A zágrábi főnök

Rijeka felől jövet Zágrábban kellett átszállnom a pesti gyorsra. Több mint két órát kellett várnom, de nem bántam, mert maradt bőven elintéznivalóm: utánanézni, melyik vágányról indul a vonatom, lehúzatni képemről a kétnapos borostát, pénzt váltani, hogy megvehessem az ajándékokat, bélyeget vásárolni a képeslapokra, de Zágráb a világ legrosszabbul jelzett pályaudvara, semmit sem találtam. Az információban is hiába próbálkoztam: én nem beszélek horvátul, az ablak mögött ülő kisasszony pedig semelyik általam ismert magyar nyelven sem tudott.

Utolsó reménysugárként benéztem a vendéglő ajtaján: ahol a sínek környékén bort és sört mérnek, ott lehetetlen, hogy ne találjak legalább egy magyar vasutast. Az egyik asztal mellett valóban ott ült Horváth Jóska, a már nyugdíjas öreg forgalmász – apró sült halakat evett, mellé sűrű dalmát vörösbort hozatott.

– Igyál egy hangyányit – mondta, és teletöltött egy félliteres poharat. – Ex!

– De nekem sürgős dolgom volna!

– „Nincsenek olyan sürgős dolgok, melyeket bizonyos várakoztatásokkal ne lehetne még sürgősebbé tenni”, Forgalmi Utasítás II. kötet. 168. oldal 4. bekezdés – Jóska ivott, aztán ivott. – Egyébként mi volna az a sürgős dolog, hátha segíthetek.

Legyintettem:

– Honnan tudhatnád?

– Azért próbáljuk meg.

– Honnan indul a pesti gyors?

– A hármas vágányról.

– Hol lehet pénzt váltani?

– Kimész az előcsarnokba, elfordulsz jobbra, a korláton túl megtalálod a pénztárat.

– Ajándékbolt?

– Kettő is van, én a peron felőlit ajánlom – a csuklójára nézett –, még egy bő órát nyitva tart, nyugodtan vásárolhatsz.

– Borotválkozni hol lehet?

– Az alagsorban találsz egy borbélyműhelyt, de vigyázz, hogy melyik székbe ülsz, mert az ajtó mellettiben kopott a párna, kiállnak a rugók.

– Bélyeg?

– Azt hat helyen is vásárolhatsz – és Jóska mindegyiket felsorolta; elbámulva néztem rá.

– Sokszor jártál már itt a zágrábi pályaudvaron?

– Én? Most vagyok itt először, „kutyajeggyel” mint nyugdíjas.

– Akkor honnan ismersz ennyire mindent?!

Az öreg vasutas intett a pincérnek:

– Még egy vinót, tozse vöröset – aztán körülnézett –, neked elmondom, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem adod tovább.

– Hogy képzeled?!

– Szóval én már régi csiligás vagyok a vasútnál, még 1948-ban kezdtem Kecskemét Parasztfőiskola állomáson. Igyekeztem, kiemeltek, és felvittek Pestre a vezérigazgatóságra, ott is meg voltak velem elégedve. 1950-ben vagy 51-ben, már nem emlékszem pontosan, behívattak a minisztériumba. Mondja a nagyfőnök: Horváth elvtárs, te tisztában vagy vele, hogy déli határainkon ott lapul az imperializmus láncos kutyája, bármikor ránk támadhat, fel kell készülnünk, hogy méltó fogadtatásban részesítsük. Arra is gondolnunk kell, hogy a harcok áttevődhetnek jugoszláv területre is, előre meg kell szerveznünk a vasúti forgalom biztosítását, a kulcspozíciókba már most kijelöljük a megfelelő embereket, téged az a megtiszteltetés ért, hogy te leszel a zágrábi állomásfőnök!

Nem bírtam ki közbeszólás nélkül.

– De miért pont téged választottak ki?

Jóska vállat vont.

– A fene tudja, talán azért, mert Horváth a vezetéknevem, Zágráb pedig Horvátország fővárosa, de hadd folytassam. Szóval azt mondja a nagyfőnök: parancsolj, itt vannak a térképek, leírások és a különféle segédanyagok – az egész ügy természetesen duplanullás, vagyis a legszigorúbban titkos!

Ettől kezdve évekig Zágrábot tanultam, a várost és persze elsősorban a pályaudvart; akarod tudni, hány villanykörte ég az előcsarnokban? Ha a nagy csillárt is felgyújtják, akkor 416.

Aztán szerencsére elmúltak a „láncos kutya” idők, visszaadtam a térképeket, segédanyagokat, lassan el is felejtettem az egészet. Már 1970-ben, a Nyugati pályaudvaron szolgáltam, egy jugoszláv vasutas vendég érkezett, és rám bízták a kalauzolását. Megyünk az üzemi épületben, meg akartam mutatni neki a termet, ahonnan a váltókat állítják, de ő csak legyintett.

– Tudom, a harmadik ajtó balról. Még mindig ki van törve az ablak?

– Honnan tudja? Járt már nálunk?

– Még nem jártam, de azokban az átkozott 1950-es években én voltam kijelölve a Nyugati pályaudvar állomásfőnökének arra az esetre, ha elfoglalnánk Budapestet.