaszkodva kitántorgott a fürdőszobába.

Lenyúlt a torkába, de nem tudott hányni, mellkasa hiába rándult össze újból és újból, mint egy lyukas gumilabda, melyből a strandon vizet szoktak fröcskölni, könnyes szemével a fürdőkályhára nézett. Nem égett benne tűz, mégis tisztán lehetett látni ajtaján a betűket: „Daub József és fiai.” Homlokát a kályha hideg hengerének támasztotta, amíg a gyomra meg nem nyugodott; visszament a szobába, lefeküdt a rekamiéra, de itt újra feltört a torkába a pálinka túlérett almaszaga.

A szőke nő fölébe hajolt, testével betakarta, Csabának úgy tűnt, mintha már régtől ismerné, de bármilyen figyelemmel is nézte, nem tudott rájönni, hogy honnan. Aztán sokáig feküdtek egymás mellett, az ital feloldotta a gátlásokat Csabában, Valiról beszélt, hosszan, szinte énekelve nyújtotta el a szavakat, ez megnyugtatta őt, egy mondat közepén elaludt.

A hajnali hűvösségre ébredt fel, a szobában már világosodott. Az asszony mélyen aludt, orrán át húzva vette a levegőt, a párnán lehullott szőke hajszálak látszottak, a tövük fekete volt, az asszony festette a haját. Anélkül, hogy megmoccant volna, körülnézett, nem emlékezett rá, mikor terített az asszony egy rózsaszínű rongyot a falilámpára, és hogy hullottak ételdarabok a paplanra. Undor fogta el, felkelt, a rekamié külső oldalát, ahol feküdt, tenyerével leszorította, és csak lassan engedte vissza, hogy az asszony ne riadjon fel. Ruháját, cipőjét a kezében tartva kiment az előszobába, ott öltözködött fel, a villanyórán megtalálta az ajtó- és a kapukulcsot. Az ajtókulcsot visszadobta a lakásba, mélyen benyúlva a figyelőablakot lezáró rácsok között, hogy minél kisebbet koppanjon, a kapukulcsot pedig egy újságpapírba csavarva hajította át a kerítésen, úgy gondolta, Sármássyné így könnyebben megtalálja majd.

Kint az utcán vette észre, hogy bent a lakásban milyen áporodott volt a levegő. A nap még nem jött fel, csak a látóhatár szélének fényessége jelezte a közeledtét, ez volt a reggel leghidegebb szaka, de Csaba nem fázott. Egy utcai kútnál félmeztelenre vetkőzött, és sokáig locsolta magát, a hideg víz égette a bőrét. Míg zsebkendőjével megtörülközött, tökéletesen boldognak érezte magát a néptelen utcán. Elhatározta, hogy ezentúl távol tartja magát az italtól és a szeretkezésektől, megkeresi azt az életformát, mely nyugalommal és tisztasággal tölti el a lelkét.

Otthon szülei megpróbálták, hogy Csaba életét a középiskolában kialakult szokások medrébe szorítsák vissza, de a fiú ellenszegült. Már a hazatérést követő napon, mikor apja a tarkóját átkulcsolva be akarta hajlítani a nyakát – éppúgy, mint régi birkózásaik idején –, megfeszítette az izmait. Válent doktor elvörösödött a hiábavaló erőfeszítéstől. Csaba nem akarta kihasználni a győzelmét, de szája szélén egy mosoly jelezte: saját elhatározásából hajtja meg a fejét. Ez az erőpróba megmutatta, hogy véget ért az az időszak, amikor apja fizikai fölényben volt vele szemben.

Függetlenségét minden eszközzel igyekezett biztosítani. Megállapodott anyjával, hogy többé nem kap zsebpénzt hazulról, sőt, ő járul hozzá a háztartás költségeihez havi négyszáz forinttal, a szabaduláskor kapott pénz nagy részét odaadta anyjának, magánál csak egy százforintost hagyott. Nem mondta meg, milyen jogokat kér viszonzásul, de másnap éjfél után két órakor ment haza – az utcán sétált addig, gyakran megnézve az időt a sarki órákon. Szülei és nővére ébren várták, szigorú arcukon látszott, hogy felelősségre akarják vonni. Csaba elébe vágott szándékuknak, megállt a szoba közepén, és kijelentette, hogy ezentúl akkor jár haza, amikor akar, ha ez nem tetszik a családnak, elköltözik tőlük.

Apja kiutasította a lakásból, Csaba a szekrényhez lépett, és kezdte összeszedni a holmiját. Bár nem tudta, hol tölti el majd az éjszakát, nyugodtan rakosgatta egymásra az ingeit. Nővére gyűlölködve nézte, züllött csavargónak, börtöntölteléknek nevezte. Csaba letette a kezében tartott inget, és megígérte Juditnak, hogy itt a szüleik előtt pofozza meg. A lány – csak egy évvel volt idősebb Csabánál, de kreol bőre és az arcán uralkodó állandó sértődött kifejezés miatt huszonöt-huszonnyolc évesnek látszott – hisztériás sírásba fogott. A veszekedésre nagyanyjuk előjött kis kamrájából, s megtudva, hogy kedvenc unokáját el akarják küldeni hazulról, ő is csomagolni kezdett. Válent doktor mindenekfölött tisztelte az anyját, bármikor jött haza az egyetemről, első kérdése mindig az öregasszonynak szólt: evett-e, nincs-e valami kívánsága? Most is meghajolt az akarata előtt, és visszavonta a kiutasítást.

A szabadsággal Csaba nem tudott mihez kezdeni, magányosan töltötte az estéit: sétált vagy moziba ment, baráti kapcsolatai még a lebukása előtt felszámolódtak. Néha találkozott az általa vezetett osztag egykori tagjaival. Csaba legjobb ruhájában is kopottnak hatott mellettük, magatartásuk is felnőttebbé vált, érettségi után egy részüket felvették az egyetemre, év végi vizsgáikra készülődtek. Csaba azt hitte, hogy majd lesütött szemmel kerülik el őt. Meglepődésére köszöntek neki, és leálltak vele beszélgetni, bár természetesen nem hívták maguk közé.

Akárhogy is vigyázott hosszú sétáin – csak akkor húzódott be egy kocsmába vagy büfébe, ha esett az eső vagy végképp nem bírta elviselni az egyedüllétet –, június közepén mégis felváltotta utolsó tízforintosát. A kosztpénzt már októberig előre odaadta anyjának, ő maga sem akart azonban egy fillér nélkül maradni, elhatározta, hogy állást keres.

Ha megkéri, apja könnyűszerrel elhelyezte volna, de tisztában volt azzal, hogy ez függetlenségének feladását jelentené. Inkább idegenekre bízta magát. A munkaközvetítő irodákban nem próbálkozott, azt hitte, a javítóintézetben letöltött év miatt úgysem állnának szóba vele, kocsmákban érdeklődött, téri kártyázók és kibiceik beszélgetését figyelte. A hallott címeket végigjárta, de egyik helyet sem találta megfelelőnek, a munkahelyek többnyire unalmasaknak látszottak, megfigyelte, hogy a munkások ötpercenként néztek a nagy faliórára. Két hétre beállt dolgozni a műszergyárba, de fuldoklott a szállongó koromtól, a próbaidő letelte után kilépett. Egy éjszakát a Tefunál töltött mint szállítómunkás, a Császárfürdőnél megrakták a kocsit törmelékkel, utána megvacsorázott, anyja erősen fűszeres kolbászt pakolt be neki, megszomjazott rá, de az ellenőr nem akarta elengedni vízért, hogy a kocsi minél hamarabb indulhasson. Összeszólalkoztak, az ellenőr beírt néhány szót Csaba sofőrjének menetlevelébe, másnap reggel az irodában Csaba visszakapta a munkakönyvét. Váratlanul akadt rá egy olyan munkára, melyhez kedvet érzett magában; az autóbusz vállalathoz került, kis alakú plakátokat ragasztott az ablakok feletti fémkeretre.

Ezt a munkát azért szerette, mert szabadon hagyta az egész napját, csak este tízkor kellett jelentkeznie a garázs portáján. Mire átöltözködött, előkészítette a ragasztót és a cédulákat, az első beálló buszok dörgése már visszhangzott a szervizterem falai között. Csaba megvárta, amíg leugrálnak a kalauzok, akik, hogy minél hamarabb végezhessenek az elszámolással, futás közben kapkodták elő a táskájukból a kis nylon pénzeszacskókat, majd amikor a lelépő vezető átadta a kocsit a garázssofőrnek, ő is felszállt.

A takarítónők már a garázskapuban kisöpörték a buszt, és letörölték az üléseket. Csaba megvárta, amíg a szállongó por leülepszik, csak aztán látott munkához. A garázssofőr végigvezette a kocsit a karbantartás és ellenőrzés előírt állomásain: a mosáson, a gumi újratöltésén, az alvázvizsgálaton és így tovább. Ezek a munkahelyek néhány méternyire helyezkedtek el egymástól, a sofőr dolga alig állt másból, mint hogy lenyomta a kuplungot vagy behúzta a féket; igaz viszont, hogy ezeket a mozdulatokat számtalanszor meg kellett ismételnie, a legtöbb sofőrnek tönkrement a bokája az erőltetéstől.

Csaba eleinte nehezen alkalmazkodott a folytonos megindulásokhoz és megállásokhoz, a hirtelen fékezéstől megtántorodott, később megszokta, sőt, beleépítette munkájába; mikor a kocsi rántott, akkor tette fel a vízüveggel bekent reklámot, az esés lendülete szinte rápréselte azt a fémlapra. A mozdulatokat úgy begyakorolta, hogy a sofőr még csak a szervizút közepén járt a kocsival, mikor ő már befejezte a munkáját. Mintha utas volna, helyet foglalt a műbőrrel bevont ülésen, zsebéből elővett egy könyvet, olvasott, amíg ki nem értek a garázsudvarra, és a busz be nem állt a többi ott parkírozó kocsi közé. Visszasiettek a szervizterem elejére, és újból átvettek egy autóbuszt.

Éjfél után egyre ritkábban érkeztek a buszok, csak a színházi és egyéb rendkívüli járatok álltak be. A garázssofőrök hazamentek, csak ketten-hárman maradtak bent ügyeletre, ezek is néha félórákig várakoztak tétlenül. Csabát szabályos, nyolcórás munkaidőre vették fel, az éjszakát bent töltötte a garázsban, de általában nem kellett kivárnia a reggeli hat órát, az első szolgálati busszal hazaengedték. A plakátragasztáson kívül a feladatai közé tartozott, hogy segítsen a szervizterem kitakarításában, ezt azonban senki sem kérte számon tőle. Néhányszor végigsétált a munkahelyek közti hosszú betoncsíkon, összegyűjtötte egy ládába az eldobott olajos rongyokat, rendbe rakta a süllyesztett állás szélére kirakott szerszámokat, aztán ő is odament a pléhvel borított diszpécseri asztalhoz, ahol a többi ügyeletes üldögélt.

Egy vizeshordó állt mellettük, a szervizteremben csak ezen a helyen engedélyezték a dohányzást, cigarettájuk hamuját beleverték a vízbe, és beszélgettek. A beszélgetés mindig vontatottan indult, de éjfél után két és három óra között túlestek a fáradtság holtpontján, hangjuk megélénkült. Leggyakrabban futballról, motorokról és nőügyekről tárgyaltak, történeteik nem voltak olyan változatosak, mint az n.-i munkások elbeszélései, hiányzott belőlük a helyszínek szabad levegője és az események áradása. Az első hét után Csaba nem figyelt rájuk többé, hátát nekivetette a falnak, és olvasott, ha szeme kifáradt, kibámult a sötét ablakon.

Mint a gyengén fizetett munkahelyeken általában – Csaba a tizenöt százalékos éjszakai pótlékkal együtt ezerháromszáz forintot keresett, és a sofőrök fizetése sem haladta meg az ezerhatszáz-ezernyolcszáz forintot –, csak az öreg munkások tartottak ki hosszabb ideig, a többség állandóan cserélődött. Az újonnan jötteket egy ideig gyanakodva figyelték, hátha besúgók, de aztán ők is minden zökkenő nélkül beleilleszkedtek a szervizterem életébe, megtalálták helyüket a pléhvel borított asztal mellett.

Egyik éjszaka azonban egy különös, új sofőr érkezett a garázsba. „Air France” felírású repülős táskáját felakasztotta egy szegre, nem fogott kezet senkivel, csak a bélyegzőkártyájáról tudták meg a nevét: Lovas Attilának hívták. Lovas, mintha nem győzné eléggé hangsúlyozni különállását a többiektől, szabad idejében egy szerszámosládára telepedett le, messzire a diszpécseri asztaltól. Beletúrt a hajába, megtörölte korához képest szokatlanul vastag szemüvegét – Lovas még a harmincadik évét sem töltötte be, de szembogara alig látszott az üvegbe vésett körök mögött, hihetetlennek tűnt, hogy ilyen fokú rövidlátással meghagyták jogosítványa birtokában –, egy spirálblokkot vett elő a zsebéből, és írni kezdett. Közben gyakran megállt, összeráncolt homlokkal nézett a levegőbe, néha valami eszébe jutott, amitől komorsága felengedett, ilyenkor hosszú percekig mosolygott, golyóstolla lapos végével nyomogatta az arcát, állán és a szája körül kék festékfoltok maradtak. Az asztal körül senki sem tudta, mit írogat, félhangosan találgatták, de a gúnyolódások hidegen hagyták Lovast, többet pedig a sofőrök nem mertek megengedni maguknak. Nemcsak azért, mert a szemüveges férfi futballkapusra emlékeztető tenyere és széles csuklója nagy erőt sejtetett – a szervizteremben voltak néhányan, akik ebben a tekintetben felvették volna vele a versenyt –, de mindenki érezte, ha megsértenék, éppolyan megszállott módon verekedne, mint ahogy a sorait rója a spirálblokkba.

Csabának úgy rémlett, mintha régebben valahol már találkozott volna Lovassal. Egyik éjszaka közös beosztást kaptak, sokáig figyelte; akkor jött rá, hogy 1956 októberének utolsó napjaiban látta egyszer. Lovas volt az a magányos puskás, aki bevette magát a Hungária kávéház fölötti toronyba, és onnan válogatás nélkül tüzelt fegyveresekre, járókelőkre, kócos haja és szemüvege meg-megvillant a torkolattűzben. Lehozni hiába próbálták, ha lépteket hallott, tűz alá vette a feljáratot, november elején őmiatta lőtték szét a sokmilliós költséggel épült tornyot, Csaba meglepődésére Lovas büszkén vállalta életének ezt a korszakát.

Nem törődve a szervizmunkások szidalmaival, leállította az autóbuszt a hosszú betoncsík közepén, a forgó vízsugarak alatt hátrafordult, és hosszan magyarázta Csabának, hogy az ő akkori viselkedése testesíti meg a XX. század gondolkodó embere számára követendő eszményi magatartási formát. Részt venni a harcban egy toronyból, nem pártot állva egyik oldalon sem, mert ez automatikusan maga után vonná, hogy megvédje ilyen vagy olyan személyek kicsinyes érdekeit, hanem harcolni magának a harcnak a kedvéért, hogy szíve együtt dobogjon a kor ritmusával, egyénisége mégis megőrizze különállását.

A szervizmunkások nem győzték kivárni, amíg Lovas elindult, ők maguk tolták arrább az autóbuszt a vízsugarak alól. Kint az udvaron újból megállt, egy papírzacskóból verseket húzott elő, azt állította, hogy ezek megírására ugyanaz az életérzés késztette, melynek nevében felment harcolni a toronyba, felolvasott néhányat. Lovas meghívta Csabát, ha van kedve hozzá, jöjjön el egyszer az Orchidea eszpresszó galériájára, ahol esténként érdekes társaság szokott összegyűlni. A következő héten Lovas kikérte a munkakönyvét, egy barátja beajánlotta a jégszállítókhoz, ahol kétezer forint felett kereshetett. Csaba egy ideig még emlékezett furcsa szavaira, de aztán megfeledkezett róla az eszpresszóba való meghívással együtt, bár semmi sem gátolta volna, hogy elmenjen oda valamelyik szabadnapján.

Szabadnapot mindig akkor kapott, ha a garázs valamelyik nyugdíjasa bejött havi negyvennyolc órás munkára, ebben nem volt semmiféle rendszer, néha még azt az előírást sem tartották meg, hogy egy hónapban legalább egy szabadnapnak vasárnapra kell esnie. Csabát ez nem érdekelte különösebben, sőt, mikor a szabadnap előtti reggelen kilépett a garázsból, ahová csak másnap este tízkor kellett visszatérnie, kényelmetlenül érezte magát; nem tudta, mivel töltse el az előtte álló negyven órát.

Otthon lefeküdt, de még korábban felébredt, mintha munkába ment volna. Sokáig mosakodott, általában a fürdőkádban ülve hallotta meg a telefon csengését, apja telefonált: indul haza az egyetemről, terítsék meg az asztalt. – Ásítva gondolt rá, hogy még csak fél hat van. Fürdőköpenyben ült le a vacsorához. Válent doktor összevonta a szemöldökét, hogy a fiú így jelenik meg a család egyetlen közös étkezésén, de a tányérja fölé hajolt, és nem szólt, az emlékezetes kései hazatérés óta nem bocsátkozott vitába többé. Csaba azonban érezte: apjából előbb-utóbb kirobban majd az indulat.

Apjához nyolc óra körül majdnem mindennap vendégek jöttek, leggyakrabban az a kisiparos, akinek a kirakatvilágító-berendezéseket készítette. Válent doktor külföldi folyóiratokban gyakran talált egy-egy praktikus találmányt: újfajta fémdugót italosüvegekhez, durva felületű kesztyűt krumplihámozáshoz. Válent doktor kidolgozta a technológiát, és a kisiparos műhelyében legyártották. Jártak hozzájuk rokonok, Válent doktor kollégái és barátai is. Csaba felöltözködött, és elment hazulról, hogy ne legyen útban.

Céltalanul vágott neki az utcáknak, hazatérése után az első időben a város más és más részét járta be, régen vagy sohasem látott tájakra vetődött el, hamarosan megunta azonban, hogy mindig ismeretlen környéket keressen fel, sétáinak útvonala állandósult: a Bartók Béla úton haladt végig, a Szabadság-hídon átjött Pestre, majd beállt egy, a Belvárosban meghagyott kocsmába.

A házat, melyben a kocsma működött, tetőig érő állványzat borította, semmi sem látszott ki a fal eredeti színéből. Az állványzat folyosóit gerendasorok dúcolták alá, létrák és andráskeresztek kötötték össze, építéséhez talán egy egész erdő faanyagát felhasználták. Csabát megerősített favárra vagy régi cölöpvárosok homlokzatára emlékeztette. Az első emelet szintjében elhelyezkedő folyosó néhány méternyire kiugrott az utca fölé, betakarva a gyalogjárót, a deszkák felfogták az esőt, de ha túlságosan átnedvesedtek, még órák múlva is csöpögött belőlük a víz. A járda nappal homályban maradt, csak esténként világosodott ki, mikor a kocsmában meggyújtották a lámpákat.

Csaba szerette ezt a házat. Alig néhány lépésnyire a főváros legelegánsabb utcájától hatalmas pillérgerendák közé ért, melyeket az ácsok csak félig hántoltak le; ha megáztak, az erdő szabad és természetes szagát árasztották. Végigment az elmosódott színes hirdetőtáblák között, és beállt a kocsmába. Az első időben csak egy nagyfröccsöt ivott meg, már ennyi feloldotta az idegességét, mely a séta folyamán halmozódott fel benne, ezt azonban hamarosan kevésnek érezte, kéthetenként emelte az adagot, három decit, fél litert, végül egy teljes liter bort fogyasztott el szabadnapján.

Csak akkor indult meg hazafelé, ha biztos volt benne, hogy el tud majd aludni. Nem szállt autóbuszra, félt, hogy felrázza, gyomra így is kevergett, és térde megbicsaklott, ha lelépett a járdaszegélyről. Eszébe jutott: kiszabadulva a javítóintézetből megfogadta, hogy nem iszik többé, de most már érthetetlennek tűnt az a hajnal, mikor megszökött az alvó Sármássyné mellől, és megmosakodott az utcai kútnál.

Szeptember elején bezárták a kocsmát az állványok alatt. Csaba gondolta, hogy ez előbb-utóbb megtörténik – a kocsma túlságosan közel feküdt a főútvonalakhoz –, mégis váratlanul érte, mikor egyik sétája végén meglátta a kocsma ablakain áthúzott mészkereszteket. Benézett: középen egymásnak döntötték az ivópultokat, a falakról verték le a kicsorbult csempéket, olyan szűk volt a hely, hogy az építőmunkások válla egymásnak ütődött. Hihetetlennek látszott, hogy ebben a kis teremben esténként emberek tucatjai fértek el egymás mellett.

El kellett hagynia tehát azt a helyet, ahol el tudta tölteni szabad estéit, és újra kellett kezdenie felfedező sétáit. A környék – bármerre is vetődött el a város szélein – már elmerült a ködben, a kocsmák közepén a kályhák körül már kialakult társaságokat talált, akik elhallgattak, ha a közelükben tette le a poharát. Csaba felhajtotta a fröccsét, és újból kilépett a ködbe.

Egyik alkalommal – szabadnapja éppen szombatra esett – a körúti kirakatokat nézegette, de zavarta, hogy sokan állnak mellette, valósággal lökdösik egymást a helyért, hamarosan letért egy mellékutcába. A foghíjas neonfeliratok még világító betűit nézegette, gondolatban kiegészítette őket, legtöbbször már első ránézésre sikerült megoldania ezt a feladatot, de a Madách Színházon túl egy eszpresszó nevét sokáig nem tudta megfejteni. A név nyolc betűből állott, de ebből csak három égett: „r” „d” és „a”, a többieket kivehetetlen gőzölgés borította. Közelebb sétált: az eszpresszót „Orchideá”-nak hívták. Ismerősnek tűnt előtte ez a név, néhányszor elismételte magában, és rájött, hogy Lovas Attila hívta meg ide, mikor a szemüveges költő még a garázsban dolgozott. Az idő kilenc felé járhatott, még nem akart hazamenni, kint az utcán viszont fázott vékony kabátjában. Sétája most sem vezetett valamilyen kitűzött cél felé, úgy gondolta, mindegy, hogy beáll egy kocsmába valahol, vagy megkeresi Lovast ebben az eszpresszóban.

Az előcsarnok falára egy kutyát ábrázoló táblát szereltek, piros betűs felírással: „Én kint maradok”, a tábla alatt egy kampósszöghöz valamelyik vendég odakötözte hatalmas farkaskutyáját, mely pórázát megfeszítve nyugtalanul járkált körbe. Csaba kikerülte, és benyomta a lengőajtót. Az Orchidea eszpresszó három helyiségből állott, Csaba először egy kis terembe jutott, ahol mindössze öt-hat üveglappal letakart asztal állt, ezek mellett sem foglalt helyet senki. Csaba köszönt a kávéfőzőgép karjait rángató fehér bóbitás lánynak, nem kért útbaigazítást, a kiszűrődő zaj irányába tartott, egy számtalan kéz érintésétől átzsírosodott szövetfüggöny vezetett át innen a második helyiségbe: a kártyaszobába.

Bent egy oszlophoz húzódott, és körülnézett: az asztaloknál ingujjra vetkőzött férfiak és kigombolt kardigános nők kártyáztak. Csaba nem tudta megállapítani, mit játszanak, csak azt látta, hogy francia kártyát tartanak a kezükben. Egy-egy parti végén indulatosan középre vágták a lapokat, és szitkozódtak, de a beszélgetés általában csendesen folyt, az egybemosódó dünnyögés arra emlékeztette Csabát, mikor az Árpád-hídról lenézett a nyüzsgő Dagály-strandra. Lovast nem látta a kártyázók között, egy pincértől kérdezte meg, hogy merre találja. A pincér a széles falépcsőre mutatott, mely az eszpresszó harmadik helyiségébe: a galériára vezetett, Csaba felment a lépcsőn.

Fent a lépcsősor végén megállt, és mély lélegzetet vett. A galériára húzódott fel a kártyateremből a cigarettafüst, az izzadság- és savanyú kávészag, a pára lecsapódott a tálalóasztalra kirakott minyonok mázán, az összes fémtárgy: falilámpák karjai, hamutálcák síkosaknak látszottak. Csaba csak nehezen szánta rá magát, hogy elinduljon a piros szőnyegen a galéria belseje felé. A galériát kis deszka válaszfalak bokszokra osztották, de ezeket a bokszokat erős villanykörték világították meg, alig néhányban húzódtak csak meg szerelmespárok, a bokszok többségében hat-nyolc tagú vitatkozó társaságok ültek. Csaba mindegyiket végignézte. Már a galéria közepén járt, a lakattal lezárt zongora mellett, mikor Lovas észrevette őt, és elébe jött.

Egy társaság közepéből kelt fel, de nem oda ült vissza Csabával, hanem egy külön asztalt keresett. A sarokban egy rángatódzó fejű ember egyedül foglalt helyet, az asztallapot telerakta kézírásos jegyzeteivel – Csaba később tudta meg, hogy ezt az asztalt „alkotósarok”-nak hívják, ha valaki írni akart: verset, novellát vagy tanulmányt – ide húzódott be. Lovas szólt a férfinak, hogy menjen el, az morogva szedte össze a lapokat.

Lovas örült, hogy Csaba felkereste őt, két fél rumot hozatott, koccintottak, ittak, majd a szemüveges költő távolból bemutatta a bokszban helyet foglaló társaságokat. Legtöbben külön elnevezést választottak maguknak, így például egy különféle művészeti főiskolásokból összeverődött társaságot „Onán fiai”-nak hívtak, alapszabályaik közé tartozott, hogy mindenről szabad beszélniük, csak a művészetről nem. Egy másik csoportosulás a „Kommunizmus középkorában” gyülekezetnek nevezte magát, itt néhány, még 1956 végén kirúgott közgazdász, politikai okokból nem publikáló író, mérnök és orvos barátaik, valamint a hozzájuk tartozó nők gyűltek össze. Gyakran előfordult, hogy valaki az egyik bokszból átült a másikba, és belekapcsolódott az ott folyó beszélgetésbe.

Nézelődéséből arra rezzent fel, hogy Lovas szemüvege várakozóan néz rá. Csabának fogalma sem volt, mi történt körülötte az elmúlt percekben, és most mit kellene mondania. Szerencsére észrevette az asztalon a gépelt papírlapokat, kitalálta, hogy Lovas a verseit olvasta fel, sietve dicsérni kezdte őket. Még egy fél deci rumot ittak, aztán Lovas felvette a kabátját, egy barátjának a lakására indult, ahol az ebédlőben amatőr filmműtermet rendeztek be, hívta Csabát is, de a fiú nem tudta rászánni magát, hogy kimenjen a hideg utcára, lábai is elnehezedtek a rumtól.

Hogy ne maradjon egyedül, Lovas átvitte őt a saját társaságához, az „Akellák”-hoz, előzőleg azonban tájékoztatta: kik ülnek az asztal mellett. Az Akellák általában harminc-negyven éves, elvált vagy magányos férfiak és nők, évek óta minden este legalább hárman-négyen összejönnek itt a galérián. Magányosságukon kívül kialakult viszonyok, kulturális érdeklődés, apolitikusság és rengeteg közös ismerős – mint téma a beszélgetésekre – kötötte össze őket. Napközben a legkülönbözőbb foglalkozásokat folytatták, akadt köztük, aki műanyag esőkabátokat hegesztett, idegen nyelvű levelező, hivatali küldönc, könyvtári referens; bár műveltségi szintjüket összehasonlítva nagy különbségek mutatkoztak, de esténként az Orchidea asztala mellett megtalálták a közös hangot.

Hivatali vagy üzemi munkájukat valamennyien mellékesnek tekintették, szabad idejét ki-ki választott szenvedélyének áldozta: amatőr filmesekhez csatlakozott, az úgynevezett „ingázás” elméletével foglalkozott – hogy lehet egy láncra erősített inga pörgetésével betegségeket, mindenekelőtt rákot megállapítani –, jógázott vagy tanulmányokat írt. Az asztalnál azonban ritkán beszéltek erről, nyugati folyóiratok, Jung és Pauli műveinek gépírásos részletei, külföldre távozott ismerősök levelei jártak kézről kézre, ismerték egymás családi kapcsolatait, szerelmét és hivatali főnökeit. Ha pénzhez jutottak, hármasával-négyesével együtt jártak inni, néha egyikük pásztortarhonyát vagy pacalt főzött, és meghívta a többieket vacsorára.

Túlzás lett volna azt állítani, hogy jóindulatú közömbösségen kívül bármit is éreztek egymás iránt, az eltelt hét év alatt mégsem vált ki senki a társaságból. Igaz, egyikük sorsában sem állt be lényeges változás, csak Simon Vilma, egy magas nyakú pulóvert viselő újságírónő tört magasabbra. Leleplező riportokat írt az októberi események előkészítőiről és résztvevőiről, akik most többnyire éppen börtönbüntetésüket töltötték, valahányszor bejött az eszpresszóba a „Kommunizmus középkorában” gyülekezet némán, de utálkozva mérte végig. Lovas elmondta, hogy Simon Vilma azért visel magas nyakú pulóvert, mert az álla gödröcskéjében egy szemölcs lapul meg, és ezt takarja el a felhajló gallér. Anyagilag jól áll, megengedheti magának, hogy egy világosabb, jobban szellőztetett eszpresszóba települjön át, csak azért járt továbbra is az „Orchideá”-ba, mert itt szedte össze a szeretőit, az időnként felbukkanó „fiatal halakat”. Lovas figyelmeztette Csabát, ha a nő azt mondja neki: maga hasonlít Julien Sorelhez, a Vörös és fekete főhőséhez, ez azt jelenti, hogy ki akar kezdeni vele. Lovasnak indulnia kellett, így nem maradt ideje, hogy a többieket is jellemezze, egy kézmozdulattal bemutatta Csabát, leültette saját üresen maradt helyére, és elment.

Csaba megmondta a nevét, és félszegen meghajolt. Szomszédja, egy harminc év körüli, fekete kontyos sovány nő elvette nagy bőrszatyrát a piros plüsspamlagról, hogy kényelmesebben ülhessen. Kezet nyújtott, nevéből a fiú csak annyit értett, hogy Anna, mert a nő beszéd közben krumplicukrot majszolt. Kinyitotta a szatyrot, és szájával Csaba felé fordította: toalettpapír, könyvek és ormótlan, égetett agyag gyöngysorok között néhány piros burkolatú, egyforintos krumplicukor-tábla látszott. Elhárította a kínálást. A nő vállat vont, és becsukta a szatyrot, azt mondta, hogy ő már két éve alig eszik mást. Csaba arra gondolt, hogy valószínűleg gyönge a szíve, azért, de nem folytatta a beszélgetést, suttogva megkérdezte, ki az az asztalfőn ülő magas férfi, akinek a szavait most a társaság figyeli? Megtudta, hogy Kriszticsnek hívják.

Krisztics szerb diák volt, 1945 után jött Magyarországra, az egyik budapesti egyetemre. A Tájékoztató Iroda Tito-ellenes határozatát követően letartóztatták, előbb halálra, majd kényszermunkára ítélték. Lent a csolnoki bányában „Jehova tanúi” közé került, akik hosszú beszélgetések során megtérítették. Érvényes halálos ítélettel a feje fölött elfogadta azt a meggyőződésüket, hogy a világ 1914-gyel véget ért, azóta Krisztus király uralkodik, és az évek azóta már az ítélet évei. Következetes és erkölcsös magatartásukkal is megnyerték Krisztics rokonszenvét. Nem lépett be a szektába, de szabadulása után alárendelte magát eszméik propagandájának. Egy kórházban dolgozott műtősként, mert megfigyelése szerint az emberek az éteres alvás időszakában a legfogékonyabbak szellemileg, ilyenkor arcuk fölé hajolt, és hosszan agitálta őket. Kapcsolatait a szektával 1955-ben szakította meg, akkor jött rá, hogy a „Jehova tanúi” csak látszólag illegális szervezkedés, vezetői a tagok tevékenységéről tájékoztatják a Belügyminisztériumot. Azóta Krisztics nem mozdult ki passzivitásából, mániáinak és szórakozásainak élt: totózott, közösen egy szabómesterrel, lejárt Szentendrére a rácok közé, ivott és táncolt velük. Minden szombaton dossziékkal a hóna alatt jelent meg az Orchideában; nagy gyűjteményét tartotta ezekben, melyeket ostoba magánlevelekből és hivatalos közleményekből, feliratokból állított össze.

Most éppen új szerzeményeit rakta ki az asztalra; egyik pesti katolikus templom értesítését a hivőkhöz, hogy a „harangavatás a harangöntő betegsége miatt elmarad”, az Aeros cirkusz fordítási hibáktól hemzsegő reklámfüzetét, végül két géppel írott magánlevelet. Az egyik nő olvasta fel a leveleket, állítólag egy vasbetonszerelő munkás írta a szerelmének, aki megcsalta őt. Egymásba értek a népieskedő, obszcén kifejezések és az elképesztő helyesírási hibák, az Akellák újra és újra felnevettek. Csaba Kriszticsre nézett, a szerb diák mozdulatlan arccal ült az asztalfőn, meggyújtotta szemüvegének műanyag szárát, majd elfújta, csak néha húzta el a száját; megvető tekintetéből, melyet a társaságra vetett, Csaba kitalálta, hogy ő maga írta ezeket a leveleket, és örömet okoz neki, hogy a társaság valódiaknak fogadja el őket. Csaba elfordította a fejét, megalázónak érezte, hogy ez a férfi, akinek szavaiból, mozdulataiból árad a tehetség és a tapasztalatok fölénye, ilyen dolgokra pazarolja az életét.

Csaba egy fél deci rumot rendelt, a pincér kihozta, Anna, a mellette ülő fekete kontyos nő, egy kockacukrot kiskanálra tett, belemártotta az italba, és elropogtatta. Csaba nem szólt, megitta a rumot, agya újból zsongani kezdett.

Tizenegy órakor a fizetőpincér végigjárta az asztalokat, az Akellák felemelkedtek a pamlagról. Lenyúltak eddig a parkettán tartott csomagjaikért, a férfiak kopott aktatáskákat vettek föl, a nők pedig hatalmas szatyrokat, kiérződött belőlük a vasárnapra vett nyers hús szaga. Most, hogy felállottak, derült ki, hogy korukhoz képest valamennyien aránytalanul elhíztak vagy lesoványodtak. Öltözékük is lehangoló volt, össze nem illő ruhadarabokat viseltek: mintás, prémgalléros, láthatólag csomagból származó kardigánt csíkos szoknyával, nyári santungkabátot sínadrággal, csak Simon Vilma akasztott le a fogasról egy elegáns, piros kabátot.

Az újságírónő Csaba mellé került a lépcsőn. Közömbös dolgokról beszélgettek, Simon Vilma néha megrázta sima, barna haját. Lassan ment, igyekezett lelassítani a fiú lépéseit is, láthatólag maguk elé akarta engedni a többieket. Ők értek le utolsónak az üres előcsarnokba, a nő leoldotta a farkaskutya pórázát a kampósszögről, intett Csabának, hogy az utcán is jöhet vele tovább. Megkérdezte: tudja-e, hogy mennyire hasonlít Julien Sorelhez? Csaba nem válaszolt, az aszfaltot nézte maga előtt, egy útkereszteződésnél kezet nyújtott Simon Vilmának, és elsietett.

November derekán megjöttek az őszi esők. Csaba ébredés után sokáig ágyban maradt, az utca kint az ablakon túl alig világosodott ki néhány órára. Csak vacsora előtt kelt fel, melegítőt húzott magára, egy könyvet fogott. A hallban, ahol enni szoktak, már fűtötték a cserépkályhát, nekitámaszkodott. Előfordult, hogy nem vacsorázott, mert nem akart eljönni a kályhától, anyja bepakolta a részét, és betette a táskájába, hiába csomagolta azonban nylonzacskóba, a kenyér magába szívta a külső nedvességet, bent a garázsban Csaba csak néhány falatot evett belőle, és félretette. Az éjszakák nehezen múltak, a beálló autóbuszok résein, főleg a csavarmeneteknél és a felső lámpáknál csurgott be a tetőn megült eső, Csaba átázott, a női nylonkabátok édes lakkszaga, mely a már üres utasteret is betöltötte, felkavarta a gyomrát.

Néhány nappal később visszatért a jó idő, az 1958-as évben valószínűleg utoljára. Reggelenként erős szél fújt, a föld alatti illemhelyek előtereit térdmagasságig telehordta száraz falevelekkel, de napközben a levegő felmelegedett, a Duna-part ebédidőben megtelt fehér és kék köpenyes sétálókkal, a múzeumok és más épületek széltől védett beugróiban gyakran látszott egy-egy alvó férfi vagy nő, kezüket az ölükben tartott csomagra támasztották. Ebben az évben sokáig elhúzódott a szőlő szezonja, az idő már november végébe fordult, de a gyümölcsboltok kirakataiban még egymásra halmozódtak a fekete szőlős rekeszek, érett szaguk kihúzódott az utcára. Csaba a garázs előtti közértben néha vett egy fél kilót, sokáig tartotta a nyelvén a puha és édes szőlőszemeket. Most jött rá: ebben az évben úgy múlt el a nyár, hogy ő észre sem vette. Megállt, és próbált felidézni magában akár egyetlen napot is, melyet valamilyen esemény megkülönböztetett a többitől, de nem emlékezett másra, mint egybefolyó, értelmetlenül sötét éjszakákra, még leginkább az Orchidea eszpresszóban eltöltött este vált ki, igaz, az már inkább ősz elejére esett.

Egyik szabadnapján újból elment az Orchideába. Fent a galérián megszokott asztaluknál nem ültek ott az Akellák, csak a fekete kontyos Anna – később derült ki, hogy a vezetékneve Léber – foglalt helyet a pamlagon, most is krumplicukrot rágcsálva. Intett Csabának, hogy telepedjen le mellé. Az Akellák azért maradtak távol ezen az estén, mert Lovas esküvőjét ünnepelték egy magánlakásban, a szemüveges költő egy zeneakadémista lányt vett el, aki tizennyolc éves kora ellenére eddig már háromszor kapott idegösszeroppanást. Anna felajánlotta, ha Csaba utánuk akar menni, megmondja a címet, de a fiú legyintett. A pincér már külön rendelés nélkül hozta ki a fél deci rumot Csabának. Mivel most nem maradt a csészealjon mokkacukor, Anna egy darab krumplicukrot mártott be a pohárba.

Csaba ivott egy kortyot a rumból, aztán megkérdezte Annát, hogy miért nem tartott Lovasékkal? A nő válaszul a kezeit mutatta: bőrét égések vörös nyomai borították, körme alatt pedig vastag, sötét réteg látszott, egy fogpiszkálóval megkaparta, de nem jött le, ráolvadt aranymáz volt. Léber Anna egy kerámiajáték és bizsukészítő szövetkezetben dolgozott az égetőkemence mellett, most is onnan jött be az Orchideába, negyvennyolc óra hosszat égett a tűz a kemencében, ezalatt ő sem hagyhatta abba a munkát, halálosan fáradt, csak egy feketekávét ivott meg, és megy haza lefeküdni. Pénztárcát vett elő a nagy bőrszatyorból, intett a pincérnek, majd kérdően ránézett Csabára, hogy marad-e? A fiú nem akart egyedül üldögélni az Akellák elhagyott asztala mellett, ő is fizetett, együtt indultak el.

Csodálkozva látták, hogy Krisztics ott ül a sötét „alkotósarokban”, és bal szemét mutatóujjával leszorítva ír. Mikor odaértek melléje, intett: üljenek le az asztalához. Néhány kérdést tett fel Csabának, majd azt ajánlotta, hogy ne szokjon ide az Orchidea eszpresszóba. Csaba először fenyegetésnek fogta fel a szavait, de Krisztics mosolyogva magyarázta, hogy nem a helyet irigyli tőle, elfér ő is az Orchidea galériáján, de sokkal fiatalabbnak és erősebbnek látszik, mint hogy az Akellákhoz csapódjon. Valószínűleg érdekesnek találja ezt a környezetet, hamarosan akadnának jótevői is, akik megkönnyítenék a sorsát – itt egy gúnyos pillantást vetett Léber Annára –, de vannak élmények, melyek bármennyire is csábítók, jobb kikerülni őket, mert nincsenek ingyen, az erő pusztulásával járnak. Sokszor előfordul, hogy igen nagy dolgok végrehajtásához csak éppen az a kis erőmennyiség hiányzik az emberekből, melyet minden ok és cél nélkül pazaroltak el, mert azt hitték, megengedhetik maguknak a színvonaluk alatti lehetőségek kihasználását. Menjen ki a szabadabb vizekre, legjobb volna, ha visszatérne N.-be, és ott dolgozna tovább – mondta Krisztics, majd egy kézmozdulattal elküldte Csabáékat.

Míg mentek lefelé a lépcsőn, Csaba bizonytalan tekintettel nézett Annára, tőle várt magyarázatot Krisztics szavaira. A nő legyintett, hogy nem kell komolyan venni. Az egykori szerb diák idegei kikészültek, rosszul lát, elveszítette az egyensúlyérzékét, annyira, hogy nem tud a papírra egyenes sorokat írni, és állandóan agresszív gúnyolódásban éli ki magát. Az utóbbi időben már egyetlen percre sem távozik az Orchideából, bent alszik a bezárt helyiségben, váltó fehérneműjét és borotvakészletét, könyveit egy használaton kívüli telefonfülkében tartja. Anna véleménye szerint Krisztics teljes összeroppanásához már csak hónapok kellenek.

Az eszpresszó első termében Csaba megnézte a faliórát, még korainak tartotta az időt, hogy hazafelé induljon. Lent az utcán felajánlotta Annának: menjenek együtt a Körútig, csak ott száll villamosra, a nő vállat vont. Útközben Csaba szőlőt vett, megkínálta vele. Anna kiemelt egy fürtöt, azt mondta, ebben az évben most eszik először gyümölcsöt, hosszú ínye alatt a szőlőtől befeketedtek apró fogai.

Már majdnem kiértek a Körútra, ahol Csabának villamosra kellett volna szállni. Léber Anna hirtelen egy történetbe kezdett valamilyen ismerős öregemberről, aki olcsón vásárolt meg egy értékes angol mechanikás zongorát, majd látva, hogy ez Csabát nem érdekli, egyik témáról a másikra ugrott, csak akkor hagyta abba, mikor átkeltek a Körút túlsó oldalára, és befordultak abba az utcába, ahol ő lakott. A házzal szemközt egy régimódi, vörös téglából épült raktár beugrójában egy fa állt, megmaradt leveleit a szürke palatetőre szórta, a fa körül télire már felszedték a két félkör alakú vasrácsot, a szabadon maradt rész mellett elhaladva Csaba megérezte a föld szagát. A ház előtt megálltak, itt már Csaba beszélt, a nő csak mosolyogva bólintott néha. Mikor a fiú elhallgatott, megkérdezte: nincs-e kedve feljönni hozzá, megnézni a szobáját?

Egy sötét lépcsőházi folyosón mentek végig. Léber Anna kinyitott egy ajtót, melyen Tordon István neve állt, Tordon Anna anyjának második férje volt. Hozzátartozói elmentek hazulról, a konyhában krumplifőzeléket és fasírtot hagytak az asztalon, kérdően Csabára nézett, akar-e enni. A fiú nemet intett, a nő belenyúlt a tányérba, és hosszú körmeivel lecsípett egy darabot a fasírtból, majd előresietett, hogy mutassa az utat.

Egy szűk és dohos helyiségbe léptek be, méretei jelezték, hogy régebben kamrának vagy személyzeti szobának használhatták. A falra fejmagasságig vékony műbőrt szegeztek szigetelésül, de a nedvességtől ez is kinyúlt és megöblösödött, fölötte pedig salétromfoltok ütköztek ki, a dohos levegő miatt az udvarra nyíló egyetlen ablakot még most, tél elején is nyitva kellett tartani. Ha valaki elment az udvari lámpa előtt, lépései behallatszottak, és árnyéka rávetődött a függönyre. Alig lehetett megmozdulni a szekrények, asztalok és székek között. Csabának úgy tűnt, mintha a kétszer négyméteres szobában egy egész lakás berendezését zsúfolták volna össze. Később kiderült, hogy valóban így áll a helyzet: mikor Léber Anna elvált a férjétől, és ide költözött, minden holmiját magával hozta. A nő átlépett egy széken, félig kinyitotta a szekrényajtót, a bőrszatyorból húsz-huszonöt doboz cigarettát és rengeteg krumplicukortáblát szedett elő, berakta a szekrénybe, majd intett Csabának, hogy ne nézzen oda, mert fel akarja venni a pongyoláját.

A fiú elfordította a fejét. Megdöbbenve látta, hogy a kis asztalon fűrészporral töltött tepsiben nagy, sárga szemű macska ül a kölykeivel. Léber Anna felajánlotta, hogy nekiadja a macskát, majd vastag pongyolájában végigdőlt az ágyon, és rágyújtott. Csaba megkérdezte, miért lakik ilyen elviselhetetlen környezetben? A nő mélyet szívott cigarettájából, és azt felelte, hogy ez a környezet egyáltalán nem elviselhetetlen, de a jövő év végén elköltözik innen, az Erzsébetvárosban választat le magának egy egyszoba-hallos lakást.

Három éve gyűjti a pénzt, hogy lakást vegyen, ezalatt legföljebb napi tíz forintot költött el, bár keresete a kerámia-, bizsu- és játékkészítő szövetkezetben elérte a havi kétezer forintot. A tíz forintból három ment cigarettára, három a szokásos feketekávéra az Orchideában – ebből egy a pincérnek jutott – a megmaradt négy forinton kenyeret és krumplicukrot vett. Főtt ételt csak akkor evett, ha anyja hagyott neki, vagy meghívták valahova, a meghívásokat azonban éppúgy, mint ma este Lovasékat, általában visszautasította.

Ahogy az elmúlt évek teljesítményéről beszélt, büszkeség csengett ki a hangjából. Egyik mondatán Csaba elgondolkozott: „az Élet azt az embert, aki ellenállás nélkül sodródik, nem viszi magával, hanem lerakja a part menti piszokba: egy megunt szerelembe, házasságba, környezetbe. Csak azt tűri meg magán, aki a dolgok természetes folyásával szembeszáll.” Léber Anna úgy érezte, hogy ezzel a három évvel bebizonyította, hogy joga van „továbbmenni az Élettel”. Csaba bólintott, aztán a macskákat nézte, akik nyújtott lábbal sétáltak a fűrészporon.

Tíz órakor megjött Tordonné, vacsorát melegített a konyhában, nem nyitott be a személyzeti szobába, csak az ajtón keresztül köszönt a lányának, és érdeklődött, hogy érzi magát. Kicsit selypített. Anna elmondta, hogy mindössze két valódi fog tartja a szájában a hidakat, ha ezek is meglazulnak, teljes protézist kell csináltatnia, ami azért volna tragikus, mert második férje tíz évvel fiatalabb, mint ő, és műfogsorral végképp öregasszonynak hatna mellette.

A beszélgetés ezentúl el-elakadt, Léber Anna elnyomta a csikket, egy új cigarettát húzott ki a dobozból, de nem gyújtott rá. Csaba felemelt egyet a padlón felhalmozott könyvek közül, arcát újból megcsapta a dohszag, melyet a szoba levegőjében már megszokott, elolvasott egy piros ceruzával megjelölt bekezdést:

„Beszélik, hogy a világegyetemben van egy égitest, csak egyetlenegy: a Sirius Béta, a kihűlt és kihalt csillag, fénytelen, hőtelen, mozdulatlan test, ahol az atomok összehányva, egymás hegyén-hátán, rendetlenségben, mint egy kolosszális szemétdombon, elpusztultan nyugszanak.”

Visszatette a könyvet a padlóra, pillantása megakadt a nő lábán, mely kilátszott a pongyola alól: vékony alakjához képest meglepően erősnek találta, tekintetét nem vitte följebb, mereven nézte a kerek térdeket. Gyorsan beszélni kezdett, közben egy pillantást vetett az asztalon álló ébresztőórára: háromnegyed tizenegy lett volna hét perc múlva. Elhatározta, hogy háromnegyedkor kikapcsolja az állólámpát, és megfogja Anna térdét. Anna megérezte, hogy Csaba a lábát figyeli, mozdulatai lelassultak, mikor megszólalt, általánosságokat mondott, érezhetően csak azért beszélt, hogy ne teljesen passzívan várja a fiú kezdeményezését. Csaba még öt perc halasztást adott magának, annak leteltével megnyomta a körtekapcsolót, keze már a levegőben összekulcsolódott Léber Anna kezével.

A nő kiment, egy szekrényből kivett dobozt vitt magával, Csaba levetkőzött és bebújt az ágyba. A párnában összecsomósodott a megmaradt kevés toll, a fiú didergett a nyirkos takaró alatt, de nem változtatott a testhelyzetén, mert a lépcsőházban beeső fényben látta: körülötte összegyűrt pizsamák és rongyok hevernek. Irtózott attól, hogy hozzáérjenek a bőréhez. Emlékezett rá, még Slampi mesélte, hogy az n.-i javítóintézet garázsában lakó konyhalányok tartották használt fehérneműiket az ágyukban. A javítóintézetről Vali jutott az eszébe, alig tudta visszafojtani a könnyeit, ha arra gondolt, hogy nemsokára kinyílik az ajtó, és nem a gondnoknő lép be a szobába.

Léber Anna lefeküdt mellé, kerek térde hozzáért Csaba combjához, a fiú átölelte a hideg és vézna testet, azt suttogta a nő fülébe, hogy egész éjszaka nála marad. Szeretkezés közben furcsa nyávogást hallott, felnézett: a macska hozta oda a kölykeit fejük mellé a párnára. Máskor valószínűleg Léber Annával töltötték együtt az éjszakát. Csaba megrázkódott az undortól, a nő hiába söpörte le egyetlen mozdulattal a macskákat a padlóra, az ágyon mindvégig érződött a szaguk. Mikor szétbontakoztak az ölelésből, Csaba rögtön megbánta, hogy azt ígérte a nőnek: nála tölti az egész éjszakát. Elhatározta, még éjfél előtt elmegy, csak azt várja ki, amíg a nő végigszívja a cigarettát, amelyre rágyújtott, utána felkel, és felöltözködik.

Mindketten hallgattak. Csaba a zsúfolt, dohos szoba előtt lebegő cigarettafüstöt nézte. Tudva, hogy hamarosan elmegy innen, indulatai lecsöndesedtek, eltűnődött. „Ez hát az a hely – mondta magának hangtalanul –, ahová mérhetetlen menekülési vágyad vezetett.” Belátta, nincs miért felháborodnia, egész életéből törvényszerűen következik, hogy most itt fekszik ebben az ágyban, erről rajta kívül senki más nem tehet. Megszánta a mellette fekvő Léber Annát; bár irtózott az érintésétől, erőt vett magán, és megsimogatta a vállát. Felkelt, a nő egyetlen mozdulattal sem tartóztatta. Már csak percek hiányoztak az éjfélhez, futni kezdett, hogy egy még nyitva tartó kocsmát találjon, ahol ihat valamit. Frissnek és könnyednek érezte magát, nem kételkedett abban, hogy másnap nyomasztó gondolatok között fog felébredni, de ezen az estén még nem engedte feltörni őket.

Ezentúl Csaba gyakran eljárt Léber Annához. Bár minden találkozásuk után elhatározta, hogy többé nem megy el hozzá, az éjszakai munka szüneteiben, míg a bádoggal bevont diszpécseri asztal mellett üldögélve a többiek történeteit hallgatta hódításaikról és szeretkezéseikről, újra és újra megkívánta a vékony, fekete nőt. Hajnalban, gyalog indult el hozzá, mikor meglátta a házzal szemközti fát a vörös téglából épült raktár beugrójában, a nyelvét sűrű lepedék ülte meg, babonájává lett, hogy ha ezt a fát le tudja vizelni, anélkül hogy a szemben lakók vagy a járókelők észrevennék, akkor otthon találja a nőt. Alig valamivel kapunyitás után végigsietett a lépcsőházi folyosón, hallgatólagos megegyezés szerint Anna, ha otthon volt, azzal jelezte, hogy szobájában égve hagyta az állólámpát. Mivel a kerámiajáték- és bizsukészítő szövetkezetben gyakran tartottak hosszú műszakot, Csaba sokszor látta sötétnek az ablakot.

Sétált egy órát a környéken, majd újra visszament a házba. Előfordult, hogy Léber Anna közben már hazaért, Csaba becsöngetett. Néha azonban napokig nem sikerült találkozniuk, ilyenkor a szabadnapján bement az Orchidea eszpresszóba. Ha Léber Anna ott ült már az Akellák asztala mellett, látszólagos elfogulatlansággal kezet fogtak, és nem szóltak egymáshoz – ezen azonban a társaság keresztüllátott, és mindenki tudott a viszonyukról. Egy fél óra múlva a nő fizetett és felkelt, kevéssel később Csaba is utánament. Ha az Orchideában nem találkoztak, Csaba nem kereste tovább, az Akellák között töltötte el az estét.

Fél deci rumot rendelt, azt itta kis kortyokban, közben hallgatta a többiek beszélgetését: pszichológiáról, biológiáról vagy irodalomról vitatkoztak. Csaba végiglapozta az asztalra kitett könyveket és folyóiratokat; még a bennük előforduló kifejezéseket sem értette meg, nem is próbált úgy tenni, mintha értené, belátta, csak nevetségessé válna. A vitában részt vevő hangokat úgy fogta fel, mintha monoton vízcsobogást vagy szélzúgást hallgatna, ez pihentette fáradt idegeit. Általában az Akellákkal távozott, együtt mentek kocsmába vagy valamelyik dilettáns festő műtermébe, velük tartott, amíg a kialakuló kisebb csoportok is végképp fel nem bomlottak. Részegen hozzácsapódott egy-egy nőhöz, felment a lakásukra, és náluk töltötte az éjszakát, egyszer Simon Vilma, a szemölcsös újságírónő is felvitte magával.

Előfordult azonban, hogy feltett szándéka ellenére még éjfél előtt hazaért. Szobájában még érezni lehetett a cigarettafüstöt és a likőr illatát, mellyel a vendégeket kínálták meg. Csaba ezeken az estéken még a szokásosnál is nehezebben tudott elaludni. Végighúzta ujjait a homlokán keresztbe vetődő ráncokon, tudta, hogy valódi koránál jóval idősebbet mutat, megtapogatta halántékát, melyen már világító szálak ütköztek ki. Azzal vigasztalta magát, hogy megpróbálta elképzelni: utolsó éveit nem úgy élte végig, ahogy a valóságban, hanem szabályszerűen elvégezte a gimnázium negyedik osztályát, leérettségizett, és felvették az egyetemre. Gondolatai szívesen foglalták el ezt a képzelt nyugalmi helyzetet, majdnem mindig sikerült elaludnia, álmában azonban tovább küszködött.

Álmában újból és újból egy városban sétált, melyben ismert ugyan egyes épületeket, üzleteket, parkokat, de teljes biztonsággal érezte, hogy valaha egy másik városban élt, ismerősei és barátai most is abban a városban laknak. Emlékezett rá, hogy innen egy rövid, egyenes út vezet át a régi városba, de ezt az utat sehogy sem tudta megtalálni. Néha elfogták, és bezárták, de mindig megmenekült, egy szállodából például úgy szabadult ki, hogy kivárta, mikor a személyzet gyerekei délben hazajönnek az iskolából, és kinyitják előttük az alagsori bejáratot, akkor ő is nekirugaszkodott a kitáruló kapunak, a kaput őrző farkaskutya vicsorgott, de nem szaladt utána.

Ahogy szemei becsukódtak, újrakezdte a keresést, de hiába járta végig az idegen városból kivezető utakat, ezek hamarosan keskeny földes ösvényekké oszlottak, és elfordultak városszéli magányos házak, őrtornyok, csatornákat átívelő hidak felé. A fiúban mindjobban megerősödött a meggyőződés, hogy a keresett utat szándékosan elrejtették előle, ezentúl nemcsak az utcákat vizsgálta meg, hanem szemügyre vette a város minden zegét-zugát. Egy éjszaka – már 1959 december közepén, másfél év telt el, mióta kiszabadult a javítóintézetből, kint hideg téli eső verte az üres kerti virágágyásokat – Csaba benézett az idegen város egyik házának az udvarára.

Ez a ház régies stílusban épült, boltozatos átjárókon keresztül több hátsó udvarba és lépcsőházba lehetett belátni, de a házban most valamilyen építkezés folyhatott, mert az átjárókat rögtön az első udvar torkolatában keresztlécekkel zárták le, és elöl hagyott malterosládák, homokrakások is megnehezítették a járást. Csaba már továbbment volna, mikor észrevette, hogy az elzáró léceken a csíkozás piros és fehér színű, éppúgy, mint az útépítők tilalomfáin. Ezt belső építkezésnél szokatlannak találta, és elhatározta, hogy utánajár. Átmászott a keresztlécek fölött, az alattomos gödrök sem tudták visszatartani. Gyanúját egyre több jel igazolta: a hátsó udvarok friss téglaszínén látszott, hogy csak utólag toldották hozzá az első épülethez, és ahogy beljebb haladt, úgy világosodott ki előtte az égbolt. Az út talaja is többször megváltozott: kezdetben homok borította, aztán kátránnyal bevont kőzúzalék, majd Csaba hirtelen nagy betonlapokon lépkedett tovább. Kiért az átjárók boltívei alól, tekintete sem jobbra, sem balra nem ütközött falakba, körülnézett: mindkét oldalon ismerős házakat látott, egy elmosódó arc köszönt neki, ő is bólintott felé, megérezte, hogy sikerült megtalálnia azt az utat, mely a régi városba vezet. Ennek az álomnak az emlékétől sokáig nem tudott megszabadulni, gyakran felidézte magában, és találgatta a jelentését.

Csaba csak abból vette észre az 1959-es év végének közeledtét, hogy otthon megkezdődtek a karácsonyi előkészületek. Vidéki rokonok érkeztek látogatóba, csomagokat dugdostak el a szekrények és a kamra sarkaiban, esténként már felbontottak egy-egy üveggel az ünnepre előkészített italból, Válent doktor behozta a konyhából a feleségét és táncolt vele. Csaba nem tudott feloldódni ebben a családias hangulatban, úgy érezte, komorságával csak terheli a többiek jókedvét, a szokottnál mind hamarabb ment el hazulról.

Szenteste napján nem kellett szolgálatra jelentkeznie a garázsban, de szüleinek azt mondta, hogy berendelték ügyeletre, és nem tudja pontosan, mikor engedik haza. Már kora délután felkelt, ajándékait a karácsonyfa alá tette, felvette kopott kabátját, és nekivágott az utcáknak. Tudta, hogy Léber Annát nem találja bent az Orchideában, karácsonyra volt férje hívta meg magához, de mikor kifagyott a hosszú sétától, mégis bement. Az ajtóra keresztbe egy hosszú papírcsíkot ragasztottak ki, Csaba elolvasta: az Orchidea egyike volt annak a néhány eszpresszónak, melyre nem vonatkozott a korábbi záróra, a szentestén is tizenegyig tartott nyitva.

A galéria zongoráján, melyet mindig lelakatolva tartottak – Csaba még soha senkit sem hallott játszani rajta –, egy kis fenyőfa állt, ágain néhány színes gömb és habkarika lógott, a talpát likőrösüvegek vették körül. Minden bokszban ült három-négy magányos férfi vagy nő, akik nem tudták hol eltölteni a szentestét, bár még mindig nem adták fel a reményt, hogy valahova meghívják őket. Egymást váltották a telefonkészülékek mellett. Az Akellák megszokott asztalánál Csaba nem látott ismerőst, Krisztics is eltűnt, idegenekhez viszont nem akarta odakérni magát. Végül a pincér egy kis asztalt rakott oda neki a korlát mellé. Közben elújságolta, hogy két nappal ezelőtt Krisztics rosszul lett, és a mentők beszállították a kórházba. Csaba eltűnődött a szerb diák sorsán, őt szerette a legjobban az Orchidea törzsvendégei közül, bár Krisztics gyakran megismételte nyers figyelmeztetését, hogy ki kellene szakadnia az Akellák közül.

A pincér még nem hozta ki a rendelést, mikor a lépcsőfeljárónál Öry Éva tűnt fel, egy elegánsan öltözött, alacsony férfiba karolva. Bár több mint két év telt el azóta, hogy találkoztak az n.-i javítóintézetben, Csaba mégis felismerte rövidlátó pillantásáról – Éva most sem hordott szemüveget –, felsőtestének merev tartásáról és sápadt, tiszta bőréről. Kezében egy összetekert műsorfüzetet tartott, valószínűleg a közeli Madách Színház délutáni előadásáról jöttek.

Csaba megvárta, amíg odaérnek az asztalához, akkor köszönt a lánynak. Éva csak sokára ismert rá, majd hirtelen elmosolyodott, tétovázott: megálljon-e, aztán csak bólintott, és továbbment a férfival, aki félhangosan méltatlankodott, hogy mennyire leromlott az eszpresszó színvonala. Nem is ültek le a galérián; mikor visszafelé jöttek a piros szőnyegen, Éva távozóban újra a fiúra nézett.

Csaba átszámolta a pénzét, megitta a rumot, és egy üveg bort rendelt, tudta, így biztosabban berúg, mintha rummal folytatná. Intett a pincérnek, hogy ő is hozzon egy poharat, a pincér elmosolyodott, és bizalmas hangon magyarázott valamit, de a fiú ebből egy szót sem értett. Már az első kortyok a fejébe szálltak, nem vette észre, mikor ment el a pincér az asztaltól, hátradőlt a székén, és körülnézett. Ahogy figyelte a bokszban meghúzódó embereket, akiket még ezen az ünnepi estén sem fogadott be semmiféle közösség, úgy érezte, mintha újból szembekerült volna az eleven kísértetek forgatagával, mely a felkelés napjaiban az utcákon és az osztagok szálláshelyein gyűlt össze a fegyveresek körül, mint zsebek alján a sokszínű, szállongó kóc. Míg 1956-ban idegennek tekintette magától ezt a réteget, most úgy tűnt neki, hogy az ő útja sem véletlenül vezetett az Orchidea eszpresszóba ezen az estén.

Megvizsgálta magát, és be kellett látnia, hogy az élethez fűződő minden kapcsolata látszólagos: munkáját nem szereti, csak azért tart ki mellette, mert viszonylag kényelmes; haza, a családja körébe csak aludni jár; szerelme, barátai nincsenek; emlékeit pedig megtagadta, hogy megvédje az idegeit. Lelke, melyet már a fegyveres élethalálharc és a nagy építkezések látványa töltött el izgalommal és örömmel, úgy találta: ennél a minden célt nélkülöző életformánál még az is jobb volna, ha most rögtön meghalna.

Még egy liter bort ivott, idegei kellemesen zsongtak, testét jóleső bágyadtság fogta el, fájdalom nélkül vette tudomásul, hogy élete elveszítette az értelmét. Nem érzett erőt magában, hogy változtasson a sorsán, kívülről jövő segítségben nem reménykedett, úgy viszont, ahogy eddig élt, egy napot sem akart újból elkezdeni. Elsorolta jó és rossz tulajdonságait, megsajnálta magát, akár egy idegent, úgy érezte, ha utolsó éveiben nem használódik el minden energiája, megtalálta volna helyét az emberek között. Ebben a pillanatban kibékült magával, megsimogatta a saját arcát.

Kilenc órakor a fizetőpincér sorra járta a galéria bokszait, megnyugtatta az asztal mellett ülőket, hogy ne zavartassák magukat, az eszpresszó tizenegyig tart nyitva, csak őneki kell tízkor elszámolnia a bevétellel. Csaba kifizette a rumot és a két liter bort, tíz forint borravalót adott a pincérnek. Így is több pénze maradt, mint előre kiszámította: egy felváltatlan százas és fél marékra való aprópénz. Úgy gondolta, kint az utcán keres egy kocsmát, és majd iszik tovább, eszébe jutott azonban, hogy a kocsmák ezen az estén korábban bezárnak, visszahívta a fizetőpincért, és vásárolt még egy üveg bort. Felkelt, de reszkető lábai nem tartották meg a súlyát, az asztal sarkába próbált megkapaszkodni, nem érte el, végigvágódott a bokszok előtt. A pincér segítette föl, kezébe adta az épségben maradt borosüveget, letámogatta a lépcsőn, azt mondta: bárkivel előfordulhat ilyesmi. Csaba a közvetlenkedő hangon keresztül is érezte, hogy a pincér lenézi őt.

Nem akart közvetlenül az eszpresszóval szemben megállni, néhány házzal arrább vonszolta magát, ott húzódott be egy kapualjba, tarkóját a kapunak döntötte. Újból és újból összerázta a csillapíthatatlan csuklás, könnyei végigfolytak az arcán, bőre viszketett, mintha egész testét piszok borítaná. Úgy vágyódott a halál után, mint téli éjszakákon kifagyva, hogy ágyba jusson; elhatározta, még százat számol magában, és elindul. Harmincötig jutott a számolásban, akkor egy illatos zsebkendő törülte végig az arcát. Kinyitotta a szemét; először az eszpresszó neonfeliratának még világító betűit látta meg, csak aztán vette észre az előtte álló Öry Évát.

A lány azt mondta: visszajött, kereste őt bent az Orchideában, de nem találta, félt, hogy nem is találkoznak már ma éjszaka. Újból kölnit öntött a zsebkendőjére, figyelmeztette, hogy fájni fog, erősen megdörzsölte a bal arccsontját. Csaba felszisszent: mikor az eszpresszóban elesett, felszakadt a bőre. Éva kérte, hogy üljenek le valahol, és beszélgessenek, de Csaba nem tudott elmozdulni a helyéről. A lány félszegen belékarolt, és vitte magával, ahol az aszfalt kikopott, szólt Csabának, hogy vigyázzon, a fiú ilyenkor magasabbra emelte a lábát. Már messze jártak, mikor az eszébe jutott, hogy a kapualjban hagyta a borosüveget, de nem fordult vissza érte.

Amerre elhaladtak, az eszpresszókat zárva találták, végül egy szentestén is nyitva tartó borkimérés zsúfolt hátsó helyiségében ültek le. Mintha egy nagy cipődobozba jutottak volna; ebből a helyiségből nem nyílt ablak sehová, levegőt csak az előtér csapóajtaján keresztül kapott. Csaba hagyta, hogy a lány leültesse egy sarokba. Az asztal mellett csak egy szék akadt. Éva végigjárta a helyiséget, és megpróbált még egyet szerezni, kocsmákban szokatlan, udvarias hangján Csaba elmosolyodott.

A pincérnő megállt mellettük. Csaba bort rendelt, a lány próbálta rábeszélni, hogy inkább feketekávét igyon, de kitartott eredeti szándéka mellett, Éva megtörölte a szemét, és ő is bort kért. Az asztalon egy hamutartó állt, Csaba azt figyelte, a csikkek alatt egy, az üveg anyagába belenyomott lófej látszott, ez a lófej most különösen érdekesnek tűnt előtte. Ujjával elkotorta a csikkeket róla, és a fény felé fordította. A lány megkérdezte, hogy mit néz, de nem válaszolt neki.

A pincérnő letette eléjük a poharakat, rögtön fizetniük kellett. Csaba a zsebébe nyúlt, de a lány megelőzte, kapkodva kinyitotta a retiküljét, és pénzt vett elő. Csaba ivott, arcát hűvös levegő érte, felnézett: egy falkivágás alatt ültek, mely mint egy világítóudvar nyúlt fel a borkimérés emeleti irodahelyiségéig, s most valószínűleg kinyitottak fent egy ajtót. Csaba jól érezte magát, nem tett le szándékáról, hogy ezen az éjszakán lezárja az életét, a hátralevő időnek ez különös szabadságot és felelőtlenséget adott.

Beszélni kezdett, nem törődve azzal, hogy a szomszéd asztaloknál esetleg hallgatódzhat valaki. Igaz, a legtöbb vendég már berúgott köröttük, és karácsonyi dalokat énekelt. Elmondta Évának az R.-egység és az őáltala vezetett osztag történetét, melyet sem a rendőrségen, sem a javítóintézetben nem tudtak kiszedni belőle. Rögtön megbánta, de azzal csillapította nyugtalan szívét, hogy ennek a vallomásnak is hasznát veheti még. Ha megtorpanna a gumigyári hídon – úgy tervezte, innen ugrik le a mélyben villogó négy sínpárra –, az a tudat, hogy elárulta ezeket a titkokat, önmagában is elegendő lesz, hogy átvesse magát a korláton. Újból ivott. Majd a javítóintézetről mesélt, egymás után több történetbe is belefogott, de egyiket sem mondta végig, amíg beszélt, hallotta a saját hangját és ez zavarta.

Évára nézett, azt hitte, ez az elbeszélés végképp elidegenítette tőle, inteni akart, hogy nyugodtan elmehet. Csodálkozva látta: a lány csillogó szemmel néz vissza rá. Érezte, Éva megváltozott, mióta utoljára találkoztak, de a szédülő feje nem tudta felfogni, miből áll ez a változás. El akarta mondani a lánynak, hogy hányszor eszébe jutott, de meggondolta magát. Úgy látszott, Évának is kezdett fejébe szállni a bor, arca kipirult, kényelmesebben ült a székén, váratlanul megszólalt, azt mondta: biztosan érezte, hogy még valaha találkozik Csabával.

Tizenkettőkor a csapos kiállt az utcai ajtóba, és nem engedett be újabb vendégeket, bent a borkimérésben először az illemhelyeket zárták le, nehogy egy részeg ott bújjon el, majd az előtérben a pultok körül ivó társaságokat hajtották ki. Csaba tudta, őrájuk is hamarosan sor kerül, de nem mozdult a helyéről. Csak mikor a pincérnő megállt a helyiség közepén, s mintha egyedül volna, levette fehér fityuláját, és hátradobta eddig leszorított haját, akkor intett Évának, hogy induljanak el.

Közben kint az utcán megeredt az eső. Csaba a tükröző aszfaltra vetődő lábnyomokat figyelte: egy öregember ment végig nemrég az utcán, cipőtalpának rajza mellett a bot kerek lenyomata úgy tűnt, mintha valamilyen furcsa, egylábú állat kísérné. Csaba elgondolkozott, ha megkérdezték volna, miről, nem tudott volna válaszolni, csak néha villantak fel töredékes képek az agyában. Már elhagyták a Körutat, és a mellékutcákon a Keleti pályaudvar felé közeledtek, mikor Csaba rádöbbent, hogy nincs egyedül, karjába kapaszkodva ott lépked mellette Éva is.

A lány feléje fordította az arcát, és elmosolyodott, azt kérdezte, nem csillog-e a szeme túlságosan a bortól. Tekintetéből hiányzott minden védekező szándék. Csaba meg akarta simogatni, úgy tett, mintha koromszemet próbálna letörölni az arcáról, bár maga is látta, hogy ez az apró, fekete szeplő, amelyet a lány ceruzával szokott kihúzni még sötétebbre. Éva hagyta, hogy megdörzsölje, közben halkan nevetett. Egy épülő ház egyik beugrójába húzódtak be drótra fűzött nádfüggöny mögé, mely a kőműveseket és az építőanyagokat védte az eső ellen, testük összeért, de még egymás kezét sem fogták meg.

Beszélgettek, összevissza ugrálva a témákon. Csaba azt mondta, hogy filmekben látott hasonló nádfüggönyt, trópusi házak bejáratára szerelve. Éva az álmairól mesélt. Álmában, ha kézbe vesz egy vizespoharat, az ujjai között benyomódik, és mintha agyagból volna, nem ugrik vissza, hanem úgy marad eltorzult formában. Ezt az álmot már Csaba is látta. Úgy tűnt, mintha számtalan közös emlékük volna már, megszokott lenne az a mozdulat is, ahogy megfogta a lány fejét, és a vállára húzta. Éva reszketett, és becsukott szemmel beszélt, de olyan halkan, hogy nem lehetett érteni. Csaba megkérdezte, mit suttog, a lány elhallgatott. Forró tenyerével betakarta Éva arcát, és elmondta: nem múlt el egyetlen nap sem úgy, hogy ne jutott volna az eszébe, ha vissza akarta szorítani a gondolatát, akkor is feltört benne. Beszélt a könyvtár kis olvasóterméről, melynek ablaküvegén túl egy évet látott elmúlni, az érettségiről, ahol az ő emléke segítette át a holtponton; örül, hogy az életben még egyszer találkozhatott vele.

A lány a bálról beszélt, ahol találkoztak, csodálatosan szép volt az az este, mióta apja meghalt, még sohasem érezte magát olyan biztonságban, mint mikor Csaba átfogta őt, és megvédte iskolatársnői lökdösésétől, égő cigarettáitól. Ahogy múlt az idő, úgy vált ez az emlék mind fényesebbé, mert élete közben egyre szomorúbb lett. Ezért nem tudott ellenállni Csaba levelének, mellyel N.-be hívta le.

Azt hitte, az egyetemen megszűnik majd az idegenkedés, mely a középiskolában körülvette, hiszen kint a világ már megváltozott, nem kell összecsapásokba és veszekedésekbe keveredni a KISZ-szervezet megalakítása miatt. Mégis itt is kívül maradt minden közösségen, csak a forma kedvéért hívták meg az összejövetelekre, senki sem osztotta meg vele örömét vagy gondjait, az elmúlt évben alig beszélt valakivel is bizalmasan, természetesen anyját és nagyanyját kivéve. Megkérdezte a fiút: lát-e rajta valami visszataszítót, amin esetleg változtatni lehetne, hogy közelebb kerülhessen az emberekhez. Félresimította a haját a homlokából, hogy a fiú jobban láthassa a vonásait.

Csaba sokáig nézte a homlokát, magányos éveiben érzéketlenné vált saját testi-lelki fájdalmaival szemben, szenvedései csúcspontján is kívülről figyelte mozdulatait, arckifejezését, mindig színpadiasnak és túlzottnak találta őket a fájdalom nagyságához viszonyítva, megpróbálta szenvedéseit jelentéktelennek feltüntetni önmaga előtt. De ha idegenek szenvedéseivel találkozott: kisgyerekkel, akit társai kizártak maguk közül, s hogy mégis játsszon valamit, önmaga körül forgott, hajlott hátú öregasszonnyal, aki nehéz zsákot cipelt hazafelé, Csaba sosem tudott részvétlen maradni. Segített rajtuk, ahogy a lehetőségek engedték, de érezte, hogy ezzel még semmit sem oldott meg. Ilyenkor egy elmulasztott kötelesség tudata merült fel benne, talán még olvasmányainak emlékéül, mintha nem vállalt volna valamilyen harcot a szenvedőkért, és nem szabadulhatott attól az érzéstől, hogy mindvégig adósuk maradt.

Szíve most is összeszorult a részvéttől, ahogy a lány elbeszélését hallgatta. Nem látott módot, hogy megvigasztalja, megsimogatta a homlokát, arról beszélt – bár maga sem hitt benne –, hogy a magányosság nem elviselhetetlen. Példákat keresett emlékezetében, hogy emberek megszakítva minden kapcsolatukat környezetükkel, a teljes visszhangtalan magányban milyen kiváló teljesítményeket mutattak fel, művészetben, természettudományokban és filozófiában, és később sem tértek vissza az emberek közé, de hiába ment végig gondolatban a történelem egész tanult anyagán, egyetlenegyet sem talált, mely állítását igazolta volna. Átvillant rajta: a történelmet szándékosan úgy írják, hogy mutatóujjával az embert mindig a közösség felé irányítsa. Éva nem fogadta el ezt a vigasztalást, a magányosság nem tökéletesíti, hanem tönkreteszi az embert, induló energiája – mely gyerekkorából származik, mikor kapcsolatai még öntudatlanul természetesek voltak a közösséggel: családdal, környezettel – kimerül, és a magány, mint egy kóros szigetelőréteg megakadályozza, hogy újból feltöltődjön. Csaba ehhez nem tudott mit hozzátenni, nehéz szívvel fektette ismét a vállára a lány fejét.

Álltak egymást átölelve, a drótra felfűzött nádfüggöny mögött. A bortól kezdtek elálmosodni, a lány szeme lecsukódott, és Csaba hallotta egyenletes szuszogását. Igyekezett mereven tartani a vállát, hogy Éva fel ne ébredjen, nézte az arcát: álmában megfeszült, mintha tovább viaskodna gondolataival, melyek agresszív és mozgékony álomképekké változtak át. Távolról, a Keleti pályaudvaron túlról vonatfütty hallatszott. Csabának eszébe jutott a gumigyári vasúti híd, ahonnan néhány órával ezelőtt le akarta vetni magát. Most az egész öngyilkossági terv erőltetettnek tűnt előtte, bár nem kételkedett, hogy végrehajtotta volna, ha a lánnyal nem találkozik.

Már hajnalodott, mikor Éva felrezzent Csaba vállán. Ébredéskor tekintete nem tisztult ki azonnal, időbe tellett, amíg felismerte a fiút; szemébe visszatért a régi görcsös gyanakvás, mely éjszaka már-már eltűnt belőle. Csabát megzavarta ez az idegenkedés, érezte: hiába szólna akármit, a lány ingerülten felelne, és még távolabb kerülnének egymástól. Ujjai hegyével végigsimított az arcán, erre az érintésre a lány megremegett, éppúgy, mint az éjszaka, és arcát beledörzsölte a fiú tenyerébe. Éva kérte, hogy induljanak el, anyja nem tud elaludni, amíg ő haza nem ér. Megfordultak a szűk benyílóban, a lány cipőjének tűsarka számtalan nyomot hagyott a puha földben. Csaba felemelte a nádfüggönyt, és kiléptek az utcára.

Már jártak az autóbuszok, felszálltak egyre, karácsony első napjához viszonyítva elég tömött volt a kocsi. Csaba a lánynak szerzett egy ülőhelyet, ő pedig nekitámaszkodott az ülés vas kapaszkodójának. Az utasok látták arcukon a fáradtságot, és leereszkedően vagy lenézően mosolyogtak rajtuk. Hogy a lány ne vegye észre ezt a mosolyt, magához húzta a fejét: a plakátokat mutogatta, melyeket ő ragasztott fel. Éváék a Szent István park egyik házában laktak, a kaput már kinyitották, az éjszakától még levegőtlen lépcsőházban búcsúztak el. Nem csókolták meg egymást, csak annyit beszéltek meg, hogy karácsony második napjának délutánján találkoznak az autóbuszmegállónál.

Csaba olyan könnyűnek érezte magát, mintha felszabadult volna minden megszokás és tiltó szabály alól, csak egy félelem töltötte el: útközben elgázolja egy autóbusz vagy villamos. Percekig állt a kereszteződéseknél, amíg át mert menni, léptei így is túlságosan könnyednek tűntek.

Otthon apját már ébren találta, vastag házikabátját magára öltve a kézi csörlőgépen dolgozott, nem fogadta a fiú köszönését. Csaba átment a saját szobájába. Bontatlan ágyára rárakták a neki szánt ajándékokat, megnézte, aztán rátette az éjjeliszekrényre, lefeküdt, még csak félig húzta fel magára a takarót, mikor elaludt.

Karácsony másnapján délelőtt Csabát valóban berendelték ügyeletre. Munka után egyenesen a Szent István parkhoz közeli autóbuszmegállóhoz ment. Közben nem ért rá vacsorázni, mivel korábban érkezett a megbeszéltnél, arra gondolt, bemegy a szemközti eszpresszóba, és iszik kakaót, de nem tudta elszánni magát, hogy otthagyja az autóbuszmegálló jelzőtábláját. Fel s alá sétált egy textilüzlet előtt, mikor hátulról befogták a szemét. Megfogta a lány kezét, és sokáig az arcához szorította, most érezte meg először bőrének tiszta fenyőszagát.

Éva szokatlanul vidám volt, megfogta hátul a fiú ballonkabátjának övét, és húzatta magát. Csaba kérte, jöjjön be vele az eszpresszóba, szeretne enni valamit. Éva hívta, hogy inkább vacsorázzon náluk. Csaba nem tudta, hogy fogadná őt Öryné, Éva megnyugtatta: anyja, mint minden ünnepnapon, most is elment a barátnőjéhez, csak a nagymamája: Erzsike van otthon, ő pedig mindenkit szívesen lát, aki valami érdekeset tud mesélni neki. Csaba ráállt, hogy felmenjen Öryékhez, nem akart azonban üres kézzel beállítani. Éva tiltakozása ellenére hóvirágot és egy édességboltban csokoládét vett az öregasszonynak.

Elmosódó harangszó jött át Budáról, mikor Éva betolta a Szent István parki ház üvegezett ajtaját. Intett Csabának, hogy lépjen be. A fiú behúzta maga után az ajtót, a hirtelen csendben ketyegést hallott, először azt hitte, óra van felszerelve a lépcsőházban, csak később jött rá, hogy az árammérőn kattannak a számok. Elindultak fölfelé a lépcsőn. Csaba még sohasem járt hasonló házban, bár a falak és díszítések karbantartását elhanyagolták, a megmaradt tárgyak így is egy számára felfoghatatlan kényelmi igényre vallottak. A volt lakók udvariasságuk jeleivel mintha már a lépcsőházban látogatóik elé siettek volna: a pihenőn lakkozott, sötét padot állítottak fel, előtte kis olvasóasztalkával. Csaba kinyitott egy faliszekrényt: most csak két csupasz drót meredt elő a falból, régebben itt telefon lehetett felszerelve. Ahogy továbbindult, a lány mögött meglátta magát egy tükörben, a tükör alatt egy kis fadobozban valaha cipő- és ruhakefék sorakoztak, hogy a látogatók rendbe hozhassák öltözéküket.

Az első emeleti lakáson még mindig Éva halott apjának, Öry Nándornak a névtáblája állt, bent az előszoba fogasán egy régi Eden-kalap lógott, Csaba úgy gondolta, ez is az övé lehetett. A lány előrement, kézen fogva vezette végig az előszobában felhalmozott könyvek között, melyeket Öryné eladásra készített ki, átmentek a fürdőszobán, itt kopogtak egy ajtón, belülről öreges, de élénk hang mondta „szabad”, benyitottak. A kis szoba mélyén egy karosszékben, térdén kopott pléddel egy rövid fehér hajú öregasszony olvasott, asztali lámpájának zöld selyemernyője már kihasadt, a résen a homályos mennyezetre egy fényfolt vetődött, mely leginkább madárra emlékeztetett.

Mikor meglátta a belépőket, letette a könyvet, és elmosolyodott, hagyta, hogy unokája összecsókolja, majd kezet nyújtott Csabának, kérte, hogy mint mások, szólítsa ő is Erzsikének, és helyet mutatott maga mellett az asztalnál. Csaba leült, és nézte az öregasszonyt: kék szemeivel, világos arcbőrével külsejében sem hasonlított lányához, Örynéhez vagy Évához, de még jobban megkülönböztette tőlük mosolya, szavainak és mozdulatainak csendes nyugalma.

Erzsike már túljárt a nyolcvanadik évén. Csaba Évától tudta meg, hogy életében egymást érték a megpróbáltatások. Egy zsidó fuvaros lánya volt, apja egy kereskedelmi utazóhoz kényszerítette feleségül, akit nem szeretett. Az öregasszony mosolyogva mondta Csabának, hogy zsidóban olyan ritkán akad részeges, de neki a férje személyében sikerült találnia egyet. Kilenc gyereket szült. Mivel a férje alig adott haza pénzt, neki kellett eltartania őket; a kis vidéki városban, ahol laktak, penziót nyitott, itt főzéstől a takarításig mindent egyedül végzett. A háborúban hét gyereke pusztult el: munkaszolgálatban, koncentrációs táborokban vagy bombázásnál, s csak Öryné és egy Kanadába kivetődött fia maradt életben. A bajok az ő egészségét sem kímélték meg, néhány évvel ezelőtt olyan szerencsétlenül esett el, hogy mind a két lábára megbénult, tréfásan mondta: egyik kezét elcserélné egy lábra, mert úgy legalább lakat helyett használhatnák.

Az öregasszonyt, mint ahogy Éva jelezte is, minden érdekelte. Mikor meghallotta, hogy Csaba nemrégiben N.-ben dolgozott, kérte, meséljen róla. Elragadták a történetek, nagyon sajnálta, hogy béna lábával nem mehet el megnézni a várost. Éva a fülébe súgott valamit, erre szemrehányóan kérdezte Csabától: miért nem szól, ha éhes? A bútorokba kapaszkodva hajtani kezdte kerekes székét, de Csaba mögé állt, és kitolta a konyhába. Erzsike mosolygott: milyen erős férfi.

Beküldte Évát egy kis vázáért a hóvirágnak, magára maradt Csabával, azt mondta: már ismeretlenül megszerette, mert Éva tegnap szakított miatta a vőlegényével. Csaba meglepődött, a lány erről egy szót sem szólt. Erzsike közben a volt vőlegényről kezdett beszélni: nagyszerű ember, mindenhez ért, bár a foglalkozása mérnök, tud operaáriákat énekelni, sokat olvas, nem merülhet fel olyan téma, melyhez ne szólt volna hozzá jobban, mint bárki a társaságban. Erzsike csak két dolgot viselt el benne nehezen: először azt, hogy férfi létére erős kölnit használ – ezen még túltette volna magát az öregasszony, de az már bántotta, hogy a férfi folyton éreztette Évával, milyen nagy szerencsét csinál, ha őhozzá mehet feleségül. Nem kérdezte meg, hogy Csaba szereti-e a lányt, azt mondta, ráérnek erről tárgyalni, előbb egyen meg náluk legalább száz karéj zsíros kenyeret, úgy, mint a veje annak idején, mikor a lányának udvarolt. Mikor Éva visszajött, elhallgatott. A lány közben átöltözött, fekete pulóvert vett fel magára.

Az öregasszony megterített, kis tányérokban libazsírt, töpörtyűt, füstölt húst tett az asztalra, mellé pedig salátákat, melyeknek receptjét még régi penziójából hozta magával, Csaba sokat evett belőlük, mégis csak a mustár és köménymag ízét ismerte fel rajtuk. Vacsora után Erzsike intett: bízzák rá a mosogatást, menjenek be nyugodtan Éva szobájába. Még megkérdezte Csabától, sok kertész dolgozik-e N.-ben, mert véleménye szerint egy városban rengeteg virágot kell ültetni, hogy barátságos legyen, majd kerekes székén a villanytűzhelyhez gördült.

Éva, mielőtt lement volna az autóbuszmegállóhoz, a vastag szőnyegen fekve tanulhatott, mert az arabeszk mintákat ellepték a jegyzetlapok. Sietve rendet rakott, Csabát egy támla nélküli zsámolyra ültette le, úgyhogy a fiú nekivethette hátát a cserépkályhának. Éva szekrényéből egy kis faládát vett ki, leült a fiú lába elé a szőnyegre, felnyitotta a láda fedelét, melyen már felpattogzott a lakk – alig lehetett felismerni a ráfestett elegáns márkit és táncosnőjét –, sorra mutatta a fiúnak gyerekkori emlékeit: egy üveget, melybe hatéves korában a könnyeit gyűjtötte, ugyanis barátnőjével azon versenyzett, melyikük tud többet sírni; apjának egykori hajlott, fekete tokos zsebtőrét; a későbbi időkből fényképeket, rózsaszín papírba csomagolva levágott copfját. Csabának, míg egyenként kezébe vette a tárgyakat, eszébe jutott, hogy egyszer Vali éppen így rakta ki elé az emlékeit. Gondolatban összehasonlította ezeket a gyerekes tárgyakat azokkal a régi fényképekkel, melyeken mindig új és új férfiak álltak Vali mellett, elmosolyodott, úgy érezte, mintha Vali az anyja, Éva pedig a lánya lett volna.

Nézte a lány vékony nyakát, melyen a sötét haj ékben végződött, nem vette le róla a tekintetét, míg Éva sorrendben utolsó emlékeit vette ki a dobozból: a szakítóleveleket, melyeket volt vőlegénye küldött neki. Kapcsolatuk három éve alatt a férfi kilencszer szakított vele. Éva sorrendbe rakta a leveleket, valamennyire ráírta, hogy „Elbocsátó, szép üzenet”, és megszámozta egytől kilencig.

A lány becsukta a dobozt, azt mondta, ennyi az egész, és tétován Csabára nézett. A fiú látta rajta, hogy maga ugyan megalázóan jelentéktelennek tartja életének eddig megtett szakaszát, de ha ő kimondaná ezt, kétségbeesetten és haragosan védené az emlékeit. Csaba nem szólt, kezét a lány nyakára fektette, megsimogatta a sötét hajéket, és fejét a térdére húzta. Így maradtak sokáig.

Éva visszatette a dobozt a szekrénybe, keresgélt a fiókban, végül is az ördöglakatot vette elő – két darabban, még N.-ből jövet szétszedte a vonaton, és többé nem tudta összerakni. Csaba néhány mozdulattal egymásba illesztette a két részt. Tíz óra volt, Öryné ilyenkor szokott elindulni barátnőjétől, Csabának készülődnie kellett. Átölelte a lányt, a cserépkályhának dőltek, Csaba kezét a fekete pulóver alá csúsztatta, a lány először nem értette, mit akar, tágra nyílt szemmel nézett vissza rá, de mikor a melléhez ért, kitépte magát, csak a pulóveren keresztül hagyta megfogni. Csaba megcsókolta, a lány viszonozta, de fogait közben összeszorította, és kapkodva vette a levegőt. Mikor szétváltak, kérte a fiút, ne haragudjon rá, hogy nem tud csókolózni. Irtózott vőlegénye leheletétől, mert erősen cigarettázott, és hiába rágott mentolos cukrot, a dohány keserű szaga áttört rajta, ha csak lehetett, Éva úgy intézte, hogy egy másik párral négyesben menjenek szórakozni, mert elválásnál a többiek jelenléte felmentette a csókolózás alól.

Távozóban Csaba elköszönt Erzsikétől. Az öregasszony éppen varrt, egy barnára pácolódott kerek kosárban válogatta a gombokat. Megkínálta a fiút feketével, melyet a kanadai fiától kapott Nestlé-kávéból főzött, hívta, jöjjön el máskor is, mesélni neki, közelebb intette magához, és suttogva megígérte, hogy mindig segíteni fogja az ügyüket. Kint az előszobában, már fogva a kilincset, újból megcsókolta Évát, a lány mind a két kezével belekapaszkodott. Megállapodtak, hogy másnap este felhívja őt a garázsban.

Lent a földszinten Csaba találkozott Örynével – ha öt perccel tovább marad, a lakásban akadtak volna össze. Az asszony nem ismerte fel, szó nélkül elment mellette. Csaba kilépett az utcára, ahogy megcsapta a hideg esti szél, összeborzongott, de az a válla, mely nekidőlt a cserépkályhának, még sokáig melegítette egész testét.

Karácsony után Csaba hiába várta Éva telefonhívását. Minden reggel és este elment ahhoz az autóbuszmegállóhoz, amelynél utoljára elbúcsúztak, este addig várt, amíg munkába kellett indulnia, reggel pedig a csúcsforgalom végéig, de a lányt sohasem látta. A következő szabadnapját is az autóbuszmegálló kék jelzőtáblája körül sétálta végig, csak délben ment be a közeli eszpresszóba. Egy pohár kakaót vett, evés közben is az ablakhoz húzódva nézett kifelé. Ennek a napnak az eredménytelensége meggyőzte, hogy azon a reggelen véletlenül utaztak épp ezen a buszjáraton, vagy legalábbis a lány máshol szokott leszállni. Csaba még sokféle módon kereshette volna: leállhatott volna a Szent István parki ház előtt, bemehetett volna az egyetemre, de nem akart ehhez folyamodni, úgy képzelte, Évát talán anyjával vagy évfolyamtársaival találná együtt, és a lány haragudna érte.

Ahogy múltak a napok, egyre valószínűbbnek tűnt előtte: a lány megbánta a szentestén történteket, és visszatért a vőlegényéhez. Gondolatban Csaba le is zárta a kapcsolatukat. Nem haragudott Évára, sőt, hálát érzett iránta: találkozásuk óta mintha visszanyerte volna idegeinek és izmainak régi erejét, elhatározta, többé nem engedi, hogy az események átcsapjanak fölötte. Gondolatban elbúcsúzott régi szerelmeitől – nemcsak Évától, tulajdonképpen Valiról is most mondott le igazán –, érzéseinek irányítását ezentúl éppúgy kézben akarta tartani, mint fizetésének minden fillérét és szellemi-fizikai erejét.

Bement a garázsfőnökségre, és kérte, amennyiben lehetséges, helyezzék át más munkakörbe, mert tanulni szeretne. Meglepődött, milyen jóindulatúan fogadták a kérését; ez annak is szólt, hogy eddig egyetlen plakátragasztó sem töltött két hónapnál hosszabb időt a vállalatnál, ő pedig már majd másfél éve itt dolgozott. A hivatalban megígérték, mihelyt lehetőség adódik, áthelyezik nappali munkára. Csaba még december 29-én megkapta az értesítést, hogy az új évben a garázs TMK-műhelyében fog dolgozni a lakatosok mellett. Ugyanakkor, hogy megfelelő támogatást nyújthassanak, kérték Csabát, jelentse be: hol és mit akar tanulni?

A fiú az egyetem levelező tagozatára szeretett volna jelentkezni, még nem határozta meg pontosan, melyik szakra. A tanulás vágyával egy időben fogamzott meg benne a szándék, hogy újra elmenjen valamelyik nagy építkezésre. Először úgy gondolta, hogy N.-be semmiképpen sem térhet vissza, de ahogy megvizsgálta a felmerülő akadályokat, mind csak látszólagosnak bizonyult. Egykori társai már elkerültek a javítóintézetből, sőt mire ő majd évek múlva – az egyetem elvégzése után – lejut, addigra talán az intézet maga is megszűnik, Valit sem találja ott; a többi körülmény pedig inkább támogatta, mint gátolta ezt a szándékát. A tanszak megválasztását Csaba attól tette függővé, melyik ad nagyobb esélyt, hogy hamarosan lekerülhessen N.-be.

Az év végére ki kellett vennie bent maradt szabadságát, ezt arra használta, hogy utánajárjon az ügyének. Először a Műszaki Egyetemen érdeklődött – idegenkedve ment be az épületbe, attól tartott, összetalálkozik apjával –, de itt nem kapott megfelelő útbaigazítást. Míg eltöprengett, kihez forduljon tanácsért, eszébe jutott Kengyelszky főhadnagy, aki először ajánlotta figyelmébe N.-t. Bár illetlennek találta, hogy mindig csak a bajaival keresi fel Kengyelszkyt, szilveszter reggelén úgy döntött, mégis felhívja.

A műbőr tokban – melyben személyi igazolványát tartotta – megtalálta a főhadnagy hivatali telefonszámát, de a vonal túlsó végén csak annyit közöltek, hogy Kengyelszky már elkerült innen, és letették a kagylót. Csaba nem nyugodott bele a kudarcba, végignézte a Távbeszélőnévsor K betűjét, feltételezte, hogy a főhadnagynak a lakásán is van telefonja, de nem találta a nevét. Felhívta a központot, itt egy női hang nem akarta megadni a számot, mert titkos, de váratlanul közbeszólt egy másik női hang, hogy lehet közölni, mert az előfizető két héttel ezelőtt kérte a titkos jelleg feloldását, csak a változás még nincs átvezetve.

Csabának elfogyott a tantusza, trafikot keresett. Közben azon gondolkodott, ha felhívja Kengyelszkyt, ezzel nem szegi-e meg elhatározását, hogy végképp lezárja emlékeit? Viszont úgy érezte, ha kitér a találkozás elől, méltánytalanságot követ el a főhadnaggyal szemben. A lakáson egy nő vette fel a kagylót. Csaba meglepődött, úgy emlékezett, a főhadnagy egyedül él, bemondta a nevét, Kengyelszkyt kérte, a nő köszönt, és azt mondta, hogy küldi a férjét.

Kengyelszky szólt bele a telefonba. Örült, hogy Csaba megkereste őt. Ha a fiú tud időt szakítani ma éjszaka, látogasson el hozzájuk is szilveszterezni, estétől reggelig bármikor jöhet, ők a kisgyerek miatt nem mozdulhatnak ki hazulról. Ha programja nem engedi, hogy ma éjszaka találkozzanak, akkor hívja fel őt bármikor, és megbeszélnek egy újabb időpontot. Csaba elhúzta a száját: mint hétköznapokon, ma este sem várták sehová, Kengyelszky jóindulatú feltételezése az ő zsúfolt programjáról elkeserítette. Csak nagy önuralommal kényszerítette rá magát, hogy kitérő választ adjon, ne utasítsa vissza a meghívást.

Hazament, igyekezett lecsillapítani ingerültségét, újból és újból elmagyarázta magának: az ő sorsát nem az határozza meg, hol és hányan látják szívesen, és ha ezen felindul, fontosabb feladatok megoldásához szükséges erőt veszteget el. Kezdett megbékülni a gondolattal, hogy Kengyelszkynél tölti a szilveszter éjszakának legalábbis egy részét. Előzetesen ki akarta pihenni magát, betegsége óta könnyebben elfáradt. Lefeküdt, és sikerült is elaludnia, csak akkor ébredt fel, mikor az utcáról már behallatszott a részegek rikoltozása.

Nem kelt fel rögtön, szülei és testvérei egyik rokonuknál töltötték a szilvesztert, és már elmentek hazulról, de ő nem akart tizenegy óra előtt megérkezni Kengyelszkyékhez. Kinyújtózott a paplan alatt, ökleivel végigmasszírozta magát, felélénkült, örült, hogy nem mondta le a meghívást. Jókedvét az sem tudta elrontani, hogy ugyanazt a sötétkék öltönyt kellett felvennie, melyet majdnem három évvel ezelőtt is viselt, mikor a vizsgálati börtönben a főhadnagy elé került. Vizes kefével erősen átdörzsölte, bízott benne, hogy nem veszik észre, mennyire kopott.

Kiment a konyhába vacsorázni, az asztalon egy újságot talált, melyet az ő nevére címeztek. A fiú értetlenül nézegette a szalagcímet: a feladó neve nem állt rajta, Csaba el sem tudta képzelni, ki küldhette. A felvevő postahivatal bélyegzőjét a vastag kék ceruzajelzések eltakarták, beleolvasott, hátha valamelyik közlemény vagy cikk útbaigazítja, de semmi különös jelet nem lehetett felfedezni rajta: három nappal ezelőtti Népszava volt. Nem akart töprengeni tovább, zsebre vágta az újságot, és elindult.

Az ünnepre való tekintettel hamarabb kapta ki a fizetését, egy üveg likőrt vásárolt egy kocsmában, egy alkalmi árustól papírcsákót vett Kengyelszky feleségének, a gyereknek pedig celluloid néger babát és léggömböt. Az ajándékok mind a két kezét lefoglalták, csak nehezen jutott előre a Körutat ellepő tömegben.

A József utca sarkán befordult – itt laktak a vendéglátói –, és a házszámokat nézegette, mikor a túloldali kocsmából két részeg férfi jött ki. Odaléptek hozzá, az egyik az arca felé kapott, mintha meg akarná ijeszteni, Csaba elrántotta a fejét, de a részeg körme így is feltépte a bőrét. A részeg meglátta a vért, megdöbbent, arcát a lámpa felé fordította, és kérte a fiút, hogy üssön vissza. Csaba nem állt bosszút, tudta, hogy a részeg nem akarta bántani, megfordult és továbbment, zsebkendőjét az arcára szorítva. Megfordult fejében a gondolat, hogy ilyen előjelek után talán jobb volna eldobni az ajándékokat, és visszafordulni, de erőt vett magán. Kengyelszkyék háza előtt megállt, ujjával megtapogatta a sebet: változatlanul szivárgott belőle a vér. Letépett egy darabot a postán kapott Népszava széléből, és ráragasztotta.

A csengetésre Kengyelszky jött ki elé, a lakás előszobájában kezet fogtak, és sokáig néztek egymásra: a főhadnagy – később kiderült, hogy már két hónapja leszerelt és tanít egy gimnáziumban – erősen meghízott, mióta nem látta, arcáról eltűntek az önemésztő befeléfordulás jelei, mozgása-magatartása kiegyensúlyozottnak hatott. Csak a nagy szoba üvegén keresztül vetődött ki világosság az előszobába, de Kengyelszky így is észrevette Csaba arcán a véres újságpapírt, beszólt a feleségének. Az asszony kölnit hozott ki, és vattával letörülte a seb környékét, majd kidörzsölte az ing gallérjába törölt vérnyomot, és beküldte a fiút a fürdőszobába.

Csaba leöblítette arcát és ragacsos kezeit. Míg a törülközőt kereste, a tekintete megakadt egy faliszekrényen. A szekrény üveglapja mögött gondos rendbe rakva rajzok, bokszkesztyűk, öngyújtók sorakoztak. Csaba emlékezett a kihallgatás utáni beszélgetésekre, tudta: ezek a tárgyak az elpusztult államvédelmis század emlékét tartották fenn a lakásban; hogy a fürdőszobába kerültek, jelezte: a volt főhadnagy meg akarta szabadítani életét mindentől, ami 1956-tal kapcsolatos.

Bent a szobában a vendéglátókon kívül még három pár ült. Kengyelszky nevetve mondta, hogy a férfiak mind katonaszökevények, ugyanis a rendőrségnél vagy a hadseregben dolgoztak tiszti beosztásban, és hozzá hasonlóan alig néhány hónappal ezelőtt szereltek le. Csaba bemutatkozott nekik, átadta ajándékait a háziaknak, és leült egy kis asztal mellé, ivott néhány kortyot, majd egy szendviccsel a kezében feszülten figyelte a beszélgetést. Ezekkel az emberekkel vagy legalábbis a hozzájuk hasonlókkal a fegyveres harcokban és a vizsgálati börtönben találkozott, mindig a túlsó oldalon álltak, egykori ellenfelei mégis sokkal jobban érdekelték, mint a közömbösek, akik a harcot egyik oldalon sem vállalták.

Ezek az emberek több mint tíz évet töltöttek a fegyveres erőknél, mégsem tekintették magukat katonáknak. Valamennyien diplomát szereztek – mérnöki, tanári képesítést –, és szerettek volna a szakmájukban dolgozni, de az ország helyzete mindig úgy alakult, hogy mint megbízható és hasznos káderekről, a hadsereg nem mondhatott le róluk. Ők belátták, hogy szükség van rájuk, és nem tiltakoztak, bár legjobb éveik vesztek el drótkerítéssel körülzárt objektumok parancsnoki posztján, laktanyákban és kiképző táborokban egyhangú gyakorlatok, megbeszélések és statisztikák összeállításával. Csak az 57–58-as konszolidáció után kérték elbocsátásukat.

Régi tiszttársaik közül sokan jelentős civil beosztást kértek – valóban létező érdemeikre hivatkozva –, legtöbbjüket minisztériumokban vagy a külkereskedelemben helyezték el, ők viszont belátták, hogy hiába járnak közel már a negyvenedik évükhöz, szakmájukban mégis kezdőknek számítanak, és ha mégis ott akarnak dolgozni, alulról kell kezdeniük. A volt főhadnagy képtelennek érezte magát, hogy elhagyja Pestet, Kengyelszky kivételével azonban valamennyien vidékre kerültek „C” kategóriájú tanyai iskolákba, tsz-be, mely egyetlen géppel rendelkezett: egy még urasági időkből származó törött fűnyíróval; erőművek építkezésére beosztott mérnöknek. Számtalan katonaemlék kapcsolta őket egymáshoz. Leszerelés után elhatározták, hogy fenntartják a barátságot, azóta most találkoztak először. Már ez a néhány hónap átalakította őket. Csaba ezt a változást természetesen Kengyelszkyn vette észre a leginkább, akit régebbről ismert, de megfigyelte: valamennyien kezdenek megszabadulni szögletes mozdulataiktól és a katonás, pattogó mondatoktól. Munkájukról csak ritkán beszéltek, de koccintásaik és mosolyuk mögött is látszott, hogy gyakran eszükbe jut.

Kengyelszky úgy mutatta be Csabát a társaságnak, mint volt tanítványát. Elnézést kért, hogy néhány percre félreül vele. Koccintottak, majd Csaba elmondta: esti egyetemre jelentkezik, és szeretne olyan szakot választani, hogy minél hamarabb visszakerülhessen N.-be, kérte a volt főhadnagy tanácsát. Kengyelszky azt gondolta a legcélravezetőbbnek, ha Csaba nem vár addig, amíg elvégez néhány évet az egyetemen, hanem mihelyt lehetséges, lemegy N.-be. A levelező tagozatra onnan is jelentkezhet. Nem kutatta a fiú elhatározásának okait, de óva intette attól, hogy elkeseredettségből vagy dacból költözzön le, a helyváltoztatás önmagában nem oldja meg a bajokat. Csaba úgy érezte, a néhány környezet közül, melyben eddig megfordult, egyedül N.-ben találná meg a lelkét kielégítő életformát. Kengyelszky örült az elhatározásának, és megígérte, segítségül latba veti régi összeköttetéseit.

Már csak öt perc hiányzott az éjfélhez, visszaültek a többi vendég közé. Csaba nem tudott volna miről beszélgetni velük, inkább maga elé emelte a Népszavá-t, melyet behozott az ajándékokkal együtt. A vendégek kivették a kezéből az újságot, és tréfásan korholták, hogy az óév utolsó perceit olvasással tölti. A fiú elmondta, hogy a lapot postán kapta, és nem tudja, ki lehet a feladó. Ez felkeltette a volt tisztek kíváncsiságát, vállalkoztak rá, hogy éjfél után segítenek a titok kiderítésében.

A lámpa elsötétedése éjfelet jelzett. Kengyelszky felbontotta a Promontor-pezsgőt, koccintottak, ittak egy kortyot, majd a vendégek kézről kézre adva vizsgálgatták az újságpéldányt. Először azt következtették ki, hogy hivatalban vagy intézményben adták fel, mert a szalagcímre gép ütötte rá a kapcsot, ezzel pedig magánosok ritkán rendelkeznek. Majd bele-belelapozva felfedezték, hogy vidéki kiadású Népszava, több mint valószínű tiszántúli, mert a hirdetésekben debreceni és környékbeli címek szerepeltek. Az újságlapokat először egyenlőtlenül hajtogatták össze, de a feladó gondosan utánaigazította, a közös vélemény szerint ezzel csak egy nő törődik, aminthogy női kézre vallottak a szalagcímre írt betűk is. Megfigyeléseiket összegezve megkérdezték Csabától, nem ismer-e valahol Debrecen környékén egy hivatalban vagy intézményben dolgozó nőt?

Csaba nemmel válaszolt, fogta az újságot, és bedobta a kályhába. Most már tudta, hogy Vali küldte. Egyszer, kapcsolatuk vége felé, megígérték, ha majd elválnak egymástól, és bármikor eszükbe jut a másik, egy újságot feladnak a nevére. A fiú visszaemlékezett rá, hogy éppen ma két éve szakítottak, 1957 szilveszterén. Behúzódott a kályha mögötti zugba, hogy ne vegyék észre az idegességét, nézte a lángoló papírt. Nem áltatta magát azzal, hogy még valamit is jelent Vali számára, aki feltételezhetően jó házasságban él Telekivel, annál méltatlanabbnak találta, hogy ezzel a küldeménnyel újból felkavarta az ő életét.

Biztonsága ismét megingott, ujjaival akaratlan apró mozdulatokat tett, és az arcát minden ok nélkül fintorgatta. Tudta, akkor cselekedne a leghelyesebben, ha bent maradna a kályha mögötti zugban, mégis előjött. Az asztalon megkezdett üvegek álltak – többek között az a likőr is, melyet ő hozott magával. Kengyelszky megkínálta, de Csaba alig ivott, nehéz helyzetében is hű akart maradni elhatározásához, hogy nem rúg be többé. Bízott benne, hogy indulatainak rohama reggelre elmúlik, csak arra kell vigyáznia, minél kevesebb sérüléssel vészelje át ezt az éjszakát. Próbált külső eszközökkel segíteni magán, hanyatt feküdt a rekamién, majd a fürdőszobában megmosta az arcát, a rádió keresőgombját csavargatta, de idegeinek feszültsége csak növekedett. Arra gondolt, lemegy az utcára, de a tömegben még inkább egyedül érezte volna magát.

Eszébe jutott, hogy ez a szilveszter nemcsak a Valival történt szakításnak az évfordulója, hanem épp két évvel ezelőtt tépte fel körmeivel az arcát, és szállították be a miskolci kórház idegosztályára. Félni kezdett, hogy újra elfogja az őrjöngés – úgy látta, a vendégek máris észrevették rajta ennek a jeleit –, visszahúzódott a kályha mögé. Hogy lefoglalja ujjait, elővette zsebéből a műbőr tárcát, és gondosan kiemelt mindent a rekeszekből, megnézte az igazolványokat. Slampi régi levelét, szülei fényképét. Majd a telefonkönyvet lapozgatta, az Ö betűs neveket nézte végig, de Éváéknak nem volt telefonjuk. Elhatározta, hogy mégis megpróbálja felhívni a lányt, emlékezteti megszegett ígéretére, hogy betelefonál neki a garázsba, aztán minden további nélkül leteszi a kagylót.

Előjött a meleg zugból, engedélyt kért Kengyelszkytől, hogy telefonálhasson. A házigazda bólintott, mosolyogva kérdezte: tudja-e, hogy kell kérni interurbán vonalat Debrecenbe? Csaba először nem értette a kérdést, már ott ült a telefonasztalnál, mikor rájött, hogy Kengyelszky arra gondol: ez a telefonhívás összefüggésben áll a Debrecenből kapott újsággal. A búgó jelzés csak sokára jött be, a vonalakat újévi üdvözletek foglalták le. Csaba körmével kereszteket vésett a telefonkönyv fonott gyékény borítójára.

A központot hívta, emlékezett rá, melyik számban laknak Éváék, megkérdezte, abban a házban kinek van telefonja? A központ megadta a számot, Csaba feltárcsázta, közben az órára nézett: már fél kettő is elmúlt. Attól félt, hogy hiába van szilveszter, a szomszédok ilyen későn már nem szólnak át a lánynak. Megörült, mikor tánczene szűrődött be a túloldalról, egy fiatalos hang jelentkezett, aki minden vonakodás nélkül vállalta a megbízatást.

Hamarosan visszatért, közölte, hogy Éva nincs itthon, úgy tudja, anyjával együtt ment el. Csaba kérte, írja fel Kengyelszkyék telefonszámát és az ő nevét egy cédulára, és tűzze rá Éváék ajtajára. A hang ezt is megígérte, boldog újévet kívánt, és letette a kagylót.

Csaba arra számított, hosszú veszekedést kell folytatnia majd Évával, amiért felhívta őt. Megkönnyebbült, hogy a lány távolléte miatt ez a veszekedés elhalasztódott. Remegő lábakkal kelt fel az asztaltól, megivott egy teli pohár bort, jóleső fáradtság fogta el, lefeküdt a rekamié sarkába. Már félig aludt, mikor Kengyelszkyné egy plédet terített rá.

Arra riadt fel, hogy Kengyelszky a vállára tette a kezét. Felállt, bólintott, és automatikusan elindult a telefon felé. A vendéglátó házaspár nevetése állította meg, a volt főhadnagy tréfálkozva mondta, hogy Debrecen nem jelentkezett. A fiú kinyitotta a szemét: az átellenes alacsony ház bádogtetejét már megvilágította a nap, ő maradt utolsónak a vendégek közül, már a szobát is félig-meddig rendbe hozták utánuk. Elszégyellte magát, és bocsánatot kért, el akart menni, de Kengyelszkyék nem engedték, Csabának is velük kellett reggeliznie.

Kilenc órakor búcsúztak el. Abban állapodtak meg, hogy a fiú két-három hét múlva újból jelentkezik; a volt főhadnagy bízott benne, hogy Csaba legkésőbb áprilisban lemehet N.-be. Ugyanakkor kérte, ha kedve van, ettől függetlenül is jöjjön fel hozzájuk bármikor.

Kint már halmokba söpörték a házmesterek az eldobott papírtrombitákat, a vonuló részegek kezében már majdnem üres volt az üveg, Csaba lassú léptekkel ment hazafelé. Ha látta, hogy hosszabb útszakaszon nem jön vele szembe senki, lehunyta a szemét, és arcát a nép felé fordította. Zsebre vágta a kezét, de ujjai egy csomagba ütköztek. Kibontotta a papírt: diós és mákos bejglit talált benne, emlékezett rá, hogy Kengyelszkyéknél is ezt evett a reggelihez, tehát az asszony rakta a zsebébe. Alamizsnának érezte a csomagot, el akarta dobni, de aztán csak legyintett, és harapdálni kezdte.

Míg ette a túlságosan édes süteményt, a vendéglátóira gondolt. Nem kívánt volna úgy élni, mint Kengyelszkyék. Úgy képzelte, ő sohasem fáradhat el annyira, hogy emlékeit a fürdőszoba szekrényébe zárja, akkor sem, ha azok már rég elveszítették eredeti jelentésüket; hogy útjai ne vezessenek tovább a családnál és a munkahelynél; egyszer s mindenkorra beérje már megismert emberek társaságával. Hosszú évek után először ezen a reggelen mondott hálát a sorsáért saját lelkének, hagy nem engedte megállapodni semmilyen környezetben vagy kapcsolatban. Örült, hogy tavaszra visszatérhet N.-be, és számtalan út áll még előtte. Eszébe jutott, hogy Vali egyszer azt mondta róla: az ő arcán nincs hely az öregségre.

Új helyén, az autóbuszüzem garázsának TMK-műhelyében, a lakatosok mellett Csaba jobban be tudta osztani az idejét. Ismét elment az egyetemre, bejelentette: tavasszal valószínűleg leköltözik N.-be, azt a tanácsot kapta, hogy amíg Pesten tartózkodik, vegyen részt a levelező tagozat féléves előkészítő tanfolyamán, ahol felfrissítheti és kiegészítheti középiskolás ismereteit. Ezentúl hetenként két este bejárt az egyetemre. Úgy döntött, vegyészmérnöki szakra jelentkezik, a foglalkozásokon matematikából, fizikából és természetesen főleg kémiából korrepetálták.

A csoportban Csaba volt a legfiatalabb – csak az üzem határozott támogatásának köszönhette, hogy elfogadták a jelentkezését, hiszen a helyzetét még a káderlapja is nehezítette –, úgy érezte, lényegesen kevesebbet tud a társainál. Szerette volna behozni lemaradását a tanév kezdetéig, ezért szabad estéit is könyvei mellett töltötte, néha éjfél után feküdt le, de emlékezve rá, hogy az n.-i idegösszeroppanását részben a feszített, pihenés nélküli tanulás okozta, szombaton és vasárnap kimenőt engedélyezett magának.

Csak február közepén szánta rá magát, hogy felkeresse Kengyelszkyéket. Semmiképpen sem akart a terhükre lenni, ezért már szerdán felhívta őket, nem zavarna-e, ha szombaton elmenne hozzájuk? A volt főhadnagy szívesen látta, azt ígérte, érdekes hírekről számol majd be. Csaba megspórolt négyszáz forintjához bent a munkahelyén kölcsönkért még ötszázat, és vásárolt magának egy sötétszürke kockás öltönyt, a látogatáskor már ezt vette fel.

Kezében egy csokor ibolyával csöngetett be, a gyereknek játékot hozott, tudta, hogy ott tartják majd vacsorára, és már előre viszonozni akarta. Mikor megérkezett, a háziak éppen rendezkedtek, könyvespolcot vettek, és most tologatták a bútorokat, hogy helyet szabadítsanak fel a számára. Csaba ingujjra vetkőzött, és felváltotta az asszonyt, hamarosan sikerült elhelyezniük a polcot az egyik sarokban.

Rakták vissza a könyveket, közben Csaba szűkszavúan beszámolt az egyetemi előkészítőről, Kengyelszky helyeselte, hogy részt vett az eddigi előadásokon, de befejezni aligha tudja, mert április elején lemehet N.-be. Munkahelyét már kijelölték: a Lakkfestékgyárban fog dolgozni, mire leér, a szállás is el lesz intézve. Adott egy címet a fiúnak, ahol jelentkeznie kell. Majd mintha most érne el mondanivalója legfontosabb részéhez, diadalmas arccal jelentette be, hogy „Debrecen” háromszor is felhívta őket telefonon szilveszter óta. Csaba sokáig bámult rá értetlenül, míg felfogta, hogy a volt főhadnagy Öry Évára gondol. Utoljára ennek a hétnek csütörtökjén beszélgettek, ő közölte vele, hogy a fiú szombaton este ellátogat hozzájuk. Kengyelszky nem tartotta lehetetlennek, hogy a lány hamarosan újból telefonálni fog. Csaba kérte, hogy tagadják le őt, mert nem akar beszélni a lánnyal, a házigazda vonakodva bár, de belement, figyelmeztette a feleségét is, mihez tartsa magát.

Leültek a vacsorára megterített asztalhoz, de anélkül hogy arrafelé fordították volna a fejüket, mindannyian a telefont figyelték. A beszélgetés el-elakadt, a házigazda felkelt a helyéről, és feketét főzött, mivel sem a felesége, sem Csaba nem kért, csak a saját számára. Beteg szíve miatt az orvos eltiltotta ugyan a feketétől, de kialkudta, hogy mindennap főzhessen magának egy szimplát tizenöt kávészemből.

Épp számolta bele őket a kávédarálóba, mikor megszólalt a telefon.

A házaspár összenézett, és egyik a másikat kérte a tekintetével, hogy vegye fel a kagylót, végül Kengyelszky lépett oda a kis asztalhoz. Csaba is hallotta Éva kiszűrődő hangját, Kengyelszky tenyerével betakarta a telefonkagylót, és még egyszer megkérdezte, valóban letagadja-e, hogy itt van? A fiú bólintott, Kengyelszky felsóhajtott, és bemondta a telefonba, hogy Válent Csaba ma este nem jött el hozzájuk. Elköszönt, a lány is letette a túloldalon a kagylót.

Kengyelszky elkomorodott. Nyilvánvalóan restellte önmaga és a felesége előtt, hogy hazudnia kellett, felállt, rosszkedvűen sétálgatott a szobában. Csaba csak azért nem ment el rögtön, mert ezt illetlenségnek tartotta. Arcát a rádió meleg oldallapjához támasztotta, hallgatta a zenét, sajnálta, hogy megbántotta vendéglátóit, belátta, nem lett volna szabad letagadtatnia magát. Szilveszter éjszaka ő üzent a lánynak, hogy hívja fel, most mindenképpen kellett volna beszélnie vele. Éva nem hihette el Kengyelszky kevés meggyőződéssel elmondott szavait, valószínűleg meg is sértődött. Azzal próbálta lezárni az ügyet, hogy így legalább visszavonhatatlanul véget ért kapcsolatuk. Kilenc órakor fölkelt a rádió mellől, és elbúcsúzott, a háziak csak a forma kedvéért tartóztatták. Kengyelszky kérte, mielőtt leutazna N.-be, még egyszer hívja fel.

Csaba cigánylakta környéken vágott keresztül, az elhanyagolt házak oldalában a falból kilógó csupasz kábelek között tizenhárom-tizennégy éves lányok húzódtak meg udvarlóikkal. Ahogy elhaladt mellettük, esküdözéseket, szerelmi ígéreteket és őrjöngő átkokat hallott ki a zugokból. Egy téren ment át. Mikor befordult a sarkon, megnézte a táblát: a Bérkocsis utcába jutott. Úgy emlékezett, valamiért ismerős neki ez az utcanév, sőt egyszer mintha fel is írta volna. Megállt a lámpa alatt, és kinyitotta műbőr tárcáját. Egy régi cédula akadt a kezébe: „Zweck Jenő, Bérkocsis utca 17/a.” A cédula még a javítóintézetből származott, Csaba rögtön rájött, hogy Zweck Jenő Slampival azonos. Mintha valami váratlan ajándékot kapott volna, elmosolyodott.

Befordult Slampiék házába, a kapualjban megkereste ajtójuk számát: félszemű barátja a „C” udvar harmadik emeletén lakott, kilenc más személlyel egy lakásban, ezek közül három az ő nevét viselte: Zweck Jenőné, Zweck Aranka és Zweck Boldizsár, ezt az utóbbit nemrég írták oda pótlólag, tintaceruzával. Csaba úgy képzelte, Boldizsár Slampi újszülött fia. Keresztülment az udvarokat összekötő keskeny átjárókon, az udvarok közepén egy-egy satnya fa állt, melyet teliaggattak száradó fehérneműkkel. Bár fent világított a hold, minden udvar egyre sötétebb lett, Csaba meg-megbotlott a földön heverő ócska fazekakban, végül már a falba kapaszkodott. Felmászott a lépcsőn a harmadik emeletre, és bekopogtatott.

Egy öreg cigányasszony nyitott ajtót. Csak kétujjnyi rés támadt, de a folyosóra olyan tömény pelenkaszag tódult ki, hogy Csaba önkéntelenül hátralépett, s fejét elfordítva egy mély lélegzetet vett, s csak aztán érdeklődött Slampi után. Az öregasszony beengedte az előszobába, közölte azonban, hogy nem beszélhet Slampival. A félszemű fiú ugyanis azt állította, hogy az újszülött Boldizsárnak nem ő az apja, hanem Müller, az asszony régi szeretője. Először ki akarta irtani az egész családot: a feleségét, két sógorát, sógornőit és mindenekelőtt az öregasszonyt, később beérte azzal, hogy összeszedte a lakásban az összes ennivalót és italt, bevitte magával a szobájába, hogy ne zavarják, hatalmas szögekkel belülről beszögezte az ajtót, a szekrényt is eléhúzta, már napok óta nem jött elő. Hiába kérik, hogy legalább a bent maradt tiszta fehérneműiket adja ki, Slampi azt ordítja válaszul: ha piszkosak, álljanak ki az esőre.

A fiú nevének hallatára két villogó szemű cigány, Slampi két sógora lopakodott át a konyhából, egyikük borotvát, másikuk pedig egy széklábat hozott a kezében. Slampi is meghallotta, hogy az öregasszony róla beszél, az ajtón keresztül szidni kezdte az egész családot, esküdözött, nem érti, hogy kerülhetett ilyen csavargók közé ő, akinek orvosok és főmérnökök könyörögtek, hogy hozzáadhassák a lányukat. A cigányok tehetetlen dühükben az ajtót rugdosták. Csaba kérte őket, hogy menjenek vissza a konyhába, és engedjék őt beszélni Slampival. A cigányok morogva bár, de elfogadták az ajánlatot, visszahúzódtak.

Csaba bemondta a nevét, bent Slampi örömében felkiáltott, hallani lehetett, hogy félretolja a szekrényt, és sorra kifeszegeti a szögeket. Markában egy vésővel jött ki, ezt csak akkor engedte le, mikor látta, hogy sógorai nincsenek ott. Szigorú arcot öltött, és bemutatta Csabát az anyósának mint detektívet, aki most éppen azzal foglalkozik, hogy bizonyos cigány öregasszonyok árulhatnak-e iparengedély nélkül az Ecseri-piacon amerikai csomagból vett holmikat. Ő most elmegy, hogy adatokat szolgáltasson ehhez az ügyhöz, valószínűleg nem is jön vissza soha többé, a gyereket nevelje fel az apja, mármint Müller, a cigányprímás fia. Épp távozni készültek, mikor Slampi két sógora rontott elő a konyhából, a félszemű kirúgta egyikük kezéből a borotvát, a másikkal Csaba viaskodott a széklábért, csak heves dulakodás árán jutottak ki a folyosóra.

Végigrohantak az udvarokon, kiértek a ház elé. Slampi a vállán keresztül megvetően visszaköpött, ezzel mintha befejezte volna családi viszálykodását, barátjához fordult, és megölelte. Azt mondta, gyakran eszébe jutott, és most meg kell hogy ünnepeljék találkozásukat. Kiderült ugyan, hogy mindössze három forinttal rendelkezik erre a célra, de fölényesen leintette Csabát, mikor az pénzt akart kivenni a tárcájából. Slampi nem kívánt környékbeli kocsmába beállni, attól tartott, hogy sógorai itt ráakadhatnának, kijelentette, hogy nem fél tőlük, csak nyugodtan akar beszélgetni Csabával, ezért átmentek a Ferencvárosba, egy „Dühöngő Majom”-nak nevezett kisvendéglőbe.

Leültette barátját, étlapot tett elé, és biztatta, rendeljen nyugodtan, amit akar, ő maga pedig eltűnt a konyha csapóajtaja mögött. Kisvártatva százötven forinttal tért vissza, elégedetlenül dörmögte maga elé, hogy a szakács máskor kétszázat szokott adni a jegygyűrűjére. Bort hozatott, közben elmesélte élete alakulását attól kezdve, hogy kiszabadult az n.-i javítóintézetből, egészen addig, míg a felesége az ő nyakába akarta varrni a Boldizsárt, akiről a vak is látja, hogy a cigány Müller gyereke, már a pólyában is úgy tartja a kezét, mintha hegedűvonót szorongatna.

Csaba hallgatta őt, közben arra gondolt, hogy utoljára Évával ült ilyen vendéglőben, két tenyere közé fogta a poharat, úgy, mint régen. Slampinak feltűnt barátja magába zárkózó arca, félbeszakította történeteit, és addig faggatta, amíg Csaba a legapróbb részletekig el nem mondta neki kapcsolatát Öry Évával. A félszemű fiú eltűnődött, majd, mintha feleslegesnek tartotta volna, hogy tovább foglalkozzanak ezzel az üggyel, sorra bemutatta Csabának a „Dühöngő Majom”-ba betévedő nőket. A nevüket nem tartotta érdemesnek megjegyezni, ő aggatott rájuk egy-egy jelzőt: „csatornanő”, „polipnő” és így tovább. Egy tizenhat év körüli, alacsony lányt, az „Ájtatos manó”-t odahívta az asztalukhoz, megkérte, szeresse a barátját, addig, amíg ő vissza nem jön, ugyanis egy rendkívül fontos tárgyalást kell lebonyolítania. Felkelt, egy százast akart otthagyni az asztalon, ha közben a fizetőpincér jönne behajtani a cechet. Csaba elhárította a pénzt. Slampi kérte, hogy minden körülmények között várja meg, mert okvetlenül vissza fog térni. Azzal elsietett.

Csaba bort töltött az „Ájtatos manó”-nak, elbeszélgettek. Csodálkozva látta, hogy a lány bal szeme állandóan sír. Először úgy gondolta, valami bántja talán, de a lány felvilágosította, hogy a bal szeméből hiányzik a könnycsatorna. Megkérdezte a fiút, csakugyan meg akarja-e várni Slampit, nem tartana-e inkább ővele? Csaba nemet intett, az „Ájtatos manó” felkelt az asztaltól.

Kint a gyárak dudája tíz órát jelzett, az asztalok megteltek a délutáni műszakból lelépő munkásokkal, majd azok is elvonultak, de Slampi még mindig nem tért vissza. Csaba nem tudta, barátja hová mehetett, és milyen ügyeket intéz, de nem tartotta valószínűnek, hogy találkoznak még ezen az estén. Háromnegyed tizenegykor, már túl a vendéglő hivatalos záróráján, a pincér odalépett az asztalhoz. Csaba amúgy is távozni készült, tárcájáért nyúlt, de a pincér elhárította: Slampi már rendezte a cechet. Megkérdezte, őt hívják-e Válent Csabának, s mikor a fiú bólintott, a telefonkészülék felé mutatott. A túlsó oldalon Slampi szólt bele a telefonba, kérte barátját, hogy ne haragudjon, de az ügy, melyet el akart intézni, elhúzódott, majd bejelentette, hogy átadja a kagylót valakinek. Zörgés hallatszott, azután halk köhögés, és Csaba megdöbbenve ismerte fel Öry Éva hangját.

Sokáig csak az ismerős, fátyolozott hanglejtést hallgatta, végül összeszedte figyelmét, megértette, hogy a lány hívja hozzájuk a Szent István parki házba. Csaba gépiesen felelte, hogy azonnal indul. Mivel egyetlen további mondat sem jutott az eszébe, elköszönt, és letette a kagylót. Sokáig állt még mozdulatlanul a telefonkészülék előtt.

Alighogy leszállt a villamosról, a park egyik romos pavilonjánál Slampival találkozott. A félszemű fiú melléje szegődött, egy marék kavicsot vett fel a földről, és szótlanul dobálta őket előre a holdfényes úton. Zavarban volt, amiért a barátja háta mögött intézkedett. Éváék házának sarkánál megállt, kérte Csabát, ne haragudjon rá, de a szavaiból úgy vette ki, hogy valójában még mindig szereti Évát, és ő a maga módján megpróbált segíteni, ha rosszul tette, vágja pofon. Műszemét kivette, nehogy a pofontól kiessen, és karjait leeresztve jelezte: nem akar védekezni. Csaba meghatottan ölelte meg, azt mondta, mindig büszke lesz rá, hogy Slampi a barátja. A fiú visszatette az üvegszemét, megígérte, hogy majd felkeresi Csabát lent N.-ben, sőt, ha valami jó helyet talál, ő is lent marad, mert nem hajlandó eltartani a más gyerekét. Elbúcsúztak, majd Slampi elindult visszafelé az úton. Távolról még hallatszott, hogy egy középkorú, álmatlan, kutyát sétáltató nőhöz csatlakozik, és magyarázni kezd: ő évekig árult egyetlen tök ászt a Teleki téri ócskapiacon, persze csak álcázásul, mert közben a nagyvonalú üzletek egész sorát bonyolította le.

Éva a kapu előtt várta. Kérte Csabát: üljenek le néhány percre valahol, a fiú bólintott. Szombat este volt, a körúti eszpresszókat zsúfoltnak találták, az egyik eszpresszóban akadt volna üres asztal, de az eltávozott vendégek két leszakadt gombot hagytak a terítőn, a lány megborzongott, és kérte, hogy ide ne üljenek le. Végül egy kávéházba mentek be, a kapunál négyforintos belépőjegyet kellett váltaniuk, mert bent farsangi táncestet rendeztek.

Távol a zenekartól, a homályos emeleti részen találtak asztalt, fölöttük az ablakra rávetődött egy magasra felnyúló faág árnyéka. Kávét rendeltek. Csaba két tenyere közé fogta a poharat, a lányra nézett: ő is éppen úgy tartotta. Éva megkérdezte, megkapta-e a levelét. Csaba a fejét rázta, nem tudta, milyen levélre gondol. A lány megesküdött, hogy a karácsony utáni első napon egy levelet írt neki, melyet ő maga adott fel Csabáék otthoni címére. A fiú nem értette, miképp történhetett, hogy ő nem kapta meg a levelet. Éva elmondta a tartalmát: anyjának meg kellett ígérnie, hogy a karácsonyi szünet alatt nem találkozik Csabával, kérte a fiút, hogy a szünet után valamelyik este várja meg őt az Egyetemi Könyvtár előtt. Később – már az új évben – telefonon is kereste bent a garázsban, ott azt mondták, új munkahelyre került, de nem közölték, hogy hová. Otthon is hiába hívta fel.

Tízperces szünet után lent a földszinten újból játszani kezdett a zenekar. Éva elhallgatott. Mellettük a többi asztaltól egymás után keltek fel a párok, és mentek le a földszintre táncolni. Csaba tudta, neki kell beszélnie tovább, elnézést kért, hogy Kengyelszkyéknél letagadtatta magát. A lány arca megrebbent, bólintott, és állát a mellére támasztotta. Csaba bevallotta: örül, hogy Éva megvárta őt a József utcai ház előtt, valószínűleg ez volt az utolsó alkalom a találkozásra, mert április elején elutazik. A lány megkérdezte, hova megy; mikor meghallotta, hogy N.-be, egy pillanatra felemelte a fejét. Arra kérte a fiút, hogy menjenek le táncolni.

A földszintet láthatóan átrendezték a farsangi bálra, de a helyiség megőrizte régimódi kávéházi jellegét, a nagy márványlapú asztaloknál öregasszonyok ültek kalapban, üres kávéscsésze és egy pohár víz mellett, a középen kialakított táncteret hat tömör oszlop fogta körül. A kis szabad parkettarészt ellepték a párok. Csaba megfogta Éva kezét, és besodródtak középre. Csak egy helyben forogtak, lépni is alig tudtak a többi pártól, magához húzta a lányt, hogy megvédje a kiálló könyököktől. Éva arcát a szürke zakó vállára fektette, úgy ölelték át egymást, mint a régi lánygimnáziumi bálon.

A lány azt mondta, hogy ő is szeretne elmenni N.-be. Csaba bólintott, majd valamelyik tavaszi vagy nyári hétvégén látogasson le; Éva megrázta a fejét, nem látogatásra gondolt, ő is lent akart élni.

Csaba próbálta megmagyarázni, hogy nem érezné lent jól magát. Illúziói már akkor szétoszlanának, mikor leszáll a vonatról. N. idegen világ a lány számára, élete meg volna fosztva természetes támasztékaitól. Bármilyen munkát végezne, alulmaradna azokkal szemben, akik gyerekkoruk óta dolgoznak, minden napja kudarcok sorozatából állna össze, boldogtalanul és kifáradva térne vissza Pestre. Éva megesküdött: nem kerülhetne olyan nehéz helyzetbe, hogy megbánja, amiért lement. Sokkal boldogabban élne idegenben, olyan munkát végezve, aminek naponta látja az eredményét, mint otthon, ahol fölöslegesnek és céltalannak érez mindent, amit tesz. Tanárnak készül, pedig sohasem akar tanítani. Megszorította a fiú kezét, és könyörgött, intézze el, hogy ő is lemehessen N.-be, semmiben sem fogja zavarni, ha úgy akarja, úgy tesz, mintha nem is ismerné. Csaba nehéz szívvel ugyan, de megígérte, hogy szól Kengyelszkynek.

Vasárnap ebéd után Válent doktor áthívatta Csabát a szobájába. A fiú meglepődött: apja nem szokott lemondani a vasárnap délutáni három-négy órás alvásról.

A család többi tagja most is aludt a másik szoba rekamiéján és díványán. Csaba meg tudta különböztetni egymástól testvéreinek, anyjának és nagyanyjának behallatszó egyenletes lélegzetvételét. A borús téli délutánon világosság is csak apja szobájában égett: a csévélőgép mellett egy kis asztali lámpa. Válent doktor most nem dolgozott, kézikabátot öltött, fel s alá sétált a szobában. Zsebéből néhány diót vett elő, markában összetörte, és míg a dióbelet szedegette ki a héjak közül, mintha csak mellékesen tenné, megkérdezte Csabát, mik a tervei a jövőre vonatkozólag? Csaba nem értette, miért pont most tartja időszerűnek, hogy feltegye ezt a kérdést, kitérően válaszolt, megpróbálta kivárni, míg apja felfedi indítékait.

Válent doktor megérezte az ellenállást, pálinkát vett elő a szekrényből, melynek kulcsát magánál tartotta, töltött mindkettőjüknek. Fia vállára tette a kezét, és kedélyesen biztatta, hogy igyon. Csaba nem térhetett ki a kínálás elől, de nem akarta, hogy a pálinka eltompítsa a figyelmét. Eszébe jutott Slampi régi tanácsa: ha nem akar berúgni, gyűjtse össze a szájában a nyálat, úgy vegye be az italt. Kipróbálta, ez valóban sokat enyhített a pálinka csípősségén, nem zavarta össze a gondolatait, csak a torkát melegítette fel kissé. Válent doktorra jobban hatott az ital, bár ő is csak két-három kupicányit fogyasztott: arca kivörösödött, felemelte a hangját.

Megismételte a kérdést, hogy Csaba mihez akar kezdeni az életével? A fiú attól tartott, apja értesült tervéről, hogy lemegy N.-be, melyet pedig az utolsó pillanatig titokban akart tartani, óvatosan visszakérdezett, mire vonatkozik ez pontosabban: a magánéletére, tanulmányaira vagy valami másra? Válent azt felelte, minderre együttvéve. Csaba látta, hogy apja egyre nehezebben tartja vissza valódi mondanivalóját, ki akarta várni, amíg indulatai végképp felgyűlnek, ezért közömbös dolgokról kezdett beszélni, de olyan arccal, mintha ezek volnának élete lényeges kérdései: a katonasághoz – azt hiszi – jövőre sem hívják be, mert a röpcédulázás miatt megbízhatatlannak minősítették, de ezt nem is bánja, mert semmi kedve sincs a katonáskodáshoz.

Csaba apjára nézett, és alig tudta visszafojtani a mosolyát, elgondolása bevált: Válent doktor halántékán kidagadtak az erek. Folytatta a közönyös hangú elbeszélést: a műhelyben a segédmunkások részére ingyenes gépkocsivezetői tanfolyamot indítanak, de őt visszatartja az a híresztelés, hogy a tanfolyam elvégzése után állítólag mindannyian a Tefuhoz kerülnek, és itt levonják fizetésükből az oktatás költségeit. Válent doktor öklével az asztalra vágott, és nem törődve azzal, hogy a másik szobában alvók felébrednek, kiabálni kezdett, követelte, hogy Csaba arról a lányról beszéljen, akivel mostanában mindenki látja.

Csaba megőrizte nyugalmát. Nem félt apjától, tudta, ha mint régen, verekedésre akarja fordítani a vitatkozást, reménytelen helyzetbe kerül. Azzal tisztában volt, hogy nem ismerősök látták meg őt Évával, ha ez valóban így történt volna, apja bizonyítékul egész biztosan megnevezte volna az illetőt. Azt hitte, valakivel megfigyeltették, de ez sem vágott össze apja szavaival. Válent doktor Évát kezdte gúnyolni, hogy a zsidó lány megunta régi vőlegényét, és új „pali”-t keres magának. Csaba feje kezdett átforrósodni, de visszafogta magát.

Most már nem kellett taktikáznia, hogy kicsalogassa apjából a mondanivalóit, Válent doktornak fejébe szállt a düh és az ital. Válogatás nélkül szidta Évát és Csabát, kijelentette, hogy az ő családjába sohasem keveredett zsidó vér, és amíg ő él, nem is fog. A fajelméletnek abban igaza volt, hogy a zsidók biológiailag degeneráltak, mint minden faj, mely őrizkedett attól, hogy elkeveredjen a környező népekkel; számokat hozott fel, mennyivel gyakoribb a zsidók között az ekcéma, a cukorbaj és más, a szervezet eredendő kiéltségéből származó betegség. Ugyanakkor magukkal hozták idegenségüket, Válent doktornak hosszú viszonyai voltak zsidó nőkkel, de sohasem tudta követni a csapongásaikat, indulataik végleteit, azt állította, testhőmérsékletük is különbözik a normálistól, néha leszáll harminc fok alá, néha eléri a negyvenet, anélkül hogy láznak volna nevezhető, ezért képtelenek arra, hogy valamilyen országba vagy akár egy családba is beilleszkedjenek, mely más emberekből áll össze, mint ők. Válent a levegőbe szúrt mutatóujjával: az egyén nemcsak mint egyén felelős a történelem ítélőszéke előtt, hanem a nemzedékek egymásutánjának részeként is, mint az ősök örökségének továbbítója az utódok felé; ez nemcsak őrá vonatkozik, aki öntudatosan vállalja, ez alól Csaba sem térhet ki, követelte: szakítson Öry Évával.

Csaba nem törődött apja fenyegetéseivel – bár így összefoglalva még nem hallotta, de az egyes elemeket már ismerte gyerekkora óta, apjának társaságban ez volt az egyik kedvenc témája, ha valamilyen új adatot vagy szempontot mondtak neki, legközelebb már mint a saját gondolatát adta elő –, most már mindenképpen meg akarta tudni az értesülések forrását, ezért letagadta még azt is, hogy egyáltalán ismeri Évát. Válent doktor magából kikelve egy összegyűrt levelet vett ki a házikabátja zsebéből, és bizonyítékul az asztalra csapta.

A fiú megdöbbent, hogy családja ellopott egy neki szóló levelet, de maga a levél jobban érdekelte. Ott helyben végigolvasta. Ez volt az a levél, melyről Éva beszélt. Szívét elöntötte a meleg: a lány fontosnak találta, hogy értesítse őt, úgy érezte, ezekért a szálkás, idegesen papírra vetett betűkért érdemes volt vállalnia ezt a veszekedést.

Válent doktor megértette: a levél kiadásával taktikai hibát követett el. Hogy ezt elleplezze, tovább szidalmazta Évát és Csabát. Szemére vetette a fiúnak: 1956 novemberében, a felkelés leverése után még őt is megalkuvónak találta, pedig akkor csak arra intette, hogy a fegyverek helyett a harc békés formáit válassza. Véleménye szerint Csaba kapcsolata egy zsidó lánnyal sokkal nagyobb árulást jelent.

Majd hirtelen átfogta a fiú vállát, és mintha csak most fogná fel Éva levelének valódi tartalmát, bizalmas szemhunyorítással megkérdezte, hogy csak egy alkalmi viszonyról van-e szó? Már készen állt, hogy elmosolyodjon. Csaba nemet intett, és lesodorta válláról apja kezét. Ettől a mozdulattól Válent doktor végképp kikelt magából, ordítva lekurvázta Évát, majd látva, hogy Csaba erre nem válaszol, s csak összehúzza a szemét, és a szája félig kinyílik, ököllel belecsapott az arcába. Csaba rögtön visszaütött; bár a levegőben levett valamit az ütés lendületéből, Válent doktor így is hanyatt esett a szőnyegen.

Kiáltozására átszaladt a szomszéd szobából az egész család, de megtorpantak, mikor Csaba kijelentette, hogy aki egy ujjal hozzáér, annak letöri a kezét. Kinyitotta a szekrényt, és összepakolta a holmiját, csak azokat a fehérneműket vitte el, melyeket a saját fizetéséből vásárolt és szürke kockás öltönyét. Régi ruháit bent hagyta a szekrényben. Egész idő alatt egy hangot sem hallott a háta mögött, még nagyanyja sem merte felemelni szavát az ő érdekében.

Felvette a kabátját, a lakáskulcsot letette az asztalra, és anélkül, hogy egyetlen pillantással is elbúcsúzott volna valakitől, kilépett a lakásból. Tudta, hogy ide nem térhet vissza, örökre elveszítette a családját, de nem támadt benne lelkiismeret-furdalás. Csak azt tette, amit mindenképpen meg kellett tennie, még akkor is, ha kapcsolatát Évával valamelyik feléjük irányuló fenyegetés elpusztítaná, és teljesen egyedül maradna.

Kint esett a hó. Nem jártak a vasárnap délutáni utcán, a hóban alig látszottak lábnyomok. Csaba fölfelé fordította az arcát, és hagyta, hogy a pelyhek elolvadjanak a bőrén.

Ezen a napon a lány otthon maradt anyjával, nem beszéltek meg találkozót, csak kedden estére. Felhívhatta volna ugyan Éváék szomszédját, de nem akarta megijeszteni a lányt. Különben is úgy gondolta, hogy Éva kétségbeesett részvéte csak zavarná ma este. Nem tudta, hol tölti majd el az éjszakát. Gondolatban sorra vette az ismerőseit. Nagybátyjához – apja testvéréhez – nem akart menni, és még néhány más szálláslehetőségről is lemondott, az illetők túlságosan közel álltak a családhoz, és mindent visszamondtak volna a szüleinek. Majd Kengyelszky jutott az eszébe, de a volt főhadnagytól nem úgy vált el legutoljára, hogy most nyugodt lélekkel felkereshesse, különben sem akart újból a terhére lenni. Tanácstalanul megállt az utca közepén, megértette: a kétmilliós városban egyetlen emberrel sincs olyan kapcsolata, hogy akár egy éjszakára is szállást kérhetne tőle.

Nem áltatta lelkét azzal, hogy ezt a végleges magára maradást véletlen események okozták, például ha ma nem vész össze apjával, otthon tölthette volna az éjszakát. Belátta, életének minden mozzanata szükségszerűen vezetett el ehhez a pillanathoz, és összes emlékeit meg kellene tagadnia, hogy ezt a sétát a zuhogó hóban méltánytalannak vagy meg nem érdemeltnek tartsa. Bízott benne azonban, hogy a mélypont elmúlik ezzel a tétellel vagy talán már ezzel az éjszakával, sorsa úgy fog felderülni, ahogy a nap fokozatosan megvilágítja, majd azokat a magas, elhanyagolt házakat, melyek lábánál most elhaladt.

Egy telefonfülkéből felhívta a műhelyt, megkérdezte a műhelyfőnököt: bemehetne-e ma éjszaka ügyeletre? A vasárnapi műszakot már beosztották, de a műhelyfőnök hozzájárult, hogy a hét többi napján Csaba éjszaka töltse le műszakját. A fiú megkönnyebbülve lépett ki a fülkéből, már csak ezt az éjszakát kellett megoldania valahogy. A Körúton állt, annak a mellékutcának a sarkán, mely az Orchideához vezetett. Belátta, hogy az eszpresszóban – bármi is történne – csak fölösleges erőpazarlással járna, mégis szembesíteni akarta magát azzal a környezettel, ahol életének elhatározó hónapjait töltötte. Vágyott rá, hogy lelkét felszabadítsa minden régi, nyomasztó kapcsolat alól, Léber Annára gondolt, úgy érezte, a teljes felszabaduláshoz az is hozzátartozik, hogy nyíltan és véglegesen szakítson a nővel. Befordult a sarkon, úgy tervezte, záróráig elüldögél az Orchideában, utána átmegy a Keleti pályaudvarra, vált egy peronjegyet, és behúzódik a fűtött kultúrterembe: nézi a sakkozókat vagy alszik.

Már a galéria elejéről meglátta, hogy az Akellák ott ülnek megszokott asztaluk mellett, Léber Anna pedig éppen vele szemközt a pamlag sarkán. Bár erre a találkozásra gondolatban már akkor felkészült, mikor elindult az eszpresszó felé, az idegességtől most mégis savanyú ízt érzett a szájában. Igyekezett egy mosollyal tudomásul venni, hogy ez a vasárnap, úgy látszik, a leszámolások napja. Az Akellák látszólag észre sem vették Csaba kéthónapos távollétét, éppúgy, mint ahogy mostani bejövetele sem váltott ki belőlük érdeklődést, tovább lapozták az asztalra kitett folyóiratokat. Csak a kórházból időközben kijött Krisztics kérdezte meg, hogy mi történt vele? Csaba vállat vont, és leült. A pincér rumot akart hozni, de a fiú elhárította, tejeskávét kért és süteményt.

Szótlanul és lassan megvacsorázott, csak aztán nézett Léber Annára. A nő kirúzsozta a száját – Csaba orrát megcsapta a rúzs émelyítő zsírszaga –, szemöldökét grafittal kihúzta, ettől arca még sápadtabbá vált, körmei alól eltűnt az odaszáradt fekete máz, átlátszó gyöngylakkal kente be őket. Ugyanilyen változást mutatott az öltözéke is, elhagyta régi, fiús szabású, rövid kabátját és vastag szövetszoknyáját, helyette az Orchideában túlságosan is elegánsnak ható barna ruhát viselt, a mellrészen sárga betéttel – Csaba úgy gondolta, csomagból vásárolta –, a nyakán pedig divatos, festett babszemekből összefűzött láncot. Léber Anna próbált alkalmazkodni megváltozott külsejéhez, ennek következtében olyan félszeg, erőszakolt mozdulatokra kényszerült, mintha nem ő viselné eleganciája jegyeit, hanem azok őt.

A nő nem nézett Csabára, szokásától eltérően sokat beszélt és hangosan, néha ok nélkül nevetett, ujjai közben a bablánccal játszottak. Új lakását írta le, ahová januárban költözött át anyja személyzeti szobájából. Az eltelt idő alatt már be is rendezkedett. Valamivel záróra előtt, mintha most jutna eszébe, hogy illik kiegyenlíteni tartozását, Léber Anna bejelentette, hogy meghívja magához az Akellákat lakásszentelőre. Csaba elfordította a fejét, tudta, hogy ez a meghívás mindenekelőtt neki szól. Kriszticsre nézett, a szerb diák mosolygott maga elé. Csaba megértette: a többiek is ugyanúgy értelmezték Léber Anna ajánlatát, természetesen azért nem utasították vissza, leakasztották kabátjukat a fogasról, és szedelőzködni kezdtek.

Míg mentek lefelé a lépcsőn, Csaba megpróbált Léber Anna mellé sodródni, szerette volna, ha még bent az eszpresszóban sikerül beszélnie a nővel, de Anna, mintha szándékosan távol akarta volna tartani magától, Kriszticshez csatlakozott. Csaba ragaszkodott elhatározásához, hogy még ezen az éjszakán szakít Léber Annával, úgy érezte, amíg ezt nem mondja ki nyíltan, addig a nő bizonyos joggal igényt tart rá, ezért csatlakozott a társasághoz.

A személyzeti szoba után ez a lakás meglepte Csabát. Úgy emlékezett rá, hogy ott is nagyrészt ugyanezek a bútorok álltak, csak a sodronyos ágyat cserélték ki egy heverőre, a tágas szobában mégis másképpen hatottak. Látszott, hogy Léber Anna a lakás minden zugának elrendezésére külön gondot fordított, a mennyezetről négy szabálytalan alakú, különböző magasságig lebocsátott lámpa lógott, ezeket egy barnára pácolt fakeret fogta össze, a polcokra és asztalokra babákat, apró dísztököket, színes miniatűr kiadású könyveket tett, az ablak előtti részen pedig sok cserepes növényt, zöld hajtásaik összefonódtak. Csaba az egyik sarokban telepedett le, egy rendkívül könnyű fatálcát nézegetett, próbálta kitalálni, milyen fából készítették.

A vendégek levetették a kabátjukat. A szobában meleg volt, az évekig nedves helyiségben álló bútorok most száradtak ki fokozatosan. Csaba hallotta a furnérlapok halk pattogását. Léber Anna eltűnt az egyik oldalajtó mögött, négy üveg vodkával tért vissza. Mivel nem számított vendégekre, ezt az italt csak a maga számára tarthatta itthon, úgy látszik, megőrizte azt a szokását, hogy nagyobb mennyiségben vásároljon be előre, éppúgy, mint régen, mikor a cigarettát és a papírburkolatú krumplicukor-táblákat halmozta fel a szekrényben. Mikor Csabának töltött, hozzáért a kezéhez, a fiú sietve elhúzta a poharát.

Még sohasem ivott vodkát, óvatosan kóstolta meg. Mivel az italt egyáltalán nem találta csípősnek, úgy gondolta, nem is erős; a vodka kint az előszobában áthűlt, jólesett felhevült torkának, kiitta a poharat és utánatöltött a középre rakott üvegből. Már egy fél óra is eltelt, mikor megérezte, hogy a vodka a fejébe szállt, akkor viszont, mintha egyre fokozódó erejű hőhullámok lepték volna el az egész testét. A könnyű fatálcát az arcához szorította, de ez is hamarosan átmelegedett. Benyúlt a fotel oldalába, ujjaival turkált az odahullott kapcsok, kétfilléresek és kenyérhajak között. Nem akart berúgni, megpróbálta elterelni gondolatait önmagáról. Fölkelt a sarokból, egy kerek zsámolyt vitt magával, és leült a többiek közé.

Valaki bekapcsolta a rádiót, rövidhullámra állította, és végigcsavarta a keresőt a skálán. Valamelyik nyugati állomáson tánczenét fogott ki. Krisztics azt ajánlotta, hogy táncoljanak. Ezek a férfiak és nők, akik már túljártak harmincadik-harmincötödik évükön, a tánciskolában legföljebb tangót tanultak, nem ismerték az új, gyorsabb ritmusú számokat. Néhányszor mégis megpróbálták, de hamarosan kifulladva ültek vissza a helyükre, még percek múlva is kapkodva szedték a levegőt. Külön-külön Csaba mindegyik Akelláról tudta, hogy beteg – egy magas, szemüveges műszaki fordítónak a fél veséjét operálták ki, egy porcelánkék szemű nőről azt beszélték, lassan, de feltartóztathatatlanul megvakul; még a legegészségesebbnek látszó Léber Anna is súlyos szívaritmiában szenvedett –, de csak most fogta fel: a betegség a társaságuk alapvonása, szövetkezésük legfőbb oka.

Krisztics a rádióban szóló zenét hallgatta, és arról beszélt, hogy a totális diktatúrákat: a kommunizmust és a fasizmust a dzsessz fogja elpusztítani egyszer. Nemcsak azért, mert a szabálytalanságot hirdeti a merev szabályok között, ez még szülhetne egy új, rugalmasabb társadalmi ideált, de a dzsessz az ember figyelmét a társadalomról végképp önmagára irányítja. A diktatúrák önmaguk ellen cselekszenek, mikor megengedik, hogy ezek a ritmusok eljussanak az ifjúságukhoz. Elképzelhetetlen például, hogy a rock and rollt táncoló szovjet fiatalok közül egy háború esetén új Matrozovok kerüljenek ki, akik a saját testükkel zárják el az ellenséges géppuskaállás kilövőrését. Csaba úgy képzelte, nem a táncok ritmusa határozza meg a kor arcát, de nem szállt vitába Kriszticcsel.

Éjfél tájban az Akellák szedelőzködni kezdtek. Léber Anna a tekintetével kérte a fiút, hogy ne menjen velük. Míg a többiek búcsúzkodtak, Csaba átlépett a fürdőszobába, megmosta az arcát, és a falnak támaszkodva várta, hogy meghallja a távozás zajait. Körülnézett, itt is mindent pontosan kijelölt helyre raktak: a tisztálkodási szereket, a pongyolákat, a falra külön-külön tasakot akasztottak a teljes csomag toalettpapír és a csomagról leszakadt lapok számára. Ez a mániákus gondosság egy széteső lélekre vallott, mely megkísérelte, hogy rendet teremtsen maga körül. Csaba biztosra vette, hogy csak néhány hónapnak kell elmúlnia, és Léber Anna megunja a rendet; a bútorok karfáin, a rádión megül a por.

Mire visszament a szobába, már üresen találta, Anna lekísérte a kapuig vendégeit. Csaba először a heverőn dőlt végig, de aztán meggondolta magát, és a sarokban ült le. Végiggondolta életének eddigi fontos elhatározásait, és be kellett látnia, hogy közülük alig néhányat tudott végrehajtani; de most nem félt a találkozástól Léber Annával. A régi személyzeti szoba zsúfoltságával, kölykeit óvó és cipelő macskájával talán megzavarta volna biztonságát, de ez a lakás nem váltott ki belőle elfogódottságot.

Anna a fürdőszobán keresztül jött vissza, ott átöltözött: vastag, prémszerű anyagból készült pongyolát vett fel. Sárga betétes, barna ruháját egy karfán hozta magával, beakasztotta a szekrénybe. A keresztrúdon még néhány olyan ruha lógott, melyet Csaba régebben nem látott Annán, megkérdezte, hogy csomagból vette-e, a nő tagadólag intett: csináltatta őket. Hamutálcát tett maga elé, és rágyújtott. Egy-egy szippantás után arról beszélt, hogy hamarosan műanyag borítással vonatja be a padlót, vásárol egy televíziót is, azontúl este sem kell kimozdulnia hazulról.

Csaba az órát nézte: negyed kettő múlt. Ajkait összeszorítva elnyomott egy ásítást, majd bejelentette, hogy hamarosan elutazik N.-be. A nő bólintott, mintha már korábban is számított volna erre. Egy üveg vodka érintetlen maradt, felemelte. Csaba elhárító mozdulatot tett, Anna csak magának töltött. Csaba ismerte Annát, látta: egy figyelmeztető mondatot akar kiváltani belőle, hogy nemtörődöm vállvonással kikérhesse magának az illetéktelen beleszólást, a fiú így inkább hallgatott.

A nő fejét a heverő támlájának döntötte, nyaka megfeszült, úgyhogy valósággal préselnie kellett torkából a szavakat. Húszéves korában katona szeretett volna lenni – az 1940-es évek végén még nőket is felvettek a tiszti iskolára –, jelentkezett, de a felvételi bizottságban egy őrnagy elutasította, azt tanácsolta, menjen inkább férjhez vagy foglalkozzon művészettel. Megszerezte az őrnagy címét, és elment a lakására, órák hosszat sértegette, amíg az őrnagy pofon nem vágta, azon az éjszakán ott maradt nála, azután majdnem egy évig együtt éltek. Azt mondta, ez a katonatiszt volt életének egyetlen szerelme, igazi férfi a férfiak elnőiesedésének korszakában, de akkor tévedett, mikor őt nem vette fel a tiszti iskolára. Elgondolkozott és helyesbített: az őrnagy valószínűleg nem tévedett, csak ő tudta volna könnyebben elviselni az életét a hadsereg kötött rendjében, az egyenruha lett volna az egyetlen viselet, melyben kényelmesen és biztonságosan érezte volna magát.

Felkelt, ingadozó lépésekkel a szekrényhez ment, letépte új ruháit a keresztrúdról, és halomba dobálta őket a padlón. Rájuk taposott, aztán leült a szőnyegre, és fejét Csaba térdére hajtotta. A fiú nem moccant a megdöbbenéstől, viszonyuk során Léber Anna sohasem kezdeményezett, mindig kivárta, amíg ő szólt, hogy ágyazzon meg; mérhetetlen magányosságnak és kudarcok sorozatának kellett felgyűlnie benne, hogy most mégis ő indult el felé.

Nézte térdén a felbomlott fekete kontyot, túlzottnak találta saját elszántságát, ahogy a szakításra készült, szánalom fogta el, megsimogatta Léber Anna haját. A nő megérezte a simogatást, felkúszott mellé a fotelbe, és alsótestével szorosan hozzásimult. Csaba megkívánta az ismert formákat – Öry Éva arca távolinak tűnt –, bár tudta, ha most nem tér ki az ölelkezés elől, próbálkozása, hogy megszabaduljon a nőtől, máskor sem ígérhet sikert. Emlékeztette magát, milyen irtózat fogná el az ölelkezés után, keze mégis megindult Léber Anna apró mellei felé. Csak akkor tért magához, mikor arcát megcsapta a nő szájából áradó keserű cigarettaszag. Csabának birkóznia kellett, hogy kiszabaduljon, végül is lefejtette magáról Léber Anna karjait, és eltolta magától. A nő arcra feküdt a szőnyegen, ujjai a pongyolát simogatták. Később magához tért, megágyazott a heverőn, és hátat fordított Csabának.

Csaba Évára gondolt, behunyt szemmel felidézte magában a lány arcát, hangtalanul bejelentette az elképzelt arcnak: szakított Léber Annával. Az órára nézett: alig néhány perc hiányzott a négy órához, már nem lett volna értelme elaludni vagy felkelteni a házmestert. Kiment a fürdőszobába. Hogy ne zavarja Annát, csak kissé engedte ki a vízcsapot, derékig megmosakodott, nem akarta használni a nő törülközőjét, inkább a saját zsebkendőjével dörzsölte végig magát. Visszatért a szobába, magára vette kabátját, és úgy üldögélt, amíg fél ötkor meg nem hallotta, hogy fent a házmester kinyitja a kaput. El akart köszönni, de a fekete hajú nő elbújt a párnák között, így csak maga elé dünnyögött néhány szót.

Behúzta maga után az ajtót, elsietett a lépcsőn, kivárta, amíg a házmester eltűnik a kaputorkolatból, akkor szinte kiugrott az utcára, és futni kezdett. Csak akkor lassította le a lépéseit, mikor már messze maga mögött hagyta a házat.

Ezen a napon Csaba éjszakára is bent maradt a műhelyben, több mint két műszakot dolgozott egyfolytában. Munkatársaitól hiába érdeklődött kiadó albérleti szoba vagy ágy után. Ezen nem lepődött meg, maga is látott falra kiragasztott cédulákat, melyeken fiatal házaspárok öt-hatezer forintot ígértek a közvetítőnek, aki albérletet hajt fel a számukra.

Reggel munka után sorra járta az utcai hirdetőtáblákat, el is ment néhány címre, de már mindenütt megelőzték. A hosszú gyaloglás még fokozta benne a két alvás nélküli éjszaka fáradtságát, beült egy moziba, már a híradó közepén elaludt. Rendőr keltette fel az előadás végén, leigazoltatta, aztán hazaküldte. Csaba egész testében remegett, nem tudta rászánni magát, hogy kilépjen a hideg utcai szélbe. Megkerülte az előcsarnokot, hogy eltűnjön a rendőr szeme elől, jegyet váltott a következő előadásra, megvárta, amíg besötétedik a nézőtér, és újból elaludt. Néhány perccel a film vége előtt ébredt fel.

Fél tizenegykor ment be a moziba – fél három is elmúlt, mikor kijött. Úgy érezte, kipihente magát, de néha nagyokat ásított, és a szemei megteltek könnyel. Beállt egy büfébe, tenyerét az ételespult meleg műmárvány borításához szorította, úgy tett, mintha a táblára kiírt ételek között válogatna, csak akkor ment a pénztárhoz, mikor a kezein keresztül már az egész teste átmelegedett. Csak levest és üres főzeléket evett, a fizetésig tíz napra kétszáz forintja maradt, és ebből kellett kifizetnie egy esetleges albérlet előlegét.

Még két órája volt hátra, amíg Évával találkozik az egyetem kapujánál. Elhatározta: titokban tartja a lány előtt, hogy eljött hazulról, és csak akkor szól neki, ha sikerült már lakást szereznie. Csomagját reggel bent hagyta a garázsban, ez tehát nem árulhatta el, de a külsejét rendbe kellett hoznia. Egy nagy borbélyüzletben megborotválkozott, majd hátrament a mosdóba, toalettpapírral átdörzsölte a cipőjét, megmosta a kezét, megigazította az ingét és nyakkendőjét a tükör előtt.

Így is hamarább érkezett. Megkerülte az épületet, már visszaért a kapu elé, de a lány még nem jött ki az épületből. Csaba megállt oldalt a könyvesbolt előtt, és azon tűnődött, hány nap jönne ki eredményül, ha összeadnák azokat az órákat, melyeket ő várakozással töltött el. Viszont úgy emlékezett, hogy őrá soha senki sem várt egy percet sem. Kísértésbe esett, hogy megfigyelje, mi történik, ha egyszer ő nem jelenne meg pontosan egy találkozón. Átment a túlsó oldalra, itt nem is kellett elrejtőzködnie, a rövidlátó lány nem vehette észre őt a homályos utcán.

Éva csakugyan hiába kereste a tekintetével, néhány ideges lépést tett, majd, mintha bizonyítani akarná, mennyire nem érdekli ez az elmaradt találkozás, rántott egyet a vállán, és elindult a Váci utca felé. Csaba úgy képzelte, a lánynak tovább kellett volna várnia rá, gondolni kellett volna arra, hogy őt esetleg valami baj érte, vagy más fontos ok miatt késik. Nézett a távolodó lány után, és nem értette, hogy érezhette magához közel Évát valaha is, amikor most minden arcvonását idegennek, sőt ellenségesnek találta. Csak azért indult meg a lány nyomában, mert nem akarta lezáratlanul hagyni a kapcsolatukat.

Éva hol eltűnt, hol újra látszott a sétálók között. Csaba egy kirakat előtt érte utol. Úgy tett, mintha ő is a kiállított árukat nézegetné, a lány nem vette észre a kirakatüveg tükrében, továbbment. Csaba a vállára tette a kezét. Éva felkapta a fejét, és meggyorsította lépéseit, olyan haragos arccal figyelte az aszfaltot maga előtt, hogy a fiú önkéntelenül is mentegetődzni kezdett. Korábban úgy tervezte, nem beszél a lánynak arról, hogy összeveszett az apjával, most mégis elmondta; csak azt hallgatta el, hogy a veszekedés a lány miatt tört ki. Éva tekintete nem enyhült meg, mintha nem érdekelte volna, hogy a fiú fedél nélkül maradt.

Csaba nem tudta, mi tartja őt a lány mellett, ahelyett hogy elfordulna valamelyik mellékutcán, és megpróbálna egy ágyat keresni magának, ahová holnap délelőtt majd lefekhet, de továbbra is visszatért mellé, ha a tömeg elsodorta. Energiája és kedve azonban lassan elfogyott, már csak néha szólalt meg, ilyenkor sem akarta meggyőzni a lányt, legföljebb figyelmeztette: felülről rácsöpög az olvadó hó, fásultan tűrte, hogy Éva öt-tíz percig álldogáljon egy kirakat előtt.

Mikor kijutottak a Váci utcából, és néptelenebb környéken haladtak tovább, Csaba megpróbált lemaradni, többször is lassított, lehajolt, mintha a cipőfűzőjét kötné meg. Meglepetten látta, hogy a lány mindannyiszor bevárja. Már ez sem vigasztalta meg, azt akarta mondani a lánynak, hogy ezen a napon korábban kell jelentkeznie a műhelyben. A lány hirtelen elébe lépett, és tágra nyitott szemmel bocsánatot kért, azt suttogta: nagyon szégyelli a viselkedését. Csaba fáradtan bólintott, hagyta, hogy Éva belekaroljon és vezesse tovább, de, mintha a hideg testét-lelkét átjárta volna, nem bírt szólni egy szót sem.

Tudta, a lány végképp megsértődik, ha ő most nem fogadja el a közeledését, megpróbálta felrázni magát, elképzelte: olyan egyedül marad, ahogy ma délután csavargott a városban, sőt még az a vigasza se lesz, hogy néhány óra múlva találkozik valakivel, de ez sem érintette mélyebben. Ha élete eseményei újból és újból a teljes magány felé terelik – gondolta –, értelmetlen dolog szembeszegülni vele. Mégis, jobb meggyőződése ellenére megsimogatta Éva arcát.

A lány beledörzsölte az arcát Csaba tenyerébe, és felélénkült. A kiragasztott hirdetésekre mutatott, még gimnazista korában az volt a babonája, hogy egy húszfillérest dugott be a cédula mögé, és igyekezett elfelejteni; ha hónapok múlva újból eszébe jutott, megnézte és megtalálta a pénzt, akkor hitt abban, hogy teljesülni fog, amire vágyott. Csaba megkérdezte, mire szokott gondolni, Éva lehajtott fejjel mondta, hogy semmire se. Sohasem tudta elképzelni, hogy vele bármilyen jó történhetne, félelmei viszont mind valóra váltak. Gyerekkorában szeme ép és egészséges volt, de ő egyszer félni kezdett, hogy megvakul, látása ezentúl fokozatosan romlott, ma már látótávolsága nem éri el a három métert, könyvtárból kijövet sokáig kell várnia, amíg szeme alkalmazkodik az utca forgalmához, néha így is majdnem az autók alá kerül.

Csaba megkérdezte, honnan erednek ezek a félelmek. Nem várt magyarázatot, hiszen ha őt kérdezik meg, maga sem tudta volna megindokolni, hogy a saját élete miért alakult így. Éva próbálta megkeresni az okokat, arról beszélt, hogy minden másképp történt volna, ha szülei életét nem teszi tönkre a háború. Nem tartotta reménytelennek, hogy valaha még megtalálja azt a közösséget, mely őt is befogadja magába. Már kint jártak a Ferencvárosban, Csaba átölelte a lányt, és megcsókolta, csók közben hallotta, hogy a távolban egy vasúti megafon beszél, vonat indulását jelenti be, és messze állomások neveit sorolja fel.

Korán odaértek a garázshoz, továbbsétáltak a téglafal mentén, beálltak egy bezárt lángossütő bódé eresze alá. A lánynak a tetőről lecsurgó hólé juttatta eszébe, hogy Csaba beszélgetésük elején azt mondta: eljött otthonról, és szállás nélkül maradt. Felajánlotta, holnap reggel itt megvárja a fiút, vele tölti a napot, és segít neki lakást keresni. Csaba nem akarta elfogadni ezt az áldozatot, hiszen a lánynak délelőtt valószínűleg be kellett mennie az egyetemi előadásokra, mégis másnap reggel, ahogy kilépett a garázsból, Évát már ott találta a bódé falának dőlve.

Kint a szabad levegőn Csabát elborította a fáradtság, ha előrehajtotta a fejét, elszédült, hagyta, hogy Éva belekaroljon és vezesse őt. A lány friss lángost vett neki, azt harapdálta, de nem érezte a tészta ízét, csak félig ette meg, aztán elfeledkezett róla, hogy mit tart a kezében. Bementek egy korán nyitó eszpresszóba – még itt is csak néhány asztal körül ült egy-két munkából lelépő sofőr vagy éjszakai pincér –, behúzódtak egy sarokba. Éva feketét rendelt, kérte a fiút, hogy hajtsa a vállára a fejét, de próbáljon ébren maradni, mert kiutasítják őket.

Csaba, mintha részeg volna, lassan, akadozva formálta a szavakat, megköszönte a lánynak, hogy eddig vigyázott rá, de most már frissebbnek érzi magát, nyugodtan elmehet, ha akarja, elkíséri az egyetemig. Éva nem törődött a szavaival, marokra fogta a kávéscsészét, és megitta. Csaba csak néha nyitotta ki a szemét, ilyenkor úgy tűnt neki, hogy az eszpresszót egyre erősebb fény világítja meg, pedig bent a teremben nem gyújtottak fel új lámpákat, és kint az utcán változatlan erővel zuhogott a havas eső.

A feketekávé nem hatott rá, nyitott szájjal elaludt Éva vállán. A lány simogatására ébredt, arca fázott: a sötétkék szövet átnedvesedett a szája szögleténél. Fizettek és elindultak, a lány megkérdezte, hogy Csabának nincs-e valamilyen ismerőse, akinek a lakásán alhatna néhány órát. A fiú tagadóan intett. Egy telefonfülkéből Éva három-négy barátnőjét is felhívta, a lemondó mozdulatból, ahogy becsukta maga mögött a fülke ajtaját, Csaba kitalálta, hogy hiába.

Végül kimentek a Keleti pályaudvarra, peronjegyet váltottak, mert a rendőrök nappal is gyakran igazoltatták a várakozókat, behúzódtak a váróterem sarkába. Csaba újból ráhajtotta a fejét a lány vállára, becsukta a szemét, de így is megérezte, ha kinyitották a fűtött terem ajtaját, ilyenkor bokáját megcsapta a hideg, lejjebb húzta a nadrágszárát.

A megafon keltette fel. Azt hitte, csak néhány percig aludt, a jelzett vonat indulási idejéből viszont kiderült, hogy már délután négyre jár. Éva több mint hat órán át tartotta mozdulatlanul az ő fejét. Csaba átölelte, benyúlt a télikabát alá, és maszírozta Éva elzsibbadt vállát. A lánynak hat órára haza kellett mennie, várta az anyja, Csaba elkísérte. Távol a Szent István parki háztól búcsúztak el, a lány megígérte, hogy másnap reggel is kimegy az autóbuszgarázs elé.

Bent a munkahelyen a garázsfőnök közölte vele, elintézte, hogy a fiú kapjon egy ágyat a vállalat egyik munkásszállójában. Munka után Éva elkísérte, és elrendezte holmiját a szekrényben. Nem engedte meg, hogy Csaba vele jöjjön, megvárta, amíg a fiú lefekszik, csak aztán ment ki a szobából. Csaba tizennégy órát aludt egyfolytában, a műszakból hazatérő szobatársai keltették fel. Mielőtt munkába indult volna, a gondnok figyelmeztette: siessen elintézni a bejelentkezést.

Másnap délután ment el a családjához, hogy apjával aláírassa a kijelentő lapot. Először egy gyerekkel akarta felküldeni, de attól tartott, ez túlságosan félénknek vagy éppen fordítva, fölényeskedőnek hat majd, így inkább maga vitte fel a nyomtatványt. Csengetésére Judit nyitotta ki az előszobaajtó figyelőablakát, a két elzáró vaskar között kiszólt, hogy mit akar? Csaba benyújtotta a papírlapot, és kérte, írassa alá apjával vagy anyjával. Judit átvette a kijelentőt, és eltűnt a lakásban, a figyelőablakot néhány vonásnyira nyitva hagyta, de a fiú nem hallott ki beszélgetést, azt hitte, a nővérén kívül senki sem tartózkodik otthon.

Judit hamarosan visszatért, kinyitotta előtte az ajtót, és behívta a hallba. Anyjuk ott ült az ebédlőasztal mellett. Válentné kijelentette: ő nem illetékes a kijelentés aláírására, Csaba várja meg vele az apját, akinek nemsokára haza kell érnie az egyetemről. A fiú elhúzta a száját, tudta, anyja azt hiszi, ha találkozik apjával, bocsánatot kér majd. Megmondta, hogy erre ne számítson, és ha nem hajlandó aláírni a kijelentőt, akkor ő maga hamisítja oda Válent doktor nevét. Anyja hiába próbálta meg húzni az időt, ahogy aláírta a lapot, Csaba rögtön kilépett a lakásból, apjával már lent az utcán találkozott.

Válent doktor taxival állt be a ház elé, néhány nagy demizsont emelt ki a hátsó ülésről, valószínűleg tengervizet hozott egy új akváriumba. Csaba gyorsabbra vette a lépéseit, hogy észrevétlenül haladjon el mellette, mégis egyszerre értek a ház elé. Válent doktor azt hitte, a fiú elébe jött, leengedte a földre a demizsonokat, arcára szigorúság ült ki, mintha csak fenntartással fogadná el a várható bocsánatkérést. De Csaba nem szólt, leszegte a fejét, és átvágott a járdán a túlsó oldalra.

Éva a Körtéren várta, az eső elől behúzódott a Népbüfé kiugró eresze alá. Belekarolt a fiúba, szokásukká vált, hogy esténként együtt sétálnak el a garázsig. Csaba elmondta találkozását apjával – így utólag fájdalmasabbnak tűnt, mint mikor megtörtént –, Éva megsimogatta az arcát, azzal próbálta vigasztalni a fiút, hogy az ő anyja hamarosan megbékül, és legalább őnáluk otthonra talál.

Egy eszpresszóban az Üllői út sarkán megittak egy duplát – ez is kialakult szokásaik közé tartozott –, lassan kortyolták a kávét, hogy minél tovább maradhassanak bent a meleg helyiségben. Néztek ki az esőbe, és számolgatták, mennyit kell még várniuk a tavaszig. Megbeszélték, hogy gyakran kirándulnak majd, ha a hó nem olvad el, télen is felmennek a hegyekbe; a lány fagyott gallyakat akart szedni, melyeken a háncs repedései szinte szabályos díszítéseket alakítanak ki, mintha bicskával vésték volna rájuk.

Ezen az éjszakán szokatlanul sok volt a munka a garázsban, kint az udvaron erősen fagyott, a parkírozó buszok motorját járatni kellett, és a szerelő óránként ellenőrizte őket. Csaba cipelte mögötte a szerszámosládát, pufajkája alatt átizzadt vastag flanellinge, felsőteste mintha borogatásba lett volna csavarva. A borzongás, mely egész héten bujkált benne, felerősödött, hajnal felé már érezte, hogy fáj a feje, és a kályhának dőlve is vacogott a láztól. Úgy képzelte azonban: csak az akaraterején múlik, hogy kitör-e rajta a betegség. Mivel semmiképp sem akart újabb terheket rakni Éva vállára – másra, tudta, nem számíthat –, megesküdött, hogy úgy fog dolgozni és viselkedni, mintha semmi baja sem volna. Szó nélkül járt a szerelő nyomában, ha egy-egy súlyosabb szerszámot kért tőle, bal kezével megtámaszkodott, úgy nyúlt bele a ládába.

Örült, hogy ezen a napon csúsztathatja le a kettős műszakot, csak másnap este kellett újból jelentkeznie. Munka után elengedett két villamost is, hogy zárt peronú kocsival utazhasson hazáig, ahová nem vág be a szél. Ébredésnél fájt a mellkasa, és a szempillái összeragadtak, egész délután feküdt, csak akkor szánta rá magát a felkelésre, mikor el kellett indulnia, hogy Évával találkozhasson.

Hét órára beszélték meg a találkozót, ez már régen elmúlt, de Éva még mindig nem jött le az autóbuszmegállóhoz. Csaba fél nyolcig várt, újra és újra megkerülte a hatalmas háztömböt, felidézte magában előző napi elválásukat, és lehetetlennek tartotta, hogy Éva félrevezette volna őt. Valaminek történnie kellett közben, Csaba betegségre vagy balesetre gondolt, futásnak eredt.

Belépett a Szent István parki házba, megállt a lakók névjegyzéke előtt, és megkereste Éváék kartonját: I. emelet 16/a. Özvegy Öry Nándorné. Eltűnődött, miért áll Éváék ajtószáma után „a” betű – mindenképpen ki akarta tolni azt a pillanatot, mikor neki kell vágnia a felfelé vezető lépcsőknek –, és arra a következtetésre jutott, hogy régen valószínűleg Éváéké volt az egész lakás, később társbérlőket telepítettek be hozzájuk.

Nem tudta tovább halasztani, elindult fölfelé, fent az emeleten hamarosan megtalálta az ajtót, melyen a halott Öry Nándor már ismert, sárgaréz névtáblája állt. Benyomta a csengőt, de a tompa berregésre semmi sem mozdult az előszoba sűrű függönyén túl. Újból csengetett, szóváltás hallatszott belülről, majd hirtelen kivágódott az ajtó: Éva anyja állt szemközt a fiúval. Vonásait úgy elváltoztatta az ingerültség, hogy Csaba alig ismerte fel őt.

Öryné visszafogott hangon kérte, hogy távozzon a lakásuk elől, és a jövőben kerülje el Évát. Hogy nyílt gyűlölettel találta szembe magát, Csaba megnyugodott – mint mindig, most is csak a jóindulat hozta volna zavarba. Tudomásul vette az asszony szavait, de ragaszkodott hozzá, hogy beszélhessen Évával. Nem tágított akkor sem, mikor az asszony sikoltozva szidni kezdte, és rácsapta a lábára az előszobaajtót. A veszekedésre egymás után tűntek fel az arcok a többi lakás ablakaiban, Öryné, egy pillanatig megfeledkezve a fiúról, körbefordította indulatos tekintetét, félig elnyelt szitkokat mormolt feléjük, majd, mivel nem akarta, hogy a jelenet szomszédai előtt folytatódjon, behívta Csabát az előszobába.

Öryné azt állította: a lány üzeni, hogy nem akar többé találkozni vele. Csaba nem hitte el, kérte az asszonyt, engedje meg, hogy Éva maga mondja a szemébe neki. Öryné eltűnt a szobaajtó mögött, izgatott beszélgetés szűrődött ki, bárhogy figyelt azonban, csak magát a két hangot sikerült megkülönböztetni: Öryné éles suttogását és Éva rövid, határozott válaszait. Tudta, hogy a lány megvédi őt az anyja ellen. Csaba szédült a láztól, nekitámaszkodott az ismeretlen előszoba falának.

Kisvártatva az asszony visszajött, arcáról Csaba megállapította, hogy az előbb jól ítélte meg a helyzetet. Ráfordította a kulcsot Éva szobájára, intett a fiúnak, hogy jöjjön be vele a másik szobába, itt leültette egy karosszékbe, egy dobozból süteménnyel kínálta meg. A fiú elhárította, gyanakodva figyelt, nem értette, mitől változott meg az asszony magatartása. Öryné egy piros bársonykötésű naplót vett ki a szekrényből, és helyet foglalt Csabával szemben. Elmondta, hogy próbált beszélni a lányával, de Éva, sajnos, hisztériás természetű, időnként a legegyszerűbb dolgokat sem lehet megmagyarázni neki. Bízik abban, hogy Csabával, aki korához képest tapasztaltnak és megfontoltnak látszik, könnyebben megértik majd egymást.

Lapozgatott a bársonykötésű naplóban. Öryné 1942. március 9-én kezdett jegyezni bele – ezen a napon vonult be a férje, Öry Nándor munkaszolgálatosnak Szentkirályszabadjára, ahonnan hamarosan továbbvitték Ukrajna felé. Felírta a legfontosabb eseményeket, hogy ha a férje visszatér, be tudjon számolni, mi történt vele és Évával, aki ebben az időben még a harmadik évét sem töltötte be. Nem olvasott fel minden bejegyzést, csak azokat, melyeket valamilyen okból érdekesnek tartott, ezek között történelmi események és magánjellegű apróságok egyaránt előfordultak.

„1942. november 9. Éva lázas, elvittem doktor Harkay Judithoz. A villamoson egy férfi át akarta adni a helyét, de rászóltak: nem látja, hogy zsidó? A férfi nem adta át a helyét.”

„1943. január 14. Elvittem az üvegeket Sándorékhoz.”

Öryné felnézett, és megmagyarázta: az ékszereket jelölte „üveg” szóval, mert tartott attól, hogy a napló valaha a rendőrség kezébe kerül, ez okból nem írta ki a család keresztény jó barátjának vezetéknevét sem, akinél az ékszereket elrejtették.

„1943. március 10. Felmondtak az állásomban, bent a hivatalban ezt mindenki természetesnek találta.”

„1943. június 7. Elmentem Sándorhoz az üvegekért. Mindent letagadott, csak akkor adta volna vissza, ha lefekszem vele. Szerintem akkor sem.”

„1944. március 28. A Gestapo elvitte a bátyámat.”

„1944. június 9. Nándor szüleit Pestújhelyről átvitték a budakalászi gyűjtőtáborba. Nem tudtam segíteni rajtuk.”

„1944. június 15. Jött be egy asszony Budakalászról: apósom és anyósom meghalt, még mielőtt vagonba rakták volna őket. Apósom állítólag kenyeret akart szerezni a feleségének, és puskatussal mellbe vágták.”

„1944. szeptember 10. A bátyámat kivégezték. Anyámon, Éván és Nándoron kívül nincs senkim.”

„1944. december 20. Bent vagyunk a gettóban, élelmünk elfogyott, ahány vödör vizet viszünk, annyi vödör levest kapunk a Zsidó tanácstól. Vizünk is alig van.”

„1944. december 22. A szomszéd ház lakóit kivitték a Duna-partra, és lelőtték őket. Mikor behoztak a gettóba, minket is ebben a házban akartak elhelyezni, de be volt zárva a kapu.”

„1945. január 9. A szovjet tankok ledöntik a gettófalat. A deszkákból tüzet raknak.”

Öryné becsukta a naplót, felkelt és járkálni kezdett a szobában, tovább sorolta az eseményeket. Férje 1945 tavaszán visszatért Dachauból. Ő kérte őt, hogy vándoroljanak ki, mert nem tud tovább élni Magyarországon, ahol minden utca szenvedést és halottakat juttat az eszébe. Menjenek ki Izraelbe vagy Kanadába, mind a két helyen laknak rokonaik, akik átsegítik őket a kezdet nehézségein. Férje megnyugtatta, hogy életük nehéz korszaka lezárult a felszabadulással, Éva már egy félelem nélküli országban nő majd fel. Itthon maradtak. Öry egy állami borforgalmi vállalathoz került felvásárlónak, motorkerékpárral járta az országot. Egy ideig valóban úgy tűnt, hogy a család élete kezd rendbe jönni, Öry szívét azonban megviselte a munkaszolgálat. Borús időben olyan idegesség fogta el, hogy az izzadság kiverte az ingét, egyik vidéki útján rosszul lett, mire orvost hívtak hozzá, megállt a szíve.

Öryné attól kezdve csak a lányáért élt tovább, hogy többet lehessenek együtt, nem ment állásba, otthon dolgozott: fényképeket színezett egy fotóvállalatnak. Éva nagyon jó gyerek volt – mondta, és megtörülte a szemét, mely az emlékezéstől telifutott könnyekkel, százszor és százszor meséltetett magának apjáról, főleg a fiatal koráról szóló történeteket szerette. Öry Nándor falun nőtt fel, és véghezvitte a virtusos parasztlegények bravúrjait, megülte a nyereg nélküli lovat, nagy súlyokat lökött a magasba. Az egyetértés akkor bomlott meg anya és lánya között, mikor Éva az általános iskola elvégzése után 1954-ben gimnáziumba került.

Belépett a DISZ-be, ettől kezdve alig tartózkodott otthon, minden szabad idejében mozgalmi munkát végzett. Ő irányította az iskolai DISZ-szervezetet, bekerült az ifjúsági szövetség nagy-budapesti választmányába is. Öryné nemcsak azért ellenezte, hogy Éva politizáljon, mert ez a munka elrabolta tőle a megszokott, hosszú beszélgetéseket a lányával, sokkal inkább azért, mert meggyőződése szerint a zsidók tartsák távol magukat a közügyektől, ne mutogassák magukat nyilvánosan az emberek előtt, a világ ugyanis úgy van berendezve, hogy a gyűlölet, mely személyük és cselekedeteik ellen támadt, hamarosan átterjed a többi zsidóra is. Éva nem hallgatott anyjára, továbbra is részt vett a DISZ munkájában, néha AB rendszámú állami autó hozta haza. A környéken az a meggyőződés alakult ki, hogy a lány fontos vezető pozíciót tölt be. Öryné szerint ennek volt köszönhető, hogy 1956 októberében, mikor a segédházfelügyelő összeállította a zsidók és veszélyes kommunisták listáját, az ő nevük az elsők között szerepelt.

A felkelés leverése után egy ideig mélyült a szakadék anya és lánya között, de mikor Éva egyetemre került, kapcsolatukba visszatért a régi meghittség. Esténként Erzsikével hármasban teát ittak, néhány kanál cukrozott mirelit málnát vagy szeletekre vágott savanyú almát téve a csészébe, és néha reggelig is el tudtak beszélgetni. Most ezt zavarta meg Csaba feltűnése.

Az asszony könyörgött Csabának, hogy ne tegye tönkre Éva életét, a lány már hajlott rá, hogy férjhez megy a vegyészmérnökhöz, Öryné barátnőjének fiához, már a lakást is megoldották, mikor Éva szakított vele, sőt pofon vágta a fiút, mert kint a konyhában megfogta a csuklóját. Azóta nem találkoztak, de a mérnök most anyja közvetítésével üzent, hogy hajlandó túltenni magát a sértésen, és továbbra is fenntartja ajánlatát. Öryné újból megkérte Csabát, álljon félre Éva útjából, ha ő eltűnik, a házasság előbb-utóbb mégis megvalósul.

Csaba megkérdezte, mi kifogása van az ellen, ha ő udvarol Évának? Az asszony felemelte a piros bársonyba kötött naplót. Olyan élmények után, melyeket ez a napló magába zár, nem adja a lányát keresztény férfihoz. Túl ezeken az emlékeken egyébként is régen kialakult meggyőződése, hogy a vegyes házasságok nem állják ki a nehéz idők próbatételét. 1943–44-ben a nem zsidó felek százszámra igyekeztek szabadulni házastársuktól, engedték, hogy évtizedek közös élete után gettóba vagy deportálni vigyék őket, egy szelet kenyérrel sem segítették, sőt még 1952-ben is elindult egy ilyen hullám, mikor a zsidó orvosok peréről írtak az újságok, és az emberek további zsidóellenes intézkedésekre számítottak; akkor vált el például a házbeli Ságodi közért-boltvezető a feleségétől. Bár egyelőre semmilyen jel nem mutat erre, Öryné nem tartotta lehetetlennek: ezek az események újból megismétlődhetnek, és nem akarta, hogy most már Évát is elérjék egy keresztény férj oldalán.

Csaba megértette, hogy ez az elutasítás végleges, nincs miért vitatkozni tovább. Felállt a helyéről, vigyázott, hogy kifogástalanul udvariasan viselkedjen, tudta, a legkisebb hiba is fegyvert adna Öryné kezébe. Bejelentette, hogy el fogja kerülni a házat, de semmiképpen sem mond le Éváról. Meghajolt az asszony előtt, és kiment a lakásból.

Másnap Csaba sokáig ágyban maradt, kiizzadt, a láza estére valamelyest megenyhült, elhatározta, hogy felkel és bemegy dolgozni. Kint az utcán összeborzongott: a várost sötét felhők borították el, a nyitott kapualjakból hideg, dohos szag húzódott ki. Csaba zsebre vágta kezeit, és előregörnyedt. Ha villamos vagy autóbusz haladt el mellette, világos sáv futott végig az aszfalton lábai előtt, utána azonban mintha újra homályos folyosón haladt volna.

A szokottnál korábban váltották le, nem a lángossütő bódénál várta a lányt, hanem eléje ment a villamosmegálló előtti vasúti aluljáróhoz. Látta az étkező munkásokat, és látta elvonulni a hajnali műszakot, utána az aluljáró elnéptelenedett. Csaba nem lepődött volna meg, ha munkások álltak volna be a sötét kijáratok elé, és mint felesleges dolgot, teherautókra pakolták volna az egész aluljárót. Fázott a talpa, topogva ment végig a betonlapokon, az átjáró végén megállt. Először azt hitte, hogy csak álmos szeme vibrál, kilépett az aluljáró ívei alól, és kinyitotta a tenyerét: valóban megeredt a hó. A sötétség egy vonásnyit sem engedett, a lehulló hópelyhek még világosabbnak tűntek. Egy teherautó haladt át keresztben az aluljáró előtt, hátsó kerekei, mint valami vékony takarót, felrántották a havat az utca köveiről.

Éva kabátja gallérját is belepték az olvadt cseppek, kézfogásnál Csaba megérezte, hogy a lány keze áthűlt, és a körmei hidegek. Sokáig dörzsölte, s mikor a fagy kiszállt az elfehéredett ujjakból, a csuklóját fogta át, kigombolta a lány blúzának ujját és tenyerét felcsúsztatta könyékig.

Éva elmondta, hogy mikor Csaba elment tőlük, újból összeveszett az anyjával. Öryné megesküdött halott férje emlékére, hogy nem fogja tűrni ezt a kapcsolatot, azzal fenyegetődzött, inkább öngyilkos lesz. Éva lehajtott fejjel vallotta be: nem érzi magát elég erősnek, hogy szembeszálljon az anyjával. Csaba a kabátzsebben elengedte a kezét, de a vékony ujjak továbbra is kapaszkodtak belé. Az egyetem előtt Csaba el akart búcsúzni, a lány kérte, hogy sétálják körül egyszer az épületet. Most sem szóltak egymáshoz, a fiú a lépéseit számolta magában. Észre sem vették, mikor visszaértek a kapu elé, új kört kezdtek. Éva most nem törődött szembejövő évfolyamtársaival, kivette kezét a kabátzsebből, belekarolt Csabába, és állát a vállára támasztotta.

Éva az órájára nézett: az előadás már régen elkezdődött, nem lett volna különösebb értelme bemenni, elhagyták az egyetem környékét. Csaba kérdezte, merre induljanak, a lány kérte, sétáljanak ki Angyalföldre. A fiú meglepődött, amiért Éva éppen ezt a külvárosi kerületet választotta ki. Csak mikor már kint jártak a Váci út mellékutcáin, akkor értette meg, hogy a lány valamilyen romantikát tulajdonít ennek a környéknek. Lenézett a szövödék pincetermeibe, ahol a levegőben szállongó kóctól csak körvonalakban lehetett kivenni a gépek mellett dolgozó, bekötött fejű asszonyok alakját, megállt a gyárkerítésekbe ékelt rozsdás vaskapuk előtt, és egy József Attila-verssort mondott a forradalmi munkásosztályról. Úgy érezte, az ő élete is jobbá és egyszerűbbé válna a munkások között, emlékeztette Csabát ígéretére, hogy leviszi magával N.-be. Csaba látta: a lány csak könyvekből és képzelgésekből építette fel magában illúzióit a gyárról és a munkásokról, de bízott abban, hogy ezeknek az illúzióknak a segítségével ki tud törni majd mostani környezetéből.

Csaba még Angyalföldről felhívta Kengyelszkyt, hogy nem zavarna-e, ha vasárnap újra elmenne hozzá? A volt főhadnagy nem tiltakozott, de kedvetlenül fogadta a fiú jelentkezését, csak akkor élénkült fel, mikor megtudta, hogy elhozza azt a lányt is, akinek a telefonhívására letagadtatta magát.

Mintha évek teltek volna el utolsó találkozásuk óta, Kengyelszkyék olyan szívesen fogadták Csabáékat. Fehér abrosszal terítettek, vacsora közben a házigazda néha célzást tett „Debrecen”-re, ilyenkor Csabára hunyorított. Vacsora után Csaba Kengyelszky segítségét kérte, hogy Éva is lejöhessen N.-be. Ez nem járt különösebb nehézséggel, Kengyelszky magára vállalta, hogy elintézi, de szinte szóról szóra megismételte Csaba előző figyelmeztetését: a lány készüljön fel a legnagyobb nehézségekre. Bár Csabáék hangsúlyozták: kapcsolatuk baráti, Kengyelszky ezt nem vette tudomásul. Közölte: külön-külön kell majd lakniuk, ne számítsanak rá, hogy belátható időn belül más helyet találnak maguknak, mint egy-egy ágyat valamelyik munkásszálláson.

Éva a következő szerdán akarta bejelenteni anyjának, hogy elköltözik hazulról, de nem mert egyedül vállalkozni rá, Csabának is föl kellett menni hozzájuk. A lány már az előszobában várta, belekapaszkodott, a fal mellé húzta, sokáig csókolództak a fogason lógó Eden-kalap alatt, aztán kézen fogta Csabát; a fiú látta, hogy a blúz szabálytalan ritmusban emelkedik a melle fölött.

Öryné bent a szobában ágyban fekve fogadta őket, nem utasította ki a fiút, sőt egy fölényes mozdulattal helyet mutatott neki. Csaba megdöbbenve nézte az asszonyt: az eltelt néhány nap alatt éveket öregedett. Erősen lefogyott, arcáról kétoldalt eltűnt a rózsás folt, a fehér hálóingben még sápadtabbnak hatott, haját hátul rövidre és egyenesre vágták, párnával feltámasztott derekát mereven tartotta.

Éva görcsösen szorította egyik kezével a másikat, arca megrándult, de nem tudott összegyűjteni magában annyi erőt, hogy megszólaljon. Öryné törte meg a csöndet, néhány közömbös kérdést intézett a fiúhoz. Csaba látta, hogy a lány képtelen szembeszállni anyjával, csak a tekintetével kérdezte meg: rábízza-e az ügyet, Éva hevesen bólintott. A fiú közölte az asszonnyal, hogy Éva el akar költözni hazulról, és lemegy vele N.-be.

Csaba legnagyobb megdöbbenésére Öryné egyetlen szóval sem tiltakozott, sőt, helybenhagyólag bólintott: valóban ez lesz a legszerencsésebb megoldás, annál is inkább, mivel ő még az év elején beadta kérelmét, hogy kivándorló útlevelet kapjon, az ügy valószínűleg hamarosan elintéződik, és ő anyjával együtt kimegy valamelyik rokonukhoz Kanadába, de az sem lehetetlen, hogy Izraelbe. Éva távozása meg fogja gyorsítani a dolgok menetét, mert a lakásba senki sem marad bejelentve, így fel lehet ajánlani a hatóságoknak. Majd becsukta a szemét, kérte Évát és a fiút, hagyják magára.

Éva elkísérte Csabát az autóbuszmegállóig, ő is megdöbbent anyja bejelentésén. Öryné korábban egy szót sem szólt a kivándorló útlevélről. Elképzelte, hogy anyja elutazik, és nem látja többé, merev pillantású szemét elborították a könnyek. Sokáig vesztegeltek a megálló fekete-fehér jelzőoszlopának dőlve, Csaba egymás után hagyta elmenni az autóbuszokat, vigasztalta a lányt, de Éva szomorúsága nem enyhült. Néha már, úgy látszott, megnyugszik, válaszolt néhány mondatot, de utána ismét könnyek folytak végig az arcán. Csaba megkérdezte, nem volna-e jobb, ha nem utazna le N.-be, hanem itthon maradna, megpróbálná visszatartani anyját a kivándorlástól, és ha mégis sor kerül rá, esetleg vele menne? Bár a keserűségtől elszorult a torka, felmentette a lányt minden ígéret alól, és megígérte, hogy Kengyelszkynél is elsimítja az ügyet. Éva azonban még elválásuknál sem tudott dönteni.

Csaba azt hitte, lábon ki tudja hordani meghűlését, de a naponta visszatérő láz egyre jobban megviselte. Már véget ért az éjszakai ügyelet hete, munka után egyenesen hazament. Egyik este a munkásszálló kapujában a portás megállította, és egy összehajtogatott táviratot adott át neki. A táviratot a lány küldte: „Anyám öngyilkos lett. Éva.” Csaba megmosdott, tiszta inget vett föl, és elindult, hogy megkeresse a lányt.

Nem akarta a Szent István parki házban keresni, lentről, az utcáról hívta fel a mentőket, hogy Örynét melyik kórházba szállították. Az ügyeletes pillanatnyi türelmet kért, amíg utánanéz. Csaba úgy képzelte, ha az ügyeletes nem találja meg a kórházak névsorában, ez annyit jelent, hogy meghalt. Ebben az esetben még kísérletet sem tett volna rá, hogy valaha is találkozzon a lánnyal.

Az ügyeletes közölte, hogy Örynét a Szobi utcai mentőkórházban ápolják, Csaba megköszönte, és letette a kagylót, remegő kezével alig tudta ráakasztani a horogra. Elment a kórházba, Öryné a belgyógyászaton feküdt, a fiú nem akart benyitni a kórterembe, egy ápolónőt kért meg, hogy nézze meg Évát. Az ápolónő azzal jött vissza, hogy Éva egész éjszaka bent ült az anyjánál, alig fél órával ezelőtt távozott el, mikor Öryné már túljutott az életveszélyen. Eltöprengett: az egyetemen vagy otthon keresse, majd a Szent István park felé indult, nem tartotta valószínűnek, hogy a lány bement az előadásokra.

Sokáig csengetett, de senki sem nyitotta ki az ajtót. Már arra gondolt, hogy elmegy, és később próbálkozik, de meghallotta bent az előszobában Erzsike gördülőszékének nyikorgását. A lány még nem érkezett haza, Csaba lent a kapunál akarta megvárni, de az öregasszony behívta a szobába. Megkérdezte: Csaba tudja-e, mi történt, majd elsírta magát, és azt mondta: ő mindig szerette az életet, de most már belátja, hogy az élet nem éri meg azt a sok szenvedést, amibe az elviselése kerül. Látva a fiú megdöbbenését, erőt vett fájdalmán, biztosította Csabát, hogy nem teszi felelőssé a történtekért, ezeknek egyedüli oka – mindannyiuk szerencsétlen sorsán kívül – Öryné makacs és gyűlölködő természete. Nem lehet úgy élni az emberek között, hogy mindenkit gyilkosnak nézünk.

Éva tíz óra után jött haza, széltől kifújt arcán látszott, hogy órák hosszat sétált az utcán. Mikor belépett a szobába, mereven megállt az ajtónál, kérte a fiút, hogy menjen el, és ne is találkozzanak többé. Erzsike próbálta rábeszélni Évát, hogy ne küldje el Csabát, várjanak és gondolkozzanak néhány napig, semmi sem indokol egy ilyen hirtelen döntést, hiszen Öryné már túljutott az életveszélyen. Erre a közbeszólásra a lány kitört magából. Anyja az egész életét feláldozta érte, neki nincs joga szembeszállni anyja akaratával.

Csaba szólni akart, de látta Éva szemén az üres elszántságot, felkelt, és felvette a kabátját. Erzsike próbálta rábeszélni Évát, hogy tartsa vissza, vagy legalább búcsúzzon el tőle szépen, hiszen egész biztos találkoznak még, másképp nézhetnek majd egymás szemébe, ha most mond két jó szót, de Éva hallgatott. Csaba bólintott, és kilépett a lakásból, elindult lefelé a lépcsőn.

Le akart ülni a félemeleti pihenő padjára, de félt, hogy rosszul lesz, kiment a házból. Kint az utcán már nem bánta, akármi is történik. A Nyugati pályaudvarnál egy aszfaltba ékelt vaslapot talált, mely valamilyen melegvizes csatornát zárhatott le, mert a szélein feltört a gőz, és közben elolvasztotta a havat. Csaba ráállt a vaslapra, a meleg felszállt nadrágszárain, és elárasztotta egész testét, súlyát egyik lábáról a másikra áthelyezve így álldogált sokáig, nem látott okot, hogy továbbmenjen. Csak amikor már remegtek a lábai, akkor lépett le a vasról.

Lent a munkásszállóban a portás észrevette rajta, hogy beteg, felvitte az orvoshoz megméretni a lázát, a hőmérő majdnem harminckilenc fokot mutatott. Penicillint kapott, majd átment a betegszobába, felvette a pizsamát borzongó testére. A lepedő hamarosan átforrósodott alatta, hasra feküdt és kinyújtózkodott, elalvás előtt még hallotta, hogy a kályhában pattog a frissen megrakott tűz.

Az éjszaka közepén felébredt, nézte a kályhából kivilágító parázs reflexeit a mennyezeten. Az éjjeliszekrényre valaki egy bögre tejet rakott, megitta. A forróság már enyhült a testében, megfordította a feje alatt a párnáját, és magasabbra igazította, ujjaival hátrafésülte a haját izzadt homlokából. A betegség harmadik reggelén Csabának eleredt az orra vére, fejét elrántotta az ágy fölül, hogy be ne piszkolja a párnát, a padlón tócsává állt össze a romlott, túlságosan sűrű vér. Ezután hamarosan összeszedte magát, étvágya visszatért, a hónap végén az orvos kiírta munkára.

Csaba 1960. április nyolcadikán utazott le N.-be. Hajnalban szállt vonatra, fejét hátratámasztotta, és elaludt, csak Hatvanon túl érezte meg, hogy becsukott szemhéjaira rásüt a nap. Felkelt, és ásítva lehúzta a vonatablakot: a vasúttöltés melletti alacsonyan fekvő réteken még állt a víz, de beljebb már látni lehetett a kukoricák zöldellő, egyenes sorait. Eszébe jutott: még két éve sincs, hogy az intézetből kiszabadulva hazafelé indult, és a miskolci autóbusz ablakából éppen így nézegette a kukoricákat. Nem bántotta semmilyen keserűség, meg volt elégedve sorsa alakulásával, a kukoricák a közeledő nyarat idézték fel benne, levette sapkáját, és megfésülködött.

Lent N.-ben ismerte az irodát, ahol jelentkeznie kellett, az első vasútállomáshoz állt közelebb, mégis elment a vonattal a végállomásig. Hétfői nap volt, tudta, van ideje körülnézni, a technikus, akihez küldték, aligha jön be tíz óránál hamarabb. A nagy szerelőcsarnok előtt, ahol kiszállt, már készen állt az új állomásépület, más változások alig tűntek a szemébe, a kombinát nem terjeszkedett túl a már elért határokon, kereteit azonban belülről gondosan kiépítették.

A két évvel ezelőtt még csak épülő üzemek nagy része már működött, eltűntek a szabad, agyagos részek, Csaba is egy félig kész úton haladt. A kéményekre füstfogót szereltek, a kombinát körül megsűrűsödött a fiatal fák védősávja. Csaba vállára akasztotta sportzsákját, és átvágott a síneken – épp most indult visszafelé a pesti vonat –, a töltés túlsó oldalán leereszkedett, megpróbálta megkeresni az erdőben azt a részt, melyet annak idején ők ültettek be Telekivel.

Az avar tetején már a rövid napsütésben is megszáradtak a levelek, de a mélyebben fekvő rétegeket még átitatta a víz, besüppedtek Csaba lépései alatt, friss cserszag tört fel. Kiért az erdőből az országútra, visszatért egy másik csapáson, de sehol sem találta meg az ő telepítésüket, semmi jel sem igazította útba, hiszen a környező fákkal egyidős és fajtában alig különböző husángokat ültettek el. Csaba nem kutatott tovább, az egész erdőben nem talált kipusztult részt, tehát a fák megeredtek, úgy gondolta, egyedül ez a fontos.

Még sokáig kószált a kombinát környékén, dél is elmúlt, mire az irodában jelentkezett. A technikus átment vele a munkaügyi osztályra, elintézték a felvételét, itt is a TMK-műhelybe került a lakatosok mellé. Erre a műhelyre nem vonatkozott a tizenkét és fél órás, két szabadnappal járó beosztás, reggel hattól fél háromig dolgoztak, Csaba minden nehézség nélkül tanulhatott esténként. A technikus felírta egy cédulára a munkásszálló címét, részletesen elmagyarázta, merre találhatja meg, Csaba végighallgatta, úgy gondolta, felesleges bejelenteni, hogy már dolgozott N.-ben, és ismeri a várost.

A kombinát nagy betonlapokból összerótt útján ment be a városba. Elsétált a javítóintézet felé. Meglepődve látta, hogy a kapura új tábla került, kórházat rendeztek be az épületben. Sportzsákját letette a földre, és benézett a kerítés rácsai között: a tornaszereket egy halomba hányták össze, helyükre kopott, szürke padok kerültek, az udvar nagyobbik felét egy salakdomb foglalta el, ennek méreteiből következtetni lehetett, milyen kemény hidegek közepette múlt el a tél. A felszálló füst összekeveredett a fertőtlenítő szagával; a szél Csaba felé fújta, a fiú mégsem engedte el a vasrudakat, körmével lekaparta a felhólyagzott festéket, alóla kibukkant a rozsdálló vas.

Elszánta magát, hogy továbbmenjen, megkereste a vállalat munkásszállóját. A vállalatot nemrég szervezhették meg, mert a harmadik emeleti szobákon kívül lógó kulcsok jelezték, hogy nem foglalta el még őket senki. Csaba is egyedül lakott. A szomszédos ágyról leemelt egy pokrócot, és a magáéra terítette, feje alól viszont kidobta a magasító matracot. Bezárta a szobaajtót, a kulcsot zsebre vágta és átment a főútra bevásárolni. Császárszalonnát vett, hozzá mustárt, egy üveg barackdzsemet és kenyeret, tejet is akart, de megnézte a táblát: a tejbolt már reggel fél hatkor kinyit, megreggelizhet még az autóbusz indulása előtt. Csomagokkal a hóna alatt felment a kocsma lépcsőin, a pult előtt csak néhányan álldogáltak, Csaba emlékezett rá, hogy a munkásoknak hétfőre általában elfogyott a pénzük. Egy fröccsöt ivott, aztán hazament, korán lefeküdt.

Másnap reggel kék munkaruhába öltözve ő is odaállt a ház sarkához, az autóbuszra várakozók közé. Félrehúzódott, nem kereste a beszélgetést senkivel, tudta, új embernél bizalmatlanságot kelt, ha túlságosan közlékeny. Néhány perccel a busz beérkezése előtt egy nő kerékpározott végig az úton, felsőtestét mereven tartva a rövid bőrkabátban, megvárták, amíg eltűnik, s csak akkor súgtak össze a munkások; a zsidó orvos felesége. Bár ezt mindenki tudta, minden reggel újból elmondták, és sokáig néztek a nő után. Fent az autóbuszon is ugyanazok a viccek és ugratások ismétlődtek: a sánta villanyszerelőnek valaki mindig gáncsot vetett, egy gyámoltalan fiút, aki egyszer kijelentette: ő esküvő előtt egy ujjal sem nyúl a menyasszonyához, újból és újból figyelmeztették: ezt nem jól teszi, mert lehet, hogy a menyasszonynak műmelle van, és ez az esküvő után már későn derül ki.

Maga a munka sem volt túlságosan változatos: egy német lyukasztó- és vágógép kezelését bízták rá, szegecseket vágott meghatározott méretre. Ez az egyhangúság kifárasztotta, örült, hogy csak kedden kezdett, mert így egy nappal rövidebb a hét; azt ígérték neki, hogy hamarosan áthelyezik satupad mellé.

Szombat délután megfürdött, melegítőt húzott, egész délután és éjszaka tanult. Vasárnap délelőtt aludt, fél egykor kelt fel, maradék császárszalonnáját megsütötte tojással, megebédelt. Korábban úgy tervezte, hogy ebéd után folytatja a tanulást, de a nap szinte nyáriasan sütött, nem volt kedve otthon maradni, kabátot húzott, és sétára indult. Végigment a lakótelep főutcáján, ünnepiesen kiöltözött embereket és gyerekkocsikat toló párokat kerülgetett, néhányan köszöntek is neki. Sietve viszonozta, bár egyiküket sem ismerte fel.

Az utca végén nem fordult vissza, hanem továbbment, amerre a nap sütött. Átvágott a futballpályán, hamarosan kiért a városból.

Vizes konyhakertek között haladt. Felgyűrt néhány csavarást a nadrágszárán. A gyalogút nemsokára elkanyarodott, és nekifutott egy árvízvédelmi gátnak, Csaba felkapaszkodott a töltésre. Távolról már látszott T., a régi falu – ebből nőtt ki N., itt laktak azok a munkások, akik a rabokkal együtt elkezdték az új város építését. Bent a faluban sűrűn egymás mellett álltak a házak, alig maradt szabadon telek, de T. nem tudott terjeszkedni, mert minden oldalról magas földgátak fogták körül. Aki a környéken akart letelepedni, be kellett hogy költözzön N.-be. Csaba ráért, elhatározta, körülnéz T.-n.

A falu elöregedett. Nemcsak a házak vakolatán és tetőzetén látszottak a pusztulás nyomai, Csaba fiatalabb emberekkel is alig találkozott, a kerítések előtt a padon megroskadt parasztok üldögéltek. Csaba a kocsiút közepén haladt, csak néha kellett félrehúzódnia egy-egy Miskolcra tartó motorkerékpáros elől, akik nagy sebességgel vágtak át a falun, mintha minél kevesebb időt akarnának itt tölteni, úgy látszik, gyalogos idegen ritkán járt errefelé, mert az öregek megbámulták a fiút.

Az utca a főtérre vezetett, mely vasárnap délután is kihalt volt. Csaba körbesétált, megnézte a tanácsház falára kiakasztott fekete táblát: délutánra mozielőadást hirdettek az iskolában. Szemközt a tanácsházzal egy szokatlanul keskeny utca nyílott, Csaba arrafelé indult el. Vaspóznán álló nagy cégtáblákat látott, a póznákról és a táblákról egyaránt pergett a rozsda, a fiú megpróbált kibetűzni néhány felírást. Ezen a környéken – nem tudta pontosan, mikor, csak feltételezte, hogy a második világháború előtt – borkereskedők laktak, az omladozó házak, beszakadt és bezárt pincék, a búzaraktárrá átalakított kis zsidó imaház jelezte, hogy már nem élnek itt, elköltöztek vagy meghaltak, csak a falra kátránybetűvel felfestett nevek emlékeztetnek még rájuk.

A sok hosszú, német hangzású név között Csabának egyszer csak az „Öry Adolf és testvérei” cégjelzés tűnt a szemébe. Megállt, eszébe jutott Öryné elbeszélése, hogy a férje borkereskedéssel foglalkozott. Bár nem volt módja megállapítani, hogy Éva apja Öry Adolf testvérei közé tartozott-e, feltételezte, hogy sorsa alig különbözhetett azokétól.

Végignézett a sárga keramitkövekkel kirakott utcán: a burkolatot sok helyütt felszedték – Csaba néhány parasztház előtt az udvaron sárga keramit feljárót látott –, ezeken a szabad földes részeken dudva tört fel. A régi gazdagság és nyugodt berendezkedés számtalan pusztuló jelét látta. Benézett az imaház mögötti kis temetőbe: kacsák kutatgattak a sárban a sírkövek között, melyekre kakas, kancsó vagy kitárt ujjú kezek voltak faragva. Épp szemben vele egy sírkő derékban eltörött, mintha maga is pihenni akarna, végigfeküdt a felhányt dombon.

Csaba Évára gondolt, ebből a halott környezetből jobban megértette a lány sorsának változásait, mint Öryné feljegyzéseiből. Most megbékült vele, magában hangtalanul bocsánatot kért és megbocsátott.

Az utca kivezetett a Tiszához. Az utolsó sárga kockákat már elborította a víz. Balra egy felrobbantott híd bejárati pilonja állt – eddig a szélső ház takarta el Csaba szeme elől –, a roncsok körül kavargó, örvényes szakaszon túl egy kompot kötöttek ki a parthoz, fölötte a domboldalon kis csárda emelkedett. Csaba inni akart valamit, de a csárdában már elfogyott az e hétre kiutalt sör és bor, a csaposnő törkölypálinkát kínált, Csaba elhárította, inkább egy darab füstölt kolbászt fogyasztott, száraz, harmadnapos kenyérrel.

Motorkerékpárosok érkeztek a műúton. A fiú látta, hogy a révész kioldja a kompot, fizetett, lement a partra, és ő is átkelt velük. Visszafelé egyedül jött az öreg révésszel, szó nélkül megfogta az egyik lapátot, segített átrántani a csónakot az erős oldalsodráson, a révész megköszönte, és behívta a csárdába.

Csaba sötétedésig maradt kint a réven, jól érezte magát a homályos víz fölött. Az öreg révész egyre több munkát bízott rá, végül már csak állt a komp orrában, és irányította. Hat órakor Csaba elköszönt. Majdnem ismeretlen úton kellett visszatérnie N.-be, és még a teljes besötétedés előtt el akart jutni legalább a gátig. A révész kérte, hogy amikor tud, jöjjön el újból.

A falu iskolájában akkor ért véget a mozielőadás, öreg parasztok jöttek szembe Csabával. Hazatértek, néhány ablakban lámpa gyulladt, de a fiú a falu szélétől már sötétségben haladt tovább. A tócsákat csak a bádog színére emlékeztető, gyér fényükről tudta megkülönböztetni, néha bokáig merült egy-egy láthatatlan vizesgödörbe. Megkönnyebbült, mikor elért az árvízvédelmi gáthoz.

A töltés tetejéről visszanézett. Csaba életének nagy részét városban töltötte, a falusi este mindig nyomasztóan hatott rá. A hold fényét és a természetes sötétséget itt nem oszlatták el lámpák, magas, kivilágított házak, a sötétség távoli állathangjaival és farecsegésével véglegesnek tűnt. Csaba úgy érezte, ha a parasztok imádkoznak lefekvésnél, öntudatlanul mindig a saját halotti imájukat mondják.

A kombinát tüzei, az éjszakai építkezések fényszórói, az N. víztornyát körülfogó hatalmas lámpafüzér azonban távolról is eléje világított a gáton.

A falusi éjszakában Csaba először hitte, hogy eljön még az idő, mikor az éjszaka nem az élet végét jelenti ezen a környéken, hanem hozzáférhető, természetes kerete lesz minden emberi tevékenységnek. A sárban elmerülő falu vagy a helyén épülő város lakói tanulhatnak, szórakozhatnak, találkozhatnak majd egymással. Csaba bólintott, sietős lépésekkel elindult hazafelé, lába alatt ropogtak a védőfonatból kihullott gallyak.

1962. május – 1963. június