A tartalék világ

A mi családunkba hosszú nemzedékeken keresztül belerögződött az a meggyőződés, hogy mindig mindenből megfelelő tartalékokat kell képezni, mert csak így vészelhetjük át az okvetlenül bekövetkező bajokat. Példaként megemlíteném a következő esetet: mikor a szomszédunkban csődbe ment egy művégtagkészítő és a végkiárusításon messze áron alul kótyavetyélte el a termékeit, anyám mindhárom gyermekének akart venni egy műlábat, hogyha ne adj’ isten, egy villamos alá esnénk, ne kelljen kapkodnunk vagy beérnünk egy silány minőségű protézissel.

Én fiatalabb koromban megpróbáltam leküzdeni magamban ezt a családi hagyományt, lenéztem az óvatoskodást, életemet a bátor kalandokra, vakmerő vállalkozásokra tettem fel – egy kisipari szövetkezetnél dolgoztam mint főkönyvelő. Régi történelmi tapasztalat, hogy a bátorság vagy nagyon jól fizet, vagy sehogy, nekem kedvezett a Sors; de kínosan ügyeltem arra, hogy soha semmi feleslegeset ne vásároljak, mindig csak a legszükségesebb tárgyakat. De a vér nem vált vízzé, ahogy múlott az idő, rajtam is kiütközött a családi örökség: a vágy, hogy tartalékokat gyűjtsünk – és egy nap nem tudtam ellenállni a kísértésnek.

„Kotyogó” mintájú kávéfőzőnket már hosszú hónapok óta nem tudtuk használni, mert elromlott a szelepe, el lehet képzelni örömömet, mikor a műszaki boltban az egyik ismerős eladó cinkos hunyorítással közölte:

– Friss szelepek érkeztek, Sóvágó úr, hányat parancsol?

Magam is megdöbbentem saját válaszomon, mely az ész minden ellenőrzését legyőzve, elemi erővel tört fel a bensőmből:

– Kaphatok tízet?

– Tízet? – kérdezte az eladó kissé elcsodálkozva, de azután vállat vont. – Miért ne?

Kint az utcán úgy néztem a szelepeket tartalmazó kis csomagra, mint egy fenyegető híradásra, mely lázadó ösztönvilágomból érkezett, és bárhogy is próbáltam fegyelmezni magam, újabb és újabb vásárlásokba sodródtam. Ki adhatna ésszerű magyarázatot például arra, hogy miért vettem meg két karton, azaz összesen hatvan üveg szovjet áfonyalekvárt? Ezt önmagában nem indokolhatja az a tény, hogy ezt a lekvárt ritkán lehet kapni, amellett valóban jóízű, és páratlanul harmonizál a vadas marhahús zamatával. Otthon a feleségem kétségbeesve számolta ki, hogy egy-egy alkalomra egytized üveg lekvárt számítva, legalább hatszáz ízben kellene vadas marhahúst készíteni, hogy a teljes készletet feléljük! Én először azt akartam javasolni, hogy vegyünk néhány tucat hűtőládát, és ebben tartalékoljuk annak a közepes nagyságú marhanyájnak a húsát, melyből hatszáz alkalommal vadast készíthetünk – ebben az esetben ugyanis teljes igazolást nyert volna a hatvan üveg szovjet áfonyalekvár megvásárlása –, de önfegyelmem maradékával magamba fojtottam az ajánlatot. Feleségem megpróbált a lelkemre beszélni.

– Bertalanom, lásd be, hogyha még nem is vagy beteg, de könnyen azzá lehetsz. Az a vágy, hogy mindenféle tartalékokat vásárolj, számodra végzetessé válhat. A génjeidben vagy megjelölve ezzel, mint ahogy az iszákos emberek utódait mindig fokozottabban fenyegeti a veszély, hogy az ital rabságába esnek.

Be kellett ismernem, hogy igaza van, megígértem, hogy soha többé nem teszem be a lábam műszaki és élelmiszerüzletekbe, melyek ellenállhatatlanul csábítottak ritkán kapható árucikkek megvásárlására – jobb híján egyházi szövetkezetek, sportklubok, kézművesek vitrinjeit nézegettem. Egy délután – legyen átkozott az a nap és az az óra! – egy maszek gombkészítő kirakata előtt álltam meg. A szívem a torkomban dobogott az izgalomtól, mikor felfedeztem, hogy az iparos épp árleszállítást hirdet, és az akcióba belevont egy opálos fényű, áttetsző műcsontból készített gombfajtát, melyre már régen vadásztam hiábavalóan. Mintegy lázálomban léptem be a boltba:

– Kérek egy tucatot!

A gombkészítő sajnálkozva tárta szét a karját:

– Ez reszli, uram, csak egy tételben adhatom el.

– Mennyi van belőle?

– Kétszáz darab.

– Adja ide.

Kezemben a csomaggal hazafelé osontam az utcán azzal az elhatározott szándékkal, hogy a gombokat letagadom a feleségem előtt, legföljebb időnként előveszem és bámulom őket. Útközben váratlanul megállított egy textilüzlet kirakata, színes feliratok itt is árleszállítást hirdettek, elsőrangú magyar és angol szöveteket kínáltak, melyeket korábban égen-földön hiába keresett volna az ember. Ezt isten ujjának tekintettem, álltam a kirakat előtt, és megpróbáltam kiszámítani, hogy az imént vásárolt kétszáz darab opálos fényű, áttetsző műcsont gomb hány öltönyhöz volna elegendő, és egy öltönyre átlagosan három métert számolva összesen mennyi szövetre volna szükségem?

Mikor a teherautó megérkezett a huszonöt vég szövettel, a feleségem meg volt győződve, hogy tévedés történt, és a szállítmányt a szomszédos ruhakészítő szövetkezethez próbálta irányítani; mikor kiderült, hogy ezt az irdatlan mennyiségű anyagot valóban én vettem, félájultan esett bele egy karosszékbe.

– Nincs igazad, szívem! – próbáltam meggyőzni őt –, gondolj arra, hogy tulajdonképpen még mindig hiánygazdaságban élünk, egy-egy cikk bármikor eltűnhet, a szövet is. Gondold meg: negyven öltöny azért jelent egy bizonyos biztonságot, egy ideig erre nem kell költenünk.

Feleségem átható tekintetet vetett rám, külön szobába költözött át, és esténként magára zárta az ajtót, de többé nem szólt bele abba, hogy mit veszek. Igaz, vásárlásaimban a legnagyobb rosszindulattal sem lehetett volna kivetnivalót találni – könnyen átlátható ugyanis, hogy legalább három televíziós készülékre, néhány tucat lábtörlőre, hat késélesítő szerkezetre és hasonló cikkekre minden nívósabb háztartásban szükség van tartalékként.

Egyik nap váratlanul nagyobb összeget örököltem, ez a pénz lehetővé tette, hogy a tartalékok beszerzését magasabb szempontokból, hogy úgy mondjam, stratégiai alapokon szervezzem meg. A házunk körül járkálva megfigyeltem, hogy a falakon a téglák egyre inkább barnulnak, a bádogcsatornák viszont mind határozottabban szürke színt öltenek. Kihívattam egy építész szakértőt, aki úgy vélekedett, hogy ez a téglák és a bádogcsatornák természetes szokása. Ez a formájában nyegle, tartalmában nemtörődöm nyilatkozat természetesen nem nyugtatott meg, elmentem a Tüzép-telepre, hogy vásároljak néhány ezer téglát és pár száz méter bádogcsatornát arra az esetre, ha házunk állapota veszélyesen megromlana. A telepvezető, egy rendkívül komoly, középkorú férfi, abból a nemzedékből, melynek még lehet adni a szavára, felhívta a figyelmemet, hogy a téglák és bádogereszek beszerzése még nem jelent teljes biztonságot, célszerű volna kiegészítésként néhány ezer folyóméter szögvasat vásárolni – lehetőleg rozsdásat, mert ez az egyetlen biztosíték arra, hogy valóban eredeti vasból készült, szerencsére neki megfelelő készlet áll a rendelkezésére a raktár sarkában. Nagyon jó szolgálatot tenne továbbá húszezer bontásból származó hódfarkú cserép és két garnitúra garantáltan vízáteresztő ajtó-ablak sorozat – a véletlenek szerencsés összejátszása folytán most éppen lehet kapni őket, de arra nézve kevés reményt táplál, hogy néhány nap múlva még mindig rendelkezésre állnak majd.

Huszonnégy órás türelmi időt kértem tőle, mindenekelőtt azt a problémát kellett megoldanom, hogy hol tárolom majd ezt a rengeteg holmit? Végül is az látszott a legcélszerűbbnek, ha vásárolok egy telket erre a célra. Az építőanyag-szállítmánnyal együtt kijött a telepvezető is, kikértem a véleményét, hogy lehetne a legmegfelelőbb formában elhelyezni ezeket az anyagokat?

– Én úgy gondolom – mondta a telepvezető, és mint említettem, ő még ahhoz a nemzedékhez tartozott, melynek még lehet adni a szavára –, hogy az volna a legcélszerűbb, ha felépítenénk belőle egy házat. Az eredeti célt, a tartalékolást így is biztonságosan szolgálná, nem is beszélve arról, hogy az építőanyagok hasonlítanak az élő szervekre; ha nem használják őket, elsorvadnak, esetleg el is lopják némelyiket.

Józan ésszel nem lehetett szembeszállni ezzel a helytálló érveléssel, a telepvezető szerencsére ismerte a saját sógorát, aki kőműves kisiparos volt, és felépítette a házat.

Építkezés közben feleségem végképp elhidegült tőlem, és bár nem célozgatott a válóperre, mindenképpen gondolnom kellett arra, hogy ezen a téren is megfelelő tartalékokat képezzek. Mivel a nyílt bigámiát tiltják a törvények, más megoldást kellett keresnem: egy kétes egzisztenciától vásároltam egy idegen névre szóló személyi igazolványt, melynek megfelelő rovatába „nőtlen” megjelölés volt bevezetve, továbbá egy női névre szóló hasonló okiratot, mely tulajdonosát hajadonként tüntette fel. Ezek birtokában megismerkedtem egy hölggyel, aki ugyan házasságban élt, de férje több tekintetben is kiegészítésre szorult, így szívesen vállalkozott arra, hogy frigyre lép velem; második személyinkkel az anyakönyvvezető helyettese elé vezettem, és nászútra mentünk a tartalék házba.

Aztán ebbe a tartalék világba lassan áthordtam a kávéfőzőszelepeket, a szovjet áfonyalekvárokat, az öltönyeimet, a könyveimet – meg kívánom jegyezni, hogy nagy híve vagyok a modern gondolkodóknak, de tartaléknak mindig kéznél tartom a bibliát –, és be kell vallanom, hogy egyre kevésbé vágyom vissza az eredeti világba.